to everybody

- Jól van emberek, innentől a tiétek. A nagyszerű rezidensünk majd befejezi, zárjátok össze és tartsátok megfigyelés alatt – osztok még ki néhány utasítást, miközben eltávolodom az asztaltól.
A műtét oroszlánrészének vége. Csupán néhány simítás, varrás és mehet is innen kifelé a beteg, méghozzá élve, hála remek munkánknak. A rezidens mégis, mintha kis sokkot kapott volna, mikor közöltem, hogy neki kell befejezni. Maszkomat lehúzva nézek rá kérdőn, várva, hogy legalább mozduljon, vagy akármi, ennek hiányában azonban megköszörülöm torkomat.
- Rezidens! – szólítom fel határozottan.
- Be tudod fejezni, igaz? – kérdem.
Tudom, hogy be. Nem egyszer segédkezett már ehhez hasonló műtétekben és nem is most látott ilyet először. Biztos, hogy meg tudja csinálni. Arról nem is beszélve, hogy talán, de nem biztos, már csinált is ehhez hasonlót. Egyébként is, mi lehet olyan nehéz? Nem azt kértem, hogy ültessen be egy szívet, vagy hozzon helyre egy sérült szívfalat. Ő is bólint végre, majd munkához is lát. Az első néhány másodpercet még kivárom, figyelve, hogy mindent rendben csináljon, aztán elhagyom a műtőt. Végre levehetem a véres göncöt. Túl sok jutott ki belőle az elmúlt két napban.  Reméltem, hogy még a vihar előtt befejezem és megindulhatok haza. Át is öltözök, hogy immáron motorozáshoz alkalmas szerelésemben sétáljak a folyosón, hátamon táskával, kezemben pedig egy fekete bukósisakkal.
Csak egy pillanatra van áramszünet, nem többre. Az viszont elég ahhoz, hogy nagyot sóhajtva álljak a folyosón, teljes hitetlenkedésben hallgatva a hangszórón átszűrődő hangot. Ilyen nincs. Ilyen tényleg nincs. Miért pont most? Miért nem képesek megvárni, míg elhagyom a kórházat és hazamegyek? Pedig már nem volt messze, csupán néhány lépésnyire. Az étkező. Megvettem volna a vacsorámat és már le is léptem volna, úgy, hogy az emlékem is elfelejtik, legalább erre az estére. Erre tessék. Újabb meló, újabb, jókora gondok. És akkor még örülhetünk, ha tényleg „csak” annyi sérült van, amennyit mondanak. Mondanom sem kell, mennyire jól esik a fitten vigyorgó Graham ujjongása. Számat elhúzva fintorodom el néhány pillanatra. Hátamról lekapom a táskát, szabad kezembe fogva azt, egész a földig lógatva megtörtségemben.
- Kérek két kávét. Infúzión. Tejjel, négy cukorral.

Az ajtó nyílik, én pedig a hordágyon heverve hagyom, hogy toljanak. Fejem felett váltják egymást a lámpatestek és a mennyezet fehér kockái. Nyakamon merevítő, alkaromban infúzió, amit mellettem tolnak egy állványon. Hogy miért vagyok hordágyon? Miért ne? Na jó, valójában picit beittam, és mikor hazafelé tartottam - gyalog, végtére is, ittasan nem vezetünk semmiféle járművet, sem autót, sem hajót, sem motort, sem biciklit, de még repülő seprűt sem -, az erős szélben kicsit rám dőlt egy fa. Igen, komolyan. Egy fa. Mekkora égés már, nem? Az mentette meg az életem, hogy valamilyen megfontolásból, a bukósisakomat nem a kezemben vittem, hanem feltettem a fejemre. A valamilyen megfontolás pedig természetesen az volt, hogy a bárpultos a fejembe nyomta, mikor elindított hazafelé, nehogy ezt is elhagyjam, miután kétszer találtam meg, majd veszettem el a kulcsom a szeme láttára. A motoros csizmám és nadrágom felett egyszerű, szűkebb fazonú motoros, fehér póló feszül, hajam kócos, és leszámítva egy-két horzsolást kutya bajom, egész jól vagyok, a ruhám lett egy kicsit viseltes. Az infúzió is csak azért kell, mert meghallottam, hogy bajban van a város, a kórház,  kevés az emberünk, és a vihar miatt sok balesetre számítanak, ezért úgy döntöttem, hogy a mai napomat megkoronázván, valakit felszabdalok. Úgyis rég voltam már a sürgősségin, egy kicsit ideje feleleveníteni a tanultakat. De azért, hogy kimenjen belőlem az a kevéske részegség, bivalyerős vitamin koktélt kaptam, ami most vidáman csordogál az ereimbe. Imádom a toxikosokat, mondtam már? Zseniális banda, nem is értem, miért nincsenek beállva egész nap!
Épp belöki az ápoló a lábammal a kétszárnyú ajtót, amikor hirtelen áramszünet lesz. Felpillantok, majd mikor visszatérnek a fények, megnyugodva heverészek tovább. Oké, semmi vész, viharban előfordul, ezért van tartalék generátorunk, egy valagnyi pénzünk ment rá (többek között a tavalyi karácsonyi prémiumom). Szóval, nyugiban vagyok. Odafent a babáim, vagyis a koraszülött intenzívesek jól vannak, reggel óta csak nem történt kirívó esetünk, arról amúgy is tudnék. Csend, rend, fegyelem mindenütt, legalábbis merem remélni, különben ma valakit megnyúzok. De amíg ilyenről nem tudok, addig csak fekszem itt, és lógatom a lábam. Nem úgy, mint mindenki más. Minden dolgozó, aki idelent van, rohangál, ideges, kiabál, pattog, én meg ma különösképp nyugodt vagyok, ami vagy a vitaminoknak, vagy Dr. Kobrának - ahogy a gyakornokok nevezik -, vagy a még bennem lévő alkoholnak köszönhető, de baromi jó érzés. Kicsit olyan, mint mikor műtét előtt odaadjuk a kábítót a betegnek. Tudom, mi történik körülöttem, tudom, hogy hol vagyok, csak most épp nem akarok megölni senkit. Egyelőre.
S ekkor, mint valami angyali hangot, meghallom, hogy a sürgősségi nővérpultján elhelyezett rádióban felcsendül egy ismerős, régen nem hallott DAL.
- Hangosítsa fel! - kiáltok egyet, majd mutatok a rádióra, és kezemmel sürgetően intek a nővérnek, aki döbbenten ugrik a gépezethez, és maximumra tekeri a hangerőt. A sokaknak ismerősen ható zene betölti a folyosókat, a várótermet. A hordágy közben tovább gördül, de a fejem felett látom, hogy amint a dobra és az elektromos gitárra automatikusan mozdul a karom, a betegszállító srác elvigyorodik. Én pedig hagyom, hogy átjárjon a zene, az ütem, és amint elkezdődik a szöveg, elkezdek énekelni, és felülök. Teljesen beleélem magam a szövegbe, integetek és hadonászok, mintha életem előadását kéne megcsinálnom, majd a szám vége felé letépem magamról a nyakmerevítőt, amire hangos éljenzéssel reagálnak, majd feltérdelek a hordágyon. A betegszállító srác meg abszolút partnerként pörget a nővérpult előtti téren, jót derülve a műsoron, amit persze a jelen lévők nagy része derűsen, vagy döbbenten figyel, egyesek ujjonganak. Én pedig nem zavartatom magam, tőlem szokatlan módon nagyon is jól érzem magam, és épp befejeződik az első refrén, mikor felállok az ágyon, végighordozom a tekintetem a nagyérdeműn, és leugrok róla, mint aki jól végezte dolgát, épp akkor, amikor felhangzik az időjárás-jelentés megszokott szignálja, és a nővér lehalkítja a zenét. Osztatlan sikert aratok, hatalmas tapsviharral jutalmaz a közönség, én meg elröhögöm magam.
- Nagy volt, doki, ez ma már kellett ide. - Emeli pacsira a kezét a beteghordó srác, én meg vigyorogva belecsapok.
- Azt látom - mosolygok, majd elkapom az infúziós állványt.
- Kösz, Tyler. Ha valahonnan kerítesz nekem egy bazi erős kávét, meg egy fánkot, de olyat, amilyen Dr. Montgomery szokott hozni, és valakivel leküldöd a köpenyemmel meg a fonendoszkópommal együtt, jövök neked egy egész rekesz sörrel. - mondom, mire bólint egyet.
- Meglesz, doki, bízza ide. - mosolyog, és intek, hogy elmehet, majd hátat fordítva neki tekintetem végigfuttatom a folyosón. Ismerőst keresek, és meg is találom. Scarlett, a szívsebészünk, és Graham, a másik kardiósunk is itt van.
- Szia Scarlett. - intek a szőkeségnek, majd gyorsan Graham mellé sietek, magam mellett tolva az infúziós állványt, amiből még mindig hintázva csepereg a józanító koktél.
- Szevasz, Nathan. Mink van? Tudsz már valamit? - kérdezem, és megigazítom az infúziós csövet. - Hallottam, hogy valami volt a városban, de kicsit lefoglalt, hogy megszabaduljak a hordágytól. - vigyorodok el, ha rám figyel, és várakozón tekintek végig a folyosón. A vihar hangja vészjóslón jut el hozzám, de most valahogy olyan fesztelennek érzem magam, még emiatt sem aggódom. Biztos nem lehet olyan vészes, nem? Bár a szívem mélyén érzem, hogy ez csak amolyan vihar előtti csend. Mindig így szokott lenni. Ha egyetlen percig is nyugodt és megközelítően jókedvű vagyok, biztos jön valami.

to: everyone

Balsejtelem cikázott végig rajtam, és már reggel is úrrá tört rajtam valami elmondhatatlan. Tudtam, hogy a mai nap nem lesz unalmas, vagy csendes. Most sem pihentem ki magam, mert mikor a reggeli narancslevemet kortyolgattam, és közben fel-felpillantottam a fehér falakra a lakásban, szörnyülködtem, mennyire egyhangú az egész kóceráj. A régi házunkban színekkel teli volt minden, Peterrel festettük ki, amikor még nem tört ki rajta a pszichopata énje.
Elmentem sebesen festéket venni többféle színben, majd pedig nekiálltam pingálni. A nappalival kezdtem, zafírkéket választottam oda, kicsit búskomornak tűnhet, de egy csodaszép szín. Nem értem a végére, mert hallottam, hogy közeleg a vihar. S az idő pedig szélsebesen elrepült, és azt vettem észre, hogy készülődnöm kell, mert ügyeletes vagyok az éjjel, s mivel a vihar az vihar, így balesetek mindig történnek, és nem unatkoznak a kórházban dolgozók.
Felöltöztem, bedobtam a táskámat az anyósülésre, és akkor kezdődött már az égi háborúskodás. Én pont beértem, és mivel még volt időm, így még bámultam picit még az eget az orvosi szobából, de áramszünet lett. Ekkor már elindultam, mert tudtam jól, hogy nemsokára beizzik a tartalék, és világos lesz minden. Vagy nem.
Átrohantam a sürgősségire, mert amint bezúdulnak a mentők is, és nem lesz pihenés. Körülvizslattam a terepet, a nővérpult szegleténél megálltam, és láttam, ahogy egyre csak gyűlünk össze. Észrevettem Nathan-t, a másik kardióst is, Scarlett-et, és a fura partnerrel ácsorgó gyermekosztályost, aki miatt elmosolyodtam.
- Ő az új kollégád? - vigyorodtam el egy picikét s az állványra mutattam, majd pedig visszapillantottam Nathan-ék felé. - Van valami fejlemény? - ezután nekidőltem a nővérpultnak, és figyeltem a kék festéket a karomon, mert ugyebár aki siet, annak nincs ideje, normálisan lezuhanyozni.

A mai nap folyamán először próbáltam meg pisilni, de azt is megzavarta a csipogóm. Ahogy felemelem, hogy elolvassam, hogy mi van, már kelek is fel, ugyanis elég súlyosnak tűnik a dolog. Valaki megmondaná, hogy miért vállalok sorozatban ennyi ügyeletet, senior rezidens létemre? Mintha nem lenne jobb dolgom a traumák helyett. Talán titokban abban bízom, hogy lesz egy kardio traumám, ami csak az enyém. Elolvasva azt, hogy az operába csapott a villám rögtön végigfut a fejemen a sok-sok probléma lehetősége, és valahogy mindig arra jutok, hogy a mellkasnak mindenképpen sérülnie kellett. Ezáltal lehet, hogy a szívnek is, és akkor tádám. Megkapom, ami nekem jár, ráadásul vagy egy tucatot belőle. Éljen!

Gyorsan kirohanok a mosdóból, és egyenesen a sürgősségi felé tartok. Millió mentő fog érkezni egymás után, és azok is tutira bejönnek, akik egyébként nem szorulnak ellátásra, csak félnek, hogy mégis. Szóval nagyon-nagyon hosszú éjszakája lesz mindenkinek, és valószínűleg egy-két halott is lesz, amire külön fel kell magamat készítenem. Kikapom a telefonomat a zsebemből és egy sms-t pötyögök. Ma tutira nem lesz időm tequilazni a bárban. Tudom, egyébként is ügyeletes vagyok, de általában nem történik semmi, és korábban le lehet lépni.    

Belegyömöszölöm a telefonomat a zsebembe, úgy, hogy futás közben ne essen ki, és belebújok egy köpenybe. Ahogy benyitok a sürgősségire, látom, hogy a gyakornokok szanaszét vannak mindenfelé, nem tudják, hogy mi legyen, és ez felidegesít. Látom Dr Grahamet is, és nekem ma este pont ő kell. Egyszerre, csak egyet. A nővérpulthoz lépek.
- Be kell osztaniuk a gyakornokokat egy-egy rezidens mellé, mert ha itt pánik lesz, akkor nem lehetnek egyedül. Mellém nem, én senior rezidens vagyok.

Meg sem várom, hogy mit mond, már fordulok is a szakorvosok felé, akik egymás mellett állnak. Én Dr Graham-et próbálom megközelíteni. Ahogy elérem, a szavába vágva is akár, de megszólalok.  
- Dr Graham, ma ügyeletes vagyok a sürgősségin, kardio trauma esetén bemosakodhatok?

the perfect storm

Bársonyba süllyedt a figyelem.
Kihunytak a fények, ahogy utolsót sóhajtott bennük az élet.
A csoda most kezdődött.  Izgatottságtól borzongtak a szívek. Lánygyermek tüzes szemérmetlenségével szökött fel a nehéz testű bársonyfüggöny. Két világ állt szemben egymással. Ki kit szemügyre vett. S a szavak nélküli ismeretségkötést követően a történet az expozícióval vadul vágtatva elrajtolt.
Morajlott a tenger a nézősereg lábánál. Egyeseket a hideg rázott, mások kritikus arccal, feszülten figyeltek, s áhítoztak a pillanatra, mikor a művész a színpadon elrontja művészetét. Mert még a legjobbakkal is megesett, hogy reggel a kávé a lenge anyagú, rövidbe szabott ingruha nyakába ömlött, hogy félrenyelték a müzlit, sietségükben a szilajon céljukat hajszoló forgalom közé keveredtek, az orvos megölt egy beteget, a férj nem indult be a feleségre, ezért szeretőt hozott magával az operába és az énekesek is hibázhattak.
Dögevők között ültem.
Májamba egyre beletépett az oldalamon ülő házas ember vehemenciája. Redőket gyűrt a pezsgőszín estélyiruha combrészére, miközben együtt repült a teátrális csodával. Igyekeztem átszellemülni, megjátszani, hogy a műfaj elvarázsolt, magával ragadott, s angyal szárnyakon repültem együtt az álértelmiség közönséggel.
De valószínűleg előbb nőne ördög szarv a két halántékomon, minthogy a szűzies ártatlanság megtestesítői ott a felhőkön maguk közé fogadnának.
Unatkoztam. Miután legyűrtem az egyre pulzáló vágyat, hogy sikoltva elrohanjak a hektikus kételyemmel, melyet a partnerem érdeklődési köre és az én preferencia zónám mezsgyéjének teljes elhatárolódása keltett mellkasomban, sikerült lefoglalnom figyelmemet olyan fiziológiai szükséglettel, mint a vizeletürítési inger.
Megbizonyosodva róla, hogy mobiltelefonom ott van a hónom alá szorított aprócska, ezernyi kis gyémánttal kirakott mintázatú retikülben, megkönnyebbülten emelkedtem fel helyemről. Még legalább két óra. Addig talán húzni fogja az akkumulátor, s elpanaszkodhatom Shane-nek és Jamie-nek is, hogy a héten az egyetlen szabad estémet milyen szépen keresztbe húzta egy méretes, pénzes farok.

A ruha rideg selyem uszályát markomba gyűrve haladtam a fal mellett. A benti sötét fojtogatott, érzékeimet a képzett hangú előadó eltompította. Remegtem a csendért és a világosságért, na, meg a véleményemet osztók társaságáért.
Muszáj volt őszintének lennem magammal. Ez nem én voltam odabent.
Már orromban éreztem a kinti levegőt, pupilláimat szoktattam a fény gondolatához, s füleimet a némasághoz, mikor hatalmas mennydörgés rázta meg az előadást. Képzett és képzetlen egyszerre sikoltott fel riadalmának iszapjában, s még az én szívem is kihagyott egy dobbanásnyit a momentum súlya alatt.
A fények kialudtak. A félelemtől elnémult közönség sorai között az üres parkettára vakolat hullott. A borító anyagot azonban a mennyezetet tartó, megroncsolódott tartógerenda is követte. Vérbe fagyott sikolyuknak hangját a hatalmas becsapódás vágta el.
A táska azon nyomban kiesett kezemből. A ruha alja nem volt fontos. Fájdalomtól zokogott a nézőközönség. Vérük és könnyeik elegyét méretes esőcseppek mosták le.
– Azonnal menjenek ki a teremből. Hívják a mentőket. Hívják már a mentőket! És valaki csináljon fényt!  
Átvergődve a szembe tóduló embermasszán, az első gerincen talált mellett vetettem magamat térdre. Pulzusát kerestem, s a megoldást. A segítőket, s a kiutat a tébolyból.
– Maguk! – s az ekkor mellettem elhaladó férfiakra emeltem parancsoló tekintetemet. – Le kell vennünk róluk ezt a gerendát, hogy hozzájuk férhessek. Egyedül nem bírom el. Segítenek, vagy ott állnak a továbbiakban is, és vállalják a felelősségét, hogy az embertársaik a szemük láttára véreznek el?
A mennyezet felöl pislákoló természetes fényben is jól láthatóak voltak a sérültek. S ahogy az összefogás ereje elemelte az építészeti hozzávalót, könnyebben fértem a széksorok közé ragadtakhoz.
– Uram, dr. Cairns vagyok. Súlyosan megsérült. Ha stabilizáltam az állapotát, az első mentővel beviszik a kórházba. Ért engem? Mindent megteszünk az állapotáért.
Dehogy értett.
A japán miniszterelnök, mint megtudtam a körülöttem ácsorgó kísérettől, nem beszélt angolul. Sőt, a tüdejében felgyülemlett vértől sehogyan nem beszélt. Szervei kezdték felmondani a megterheléstől a szolgálatot. Pulzusa nem volt többé tapintható.
– Ne adja fel, az istenit!
Egy miniszterelnök nem halhatott meg a kezeim között. Azt már nem. A mentők kiérkezéséig lélegeztettem a férfit. Fáradtságot, verejtéket nem sajnálva küzdöttem érte.
Az előadást nem így tervezték. Nem sírást akartak kicsikarni a publikumból; üdvrivalgást és ujjongást ígértek a fellépőknek.

...from Olivia

Az időjárás nem kedvezett a ma esti közös programnak anyával, mégis átmentem hozzá és kirángattam a négy fal közül. Ehhez kellett némi szigor és néhány pohár whisky is. Felvette azokat az ékszereket, amiket apától kapott és hála az italnak, ajkain széles mosollyal lépte át a biztonságot nyújtó ház küszöbét. Leintettünk egy taxit és amíg az operaház felé tartottunk, többször is megdicsértem, milyen csinos. Nemcsak neki, de nekem is szükségem van a kikapcsolódásra. EL kell szakadnom a lelkemet mardosó gondolatoktól és ezt csak egy olyan helyen tudom elérni, ami fent tartja érdeklődésemet. Kislánykoromban sokat jártunk színházba, mivel apa oda volt a művészetekért. Gyakorlatilag neki köszönhetem, hogy megtanultam zongorázni. Valahányszor elsétáltam az operaház mellett, mindig valami különös, jól eső érzés kerített hatalmába. Ilyenkor szinte biztos voltam benne, hogy apa a közelben van.
Anyát ismerősként üdvözölték a bejáratnál, néhány pillanatra el is szakadtunk egymástól. Ez épp elég idő volt arra, hogy feltérképezzem a terepet. Szemem végigfutott a sorok közt és meglepetésemre ismerőst véltem felfedezni. Báthory Erzsébet szereti az operát?! Ejha…
Ajkaimra mosoly kúszott, majd anyát leültem a helyemre. A hangos beszélgetések közepette is ki tudtam venni az ég mennydörgő hangját. Hallottam, ahogy lecsap és minden egyes próbálkozásnál összerándult a gyomrom. Felpillantottam a mennyezetre és nagyot nyeltem.
Izgatottan fészkelődtem székemben, mire anya mellém ült. Az előadás elkezdődött, felsóhajtottam és néztem, ahogy a mellettem ülő nőbe visszaköltözik az élet. De a boldog perceknek egy mindent megrengető mennydörgés vetett véget. A fények kialudtak, éreztem a megperzselődött kárpit jellegzetes szagát, az emberek elhagyták helyüket. Egy hátborzongató sikoly kellett ahhoz, hogy észhez térjek. A villám az operaházba csapott…
A mennyezet omladozni kezdett, hallottam, ahogy méretes darabok potyognak az égből. Mindenki menekülni próbált, lökdösődtek, kiabáltak. Elsodortak anyám mellől, hiába kutattam a félhomályban, nem találtam. A tüdőm megtelt a törmelék és a füst gyilkos egyvelegével. A ruhám csupa vér volt, bár nem tudom kié lehetett, a homlokomon hosszú vágás éktelenkedett, amit valószínűleg akkor szereztem, amikor megbotlottam a sorok közt. Megremegett az állam, ahogy végignéztem a teremben. A szemem sarkából észrevettem dr Cairns-t. Itt az alkalom, hogy bebizonyítsam, érek valamit. Vettem egy mély tisztító levegőt, ruhám szoknya részét a markomba gyűrtem és leszakítottam a felesleges anyagot. Lerúgtam tűrsarkúmat és az orvoshoz siettem.
-Had segítsek! – Nézek rá nagy szemekkel, miközben a tömeget fürkészem, hátha meglátom anyámat.

the perfect storm - Olivia

A nehéz látási viszonyok között felsejlett egy törékeny női test gyöngyházfény csillogású, könnyű esésű selyemruhába bújtatott valója. Hunyorogtam. Miközben a torkomra szívott szemcsés törmeléket vállamba köhögtem, mellém ért, s már jól kivehető volt Olivia Montgomery macskás arca, hibátlan bőre, s az a két vékony, segítségnyújtást harsogó ajak, amit úgy szeretett rajta Jamie.
S, hogy én szerettem-e?
Semmiféle emocionális zűrzavar bogozgatására nem volt akkor és ott időm, így csak a pillanat töredéke alatt megállapítottam magamban, hogy kevesebb lenne a szexuális frusztráció a gyereksebészeten, ha néha széttárt combokkal várná dr. Woodwardot a kezelőben.
– Nincs itt dr. Woodward, hogy így neki vetkőzzön, dr. Montgomery. Nekem ruhában is megfelelt volna.
A nő kapkodó légvételét egyre közelebbről hallottam, s mire odanéztem, ruhájának már csak cafatjai fedték testét. Elszánt volt, amit igazán szimpatikus tulajdonságként jegyzettem a rezidensek körében. De vajon mitől rettegett ennyire? A romokat fürkésző pillantása a távolba révedt, s az ajtórésen átpréselődő embermasszát szelektálta.
Le kellett kötnöm a figyelmét, mielőtt még kétségbeesett volna.
– Legyen. Ezek négyszer akkorák átlagban, mint a maga által kezelt törpe lények az osztályon. Felnőttek. Hallja, dr. Montgomery? Jöjjön ide, mellém. Mellkas kompressziót kell csinálnia. Ez a férfi a japán miniszterelnök. Nem hagyhatjuk meghalni. Harminc lenyomás és két befújás. Kezdheti.
Ahogy a fiatal nő felváltott, kiemelkedtem a romok közül. Barna tincseim kócosan lógtak saját akaratuk szerint. Már nyoma sem volt a feszes kontynak. A közelben láttam meg egy mozdulatlanul fekvő testet, a törmelék közé ragadva. Túl sokan voltak, mi pedig látható hátrányba kerültünk.
– Maga jól van? Nem sérült meg? A mennyezet egy része már csak függelék. Még egy nagyobb szél, és az is lezuhan. Sietnünk kell.
Gyorsan kellett volna dolgoznunk, de szinte semmit nem tehettünk. Az épület maradványai túl nehezek voltak. Feltörték körmömet, kiszárították tenyeremet, de nem hatoltam mélyebbre. A test fölé újabb és újabb építkezési morzsa gurult.
Az idő megtorpant körülöttünk. A külvilág rohant, míg mi a pillanatban ragadtunk. Tehetetlen küszködésemnek nem lett meg gyümölcse. Mikor az első mentős a helyszínre ért, s én mocskos tenyeremmel letörölhettem a fáradt verejtéket homlokomról, nem könnyebbültem meg. Felmérhetetlen volt az emberi sérültek száma, akik ott hevertek körülöttem – talán már menthetetlenül.
Az orvosban mindig a remény halt meg először. A realitás talaján kellett maradni, hogy ésszerű eszközökkel küzdhessen.

Többször is megbicsaklott a magassarkú szandálban lábfejem, s ha nem hajt az izgalomból fakadó adrenalin, talán már rég eszemet vette volna végtagom sérülése.
– dr. Cairns vagyok, Ő pedig dr. Montgomery, és velem van – biccentettem a mentősnek válaszul, mikor végre visszaértem Oliviahoz és a primer figyelmet követelő miniszterelnökhöz.
Itt mi nem segíthettünk. A kórházban volt a helyünk, ahová negyed órán belül megérkeznek majd az első igazán súlyos esetek, s a rezidenseink egymást ölve ugranak majd értük. Tudtam jól, hiszen én is ezt csináltam annak idején.
– Mennünk kell, dr. Montgomery. Bárkivel volt is, nem várhatjuk meg. A kórházból felhívhatja. Igyekezzen.
A gyors léptű mentős törte az utat, s szorosan mögötte haladva hamar elértük a mentőautót. Odakint hangosan zúgolódott a tömeg, rendőrök zárták le az operaház környékét, hangosan szirénáztak a tűzoltóság autói, a mentőkből hadseregnyi orvos szállt ki szanitéc felszereléssel oldalukon, s igyekeztek áttörni az akaratos újságírók sorfalán.
Nem figyeltem rájuk, a külvilág csupán maszat volt az éjszaka zivatarától elázott szélvédőmön. A mentőbe emelést követően átvettem az újraélesztési folyamat nagyobb erőkifejtést igénylő részét. Váltanunk kellett egymást, hiszen a mentőautó nem készült újraélesztéshez. A kórház legalább tíz perces útra volt még. Öt perc múlva ismét ő fog következni.
Ahogy az ajtó becsapódott, mintha ezer csontot tört volna hangja szilánkosra, Oliviára pillantottam.
– Utazott már mentőben? Rázós lesz. Kapaszkodjon, ahová csak tud.
A látszat csalt. S nem csak, hogy mellkasomat feszítette a sérültekért való aggodalom, magabiztos ruhába bújtatott álcája mögött, de a lábfejemre rálógó pezsgőszín estélyi is jól takarta többszörösére dagadt bokámat. Csak a szirénaszó ébresztett rá a hasogató gyötrelemre, ami csontomba vájt.
– dr. Montgomery, kérem… nézze meg a jobb lábam. Én most nem tudom, de iszonyatosan fáj. Törés?
Míg én a miniszterelnök élettelen teste fölött ziháltam, alig vártam, hogy a rezidens megnyugtasson, hogy a lábam teljesen egészséges. Nem sérülhettem le.
A ficam volt a legésszerűbb magyarázat a sérülésre. De nem akartam hallani, nem akartam, hogy látatlan diagnózisom beigazolódjon.

to everybody

A vihar odakint elemi erővel tombolva tépi a falakat, az ablakokat, de szerencsére lebontani a kórházunkat nem tudja. Így teljes békességben (ami nálam tudvalevőleg igen ritka állapotnak számít) és némileg még az alkohol áldásos, boldogító hatása alatt lépek a tettek mezejére. Szerencsére a tény, hogy nemrég rám zuhant egy fa, és hogy egy ideig a toxikológián pihentem ki a nap fáradalmait, na és a buliizmust, az ereimbe folyatott alkohollebontó vitaminkoktél segítségével, már rég megtették a hatásukat. Most már részeg nem vagyok, csak cseppet...hmmm...rám férne egy fürdés és egy fogmosás, és a kedvem jó, egyelőre. De éberségem percről percre éled, onnan is tudom, hogy a csontjaimban érzem, hogy nem lesz minden ilyen vicces és szívderítő. A nővérpult előtt, az épp elég bosszúsnak tűnő Scarlett mellett elhaladva vidáman köszönök neki, főleg, mert már ígéretet kaptam a cuccaimra, egy erős kávéra, és egy Dr. Montgomery féle fánkra, amit sose tudom, honnan varázsol elő, de isteni, és azzal aztán nálam nagyon sok mindent el lehet érni, akárcsak a piros gyümölcszselével, amit Maya szokott nekem bájolni valahonnan. Eddig nem is értem, miért nem kérdeztem rá, honnan szerzik ezeket a cuccokat.
Scarlett észrevételére csak vidáman bólintok.
- Az volt. Aztán persze az égiek diszkréten jelezték, hogy jönnöm kell. És lám...- tárom szét a karom szélesen mosolyogva a drága szőkeség felé, és látva, hogy már vetkőzésbe kezdett, tovább sasszézok Nathan felé, akit az imént kiszúrtam. Bizony, cimbora, láttam ám az értetlen tekinteted, a homlokközépig szaladt szemöldöködet, és nem, még nem ment el a maradék eszem. Csak jó volt a zene. És ittam. És megtámadott egy fa. Nobel-díjat a bukósisak feltalálójának!
A folyosó tömve emberekkel, a gyakornokok fejetlen csirkékként szaladgálnak jobbra-balra, azt sem tudják, hová topogjanak. Kedvem lenne rájuk kiabálni, hogy rendeződjenek már, de aztán meggondolom magam. Ugyan, ma kivételesen nem akarok komor és durva lenni, ma olyan könnyű vagyok, akár egy tollpihe a langyos tavaszi szellőben, szóval majd rendezze őket más.
Nathan mellé érve rákérdezek, mit tud, majd figyelmesen hallgatom. Pillanat erejéig valami baljós sejtelem lesz úrrá rajtam, mintha valaki azt mondta volna, ma este oda megy...azt hiszem Maya, és mintha Montgomery is rebesgette volna a lehetőséget, de ebben már nem vagyok biztos. De aztán elhessegetem a gondolatot. Ugyan már, biztos nem vészes a helyzet, és különben is, mit keresne ott Maya és Olivia. Épp az operában? Bolondság, biztos én értettem félre. Nathan kérdésére megvonom a vállam.
- Szabadnapos lettem volna. Amúgy meg rám támadt a természet, azt hiszem nem áldoztam a Vihar vagy a Fák Istenének barit, ezért rám dobott egy egész fát. Még szerencse, hogy sétálni is bukósisakban megyek, így megúsztam egy kis kólintással a kobakomra, nincs bajom, még a CT-be se engedtem, hogy elvigyenek. - mondom büszkén, és nagyokat pislogva vigyorgok rá, hogy bizonyítsam, épp most sincs kettős látásom. Ekkor megérkezik Heather is. Kérdésére sértett arcot vágok, és magamhoz ölelem az infúziós állványt, amiről egy tasakban még egy kicsiny adagnyi semlegesítő adalék fityeg, aminek cseppjei lelkesen haladnak remekműbe illő szervezetem felé.
- Nem kolléga. - mondom, és komoran pislogok amúgy igen kedvelt és tisztelt traumás kolleginám felé. Persze ismerhet már, látható rajtam, hogy ez is csupán egy kis móka még, valójában nem vagyok megsértve. Csak kell egy kis huncutság, mielőtt beüt a ménkű. Szó szerint. - Ő itt Charlotte, a nejem. - mondom, és kissé megdöntve a fehérre festett állványt, cuppanós puszit adok a hideg fém váznak, épp abban a pillanatban, amikor észreveszem, hogy egy hozzám tartozó töpörödött törpe vágtázik át a folyosó azon szakaszán, amit a takarítónő, aki szerintem már az ezerhatszázas évek elején is itt tevékenykedett, áldásos munkájával gyarapítva az orvostudomány szolgálatát és fejlődését épp akkor mosott fel, k.b. huszadjára. Csak tekintetemmel követem, ahogy egy sztetoszkópot lóbálva magabiztosan vihogva elszáguld, és nyomában pillanatokkal később hason csúszva megérkezik a ma estére a gyerekosztályra beosztott rezidens is, Lilianne Cairns személyében, aki lendületéből adódóan hangos sikoltás után egészen a pultig csúszik lihegve. Szemeim csészealj méretűvé tágulnak a csodálkozástól, amíg tekintetemmel követem az eseményeket. Aztán méltóságteljesen felegyenesedek, és elengedem "Charlotte-ot", aki ez ellen cseppet sem tiltakozik. Ilyen egy jó feleség, nemdebár?
- Káosz? Ugyan, ez egy laza szerda este az osztályomon, Nathan. - legyintek mosolyogva, majd sóhajtok. - Ez azt hiszem az én végszavam, mennem kell. Eseménymentes szolgálatot, barátaim, ha kellek, odaát leszek, Aprajafalván. - mondom, és már nem is csodálkozok, hogy Dasie személyében megjelenik az első túlbuzgó rezidens, aki műtétet akar. Így a kis társaságot egyenes háttal, és mosolyogva hagyom hátra, kócos hajamba túrva lassan közelítve meg a veszélyzónát, vagyis Benjamint, aki az egyik nővér mögé bújtatva kicsiny, ám annál szívósabb, sápadt bőrbe bújtatott testét figyeli a még mindig lihegő Lilyt. Még hallom, ahogy Nathan a drága takarítónőnket kissé helyre rakja, de én már nem ott járok, sem fejben, sem testben, sem lélekben. Benjamin sajnos igen agresszív leukémiában szenved, de ez jelenleg nem igazán állítja meg abban, hogy módszeresen kiidegeljen minden létező - mellesleg általa csinosnak, és potenciális Mrs. Laundry-nak kinéző - nővért és fiatal doktorpalántát. Igen, Benjamin a maga módján így vall szerelmet. Legalábbis hiszem, hogy nem az antikrisztust vettem a szárnyaim alá, és nem kell egy nap arra bejönnöm, hogy 360 fokban megtekeri a nyakát, vagy a plafonon mászkál, akár egy pók. A vihogó tizenéves mögé settenkedek, és míg nem figyel, gyorsan a hóna alá kapok, és a meglepett kölyköt a magasba emelve az egyik vállamra ültetem. Alig nyom többet, mint 27 kiló, ami egy tízéves fiúhoz képest igencsak csekély súly, nekem meg sem kottyan, ám annál aggasztóbb. Benjamin először meglepve sikkant egyet, aztán mikor felfedezi, hogy aki a vállára ültette, akár egy papagájt, az nem más, mint én, már vigyorogva tekint le rám, míg én felnézek rá.
- Ejj, Ben, hát mit mondtam neked? Illik ellopkodni az orvosi felszereléseket a csinos doktornéniktől? - -csóválom a fejem rosszallóan, mire a gyerek csokoládébarna szemébe huncutkodó fény villan.
- Nem szabad, tudom, csak bírom, ahogy futnak utánam. De én sokkal gyorsabb vagyok. - mondja, én meg pacsira emelem a kezem.
- Ez igaz, pajtikám, egy igazi sprinter vagy. - mondom, és hagyom, hogy a kicsi tenyér alig érezhető pacsit adjon hozzá képest hatalmas kezembe. - De azt a sztetoszkópot tessék visszaadni Dr. Cairnsnak, mert arra ma este nagyon nagy szüksége lesz, aztán irány az ágyad, egy perc és én is ott leszek, és ha nem talállak ott...na, akkor bajban leszel, fiatalember. - mondom derűs nyugalommal mire a kisfiú sápadt arcán ülő sötét karikákkal övezett csokoládészín szeme megrebben.
- Oksidoksi Dokibá'! - mondja, immár kissé halkabban, és Lilyhez lépve kezébe adja a sztetoszkópot, majd elsétál a gyerekosztály felé. Közben megérkezik a kávém, amit egy hajtásra hajtok le, és hagyom, hogy a nővérek a protokollnak megfelelően elkezdjenek beöltöztetni. Na, így már egészen orvosnak nézek ki, annak ellenére, hogy a karomból még mindig infúzió lóg. Az öltözködés nem tart sokáig.
Aztán egyszerre kialszanak a fények. Azonnal felpillantok, és várom a sötétség elmúltát. A másodpercek telnek, és már túllépve a kritikus másodperckvótát sem történik semmi. Hallom az általános meglepett riadalmat, és azon túl kiélezett füleim meghallják a gyerekosztály felől érkező riadt sírásokat, sikoltásokat is. Igen, a gyerekek nehezebben viselik a sötétséget, mint a felnőttek, főleg, ha odakint vihar tombol, és villámlik. Alig telik el pár másodperc, és az előbbi sejtésem, miszerint nem lesz a mai este életem legnyugisabb készenléti ügyelete, beigazolódni látszik. Lilyhez lépve egy nővér ugyan suttogva beszél, de persze mivel elég közel állok, meghallom. Kezem nyújtom Lily felé, és ha elfogadja, felsegítem, szívembe pedig azonnal kétségbeesett aggodalom költözik, míg közelebb lépek.
- Azt mondja, nincs feltöltve a tartalék generátor? - kérdezem suttogva, míg oda sem nézve kihúzom a karomból az infúziós branült, és a falhoz tolom az állványt a rajta himbálózó tasakkal együtt. Charlotte, sajnálom, a frigyünk eddig tartott, én viszem a házat és a járgányokat, tiéd lehet a nem létező kutyánk, Blöki, és a Tahiti-i nyaraló, amit tavaly akartam megvenni, de nem vettem, mert minek? A szervezetem azonnal extrém mennyiségű adrenalint kezd el termelni, a szívem vad vágtába kezd, s a boldog, nyugodt lebegésszerű akármi, amit az alkohol adott még néhány órája, úgy oszlik el, mint valami köd. Kissé szédülni kezdek, és a fejembe is azonnal lüktető fájdalom költözik, ami talán eddig is ott volt, csak nem foglalkoztam vele. Végtére is, rám esett egy fa, nem? Hallom közben Scarlettet, ahogy rendezni kezdi a gyakornokokat, de nem tudok vele foglalkozni.
- Uram, nyugodjon meg... - kezd nyugtatni a nővér, amikor végre felismeri a hangom. - Ó, maga az, Dr. Woodward? Hála Istennek! - sóhajt, és sebesen magyarázni kezd. - Igen, még úgy tizenöt perc, és leállnak a gépek, és nincs elég ember az osztályon, csak Ön van, Dr. Cairns, és én... a többiek a vihar miatt nem tudtak bejönni, Rose kocsijára rázuhant egy fa, Mary nővér pedig nincs a városban, a többiek pedig képtelenek voltak bejutni épségben. - suttogja, mire a homlokomon az aggodalom mély árkokat vet. Azonnal a gyerekosztály felé indulok, ha jönnek, ha nem, én csak megyek, akár egy tank, egyre sebesebben véve a lépteket. Tizenöt perc? Az semmi. Öt intenzív ellátásra szoruló babám fekszik az inkubátorban, némelyik alig több, mint másfél kiló, és csak hárman vagyunk. Ha bármelyik összeomlik, egyedül vajmi keveset érek egy szem nővérrel és egy rezidenssel, főleg, mivel ott van még a teljes gyerekosztály, az intenzív osztály, ahol szintén sok gépekre kötött gyerek fekszik. Nicole, az autó-balesetes kislányom, aki lélegeztető gépen van, a dialízisesek...
Kétségbeesetten állok meg végül a részlegem közepén, és mély levegővételek közepette próbálok kitalálni valami okosat. Ó, csessze meg, miért nem tudok osztódással szaporodni?
- Rendben, nővér, kérem, menjen a telefonhoz, kérjen még gyakornokokat a traumáról, legalább kettőt. A nővérszobából szerezzen annyi elemlámpát, amennyit csak tud, majd menjen, nézze meg, mi újság a nagyoknál, próbálja meg megnyugtatni őket, és adja oda a szülőknek, és az isten szerelmére, ne pánikoljon. Mosolyogjon, lassan mozogjon, aztán, ha végzett, helyzetjelentést kérek az újszülött intenzívre. - mondom, és ha jött, Lily felé fordulok. - Dr. Cairns... - suttogom, és elindulok az intenzív felé, a babácskáimhoz. - Most mindennél fontosabb, hogy nyugodt, és magabiztos legyen, arcáról egyetlen pillanatig sem fagyhat le a mosoly, tegyen úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ha a babáknál kitör a pánik, itt vérrontás lesz, egymás babájáról képesek lesznek letépni a gépet, olyanok lesznek, mint a barbárok. Ki kell találnunk, hogy miként fogjuk ennyien ellátni a csöppségeket, ha a gépek leállnak. - mondom gondterhelten, mégis legszebb mosolyommal. Mi a fenét csináljak? Minimális fényforrások vannak csak, semmi egyéb, de bárhogy lesz is, egyszerűen muszáj valami megoldást találnunk erre a helyzetre. Van egyáltalán?

A telefonom a zsebemben van, és én ráhelyezem köpenyen át a kezemet. A vihar elég para tud lenni, anyu is egyedül van otthon, nem akarom, hogy bármi baja is legyen. Remélem nézte az időjárás jelentést és nem mozdult ma ki otthonról. Amint lesz fél percem, azonnal rá fogok csörögni, mert addig nem leszek nyugodt, ameddig nem biztosít arról, hogy a kényelmes otthont választotta.

Nem mozdulok a szakorvosok mellől, mert tudom, hogy úgysem a mentőket várva beszélnek olyanról, ami nem az én dolgom. Őszintén szólva talán odébbállhatnék, de nem fogok egymagamban ácsorogni. A sürgősségis köpenyembe belebújtam, ha jön a mentő, akkor elsőként tudok kifutni a betegek elé. Jelenleg olyan nagy a káosz, hogy szerintem ha befut a mentő, mindenki csak kifut, és nem csinál majd semmit. Az ilyen helyzet kezelésének megtanítása azt hiszem a traumatológusok feladata, mondjuk Heather-é. Eleve neki kéne itt irányítania a sürgősségit vészhelyzetben, de úgy látom elég nyugodt. Nincs miért aggódni. Ma életeket fogunk menteni.

Dr. Graham azt feleli, hogy bemosakodhatok, mert minden kézre szükségük van, és én úgy megsértődöm, hogy nem felelek rá semmit. Utálom ezt a faszit, komolyan mondom. Kibaszott nagy seggfej tud lenni, főleg velem, amit egyébként nem is értek. Senior rezidens vagyok, jövőre szakorvos leszek, ráadásul kardiológus, így azt hiszem, elég sok közös esetünk lesz. Lehetne egy kicsit kedvesebb, vagy valami, ha már ezt a szakirányt választottam. Halvány mosolyommal együtt elfordulok, és a bejáratot bámulom azt remélve, hogy befut végre valami igazi kardio eset.

Ekkor dr. Lewis, a másik kardiológus szól hozzám, konkrétan rálicitál dr. Graham ajánlatára, és én szélesen elmosolyodom. Hamarosan el fog jönni az a nap, amikor még jobb és jobb ajánlatokat fogok kapni, csak dr. Graham ezzel még nincs tisztában. Vagy ha tudja is, jól leplezi, de az okát nem tudom. Azt hiszi egy nap elszállok majd? Kétlem. Istenadta tehetség vagyok, egyáltalán nem áll szándékomban ezt tagadni, de elszállni sose fogok. Dr. Graham-re pillantok, majd dr. Lewis-ra, és végre, negédes hangon megszólalok.

- Köszönöm dr. Lewis. Ezer örömmel segítek önnek ma bármiben. Ha akarja, maga mellett leszek végig, az egész este folyamán, ha dr. Graham nem bánja. Ellenvetésem tehát nincs. Dr. Graham, bánja, ha ma este inkább dr. Lewis mellett lennék?

Az a baj, hogy jelenleg mind a feletteseim, és ha kiszúrok dr. Graham-mel, akkor meg fog szívatni valahogyan, és nekem jövő évig kell várnom ahhoz, hogy visszaadjam neki. Viszont fel kell becsülnie az értékemet. Ő egy nagyon okos, és ravasz faszi, tudja, mert már milliószor műtöttünk együtt, hogy mennyire tehetséges vagyok. Ráadásul jól is nézek ki. Mindezek ellenére, mintha szándékosan kerülne. Pedig egyszer elvihetne tequilazni és…

Hatalmas dörgés, és elmegy a villany. Szó szerint a feketeségben állunk, senki nem lát semmit. Ennek ellenére hallom a nevemet, egyenesen dr. Graham szájából. Remek. Szóval menjek el vele zseblámpát keresni úgy, hogy azt se látom, hogy ő hol áll.

- Máris jövök, csak jobb lenne, ha tudnám, hogy merre megyünk.
Nem tudom, hogy pontosan hova akar zseblámpáért menni, de némán megyek utána, vagy legalábbis valaki után, mert nem látok belőle semmit. Érzem, ahogy az oldalamnak nekijön egy test, és aztán bocsánatot kér. Kész káosz, ami ma este itt van. El sem hiszem, hogy minden csak úgy megtörténik itt, Sydney-ben. A kezeimet tördelve haladok, majd végre rászánom magam, és megszólalok. Bátorság Dasie, bár a felettesed, jogod van ahhoz, hogy megkérdezd, miért nem akar maga mellett tudni sohasem. Ez a fejlődésedet szolgálja.
- Maga miért viselkedik így velem?

...from Olivia

Térdemet nyomta az apró törmelék, tüdőm sípolva követelt magának levegőt, a szívem pedig el akarta hagyni a mellkasomat, ahogy a tömeget fürkészve anyám arcát kerestem. Gyűlölöm magam azért, amiért elhoztam ide. Most az egyszer hagytam volna, hogy magába gubózva kakaót kortyolgasson a kanapén. Ehelyett szinte megfenyegettem, hogy jöjjön el velem és tessék… elveszik a sikítozó emberek között.
Ruhám maradéka felcsúszik combjaimon, szinte belátást engedve combom találkozásához. Ha nem ebben a helyzetben lennék, foglalkoztatna a látvány, de most nem érdekel. Egyedül az köti le a figyelmem, hogy életben tartsuk a japán miniszterelnököt. Egyetemi éveim alatt választható tantárgyként megismerkedtem a japán nyelvvel, de jelen pillanatban a saját nevemet sem tudnám megmondani.
-Tudom, tudom… – Inkább csöndben maradok, pedig nyelvem hegyén ott van a cinikus válasz. Amilyen gyorsan csak tudom, elkezdem a mellkas kompressziót. Harminc lenyomás… két befújás. És ez ment perceken át. Igyekszem, ahogy csak bírok, elvégre is, fontos emberről van szó. Néha vetetek egy kósza pillantást a körülöttem lépkedő emberekre, anyámat keresve. A homlokomon tátongó seb kezdett kényelmetlenné válni. Kóválygott a fejem és az idegességtől megjelenő kövér izzadtság cseppek marni kezdték. Valahányszor kézfejemmel megtöröltem homlokom, a japán miniszterelnök makulátlan, hófehér ingét annyiszor bemocskoltam.
-Jól vagyok! – Hazudom könnyedén, pedig lassan elhagy a lélek is. Aggódom anyám miatt, kezdek fáradni és félek, hogy ez a férfi a kezeim közt adja fel az életéért folytatott harcot. Rosszul viselem ezeket a pillanatokat, még akkor is, ha van időm felkészülni rá.
Mikor már végleg feladtam volna, megjelent az első mentős. Átvette a helyemet és most az egyszer, hálás voltam érte. Mély, tisztító levegőt vettem és újra körbepillantottam. Összeakadt a tekintetem anyáéval. Könnybe lábadt a szemem, amikor láttam, hogy kifelé terelik az operaházból.
Nyugi Liv, már biztonságban van.
A következő pillanatban már talpon voltam. Kótyagos léptekkel követtem a rohanó mentőst és dr. Cairns-t. Talpamat bökte a törmelék, fájt minden lépés. Odakint, az operaház előtt a hangulat olyan volt, mint egy katasztrófa filmben. Az emberek ide-oda lökdösték egymást, rendőrök rohangáltak fel-alá és mentőautók sivító szirénája törte meg olykor a pánikot.
–Egyszer el kell kezdeni. – Motyogom inkább csak magamnak és beszállok a szűk autóba. Kapaszkodó után kutatva helyezkedem el, épp a miniszterelnök fejénél, így ha segítség kell, azonnal elérem.
A mentő lassan, döcögve indult útjára. A fejemen lévő seb hasogatni kezdett, a fájdalom óriási zuhatagként tornyosult fölém. Ha nem lett volna velem Maya, valószínűleg elájultam volna. De fent tartotta a figyelmemet, így időm sem volt magammal törődnöm. Kérésére azonnal lábai után nyúlok és óvatosan veszem kezembe. A bokája a duplájára nőtt, szinte elveszik kezeim közt. Jobban megvizsgálva néhány másodperc után megtalálom a diagnózist.
-Ez bizony ficam. Rögzíteni kell, különben nagyobb baj lesz. Tegyük ide fel… – Visszaülök a helyemre, megemelem a lábát és óvatosan az ölembe fektetem. A mentős a kezem alá dolgozik, így nem telik el sok idő, Maya lába bekötve pihen térdeimen. Egyszer sem pillantottam rá, ahhoz túlságosan tartok tőle. Ami azt illeti, nem csak én, de az egész gyakornoki-rezidensi csapat. Pedig olyan, mint bármelyikünk. Jobban belegondolva, még kedves is… eddig nem harapta le a fejem, amiért szó nélkül elláttam a bokáját. Bár, ami késik, nem múlik.

to everybody

Nathan Graham tipikusan az-az ember, akitől nem tudom eldönteni, hogy mit gondol valójában. Egyik napról a másikra teljesen másként tud viselkedni, és így nem tudom őt kiismerni. Próbálkoztam vele, én igazán igyekeztem a kegyeibe férkőzni, de miután rájöttem, hogy ő leginkább szexben utazik, feladtam és kerestem egy másik mentort. Ugyanakkor mindig bennem volt a mi lett volna ha dolog, és ő is állandóan éreztette velem, hogy nem teljesen akarja magát távol tartani tőlem, csak ekkora egy rohadék. A karácsonyi buli óta szándékosan ezt csinálja, pedig ha jól emlékszem, ő kérte ki azt a rengeteg tequilat, aztán meg megsértődött, amikor gondoltam, hogy felmegyünk hozzá. Micsoda egy seggfej.

Némán haladok mögötte, aztán érzem a kezének az érintését. Nem mondom, hogy nem mozgat meg bennem semmit, de az igazság az, hogy a sötét most jobban leköt. Megfogom a kezét, és tovább haladok mögötte, bár az alakját nem tudom kivenni. A hatalmas kezében elveszik az én apró kezem, de azért erősen szorítom. Sosem vallanám be neki, hogy félek a sötétben, és a vihartól is.

- Hát, még lehet, hogy műtök, úgyhogy jó lenne, ha inkább maga menne…

Nem nagyon vágtam, hogy miért mondja ezt, de amikor a fal és maga közé préselt, kicsit biztosan megemelkedett a pulzusom. A francba. Totál beadnám a derekamat, ha azt akarná. Szánalmas vagyok, pontosan mint a többi rezidens és szakorvos, akit már megfektetett. Én is lehetnék egy strigula, ha akarnám, és ez rémes. Bár nem látom az arcát, tudom, hogy egyenesen őt bámulom, persze szó nélkül, mert nem tudok mit mondani. Ha akar valamit tegye, ha nem akkor pedig…

- Au. Igen, éreztem. Mi az Isten volt ez?

Kilépek onnan, ahol eddig álltam, megmozgatom a végtagjaimat, mert éreztem az áramütést, és azért fájt. Nem vagyok egy hercegnő, sebész vagyok, de attól függetlenül nem kellemes. Nate telefonjával előrelép és körülnéz, de az erős fénynek hála, még én is látom a vezetéket. Jaj ne, azt hiszem, hogy nagy bajban vagyunk. Nate is tudja, és a hordágyra mutat, amit eddig nyilván nem észleltünk a sötét miatt, viszont nekem nincs lehetőségem kettőt lépni, mert ő fog és visz magával, én meg úgy bebaszom a lábam, hogy hangosan felüvöltök, és egyenesen Nate-re esek az ágyon.

- A kurva életbe. A lábam. A lábammal valami baj van. Nagyon fáj, világítson már oda, hogy lássam, hogy mi van vele.

Nem tudok megmozdulni, mert nem merek a lábammal bármit is kezdeni. A kezemmel óvatosan hozzáérek, de annyira fáj, hogy még egy könnycsepp is kicsordul. Azt hiszem, hogy eltörtem a bokámat, miközben itt ragadtunk egy hordágyon az alagsorban a vihar kellős közepén. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Más biztosan nem sérült volna le, persze, nekem ez is sikerült.

- Segítsen, segítsen, csináljon már valamit. Ha eltörtem a bokámat, akkor mielőbb fel kell jutnom, hogy megnézhessem. Az is lehet, hogy súlyosabb. Nem tudom mozgatni, és olyan fura formája van, és azt hiszem, hogy sokkot kaptam ettől a hirtelen parától, hogy áramütést szenvedünk, és mind a ketten meghalunk, és pont itt egy vihar kellős közepén, miközben maga még csak annyira sem képes, hogy leálljon egy picit a szívatással, és férfihoz illően viselkedjen életében először. Kérem.

A végére mintha már sírnék is, de mégsem. Inkább csak nagyon megijedtem. Nate is félt, akkor mit mondjak én? Nő vagyok az istenért, bátor, de azért na. Most már inkább azt kívánom, hogy törjön el a bokám, hogy ne kelljen ennek a férfinak a szemébe néznem. A felettesem , és úgy kiosztottam, hogy már szégyellem utólag magamat. Hát, ennyit erről.