Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington, Nathan Graham

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 24, 2015 4:00 pm Keletkezett az írás





Kora reggeltől délutánig nem tudtam elszakadni a munkámtól, és bár szerettem ezt csinálni, mégis szívesebben lettem volna otthon a gyerekeimmel. Mire hazaértem, ők már rég végeztek az iskolában. Mentségemre szóljon, a lőtérről egyenesen bevásárolni indultam, a távollétemet egy nagy adag süteménnyel kompenzálva. Igaz, ebben önös érdekek is vezéreltek, kevés dologgal lehetett lekenyerezni, de az édesség ezek közé tartozott. Katonaként állítólag mérsékelnem kellett volna az ilyesmit, de amíg ledolgoztam minden nem létező felesleget, addig úgy éreztem, nincs baj.
Szokás szerint szörnyen fáradtan értem haza, tömény hét órányi lőgyakorlat és újonckiképzés után kezdtem átértékelni a pályaválasztásom helyességét. Imádtam a munkámat, tényleg, de néha nagyon sok tudott lenni az a rengeteg zöldfülű, akinek szinte az is problémát okozott, hogy melyik a jobb és melyik a bal keze. Ilyenkor átfutott az agyamon, hogy a tízéves kisfiam is nagyobb eséllyel indulna a katonává válás rögös útján, mint ők…
Hazaérve elsőként a kutyával találtam szemben magam, már az utca végén lélekben felkészítettem magam a meglehetősen lelkes és nyálas üdvözlésre. Hivatalosan házőrző eb címen futott, valójában viszont előbb vitte volna oda a kedvenc labdáját egy betörőnek, minthogy megtámadja. Nos… legalább kedves állat volt… Amint sikerült megszabadulnom a fantáziadúsan Bolyhoska névre keresztelt collienktól, végre sikerült bejutnom a házba. Bolyhoska természetesen a Harry Potter könyvsorozat háromfejű kutyájáról kapta a nevét.
Miután lepakoltam a cuccaimat, első dolgom volt, hogy bekopogjak a lányom szobájába. Benyitottam hozzá, nem vártam meg, hogy „bebocsátást engedjen nekem”, elvégre mégis csak itthon voltunk.
- Szia – dőltem neki a vállammal az ajtófélfának. - Milyen napod volt?
A kérdés maga talán az egyik legsablonosabb mondat volt a világon, de annak fényében, hogy valóban érdekelt a válasza, talán mégsem. Minden nap feltettem neki valamilyen formában és meg is hallgattam a legapróbb történést is, amely megesett vele az iskolában vagy bárhol máshol. Számon tartottam, kik a barátai, kiket nem kedvel, melyik tanárát szereti és melyiket tudná belefojtani egy kiskanálnyi vízbe. Ha már nem lehettem annyit vele és a kisöccsével, amennyit szerettem volna, akkor az együtt töltött időt próbáltam minél inkább hasznosan tölteni. Mikor huzamosabb időre utaztam el, akkor is igyekeztem minél szorosabban tartani velük a kapcsolatot, de ez olykor nehezebb volt, mint azt bárki gondolná.
Szerencsére már közel egy éve nem kellett huzamosabb időre távoznom, talán figyelembe vették a kialakult nehéz családi helyzetemet. Nem szívesen hagytam volna itt a gyerekeimet, amíg valahol Afganisztánban izgulhatok azért, hogy megérem-e a másnapot. Mert sajnos a munkám nem volt egy életbiztosítás, és jelenleg nem is attól féltem leginkább, hogy mi lesz velem, hanem attól, mi lesz Sammel és Felixszel. És az az igazság, hogy ezt sokkal aggasztóbbnak éreztem.
- Amúgy hoztam sütit, a kedvencedet. Szinte haláltusát vívtam érte egy öntudatos anyukával. Befurakodott a sor legelejére és következetesen kiválogatta azokat, amikből már alig volt pár darab. Szerintem direkt csinálta, vagy ő vagy a gyereke. – Azt már nem tettem hozzá, hogy a gyerek a visító, magát földhöz vágó, hisztis kategóriába tartozott, ezt magától értetődőnek tartottam. Sosem értettem, hogy mi zajlik le ilyenkor egy kisgyerek fejében, hát még a szülőjében, aki ezt szótlanul tűri. A nő is csupán annyit fűzött hozzá, hogy meg ne fázzon a kőpadlón. Fő az egészség…

Sam & Frederick

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 24, 2015 6:34 pm Keletkezett az írás




 
 

 
F a t h e r

 
The reality of hell dance

  Ahogy indult számomra ez a nap sem különbözött a többitől. Szinte az egész délelőtti órákat bent töltöttem a suliban, a felső emeleten, az osztályteremben, papírokat jegyzetelve. Elmélkedve. Tanulmányozva... Várakozva.
Az elmúlt pár évben sem tettem egyebet, mint vártam. Vártam egy olyan céltalan és időtlen dolog eljövetelére, mint a felejtés. De most, amikor ennél jóval elérhetőbb álmot kergetek, minden perc fájdalmasan lassú, a keserűség pedig infúzióként csepeg a véremben és táplálja a testem. Ezért kezelem némileg könnyedén a helyzetet. Én már képes vagyok - ha akarom - más aspektusból látni a dolgokat, az összefüggéseket. Ha ezt más nem is veszi észre rajtam. Mindig nagy feladatokat tűztem ki magam elé. A feladatokat, a megoldandó problémákat, bármilyen leküzdendő akadályt, amit az élet állított elém. Szeretem és megoldom! Sosem szenvedtem önbizalomhiányban ilyen téren, már kis koromban tudtam az álmomért mindent, s azóta mindent meg is teszek érte. A tehetségem, a kitartásom és az ambícióm hármasa gondoskodik róla, hogy elérjem az általam kitűzött célt.
Hazaérkeztem és neki álltam tanulni. Szeretek! Zenét is kapcsoltam, rock. Mi más. Elfeküdtem hasra az ágyamra, a könyvemet átlapoztam és nekiugrottam.
Nem vagyok felelőtlen, anyám úgy nevelt, hogy kivegyem a munkákból is a részem és az egyéb dolgokban is tudjak segíteni. Szóval amint megtanulok megyek takarítani, vagy főzök valami ehetőt! Vagy olyasmit.
A képesség, hogy bármi jöjjön is, tűröm, mert anya arra nevelt, hogy a problémákat megoldani kell, nem keseregni felettük, és mert elegem van a sírásból. Mindenben van valami jó, csak meg kell találni. Erős leszek, megtanulom, hogy kell, felülemelkedem a gyötrelmeimet, és a fájdalmamat arra használom majd, hogy megeddzem a lelkem.
A fejemben felvillanó gondolatok egyre rosszabb érzéssel töltenek el, és...kopogás. Az ajtó felé pillantok, közben lapozok még egy oldalt. - Szia. - mosolyodok el kicsattanó örömmel. Kérdésére visszadobtam a labdát. - Semmi extrém. Lefeküdtem Timotyval. - húztam fel a szemöldököm, a könyvemre pillantottam, majd vissza apura. - Nem történt semmi említésre méltó dolog, Uram! -  ez nem elméleti bölcselkedés, hanem tapasztalat. Nevezzük makacsságnak vagy akaraterőnek, kitartásnak... tök nyolc, viszont ez az csupán, mi talpon tart még.
Ahogy tartja a Ledford mondás. Minden össze passzol, beillik a hiányzó kirakós a helyére és kész minden.
Felülök közben és kikapcsolom a zenét.
Elesettnek lenni? Annak látszani? Nem bírom elviselni a tudatot. Nehéznek érzem a szemhéjaimat, de a gyengeséget kimutatni nem kenyerem.
Szelíd mosollyal, szinte már bocsánatkérően tekintek a férfira az előbbit követően, s fülem mögé söprök pár kósza tincset. A téma ellenére is bájos, idült mosoly szökik önkéntelenül arcomra. Nem vagyok olyan mint egy árva virágszál, akit egy taposással a földbe lehet döngölni.
Örvénylik körülöttem az éter. Mázsás súlyként nehezedik rám az álomvilág vonzereje, beleszédülök a nem-létbe,és fogalmam sincs, hogy pontosan mennyi idő után, de úgy riadok fel, mint akit dróton rántottak fel a mellkasánál fogva. Minden sejtem, csont- és hússzövetem sikoltva kapaszkodott az élet lehetőségébe úgy, ahogy életem során szinte mindig. Elég leírhatatlan élmény, amikor a tested látszólag teljesen nyugiban van, és minden egyes érzelmed kizárólag az agyadban játszódik le. Tudod, hogy félsz. Tudod, hogy nem tehetsz ellene semmit, egyszerre érzed mindenhol és sehol sem a forró, maró tehetetlenséget.
- Egy isten vagy! - pattanok fel az ágyról, mikor közli, sütit hozott. Közelebb lépek hozzá és arcát puszilom meg.
Az egész jelenet egy erőteljes facepalm-ért kiállt részemről és ezt meg is teszem, hogy utána arcomból simítsam hátra tincseimet, lassan engedve ki tüdőmből a bent rekedt levegőt.
- Az emberek olykor nem normálisak, utálom az öregeket. Azt hiszik mindent megtehetnek. De ha a buszon nem engeded át az ülőhelyet, akkor elhordanak mindennek!
Az arcom alig észrevehetően megfeszül, a szemeim kissé összehúzódnak, miközben visszatartok egy apró sóhajt.
Végül hamar átölelem apát a derekánál fogva, a fejemet belefúrom mellkasába.

 

 

 
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 25, 2015 1:34 am Keletkezett az írás





A válasza elsőre a legfinomabban megfogalmazva is felidegesített, de nagyon. Kevés téma volt, amellyel igazán ki tudott készíteni, de ez abszolút azok közé tartozott, mint az apja, kötelességemnek éreztem, hogy féltsem mindentől. Óvtam még a széltől is, hát még a fiúktól. Még csak az kéne, hogy… Erre meg egy ilyen hírrel fogad. Kellett pár másodperc, amíg eljutott a tudatomig: ezt ő sem gondolhatta komolyan.
- Nem volt vicces. – Mert bizonyára csak ugratott. - Különben is, milyen név az, hogy Timoty? Legalább kereshetnél valakit, akit nem vertek meg egy ilyen névvel a szülei. Timoty… az eszem megáll…
Az uram megszólítást csak egy halvány mosollyal nyugtáztam, az évek alatt már volt időm hozzászokni az efféle viccekhez. „Jó reggelt, százados úr. Milyen napja volt, uram? Csak nem fáradt, katona?” Sosem zavart, az igazat megvallva remekül szórakoztam rajta, míg mások csak értetlenül hallgatták az ilyen és ehhez hasonló beszélgetéseket.
Bár azt mondta, a napja szokás szerint eseménytelenül telt, ebből következően ő is teljesen normálisan érzi magát, mégsem kerülte el a figyelmemet a viselkedése. Nem tett vagy mondott semmit, de egy szülőnek az a dolga, hogy megérezze, ha valami nincs rendben a gyerekével. Persze az sem elhanyagolható tény, hogy a lányommal az elmúlt két évben többnyire semmi nem volt rendben, akármilyen nehéz volt ezt beismernem magamnak.
Egyelőre nem tettem szóvá a rossz megérzésemet, elhessegettem a gondolatot. Időm sem lett volna rá, ugyanis Sam a következő pillanatban már fel is ugrott az ágyáról, hogy egy nagy ölelésben és egy pusziban részesítsen. Az ember jobb, ha megbecsüli az ilyen pillanatokat a kamasz lányával, nem tartanak örökké.
- Tudom, de hangoztasd csak nyugodtan, szeretem hallani. Gyakrabban kéne édességet hoznom, valahogy egyenesen arányosan nő vele az itthoni népszerűségem – jegyeztem meg nevetve.
Az öregekről én is tudtam volna még mesélni, és hiába fontos a tisztelet az idősebbekkel szemben, de van az a szint, amit már senki sem tolerál. És a tolakodás, törtetés és a mindenért való zsörtölődés nálam már ezek közé tartozott.
- Na, ez a nő is pontosan ilyen volt. Mondjuk a gyereke jobban irritált, mikor földhöz vágta magát. – Átölelt, a feje a mellkasomon pihent. Ösztönösen öleltem vissza, szinte elveszett a karjaim között. Talán csak az lehetett az oka, hogy nem nőtt túl nagyra, talán más. Minden esetre törékenynek éreztem őt, miközben odabújt hozzám. Mint mindig, most is szívesen tettem volna valamit, hogy igazán jó kedvre derítsem és véget vessek ennek az egésznek, fájt látnom, mennyit gyötrődik nap mint nap, de tehetetlen voltam. És én utáltam a tehetetlenséget.
Nem tudom, pontosan meddig álltunk így és hogy végül melyikünk bontakozott ki az ölelésből először, de végül így történt. Tettem egy kissé tétova mozdulatot a folyosó irányába, egyenesen a konyhába vezetett.
- Akkor…? – Ez természetesen a meglepetésként hozott süteményre utalt. Ha mással nem, legalább ezzel talán fel tudom dobni egy kicsit, de legalábbis kiszakítani a saját kis burkából, a tankönyvei mellől.
Régebben bátran kijelenthettem: az élet bármilyen helyzetet is gördített elém, azt könnyen megoldottam és mindig feltaláltam magam, a szavak pedig csak segítettek ebben. Nem okozott gondot beszélnem, bármilyen szituáció is adódott, ilyenkor azonban kissé elbizonytalanodtam. Még mindig remekül meg tudtunk tárgyalni szinte mindent a lányommal, békésen eltársalogtunk a napi eseményekről, órákon keresztül tudtuk szidni az idegesítő embereket, kiveséztünk egy-egy közösen látott filmet, de még nyugodt keretek közötti vitákra is sor került kettőnk között. Azonban akadt néhány téma, amely ingoványos talajként terült el előttem. Az anyja, a jelenlegi állapota és amit katonaként éltem át. Ezt a hármat valahogy igyekeztem kerülni, pontosabban magamtól csak nagyon ritkán hoztam fel, azonban mikor ő emlegette fel a témát, készségesen – bár kissé fájdalmasan – válaszoltam neki. A betegségét, már ha szabad így fogalmaznom, talán inkább ő kerülte kettőnk közül, én pedig nem akartam minden második percben eszébe juttatni. Ha aktuális volt, akkor beszéltünk róla, de próbáltam nem az agyára menni, nem hittem, hogy azzal segítenék neki. Így inkább most, amikor éreztem, hogy a hangulata ismételten nem hág a tetőfokára, inkább csak próbáltam elterelni a figyelmét. Nem voltam pszichológus, bár az lettem volna…
- Remélem, nem nyomódott össze nagyon – szólaltam meg, mikor kiértünk a konyhába. - A kutya is megpróbálta ellopni a tálcát, alig bírtam arrébb noszogatni. Egyre neveletlenebb, nem?
Leültem az asztalhoz, a szokásos helyemre. Még sosem volt alkalmam megfigyelni, de talán minden családban így van. Az ebédlőasztalnál mindig mindenki ugyanarra a helyre ül, kicsit talán még zokon is veszi, ha más foglalja el azt. Nálunk legalábbis így ment. Vendég pedig nem jött túl gyakran.

Sam & Frederick

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 25, 2015 6:52 pm Keletkezett az írás




 
 

 
F a t h e r

 
The reality of hell dance

 
És naná, hogy nem tetszik neki a kezdésem. Felesleges kérdés volt, de ez a dolga, elhiszem. - Ne szóld le a nevet, mert az unokád fogja kapni. - incselkedek, adok kapok dolog, vagyis vissza dobtam a magas labdát. Vagyis az annak hitet! Mert nem az volt, csak egy kis gúny. Ami nem tudom, hogyan csöppent ide, de ha tudnám vissza szívnám jó mélyre.
Megöleltem, szavaira elkuncogtam magam, miszerint jóval népszerűbb lehetne. - Szerintem ezek nélkül is az vagy. - bár azt már nem is teszem hozzá, hogy az én szememben. Sőt fantasztikus, jobb apát nem is kívánhatnék magamnak. Húszon akármennyi centi volt a különbség kettőnk magassága közt, de ő egy kétajtós szekrény testével vetekedhet, míg én ki sem látszódtam karjai közt. Sose zavart a magasságom. Már lassan 6 éve ekkora termetem van, a súlyom meg változó. Tavaly lefolytam az egyik rohamom után 45 kg-ra, szóval szedhettem vissza a súlyomat. Apának olykor jó. Ő magas. És széles. Én anyu magasságát és szépségét örökölhettem. Az öcsi meg apu magasságát, mert lassan túl nő, sőt! Már akkora mint én! Egy akkor kérdés és egy újabb mosoly húzódik arcomra. - Naná! - elengedem, ahogy eltávolodik tőlem és megindul a folyosón. A telefonomat az ágyon hagyom, nem vagyok kütyü buzi, csak a fényképezőm....áh, az a konyhában van. Miért ott van?
A konyhába érve az első dolgom volt a fényképezőmhöz menni, még apu vette, mindennel együtt. Bekapcsoltam és... - Öcsi! - kiáltottam el magam majd felnevettem, amikor jobban szemügyre vettem a fiú által lőtt fotót. - Ezt megtartom. - majd apára irányítottam és lekaptam vele. - Ezt is. - vigyorogtam, közben hallgattam a sütis-kutyás kalandot, végül kissé fenyegetőzve mutattam rá és dühösen feleltem. - A fiad kutyája! - megleptem saját magamat is, majd leeresztettem a kezem, a fényképező visszakerült az asztalra. Megingattam a fejem. - Bocsi. - végül leültem és magamhoz vontam apa vásárolt cuccait és átkutattam, majd inkább a süti felé kanyarodtam.
- Mondtam, hogy isten vagy. - átböngésztem a sütiket és sóhajtottam megkönnyebbülten, apára néztem. Évekkel ezelőtt azt mondtam, hogy akik sírnak, azok gyengék. Akkor most én is gyenge vagyok? Anya halála óta ezt érzem. De valójában azért akarok sírni, mert az elvonja a figyelmemet arról, hogy lassacskán, de folyamatosan vérzek legbelül. Jobb elsírni magad, mint elvérezni. Apa meg csak aggódik, de "tökéletesnek" mutatni magam, ami nem vagyok. Annyiszor pörgött már a nyelvem, annyiszor beszéltem már életemben, és most még csak értelmetlen makogás sem ömlik a számból. Ettől pedig végtelenül nagy baromnak érzem magamat. És nem kellene, mert ez csak egyet szül...még gyorsabban pergő szívverést.
- Csilis bab lesz holnap az ebéd. - közlöm, elterelés képpen, közben elveszek egy sütit, finom kávésat és beleharapok. - Imádom. - felelem teli szájjal, majd nyelek. - Mindig tudod, hogy kell meglepni az embert! - bólogatok nagy serényen, majd bekapom a süti utolsó falatját is.
- Mennyünk el valamerre sétálni. Vagy mennyünk moziba. - pillantok rá nagy szemekkel, majd egy újabb sütiért nyúlok. - Ha van jobb dolgod, akkor felejtsd el, majd máskor. -   suttogom elhalt hangon, szinte csak tátogok.  Ismét érzem, azt a furcsa érzést. Hogy a mellkasom széthasad, hogy a fejem lüktet, a kezem remeg. Amit hamar le is pakolok az asztalról, hogy apa ne is lássa.  


 

 

 
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 26, 2015 4:20 pm Keletkezett az írás





Az unokám… Így harminchat évesen, egy tizenhat éves lánnyal és egy tíz éves kisfiúval ezt elég korainak éreztem. Még elég sokáig szerettem volna elkerülni a nagypapa státuszt, ha egy mód van rá.
- És mi van, ha lány lesz? – Inkább ne legyen semmilyen, de ezzel már nem egészítettem ki a kérdést.
A népszerűségemre vonatkozó megjegyzésén kénytelen voltam elmosolyodni, jó ilyet hallani. Majd emlékeztetni fogom erre, mikor éppen nagyon haragszik rám valamiért…
Tudtam, mennyire imádja a fotózást, pár évvel ezelőtt nem is volt kérdéses, hogy kap egy saját, komolyabb fényképezőgépet. Nem sokat konyítottam a dologhoz, úgyhogy kissé macerás volt mindent összeszedni hozzá, nálam a fotózás kimerült annyiban, hogy a közös nyaralások alatt megnyomtam egy gombot és próbáltam rávenni Felixet, hogy ne mutasson szamárfület a nővérének. Egyszóval elég katasztrofális eredmények születtek, mikor én ilyesmire adtam a fejem.
- Mit csinált már megint az a gyerek? – forgattam a szemem, szinte már meg sem lepődtem rajta, hogy Felix hagyott valami kis meglepetést a nővére gépén. Elég gyakran vetemedett ilyesmire, így a profi fotók között olykor-olykor felbukkant néhány grimaszolós, kutyatestrészes és ehhez hasonlók. A rólam készült kép láttán csak vágtam egy fintort, valahogy nem rajongtam érte, ha én váltam a modellé. - Igen, és meg is látszik Bolyhoskán, hogy kié…
Leültem vele szembe és átemeltem a tányéromra az első kezem ügyébe akadó süteményt. Nem válogattam, minden édesség egyre megy.  
Az ebéd gondolatára csak bólintottam, igazából sosem voltam válogatós. Egy katona ne is legyen az, örüljön, ha kiadósan ehet. Egy-két kivétellel mindent megettem, néhány Afganisztánban töltött hónap után az ember megtanulja értékelni az utolsó konzervet is, olyan ehetetlen moslékot raktak ott elénk néha. Mostanra már egészen megszoktam, ha az ember kellően gyorsan eszi, nem is érzi az ízét. Annyira.
- Jó, holnap pont ráérek. Ha jól láttam, most vetítenek pár jó filmet. Úgyis megígérted, hogy megnézed velem valamelyik új Marvel filmet. – Ez amolyan kölcsönös egyezmény volt, én bevállaltam a romantikusokat, ő pedig a szuperhősöket és a háborús filmeket. Én persze úgy tettem, mintha egyik filmválasztása sem nyerné el a tetszésemet, micsoda szégyen lett volna beismerni, hogy annyira nem is volt borzasztó az a romcom…  Ettől függetlenül persze még mindig szívesebben izgultam a Trónok harcán, mint mondjuk az Alkonyaton.
Felpillantottam a tányéromból, ekkor tudatosult bennem, mennyire furcsán viselkedik. A hangja a mondat végére elhalkult, a süteményt egyszerűen félbehagyta, a tekintete is furcsa volt. Homlokráncolva néztem rá, az aggodalmam egyre csak nőtt.
- Minden rendben? – Tartottam a választól, kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy erre őszintén csupán csak nemmel felelhet. Erősen kétlem, hogy a rám törő idegesség sokat javított volna a helyzeten, de ez ellen nem tehettem semmit.

Sam & Frederick

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 26, 2015 6:03 pm Keletkezett az írás




 
 

 
F a t h e r

 
The reality of hell dance

  Jó tudom, még korai lenne egy gyerek számomra. Nem is csipem annyira a bőgő kölyköket...az öcsémet is elszoktam gyepálni, nem téma. Ráadásul pasim sincs, hála isten...bár vannak udvarlók...Nem is feszegetem tovább a témát.
Csak mosolyogtam a képen amit az öcsi hagyott a gépemen. Csücsörítős kancsal pofi. Imádom! Csak ne nyúlkáljon a holmijaimhoz.
- Olyan béna neve van. Miért nem lehetett volna valami menőbb nevet adni neki?! Vagy valami brutálisabb kutyát venni. Doberman? Rottweiler? Vagy egy igazi fenevadat, egy farkas képében...a következő kutyát én választom! - feleltem vissza, hiszen ez a dög egy idióta, nem lehet ráparancsolni, nem lehet megnevelni...utálatos és bunkó kutya. Tegnap lepisilt! Elkapott a gépszíj, megcsaptam szegényt párszor, pedig csak örült nekem, de így járt.
Az ebédet lerendeztük gyorsan és egyszerűn, egyikünk sem válogatós...illetve vannak dolgok amiket nem szeretek, de azok se sűrűn vannak. Szerencsére. Az hogy ki főz, nálunk mellékes, segítünk mindig egymásnak. Apa meg megeszik tényleg mindent, nem szívesen lennék a helyén oda kint, milyen moslékot is etetnek meg velük...belegondolni is rémes. Te atya ég.
- Persze, megnézhetjük! - mosolyodtam el, nem azt mondom, hogy szeretem ezeket a szuperhősös filmeket, egyszer meglehet nézni és kész. - Nézzünk kettőt. Mit szólsz egy esti horrorhoz?  - tettem fel egy ultra csípős ötletet.  Nem azt mondom, hogy szeretem a fajtát, de vannak pillanatok, amikor igen is meg kell néznem valami cifet cafat filmet. Nem csak a romantikus, poénos filmeket.
Anya szerette a romantikából álló filmeket, ebben is rá ütöttem. Borzasztóan hasonlítok rá és nem igazság! Csak magam elé meredek. A gondolataim pedig olyan összevisszaságban kavarognak, hogy jobbnak látom meg sem próbálni egyelőre a kommunikációt. A szívem a szokásos intervallum letelése előtt dobban és kétszer olyan erőset, mint általában...Viharban szétszaggatott papírfecnikként látom magunkat, szemem ide-oda jár, mintha tudnék más utat, más lehetőséget. A világ lelassul, csak a szívem zakatol őrülten, ahogy elmerengek az asztalon heverő sütiken. Apán.
Mintha szurokból akarnám kitépni magam, tagjaim pedig ólomsúlyúak lennének. Próbálok felidézni egy pillanatot, egyetlen percet, amikor teljesek voltunk, amikor ...amikor? Másodpercek alatt semmivé leszek. A szívverésem felgyorsul, pánik és rettegés éled bennem. Ismét rohamom van.
A szívem hevesen veri a tamtamot a füleimbe, gombócból válik görccsé a rettegés.
Minden szarnak lehet adni még pofonokat, a tár kifogyhatatlan. Tudom, mégis újra meg újra ráébredek a legkülönfélébb módokon és helyzetekben, de a korábbi dacolásokkal és sértett duzzogásokkal ellentétben most csak némi beletörődés van. Vészesen kattog az elmém gőzgépként, a pánik félelem a tekintetembe rágta magát. Nem. Nem lehet. Ne most!
Az összezavart elme, a megbéklyózott tanácstalanság. Rühellem. Utálom. Nem bírom elviselni. A gyomrom görcsben, a szívem vadul kalapál a mellkasomban. Egy pillanatra megrémülök, hogy a gombóc a torkomban ragadt a légcsövemben. Ha nem tudnám az ellenkezőjét, azt hinném, nemsokára szívrohamot kapok, az izzadság vékony filmréteget képez a homlokomon, és egy verejtékcsepp gördül végig az arcomon. - Nem...-  A lélegzetem riadtan verdes, mint egy kismadár, a szívem ezzel szemben vágtázó ménesként dübörög a mellkasomban, a bordák alatt. A levegővételeim eléggé hangosak, fel is állok a székről és az asztallap szélébe markolok.
Állva akarok maradni, de érzem, hogy képtelen vagyok rá. Nem akartam, hogy apa előtt kezdődjön el megint, utálom mikor aggódik...

 

 

 
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 27, 2015 4:42 pm Keletkezett az írás





Elzárkóztam minden agresszív kutyától, a pásztorkutyákra esküdtem, nem engedtem volna a házba rottweilereket.
- Arról szó sem lehet – ráztam meg a fejem. - Ide csak normális kutya jön.
Bolyhoska ugyan elég messze esett ettől a kategóriától, de efelett most jótékonyan szemet hunytam. Legalább még nem próbált meg senkit sem megölni…
- Horror? – vontam fel a szemöldököm. - Benne vagyok, de csak akkor, ha utána nem fogsz egész este pityeregni.
Rám soha nem voltak túl nagy hatással az ilyesmi filmek, a legtöbbet szemrebbenés nélkül, már-már unottan néztem végig. A legdurvábbak is legfeljebb undort váltottak ki belőlem, egyszerűen nem tudtam rettegni egy elmaszkírozott színésztől, egy fiktív sorozatgyilkostól és ehhez hasonlóktól. Láttam már sokkal rosszabbat is, és az ezekkel ellentétben valóságos is volt. Mitől is kéne akkor tartanom?
A mosoly rövid időn belül lefagyott az arcomról, most már kétség sem fért hozzá, hogy valami nagyon nem volt rendben a lányommal. Valami… Sajnos gondolkodnom sem kellett hozzá, hogy tudjam, mi az a valami…
Azonnal felpattantam az asztaltól, nem telt bele csupán pár másodperc és már Sam is talpon volt. Ennek nem örültem, féltem, hogy még a végén összeesik. Odasiettem hozzá és szorosan átöleltem a vállait, mielőtt kicsuklanának alóla a lábai. Még ennyi idő után sem tudtam teljes nyugalommal kezelni a helyzetet, noha tudtam, hogy most az lenne a legfontosabb. Hogyan nyugodna meg, ha látja, hogy engem is majd’ szétvet az ideg? De egyetlen szülő sem tudná szemrebbenés nélkül végignézni, ha a gyereke ilyen állapotba kerül…
Visszaültettem a székre és letérdeltem elé, a karját viszont nem engedtem el. A kurva életbe… Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, jelenleg szívesebben szorultam volna két tank közé, mint hogy ilyen lehetetlen harcot vívjak. Ugyanis hiába tudom majd lenyugtatni a lányomat, azzal még nem vetek véget a folyamatos rohamainak, félelmeinek és szomorúságának. Csinálhatok bármit, szerethetem bármennyire, azzal nem tudok ennek véget vetni. Utáltam ezt a tehetetlenséget.
- Semmi baj, nyugodj meg. Minden rendben. – Higgadtságot erőltettem a hangomra, mást nem igazán tehettem. Katonaként megtanultam kezelni az indulataimat, máskor nem okozott volna problémát egy unottan tárgyilagos hang megütése. De nem most. Komoly erőfeszítéseimbe került, hogy így tudjak beszélni hozzá. - Hallod? Nem eshet semmi bajod, minden a legnagyobb rendben van. Lélegezz mélyeket, rendben?
Ilyenkor mindig rá kellett jönnöm, mennyivel egyszerűbb parancsokat osztani, mint könyörögni. Könyörögni, hogy rendesen vegye a levegőt és ne rettegjen a… Mitől is pontosan? Talán ezt ő sem tudná tökéletesen megfogalmazni. Olvastam róla, rengeteget, a pszichológusával is beszéltem, de azt hiszem, ezt addig senki sem értheti meg, amíg nem tapasztalja a saját bőrén. Tudtam, milyen rettegni, igazán rettegni és az életedet félteni, de arról fogalmam sem volt, milyen lehet úgy páni félelmet érezni, hogy még csak a kiváltó okát sem bírod megnevezni. Mert ha éppen fegyverropogás közepette rohansz végig egy háborús övezeten, amikor bármelyik pillanatban golyót ereszthetnek a fejedbe vagy felrobbanthatnak, akkor elég nyilvánvaló, mitől is kell tartanod. Na de itt, a mi békés kis konyhánkban… Bárcsak segíthettem volna neki…

Sam & Frederick

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 28, 2015 9:50 pm Keletkezett az írás




 
 

 
F a t h e r

 
The reality of hell dance

 
Normális kutya...nos erről napestig vitatkozhatnánk, kinek melyik mi...nekem a doberman normális, hiszen ahogy nevelik, az úgy nő fel.
Rá se nézek apára. Úgy érzem minden hangszálam elszakadt, és képtelen vagyok megszólalni, úgy érzem a szívem megállt. Végül mint egy gyorsvonat, csak dümm-dümm-dümm. Légkalapácsként.
Most pedig olyan erővel lüktet, hogy szinte fáj.
A szalmaszálak elégnek, vagy megfagynak és szilánkosra törnek, ha a tűz lángra kap, mindent felemészt, ha a jég milliárdnyi szilánkra pattan és hull alá, akkor az azon lépdelőkbe belevág, sebhelyet ejtve a rendszeren, egyenesen a szívbe haladva, ahol mindent megfagyaszt, mígnem a kies világ csakis a halottaké lesz. Ahogy felálltam, apa úgy került mellém és elkapott, visszaültetett. Maradt. Bár cseppet sem higgadtan le, szapora szívverés és levegővétel. A hangok tompán érkeznek felém, lassított felvételben látok mindent. Nincsenek szavak az élményre. A világ homályos képeket küld elém. Egyre gyorsabb tempót felvéve villódznak, megpróbálnak megvakítani, hiszen képtelen vagyok felfogni az értelmüket, nem tudom egyiket sem maradásra bírni, próbálom összeszorítani nedvessé vált szemhéjaimat, mert attól félek, hogy a nyomástól az egész koponyám azonnal darabokra robban.
Ez nem mindennapos,  megszokott dolog, a baj viszont pánik nélkül is ott lóg fölöttünk, mi több, közöttünk feszül. Egy hete volt utoljára, akkor az öcsémmel voltam itthon ketten, ő próbált megnyugtatni. Szerencsére apu testvére idejében haza ért.
Hallom szavait, nehéz lehet neki, aggódik, amit nem szeretek, mert tudom milyen, állandóan minden percben mellettem van. Aprót bólintok, sikerült felfognom szavait, de nem hogy lenyugodnék, hanem még sikoly is feltörik belőlem. Végül bent tartom a levegőt és kifújom, lehunyom a szemem és koncentrálok apára. Újból be és ki. Alakul ez, de még nem tökéletes. Könny szökik végig az arcomon. Figyelem a kezem, ahogyan remeg, bár az egész testem reszket, ez még jobban megrémít és apunak dőlök.  Lehunyt szemmel, mélyeket lélegezve. Félek. Egyenesen rettegek ilyenkor. Saját szívverésem olybá dübörög a fülemben, hogy minden mást elnyom.  Mély levegőt kell vennem, el kell számolnom háromig, összeszorítom hozzá a szemhéjaimat. Azt kívánom bárcsak vége lenne ennek az egésznek.
Ahogy alább hagy a roham, csillapodik a szívverésem és a levegővétel is nyugodtabb, úgy pattanok fel, hogy szorosan apámat öleljem. Sirok. Némán, könnyeim csorognak. Magam elé révedve figyelem a konyha falát, "megfogva" egy pontot, még egy kicsit...még.
Még csak szavakat se találok...komolyan mondom, ennek soha nem lesz vége!

 

 

 
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 06, 2015 12:56 pm Keletkezett az írás





Nem tehettem semmit, csupán erősen tartottam a karjaim között. Bármit megadtam volna azért, hogy egyetlen szempillantást alatt megnyugtathassam, ehelyett azonban csak tehetetlenül szorongattam és közhelyes mondatokkal próbáltam segíteni rajta. Nem hiszem, hogy a családunk ezt érdemelné, de egyre inkább úgy tűnt, hogy ennek sosem lesz vége. Optimista akartam lenni, de az elmúlt évek nem sokat javítottak a derűlátásomon. Túl sok minden a nyakunkba szakadt mostanság, az ilyen tragédiák pedig láncreakcióként hozzák magukkal a többit. Talán majd egyszer jobb lesz, mindig történnek csodák. Ha tudtam volna, mi segíthetne a lányomon vagy nekem mitől lenne könnyebb, akkor minden erőmmel azon lettem volna, hogy megszerezzem azt a valamit. Viszont így, hogy elképzelésem sem volt róla... Samnek magában kellett lerendeznie ezt a problémát, a külső segítség valóban csak segítség volt, nem megoldás. Neki kellett túllépnie a történteken, mi legfeljebb csak támogathattuk ebben. Hogy nekem mitől lett volna könnyebb? Mondhatnám, hogy az idézőjeles egyedüllét nem tett túl jót nekem, de erősen kételkedtem benne, hogy a közeljövőben akár csak egyetlen nővel is olyan közelségbe tudnék kerülni. Nem tettem túl magamat teljesen a feleségem halálán, egyelőre nem lettem volna képes másra úgy nézni. De közben valószínűleg sok mindennek ez lett volna a kulcsa. Nem volt könnyű egyedül.
Éreztem, hogy a lányom szép lassan megnyugszik. Nem teljesen, de valamivel jobb lett a helyzet. Vele egyenesen arányosan higgadtam le én is, már láttam a reményt arra, hogy véges időn belül sikerül összeszednie magát. Mára legalábbis.
Előkaptam a zsebemből egy zsebkendőt és apáskodó mozdulattal letöröltem az arcát. Hiába volt már tizenhat éves, nekem akkor is a kislányom maradt és nem is igazán tudtam máshogy kezelni. Sok minden megváltozott a kapcsolatunkban, de az alapvető dolgok nem. Talán most már nem kellett vele játszanom, nem rajzfilmeket néztünk együtt és sokkal önállóbb lett, de attól még az én szememben továbbra is ugyanaz a tündéri kislány maradt. Ezen semmi sem változtathatott.
- Jól van, semmi baj... Mindjárt jobb lesz... - Én sem hittem el teljesen a szavaimat, de most nem is ez számított. Neki kellett elhinnie, nem nekem.

Sam & Frederick

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 22, 2015 5:40 pm Keletkezett az írás




 
 

 
F a t h e r

 
The reality of hell dance

  A pánik minden izmomat kíméletlenül összerántja, egy egészen más harcot is vívok. Az elmémmel. Olyan láthatatlan csata ez, amiből a másik fél nem láthat semmit, csak az arcomra kiülő kínt. Mérhetetlen a káosz fejemben s a nyugalom, mit szívem pumpál ereimbe. Tehetetlen szavak szöknek gondolataimba. Ennek nem kellene így lennie, ennek nem kellett volna megtörténnie. Sem most, sem akkor.  Apámat ölelve nyugodtam le szép fokozatosan. Válaszán csak elmosolyodom. Egyetértek az elhangzott szavakkal, még ha én nem is pontosan így fejeztem volna ki magamat. Bevallom, most először ötlik fel bennem a gondolat ennek ellenkezőjéről, s ha igazán el is játszanék vele, valószínűleg újfent visszaesnék a szomorúság kormos gödrébe.  De el kell hinnem, legalább nekem, pedig ez...megmarad, életem végéig.
Végre teljesen megnyugszom, azt hiszem. Elhúzódom apától és a szemébe nézek, de már törölgeti is a könnyeimet, amire nevetni kezdek. - Uram, a végén még túlkényeztet! - próbáltam viccelődni, terelni az iménti állapotot. Majd a sütimet kezdtem el figyelni és újra elvettem, hogy megegyem a maradékom. Nem tudom elképzelni, hogy ilyen helyzetben, mi a túrót tudok csinálni, ha mondjuk egyedül vagyok. Még nem volt rá példa, de akkor is. Lassan kezdek el felállni, hogy a bögrémhez lépjek a pulthoz, vizet nyitok bele, majd kortyolni kezdem. - Holnap elmegyek. - jó dologgal nyitok, pszichológus. Mennem kell, főleg ez után...muszáj. - El tudsz vinni? Ha nem, az se gond, bemegyek. - csak jó lenne, ha ott lenne ő is most.

 

 

 
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 11:13 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Sam & Frederick
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: