Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 24, 2015 3:13 pm Keletkezett az írás



szavak száma: 543 || zene: ez || megjegyzés: -

A mentő vészjósló szirénáját kompenzálva a lehető legnyugodtabb benyomást igyekeztem kelteni, és azt sugallni, hogy semmi gond, mindent kézben tartok. Valójában még sosem volt ilyen apró betegem, de ha helyzet megkövetelni, nem válogathat az ember.. legalább is az én "szakmámban" nem. A kis lurkó továbbra sem akart felsírni. Mivel nem hordok magamnál semmiféle kórházi berendezést, így azonnal meg kellett indulnunk a kórházba, ahol megkapja a megfelelő ellátást. Amíg a gyerekcső után kutattam, addig rábírtam a zokogó, tizenéves anyukát arra, hogy vegye át a kompressziókat és befújásokat. Az autó a bukkanóknál sem lassított, ezért egy újabbnál hanyatt vágódtam, mire rosszallóan odaszóltam a sofőrnek.
- Ne már Brody! Finoman! - gyorsan feltápászkodtam, és kapkodva kerestem a csövet, miközben fél füllel hallgattam a lány számolását. A harmincadik kompressziónál leállítottam, és lassan, óvatosan a kis srác torkába dugtam az átlátszó műanyagot, nem túl mélyre, ahogy jónak láttam. Mintha nem akart volna működni. Görcs állt a gyomromba, de nem tudtam mást tenni, így csak szuggeráltam, és ismételgettem magamban: Gyerünk!
- Ez-az, van szívhangja.. rendben.. - jelentettem ki némileg megkönnyebbülten, ahogy meghallottam a pittyegő hangot, miközben a baba és a szaturáció mérő között cikázott a tekintetem.
- Szuper, a szaturáció is nőtt.. -éreztem, ahogy görcsös izmaim szép lassan ellazulnak, és végre egy őszinte mosoly vándorolt szám sarkába, amivel az újdonsült anyukát is sikerült megnyugtatnom, és mosolyt varázsolnom könnyel áztatott arcára.
***
- Itt is vagyunk!  - adtam át az újszülöttet a kisiető kollégáknak és kollegináknak, majd lesegítettem a lányt a mentőről, egyenesen egy hordágyba. Erősen megmarkolta a kezem, ragaszkodóan maga mellett tartva engem, ezért bekísértem ameddig tudtam. - Négy óra tíz perckor született. Az újraélesztést megkezdtem, az oxigén telítettsége harmincnyolcra csökkent... - szinte rohamléptekben vitték őket tovább az instrukcióim után. Egy kissé csapzottnak tűntem, de legalább már az ideg kezdett enyhülni, miután tudatosult bennem, hogy egy tökéletes inkubációt végeztem a babán. Az ingem itt-ott vérpacás volt, amit a mosdóban próbáltam eltüntetni, kisebb nagyobb sikerrel, csakhogy meg tudjanak különböztetni a frissen beesett betegektől.
- Újra itt. - mormogom félhangosan az orrom alatt, ahogy megrohannak a vegyes emlékek. Érdektelenül pillantok hol az egyik, hol a másik fehér köpenyes bohócra, akiket körülrajonganak lelkes segédeik. Vicces, hogy anno én is közéjük tartoztam, de az még annál viccesebb, hogy élveztem. Emlékszem túltengett bennem a buzgalom, amint szakosodtam. Izgalmas volt, hogy már nem álltam felügyelet alatt, nem lesték minden lépésem, nem ellenőrizgettek, nem ugráltattak, nem szívattak és ami a leglényegesebb, hogy az imént felsoroltakat én is eljátszhattam a rezidenseimnek. Aztán ugye az az apró, mégis igen fontos jelentőséggel bíró incidens, és repültem. Azóta se fordult meg a fejemben egyszer sem, hogy visszajöjjek, de még ha hajlanék afelé, hogy visszatérjek, se lenne lehetséges. Apám a vezetőség egyik tagja. Márpedig vele nem éppen rózsás a kapcsolatunk; nem egyezne bele, hogy az úgynevezett "züllött" életvitelemmel mocskoljam be a kórház jó hírét.
- Lara?! - akad meg a szemem a szöszin, pár méterre tőlem, majd rám-emelt arcát megismerve, közelebb léptem hozzá, hogy egy puszival üdvözöljem. - Hogy vagy? - nézek rajta végig, és ahogy láttam próbálta leplezni megviseltségét és fáradtságát. Ez az ismerős érzés azóta sem hiányzik.
- Rád férne egy friss zöldség vagy gyümölcslé, tele antioxidánsokkal, enzimekkel és egyéb hülyeségekkel, amitől azt hiszed, hogy jobban érzed magad. - invitáltam kedvesen egy italra, abban bizakodva, hogy most épp ráér.

Lara && Alex



A hozzászólást Alexander Rush összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Aug. 28, 2015 11:43 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 25, 2015 9:52 am Keletkezett az írás



Lara & Alex

It's been a while


- Nem festesz valami fényesen. - Jegyzi meg egy nővér, miközben épp kórlapot töltök az egyik pultnál a földszinten. Egy régi betegem lapját töltögetem, aki régóta a kórházban van, szívbeteg. Talán az ő állapota is rányomja a mai napom hangulatára a bélyegét. Pedig nem vagyok egy szomorkodós típus, inkább csak megvannak a magam problémái.
- Pedig minden rendben van Peggy. - Válaszolom mosolyogva, bár belegondolva kár is hazudni. A szemem alatti karikák és a nyúzott, beesett arcom mind az állapotomról árulkodnak. De nincs mit tenni. Álmatlanság, rémálmok, ha esetleg még is csak álomba merülnék. Csak egy időszak, idővel elmúlik. Mindig sikerült egyedül átvészelnem ezeket a kisebb érzelmi kisiklásaimat, hisz megígértem magamnak rég, hogy a múlt nem fogja sem a jelenem, sem a jövőm befolyásolni. Nyilván mindig ott lesz, mert az érzés örökké megmarad, de kizárt, hogy depresszióba essek ismét. Túl nagy luxus és amúgy sem illene hozzám. Szívósabb vagyok annál.
- Nem hiszek neked. - Kapom a választ, kissé korholó hangnemben, de csak halkan felnevetek.
- Azt nagyon jól teszed. - Mondom még neki, de mire megfordulok, hirtelen egy ismerős arc áll előttem és már kapom is a köszönést meg a puszit tőle. Hirtelen többwattos vigyor kerekedik az arcomra, hogy szinte fogpaszta reklámba is elmehetnék és vidáman vetem magam Alex nyakába.
- Úr isten, ezer éve nem láttalak. - Hangomban érződik a megkönnyebbülés, amint elengedem őt. Talán Alex az egyetlen családtagom, akivel rendesen beszélek és meg is osztom vele a gondolataimat. Aki tud a történtekről, nem csak felületesen, mélyebben, mint a saját szüleim. Talán kissé el is ragadtatom magam, talán elérzékenyülök a jelenlététől, de muszáj őt ismét megölelnem. Kicsit hosszabban, mint az előbb, hogy hozzábújhassak pár rövid perc erejéig. Ismerős illat, a jól bevált parfüm, ami mindig rá emlékeztet. Az ölelés hosszúságából és az ábrázatomból következtethet arra, hogy baj van velem. Nem akkora, de valami nyomja a lelkem. Erre azért rá szokott érezni. Mivel egyke vagyok ő bátyám helyett bátyám.
Végül sikerül őt elengednem, de nem látszik nyomottság vagy rosszkedv az arcomon. Továbbra is vidámsággal tölt el a jelenléte. Mintha olvasott volna a gondolataimban, pont rá volt most szükségem.
- El sem tudod képzelni, milyen jól tudsz időzíteni. - Mondom neki megsimogatva a felkarját. Az invitálásra kicsit rájátszom, ránézek a karórámra, majd Alex válla fölött a faliórát is vizslatom, majd a kartonra nézek, ami még kitöltésre vár.
- Végül is... A vizsgálatok talán még ráérnek egy kicsit. - Mondom komolyan, majd elvigyorodom és karon ragadom.
- Gyere.
Az ajánlott gyümölcslével ellentétben semmi másra nem vágyom, csak egy erős presszó kávéra. A sok munka és kevés alvás bőven megteszi a hatását, ezért valamivel életben kell tartanom magam. Lehet egyszerűbb lenne intravénásan egyenesen a véráramomba kötni egy infúziónyi kávét. Igen, akkor talán ébren tudnék maradni. Ahogy a büfénél sorban állunk már előre látom rosszalló tekintetét, várom is majd, hogy beszóljon a kávéra. De ilyen az élet, ha az ember unokatestvére belgyógyász szakorvos. Egyszerűen muszáj mindent tudnia, ráadásul jobban tudnia. Ebben az egyben hasonlítunk.
- Egy presszó kávét kérek szépen. - Mondom, amint sorra kerülünk, majd angyalian ártatlan tekintettel fordulok Alex felé. Mondjon bármin, a számlát ma én állom.


made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 28, 2015 11:41 pm Keletkezett az írás



szavak száma: 808 || zene: Bon Jovi || megjegyzés:  Very Happy

Az utóbbi időben nem kaptam ilyen szívbe markoló köszöntést, bár a sok páciensem sem fogad kevesebb örömmel. Épphogy csak nem ugranak a nyakamba, mint ahogy azt Lara tette az imént. Ölelését természetesen viszonoztam. Úgy éreztem, erre a jóleső gyengédségre nem csak neki van szüksége, de nekem is. Igaz, hogy jó ideje nem láttuk egymást, mégsem éreztem őt idegennek.
- Ez a beszéd! Ha nagyon kötözködnének, írok neked orvosi igazolást erre a pár percre. - kacsintok rá játékosan, és a büfés pulthoz kísérem.
Gondolhattam volna, mást talán nem is adnak a büfében. Kávét esznek reggelire, ebédbére, és vacsorára is. Egy komolyabb kávéautomata vagy a büfés nő kisebb túlzással jobban keres a vezetőség tagjainál. A kórház a legnagyobb legális drogtanya a városban, ahol függőket nevelgetnek a négy fal között. És még csodálkoznak, ha valaki megbotlik. Tulajdonképpen az nem is az én hibám volt. Ha aznap éjjel nem hívnak be, talán még most is itt dolgoznék, és az egykor büszke apám sem vetne meg ennyire. Hogy mi történt akkor?!

Egy klasszikus Bon Jovi számra esett a választásom, amit a hifi egyetlen gombnyomásra játszani kezdett. A tárcámból előhúztam az egyik hitelkártyámat, majd a gondosan előkészített hófehér por mellé raktam a nappaliban álló üvegasztalra. Az ingem két felső gombját kigomboltam, annak ujjait felhajtottam és kényelembe helyeztem magam a kanapén, pontosan a kábszer előtt. Kétadagnyit öntöttem ki az asztalra a csomagból, amit a kártyával szét is választottam. Nem nézegettem sokáig, várva, hogy megjöjjön hozzá a kedvem. Gyorsan feltekertem egy ötven dolcsis bankót, és felé hajoltam. Egyetlen, jobban mondva két szippantással el is tüntettem az asztal lapjától, majd az üvegre ragadt maradékot a benyálazott ujjammal feltakarítottam és eldörzsöltem az ínyemen, ahogy azt szokás. Kárba ne vesszen, ha már feltornázták az árát. Egy pillantást vetettem a karórámra, hogy tudjam, mikorra várható a hatása. Abban a másodpercben, hogy hátradőltem, és behunytam a szemeim, megcsörrent a telefonom. Apám volt az.
A kórház megtelt páciensekkel, akik részben a nemrég bekövetkezett tömegbalesetben szereztek komolyabb sérüléseket. Kaotikus állapot uralkodott és minden sebészt berendeltek, akit csak tudtak. Nem mondhattam nemet, arra hivatkozva, hogy "Most ne zavarjanak, beszívtam!" A karrierem akkor és ott kisiklott volna. Az oda felé vezető út fél órát vett igénybe. A szer pont addigra fejtette ki a hatását, aminek jelen helyzetben egy cseppet sem örültem. Egyre laposabbakat pislogtam, és az az érzés is elfogott, mintha bogarak mászkálnának a bőröm alatt.
Valóban olyan kilátástalannak tűnt a helyzet, mint azt a telefonban elmondták. A teret átszelte a sebesült nők és férfiak jajgatása, ami még tiszta fejjel sem kellemes a fülnek. Bódult állapotomban minden háttérzaj felerősödött és több oktávval eltorzult. Többször is megráztam a fejem, mintha ezzel tartósan észhez tudnám téríteni magam, de hiába.
- Örülök, hogy be tudtál jönni. - lépett mellém apám, jobb kezével megpaskolva a vállam, bal kezével pedig egy kórlapot szorongatva, vértől pecsétes köpenyben. Mielőtt ráemeltem volna a tekintetem, megdörzsölgettem orrcimpámat, és igyekeztem a lehető legtermészetesebben viselkedni, már amennyire a körülmények megkövetelték.
- Ne viccelj, ahogy látom, minden segítségre szükség van. - vágtam rá torok-köszörülve. - Őszintén szólva, eléggé meglepett, hogy felhívtál. - jegyeztem meg farkasszemet nézve vele, amit az első bakimnak könyvelhettem el, és ami megindíthatta gyanakvását.
- Jól vagy? - szegezte nekem a kérdést, azzal a jól ismert diagnosztizáló tekintettel, mire lesütöttem a fejem és megdörzsöltem szemeimet. Az erős, neon lámpafény ellenére sem szűkült össze a pupillám, szinte teljesen elfedte barna íriszem.
- Ömm.. igen, persze. Csak egy kicsit feszült a hangulat. - próbáltam leplezni minden szokásostól eltérő gesztust, , így végigfuttattam a szemem a mellettem elhaladó hordágyon, minek birtoklója egy idősödő pasas volt. Egy nővér lépett oda hozzám, akire úgy tekintettem, mint a Messiásra. Jó indokkal hagyhattam apámat magára, és vegyültem el a páciensek tömegében, miközben a nővér a műtétre váró férfi diagnózisát ismertette. Én sem értem hogyan, de az első műtétemet sikeresen lezavartam. Amit lehetett átengedtem a két rezidensnek, akik a műtétnél asszisztáltak. A második műtét szünet nélkül követte az elsőt, csak annyi időm, volt hogy újból bemosakodjak...


Gondolatmenetemből Lara hangja zökkentett ki, ahogy nevem ismételgeti. Hirtelen nem is tudtam mit kéne mondanom, csak a pult mögött álló hölgy kérdő tekintetéről sikerült ráismernem a helyzetre.
- Gondolom, egy jó koktélért nem itt kell sorba állnom. - próbáltam felejtetni iménti elmélázásom, majd rövid gondolkodás után sikerült kinyögnöm, mit innék.  - Egy üveg mentes vizet kérek. - húztam ki magam látványosan, kihangsúlyozva a példamutató viselkedésem. Többek között a mentőben elvégzett inkubáció is kiszárított, így ez-alkalommal beérem az ásványvízzel. Miután megkaptuk a két frissítőt, helyet foglaltunk az egyik, számára szimpatikus asztalnál. Vele szemben ültem le, hogy kisugárzásának bájáról és kedves mosolyáról egy fejforgatásnyi időre se maradjak le. Ki tudja, mikor látom újra.
- Mesélj! Hogy mennek mostanában a dolgaid? Hogy vagy? - kérdeztem rá ismét, ezúttal a múltban történtekre célozva. Pontosan tudom, hogy mi történt vele és, hogy mennyit szenvedett. Ha velem el tudja hitetni, hogy minden rendben, akkor nagy a valószínűsége, hogy az úgy is van.

Lara && Alex

Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 3:21 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
₰ Lara & Alex
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: