Maya and JD

Értetlenül állok a csoportnyi gyakornok előtt, akik úgy néznek rám, mintha most növesztettem volna denevérszárnyakat, patákat meg szarvakat, és épp az utolsó ítéletüket akarnám kihirdetni. Pedig nem, én egyszerűen csak megkérdeztem, hogy mégis mi a jó fenéért nem keresnek maguknak valami munkát, miért engem piszkálnak. Mellesleg, hol a frászkarikában van a rezidensük? Nem válaszolnak rögtön, én meg türelmetlen sóhajjal meresztem rájuk a szemem a zsúfolt előcsarnok közepén. Fáradt vagyok, kimerült, és elegem van ma már mindenből és mindenkiből. Ráadásul Montgomery ma is az én osztályomon van, és ez igazán, igazán rettenetes, mert nem tudom magam tartani a távoltartási végzésemhez, amit én magam írtam saját magamnak. Több példányban is.
- A...aaaa...rezidensünk műtétre ment. A vezető rezidens mondta, hogy keressük meg Önt, Doktor Woodward. - mondja remegő hangon némi hezitálás után az egyik alacsony, sötétbarna hajú gyakornok, miközben úgy szorítja maga elé a felírótábláját, mintha az élete múlna rajta.
- Hogy az a...- kezdenék bele egy hangzatos káromkodásba, de aztán visszafogom magam, és dühösen pillantok végig rajtuk - Nem, nem akarok magukkal foglalkozni. Az osztályon végre rend van, végre nyugalom, kivételesen van elég nővér is. Én meg nem érek rá, fáradt vagyok, fáj a fejem, rossz kedvem van, és baromira éhes is vagyok, és nem akarok hülye kérdésekre válaszolni, amire a választ már réges-rég tudniuk kéne, csak annyira idióták, hogy képtelen abba a borsónyi agyukba annál több információt belegyömöszölni, hogy melyik a jobb kezük és melyik a bal. - morranok, majd végignézek rajtuk. Uram, atyám. Ezek lennének a jövő orvosai? Nem, ez nem lehet igaz, ezt nem hiszem el. Most komolyan rám sózták ezeket a kis mitugrászokat? Ugye nem? Ahogy elnézem, egyik jobban össze van zavarodva, mint a másik, jóformán azt sem tudják, hol vannak. Hiába gondolkozok azonban, semmi, de semmi nem jut eszembe, hogy mégis, hová tudnám őket úgy elrakni, hogy se útba ne legyenek, se kárt ne okozzanak. Egy biztos, egyetlen gyerek közelébe nem engedem őket.
Orrcimpáim feszültségről árulkodón mozognak, ahogy lassan, mélyet lélegzek, miközben lesújtó tekintettel méregetem őket. Látom, hogy rettegnek tőlem, és ez az érzés nagyon jó. Imádom a félelem szagát. De bármennyire szeretném lepasszolni őket, esélyem sincs rá, így nincs mese, valamit ki kell találnom.
- Hát jó. Akkor...
- A nevem...- jelentkezik lelkesen egy szőke, csinos pofijú lány, és szélesen mosolyogva integetni kezd nekem. Én csak szigorú tekintettel rázom meg a fejem, és belefojtom a szót.
- Nem, ne fáradjon a nevével, mert nem vagyok hajlandó megjegyezni. Inkább...majd én kitalálok maguknak neveket. - mondom, és sorban végigmutogatok rajtuk.
- Te leszel...Hulk. - mutatok egy lányra, majd a mellette álló babakék szemű srácra nézek. - Te leszel...Cinderella. Te pedig...Szamár. Te meg legyél Lady Gaga. Te...- mutatok egy hátul álló magas srácra. - Téged meg már most utállak. Veled nem foglalkozom. Menj máshová. Látni se akarlak a közelemben. - mondom, és elpillantok róla.
- De Doktor...- esik kétségbe, és riadtan néz a többiekre. Haragosan nézek rá.
- Pontosan. Én, doktor. Te meg nem. Én főnök, te meg gyakornok. Én azt mondom, balra el, te meg...- mondom, és kezemmel hessegetni kezdem a csalódott képű gyakornokot, aki szomorú bassethound fejjel oldalog el, majd gyorsít a léptein. Feltételezem, sírni megy. Nálam elég sűrűn szoktak. - Úgyvan! Fuss, Forrest, fuss! Menj, keress magadnak egy sarkot, ahol sírhatsz. - kiáltok utána, majd zavartalanul folytatom a névadást a riadt és fancsali képű emberekre mutogatva. - Hol is tartottam? Ja igen, te meg...- mondom, és ekkor odalép elém egy másik gyakornok. Tekintetében félelem és izgalom, kapkodva veszi a levegőt, homlokán izzadtság csillog.
- Doktor úr...elnézést...- lihegi, én meg aggódva mérem végig.
- Na, Fiona, nehogy infarktust kapjon itt nekem, mégis mi a fene történt? Tán szülni készül? Vagy csak eltévedt? Mert az információs pult...- mutatok a hátam mögé, épp oda, ahonnan jött, de ő levegőért kapkodva csak a fejét rázza.
- Na, ne hiperventilláljon itt nekem, mert ha rosszul lesz, ezekre a marhákra bízom ám. Ahogy nézem őket, csoda, hogy egyedül eltaláltak erre az osztályra, én személy szerint egy játékbabát sem bíznék rájuk. A maga helyében nem kockáztatnék...- pillantok rá jelentőségteljesen, és figyelmen kívül hagyom a kissé dacos, megbántott pillantásokat. A lihegő gyakornok lassan kezd magához térni.
- Délután...lesz egy műtét...lehet, hogy bemosakodhatunk Dr. Cairns-sel, ha...- mondja, mire felemelem a kezem, és leállítom, majd a hajamba túrva végigmérem. Hna, persze, méghogy Maya beengedjen egy gyakornokot a műtőjébe. Ha ezt elhiszi, akkor nagyobbat fog csalódni, mint mikor rájött, hogy nem létezik a mikulás.
- Dr. Cairns kéri, hogy menjen a kantinba, és...kéri, ne várakoztassa...mert...rossz napja van...- leheli, mire mélyet sóhajtok, és a levegőbe boxolok.
- Ez az! Végre, már látom az alagút végén a fényt! - mondom, majd bólintok, és elindulok a kantin felé. Éhes vagyok, szar napom van, és ha Mayának is szar napja van, ráadásul ő is a gyakornokokkal szórakozik, akkor az egy valamit jelent: kínzást. Intek a csoportnak, hogy kövessenek, és máris sebes léptekkel elindulok az étkező felé, Ebédidő van, és Mayát már nem láttam...legalább reggel óta. Épp befordulok az egyik sarkon, mikor egy másik orvossal konzultálva szembe jön velem Shane. Intek neki vigyorogva.
- Hé, Dr. Celeb, ebéd? Cairns már vár. Ha sietünk, talán nem pusztítja el az összes piros zselét. - kiáltok felé, mire felkapja a fejét és rám mosolyog, s már a folyosó végéről visszakiabál, csak úgy zeng a hangunktól a hatalmas, hosszú tér. - Vagy valamelyik gyakornokot...hallom kicsit elhappolták a rezidenseket. - vigyorog, majd megrázza a fejét. - Nem, kösz, dolgom van. De nektek jó étvágyat, este meg meccsnézés nálam, te hozod a sört és a pitét. - mondja, így mikor mellém ér, csak pacsira emelem a kezem, és máris csattan a két tenyér. Igen, ez a védjegyünk, ők a legjobb cimboráim, amióta csak eljöttem Seattleből. Kegyetlenek, lököttek, de majdnem olyan zseniális orvosok, mint én, és tőlük nem kapok mást, csak támogatást, megértést és őszinteséget. Meg persze beszólásokat, cikizést, gúnyolást, ítélkezést, és kőkemény kritikát. De épp ezért csípem őket. Idióták. És az enyémek.
Mikor az ebédlőbe érek, tekintetemmel megkeresem a barna hajú szépséget Maya személyében, és miután gyorsan megtöltöttem a tálcámat hamburgerrel, sült krumplival és zöld meg piros zselével, mellé sietek, és letelepedek.
- Szia. Remélem nem vártál túl sokat, a gyakornokod majdnem szívrohamot kapott a szemem láttára. Téged is megszívattak a csírákkal? - mondom, miközben begyűrök egy sült krumplit, és a gyakornokaimra nézek. - Amíg nem találtam ki, hogy milyen feladattal nem okoznak maradandó kárt sehol, értem ez alatt, hogy a kórház épületében, egy betegben, egy hozzátartozóban, a nemzeten, egy koalában, vagy az én idegrendszeremen, addiiiig....álljanak egymás mellé, kapaszkodjanak össze, éééés...kánkánozzanak. - mondom, és az értetlen arcokat látva megsürgetem őket. - Na, hajrá! Mire várnak, tán tapsra? A testmozgás fontos. Aki nem emeli elég magasra a lábát, azt egy kanálnyi zselével fogom megdobálni, és akit eltalálok, annak kitalálok valami naaaaagyon csúnya feladatot, és azt is bánni fogja, hogy megszületett, világos? - kérdezem türelmetlenül, majd látva, hogy már csinálják is, amit mondtam, és kánkánozni kezdenek az ebédlő kellős közepén, Mayára nézek.
- Na, mi a helyzet, Szivi? Mitől paprikás a kedved? - kérdezem, és egy újabb sültkrumplit tolok a számba. - Akarod valamelyiket kigolyózni? - kérdezem és bátorítóan teszek le elé egy adagnyi zöld zselét. Milyen barát lennék, ha nem tennék meg mindent azért, hogy jobb kedve legyen drága barátnőmnek, nem?

Maya and JD

Nyomomban a seregnyi gyakornokkal az ebédlőbe száguldok. Nem tudom mi baja lehet Mayának, de ha már eleve így közli a tanoncokkal, hogy azt üzeni, igencsak paprikás a hangulata, akkor valami nagyon felhúzhatta. Általában nem szokta az érzéseit megvitatni vagy kiteregetni azokkal, akik nem állnak hozzá közel. Megpakolt tálcával ülök le a székre mellé, és mikor felém fordulva rám vigyorog, visszamosolygok. Mit mondhatnék? Tényleg csodálatosak. Mint egy csapatnyi retardált pingvin. Egyik idegesítőbb, mint a másik, már a puszta látványuktól is felmegy bennem a pumpa, de mit tegyek? A kórházi szabályzat engem is kötelez. Köteleznek arra, hogy tanítsam őket. Hogy elfoglaltságot találjak nekik, hogy kérdezzek és magyarázzak, de beteghez az alapokon túl nem nyúlhatnak. Vehetnek vért, vizeletet, köthetnek be infúziót, katétert, és kábé ennyi. Maya tényleg eléggé feszültnek tűnik, de nem bosszantom magam rajta. Sejtem, hogy ő is nyert pár hasonló jóképességűt, de a dicséretet nem zsebelem be.
- Nem én tanítottam őket köszönni. Szerintem az óvónénijük volt, vagy az anyukájuk. Reggel, mielőtt elengedték a csemetéik kezét, megtörölték gyorsan a nózijukat, és a lelkükre kötötték, hogy ha meglátják a kasban a méhkirálynőt, akkor okosan és szépen köszönjenek, nehogy véletlenül egy genitális herpesz vizsgálaton találják magukat, mire észbe kapnak. - rázom meg a fejem. Láthatóan semmi, de semmi nem javít drága barátnőm hangulatán, ami jelenleg valahol a "Hol egy csillagromboló, át akarom rendezni az univerzumot?!" és a "Le akarom igázni a világot, adjatok a kezembe egy zsebkést meg egy darab damilt, és kiirtom az emberiséget is!" közé rakható.
- Ne sértegess, tőlem aztán ott temethették volna el a linóleum alá. Csak szóltam, hogy tudd, a hátad mögött is rettegnek tőled. - mondom, miután a hozzám szalajtott gyakornokra terelődik a szó,és rávigyorgok, igencsak büszkén. Tudom, hogy rettegnek tőlünk, azt hiszem valahol valamiképp még ebben is versenyzünk. Hogy ki a szemetebb velük. Ki a kreatívabb, ha gonoszkodásról van szó. A gyakornokok utálják ezt, de elviselik, mert az egész országban itt a legmagasabb színvonalú a gyakornoki és a rezidensi program, sok külföldi úttal megspékelve, tanulmányokkal, előadásokkal tarkítva, és mert mi vagyunk a kórházi osztályok sztárjai, és ez tény. Aki a mi kezünk alatt tanul, és végigcsinálja, biztos alapokkal kerül ki tőlünk, és ezt a világon mindenhol elismerik. Így bármit is teszünk, csinálják. Mi meg kiélvezzük, ahogy annak idején ezen mi is átmentünk.
- A bandám meg te vagy jelenleg. Ők csak...a...- mondom, és elgondolkozva nézem a lihegő, kánkánozó csapatot. - Ők a saját szórakoztató központom. - mondom megrántva a vállam, és eszegetni kezdek. Maya közben persze egyből a tányéromra ugrik, mindig ezt csinálja, de nem szólok érte. Neki megengedem. Neki szabad, ahogy Shanenek is. Már megszokásból kérem azt, amit ők szeretnek, és nem esik nehezemre többet venni, mint amit amúgy megennék. Ha ez esik nekik jól, hát bánja a fene. Maya meg mindig megeszi a piros zselét, amit tudja, hogy imádok, de végül a nap végére a föld alól is szerez nekem egyet, ha tudja, hogy szükségem van rá. Köztünk ez így megy.
A rezidensektől lepasszolt gyakornokokra megforgatom a szemem, és majdnem felröhögtem. - Uh, megértelek, bár szerencsére úgy látom feltalálod magad. Az öregek legalább jól érezhetik magukat egy kicsit. Mit mondhatnánk? Ez a St. Calire Hospital. Ahol mindenünk a beteg. - vigyorgok, aztán morogva sóhajtok. - Én épp az előbb üvöltöztem egy sort Dr. Montgomeryvel, mert Dr. Brant megint lenyúlta egy adenotómiára. Nem tudom eldönteni, hogy Brant ennyire béna, hogy egy orrmandula műtétet nem képes elvégezni nélküle, vagy Montgomery ragaszkodik hozzá, hogy állandóan a seggében legyen annak a csótánynak. - csóválom meg a fejem, és a bensőmben fura gombóc gyűlik össze. Homlokomra mérges ráncok futnak, és gyorsan begyűrök még pár krumplit, csak, hogy adjak a diétának, amire semmi szükségem, lévén, hogy a Dávid szobrot, ha az első összeomlik, rólam fogják mintázni. - Bár azért, én a helyedben leönteném az alagsori numerásokat hideg vízzel, aztán elverném a seggüket valami husánggal, és beadnék nekik valamit tüzelés ellen. A végén még azt veszed észre, hogy egy csapatnyi kölökkutya fog a lábad körül rohangálni, és megrágcsálják a hétszáz dolcsis cipődet, ami mellesleg baromi szexisen áll rajtad, te dög. - mondom, és hozzá hajolva, ha engedi egy engesztelő puszit adok az arcára. Látom, hogy a gyakornokokat vizslatja, és már a szemén látom, hogy ebből óriási osztás lesz. Nem tudok rájönni mi a baja, és kezdek valóban aggódni miatta. A körülöttünk jókat mosolygó, vagy épp fejüket csóváló kantin látógatókkal nem foglalkozom. Sosem szoktam. Nekem megvan a magam hatásköre, és az nekem épp elég. Maya találgatni kezd, ki fog előbb kiesni, én csak a tányéromba mélyedek. Igazából nem érdekel, csak még nem tudom, mit csináljak velük. Túl hülyék, túl képzetlenek, túl...a francba is, a kis lábujjamba is több tehetség szorult, mint beléjük együttvéve. Hogy bízhatnék rájuk bármit is? A kajataglalásra büszkén kihúzom magam.
- Viccelsz? Az összes konyhás gyerekének én vagyok az orvosa. Az egyiknek megmentettem a lábát egy cápatámadás után, és a gyerek ma lacrosse bajnok. - vigyorgok, és már épp bekapnám a következő sültkrumplit, de a fincsi sárga infarktushozó helyett csak a levegőben koccannak össze hófehér ragadozó fogaim. Kissé kábán pislogok az ujjaimra, ahol az előbb még a krumpli volt, és Mayára pillantok. Ez a dög lenyúlta a krumplimat. A kezemből. Már meg sem kéne lepődnöm rajta, hát egy másodperccel később bólogatva közelebb tolom elé a tányéromat. - Itt van, babám, egyél csak, ami jól esik. Majd beszélek velük, hogy te hozzám tartozol, hát úgy is bánjanak veled, kellő tisztelettel, vagy nincs több micimackós matrica sebkötözés után. Bár, szerintem neked most egy nagy adag csokitortára és egy tál tejszínes eperre lenne szükséged. Vagy egy nagy üveg tequilára. - nézek rá összehúzott szemekkel. Hjjaj, itt nagyobb a baj, mint elsőként hittem volna? Mégis, mi a jó fene történt vele?
Mikor a szőkeségre bök, odanézek. Félrebillentett fejjel nézem, és hirtelen nem is tudom.
- Ööö...ő Tina Turner....ja, nem. Lady Gaga. - mondom, és helyeslően bólogatok, miközben elégedetten nézem, ahogy elveszi a zselét, és megdobálja vele a szőkeséget. Hagyom, hogy intézkedjen, nem szólok, csak magam mögé mutatva intek felé, hogy tűnjön el, mielőtt tényleg valami igen cifra dolgot nem csinálok vele. Vagy Maya. Bár nem tudom melyikünk lenne kíméletesebb. A középkori kivégzés, vagy az inkvizíciós vallatás?
Az ebédlőben szép lassan minden egyes szempár felénk fordult. Pedig igazán megszokhatták volna már. Minden szakorvos minket próbál utánozni, csakhogy nem értik a módszer mozgatórugóját, és így csak azt látják, hogy mekkora taplók vagyunk. Nem tudják, hogy komoly kutatómunka eredménye a módszer, hogy míg szemétkedünk, és bevallom, baromira élvezettel nézem a szép lassan hősi halottként kihulló gyakornokokat és rezidenseket, közben nagyon sokat tanítunk nekik.
Mikor elém vágja a naplót, értetlenül nézek rá, és leteszem a kezemből a méretes hamburgert, mert a mosolya félrevezető. Ismerem ezt a mosolyt, ami elsőként derűsnek, cinikusnak hat, mintha csak mulattatná a dolog, de valójában forrong benne a düh, és ha így mosolyog, annak mindig, kivétel nélkül globális méretű katasztrófa a vége. Tekintetem a naplóra siklik, onnan a gyakornokokra, akik falfehéren, gyöngyöző homlokkal merednek maguk elé, bár látom, nagyon is jól tudják, hogy miről van szó. Szemükben ott van a pánik és a szégyenteljes büszkeség elegye. Elveszem a noteszt, és az első oldalra lapozok.
- Szóval Báthory Erzsébet? Milyen találó, valóban. Vajon rólam mit írhattak ezek a kis bátor terminátorok? Khm...akkor lássuk. - mondom, és olvasni kezdek. - Nos: " Kardiológia: Dr. N. Graham: A Szívdöglesztő : Zseniális orvos, de az egója, akár egy tengerjáró. Úgy jár-kel köztünk, mintha maga lenne Isten jobb keze. A műtétein brillírozik, de az óvodát újra kéne járnia, mert semmit nem tud a szociális kapcsolatokról, az illemről, és egészen biztosan megbukott etikából és kihagyta a tanulásból azt a részt, amikor arról tanultak, hogy kell beszélni az aggódó hozzátartozókkal. Mindig utána kell takarítani, hogy végül ne pereljék be a kórházat. (Viszont őrjítően szexi, ahogy a műtősmaszk felett felnéz, és baromi jó segge van!!!!)
Döbbenten pillantok fel Mayára, majd onnan a hüledező gyakornokokra, akiket egyetlen intésemmel állítok immár meg. Igazából nem tudom eldönteni, hogy mulattat a dolog, vagy felháborít. De tovább lapozgatok, és a nekem tetszőket fel is olvasom, hangosan. Némelyik igen szellemes, de van amelyikből csöpög a gyűlölet, a sértettség, és ezernyi más érzelem. Tovább lapozgatok.
- Na, ez érdekes lesz. "Onkológia: Dr. S. Morgan - Dr. Celeb, avagy Mengele: többet szerepel az orvosi szaklapokban, mint Brangelina a bulvárlapok címlapjain. Állandó résztvevője a kutatásoknak, a Három Muskétás egyike, állítólag nagyon aljas tud lenni, de ha jó napja van egészen emberi. Nagyban benne van a szemétkedésben velünk, de azért nem veti meg, ha ledobod előtte a bugyidat. Ha arra számítasz, hogy majd hosszútávú románcotok lesz, azonban tévedsz. Bár, még akkor is megéri...
Már fel sem nézek, úgy olvasom tovább, hangom egyre inkább mélyül el, és ha valaki felém néz, úgy érezheti, valamiféle baljóslatú, sötét felhő kezd el gyűlni körülöttem.
- Neurológia: Dr. L.A. Washington: - Dr. Ex-Low-ER, avagy A Hóhér : Fantasztikus orvos, de a lelkét elhagyta valahol Kanada környékén, vagy felzabálták az ügyvéd családtagjai. Totálisan zakkant, sosem mosolyog, és nincs egyetlen kedves szava sem. Zseniális orvos, de tutira kezeltetni kéne, mert előbb-utóbb még valakit ki fog nyírni, aki nem egy beteg lesz. Csak nagyon erős idegzetű, vagy totálisan hibbant egyedeknek ajánlott a Neuróra jelentkezni hozzá, gyakornokként a világ 9.csodája, rezidensként meg óriási megtiszteltetés, ha beenged a műtőjébe, és esetleg hagy is csinálni valamit. De ne számíts nála semmi jóra, és vigyél százas papírzsepit. Egyesek szerint az anyja a pokolból való, és Ő a következő Antikrisztus.
Urológia: Dr. M.A.Cairns: Báthory Erzsébet, a Méhkirálynő, avagy Dr. Szivi: igazi pszichopata, élvezettel gyaláz meg mindenkit, a legperverzebb nő, akit valaha megismerhettünk. Ki a fene akarna nőként állandóan péniszeket fogdosni? Tutira molesztálták kiskorában. Annyira kegyetlen, hogy az is biztos, hogy a kiesett gyakornokokat és rezidenseket felkeresi, elcsalja valahová, aztán kivérezteti őket, és a vérükben fürdik. Utálatos nő, borzalmas, de ami tény: senki nem tud többet az urológiáról, mint Ő. Nem akadály neki leszakadt péniszt funcióiban helyreállítva visszavarrni, vagy olyan vese-hólyag átültetést csinálni, amibe mindenki másnak beletört volna a szikéje. De attól még egy rosszindulatú szuka, akinek nem csak a kezében kéne öreg fószerek szerszámáét adni, hanem alá is. Hátha attól jobb kedve lenne. A Három Muskétás egyetlen női tagja.
Gyerekosztály...- az új osztály láttán megemelkedik a szemöldököm, és izgatottan elhúzom a szám, majd tovább olvasok fennhangon.
- ...Dr. J.D.Woodward - Dr. Sexy, avagy A Kivégző: Hogy lehet valaki gyerekorvosként ekkora barom? Ha nem figyel rád, akkor tutira véged van, húzhatsz is el a bal szélen, mert mindent megtesz azért, hogy kibuktasson a programból. Ha felfigyel rád, akkor meg addig idegel, amíg magadtól elmész. Válogatott módszerei vannak arra, hogy betörjön, hogy átgázoljon rajtad, akár egy tank, nem néz sem Istent, sem embert. Ha hozzá kerülsz, garantáltan fogsz wc-t pucolni, hányást takarítani, pelenkázni...a műtétjeire bejutni szinte lehetetlenség, pedig amúgy eszméletlen jó orvos. Arrogáns és lekezelő, és ha ordítani kezd, jobb, ha menekülsz, mert olyan, akár egy hajókűrt. Ha kérdez, és nem tudsz felelni, végy egy szikét, és vájd ki a szemed, mert a szemgödrödön át fogja kivenni a szívedet és nyersen elfogyasztani. Ritkán látni mosolyogni, és még kevésbé hallhatod, hogy megdicsérne. Viszont baromi szexis, és hallottunk ezt-azt, hogy az ügyeleti szobában kettesben lenni vele: egy óra a Mennyországban. A Három Muskétás harmadik tagja. - döbbenten sóhajtok, és újra belekezdek.
- Dr. G. Brant - Az Ágyrajáró : ha kell egy kis hátszél, csinos lányok jelentkezhetnek nála, pár menet vele akár nála, akár nálad, a kocsijában, vagy a nővérszobában, és feljebb kerülhetsz a ranglistán. Ha jó vagy az ágytornában, a műtétein rendszeresen részt vehetsz, nem tudjuk eddig kik voltak meg neki, de a műtős beosztásból lehet sejteni... Gratulálunk, Olivia, szép volt! Persze csak hatáskörön belül mer intézkedni, mert a Kivégző azért rendesen rajta tartja a kezét, és tőle még Ő is fél, de azért gyakornokként sem semmi nála bent lenni... - olvasom, és a gyomrom mogyoró méretűre zsugorodik a gondolatra, hogy Montgomery épp vele műt...a héten már sokadjára...
Néma csönd telepszik rám, hirtelen megszűnik a külvilág, arcomra olyan sötétség borul, amit ritkán tapasztalni. Szóval így állunk? Mayára nézek lassan, majd becsukom a könyvet, és az asztalon át visszatolom elé. Nem érdekelnek a részletek, eleget láttam. Eleget ahhoz, hogy az étvágyam eltűnjön. Hogy az agyamban a pumpa oly mértékben felmenjen, hogy ölni akarjak. Vérre szomjazom.
- Maguk aljas, hálátlan kis dögök. - morgom magam elé, és az asztal szélére szorítok, hogy elfehérednek az ujjaim a fehér asztallapon. Vészjósló lesz a csend, vihar előtti némaság tör utat magának. Úgy forr bennem az ideg, hogy fuldokolni tudnék. Arcizmaim megfeszülnek, ahogy Mayára nézek. Állítson meg. állítson meg, vagy esküszöm a torkuknak ugrok. Ebben a pillanatban érkezik meg Montgomery, nyomában Dr. Branttel, aki hangosan nevetgélve követi a lányt. Ha szemmel ölni lehetne, már holtan rogyna össze a kedves kolléga. Újra a gyakornokokra nézek, akik reszketve pislognak, mint a békák a turmixgépben. Mayára nézek. Komolyan, már nagyon, nagyon régen nem voltam ennyire berágva.
- Ötletem sincs. Ezek különböző írások, több ember írta. És azt hiszem, ha ez létezik, létezhet ebből több is még. Szóval nem tetszik a módszerünk nekik? Ha erre van idejük, azt hiszem ideje egy kicsit megdolgoztatni őket. - mondom, és elkomorulva újra akaratlanul Montgomery felé pillantok. A mellkasomba mintha valaki sósavat csepegtetett volna, szorító érzés fojtogat. Elkapom róla a tekintetem, és reménykedem benne, hogy nem volt túl feltűnő. Nem tudom mi ez az érzés, de baromira utálom. Ahogy a gyakornokokat is. Hálátlan, elvetemült kis disznótrágya kupacok. Ideje párat megint kibuktatni a programból azt hiszem. A Kivégző? A rezidensek vérében fürdő Báthory Erzsébet? A Hóhér? Hol a tisztelet? Hol a munkásságunk iránti elismerés? A belünket kidolgoztuk, mire ide jutottunk. Majd' húsz éve vagyok a szakmában, ezek a kis rohadékok meg alig estek ki az iskolapadból, és máris jogot formálnak arra, hogy kritizálhassanak? A Kivégző? Hát most megtapasztalják, mennyire az tudok lenni.

Maya and JD

Az első pillanatokban, amikor érdeklődve forgatni kezdem a noteszt, melynek oldalain Maya, drága kebelbarátom szerint érdekesebbnél érdekesebb feljegyzésekre bukkanhatok, még mulattatnak is. Igen, amellett, hogy persze Nathan jellemzésére kicsit megugrik a vérnyomásom, mert a stílust, amiben íródott, az én érzékeny, hősi, már-már lovagias lelkem kicsit a szívére veszi, ettől függetlenül kicsit úgy kezdtem neki, mint valami fricskának. Karikatúra ez, akár egy elnagyzolt rajz, amit a parti sétányokon lehet megváltani a tehetséges, némi plusz bevételért dolgozó rajzművészektől. Maya figyelmeztetésére persze megkerestem a pacát is, és kissé felröhögök, igazán diszkréten, alig hallhatja a fél étkező. Ajkaim körül megjelentek az oly ritkán, Maya és Shane közelében mégis egyre gyakrabbá váló mosoly-ráncaim, hófehér fogaim, amik máskor gyakornok-és rezidens vértől vöröslenek, persze átvitt értelemben, most derűsen csillannak ajkaim börtönéből a nagyvilág felé, jelezve, tetszik amit látok. Kissé megforgatom a noteszt, próbálom kivenni, mi is akar az lenni amit Maya, ez a drágábbnál is drágább, csupa titok, csupa kalandos felfedezés, csupa kéjes báj, csupa jégkirálynős allűrökkel rendelkező, de egyébként imádni való, puha tappancsú bolyhos, csokis karamell szemű kiscica biggyesztett a hófehér lapra.
- Igen, már látom. - vigyorgok, majd kissé félrebillentem a fejem, - Bár nem tudom eldönteni, hogy az az izé ott középen, az az orra akart lenni, vagy időközben túlságosan elkalandoztál, és Dr. Szívdöglesztő egyéb testrészeit elképzelted, és vágyad támadt, hogy azt a tájékot is alapos vizsgálat alá helyezd, drágaság? - kérdezem sandán hunyorogva, ajkaimon sunyi mosollyal és felkészülök arra, hogy Maya rám pirít, vagy elküld melegebb éghajlatra, esetleg egyszerűen beleegyezik, hogy bizony, nagyon szívesen részesíteni egy Maya féle privát rendelésen a kórház egyik legdögösebb dokiját.
Nincs bennem szégyenérzet, vagy félelem, hogy átlépek egy határt ezzel. Köztünk tudvalevőleg olyan a viszony, hogy jóformán nincs téma, amit nem beszélünk ki. Tudok  Nathanhez fűződő viszonyáról is. Tudok a kalandjairól, a műtéteiről, az életünk 98% -ban megosztjuk egymással. A maradék 2% az pedig egy egységnyi a múlt, és a jelen, aminek bizonyos szeletkéit nehezebben adja ki az ember, mint kellene, de ez így is van jól, a másik 1% pedig a tény, hogy bár olykor egy ágyban alszunk, soha, de soha nem lépjük át a testiség határát, ami elválasztja a szeretőt az igazán jó baráttól. Tisztában vagyunk azzal, hogy mindketten vonzóak és elismertek vagyunk, de tudjuk, anélkül, hogy ki kellett volna valaha mondanunk, hogy mi így vagyunk jók együtt. Minden, ami ennél több lenne, megölné ezt a barátságot. Ez pedig túl értékes ahhoz, hogy egyszerűen csak kidobjuk pár pásztoróráért az ablakon. No sex, no problem.
De nem ragadhatok le Nathan lapjánál, így tovább haladok, és hangosan olvasom, amiket én is érdekesnek ítélek. Maya látom, már bejelölte ami neki különösen tetszik, de én csak megyek a saját fejem után, bár, érdemes felfigyelni rá, hogy hozzávetőlegesen teljes mértékben egyezik a kettőnk ízlése még ebben is. Hagyom, hogy az amúgy is túl nagy adagnyi sültkrumplimra vesse magát, és valahol örülök, hogy legalább enni látom. Aztán tovább olvasok.
Míg a szavak, melyeket látva a pupilláimon keresztül az üvegtesteken át a szemidegeim az agykérgi látóközpontomba szállítva feldolgozásra érkeztettek valóban feldolgozásra kerülnek, csupán annyi idő telik el, hogy a szívem néhány életmentő dobbanással tovább lüktethet. Nem több annál. Nem telt el egy apály-dagály váltakozás a kikötőben, nem hullott le a Himalája fenséges csúcsaira több méternyi csillogó, varázslatos hótakaró, nem lehetett több idő, mint két szerelmes kétségbeesett búcsúcsókjának időintervalluma, melyben benne van a távoli viszontlátásig eltelő, fájón, lassan húzódó másodpercek szívszorító nyomása. Csak ennyi idő. Mégis, ezen idő alatt a bennem lassan elterülő, gyilkos indulat, akár egy sűrű, fojtogató köd, akár a félelmet és bizonytalanságot idéző sötétség, úgy ülte meg a lelkem. A gyakornokok ezen idő alatt nem tudom mire koncentráltak. Félelmükre, hogy kizáratjuk őket a programból? Vagy, hogy ha eddig az életük kegyetlen volt és siralmas, eztán átléphetik a pokol legmélyebb termeinek küszöbét? Vagy arra, hogy miért nem kapnak a legfinomabb sültkrumpliból, miért mindig az olajtól elázott, nedves, csöpögő trutyi jut nekik? Mert még nem tudják, hogyan kell bánni a kórház dolgozóival. Nem tudják a titkot, miért ugrik minden sóhajtásomra a nővérek hadserege, miért fordítanak különös figyelmet az én osztályomra a takarítók, miért kapok mindig én a legszebb, legfrissebb ételekből a kantinban. Mert ők még arrogánsak, és azt hiszik, csak a fent, az irodákban ücsörgőktől lehet megkapni azt, amit akarnak. Pedig, ha tudnák, mikor van a takarítóknak a szülinapja, és vennék a fáradtságot, hogy egy csokor virággal felköszöntsék őket a neves napon, avagy meghallgatnák csak egyetlen egyszer, miért sántikál annyira a biztonsági őr, és levinnének egy kis adagnyi reumakenőcsöt számára, máris minden könnyebb lenne. De nem, ők csak ahhoz értenek, hogy mindenkit az arroganciájuk mögé utasítva kezeljenek, mindenkit lenézve, undorral és gőggel tömjék be a jellem-, és tudásbéli hiányosságaikat. Mert mit nekik több évnyi kőkemény, embert próbáló bizonyítás, mit nekik a tény, hogy a legtöbb szakorvos, akit a szájukra vettek, mint megjárták már a poklot, és a legjobb tudásukkal igyekeznek minden egyes nap tanítani, vezetni, életet menteni, vagy életminőségen javítani? Mit nekik bármiféle elismerés, kitüntetés, díjazás? Csak azt látják, hogy őket, nagytudású, okos, sőt, egyenesen zseniális gyakornokokat miért nem engedjük azonnal a legbonyolultabb műtétekhez, miért nem végezzük mi a szerintük megalázó, orvoshoz méltatlan munkákat, miért nem engedjük őket ragyogni, hisz annyira többre hivatottak, mint amit mi látni engedünk belőlük.
Maya figyelmeztetése, mely arra irányult a gyakornokok felé, hogy ezt nem fogják megúszni szárazon, célba ért, melynek következtében az utolsó reménysugár is eloszlani látszott tekintetükben, hogy valóban eloldaloghatnak egy kisebb ejnye-bejnyével. Drága barátosném, lelkem másik egyik fele, vidáman röhigcsél, és eszegeti a krumplit, és teljes mélységében kiélvezi a vért izzadó gyakornokok haláltusáját. Ahogy én is, az első percekben.
De az után elérek az olvasnivaló egy olyan pontjára, ami érzékenyebben érint, mint ahogy azt vártam. Érzékenyebben, mintha tűsarkúval tapostak volna a mogyoróimra, vagy életlen, rozsdás késsel, lidocain nélkül próbálták volna amputálni a lábam. Az idő alatt, míg Mayának olvasom, hangom fokozatosan mélyül, vészjósló, távoli dörgéssé, morajlássá sötétedik. Olivia nevét így olvasni...a francba is, rohadtul fájt.
Gyűlöletemmel feléjük fordulok, fulladás környékez, szélütés, azonnali szívmegállás, agyhalál. Egy részem kikérte magának egyetlen és nem mellesleg legígéretesebb rezidensem ily módon történő kikezdését, képtelen volt elhinni, hogy ez nem csak besározása az ő nevének, már-már Istenkáromlásba hajló arcátlanság, mert az nem létezett, hogy Dr. Olivia Bailey Montgomery, a St. Claire Hospital rezidense ily olcsó módon akarjon műteni, ilyen alantas, méltatlan tettben juttassa magát előrébb. Másik felem...másik felem pedig érthetetlen, sajgó érzésként élte meg azt, ahogy egy hatalmas, zöld szemű kígyó hideg teste lassan a szögesdróttal egyben tartott vérpumpa köré tekeredik, és mérgező fogait kéjes vigyorral belé vájja a tömény izomba, megbénítva, megmérgezve azt. Hát létezhet ez? S ha igen, mégis, mi a jó fene az, ami most úgy terjeng bennem, mint egy hurrikán, amely mindjárt kitörni készül? Mi ez, ami annyira erős, hogy erősen kell kapaszkodnom az asztalba, különben félő, hogy átvetem magam rajta, és egyenként fojtom meg az összes kis névtelen szenzációhajhász, rosszindulatú görcsöt, akikből valahogy orvost kell majd nevelnünk? Együtt. Mindannyiunknak. Terelgetni őket, akár a birkákat, vagy a dús legelő, vagy a vágóhíd felé, attól függ, hová valók.
Érzem, ahogy Maya vékony kis ujjai a kezemre siklanak, és gyengéden, akár az anya a játékot szorongató, dacos gyermekének, lassan lefejti ujjaimat az asztalról. Hagyom neki. Fenyegetésemmel egyet értve bólingat, és ez picit lehiggaszt, főleg, amit utána mond. A felvázolt noteszégetésre helyeslőn fújtatok egyet, akár egy felbőszült bika, amelyik megengedi áldozatának, hogy még hátráljon három lépést, mielőtt még a hatalmas izomkolosszus szarvára tűzze. S mikor Montgomery, nyomában Branttel besétál az ebédlőbe, végleg elveszítem a józan ítélőképességem. Mikor Maya maga felé fordítja az arcomat, a szemem csak kis kihagyás után követi a mozdulatot, alig vagyok képes elszakadni a látványtól, és a fejemben méhkasként felrajzó zavaró gondolatoktól. Meg sem tudok szólalni, csak mikor Maya elkezdi kezével mozgatni a számat. Vicces látvány lehet, ahogy csücsörítve, gügyögve, akár egy kisbaba, beszélni kezdek.
- Én, James D. Woodward, a gyermeksebészet...- kezdem ismételni, aztán leesik, mit is csinálok, és megforgatom a szemeimet, és elröhögve magam elkapom Maya kezét, és ha engedi, gyengéden a két tenyerébe csókolok. Hiába, igen jól ért ahhoz, hogy kihozzon bizonyos tudatállapotokból. - Ugyan már, szó sincs ilyesmiről. Csak...na. Mindegy, majd megbeszéljük. Badarság, nincs nekem semmi bajom. - legyintek, és már oda sem figyelek a gyakornokokra, vagy Oliviára. Helyette csak hallgattam, ahogy az urológia vezetője szőnyegbombázással olyan méretű csapást küld le a gyakornokokra, hogy azt még egy repülőgép hadosztály is megirigyelhetné. A fiatal csapat atomjaira hullik szét, már nem is fehérek, hanem egyenesen áttetszővé válnak, látni rajtuk, hogy a föld alá süllyednének szégyenükben. Brant becsmérlésére csak diszkréten lehajtom a fejem, és próbálok nem nagyon vigyorogni a tanoncok felé, ne lássák már rajtam azt a keserű, a másik becsmérlésében való örömlelést, amit a szavai adnak. Milyen kolléga vagyok én? Miért tartom magam többre, mint őt, vagy bárkit, miért hiszem, hogy Olivia méltóbb embert érdemel maga mellé? Miért öl meg a tudat, hogy bár tudom, hogy soha, eszembe se juthatna, hogy épp én lennék az, akinek a figyelmét felkelthetné, mégis, egyszer, valamikor, ha eddig nem is, de biztosan valakié lesz, hisz ahhoz túl szép és túl okos, hogy örökké egyedül maradjon. Ez a sors egyedül csak rám vár. De igazából eszméletlenül megnyugtat a tudat, hogy nem csak én látom azt a dokit a szakbarbárság után visszataszítónak és kibírhatatlannak, így a bűntudatom némileg alábbhagy.
Maya pedig elkezd zselével tömni, épp úgy, ahogy az édes kétéveseket szoktam, ha nem akarnak enni, és nincs épp kéznél anyu vagy apu, a nővérek meg ügyetlenkednek.
A rosszkedvem lassan legyűrve pedig már mosolyogva kapom be a felém vitorláztatott zselét, és sűrűn bólogatok, nyelvemen forgatva az édességet.
- Igen! - nyelem le a desszertet, majd fenyegetően megemelem a mutatóujjam, egyenként mutogatok rájuk. - Dr. Morgan is, mint ahogy minden szakorvos, értesülni fog az arcátlanságukról, ezt garantálom. Nagyon nagy szerencséjük lesz, ha a bizottság nem vágja ki magukat azonnal a programból. - mondom, aztán elhallgatok. Maya, még nálam is hatásosabban indul neki, majd gyakorlatilag letarolja a megsemmisült, képletesen véve maga alá vizelt gyakornoki birkacsordát. Elismeréssel tekintek rá, és nem tudom eldönteni, hogy erre a mészárlásra vajon mióta készülhetett. Mert ahogy a földig gyalulta, aztán a törmelékeikből lassan, módszeresen újra felépítette őket...az több volt, mint zseniális. érdeklődve hallgattam, és minden erőmmel azon voltam, hogy egyszer se pillantsak afelé a csokoládészín szempár felé, akinek tulajdonosa észrevétlen lopta be magát a gyéren verdeső, fájó, darabokra szaggatott szívembe, amiről még én sem voltam hajlandó tudomást venni.
A kérdésére, hogy felmennék-e hozzá este Shane.nel karöltve, helyeslően bólintok.
- Naná, szerintem Shane is benne van. A sorozatkritizálás pedig nem kicsinyes, inkább pazar ötlet. Nagyon kellenétek már, és nekem is minden vágyam, hogy alaposan kicsináljak szavakkal valakit, bárkit, akit csak érek, de ez csak veletek jó buli. Szóval, benne vagyok, szivi. - mondom, aztán rávigyorgok. - Azért örülök, hogy annak ellenére, hogy hím vagyok, én nem készítem ki az idegrendszered, legalábbis egyelőre. - vigyorgok, és a tányéromról elkapok egy sültkrumplit. - Azért remélem elmeséled, melyik hímneműek merészkednek becses idegeire menni, hogy kardot ragadhassak, és azonmód miszlikbe apríthassam őket egytől egyik, Shanenel karöltve, amíg a vérük patakokban nem folyik az urológia felé. Tudod, nem hagyom, hogy bántsanak, csak egy szavadba kerül, és egy életem, egy halálom...- mondom komolyan, és úgy tekintek rá, hogy sejtheti, komolyan gondolom. A krumplit bekapom, és rágni kezdem, pedig étvágyam az már szemernyi sincs. Azt elhagytam valahol azon a tájékon, amikor felvetődött a lehetőség, hogy Brant a rezidensemre pályázik. Szó szerint és átvitt értelemben. A gyakornokok láthatóan majd megvesztek, hogy hallják azt, miről beszélünk, és ez kicsit javított a hangulatomon.
Maya kérdésére, hogy érdekel-e, mit talált ki, érdeklődve pislogtam felé zöld íriszeimmel. Ez kérdés? Mikor nem érdekelt, mit ejt ki azokon a csókolni való, drága ajkakon, amire minden pasas úgy vágyott, mint utolsó lélegzetvételére, amikért tán háborút indítanának el? Persze, hogy érdekelt. S míg az ötletét ecseteli, az asztallapon heverő pohár után nyúlok, és ajkaimhoz emelve azt, édesen savanyú narancslevet engedek a szájüregembe. Tekintetemmel a szemközt támolygó hullajelölteket vizslatom, fejemben pedig megfogalmazódik, melyikkel mit is fogok csinálni. Az időközben visszetérő, immár aránylag normálisan kinéző Lady Gaga biztosan a nagymamák által őrzött unokákhoz fog menni, hogy rosszalló pillantásukkal a drága nagyik még jobban tudatosítsák benne, hogy a tíz centi vastag smink bizony nem ide való, hanem azokra  a helyekre, ahol nem szükséges egy nőnek diploma orvoslásból, elég, ha képes a folyamatos, éjszakai munkára, és elég mély a torka, esetleg jól képes használni az alfelét. A másik, magas gyerek, már nem is tudom milyen nevet adtam neki, pelusokat fog cserélni, amíg meg nem vakul, mert láttam, hogyan bánik a babákkal, de csak, hogy nehogy azt higgye, hogy egyszerű dolga lesz, mellé osztom a legelvetemültebb csecsemős nővért, aki ha nem úgy ér egy drága kicsikémhez, ahogy az érdemli, kerékbe töri, aztán megfőzi üstben, végül pedig nyársra húzva megforgatja a tábortűz fölött, amit a folyosón gyújt majd, amíg csontig nem ég róla a hús és a tapintatlan betegkezelés.
A narancslé levándorol a gyomromba, aztán újabb, már pofazacskókat feszítő adagot préselek ajkaim közé, így úgy nézek ki, mint egy gyűjtögető mókus, ahogy a szavaira figyelek, de a gyakornokokat nézem. Amikor azonban Maya ahhoz a részhez ér a mondandójában, hogy pelust húzunk rájuk, olyan váratlanul ér, hogy nemes egyszerűséggel az egész adagot a gyakornokok felé prüszkölöm a meglepetéstől, beterítve őket, a ruhájukat, az arcukat a drága, prémium minőségű, rostban és vitaminokban gazdag narancsszín gyümölcslével. Szemeim hatalmasra tágulnak, és úgy tekintek vissza Mayára. Most ezt komolyan mondja? Gyengéd erőszakkal rávesszük őket, hogy adjanak vért, aztán egész napra kiütjük őket, és végül pelust adunk rájuk? Vidámságom kiül a vonásaimra.
- Dr. Cairns, te vagy a legelvetemültebb, legaljasabb, legzseniálisabb, legfantasztikusabb orvos, akit valaha a földre okádott a pokol. Lucifer azóta is zokog az asztal alatt, amiért beadtad a válókeresetet, és Cerberust magadhoz ragadva a St. Clairbe hoztad a közös kéglitek összes bugyrát, neki meg ott maradt a purgatórium meg a sátáni wc-je. - vigyorgok rá, és narancslétől csöpögő ajkaimmal anélkül, hogy ideje lenne ellenkezni, hozzá hajolok, két kezemmel arcát megfogom, és cuppanós puszit adok kreolszínre napoztatott, bársonysimaságú orcáira, mindkét oldalról, biztosan beterítve a ragacsos lével a tökéletes sminkjét, és ebben a pillanatban megszólal a csipogóm. Megnézem, s látom, hogy sürgős esethez hívnak, így felpattanok.
Kihúzom magam, és újult erővel máris a reszkető gyakornokokra vetem gyilkos, már-már eszelős pillantásom. Olyan vagyok ismét, akár egy hamvaiból feltámadó főnix, ereje teljében lévő harci hős, katona, tűzoltó, dagadó mellű vitéz. Bámulatos, milyen gyorsasággal állok talpra. Pedig belül még sajog és fáj a gondolat, még motoszkál Olivia, de tudom, hogy nem kezelhetem így a dolgokat, most fókuszálnom kell, azzal ráérek később is foglalkozni.
- Maguk utolsó kis gnómok, a perceik meg vannak számlálva. Most, indulás. - mondom, és nekilódulok az asztaloktól. Aztán észbe kapok, visszaszaladok Mayához, és lehajolok. - Sürgős esetem van, mennem kell szerelmem. A vérvétel miatt ne fájjon a fejed, majd én levezényelem, fájdalmas lesz nekik, mert egymáson fogják csinálni. Ha meg duzzognak, akkor elviszem őket a gyerekosztályra. Van pár kissé depis tizenévesem, akik biztos örömmel szurkálják meg őket, ha lehetőségük adódik. Akkor este nálad, drágám, imádlak. - sutyorgom, aztán elindulok, és intek a gyakornokoknak. - Utánam, lusta banda, rengeteg dolgunk van még, arra sem méltóak, hogy egy légtérben tartózkodjanak a Méhkirálynővel, még az általa kibocsájtott szén-dioxid is túl drága maguknak. Na, szedjék a lábaikat, mielőtt még én szedem, mert akkor csúszhatnak hason, egyenesen az ortopédiára.  - kiáltom fennhangon, és nekilendülök a gyerekosztály felé, az ott ülők kíváncsi pillantásának kereszttüzében, nyomomban a reszkető gyakornokokkal. Imádom Mayát és a spontán ötleteit, és így már sokkal jobban várom az estét, mint pár órája, amikor egy üveg magányosan elfogyasztott whiskeyre és egy Lakers meccsre számítottam, és sok-sok hülye gondolatra a múltamról, a jövőmről, és úgy általában mindenről. Talán este képes leszek elmondani, hogy valami van bennem, valami több, mint aminek szabadna. Talán elmondom, hogy többet jár az eszemben Montgomery, mint kéne, és bármit teszek, nem vagyok képes elfelejteni. Talán rákérdezek, miért olyan furcsa mostanában. Talán Shane is mond végre valami okosat, és bölcset. De egyelőre vár a gyerekosztály, várnak a betegeim, és vár még egy gyötrelmes nap, amikor Olivia Brantet választotta helyettem. Nem merem abba a hitbe ringatni magam, hogy nem ő választott...
S az asztalon még mindig ott hever a bizonyíték: mi vagyunk a legkegyetlenebb kiképzők szerte az országban.