Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington, Nathan Graham

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 26, 2015 1:18 pm Keletkezett az írás



Owen
&
Scarlett


Nem akartam eddig erre jönni, amíg nem muszáj. Most viszont már úgy érzem, talán az az idióta is megérdemli, hogy megkérdezzék, hogy van. Még akkor is, ha ő ütött el engem és nem én őt, amivel valljuk be, talán jobban is járt. Nem biztos, hogy szeretett volna velem szembetalálkozni, miközben épp száguldok a motorral. Akkor mondjuk én is rosszabbul jártam volna. Nagy eséllyel. Így mondhatni megúsztam, kisebb-nagyobb sérülésekkel, de semmi vészesen komollyal. Amiről én tudok, az részéről sem vészes, csak meglehetősen kellemetlen. Nyílt lábszártörés, koponyatörés, a karokon horzsolások és zúzódások… Biztosan volt mellette még ez-az, elvégre mégiscsak egy autónak csapódott neki, ami ráadásul ment is. Azért is vagyok itt, hogy megkérdezzem. Nem őt, hanem az itteni orvosok egyikét.
Egy ideig csak járkálok. Köszönök annak, aki üdvözöl, és közlöm velük, hogy nem leszek visszatérő vendég, hiába álmodoznak róla. Tudják is, hogy miért vagyok itt, azonban egy nővért sem fogok feltartani. Rezidenst és gyakornokot pedig végképp nem, elég volt belőlük mostanra. Akit tehát elkapok, az egy szakorvos lesz, mégpedig az első, aki utamba kerül. Az a szerencsés pedig nem más, mint Owen.
- Owen! - szólítom meg, de már kapok is karja után, hogy magamhoz húzzam, lerángatva a megszokott menetösvényről, a fal mellé.
- Bocs! Nem gond, ha zavarlak egy kicsit? Néhány napja... egy hete, bekerült hozzátok egy csúnyán összetört bringás. Mi van vele? - térek azonnal a lényegre.
Nem húzom az időt, bizonyára neki is van jobb dolga, ahogyan nekem is. Mondjuk ebédelni. Innen valószínűleg oda megyek majd először, mert kezdek éhes lenni. Ezt azonban le akartam tudni még előtte. Igazából nem is kellene vele foglalkoznom. Szerintem azt sem tudja, hogy mi történt, vagy hogy kit ütött el. Én meg miért is törődöm vele? Azért, mert beteg? Csak ez lehet a magyarázat, mégis, utálnom kellene amiért miatta nem műthettem egy darabig. Igen, kéne. Mégsem vagyok rá képes. Jó nagy hülye vagyok. És még zaklatok is másokat a hülyeségem miatt.
- Mindegy, inkább hagyjuk. Bocs a zavarásért még egyszer!
Sokat nem szoktam beszélni Owennel. Erre pont egy ilyennel indítok, holott biztos el tudnánk dumálni valamiről. Akármiről, csak ne arról a marháról. Meggyőztem magam, nem kell, hogy érdekeljen, hogy mi van vele. Az ő hibája az egész, egye meg, amit főzött. És örüljön, hogy nem pereltem be.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 26, 2015 1:37 pm Keletkezett az írás



Egyik papírkupac követi a másikat és ahogy rápillantok az órára az adminisztrációval sosem fogok végezni. Kicsit megforgatom a fejemet, hogy az elgémberedett nyakamat érezzem. Elképesztő, hogy már itt ülök másfél órája és jelenésem van a viziten. Sóhajtva kapom fel a kartonokat, akiket meg kell majd néznem és amint elindulok úgy kezdem lapozgatni azokat. Épp egy érdekes esetet olvasok, aki nagyon szerencsésen megúszta az egész balesetét, amikor megérzem a karomon az erős szorítást és a rántást. Nem mondom, nem számítottam rá, ezért is egy kicsit elvesztettem az egyensúlyom, így elég érdekes látvány lehettem a folyosó végéről nézve, mit bénázok. Nézek a kolléganőmre nagy szemekkel, hogy mit is szeretne tőlem, de igazából az akasztott ki, hogy mekkora erő rejlik benne.
- Dehogy, mond csak! - Figyelek rá és már épp próbálom visszakutatni azt a beteget, aki felől érdeklődik, mert azóta egy kicsit felsorakoztak a traumás betegek. De szerintem pont tudom, hogy kiről beszél, így már szóra is nyitom a számat.
- De, épp... - Be se tudom fejezni, de már elnémít. Furán pillantok rá, mondhatni értetlenül, hogy az előbb olyan sürgősnek hangzott, most pedig szinte egy legyintéssel tovább menne.
- Most akkor nem érdekel, hogy mi van vele? Mert hozzá megyek vizitre. Vagyis szerintem őt keresed. Bringázás közben elütötték, nyílt lábszár törés, koponyatörés, és kisebb-nagyobb horzsolások a testén. Ő az? - Írom le röviden és gyorsan a kórtörténetet, hátha ráismer. De, ha nem akar róla beszélni, akkor nekem teljesen mindegy. Végig nézek rajta, most azért jobb színben van.
- Amúgy, hogy vagy? Hallottam a balesetedről. - Karjaimat lelógatom magam mellett, a kartonokat csak nem fogom elpotyogtatni. Igazából még ráér a vizit, bár sosem vettem ezt annyira komolyan. Minden beteg mindig azt mondja, amit az orvos hallani akar, hogy hamarabb szabaduljanak, így valahogy kedvem sincs ehhez.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 26, 2015 2:05 pm Keletkezett az írás



Owen
&
Scarlett


Az jó, hogy nem zavarom, viszont szerintem bezavartam kicsit. Már épp beszélne szegény, mikor közbeszólok, mondván, hogy mégsem érdekel. Részemről le is zárnám az ügyet. Ő azonban láthatóan nem, mert már mesélni is kezdi, hogy szerinte én kit keresek. Való igaz, hajaz rá a történet. Valahol azonban mégiscsak sántít. Mondjuk ott, hogy bringázás közben ütötték el. Sokkal inkább azt mondanám, hogy repülés közben, miután átesett a kormányon.
- Azt hiszem... Talán - felelem is kérdésére elgondolkodva.
Kicsit kifordulva, a falnak támasztom hátam, miközben karjaim keresztezem melleim alatt. Tényleg nem vagyok benne biztos. Mi van akkor, ha csak rémesen hasonlít az eset, és egy másiknál az is fel van tüntetve, hogy durva mód nekem rontva odébb lökött, hogy aztán kiugorjon egy autó elé. Ezért is mondtam én, hogy kamikaze bringás. Mert az. Egy ostoba öngyilkosjelölt.
- Ha jól rémlik, én nem egészen így mondtam a mentősöknek. Én jöttem be vele a mentővel. Mármint a sérült sráccal. Így megspóroltam a sétát és őt is tudtam felügyelni - elmélkedem.
Nem nagyon emlékszem már arra, hogy mit mondtam, de arra határozottan emlékszem, hogy említettem, hogy az autó előtt elütött engem. Ennyit erről. Az ember már a mentősöknek sem hihet. Hogy tudnák így rendesen felvenni a betegeket? Csak Owen kérdésére kapom fel a fejem. Hogy is vagyok?
- Jól, azt hiszem. Mondhatni semmi bajom - mosolygom.
Kedves, hogy megkérdezte. Az viszont aggasztó, hogy már mindenki tud róla. Nem meglepő, csak kicsit irritáló. Ennyiből sokkal rosszabb, mint betegnek lenni. Ha egy civil bekerül, őt nem a kollégái vizsgálják, faggatják, nyaggatják és így tovább. Ezzel szemben minket? Jobb, ha bele sem gondolnak. Annál rosszabb nincs. Legközelebb másik kórházba megyek.
- Ha minden igaz, pont ahhoz mész akkor vizitelni, aki okozta. A bringás srác ütött el. Mielőtt őt elütötték - mesélem, némiképp pontosítva a dolgokat őt illetően.
Most már mégiscsak kíváncsi vagyok arra, hogy mi van vele. Vagy inkább a fejére, mikor meglát. Kíváncsi vagyok arra, hogy vajon felismer-e, vagy sem. Ahogyan arra is, hogy mit reagálna arra, ha közölném vele, hogy beperelem, ami nem igaz, de azért vicces lehet. Jó, ezt nem játszom el, mert oda lennének a jófejségemet reklámozó megjegyzések.
- Akkor? Meglátogatjuk? Egyébként hogy hívják?
Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. Akkor még tudtam, azóta elég gyorsan kiment a fejemből. Kíváncsian figyelem Owent, elrugaszkodva a faltól. Akár mehetünk is, amennyiben hajlandó lesz magával vinni. Ha nem akar, akkor is vele megyek. Ha már egyszer eljöttem eddig, miért is ne. Aztán meg igyekszem magam visszafogni, jó mélyre eldugva amerikai mivoltomat, mi gyakorta közel sem volt ennyire illedelmes és kedves. Mondhatni nem volt orvoshoz méltó viselkedésem. Az akkori balesetem változtatott meg. Mikor felhagytam heccből űzött életvitelemmel.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 26, 2015 4:11 pm Keletkezett az írás



Igazából most már érdekel, hogy mit is akar tőlem, ha már ilyen módszerhez fordult, hogy elkapjon. Bár nem lett volna ellenemre, ha másról kezdünk el beszélgetni, mint a betegekről, de így is jó. Mondanám, de mégsem teszem. Kezd összezavarni és ez az arcomra is kiül, hogy tulajdonképpen elsőnek döntse el, hogy mit szeretne. Felvonom egyik szemöldökömet, mert ahogy elnézem, fogalma sincs, hogy tudni akarja vagy sem. Én nagy vonalakban vázoltam el, arra nem is figyeltem, hogy nem pontosan azt mondtam, amit akkor elmondtak nekem. Elvégre egy hét telt el azóta és vannak más betegeim is. Nem tarthatok mindenkit ennyire számon. Szemeim akaratlanul is a mellére irányul, amikor a karjaival úgymond kissé megtámasztja őket. Hamar visszaemelem a tekintetem a szemeire, így észre se véve, hogy mikre is figyeltem az imént.
- Végül is engem csak a diagnózis érdekel a baleset egyéb részletei nem igazán szoktak fontosak lenni. Nagy vonalakban elmondják, a többi úgyis a műtőben derül ki. - Rántom meg lazán a vállaimat, mert nekem tökéletesen elég, ha csak annyit mondanak, hogy elütötte egy autó. Bár lehet, hogy ezzel a stílusommal fogok itt mindenkit az őrületbe kergetni, de amíg jól csinálom a dolgom, addig ezt is el lehet nekem nézni, szerintem.
- Akkor hamarosan látunk újra a kollégák között? - Egy apró mosolyt varázsolok az arcomra, bár vele nem igazán szoktam beszélgetni, de talán a mai naptól ez máshogy lesz. Hallgatom mindazt, amit mond
- Micsoda ördögi kör! - Kisebb kacagás tör belőlem elő, de nem azért, mert mindketten pórul jártak, hanem mert elképzeltem a szituációt. Scarlett "bosszúja" hamar visszaütött a srácra. Meglep, hogy egyből többesszámba beszél, de már megszoktam, hogy a munkám során mindig valaki "láb alatt" van.
- Akarsz jönni? De remélem nem bánod, hogy két kis rezidensem is ott lesz. - Túl teszem magam a kezdeti meglepettségen, majd ha Scarlettnek is jó, akkor elindulok, remélhetőleg vele az oldalamon. A kartont kezdem el fürkészni, hogy megtaláljam a srác nevét.
- Itt az áll, Arthur Sallins. - Olvasom el a kartonját, de lehet, hogy másról van szó, mint akit ő keres. Elvégre ez hamarosan úgyis ki fog derülni.
- De remélem nem azért akarsz jönni, hogy megöld a betegem. - Nevetem el magam, mert nem hiszem, hogy efféle szándékai lennének, viszont ebben a helyzetben megtudnám érteni, hogy ilyen gondolatai vannak.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 26, 2015 4:55 pm Keletkezett az írás



Owen
&
Scarlett


Figyelmem nem kerüli el, hogy merre kalandozik tekintete.Túlzottan nem zavar, mégis, jobb szeretem, ha beszélgetés közben a szemembe néznek, amikor én is oda figyelnék. Most még azonban nem szólok. Nem, mert nem tart oly sokáig, hogy az már rosszalló szavakat igénylően legyen kellemetlen. Pillantásom hamarosan újra találkozik övével, én pedig hallgatom sajátos értékrendjét. Nem igazán értek egyet ezzel az egésszel. Ha tudja a baleset részleteit, akkor azt is tudja, hol kell nagyobb bajt keresni, vagy, hogy egyáltalán mekkora lehet a baj. Itt nem arra gondolok, hogy milyen színű póló, cipő, alsó, vagy akármi volt a betegen. Azok tényleg elhanyagolható részletek, azokat azonban nem is kötik az ember orra alá. Ezt azonban nem kívánom fejtegetni. Mindenki másként teszi a dolgát és miért kössek bele, amíg jól teszi? Semmi értelme. Ha valaki belerondítana az én kivizsgálási stílusomba, elvenné a kedvem az egésztől. Egyből kevésbé figyelnék és nagyobb lenne a hibák esélye. Könnyebben elszalad egy-egy dolog felett a tekintet. Az ilyesmit jobb elkerülni. Jobb, ha mindenki úgy végzi a kivizsgálásokat és egyebeket, ahogyan megszokta.
- Nem tudom, hol jártál, de eddig is itt voltam. Csak kerültem ezt a részleget. Úgyhogy lehet, hogy te ezután sem fogsz sűrűbben látni. Vagy csak egy kicsivel – teszem azért hozzá, hátha így könnyebb lesz a lelkének.
Talán abba kellene hagynom ezt a jófejkedést. Talán változnom kellene, keményebbnek lennem… Bár úgy érzem, hogy amikor kell, akkor így is kemény vagyok a hibázókkal. Ez főként rezidensekre igaz. Gyakornokokkal kicsit elnézőbb vagyok, mert hát ők még azért messze vannak attól, hogy orvosnak hívjuk őket. Az ördögi körre nem mondok semmit. Valóban, annak is lehetne mondani. Annyi különbséggel, hogy akkor én csak azt kívántam, hogy zúzza össze a bringáját, nem azt, hogy a csontjait egy kocsi. Na mindegy. Ideje lesz indulni, az azonban meglep, hogy kérdésemre kérdéssel válaszol. Szerintem leeshetett neki is, hogy menni szándékozom. Nem passzióból használok többest. Még csak nem is azért, mert királyi lenne. Egyszerűen azért, mert én, meg ő, az kettő, nem pedig egy.
- Semmi gond. Csak tedd a dolgod. Mintha ott sem lennék. Vagy hasonló.
A néven elgondolkodom. Ízlelgetem kicsit, forgatom, mígnem bevillan valami. Mintha így hívták volna. Vagy agyi funkcióim szórakoznak velem, elhitetve az első névről, hogy az volt az, mivel ennyire hasonló az eset. Akárhogy is, amint ott leszünk, úgyis meglátom. Na, nem mintha sokáig figyeltem volna a srác arcát. A lába jobban lekötött. Onnan jobban dőlt a vér. Tervemre viszont rájöttek. Mint akit sokkolt a nevetést előidéző mondat, úgy torpanok meg, fagyott arccal bámulva magam elé. Pedig meg akartam. Tényleg meg akartam ölni. Nem! Egy pillanat az egész, aztán már megyek is tovább mellette.
- Nem értem, hogy jöttél rá. Azt hittem, jól álcáztam a szándékom. Fenébe… Pedig olcsóbb lett volna, mint a pereskedés – sóhajtom, fejem fogva, eljátszva a nagy csalódást.
Sőt, szándékosan túl is játszva, fejem hátra hajtva, akár egy rossz színdarabban, hogy lássa, csak tréfálok. Mert ez bizony az. Ha pedig ez nem lenne elég arra, hogy rájöjjön, még el is nevetem magam, miközben visszaveszek egy normálisabb testhelyzetbe, avagy leeresztem karomat a helyére.
- Most, hogy rájöttél ördögi tervemre, hogy vagy? – érdeklődöm már azért felőle is.
Nem kell itt mindig a betegekről beszélni, csak azért, mert orvosok vagyunk. Azok is emberek. Ugye? A röntgenem azt mutatta eddig mindig?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 26, 2015 6:02 pm Keletkezett az írás



Meglep, hogy van olyan, aki nem köt belém, amint meghallja, hogy mit és hogyan is szoktam. Nekem bőven elég a történet, nem kell mindenre emlékeznem, pláne nem egy hét után. Nézze el nekem! Azonban nem gondolkozok ezen, mert szerintem egy nagyon is felesleges dolog ez. Mindenki úgy csinálja, ahogy neki kényelmes, elvégre nem a két szép szemünkért kaptuk meg az orvosi titulust, hanem az eszünkért.
- Igazság szerint a műtő és a pihenőszoba közt nem igen mozdultam másfelé, ha csak nem hazafelé tartottam. - Tárom szét a kezeimet, mert mostanában sok volt a betegem és folyamatos rohanás közepette, nem volt időm másfelé menni. De nem hiszem, hogy őt ez nagyon érdekelné, mert látom az arcán, hogy nagyon filózik valamin. Furdal a kíváncsiság, hogy most mire is gondolhat, de úgy döntök, hogy a békességet megtartva nem hozom fel.
- Őszintén szólva fel sem fog tűnni, hogy egyel több vagy kevesebb személy tartózkodik bent. Kicsit úgy érzem ilyenkor magam, mint mikor vizsgáztam. - Mosolygok, bár nem zavar a közönség, már régen túltettem magam, hogy azért elég nehéz egyedül bármihez is kezdeni. Már pedig csak a műtéteket nézve ez esélytelen. Oldalra fordítom a fejemet, ahogy kiolvasom a nevét. Látom forognak az agykerekek, így jobbnak látom rákérdezni.
- Ismerős? - Hangomban felfedezheti az érdeklődést, mert tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy valóban erre a betegre kíváncsi-e. Igazából az se zavar, ha vizsgálat közben kimegy, vagy be se jön, mondván, hogy nem ő az.
- Lehet olcsóbb, de a börtön hosszabb. Azon felül elveszik az engedélyed. Tényleg megérné mindezt egy baleset miatt? - Mosolygok, persze nem gondolom komolyan, mert remélem, hogy tényleg csak vicc. Én nem vagyok az ilyesfajta bosszúk híve, el is ítélem, mert egy véletlen balesetről van szó. Illetve nem tudom a részleteket, de csak nem az volt a terve a biciklisnek, hogy már pedig az első gyalogost elüti, aki szembe jön vele.
- Hát... Remekül. - Vigyorgok, de belül tudom, hogy ez az egész egy álca. Valójában pocsékul vagyok, de ezt nem kell senkinek se megtudnia, elvégre nem tartozik senkire.
- Én amúgy azt hittem, hogy mostanáig az egyik kórterembe feküdsz megfigyelésen. Tejesen meglepett mikor mondtad, hogy eddig is errefelé jártál. - Terelem a témát, bár jól néz ki, de nem hiszem, hogy a sérülései lehetővé teszik, hogy betegekkel foglalkozzon. Vagy lehet csak én értettem félre.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 27, 2015 1:07 pm Keletkezett az írás



Owen
&
Scarlett


Tudom milyen az, mikor az embernek nincs ideje még pihenni sem. Olyankor néha szívesen kivenne egy-két napot, hogy alaposan ellazuljon, kiengedje a gőzt és ne csináljon semmit, vagy épp azt csináljon, amihez a munkanapokon nincs ideje. És itt nem a takarításra gondolok. Mert ahhoz sosincs kedvem, ezért is csinálom csak akkor, ha vélhetően vendégem van. A lakásomba jobb nem benézni. Ezért sem fogadok sűrűn látogatókat. Nincs bajom velük, csak a miattuk való takarítás macerájával. És azzal, hogy akkor bizony sietni kell, hogy mindenre legyen idő. Akkora kupi sosincs, de nekem, mint rutintalannak a takarítás terén, kész szenvedés az is, ami van. Emiatt imádom a modern embereket segítő olyan használati tárgyakat, mint a mosogatógép. Abba csak be kell pakolni mindent és elvégzi a munka nehezét. Csak aztán találjam meg, hogy mi hova való.
Bevallom, kijelentése fáj egy kicsit. Nem veszi észre, hogy hányan vagyunk bent? Tudom, mondtam neki, hogy ne vegyen rólam tudomást, azt azonban nem gondoltam volna, hogy szavamon is fog. Nekem, ha valaki ilyet mond, akkor sem hagyom figyelmen kívül. Többnyire mindig tisztában vagyok azzal, hogy hány embert viszek magammal és mikor mennyinek kell ott lenni. Ez azért alap. Ez a fickó azonban még arra sem figyel. Mégis hogy vizsgázott le? A vizsgáztatóira méltóztatott figyelni? Vajon észrevette volna, hogy szólok neki, ha nem húzom a fal mellé? Ez már sosem derül ki.
- Igen, ismerős – felelem, a nevet illetően.
Nem is kicsit, kis eszmefuttatásom azonban nem vezetem le neki. Még a végén őrültnek néz, ahogyan kezdem én magamat annak hinni. Agyamra ment a fejsérülés, úgy tűnik. Mindegy, észhez kell térnem! Jobb is, hogy nem folytatjuk tovább a betegről való diskurzust és helyette áttérünk rá. Azt hittem, bővebben fog beszélni. Hogy mesél egy-két dolgot, ehelyett letudja két szóval. A mondatában lévő kis szünettel ellentétben, vigyora arról tanúskodik, hogy igazat beszél. Az a kis szünet azonban mégiscsak ott volt. Mintha csak azon gondolkozna, mit is mondjon. Szemöldököm kérdőn felszalad, miközben rá nézek. Nem hiszek neki.
- Mintha csak úgy képes lennék fekve maradni a semmiért – jegyzem meg.
Ezt nem gondolhatta komolyan. Úgy nézek én ki, mint aki nyugodt szívvel elfekszik, ugráltatva akárkit? Beismerem, néha megfordult a fejemben, hogy milyen jó lenne ilyesmi, csakhogy nem egy kórházban. Sokkal inkább egy szálloda medencéjének partján, vagy a tengerparton… Igen, az jó lenne. Ott még szívesen el is tölteném az időt. De egy kórházban? Az a dolgom, hogy betegeket gyógyítsak, nem az, hogy feküdjek, elfoglalva az egyik ágyat, amire valakinek nagyobb szüksége lehet.
- Nem mintha bajom lenne a kiszolgálással, de betegként mégiscsak szörnyű kórházban lenni. Maradok inkább az orvosi résznél.
Szörnyű… Nos, igen. Bár ennyi erővel azt is mondhattam volna, hogy szar. Csak nem akartam úgy kifejezni magam.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 30, 2015 3:18 pm Keletkezett az írás



Nem vagyok gondolatolvasó, de képzelem, hogy mik futhatnak le az agyában rólam. Volt már pár vitám, pár orvossal a módszereimet illetően, de eddig is hidegen hagytak, hát most is. Még jó, hogy vele nem kell ilyen felesleges köröket futnom, így hálás is vagyok neki. A nevet is elárulom, akit talán keres és mivel rábólint, bingot mondok.
- Nagyszerű! Akkor mégis csak őt keresed! - Mondom mosolyogva, mert mi nem egyértelműbb ezen. Szerintem megvan, akiről érdeklődött, de nagyon pontosan, csak akkor tudjuk meg, ha meg is nézi. Engem annyira nem izgat, de az sem zavar, ha velem jön. Oldalra pillantok, de látom rajta, hogy nem hisz nekem. Akkor mégsem vagyok annyira jó színész, mint gondoltam, sebaj. Amíg nem kérdez rá, addig jó nekem. És még jobban érzem magam, ahogy elterelődik a téma és örökre lezárjuk ezt.
- Ez szerintem minden orvosra igaz. Én is utálok tehetetlenül feküdni, de azért néha jó. Persze nem mindegy, hogy hol és milyen állapotban. - Fűzöm a megjegyzéséhez, mert teljesen más, ha épp pihenés céljából vagyok lusta kikelni az ágyból. A baleset megint más, mert betegként inkább kerülöm a kórházat, hiába imádok itt lenni. De nem folytatom tovább az eszmecserémet, inkább azon vagyok, hogy minél hamarabb odaérjünk a beteghez, mert le akarom tudni az összes vizitet mára.
- Meg tudlak érteni. - Nevetem el magam és remélem ezen nem sértődik meg. Végül csak elérünk a kórteremhez és kinyitom Scarlett előtt az ajtót. Lehet, hogy nagy casanova vagyok, de egyben ismerem is az illemet. Persze, néhány személy részére.
- Üdvözlök mindenkit! - Mosolygok a rezidenseimre, majd felvázolok mindent, és odaadom a kartont a kezükbe. Hallgatom az észrevételeiket, javaslataikat, néha bólintok, néha kijavítom őket. Egész okosakat kaptam, vagyis látok bennük fantáziát. Mindenesetre Mr. Sallins jó helyen van. Viszont félszemmel még mindig Scarlettet figyelem, hogy nehogy butaságot csináljon, bár tudom, hogy csak viccből mondott egy-két dolgot, de azért jobb a békesség.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 01, 2015 12:58 pm Keletkezett az írás



Owen
&
Scarlett


Az már igencsak valószínű, hogy egy irányba tartunk, ugyanazt a beteget keresve. Nem is igazán jó szó rá a keresés. Tudjuk, hogy hol van, csupán el kell addig menni. Remélhetőleg a rezidensek már ott is lesznek, készen a munkára. Úgy tűnik, egy véleményen vagyunk. Betegként egyikünk sem szeret kórházban lenni és legszívesebben messziről elkerülné. Ez velem különösen így van mostanság, mégsem tehetem. Nem hagyhatom el ezt a helyet. Igazából attól félek, hogy Leonardot küldik utánam. Vagy ami rosszabb, hogy magától jön és kutat fel, legyek akárhol. Azzal a minden választ kiráncigáló nézésével. Utálom, mikor úgy néz. Miért kell, hogy ilyen képessége legyen? Miért nem lehetnek inkább ártatlan kiskutyaszemei? Annak jobban ellen tudnék állni. Azt hiszem. Még nem próbálom, nem lehetek benne biztos.
- Köszönöm! – mondom, mikor előre enged a kórterem ajtajában.
Odabent már várakoznak ránk. Csak egy biccentéssel üdvözlöm a rezidenseket és már el is megyek mellettük, hogy egy széket megfogva, leülhessek a beteg mellé, valamiért elégedetten szemlélve karambolunk eredményét. Egyben van. Ez tény. Szépen ellátták, úgyhogy örülhet, bár legszívesebben alaposan megnyomkodnám néhány fájó ponton, csak úgy bosszúból, amiért így kiszúrt velem. Az ülésre sem mondhatnám, hogy rosszul esik. Még nem vagyok olyan állapotban, mint a baleset előtt. Ennek talán az is az oka, hogy a napokban nem tarthattam meg szokásos futásomat és egyéb gyakorlataimat, amiknek hála kellemesebb a reggel, vagy az este.
- Üdv, Mr. Sallins! – mosolygok rá, igyekezve kedvesnek mutatkozni.
Látom rajta, hogy gondolkodik. Hogy azon gondolkozik, ki is vagyok én, majd villan tekintetében a felismerés és még illetlenül rám is mutat.
- Maga az a hülye picsa, aki miatt itt kötöttem ki! – kiált fel azonnal, utána azonban észrevehetően rájön, hogy mit is mondott és próbál meghunyászkodni.
Nem tudom, hogy ennek mi lehet az oka. Az, hogy rájött, mekkora egy tahó barom, vagy hirtelen közönyössé vált, elsötétedő pillantásom. Arcizmaim szoborszerűvé merednek, miközben ujjaim egy pillanatra ökölbe rándulnak, hogy aztán újra kiegyenesedjenek, immáron kényszerből. A székről lassan állok fel, miközben végig őt nézem, néma csendben.
- Ó, igen. Én vagyok az a picsa, akinek köszönheti, hogy még él és használni fogja a lábát. És mellesleg hülye is vagyok, mert ahelyett, hogy hagytam volna a francba és törődtem volna magammal és a saját sérüléseimmel, magával foglalkoztam, Mr. Sallins. És ahelyett, hogy hülye picsának nevez, inkább moderálja magát és köszönje meg, hogy nem perelem be, mert akkor itt hagyná a balesetkor összehugyozott gatyáját is – jelentem ki szárazon.
Hangomban nyoma sincs felháborodásnak. Csupán üres közöny, ahogyan tekintetemből is az sugárzik. A hozzá hasonló barmok nem érdemlik meg, hogy kimutassam feléjük dühömet. Lassan indulok meg az ajtó felé.
- Örülhetsz, nem tettem semmi őrültséget - suttogom oda Owennek, miközben elhaladok mellette, mielőtt még az ajtó mellett megtámaszkodnék. Még nem megyek el, ugyanakkor semmi értelme a közelében maradnom. A végén még tényleg tennék valamit. Most sem voltam túl messze tőle. Láthatóan a fickó kicsit sokkolva lett. Ennek hála én csak nyugodtan mosolygom, miközben figyelem a találgató rezidenseket.
- És azt említettem már, hogy ennek a kórháznak vagyok az egyik szívsebésze? Ha nem hiszi, kérdezze csak meg. Rezidenseink minden bizonnyal örömmel válaszolnak a kérdéseire. Talán még Dr. Matthews is.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 03, 2015 2:03 pm Keletkezett az írás



Elveszett ám bennem is egy kis udvariasság, ezért is nyitom ki előtte az ajtót és engedem be magam előtt. A köszönésre pedig csak egy halvány mosolyt villantok fel Scarlett-nek, majd belépek utána a kórterembe. Látom a rezidensek arcán, hogy kicsit megijedtek, hogy nem egyedül jöttem, de ez ellen úgysem tudnak mit tenni. Még szokniuk kell, hogy többen vagyunk egy kórteremben, mint általában látták a tv-ben. Egészen addig beszélgetek a rezidensekkel a beteg kórtörténetéről, amíg oda nem kapom a fejem, ahogy veszekedni kezdenek. Csak felvonom a szemöldökömet és már épp szólnék a férfira, hogy fékezze a nyelvét, de Scarlett hamarabb és hosszan beszól neki. Látom a szemem sarkából, hogy a rezidensek összenéznek, majd elkapják a pillantásom, ahogy rájuk nézek. Igazából most én is kellemetlenül állok a helyzet előtt, mert erre nem számítottam és a rezidensek is megszeppenve nem tudják kezelni a helyzetet. Mindez pár perc alatt leforog, de nekem hosszabbnak tűnik és csak akkor térek igazán magamhoz, mikor mellém lép a kolléganőm és beszélni kezd hozzám. Csak összeráncolom a homlokomat és megfordulva utána nézek, hogy most hova megy. Teljesen úgy néz ki, mint aki jól végezte dolgát és most megy kiérdemli a dicsőségét.
Megforgatom a szemeimet és ha már abbahagyták ezt a fajta kakaskodást, akkor folytatom a rezidensekkel azt a pár mondatot, ami még hátra van. Amint befejeztük, odalépek Scarlett-hez és megfogom a karját, hogy kihúzzam a kórtermen kívül.
- Legközelebb avass be a terveidbe, légyszíves. Mire volt ez jó? A betegnek nyugalomra van szüksége, nem fenyegetőzésekre. - Értetlenül állok előtte, bár tudom, megvan minden oka arra, hogy haragudjon erre az emberre, de nem az óvodában vagyunk, legalább neki kellene, hogy esze legyen, ha már orvos. Igazából csak kíváncsi vagyok a véleményére, hogy miért is tette ezt.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 06, 2015 1:42 pm Keletkezett az írás



Owen
&
Scarlett


Nem is nagyon tudom, hogy mire volt ez jó, de jó volt. Levezettem magamból egy bizonyos mennyiségű feszültséget, mi minden bizonnyal bent maradt volna, ha Mr. Sallins nem úgy indít, ahogy. Lassan azért kezd felocsúdni. Ezt azonban nem tudom kivárni, sem azt, hogy mikor szólal meg újra és vajon mit mond, mert kollégám kihúz a kórtermen kívülre. Csak pislogok rá, meglepetten. Azt hiszi, hogy ez tervezve volt?
- Tényleg azt hiszed, hogy ez tervezve volt? – kérdem, majd sóhajtok egyet.
Persze, csak azért jöttem ide, hogy jól beszóljak neki és lelépjek. Hát nem! Nagyon nem. Valahogy mégsem tudtam türtőztetni magam. Vagyis de, elvégre nem térdeltem vagy könyököltem egyik fájó pontjába sem, ahogyan tűt sem forgattam benne, hivatkozva arra, hogy nem sikerül jó helyre beszúrnom, mert… Annyiszor szúrtam belé a tűt, hogy már semmit nem látok a karjából?
- Az a fickó kis híján kinyírt, Owen. Miatta három hét kényszerpihenőm van. És ez a minimum. Arról nem is beszélve, hogy… Te is hallottad! Ha képes lett volna moderálni magát, akkor ez nem történik meg. Egyébként sem mondanám fenyegetésnek. Csak véleménykifejtésnek. Mint egyik beteg a másiknak. És egyébként is inkább meg kellene nyugodnia. Hiszen mondtam neki, hogy nem jelentem fel – mérgelődöm kicsit.
Tudom jól, hogy a beteg elme nem így működik. Tudom, hogy minden bizonnyal sokkolta a dolog, mégis, elég normálisnak tűnt, mikor jöttünk kifelé. Biztos vagyok benne, hogy semmi baja, leszámítva a sérüléseit és azt, hogy egy óriási tahó paraszt.
- Egyébként sem hiszem, hogy annyira nyugtalan lenne. Mégis miért lenne szüksége nyugalomra? Nagyon is úgy tűnt, hogy rendben van, mikor a hátsóm bámulta, amíg te kifelé húztál – jegyzem meg epésen.
Na szép! Ő bosszant fel, miatta van az egész, erre én kapom a letolást. Szőke hajamba túrok, megeresztve egy lemondó sóhajt. Nincs kedvem vitatkozni. Erőm sincs hozzá. Tényleg haza kellett volna mennem, azonnal, ahogy azt meghagyták. Most már viszont mindegy. Hogy én mekkora egy barom vagyok! És nem csak emiatt. Sok minden miatt. Mégis hogy mondhattam akkor, azokat Leonak? Most mégis mit hisz, hogy mi vagyok? Mindegy, ezen kár rágódni! Majd idővel úgyis kiderül.
- Mond csak, mit gondolsz te rólam? – kérdem végül Owent.
Lassan ez lesz a mániám? Azon kezdek aggódni, hogy mit hisznek rólam az emberek? Bár, ez valahol mégiscsak így volt. Szeretném, ha kedvelnének, úgy, ahogy vagyok, mégsem vagyok hajlandó közel engedni magamhoz senkit. Vagy nem túl közel. Érzelmileg, persze. Vannak azonban olyanok, akik feszegetik a határt. Az érzelmekkel azonban csak a baj van. Mindig csak a baj. Főleg, ha az elválásra kerül sor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 08, 2015 11:14 pm Keletkezett az írás



Teljesen meglepett, amit Scarlett leművelt a kórteremben és ahogy a rezidenseimet néztem, nem voltam egyedül. Csak némán álltunk, hol egymásra, hol a párt nézve. Őszintén esélyem se lett volna közbe szólni, mert addigra vagy Scarlett beszélt, vagy már épp elhúzódott. Ezután a jelenet után, gyorsabban is fejeztük be, majd Scarlettet kihúzva teszem fel kérdésem.
- Miért, nem? - Ráncolom össze a homlokomat, mert szerintem ezt így tervezte, és ha én nem lettem volna itt, tuti, hogy a torkának ugrik. Nem is értem, hiába nézek a szemeibe fogalmam sincs, hogy mi játszódik le a fejében. A hosszú okfejtésére, csak megforgatom a szemeimet.
- Tudod... Szerintem te vagy az okosabb fél, és ezt akkor sem így kellett volna... Okos enged, szamár szenved. Van ennek az embernek nagyobb baja is, mint ez. Szerencsére túlélted és tudsz is egy kicsit pihenni. Vedd úgy, mint szabadság... Mit meg nem adnék három hét szabiért. - Sóvárgok, mert már rám férne egy kis pihenés, ez a sürgősségi az mellett, hogy izgalmas nagyon is stresszes. Most már lényegében tudom, hogy miért kopasz minden traumatológus vagy őszül meg hamarabb.
- Nők... - Forgatom meg ismét a szemeimet, mert persze azt megjegyezte, hogy a fenekét bámulta. Mi mást tenne? Egészséges férfi, leszámítva, hogy kórházi ágyban fekszik. Én is ezt tettem volna, de inkább nem szólok semmit. A kérdésére is csak fura tekintetet tudok mutatni, mert nem értem, hogy ez miért izgatja ennyire, hogy mit gondolok.
- Mit számít, mit gondolok... Csak nem értek egyet ezzel. - Rántom meg a vállaimat, bár kíváncsi vagyok, hogy miért érdekli a véleményem. Szerintem az eddig beszélgetésünk alapján, leszűrhette volna a következményt.
- Gyere meghívlak egy kávéra. - Végül sóhajtok egyet, talán jobb lenne egy kávé és elfelejteni ezt. Azon felül legalább a kávé nyugtató hatással van bizonyos emberekre, köztük rám is. Nem tudom, hogy Scarlett mit szól ehhez, de talán a kantinban kötünk ki együtt.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 12, 2015 1:25 pm Keletkezett az írás



Owen
&
Scarlett


Feltételezése nem épp arról árulkodik, hogy sok jót néz ki belőlem. Kérdése pedig egyenesen vérig sért.
- Még szép, hogy nem! – felelek rá azonnal, igyekezve visszafogni a hangomat.
Nem akartam a torkának ugrani, meg hasonlók. Gondolatban néha eljátszottam vele a kórházi ágyon fekve, de semmi egyéb. Tettlegességig sosem fajulnék. Ahhoz valami eszméletlen nagy dolognak kell történnie. Annyira azért sikerül visszafognom magam ilyen esetekben, hogy ne tegyek kárt az emberekben. Legalábbis fizikailag ne. Amiket meg mondtam, azt megérdemelte. Owen okfejtését hallgatva, dühöm csak tovább fokozódik. A betegnek nyugalomra lenne szüksége, na persze. Akkor én mi vagyok, ha nem beteg? Igaz, ha ki tudok osztani valakit, akkor nagy bajom nem lehet. És valójában nincs is. Szabadság meg kell a halálnak! Egy-két nap oké, de ennyi?
- Unom már, hogy mindig nekem kell az okosabbnak lennem. Lehet, hogy orvos vagyok, de mégiscsak ember – jegyzem meg epésen.
- És a túl sok szabadság sem jó bizonyos embereknek, bizonyos esetekben – teszem hozzá.
Nem akarok sok szabadidőt. Már most tudom, hogy amint hazaérek, mindenféle dologgal igyekszem majd lekötni gondolataimat, csak hogy ne kelljen gondolkodnom. Mert a gondolkodás ártalmas. Túl sok emlék jönne elő, túl hamar. És még csak egy olyan ember sem lenne, akinek elmondhatnám. Persze, ott van Charlie, de még ő is megunná, ha sokat szövegelnék neki. Szegénykém, vajon mi lehet most vele? Egy pillanatra lenyugszom. Az én kis feketeségem gondolata megnyugtat. Hamarosan ott lehetek és selymes haját simogathatom, miközben kedvesen hozzám bújik.
Szemforgatására inkább nem teszek megjegyzést. Pedig ki nem állhatom az így kezdődő általánosításokat. Sok pasi rosszabb, mint a legtöbb nő, úgyhogy ezt a témát inkább hagynám. Nem is kezdem el véleményem hangoztatni. Most nem, hogy egy kicsit lenyugszom. Kérdésemre azonban nem válaszol. Elhúzom a szám megjegyzésére, minek semmi köze ehhez az egészhez.
- Én sem értek egyet sok mindennel, mégis elviselem. Tedd túl magad rajta – vonom meg vállam.
Talán ezt le is tudtuk ennyivel. Felesleges lenne tovább taglalni. Történt, ami történt és nem fog újra megtörténni. Eszem ágában sincs újra bemenni ahhoz a szeméthez. És én még futottam a köröket a rendőrséggel, hogy ne tegyenek feljelentést. Mert azt is nekem kellett csinálni, lévén, amint kiderült, hogy műtenek, a kórház automatikusan megtette a feljelentést. Talán hagynom kellett volna. Nem a pénz miatt. Az a legkevésbé sem aggaszt. Sokkal inkább amiatt, hogy tanuljon az esetből és megtanulja, mikor kell befognia a száját.
- Oké, menj… vagyis… bocs, talán legközelebb! – javítom ki magam.
A kantinba nem mehetek. Még csak az hiányozna, hogy a kedves nővérkék meglássák, hogy még mindig itt vagyok. Abból nem lenne köszönet, senkinek. Vagyis nekem nem. Az biztos.
- Szóval… Lassan ideje lenne hazamennem! Máskor bepótoljuk és akkor talán én hívlak meg. És bocs, ha gondot okoztam! – teszem még hozzá.
Amint látom rajta, hogy felfogta, elköszönök tőle és már itt sem vagyok. Séta közben hívok magamnak egy taxit. Mostantól csak azzal fogok járni munkába. Vagy busszal a kapuig. Vagy valamelyik saját járművemmel. Inni pedig csak azután fogok, hogy hazavittem azt, amivel jöttem, csak hogy ne kelljen sétálnom. Autót viszont vennem kell. Valamilyent.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 20, 2015 11:05 pm Keletkezett az írás



Felvonom a szemöldökömet és kérdőn tekintek rá, aztán megvonom a vállam. Igazából már teljesen mindegy, mert már megtörtént. Még azt nem tudom, hogy hogyan fogok a beteggel ezután beszélni, vagy a rezidensekkel, mert szerintem ciki volt ez a helyzet, de majd ráérek ezen aggódni, ha valamelyik felhozza ezt a témát.
- És miért jó, ha megalázod magad? - Kíváncsian kérdezek rá, mert szerintem az a legjobb, ha ő marad az okos, mert a másiknak annál jobban fáj. Nem jöttek még erre rá az emberek?
- Szerintem meg pont rád fér, ha magadra célzol. - Jegyzem meg, mert szerintem túlhajtotta magát, bár nem vagyok a közvetlen kollégája, de szoktam hallani egy-két dolgot, igaz nem tudom, hogy abból mi az igaz. Jó lenne tudni, hogy mire gondol, vagy hogy mennyi igaz a történetekből, így eszembe jut valami, de nem hozakodok elő még az ötletemmel, majd később.
Sóhajtok egyet ezen, engem nem is érdekel az előbbi kirohanása, csak magát járatta le, mind a beteg, mind a rezidensek előtt. Nem is válaszolok erre, pontosan ezért. Inkább hagyom, hogy elfelejtődjön.
Mivel látom rajta, hogy kezd lenyugodni, ezért hozom fel az ötletemet, amit kitaláltam. Eléggé furcsán reagál, nekem pedig felszökik a szemöldököm.
- Jól van, ahogy gondolod! Tudod, hol találsz. - Rántom meg a vállaimat, én csak segíteni akartam neki, de akkor majd ha igénye lesz rá.
- Azt úgyse engedem, hogy te fizess! - Mosolyodok el, majd intek neki, hogy menjen és még el is köszönök tőle. Nekem is ideje dolgoznom, de én azért lemegyek a kantinba kávét inni, hátha valamelyik nővér lent van, tudok csatlakozni hozzá.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 11:15 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Owen & Scarlett
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: