Vasárnap reggel volt.
Mozdulatlanul tűrtem, hogy elszálljon felettem az idő, s erőt vegyen rajtam józan eszem. Az éjjel elfogyasztott alkohol elpárolgott, a kábaság megszűnni látszott, a mellkasomra nehezedő fáradtság azonban egyenletesen szuszogott, s mikor épp nem vigyorgott álmában, horkantott egyet.
Feltehetőleg az Ő echoikus érzékeinek táltos szívét is keresztüldöfte telefonom bekapcsolva felejtett ébresztője.

„She could never be closer, and ever closer than tales can tell,
But I can feel, She could never be closer,
And who's the one who cast the spell,
Oh I can't tell,
Her lips are around you,
You feel the sweat against your skin.”

Hagytam, hogy az összegyűrt selyem rideg hullámai kivergődjék magukat markomból, fedetlenül hagyják az íves kulcscsontot, s dekoltázst teremtsenek lapos mellkasomon.
Oldalra hanyatlott fejem. A földön ruháink anyaga dugába dőlten, még mindig ott pihent ráncosan a padlón. A vizes törölköző, ami felitta a tegnap este eseményeit, éppen egy karnyújtásnyira lógott a míves karosszék háttámláján, az ékszerek, amik tegnap öltöztettek a férfi karjában, most az éjjeli szekrényre állított üvegtál markában hevertek elanyátlanodva.
Percek óta figyeltem a hálószobában végzett alapos pusztítás visszamaradt nyomait. Jól kivehetőek voltak az elmozdult berendezési tárgyak, az elborult virágváza az ablak előtt, a lesodort könyvek vagy a leszaggatott karnis, melynek kettéváló szárnya mögül hajnali fény nyalta körbe hálószobámat.
Hogy történt, hogy Shane Morgan büntetlenül terpeszkedhetett felettem?
Hol kezdődött?
Mikor veszítettem el a rend iránt táplált mániákus ragaszkodásomat?
Mikor lett ez kettőnk között természetes?


Minden annyira átlagosnak indult.
Shane irodájában megittam a kávémat hét negyvenöt és nyolcharminc között, addig játszottam a mobilján, míg az le nem merült, s meg nem érkezett az első páciense. Mr. Goldwint keblemre öleltem, hiszen hétfőre már az urológián, nálam volt időpontja. Megígértem neki, hogy gyors leszek és hatékony. Ezután Shane a lelkemre kötötte, hogy nem sietek túlságosan vissza ebédidőben, hagyok neki szerénytelenség szobrát szégyenbe hozó személyem nélkül néhány percnyi kikapcsolódást. Miután túl voltam két műtéten, és Jamie-vel kimosattuk a gyakornokokkal a páciensek ruháit a mosodában, mert egyszerűen az intézmény falai között a nővérek túlbuzgóságából adódóan megfogyatkozott számukra a megfelelő ingerküszöbön mozgó munkafolyamat, teljesítettem a napi két órát, amit a rendelésen kellett töltenem. Hat cikket olvastam el, két almát ettem meg, míg a rezidensek végezték a vizsgálatokat. Tanulniuk is kellett valamit egy héttel a megmérettetések előtt. Például, hogy mennyire kevés nyugdíjat kapott szegény Mr. Edmund, s hogy abból mennyire reménytelen megteremteni a nyugdíjasok körében olyannyira óhajtott idillikus egzisztenciát.
Aztán persze Shane-nek kellett a legtovább túlóráznia, hiszen közbe jött egy beteg, akit csak nem zárhatott üvegcsébe, hogy aztán szemléltető eszköz gyanánt körbe adja kedvenc referáló rezidensei körében.
Jamie oldalán hagytam magam mögött a kórházat. Kabátja kitárt teste alá bújva rohantunk át a közeli bárba, nehogy cukorból formázott bájos arcom elolvadjon a természeti katasztrófában. Nem vettem volna a lelkemre, ha elázok. Ő sem vette volna szívesen, ha látványosan vergődni kezdek, amiért elázott a pulóverem ujja.
A törzshelyünkké fogadott kocsma hosszú ideig csak Jamie-től és Tőlem volt hangos. Még hiányzott a harmadik muskétás, hogy teljes legyen a csapat.
Már a második sört végeztem ki, s egy újabb bűzös cigarettát tűztem izgatottan elcsócsált ajkaim közé, mikor zsinórban harmadszor is nyereséges sikert arattam.
Sikoltva vettem tudomásul győzelmemet a lebutított futballban. Áh, nem is gondoltam rá, hogy Jamie nagylelkűen engedett első helyen végezni, miután kifejtettem neki, hogy mennyire ostobaságnak tartom, hogy nem lehet mozgatni a nyársra húzott bábukat kedvem szerint, csupán megkötött, párhuzamos líneán futtathatom feketeszín játékosaimat.
A lényeg persze az volt, hogy úgy ugráltam az asztal oldalán, mint aki elvitte valamelyik szerencsejáték eheti főnyereményét. Pedig csak rúgtam három gólt, anélkül, hogy a golyó kirepült volna a pályáról, újabb bedobást követelve.
Körbeugrálva ujjongtam, s ezért csak percekkel később fedeztem fel a telefonján lógó Jamie-t.
– Franc. Légy sikeres!
Belenyugodva, hogy a következő meghatározatlan időintervallumot várakozással fogom eltölteni, újabb üveg itallal ajándékoztam meg magam.
Fogadásokat kötöttem a mellém telepedett taj részeg kocsmatöltelékkel, hogy Jamie előbb visszaér, minthogy Shane megszabadulna a kutatásaitól. Ő az aranyfogát tette fel, mint összes vagyonát, én pedig ígértem neki egy ingyenes, biztosítás nélkül is megoldott prosztatavizsgálatot a kórház udvarán, megbújva a szemetes konténerek mögött.
– Ne, már, maga győzött.
Paskoltam meg vigyorogva az elmúlt háromnegyed órában magam mellé vett ivócimborám széles vállát. A vodkától, amit kikértem neki, már a nevére sem emlékezett a szerencsétlen, nem hogy a fogadás tárgyára.
Így én sem kockáztattam az engedélyemet és a jó hírnevemet.
– dr. Celeb, hát sikerült levakarnod a pácienseket? Rám is rám érsz? – nem volt ebben szemrehányás, tiszteletben tartottuk egymás munkáját. Csupán élvezettel szívtuk egymás vérét, ha a helyzet úgy hozta. És ez most kikívánkozott belőlem.
Az előre kikért sört felé csúsztattam a pult fényesre törölt lapján, s még a legközelebbi bárszéket is kihúztam neki az enyém mellett.
– Jamie-t behívták egy sürgős esethez. Ketten maradtunk ma estére…
Pontosan itt kezdődött az az egy hétvégés hancúr-maraton.

– Tudja, hogy hol van, ember?
– Höh?
– Sejtettem. Tudja, hogy kire várunk?
– Öhöhö – ez azt hiszem, ez egy igen akart lenni, noha nem tettem volna nyakam guillotine élesre fent fogú kése alá. Talán csak büfögött.
– És, hogy én ki vagyok?
– Höhö-höh.
Ahogy felegyenesedett, terebélyes sörhasán a szétrepedni készülő kockás ing kipucsított szakadt mellénye alól. Valószínűsítettem, hogy a fogatlan padtársnak nem, csak itteni kapcsolatunkra van kielégítő és kiszámítható magyarázata, de különböző franciaágyak matracán is férfias fantáziára fixált folytatást képzelt el kettőnknek.
Tény, hogy elképesztően szexuális lehettem, ahogy az egésznapos koncentráció után elégikus unalom jótékony nyugalmába süllyedve elrágcsáltam az italos pohár faláról leemelt citromot, s az éppen lecsurgó csepp után megszaladt a kacér mozdulatok királynőjeként emlegetett, igenkecses nyelvem.
Az ő nyelve nem volt kecses. De még vonzó sem. S mi alatt feltételeztem, hogy ez a kétes fazon most úgy játszik velem a képzeletének erotikus, piros lámpás negyedében, mint egykori feleségével tehette fénykorában, bennem csak és kizárólag egy egyre növekvő gléda sorakozott fel. A bennem élő, pihenni nem képes orvos-diagnoszta egyre csak nyitogatta ujjait, miközben számolta a férfi életviteléből, korából és testfelépítéséből fakadó nyavalyákat.
Már túl soknál jártam.
Dehogy még Varicositas nyelve is legyen… egyre rontott az összképen, ahogy kéjenc vigyora mögül átbukott a megdagadt vénákkal kékezett ízlelőszerv.

Még innom kellett. Magamra, mert én voltam én. Jamie-re, aki képes volt visszamenni a kórházba életet menteni, és Shane-re, akinek lassan már ide kellene érnie. Kellett valami nagyszerű érv, hogy ennél is többet ihassak. Ihatnék az anyámra, aki éppen nálamnál fiatalabb feketéket tesztel, vajon melyiknek a farka birizgálja kellemesebben a gyulladásra hajlamos manduláit. Vagy az apámra, aki mindezt elegánsan tűri, és hagyja, hogy a nála hét évvel fiatalabb nő, kiélje a vágyait.
Ez a genetika átka volt. Nem az egyetemen estem bele a kurva-kórba, ami miatt nem voltam rest a tetszetős kulcsoknak zárja lenni. Az anyám… igen, az anyámra fogok inni, ha Shane öt percen belül nem teszi be azon az ajtón a lábát.
Mint hullahopp karikát, úgy pörgettem körbe törékeny csuklómon az aranyórát. Háromszor pislogtam, majd hunyorítottam és erősen kerestem a mutatókat. Háromnegyed tizenegy. Három perce van. Három egész perce.

Nem figyeltem az órát. Megcsalatott időérzékem csak legyintett. Talán tizenöt perc is eltelt, nem számoltam, csak rámondtam az elszaladó időre, hogy három perc volt. Túl sokat jelentett az onkológus társasága.
– Mi ez a szemrehányás, kérem szépen? – vigyorodok el szélesen, miután sikerül magamhoz térnem a vetkőzési művelet fixírozását követően. Azok az erős, életmentő kezek ráfognak a sörös üveg nyakára, hogy leöblítsék a napi féllábon állást.
– A telefonod azért van, hogy játsszak rajta. Amúgyis a te hibád, hogy letöltötted azt az ostoba szóképes játékot. Te tehetsz róla. Valld be, hogy az egésznapos hiányát ragyogó társaságomnak azok a reggeli fél órák mulasztják el benned. Terveid vannak velem… tudom.
A nagyon komoly hangvételű rövidbe szabott monológot követően, én is sós mogyoróval tömtem be a számat. S csak késleltetve nevettem fel a teátrális felháborodás elhessegetése végett.
– A napom jó volt. Kettes műtött. Nem tudta, hogy mennyire reménytelen volt a helyzet, s én magam sem tudtam volna megmenteni a pácienst. A műtét halálra volt ítélve. Gondolhatod, hogy remegett a hangja, mikor bocsánatot kérően ült az asztalom előtt, s önmagát ítélte vágóhídra. Azt mondta, most egy hónapig ne engedjem be a műtőbe. Esküszöm, majdnem megsajnáltam.
És valójában a napom pont ennyi volt. A hétköznapok egyetlen mentsége a szürkeségre a ragyogó napsütés volt, ami miatt többen lemondták az időpontjukat, hogy még a kórházi tortúrák előtt fürödjenek egyet a tengerben. Ergo, minden teljesen a maga medrében sodródott.
– Teljesen átlagos nap, módfelett tökéletes befejezéssel.
Gyenge mosollyal mélyítettem el Shane-ben a tényt, hogy mennyire hiányoltam már a társaságát.
S aztán újra a mogyorós tálba nyúltam. Először égnek emelt, kitátott számba próbáltam célozni, majd mivel minduntalan szemgödrömbe pottyantak a szemek, elvetettem ezt az ötletet. Túl értékes voltam hozzá, hogy magamat lenyomorítsam.
– Nyisd ki szépen a szád. Ha legalább öt szemet beletalálok, akkor vagy dartsozunk az első pár kör után vagy csocsózunk. Az utóbbit azért nem ajánlom, mert Jamie-t már meggyaláztam. Még gólt is rúgtam neki. Szóval szerintem dartsozzunk. De billiárdozhatunk is, csak arra meg kell tanítanod. Gyerünk, kezdjük – szólítottam fel játékos szórakozottsággal a férfit, s hogy könnyebb dolgom legen, felé fordultam a magasított bárszéken, s őt is erre kényszerítettem. Hogy ne testtartásán bukjon a játékélmény, szétterpesztett lábai közé lógattam be sajátjaimat.
– Megy az első.
Természetesen nem talált.
– És közben meséld el nekem, hogy ki miatt nem jöttél fel hozzám az irodába ma egy percre sem. Mi foglalt le annyira, hogy elhanyagolj, dr. Celeb? Melyik nővérszobában űzted az ipart a rezidensekkel? De ne mozgasd a szád, mert nem fogok beletalálni.
Míg tőle replikát vártam, próbáltam megtalálni a dús szakáll között a szájának nevezett krátert.