Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
#maya_and_rhys_part_II_18+
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 27, 2015 1:27 pm Keletkezett az írás



it's where my demons hide


Két csík.
Kibaszott két csík.
A hatodik terhességi teszten voltam túl, s egy kivételével, mind kimutatta a vizeletben található humán gonatropin hormont a vizeletemben. Nem az erőszak óta eltelt időt számoltam, hanem a napot, mikor utoljára jártam az otthonomban. S pontosan hét nap telt el azóta. Hét napja hordtam a méhem bolyhos falába beágyazódva annak az átokfajzatnak a gyerekét. Etettem, itattam, menedéket biztosítottam számára, kiszolgáltam a simaizom építette falat ágyának tekintőt a megfelelő pihenéssel, s csak nagyon ritkán fanyalodtam rá, hogy alkoholhoz nyúljak.
De ma este már nem bírtam. Miután Kettessel megvetettem a hatodik terhességi tesztet, s azt követően azonnal hazaparancsoltam, hogy ne lábatlankodjon a rendelőm környékén sem, amit az utóbbi hét napban otthonommá neveztem ki, a délután beszerzett aranyló whiskyt megkönnyebbüléssel emeltem ki táskámból.
Ügyeletben voltam – emlékeztettem magamat többször is, s pont ezért, csupán a negyedét ittam meg az égetett szesznek. A vastag talpú üveg a maga súlyával ezután is tökéletesen megtette kalapácsnak.
Az íróasztalra borított fogamzásgátló tabletták szétszaladt testére egyesével sújtottam le. Porrá mállottak a kemény csapások alatt, de én még akkor sem voltam elégedett. A rombolás nem tett boldogabbá vagy gyerektelenné.
Hisztérikus meggondolatlansággal, szabad öklömmel támadtam a hasfal alsó részére. Hasfalamban az izmokat a reflex sokkal hamarabb merev fallá rántotta, minthogy elértem volna a felületet. Egyébként sem lettem volna képes kárt tenni saját magamban. Az életemet ellehetetlenítő kártékony lénynek azonban mennie kellett. S ahogy arra gondoltam, hogy a tömény alkohol elfogyasztását követően talán ezzel meg is leszek, s úgy irtom ki magamból az életet, mint opiátok végeznek az idegrendszerben fájdalomként megfoganó idegi impulzusok továbbításáért felelős receptorokkal.
Ezt akartam tenni.
Kockára tettem volna az orvosi engedélyemet, az idillikus egzisztenciát, amiért éveken keresztül tanultam és küzdöttem, a jövőbeni családalapítás lehetőségét, hogy megváljak a kéretlen élősködőtől.
Még egy korttyal öblítettem az ambivalens érzésektől kiszáradt torkomat, mielőtt óvón magamhoz öleltem volna az üveget tartalmával együtt.

Független, családalapításról álmodozó nők álma vált volna valóra, ha sikerül magukat felcsináltatni egy olyan génekkel bíró férfivel, mint Rhys Higgs. Valaki csak erre vágyik, egy férfi nélküli világban saját gyermekét nevelni. Miért nem tartozhattam én is egy kicsit közéjük, hogy örömömet leljem egyre nyomorúságosabb világomban? Az örökléstan alapján, Rhys és az Én génjeim összevetésével hatvannégy trillió különböző jellemű és küllemű gyermekünk lehetne. Az uterusomat eltulajdonító magzat azonban csupán huszonhárom vonását kapná tőlem, s pont ennyit Higgstől. Ő lenne az egy, a trillióból, a szerencsés, akit kidobott a lottósorsolás, mint első opcióját. Hogy lehetne egyetlen gyermek – továbbiakban alternatíva – is megfosztott Rhys erőszakos jellemétől? Hogyan lehetne szerencsés, akinek Rhys Higgs vére csörgedezik az ereiben? Amnesztiát nem érdemel az a nő, aki odalöki önszántából megtermékenyítésre váró petesejtjét, hogy méhébe fogadjon egy szörnyszülöttet ettől a vadállattól.
Nem én leszek az, aki ezt megteszi. Nem én leszek, aki miatt egy következő generáció szenvedni fog. Nem adok életet egy olyannak, akit majd pont úgy hajt a vágy, hogy nála gyengébben vegyen erőt.
Nem, elvetetem.
És pont.
Nem ihattam többet, és nem gondolhattam erre többet. Bizonyos volt, hogy a holnapi nap folyamán véget vetek a rám ereszkedett tébolynak, s soha többé nem hagyom, hogy a rám nézve átok petefészkem közbe szóljon, az ördöggel kezet rázott sorsomnak. A petefészkem átok. Ott a hol van, ő maga egy átok.
Ó, kurva sokat ittam, ha már megszemélyesítettem egy szervemet.

Az utolsó műtétem, hat harminchatkor ért véget. S most tíz huszonegy van. Ez azt jelenti, hogy most ha bevetem utolérhetetlen számolási képességeimet, akkor datálom, hogy egy morzsányi híján, de négy órája ülök az íróasztalomnál, s még arra sem voltam képes, hogy a vizeletembe mártott teszteket kidobjam. De még a sötétkék műtősruhát sem cseréltem le. Csak ültem megesetten, elveszve, bizonytalan kilátásokkal, magányosan a whiskymmel.
A rohadt életbe.
Keserű kedvemnek egyedül a csipogó kedvezett. Az asztal másik végéből figyelte alkoholtól mámoros valómat. Érezhette a helyzet súlyosságát, hiszen még arra sem vetemedett, hogy kijelezze, a másfél hónapos elem lemerülőben van. Jól érezte, hogy egyetlen csipogó hang, s azonnal földhöz vágom, hogy hallgasson örökre.

A folyosó léptekkel telt meg. S a tény, hogy talán engem keresnek, kimerítette az ijedtség fogalmát. Azonnal az ajtó melletti kapcsolóhoz szegődtem, s leoltattam a világítást, hogy ezzel egyszerre némán ráfordítsam a kulcsot a zárban. Minden vágyam az volt, hogy észrevehetetlen legyek, átlátszó, egyszerűen nem létező.
Érzékeim nem csaltak meg. Hiszen azonnal kopogtak az irodám ajtaján, s még a kilinccsel is bepróbálkoztak.
Nem volt ehhez kedvem. Nem volt kedvem azt játszani, hogy nem érdekel a munkám vagy az egésznapos élet-halál küzdelem a kórház folyosóin, mert ez az egész hozzám tartozott, s lényem csak akkor szusszanhatott, ha tudta, hogy lelkiismeretesen elkövettem a tőlem telhető legjobbat közöttük.
A gyakornok többször kopogott.
– Mondja.
Türelmetlenül tártam ki magam előtt végtére az ajtót, hogy teret engedjek a gyakornok kérdéseinek. A legnagyobb jóindulattal fordultam hozzá, ő meg dadogni kezdett.
– Az a helyzet, hogy a huszonhármasban van egy beteg. Seven Merciernek hívják, huszonkét éves nő. Centrális vénát kellene szúrnom nála. Percutan vena cava katéter bevezetésére nincs lehetőség, mert szétdrogozta az ereket.
– És most mit akar tőlem?
– Még soha nem csináltam ilyet.

Ó, hogy az a magasságos. Ha tudná, hogy ittasan még én sem.
– Hol a rezidense?
– Alszik, nem mertem felébreszteni.

Fél óra elteltével, mikor eleget tettem a bennem élő orvos elvárásainak, s az büszkén megveregette a Rhys kése által ejtett szúrás helyét vállamon, visszaindultam a barlangomba. Az urológiára, ahol nekem lennem kellett volna az öt pozitív és egyetlen negatív terhességi tesztemmel, a csipogómmal és a rezidensem alá beosztott gyakornokaimmal.
Lassan tántorogtam a folyosón. Gondolataimat nem engedte a magammal hordott másodlagos élet. Nem voltam nőgyógyász vagy terhességi tanácsadó, így nem tudtam behatárolni, mikor kell megkezdődnie a kívánós szakasznak. Azonban abban a percben, szinte elepedtem egy zacskó, tejcsokoládéba vont mazsoláért.
Hosszan szenvedtem az automatánál. Főleg, mert meg kellett találnom a zsebemben szétszórt aprót, s azokkal az aprócska fémtestekkel lyukat kellett érnem, nem egy odahallucinált műanyag felületet.
Nem voltam olyan lyukorientált, mint az a fasz Higgs. Pláne nem illumináltan. Lehet le kellene mennem a toxikológiára…
Minden gondolatomat az a vadállat bitorolta. Erről tanúskodott, hogy rendelőm felé haladva, miközben egymás után, vagy marékszám ajkaim közé gyűrtem a csokoládé drazsét, ahogy éppen jobban preferált az ízlelőbimbóknak, azon morfondíroztam, vajon Rhys Higgs kedveli-e az édes ízeket. És ha már kettőnkben fellelhető ez a közös tulajdonság, elég erősek lennének-e a gének, hogy megfertőzzék az alternatívánkat.
Kurvára kiütöttem magam.


made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 27, 2015 10:12 pm Keletkezett az írás




A hozzászólás nagy részében trágár szavakat tartalmaz, a karakter személyiségéből adódóan pedig erőszakos megmozdulásokat!

it's where my demons hide


Az a büdös kurva elintézte, hogy már az első hetemet betegszabadsággal indítsam, hisz bicegve, sérült lábbal nem nyithattam a napot, mert az túl sok kérdést vetett volna fel az új kollégákban. Többek közt például azt, hogy a bicegésem örökletes és már kiskorom óta a védjegyem, vagy valami sérülésből adódóan vánszorgok. És ha már sérülés, akkor megmutatnám-e nekik, hogy gyorsan lefotózzák és posztolják a kórház facebook oldalára: „Velünk, orvosokkal is megtörténhet címen.”
A tökömnek hiányzott, hogy a sok idióta gyakornok, és a dilettáns vezéreik az én végtagjaimat mustrálják. Éppen elég volt nekem az a fájdalom, amit az a szuka akkor okozott, mikor belém vágta az éles vadászkést és megforgatta a húsomban. Nem beszélve arról a kibaszott tűről, aminek nyoma még egy hét után sem akart tűnni a nyakamról, s a fájdalom még mindig ette az izmokat. Mintha egy kibaszott pióca cuppant volna rám, akkora folt vöröslött oldalt.
Áh, csak kapjam a kezem közé Cairnst, a darabjaira szaggatom!
Miután elmenekültem a házától , mert hát ezt nem tudnám másnak nevezni, tekintve, hogy az a kurva kibaszott velem, dühödten téptem fel a lakásom ajtaját és csak két adagnyi morfium beinjekciózását követően estem pofára a parkettán, hogy a kifolyt nyálamban fetrengjek, míg a kábulatból vissza nem térek, s összeszedve magam, be nem foldozom a sebeimet.
Egy hétnek kellett eltelnie ahhoz, hogy valamelyest regenerálódjak, és közben utána járjak, hogy egyáltalán feljelentett-e az a picsa a rendőrségen. Addig sehová nem mozdultam egy tapodtat sem.
Szerencsére, a kapcsolataimnak köszönhetően nem kaptam infót arról, hogy bármilyen fehér, tetovált férfit keresne a rendőrség nemi erőszak, betörés, erőszak és gyilkossági kísérlet vádjával. Még csak a szervkereskedelem sem hangzott el a médiumokban, így nyugodt szívvel szívhattam el a malibui szivaromat, kiélvezve kényelmes kanapém hosszát, hogy újabb fondorlatos tervet eszeljek életem megkeserítője ellen.
Maya Cairns ugyanis az volt. Beette magát az agyamba, s bár amilyen higgadt természet voltam, a lakásán történtek óta baszta a csőrömet, hogy így túljárt az eszemen. Egy csaj nem tehette ezt velem. Mégis megtörtént, megszívatott és egy hétre lapátra tett, ami egyébként szép teljesítmény egy olyan nőtől, akinek velem kellett eltöltenie jó néhány órát.
De még mindig élt, túlélte a találkozónkat, engem viszont evett a fene, hogy nem szorongathatom meg a nyakát és nem tudatosíthatom a fejében, hogy bármit is tesz, akkor is csak én győzhetek.
Minden pillanatban ez hajtott előre gőzerővel, s szinte már megszállottan követtem Őt, hogy tudjak minden egyes lépéséről. Persze mindezt okosan oldottam meg, nehogy már lebukjak az első munkanapomon.
A nővéreknek egy kis vicces süti, egy-egy mosoly és máris itták a szavaimat, nem volt nehéz megtudni újoncként, hogy kit hol találhatok a kórházban, például, ha valamilyen urológiai problémám lenne.
Áh, szóval ott van az irodája, hát persze, kösz szépen Wendy, vagy hogy is hívnak cunciság.
Az éjszakai ügyeletet meg szimplán csak le kellett lesnem a tábláról, s bár nem voltam beosztva, a Dr. Maya Cairns név maradásra késztetett.
Kivártam a megfelelő pillanatot, mikor már éjfélt ütött az óra, s a kisfarkú nyúl se futkározott az ösvényen, célba vettem Dr. Cairns irodáját.
A kék munkavédelmi nadrág, és a hozzá passzoló, ugyancsak kék felső tökéletes álcát biztosított még műszak után is, így legalább nem köthettek belém, hogy mit ténfergek a folyosókon, ahol a látogatási idő már rég lejárt.
Határozott léptekkel robogtam felfelé a lépcsőn, azonban, mielőtt befordultam volna a folyosón, hátra kellett hőkölnöm, hisz Maya épp az automatákat basztatta. A folyosón még sem törhettem rá, így kénytelen voltam kivárni , hogy végezzen.
Rövid idő elteltével hallottam közeledő lépteit, ezért az egyik sötét sarokban húzódtam meg, s légvételemet egészen lelassítva, némán fürkésztem elhaladó alakját. A kerek fenekét, ami még ebben a ronda szerelésben is jól állt, s amit szívesen fejtettem volna le hátsójáról.
Tessék, pillanatok alatt megrohamoztak az emlékek, a pillanat, amikor magam alá gyűrtem a nőt, s mohón tettem magamévá. Azóta pedig már egy hét is eltelt, s más nővel nem is akadt azóta dolgom. Nem csoda hát, ha a vér megtódult gatyám irányába és már az öcskös is azt kívánta, hogy kövessem Őt.
Két legyet egy csapásra.
Bár nem is tudom, mihez lett volna kedvem, hisz ha arra gondoltam, hogy megszívatott a lakásán, akkor nem érdemelt kegyelmet, csak egy nagy verést. Hogy törjenek a csontjai, liluljon a nyaka és megtudja, milyen, ha Rhys Higgsel gecizik.
Az ajtó csukódott.
S ahogy eltűnt alakja a bőrrel borított, apró szegecsekkel megerősített iroda ajtaján, úgy vettem célba határozott lépteimmel az urológiai osztály központját.
Ezúttal fegyver nem volt nálam, de nem is szándékoztam felhasználható bizonyítékot hagyni magam után. Terveim közt csupán annyi szerepelt, hogy a puszta két kezemmel fogom mogyorónyira roppantani a koponyáját, s ugyancsak kezeimmel tépem majd ki karjait a helyükről.
A röpke gondolatmenet gyorsan átsuhant elmémen, ujjaim a kilincsre szöktek, s mielőtt még benyitottam, fejemet jobbra, majd balra fordítottam , így ellenőrizve a folyosó némaságát.
Tökéletes.
Ennél kietlenebb már nem is lehetett volna a kórház, s ez éppen kapóra jött, hogy végre elbeszélgessek egy kicsit az én Mayámmal.
Hirtelen téptem fel az ajtót, s egyetlen pillanat alatt már át is léptem küszöbét, hogy magam mögött azonnal csukhassam az ajtót, s hátra nyúlva, egy ügyes mozdulattal bezárjam a börtön ajtaját.
- Csodálatos estét, Maya. Meglepetés! – Széles vigyorra húztam ajkaimat, amint kiszúrtam sziluettjét, s a félhomályban megvilágított helyiségben kirajzolódtak vonásai.
- Volna egy kis elrendezni való ügyünk, ugyanis legutóbb nem igazán adtál nekem lehetőséget. De úgy gondoltam, hogy most pótoljuk. – Egyelőre nyugodtnak látszottam, de gondolataimat csak nem hagyta békén a tudat, hogy ez a ribanc átbaszott.
Közelíteni kezdtem az asztala felé, s hirtelen csaptam le rá tenyereimet, hogy előre hajolva, még jobban tekintetébe fúrhassam szemeimet.
- Na, mi lesz? Most nem futsz el? Legutóbb úgy menekültél, hogy még a padlót is felnyaltad előttem. – Negédes mosoly futott ajkaimra, miközben pillantásom végig futott dekoltázsán, s újra csokoládébarna szemeire fókuszáltam.


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 28, 2015 5:03 pm Keletkezett az írás



it's where my demons hide


Rhys érkezése nem volt meglepetés.
A meglepődés kegyes érzete csak a tudatlanság utáni izgatott állapot tetőzésével ér véget, mikor az érzelmek felsóhajtanak, s köszönömöt rebegnek. De ez nem volt meglepetés. Rhys a múlt hét óta szabad óráimban, perceimben, vagy kétes érzelmű gondolataimban ott terpeszkedett, mint a világ legtermészetesebb jelensége.
Ott volt az ébredésben, az első kávéban, a zuhanyrózsa könnyezte vízcseppekben, az öltözésben és a vetkőzésben, a műtétek előtt bemosakodásban, a dialógokban, színlelt nevetésekben, töményalkohollal fertőtlenített poharakban, vagy csak az éjszakai derengésben.
Most is ott volt.
A fenyegető ábránd és a valóság fizikai erőfölénnyel bíró képe összemosódott, s mint a tenger zord hullámai, összecsapott fejem fölött érkezése.
Nem küzdöttem a bűntudattal, hogy talán az állandó teóriáim, melyeket hollétéről alkottam, és melyeket hogylétére húztam rá, azok vonzották be irodámba a férfit. Hiszen jött volna. Ha hívom, ha nem, Rhys Higgs eljött volna. S nem, mint meglepetés, hanem mint napi rendbe iktatott űrt betöltő váratlan fordulat. A fordulat, mely ott lebegett Damoklész kardjaként, éles, hideg pengéjével fejem fölött, várva a legmegfelelőbb pillanatot a lesújtásra.
Lesújtott. Újra elért. S vissza kellett fognom érzéseimet, hogy a kiegyensúlyozott légvételek ne váljanak őrült kapkodássá, a száraz arcot ne mossa könny, s ezzel együtt az édes csokoládé drazsé ízét ne keserítse el az ajkaim közé kéredzkedő, sós cseppje kínomnak.
Karok kellettek, melyek visszafogtak. Erős akarat, mely befogta számat, s innentől néhány órára kirúgó büszkeség és élni akarás, hogy ne váljak árnyékává egykori önmagamnak.
Az egyre közeledő jelenléte megfagyasztotta ereimben a vért, gennyes gócként állt össze a gyomorszáj környékén hangjától a riadalom. Nem élveztem már a csokoládét szétolvadni ajkaim között, de a folyamat, ahogy monotonon újra és újra megöltöttem számat a bevont szőlőszemmel, valamelyes biztonságérzettel töltött el.
Nem emeltem rá tekintetem. Nem tehettem.
Ha most beleveszek abba a két gyilkos óceáni áramlatba, akkor nem lesz erőm tovább csinálni. Kibuggyannak szemhéjaim fekete pillákat felsorakoztató peremén át az első könnycseppek, majd elkap a remegés, s teletöltött gyomrom tartalmát hamarosan a szemetes kukában tudhatom.
Belevesztem a háta mögötti maszatos félhomályba.
S ezt egészen addig gyakoroltam konokul, nem foglalkozva kíméletlen, revánsot venni vágyó szavaival, míg ki nem fogyott a zacskó. Reményvesztetten gyűrtem meg a kiürült zacskót. Már nem tudtam elvonatkoztatni tőle. Ott állt előttem, s felőrölte az alkohol hozta könnyed lebegés érzését. Már nem humorizáltam a közös gyerek génjein, már nem volt hozzá kedvem. A gondolatnál sokkal riasztóbb volt jelenléte.
Murphy törvénye győzelmet aratott fölöttem. Ami megtörténhetett, az meg is történt. Rhys megtörtént velem. Ismét.

Ebben a csatában, az én győzelmem pirruszi lett volna. Hiábavaló. Hiszen mit nyertem volna Higgs távozásával? A lakásomat és annak biztonságérzetét? Hiszen már megfertőzött. S a kettőnk torz viszonya pusztulást hozott magával. Nem hittem, hogy még van út fölfelé, vissza önmagamhoz.
– Tekintsük lezártnak a történteket, Rhys. Én elfelejtem neked, hogy kivetted a vesémet. Te pedig, hogy kis híján átlyukasztottam a nyakadon futó verőeret. Ez abszolút jutányos. Én nem jelentelek fel nemi erőszakért, testi fenyítésért és fogalmam nincs, hogy a tetteid végett, még hányfajtája lenne a rád aggatott vádaknak, de mindent elfelejtek neked – kivéve persze, hogy felcsinált. Ez magától értetődően túlment a határokon, melyet kínzó és kínzott között húztak. – Te pedig lemondasz róla, hogy megölj. Nem jelentelek fel, minden ocsmány tetteddel együtt visszatakarodhatsz a sivatag közepére. Érted? A szavamat adom. Noha az számodra nem sokat ér.
Hangosan morfondíroztam saját teóriámon, s javítgattam bele részletekig menően. Ez a felajánlás, csupán az utolsó lehetősége volt, hogy kereket oldjon, mielőtt szembe találkozik a végzetével. Hiszen senki nem mondta, hogy a méhemen kívül, a továbbiakban is védtelen vagyok, aki csak sikoltozni tud, fenyegetőzni, s őrjöngve küzdeni a szabadságáért.
Nem, ezt már kinőttem. S túljutottam a torokból üvöltés fázisán.
S ugyan soha nem hittem volna, hogy egy férfi jelenlétében koton helyett lőfegyvert kell előhúznom, most mégis megtörtént. Hiszen a lassan kihúzott asztalfiók kincsei között, már négy napja ott pihent a Mariantól, illegálisan eltulajdonított pisztoly.
Erre a pillanatra várt.
Ahogy én is.
Ujjaimat tapasztalatlanul a fegyver köré fontam, de még nem emeltem ki, s ahogy Rhys két tenyerével határozottságot mímelve a fedőlapra csapott, sikerült visszaejtenem a parafára. Nagyot szólt, s legyőzve megrezzenő ijedelmem pulzálta magas adrenalin szintet, határozottan és hozzáértésemről tanúskodva kellett újra ráfognom az esélyemre. Az egyetlen esélyemre.
Mielőtt a férfi őrült feltevéssel ráhúzta volna vékony csuklómra a tömörfa fiók elülső lapját, rászegeztem a fegyvert.
Meg kellett ölnöm.
Nem volt időm gyakorolni, vagy legalább utánanézni, hogy miképp lehet működésbe hozni a gyilokszerkezetet. A filmek jeleneteiből ellopott mozdulattal szegeztem előre.
– Vannak dolgok, amik változnak Rhys.
Az acélkészítmény önbizalommal töltött el. Esetlenségem, s kiszolgáltatottságom, melynek kulcsa törékeny testfelépítésem volt, egyszeriben elveszítette prioritását. S akkor és ott, megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Elhittem, hogy győztem. Hogy enyém volt az utolsó szó, s miután Higgset levitetem a patológiára, és a gyakornokok rendelkezésére bocsájtom holttestét, újra jól érezhetem magam.
Mert miért is ne? Járt nekem a jólét. Járt a boldogság, a megkönnyebbülés, s a természetem megkövetelte magának az abortuszt, elvetve minden más lehetőséget.
Tekintetem összevillant a férfiéval.
– A szerepek felcserélődnek. Te fogsz futni, s én nézem, ahogy lihegsz és kapkodsz az életedért. Azt hiszed, hogy nem fogom meghúzni? Hogy nem merlek megölni? Szép az a seb a nyakadon. Csak nem az én művem? – tettetett meglepődéssel böktem a pisztoly csövével a nyakán éktelenkedő vörös folt irányába.
Nyomatékosítani akartam benne a tényt, hogy nem vagyok elveszett, s többé nem játszhatott velem kedvére. Nem tehette. Mert saját akaratom volt, döntésem. Ettől különböztem az elnyomott, fejletlen társadalmakban élő női egyedektől.
Döntöttem, élni akarok. Nélküle.
– Menned kell, Rhys. De lehet, ha elfordulsz, hamarabb húzom meg. És átlövöm a szíved. Vagy megpróbálok a tarkódra célozni. Ha ezt tenném, bénán rogynál össze a padlón, és teljes öntudatodnál lennél, míg elvérzel. Értetted, Rhys?
Megvárhattam volna, hogy elforduljon. De képtelen voltam állni a pillantását. Zaklatottá tett, ahogy nézett. Nem volt joga nézni.
Meg kellett tennem.
Ott álltam tőle néhány centire, a fegyver csöve mellkasának szegeződött, s én meghúztam. A fegyver azonban üresen kattant egyet. Nem ennek kellett volna történnie. Nem! Nem! Nem!
Megtébolyodva kezdtem hátrálni. Volt hová menekülnöm? Volt innen kiút?
Ha volt is segítség, akiért kiálthattam volna, elfelejtettem. Csak abban reménykedtem, hogy miközben hátrálok, nem megyek neki semminek, nem okozok nagyobb zajt, aminek éles hangja tönkre vágná önkontrollomat és menthetetlenül felzokognék.
– Te rohadt szemétláda. Te állat! Gyűlöllek… Gyűlöllek, Higgs!
A kezemben maradt fegyvert nem tűrtem meg tovább magamnál. Minden erőmet összegyűjtve, célba vettem homlokát. Ha nem hajolt el, s nem mozdult együtt velem, akkor méretes ütést mértem vele becsapódáskor koponyája elülső részére.
Nem figyeltem, hogy a művelet sikerrel zárult-e. A mellékhelyiségbe vettem be magam. Zár nem volt rajta, csupán testem össztömege kényszerítette a lapot tokjába simulni.


made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 30, 2015 10:32 am Keletkezett az írás




A hozzászólás nagy részében trágár szavakat tartalmaz, a karakter személyiségéből adódóan pedig erőszakos megmozdulásokat! Mindenki saját felelősségére olvassa!

it's where my demons hide


Nem kellett közelebb sétálnom ahhoz, hogy megérezzem a levegőben a whiskey aromáját, s tudjam, a doktornő egy cseppet többet ivott a kelleténél. Már ennek a gondolata is félmosolyt varázsolt ajkaimra, hisz még sem volt annyira tökéletes Maya, mint ahogyan arról a legutóbbi alkalommal próbált engem meggyőzni.
- Iszogatunk ügyeleti idő alatt? Ejnye doktornő, ezért még az engedélyét is bevonhatnák. – Jegyeztem meg egy gúnyos fél mosollyal, idegesítően nyugodt hangszínemen, miközben egyre közelebb értem ahhoz a szépen megmunkált íróasztalhoz, mely mögött Cairns pihengetett.
Pillantásomat végig futtattam alakján, ahogyan ott ült abban a kék műtős ruhában, s apró, karikás tekintete is arról árulkodott, hogy a párlat már kezdi bejárni elméjét. Ennek tudtam be azt is, hogy nem ugrott fel azon nyomban, s menekült előlem sikoltva. Pedig meg kellett volna tennie, amint meglátott, szaladnia kellett volna, mert bár jól titkoltam, ízekre akartam szedni minden egyes darabját.
Higgadtságom mögött valódi düh és bosszúság rejtőzött, amiért volt pofája ennek a szajhának többször is megszúrni, s úgy átvágott, mint még soha senki. Egyrészt vakmerő volt Velem szemben, amiért tiszteletet érdemelt volna, másrészt azonban csak még inkább érezni akartam kezeim közt dobogó szívét, s a vérének illatát.
Szavai, és az a nyugalom, amellyel a helyzetet kezelte, részben tetszett, másrészt azonban nem. Magam sem tudtam megmagyarázni, hogy miért, ez a nő képes volt kiváltani belőlem az állatot, s minden mozzanata, amivel a helyzetet kezelte, csak egyre inkább arra ösztönzött, hogy tegyem tönkre Őt, amiért átbaszott.
- Alkudozni tudod hol kell, ez nem a piac. És persze, hogy nem jelentesz fel, hisz ne feledd, megöltél egy embert. A saját szememmel láttam, ahogy belevágtad a szikét a torkába. Már csak ezért sem tennéd. – Negédes mosollyal méricskéltem Őt, de a türelmem elfogyott. Ha azt hitte, hogy ilyen könnyedén megússza azt, hogy átcseszte a fejem, nagyot tévedett. Hirtelen csaptam tenyereimmel az asztalára, hogy közelebb hajolva ráhozzam a frászt, s végre feladja azt a boci nyugalmat, amellyel engem fogadott.
- Nem mondok le semmiről, és most végezni fogok Veled. A tested apró darabokra fogom szeletelni és megetetem a krokodilokkal, mit szólsz? Hm? – Rideg mosollyal fúrtam pillantásom a tekintetébe, s már kezdtem azt hinni, hogy ez megint csak az én játékom lesz, amit hosszasan kiélvezhetek. Azonban váratlanul előkerült egy fegyver, mely mindent megváltoztatott. Hiába kaptam a fiók után, sejtve hogy a koppanás egy pisztolyhoz tartozott, a nő gyorsabb volt nálam.
Ez igen, Maya Cairns. Pillantásom idegesen kapkodó keze után szökött, majd nem sokkal később szembe találtam magam a rám tartott fegyver csövével. Nem tagadom, ilyen meglepetésekre nem voltam felkészülve, s természetes reflexel élve, azonnal hátrébb húzódtam, majd leemelve tenyereimet az asztal lapjáról, kiegyenesedtem.
Tekintetem a fegyver csövéről a nő íriszeire vezettem, s a pszichológiai tapasztalatok alapján, igyekeztem mindvégig fenntartani a szemkontaktust. Állítólag, az ember nem képes ártani a másiknak, ha megvan a szemkontaktus. Igaz, ez legtöbb esetben kizárólag a normális, humán beállítottságú embertípusokra jellemző, akik életüket azért tették fel, hogy másokon segítsenek és jót tegyenek. Noha Mayában felfedeztem hasonló személyiségjegyeket, melyek bennem is előfordultak, még így is fennállt annak a lehetősége, hogy ameddig mélyen pillantok csokoládészín íriszeibe, nem húzza meg a ravaszt, s ezzel is időt nyerhetek.
- Igen, látom, szép kis stukkerre tettél szert. De ennyire azért ne remegjen a kezed, mert végül még rossz helyre célzol. – Vigyorogva fúrtam pillantásom övéibe, kimondhatatlanul éreztem azt a félelmet, mely láthatóan átjárta testét, s mozzanatait kapkodás felé terelte.
Nem néztem a fegyverre. Tudtam, hogy felém céloz, de nem akartam elveszíteni pillantását, más esélyem nem volt vele szemben. Hazudnék, ha azt mondanám, nem számoltam azzal egy ilyen pillanatban, hogy ez a kis picsa majd bosszúból meghúzza a fegyvert. Ez is benne volt a pakliban, de nem adhattam meg neki azt az örömöt, hogy egy pillanatra is megérezze félelmem, vagy pillanatnyi gyengeségemet. Nem, én aztán nem fogok könyörögni senkinek. Ha kell, hát lőjön pofán, de míg ver a szívem, addig azon leszek, hogy kicsináljam ezt a szukát!
- Te most tényleg elhiszed, hogy egy rám szegezett fegyver majd megállít? Hogy én majd futni fogok előled? Tessék, csak húzd meg a ravaszt. Le merném fogadni, hogy még életedben, egyszer sem lőttél. De húzd meg, mi lesz? Itt vagyok, élő céltábla. – Kezeimet széttárva, mindvégig tekintetét figyeltem.
- De figyelj arra, hogy jól célozz, különben életed végéig baszhatod majd. – Elvigyorodtam. Még mindig sugárzott belőlem az önbizalom, annak ellenére, hogy kettőn állt a vásár, s tisztában voltam a helyzet egyik lehetséges végkimenetelével. Mégis, bíztam abban, hogy Maya nem olyan erős nő, mint amilyennek mutatja magát, és nem lenne képes kiontani még egy életet.
- Igen, pontosan azt hiszem, hogy nem fogod meghúzni, mert ahhoz túl gyáva vagy. Maya, nekem nincs priuszom, én itt csak egy orvos vagyok. Lenyomozhatatlan, egyszerű sebész. Akit majd ha megtalálnak itt, a véremmel a kezeden, a fegyveren az ujjlenyomataid, akkor egy örök életre rácsok mögé kerülsz. És szerinted nem lesz más, aki utánad jön? Aki a húgod után megy, és aki a barátaid életére tör? Szerinted én egyedül dolgozom? Hm? – Meg akartam félemlíteni, elbizonytalanítani, hogy meggondolva magát lerakja azt a kurva fegyvert, amit még mindig a pofámra szegezett, s ami valójában már egyre jobban irritált. El akartam érni, hogy megfutamodjon és gyenge módon eldobja a stukkert, majd kegyelemért könyörögjön. Ó, de élveztem volna, ha könyörög, s én adhatom meg az utolsó döfést.
- Nem, nem fogod megtenni. Én foglak kinyírni téged. – Élvezettel fúrtam pillantásom csokoládészín íriszeibe, amikor kattant a pisztoly. A rohadt kurva életbe, hogy ez a csaj tényleg megtette volna. Döbbenet ült ki a képemre, ahogy meghallottam kattanni a fegyvert, s számomra egyértelművé vált, hogy minden irgalom nélkül, kegyetlen módon kilyuggatott volna. Hisz elsütötte a fegyvert, legalábbis megpróbálta, ám mintha csak Lucifer a pokolból is azt akarná, hogy az igazság engem képviseljen, nem volt töltény a pisztolyban.
Kedvem azonban nem volt röhögni, hisz mégis csak átlyuggatott volna a kurva, ami sokkal inkább hatott agresszív énemre, mint a nem létező humoromra.
- Te rohadt kurva, meg akartál ölni? Te tényleg megtetted volna? Na most véged. – Dühödten próbáltam utána kapni, kikerülve az asztalt, próbáltam sarokba szorítani, a felém lendített fegyver azonban túl hirtelen mozzanat volt ahhoz, hogy kikerüljem.
Ugyan valamelyest sikerült elrántanom a fejem, de a fegyver nyele még így is csúnya sérülést ejtett a homlokom, s szemhéjam környékén. Vérem pillanatok alatt patakokban fojt, ezzel megállásra késztetve.
- Te rohadék kurva, ezt nagyon meg fogod bánni. – Halántékomhoz kapva, éreztem ujjaimra tapadni a meleg vért, de olyan szinten tombolt bennem a düh, hogy felülkerekedve sérülésemen, a nő után rontottam.
Láttam bevágódni alakját az irodából nyíló mellékhelyiségbe, s még időben sikerült odaérnem, hogy elkapva a kilincset, próbáljam kirántani az ajtót tokjából.
- Nem menekülhetsz előlem, nagyon meg fogod bánni azt, amit műveltél. – Dühösen téptem ki karjaiból az ajtót, majd berontva az ajtón azonnal elkaptam az egyik karját, amit erővel csavartam hátra, s arcánál fogva löktem a csempézett falnak.
- Mit képzeltél? Te nem állhatsz fölöttem, velem te nem tehetsz semmit, itt én vagyok az, aki diktál. – Másik kezét is elkapva, azt is hátra csavartam, s erővel préseltem Őt a falnak, közben bakancsommal kirúgtam jobb lábát, s egész testemmel a falhoz szorítottam Őt.
- Hadd halljam, mi jár annak, aki ilyen ribanc? – Ha már sikerült egy karommal tartani hátul lévő kezeit, szabad kezemmel hajába markolva hátra rántottam a fejét, ágyékomat pedig formás hátsójához préselve mozogtam. Ha ellenkezni próbált, erőszakosabban szorítottam a falhoz, s karjait úgy szorította, hogy ne tudjon ellenem ellenkezni.
- Az lenne a legjobb, ha nem tiltakoznál ellene, mert tudom, hogy Te is kívánod, úgy ahogy én. – Fülébe súgva a szavakat, borostás arcélemmel végig vándoroltam nyakán, nyelvemmel ízleltem bőrét, majd szabad kezemmel határozottan rángattam le róla a műtős nadrágot.
- Ne ficánkolj, hallod? Az enyém vagy. – Testem erejével löktem rajta egyet, hogy újra a csempéhez szorítsam, s ágaskodó férfiasságomat kioldottam a műtős nadrágból, majd határozott mozdulattal vettem birtokba a vágyott testet.
- Ne mozogj már bazdmeg, élvezd inkább . –Újra elkapva a haját, hátra húztam a fejét, s ajkaimmal végigcsókoltam nyakának kecses vonalát, miközben egyre intenzívebb mozdulatokkal vettem birtokba ölét.



made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 30, 2015 5:53 pm Keletkezett az írás



it's where my demons hide


Kevésnek bizonyultam Rhys Higgs dühével szemben.
Erőm csupán töredéke volt annak, amivel rátámadt az ajtóra, s már az első próba-hullámnál rám törte a tömör fafalat. Az alkohol hátrahagyott mámora elbódított, a becsapódás pillanatában egymásnak koccanó csontok a bőr alatt, gyenge gyerekjátéknak tetszettek, úgy omlottak össze az őket tartó izmok között.
Nem álltam meg saját két lábamon.
Egyensúlyomért rimánkodtam, s még akkor sem egy harmadik személyért, mikor a férfit már semmi nem választotta el tőlem. Két vékony rétegnyi anyag darab? Vagy a közém és mellkasában fuldokló dühe közé ragadt lég? Ettől vártam volna a megmenekülést?
Ostobaságot tettem. Otromba voltam, mikor a lakásomon megtagadtam a doktori cím megszerzése előtt letett esküm szövegét, s kétszer is kárt tettem egy emberi szervezetben, ahelyett, hogy óvtam volna testi épségét, ópiátként szomjaztam vérére, elhaló szívverésére, nyögésére és fájdalmas kérlelésére. Az iroda lágy ölén megrészegítő fizikai fölényének közelsége megrántotta a mutatóujjban végigfutó izmot. Megtettem volna, szégyenérzet nélkül adtam volna meg önön replikámat, hogy véget vessek kettőnk mérlegének tálcájába halmozódó kapcsolatunknak.  
Okoltam magam. S mikor hozzám ért, nem az ő természetének forrongó vérmérsékletét gyűlöltem, hanem magam figyelmetlen hozzá nem értését a Mariantól eltulajdonított fegyverhez. Hiszen reakciója egészségesebb volt, mint az általam elkövetett, rettegés és örökös nyugtalanság vezérelte gyilkossági kísérlet.
Örök életigazságként lebegett fölöttem a megrendíthetetlen tény, hogy egy ringből, nyertest váró barbár publikum kíméletlen figyelme alól csupán egy léphetett ki győztesen, élve. Törvényszerűen kellett egy bukott, hogy a másikat az ő ballépésére hivatkozva kiemelhessék a tömegszerű rétegből.
Kellett egy győztes.
A mi aspektusunkban a mérkőzésnek nem lehetett ítéletet hozó bírósága, hangszigetelt falon kívülre zártak őrző-védő ügyvédeket, testi épségért küzdő felfegyverzett végrehajtókat. Mert a mi aspektusunkban két személyre korlátozódott a küzdelem és azok büszkeségét, konok hitét, élni akarását és kitartását ültették a sorok közé. A frissítőt gipszbe húzott karján a remény nyújtotta, törölközővel barátok és megértés helyett a nyughatatlan adrenalin szolgált.
Mert ez volt a mi aspektusunk. A mi játékunk, Rhys Higgs kimondott és kimondatlan szabályai szerint űzve.

Eldördült a dobókocka, mint a hangos indítópisztoly.
– Mit hittél rólam, Higgs? Heh? Mit hittél? Hogy ölbe tett kézzel hagyom, hogy utánam gyere és megölj? Hogy befejezd a munkádat? Ha ennyi lenne bennem, amennyit a szegényes képzeleted feltételez, talán már véget vetettem volna az életemnek, hogy megkönnyítve az életedet, megszabaduljak a személyiséged fojtott közelségétől. Te szerencsétlen… több bennem a tenni akarás, mint amit te valaha el tudtál képzelni egy másik élőlényben. Szemétláda! Engedd el a karom! Higgs, engedd el a karom!
Utánam lépett, s máris hátam mögé fogta fél karomat. Körmömet durva bőrébe vájtam, miközben küzdöttem vékony csuklómmal az erős marok között. Verejtékes markába könnyedén mozdult ki néhány centire kézfejem. De ijedelme bármennyire is eszét vette, a momentumon felülkerekedve, a haláltól való riadalmának már csak sós cseppek formájában világra okádott maradványa maradt hátra.
Nem adtam meg magam. Még nem.
Dacoltam vele, ahogy alkalom alkalmat követett. Minden erőmet bevetve, amivel a kiszolgáltatott helyzetekben bírtam, arra törekedtem, hogy szabadságomat megőrizzem.
Szabadon lengő kézfejem a legközelebbi ingóságokat érte. Három kupac bontatlan wc-papír gurigára vetettem rá magam. Az első kicsúszott kezemből, a másodikat pedig reménnyel indítottam meg íves útján vállam fölött elhaladva hátrafelé, hátha a puha érintés kizökkenti a férfit munkájából. Már csak a harmadik maradt nekem, s a fájdalmat tűrő határ, melynek felső korlátját magasra kellett kitolnom, ha felé akartam fordulni, hogy arcába toljam a nem éppen harcászati eszköznek teremtett kelléket. Ütni akartam vele, s ha elejtettem, utána ujjaimmal kikaparni a szemét és fogásommal leszakítani állát.
De nem voltam olyan helyzetben, hogy küzdjek a súlyom kétszeresét birtokló férfi ellen.
Hamar semmissé tette próbálkozásomat, s érezhettem, ahogy gerincem derékövéhez szorítja mindkét kézcsontomat. Égető fájdalmat éreztem, ahogy a szorítástól egymásba vájtak éles peremű csontjaim.
– Rohadék. Rohadék! – ismételtem meg a hízelgő becenevet erőteljesebben és egy oktávval magasabb és élesebb hangon, mikor kemény bakancsának orrával belerúgott bokámba. Térdeim megrogyását csak testének közelsége ellensúlyozta. A hideg, fertőtlenítőszer szagát árasztó csempére passzírozott, mozdulni sem tudtam. S talán a végletekig meg kellett volna rázni a feltételezésnek, mélyen érintenie, hogy a férfi ismét nem kezeinek erejét kívánja bevetni ellenem fenyítésképp, de nem tettem.
– Azt hiszed, elsőre annyira élveztem, hogy még egyszer kívánom? – belekeseredett mosolyom a dacolásba. – Egy alkalomra sem voltál jó. Még arra sem méltatnálak, hogy orgazmust színleljek, hogy ne lássam az elkeseredett kutya tekintetedet. Még arra sem…
Szavaimat elég bántónak éreztem, a férfi részéről még sem volt jele hiúságán sebet ejtett szembeszegülésnek. Nem dermedt meg, az én voltam, amint elért az alkoholtól hátramaradt forgó világ kellemetlensége, s a helyiségben bolyongó fűtetlen, nyirkos hideg fogainak lecsupaszított combjaimba vájó fogsora.
Megint meg fogja tenni.
Éreztem. A várakoztatás, míg saját ruházatával foglalatoskodott… azt hiszem, az egészben, mint tapasztalt, a szexuális abúzus második lépcsőjére görnyedt áldozat, itt éltem meg a legnagyobb kínt. Míg meg nem érkezett az üres kielégületlenséget hajszoló, bitang tempót diktáló lökések ritmikus sorozata, nem tudtad, mire számítsak. Annyira szerettem volna a múltam érzéketlen és homályos emlékének tudni a múlt heti zaklatásban megélt reszketést, hogy most bizonytalan feltételezés volt csupán, mit akkor tett. Nem volt kapaszkodóm, nem volt mentsváram, nem volt már hitem sem.
Mivel tett értem kevesebbet, mint a bárból részegen felszedett férfiak többsége? Lefogott. S ahogy megbénított, azért jobban gyűlöltem, mint bárkit a világon.
Szívem szerint belé haraptam volna, fogaim mély lenyomatával karját billogoztam volna meg az első mozdulatnál, de annyira messze volt… s én akkora kínt éreztem, hogy sikoltásomat csak úgy tudtam elnyomni, ha szakítok a fájdalomtól való félelmemmel, s azzal vonom el a méhnyak száját feszítő kellemetlen érzésről figyelmemet, hogy vért serkentek ajkamból.
A percek azonban úgy teltek el, hogy a megszakadt véres szirom már érzéketlen volt fogaim között. Riadalom lett úrrá rajtam, mely még sose látott gúnyát öltött. Szívritmusom őrült tempóban fokozódott, a vérnyomásom megemelkedéséről a tarkómat feszítő érzés tanúskodott, ölembe vér tódult, s a félelem, amivel megéltem az erőszakos együttlétet, izgatott adrenalint szakított fel az izmokban.
Élveztem?
Nem, gyűlöltem.
Élveztem.
S ez ellen semmit nem tehettem. Testem árulásában a szimpatikus idegrendszeri mechanizmusok voltak az állhatatlanok.
Ez nem egy percre szólt. A folyamat lecsengett bennem, s mint még soha, sírva vettem tudomásul, hogy az izmok készsége tettlegességig fajult, s Rhyst megelőzve, gyönyör járta át a testemet.
A szexuális kapcsolatokba vetett bizodalmam megrendült, s mint aki teljesen föladta, úgy vetettem hátra mellkasának fejemet, nem ellenkezve tovább a nyakamat érő szúró csókok ellen.
Őszinteségem és akaratom kevés volt. Már csak a sírás maradt hátra, mi akkor és ott az enyém volt. A szégyen, amivel nem mehettem ki a ringből… a szégyen, hogy örömöt okozott nekem az a férfi, akinek eddig életem legnagyobb traumáját tulajdonítottam. Mától hozzá kellett kötnöm az egyik legjobb orgazmusomat.
Megállíthatatlan folyama könnyeimnek, a műtős ruha vászonszerű felsőruházatára csöpögött. Le akartam tépni magamról azt, s a bőrömet, majd kiirtani testem szerte az idegeket és érzékelő receptorokat, melyek kegyetlenül cserbenhagytak.
A férfi diadalmas célba érésével nyögést hallatott, s én ezt a pillanatot választottam, hogy kezeimet kirántsam erejének fogságából. Nem bírtam tovább megtűrni őt. Nem álltam összeérő testünket. Látni akartam a kiutat, a háta mögött elterülő szabadságot, melynek pereme vállain át kezdődött.
Nem tettem heves mozdulatokat, s centiről centire fordítottam testemen, ha engedte, hogy végül szembe álljak vele. Mellkasom zihált. Vadul hullámzó tenger látképével kecsegtette a férfit.  
– Jó volt?
Valójában kibaszottul nem érdekelt a benne felszabaduló endorfin mennyisége és az érzés, mely elöntötte őt, ahogy megkörnyékezte a mennyország kapuját bennem. Csupán lefoglaltam.
A háta mögötti iroda túlsó falán ott láttam az ajtót, mely éltetett. S tudtam, hogyha elérem a liftet, akkor néhány másodperc alatt kijuthatok az épületből, s újra bottal ütheti a nyomomat. Ez a helyzet volt riasztó bizonyítéka igazmondásának. Ugyanis nem hazudott. Csak én nem akartam hinni neki. Azt akartam, hogy legalább itt biztonságban érezzem magam.
Válaszát vártam. Kezemet lassan csúsztattam ki oldalra, végig a látóterének vak mezejében dolgozva nyújtózkodtam a toalett tartájának tetején álló illatosító sprayért.
Őrült ötlet volt. De még ő is érzett. S ezt garantáltan érezni fogja.
Mielőtt szeme elé emeltem volna a palackot, hogy elvakítsam, s elvegyem egy újbóli látogatástól a kedvét, még megbizonyosodtam róla, hogy megtalálom nyakán a pontos helyet, amit elszorítva, meggátolom az oxigéndús vér áramlását.
S végül megtettem.
Ütközésig nyomtam le a gombját, s egész addig okádta magából az apró szemcséket a szórófej, míg a férfi ellenkezésbe nem kezdett. Vak volt, s nem látott, hát előnyt kovácsoltam magamnak – legalábbis így gondoltam.
Megragadva nyakát, körbe zártam megfeszített ujjaimmal, s minden erőmmel azon voltam, hogy megfojtsam. Elképzeltem, ahogy a szemközti falnak tolom, s közben fejét néhányszor neki csapom a csempés falszakasznak, azonban erőmből erre már nem futotta.
– Most megdöglesz azért, amit tettél.



made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 01, 2015 7:24 pm Keletkezett az írás




A hozzászólás nagy részében trágár szavakat tartalmaz, a karakter személyiségéből adódóan pedig erőszakos megmozdulásokat! Mindenki saját felelősségére olvassa!

it's where my demons hide


Kislányos tiltakozása semmit nem jelentett, figyelmen kívül hagytam hadakozását, kérlelését vagy inkább fenyegető megjegyzéseit. Hol érdekelt engem az, hogy mit szeretne ez a nő, mikor dühöm elegyedve a teste iránti vággyal, felülkerekedett rajtam.
Eszemet vesztve, mohón kívántam Őt, élvezettel merültem el ölében újra és újra, miközben ajkaimmal cirógattam bőrét, s tenyerem felsiklott hasfalától a halmokig, hogy szenvedéllyel gyűrjem mindenét.
- Kívánod te kis ribanc, fölösleges megjátszanod magad. – Egy pillanatra se engedtem szorításomból, karommal még mindig erővel préseltem testéhez karjait, miközben szabad kezemmel magamhoz húztam, s egyre gyorsabb ritmusban ragadtam magammal őrült vágyaim forgatagába. Mayának éreznie kellett, hogy miközben kiélem rajta dühömet, vágyaim hajszolásának is engedélyt adok.
S bár mindvégig tiltakozott ellenem, nyögéseim mellé reszketeg teste párosult, mely még élvezetesebbé tette számomra azokat a mocskos perceket. Éreztem, ahogy karjaim közt megremeg, s élvezetét könnyfátyollal sem takargathatta előlem. Már én sem bírtam tovább őrültként hajszolni testét, fülébe nyögve az utolsó taktusokat, engedtem emberi gyengeségemnek, az ösztönöknek, melyek elrabolták elmémet, s átvették testem fölött az uralmat.
Nyögve, s zihálva enyhítettem szorításomból, s ütemesen fel-le mozgó mellkasommal igyekeztem rendezni légvételeim számát.
Arcomat megfestette a kielégültség, a soha nem látott mosoly halványan kiült arcomon, s hátrébb csúszva Mayától, egyre inkább vigyorrá szélesedett.
- Na látod, erről beszéltem. – Nadrágom széle után kapva, visszaigazítottam az anyagot derekam köré, s a szokásos, gyors mozzanatokkal kötöttem meg a műtős nadrágot, hogy ne csússzon vissza, s ezzel ne akadályozzon a mozgásban.
- Jó? Kérdezd inkább magad, mert én úgy éreztem, hogy egészen megkívántál. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett, ahogy Maya Cairns tőlem reszketett, s egyértelműen élvezte birtokló mozdulataimat. Ez a ribanc már kezdetek óta erre várt, s bár tagadta, mindig is sejtettem, hogy a vonzalom kölcsönös és szívesen beletúrna a gatyámba. Ennek ellenére mégis feszengett mellettem, s bár tudom , hogy egész jót tettem Vele, Ő inkább kirángatta karjait az enyémek közül.
Hisztis picsa.
- Nem is értem, mi a faszért sírsz. Vagy netán ennyire élvezed? Örömkönnyek lennének tán? – Lehet, hogy akarata ellenére történt, de onnantól kezdve, hogy élvezetéről testének minden apró rezdülése árulkodott, a könnyeket szánalmasnak tituláltam. Nem tudtam megérteni, miért küzd ellenem, nem tudtam az erőszak áldozatával azonosulni, de őszintén, nem is érdekelt. Nekem jó volt, neki is, szóval még csak nem is nevezhető bosszúnak. Ezt az egészet újra át kellett gondolnom egy cigi mellett.
A mosoly közben arcomon feledkezett, ahogy újra lejátszódott elmémben kettősünk legélvezetesebb pillanata, ám Maya hirtelen félbe szakítva a szép emlékeket, aljas módon sprayvel támadt nekem.
- Bazdmeeeeeeeeeeg, nem látok ááá – Felordítottam a fájdalomtól, mikor szemeimbe mart a tölgyerdő illatú frissítő fos, s pillanatok alatt könnyek ezreit csalta tekintetem elé. Pedig hogy utáltam a könnyeket, mennyire gyűlöltem a sós cseppek létezését. Utáltam mindent ami a könnyekkel összekapcsolható, s kiváltképp azt, hogy az én pofám könnyezett. Rhys Higgs vagyok az istenért!
Pillanatnyi mámorban úszó elmém hirtelen szertefoszlott, a megélt örömöknek már nyoma sem volt, olyan erővel feszítette könnycsatornáimat az a szar fenyőgáz. Csak tudjam meg, ki készítette, melyik boltban vásárolták, és ki…tövig levágom a karját.
Bár nem láttam túl jól, homályosan még mindig előttem láttam hadakozó alakját, s bár meglepett a hirtelen erő, mellyel fojtogatni kezdte nyakamat, a dühöm nem hagyta, hogy néhány percnél tovább foszthasson meg az éltető levegőtől.
Hörögve kaptam kezei után, nem tagadom, hogy kurvára kibillentett az egyensúlyomból,mert ilyen aljas támadásra aztán nem voltam felkészülve egy jó kúrást követően. Dühödten mélyesztettem ujjaimat a csuklóján lévő bőrbe, s szinte erővel téptem le kezeit a nyakamról, nem törődve azzal, hogy akár körmeivel fel is sértheti nyakamon a bőrt.
Amint éreztem csuklóit a kezeim között, erővel csaptam a falhoz hátát, majd hajánál fogva megragadva a fejét, erővel újra lendítettem, míg koponyája nem koppant a hófehér lapokon.
- Csezd meg, hogy alig látok miattad, és még a könnyem is folyik. – Olyan mély gyűlölet tombolt bennem, hogy elfeledve, alig néhány perccel korábban mennyire vágytam testét, hajánál fogva rántottam őt térdre, s bakancsommal nem kímélve, oldalba rúgtam, hogy ártalmatlanítsam.
De ennél többre nem volt erőm, hátra tántorogva, köhögve próbáltam levegő után kapni a kibaszott fenyő illatú budiban, s mint aki Monszun idején próbál dzsungelt járni, úgy próbáltam tapogatózva eljutni a csapig, amit megnyitva, arcomat a vízsugár felé tartottam, s hagytam, hogy a vízcseppek ereje kimossa azt a szart a szemeimből.
- Agyon kellett volna vágnom téged egy szívlapáttal, amiért két alkalommal is megsebeztél és az életemet ki akarta oltani egy stukkerrel. Mindezekhez képest egy jó dugást kaptál, amit így értékelsz. Normális vagy te? – Dühödt pillantással fordítottam fejem irányába, de nem úgy tűnt, mint aki életerőtől túlfűtötten pattog egy újabb menetért.
- Cseszd meg. – Dünnyögtem magam elé, a fejemet megrázva, mert hát, ha nem fúj pofán, akkor én sem durvulok annyira, hogy lerúgjam a másik veséjét. Csak a fasz tudja, miért zavart annyira, hogy még csak meg se mozdul.
Előre görnyedve, még újabb adag vizet lötyköltem az arcomba, majd mikor éreztem annak tisztító hatását, felegyenesedve néztem a falra aggatott tükörképemre.
Szánalmasan vöröslöttek szemeim, mintha egy hete szenvedtem volna krónikus sírástól.
- Baszki, így hogy a faszomba megyek majd focimeccsre? – Ez volt a legnagyobb problémám néhány pillanatig, míg meg nem töröltem az arcomat egy ott heverő, friss illatú törölközővel.
Miután sikerült nagyjából rendbe hoznom magam, megemelve államat, a nyakamat vizsgálgattam. Hihetetlen, hogy Mayának már megint sikerült meglepetést okoznia nekem, s ettől valahogy még inkább gyűlöltem, s még inkább basztatott annak a gondolata, hogy nem szól hozzám.
- Aj már bazdmeg, milyen erő van benned, hogy most meg nem állsz fel? Többet várok tőled, Cairns. – Visszalépdelve hozzá, bakancsom az arca előtt állt meg, alig néhány centiméterrel. Lepillantottam a földön heverő testére, ujjaimmal megdörzsöltem államat, mely alatt felsercent a borosta. A csaj miatt még borotválkozni is elfelejtettem.
- Na jó, most hogy kijátszottuk magunkat, kurvára el akarok szívni egy cigit. Te pedig leülsz velem dumálni. – Ha nyöszörgött az jó, legalább tudtam, hogy még él, s hogy megmutassam, tudok én gáláns fasz is lenni, karjai alá nyúltam, majd elsegítettem íróasztaláig, ahol leültettem Őt a kényelmesnek tűnő fotelébe.
- Áh, a biztonság kedvéért…- Beállva közé és az asztal közé, kihúztam a fiókját, s annak alaposan a mélyére néztem, nehogy a következő percben egy pillangókéssel, vagy egy sokkolóval lepjen meg.
- Whiskey, ez kell. Cigi, ez is. Kiszolgálom magam, ha nem gond. – Magam elé húzva a kiemelt darabokat, megkerülve az asztalt, levágtam magam a nővel szemben, egy kényelmes fotelbe, s bakancsos lábaimat hanyagul kereszteztem íróasztalának tetején.
- Na, nem hipnotizáltalak, jó lenne, ha észhez térné. Baszki, te fojtogattál, azért az durvább , mint egy csempétől kapott pofon. – Csettintettem szemei előtt néhányat ujjaimmal, majd ha végre elkaptam pillantását, rávigyorogtam.
- Szóval beszéljünk arról, hogy mennyire élvezted, ahogy benned jártam. Fogadjunk, hogy egyik faszid se hozta ki belőled ennyire az állatot, mi? – Fel-le emelgettem a szemöldökeimet, miközben letekertem a wiskey kupakját, és kortyoltam a párlatból.
- A húgod nem ennyire jó, Ő meg se nyikkant közben, szóval , fel is daraboltam. Nyugi, vicc volt. Látom, hogy rád férne egy Xanax. – Miután vettem egy szál cigarettát, felé löktem a dobozt, s kíváncsian hunyorítottam, hogy tekintetem csokoládészín íriszeibe fúrhassam. El akartam neki mondani, hogy mennyire kurva jó volt vele, de ez valahogy annyira nem illett hozzám.
- Legközelebb lehet még ennél is jobb, csinálhatnánk ezen az asztalon például, vagy nálad a zuhanyzóban. Hm? – Vigyorogva megpaskoltam íróasztala tetejét, és előrébb hajoltam.
- Mi van már? Miért kell ilyen nyomott pofát vágnod? -




made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 03, 2015 11:47 am Keletkezett az írás



it's where my demons hide


áttam magam előtt a menekülési útvonalat. Friss oxigént éreztem tüdőm lebenyeiben varázzsá robbanni, markomban felforrósodott a hideg fém kilincs, a félhomályt éles, a mennyezetre erősített neonlámpák sárgás fénye törte meg, s szinte már combjaim felső harmadán vöröslő, vízszintes vonal égett a vászonnadrág alatti bőrrétegbe a fal mentén elszeparált ülőalkalmatosság karfájának bántó keménységű fafaragványának emlékét felidézve.
Aztán ahogy kifakadtak a túlélési ösztönből alakult optimista pillanatképek, hogy visszarepítsenek a hétköznap monotonitásába, ahol nem létezett Rhys Higgs, akkor éreztem meg azt a felsőbb erőt, mely túlmutatott minden élni akarásomon.
A férfi a részemmé vált. Ott volt az otthonom szobáiban, a kórház folyosóján, az autóm hátsó ülésén, a sötét magányban, az utca tömegében, az erőszakos akciófilmek hálátlan jelenetében, de még az ízetlenné fakult whisky aromája is őt idézte bennem.
Várakozást hoztak magukkal a napok, melyek szíven szúrták az időt, s lábára súlyos ólomból golyót formázó súlyt aggattak. Éjt nappallá téve ültem az irodában, arra várva, hogy megtörténjen, hogy túl legyek rajta. Hogy aztán ismét felhúzzam a feledés palástját, tömény alkoholba fullasszam a hozzávezető gondolatfoszlányokat, s éljem az életem úgy, mintha Rhys Higgs nem okozott volna az erőszakos közeledésével gyönyört az illumináltság állapotának felső fokán egyensúlyozó, áruló testemnek.
Hogyan élhettem volna meg a napokat az eddigiként, ha ez már nem csak arról szólt, hogy fájdalmat hagyott maga mögött? Nem attól lett kín-eres nyakam kecses vonala, ha tépte a hajam, túl erősen szorított, s napokkal a találkozást követően is érzékeny volt a sötét foltokkal tarkított terület végtagjaimon, vagy a horzsolások, vágások és karcolások helye úgy égett a zuhany alatt, mintha sósavval maratnám felületüket. A fizikális sérülések megszűntek prioritást élvezni, mikor elburjánzott a szégyen mellkasomban.
Még csak most kezdődött. Fiatal volt, kettőnk titka. Elzárható, letagadható, de túl rágós, csontos ahhoz, hogy megemésszem. Hízelgő macska módjára incselkedett bokáim körül, felkígyózott reszketeg combjaim oldalán, hogy bűnre csábítson, s engedetlenségemre fittyet hányva, mint gazdája, belemart szívembe. Nem engedett a gondolat, hogy élvezettel fogadtam a férfi kéjes nyögéseit.
Nem engedett.
Őrült módjára őrölte csontjaimat.
Bűntudatom támadt, s észre sem vettem, milyen könnyen jutottam el a nemi erőszak áldozatául esett nőkben lezajló folyamat azon szakaszáig, hol már nem kívántak róla beszélni, hol már nem számított az elkövető kiléte, annak természete és bűne. A nyelvet béklyók kötötték, s a gondolatra ránehezedett a felelősség. A felelősség, mely szerint bűntársakká lettünk abban a pillanatban, hogy több volt az együttlét, mint akaraton kívüli szexuális aktus.
Hogy lehetett volna sajnálni egy nőt, akit átjárt a gyönyör? Hogy lehetett vlna kérdőre vonni tettlegességében, s ártatlanságát bizonygatni, mikor ő maga sem volt jobb vagy rosszabb, mint az idegen? Hogy lehetett volna elhinni, hogy az orgazmus-készség mögött gyötrelem bujkált? Hogy minden csalfa árnya volt, visszamaradása, elhallgatása, zárkózottsága…
Bűnös voltam, s nem találtam a felmentéshez kellő szavakat.
Senki nem menthetett meg.
Bűnös voltam.

Az újonnan érkezett érzés kétes, jellememmel összeférhetetlen gondolatokat szült. Meg akartam halni, de előtte az ő életét kívántam venni.
Szenvedéllyel gondoltam rá, hogy menni fog. Képes leszek a bosszúra, s többé nem nézek a szemébe. Nem nézek az óceáni mélységekkel vetekedő árba, melynek kíméletlen vihara minden alkalommal legyőzött. Megsemmisített és senkivé tett.
Meg fogom ölni.

Kín járt át. Ösztönös sikoltás hintett szárazfűrészport végig a nyelőcsövön, s az eddig reményteljes könnyek helyén ormótlan körmök vájtak öblös medret a hajtövek alól serkenő vérnek.
Megpróbáltam, noha tartottam magam elvemhez, s úgy indultam neki a feladatnak, hogy véghezviszem. De Rhys Higgs mellett úgy dőltek össze konok jellememből fakadó elhatározásaim, mintha azok soha nem lettek volna többek a Sargasso-tenger partja felé kapálózó, gyakorlatlan mellúszás mozdulatainál.
Mellette minden erőm megcsappant. Megfosztott a talántól, hogy nem vagyok sebezhető. Igenis esendő voltam, gyarló testembe zárt fogoly.

A fájdalom már az elején sem volt elég éltes hozzá, hogy sikolyt fakasszon belőlem. Szavai azonban pont úgy birtoklón kapkodtak utánam, ahogy fizikailag kivetülő valója tette, s ezt nem bírtam. Őrjöngtem, s gyűlöltem, s ezt egyre hangosabban iteráltam. Ha elég hosszan teszem, talán többé nem hallom?
Élveztem.
Nem.
Élveztem.
Nem.
Nem csak az én arcomról fagyott le a mosoly. Rhys üvöltve konstatálta, mennyi életet hagyott bosszúszomjas, parányi ökleimben, milyen vérmes ellenállást szított bennem kielégülés helyett.
Egy pillanatig megrezzentem a mély baritonon felszakadó üvöltéstől, de nem hátráltam meg. Fogásomat elégnek hittem. S csak utólag gondoltam át az erőviszonyokat, melyek nem hazudtolták meg magukat. A realitás pártját fogták.
Eddig tartott – állapítottam meg, ahogy görcsösen markoló kézfejeimet lekényszerítette sercegő borostás álla alól. Nem bírtam magamtól. A tehetetlenség, mely felismerte a helyzet nehézségét, követelte, hogy küzdjek ellene. Mielőtt túl távolra tolhatta volna magától kézfejemet, hátrafeszített ujjú tenyeremmel a fennmaradó erőből lesújtottam állára. Nagyobbat érdemelt volna, s többet.
Meg akartam ölni. S ha most elengedett volna, meggondolatlanul végzek saját lelkemmel is.
– Dögölj meg! Rohadj meg, te vadállat!
Elvesztem. Tincseimbe durván markolt bele. Nem kért, tapasztaltan tudta, hogy nem engedelmeskednénk pedáns módon. Térdre kényszerített, s mintha nem tudta volna, mit tegyen velem, úgy megkaptam a rám szabható büntetések kétszeresét. Csak kábultan tudatosult bennem, hogy a koponyámra mért ütéstől forog körülöttem a világ. Már éppen sajgó halántékomhoz kaptam volna az előzőlegesen megroppantott csuklómmal, de akkor már más tájon érezte ösztönszerűnek a védekezést két kezem. Magzatpózba görnyedtem, nem tudva, honnan várhatom a következő támadást. Gerincemre méri a következő ütést? S élvezettel rommá töri lábaim csontját, ha már nem érzem majd őket? Mire készült? Mi jön most? Hogy kínoz tovább?
Nem volt időm elégtételt szívni magamba, vagy diadalmasan elmosolyodni könnyei látványán. Mint az állatban, úgy tudatosította bennem, mi büntetése az engedetlen kihágásnak és feleselésnek.
Túl sok időt töltöttem el mellette, hogy elkezdjen megbomlani szervezetem ellenállása. Néha a túlélésért olyan dolgokat kellett magunkévá tenni, amiket megvetettünk, amit azt hittük, soha nem azonosítjuk majd önmagunkkal. De Rhys Higgs, közel járt hozzá, hogy feladjam.
Az oldalamba nyilalló merev fájdalom combomig sugárzott. Vergődve a földön, lábaim mozgatásával próbáltam enyhíteni a hasogató érzést.
Ölt volna meg.
Inkább ölt volna meg.

Biztonságról beszélt. Hiszen még tartott tőlem. Erőről beszélt, melynek már végtartalékai is kifogytak.
Levegőt sem akartam venni. De a fuldoklástól ösztönszerűen menekített meg agyam. Nyögni, reszketni, kérni vagy sikítani, azokhoz már nem volt kedvem. Felnyalábolt, székembe ültetett, s még mindig ott keringett felettem, mint keselyű a dög fölött.
Marj csak belém Rhys Higgs. Már nem érzek semmit.
Eltompult érzékeim szakadozva követték tetteit. Utolsó útjára kísértem a whiskey-s üveget, búcsút vettem a cigarettámtól, melynek az íze egész biztosan elveszett volna a számban úszó fémes vér mással össze nem téveszthető esszenciája mellett.
Nem kellett. Nem kívántam.
Dögöljön csak bele. Menjen a pokolra. Égjen ott az örökkévalóságig. Vállaljon bajtársiasságot Prométheusszal, kötözzék sziklának, hogy a keselyű éles csőrével máját téphesse nap-nap után, s úgy éljen, hogy várja, mikor vérzik el azon a napon. Várja úgy, ahogy én az ő eljövetelét.
El akartam ájulni. S már éppen sikerült belesüllyednem a melankolikus csendbe, mikor szemem előtt játszó ujjainak hadakozására magamhoz tértem.
Nem akartam hozzá szólni. Hiszen ez volt következő elvárása. Ezt akarta.
Én pedig nem adtam meg neki az örömöt, hogy élvezze társaságom kiáradni abból a testből, ami még maradt belőlem. Amit hagyott.

Mégsem állhattam. Elfordíthattam fejem. Tekintetemmel kevésbé undort keltő momentumok után kutatva, de nem állhattam, hogy feledtessem vele a hiúságát cirógató tényt.
– Tudod, mit élveznék igazán, Higgs? Ha felnyomhatnék egy szálkás gerendát a segglyukadon keresztül. Szó szerint véve, tudod, a szleng a fiatalok nyelvén: beszarnál az élvezettől. Ott helyben elélveznék, ha láthatnálak szenvedni.
Bennem volt a görcs, amiért az asztalon a fél képét kitakarta bakancsainak egybekulcsolt talpa, hogy megfogva azokat, eltaszítsam őt ültéből. De felállni sem volt erőm az oldalamat húzó görcstől. A levegő vételek is szakaszosak voltak a kálváriában.
Tekintetem elrévedt a távolban. Egyre csak azért fohászkodtam, hogy valaki lenyomja a rendelő küszöbét, s végezzen ezzel a bántó társasággal. Szükségem volt a friss levegőre, a Rhys Higgs nélküli levegőre.
De minduntalan visszatértem hozzá. Nem bírtam elengedni őt. Pillantásom gyanakvással vizslatta a pólusaiból áradó ádáz megveszekedettséget. Bármelyik percben fölém kerekedhetett volna, hogy bántson. Miért nem tette meg minél előbb?
A húgom említésére fellángolt bennem a gyilkos vágy. Soha nem hagytam volna, hogy kárt tegyen bármelyik szerettemben. Ezért bútoroztam össze a munkámmal és kötöttem fogadalmak sorát a hallgatással. De volt egy valami, amivel még tartoztam neki…
A felém sikló cigarettás dobozt csak szemeimmel követtem. Nem kívántam. Csak majd szétevett a fene, hogy feléljem láncreakcióban a doboz teljes tartalmát. Azt az örömet nem adtam meg neki, hogy lássa, ahogy ajkaim közé tűzök akárcsak egy cigarettaszálat is. Mesterkélt kéj ült ajkain, melyek csak arra vártak, hogy lecsapják a felé hajított magas labdát.
Szinte tudtam, hogy mit kellene elszenvednem, s hogy mi jutna eszébe az orálisan fixált látványról. Nem adtam okot, hogy kikezdjen. Elég volt meghallgatnom, hogy milyen helyzetekben kívánja még szenvedtetni testemet. S akkor fogást találtam rajta. Durva, meggondolatlan, de az ötlettől megcsábíthatatlan fogást.
– Te mindig csak hátulról csinálod? Hm? A zuhanyzóban, a fal mellett, vagy egy asztalon előre döntve a nőt. A húgoddal hogy csináltad, te aberrált állat? A te kezed által halt meg, nem igaz? Netán minden megdugott lyuk profiljára az övét helyettesíted be? Nem vagyok Sadie Higgs. Így hívták, nem de? De valami van bennem, amiért ennyire tehetetlen vagy, hogy még mindig életben vagyok. Remélem, nem pont úgy nyögök, ahogy ő – minden szót maró gúnnyal ejtettem ki, s egyre előrébb hajoltam az asztalnál, hogy mélyebbre és mélyebbre jussak a férfi lelkében. – Láttam az aktáját. Egész fiatalon sikerült eltenned láb alól… a szüleid megdicsértek? Ők tudták, hogy milyen beteges vágyaid vannak a húgod iránt? Úgy látszik, azóta inába szállt a bátorságod. Már csak hang vagy. Üres fenyegetés. Régen végezned kellett volna velem. Kereshetnél más játékszert az abnormális együttléteidhez… nem leszek az életre kelt húgod.
Álltam lélektükreinek kereszttüzét. Szomjaztam reakciójára. Mind a ketten illegális szórakozással töltöttük ki szabadidőnket. Kéretlenül turkáltam hivatalos nyomtatványok között. Nem, hogy vetettem rá egy pillantást. A húga aktáit el is tulajdonítottam, s most ott hevert az íróasztalom fiókjába.
– Ha még egy kicsit tovább kutattál volna abban a fiókban, megtaláltad volna a kartotékját. Tudod, a kórház ezeket megőrzi, s egy orvos könnyedén hozzájuk juthat az alagsorban. Tessék… kéred?
Sérült csuklómat nem sérülve, feltúrtam a kihúzott tároló tartalmát, s a fiatal lány képével megbontott aktát elé dobtam az asztalra.
– Halálra erőszakoltad? Belső vérzése lett? Nem csodálom, nekem is volt…
Az sem zavarta meg a vele tartott higgadt szemkontaktust, hogy valaki kopogott. Éppen dühítettem magát az ördögöt. Nem volt szükségem rá, hogy az elvont figyelmemért cserébe, Rhys Higgs valóban végezzen velem. Nem. El akartam űzni őt a témával az irodámból.




made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Szept. 04, 2015 6:14 pm Keletkezett az írás




A hozzászólás nagy részében trágár szavakat tartalmaz, a karakter személyiségéből adódóan pedig erőszakos megmozdulásokat! Mindenki saját felelősségére olvassa!

it's where my demons hide


A szoba félhomályába lángra lobbant az öngyújtó, fején át okádta magából a vörös lángnyelvet, mely latin táncosnők mozgásával kérkedett. A cigaretta vége pillanatok alatt felparázslott, ahogy mélyet szívtam, hagyva, hogy a parázs olyan gyorsan szaladjon felfelé, akár csak a harisnya a kecses lábakon.
- Szívjál Te is, tudom, hogy jól esne egy szál, szex után nincs is jobb ennél. – A fényes csomagolásba bújtatott, tüdőméregként is említhető, nikotintól bűzlő szálakat tartójával együtt, egy jól célzott mozdulattal fricskáztam a nő elé. A doboz jégtáncosok mozdulatait utánozva addig körözött, míg sarka hozzá nem ütközött az asztal szélébe eszkábált tollakat tartó faragványba.
Hosszan fújtam ki oldalra a füstöt, mely ott körözött a levegőben, ezzel ködfátyolt emelve közénk. Pillantásom áttörte a füstfelleget, s még így is mélyen fúrhattam tekintetem a csokoládészín íriszekbe, hogy elkapjam a fiatal nő gondolatát. Vajon mennyire gyűlölhetett abban a pillanatban, s miféle aljasságon törhette a fejét?
- Látom, gyűlölsz, amiért Te is élvezted. – Piszkos félmosolyra húzódott ajkam, majd előre hajolva addig nyújtóztam, míg magam elé nem húzhattam a fekete színezetű hamutartót, hogy tovább hintsem belé az apró, hamvasra égett pernyedarabkákat.
Kedvem támadt hosszasan ecsetelni a kettőnk közt történt aktus milyenségét, s még ha nem is akarta elismerni előttem, tényleg piszkosul élvezte azokat a perceket, mikor vehemensen vettem birtokba testét. S ha már csak erre gondoltam, további aktusok lehetőségein elmélkedtem. Agytekervényeim percről percre kreativitásról árulkodtak, miután körbepillantva irodájában, több lehetséges helyszínt is találtam a tökéletes aktusok lebonyolításához.
A három személyes bőr ülőalkalmatosság, s a mellette elterülő fotel látszólag kényelmes terepnek bizonyult. A hatalmas, stabilak látszó, diófából faragott, hanyagul megpakolt asztal széles lapja azonban még jobban izgatott. Ha csak egy kicsit lett volna benne kevesebb tiltakozás, s annál több vágy, hogy magába fogadjon, akkor őrült hévvel markoltam volna újra combjai alá, hogy lesöpörve az asztal minden kis apróságát, feldobjam a faasztal tetejére, s addig pumpáljam szenvedéllyel, míg élvezettől nem remegnek nyakam köré font combjai.
Az idilli képet a cigarettafüst kergette el, s újra szembesülnöm kellett azzal a csokoládészempárral, melyből nem több áradt felém, mint gyűlölet, s annak kívánalma, hogy dobjam fel a talpam és hörögve könyörögjek utolsó perceimért.
Hirtelen szóra nyitott ajkait élvezettel fürkésztem, s nem állhattam, hogy ne törjön fel belőlem öblös nevetés, hallva gyűlölettel itatott szavait.
- Imádom a humorodat, tudod, néha már elgondolkodom azon, hogy inkább megtartalak. Ha lesz elég pénzem, felvásárollak a férjedtől. – Nevetve újabb adag füstöt fújtam a nő felé, egészen lenyugodtam a ciginek köszönhetően, s abban a pillanatban elfelejtettem, hogy a rohadt kis szuka majdnem ellopta a szemem világát.
Mi tagadás, volt ebben a nőben spiritusz, és egészen lenyűgözött. Az a sok ribanc, akikkel az évek folyamán dugtam, olcsó kis műanyag játékszereknek minősültek. Némelyik kényeskedett, mások minden egyes szavamra igenlően bólintottak, s akadtak olyanok, akik az életükért könyörögtek – vagy egy Prada táskáért. Unott kis cafkák. Egyikben sem volt annyi tűz, annyi kitartás és élni akarás, mint ebben a példányban itt előttem. Néha, éjszakánként már azon kaptam magam, hogy az Ő arca villa fel előttem, s előfordult, hogy munka közben egy-egy megjegyzése villant át gondolataimban. Miért nem tudtam olyan könnyedén átvágni nyakán azt a kecses bőrt? Miért vonzott annyira ez az orvos-kurva, hogy ha megláttam, nyomban ágaskodott tőle a gatyám? Ostoba, állatias ösztönök..
Maya nem figyelt rám. Tekintete a távolba révedt, és ezt némiképp sértőnek tartottam a jelenlétemben. Hogy lehetett képes ilyen szintű nyugalmat megtartani mellettem? Hogy nem könyörgött még mindig a szabadságért, vagy egy kegyelemdöfésért, mi élete utolsó pillanatát jelentené?
Nem volt ínyemre a dolog, s csak hogy visszanyerjem figyelmét, kénytelen voltam egy kicsit baszogatni az elméjét, netán a lelkét – már ha van neki. Bár miért is lenne? Ott van a lakásán az a sok csicsás keretbe foglalt kép a megannyi barátról, rokonokról, húgokról? Piszkálni akartam, irritálni, hogy újra feléledjen benne az a tűz, az a kívánni való veszedelmes tűz, mely annyira izgatott.
Néhány korty whiskey után be is adtam egy hirtelen kreált történetet a húgáról, s vártam a hatást. Addig is, újra kortyoltam az aranysárga párlatból, és csak komótos mozdulatokkal kezdtem visszatekeri annak kopottas kupakját.
Széles vigyorral fogadtam, hogy végre már nem a kibaszott fogasok után vágyódik, hanem felveszi a szemkontaktust és végre Rám figyel. Még egyik szemöldököm is feljebb szökkent, hallva, hogy milyen töltetű témával nyit felém, ám szavai előregördülésével képemre fagyott a mosoly, s ujjaim erőteljesen szorultak a whiskeys üveg nyakára. Ujjbegyeim szinte elfehéredtek, miközben ajkaimat penge vékonnyá préseltem dühömben.
Hirtelen elöntött a forróság, füleimben zubogott a vér, s olyan érzelemhullám járta át testemet, mi az elmúlt huszonjópárévben egyszer sem.
- Fogd be a pofád. – Préseltem ki magamból a szavakat, látszólag higgadt hangszínen, bár elég volt, ha csak tekintetembe nézett, hogy érezze, milyen őrület vette át felettem a hatalmat.
- Azonnal fogd be a szádat, mert nem tudod, mi a faszról beszélsz. – Jellemző higgadtságom szertefoszlott, hirtelen álltam fel ülőhelyemről, s ingerült mozzanattal csaptam az asztalra, miközben másik kezemben még mindig erősen szorítottam az ír különlegesség üvegét.
Ő is előrébb hajolt, magam is közelebb , miközben mindvégig farkasszemet néztünk egymással. Döbbenet, hogy ez a nő képes volt állandóan felborítani a hangulatomat, s képes volt belőlem kihozni olyas fajta érzéseket, amire mások teljességgel képtelenek voltak. Ha Vele voltam, éreztem vonzalmat, tüzet, szenvedélyt, gyűlöletet, haragot, és szét tudtam volna marcangolni, darabjaira tépni puszta kézzel, ahogyan Sadie Higgs nevét kiejtette ajkain.
Fájó emlékek tépték a bordáim közt szunnyadó heget, a fejemben keletkezett nyomás elhomályosította előttem a teret, s éreztem, hogy ezúttal már semmi sem állíthat meg, nincs mi megvédje tőlem Maya Cairnst.
A nő minden egyes szava újabb lökést adott dühömnek, mi percről percre nőtt, s felemésztett belülről. Már nem tudtam jóízűen vigyorogni, játszadozni a prédámmal, mert úgy tűnt, hogy ez a rohadt kurva sokkal, de sokkal életrevalóbb, ahogyan azt gondoltam. Akárcsak Sadie. Hasonlítanám hozzá? Őt látnám benne? Miért, miért ez a sok kérdés, miért érzem úgy, hogy képes összekuszálni néhány szóval?
A robbanási technikusok rossz vezetéket vágtak el. A bennem ketyegő bomba elérte az utolsó másodperceket, a mutató nullára váltott, s mint akiből varázslattal csalják elő a szörnyet, úgy váltam a nő szeme láttára Dr. Jekyllből Mr. Hyde-á.
A szörny vicsorogva tört fel belőlem, dühödten vágtam az asztalhoz a kezemben szorított whiskeys üveget, mely darabjaira tört, szeletelt tenyerem bőréből, de még így is tartott elegendő, éles szilánkokat ahhoz, hogy tébolyult módjára ugorjak neki az asztal védelme mögött ücsörgő nőnek.
Ahogy pillantásom az elém dobott aktán lévő képre siklott, elveszítettem minden emberségemet- már ami akadt bennem – s dühödten ugorva a nő oldalára, erővel kaptam el hajszálait, majd durván rántottam hátra a nyakát, hogy az éles üveget a kényes részen futó ütőér bársonyához érintsem.
Fújtatva, mereven szorítottam a saját húsomba is beletépő, sérült üveget, szemeim kidülledtek a méregtől, a vérnyomástól majd szétdurrant a koponyám, miközben arra készültem, hogy mészárosként nyessem le ennek a szemét kurvának a fejét, aki Sadie emlékét próbálta bemocskolni előttem.
- Fogd be a kurva szádat és kussolj. Kussolj már be bazdmeg. – Megnyomtam az üveget torkánál, mely talán már fel is sértette a hámréteget, az ajtó irányából azonban kopogás hallatszott.
Kibaszott kopogás, és egy fiatal férfi hang.
- Dr. Cairns…Dr. Blaise Nott vagyok, vagyis…a Négyes. Konzultálni szeretnék egy beteg állapotáról, kérem, nyissa ki.
Haragom immár az ajtó túloldalán, ajtólappal vívott csatát személyére terelődött, aki rosszul tette, hogy megzavart.
Dühös léptekkel iramodtam meg a nyílászáró felé, s már az sem érdekelt, ha Cairns elkiáltotta magát, ezzel netán segítséget kérve, vagy próbálva elriasztani a védtelen látogatót.
Az ajtóban egyetlen pillanat alatt elfordítottam a kulcsot, de már téptem is fel a zárat, s míg az ott álló riadtan vehette tudomásul dühös vonásaimat, netán a távolból segélyt kérő doktornőt, a következő percben már öklömmel találhatta szembe magát.
Erős ütést mértem a férfi jobb arcféltekéjére, melytől éppen csak egy pillanatra szédült meg, de ez elegendő volt ahhoz, hogy másik kezemmel köpenye után kapjak és berángassam a nő irodájába. Az ajtót a lábammal rúgtam vissza a helyére, s ugyan a fiatal doktornak a rémület közben is sikerült beleöklöznie egyet az oldalamba, ez nem állíthatott meg.
- Mit művel itt, Dr. Cairns…hívjon segítséget. – Hadakozva próbált küzdeni ellenem, dulakodásunk közben nekiestünk az ajtó mellett elhelyezett vázának, mely a kis asztalkáról földre zuhanván, darabjaira hullott szét.
- Eresszen el, eresszen…- Kapálózott a szerencsétlen, ahogy egy ügyes mozdulattal sikerült karom alá ragadnom a fejét, ezzel csökkentve a látását és ellehetetlenítve azt, hogy folytassa az oldalamra mért ütéseket. Hiába vágott gyomorszájon, még ha fájt, is, a dühöm minden erőmet felemésztette, s először gerincen vágtam könyökömmel, majd magam elé forgattam a férfit és egy gyors mozdulattal kitörtem a nyakát.
A mindössze néhány másodperc alatt lezajló dulakodást követően a fiatal test élettelenül zuhant a földre, amit igyekeztem átlépni, miközben megtántorodva oldalra léptem.
Mellkasom hevesen föl-le járt, miközben tenyeremmel lesöpörtem a vért az ajkamról, melyet a fiatal tanonc egyik ütése hagyott emlékül. Bosszúsan fújtatva fúrtam tekintetem a nő íriszeibe, gyűlöltem, amiért Sadieről beszélt.
- Nézd meg , mit tettél. Ennek a kis senkinek az élete a Te lelkeden szárad. A tiéden…Most pedig, takarítsd el, úgyis van elegendő időd hajnalig. – Átlépve a testet, még odaléptem az asztalhoz, ahonnét felkaptam a húgom aktáját, s vetettem egy újabb pillantást arcképére.
Felkavart, s nem hagyott nyugodni. A levegő fullasztott, úgy éreztem, hogy el kell hagynom a helyiséget. Előtte azonban Mayának tudnia kellett valamit.
- Te…nagyon jól figyelj rám, ezt nem felejtem el neked. – Lebegtettem meg a kezeim közé vett , sárga színű, elöregedett borítású aktát.
- Nem tudhatod sose, hogy mikor, de újra eljövök, és akkor végezni fogok veled. Lassú, és keserves halálod lesz…- Visszafelé fordulva, bakancsom a földön heverő testbe botlott, amibe bosszútól túlfűtve rúgtam még egyet.
- Cseszd meg, te mihaszna…- Dünnyögtem az orrom alá, s átlépve a testet, megindultam, hogy magára hagyjam a nőt, kire felruháztam a takarítónő szerepét. Hisz az egész Maya hibája volt. Neki kellett lemosnia padlójáról a gyakornoka holtestét.


made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 05, 2015 6:46 pm Keletkezett az írás



it's where my demons hide


A világ nem fekete és fehér. Mégis szeretjük ráaggatni a hétköznapi találkozásainkra az előítélet szülte jó és rossz jelzőt, hogy aztán negatívan vagy pozitívan csalódhassunk a lefutott körök után a célvonalban. Van, aki bevallja, ha az idegen mosolya hozza meg az aznap első és legtündöklőbben csillogó, virgonc, gyermek lelkű csodáját, van, aki éppen csak magában konstatálja, de mégis kellemes melegséggel gondol vissza a délutánra, a kósza érintésre, vagy csak a replikaként kapott jó hírre. Félelmünkben lelkünk kontúrjára felkapaszkodó mocskot rémítő az elégedettség, mely erőt ad a holnaphoz. A másik véglet szerencsétlenének karja ösztönös rettenetében csúszik le a mellkasról, hogy kitárulkozott valójára leplet rántson, elbújjon, védelmező akadályt képezzen. Élni akarása nem a bezsebelt bókból fakad. Hanem a remélt távolságból, amit tartani kíván a veszély forrásának megbélyegzett ismeretlen idegentől.

A távról azonban nem dönthetünk. S ha csapdájába estünk egy igazán rossznak, annak, aki megtestesítette meg nem álmodott rémeit képzeletünk legsötétebb zugából felcitált szörnyavanzsáló bugyrából, akkor is erőt kellett gyűjtenünk.
Erőt önmagunkból. Erőt a vágyott távolból. Erőt a szerettekből. Erőt az átokfajzat bűzös leheletének felelevenítéséből, rideg pengéjű késeinek taszító érintés-érzetéből, s végső soron egy másik élettapasztalatából.

Nem hittem, hogy ami egyszer tönkrement, lemondtak róla, az valaha még javíthatóvá érik. Nem hittem, hogy a szörny szerelmes lehet, vagy a tűzokádó sárkányon kívül más is birtokolhatja az aranyhajú hercegnőt, hogy a jégbe fagyott szívű királynak szilánkokból összeragasztott szívét, ha felolvasztják, pulzál pitvaraiban még vér. Nem hittem, hogy az élet a fekete után adhat fehéret. Az alaposan megvizsgált mezsgye szürke volt. Szomorú szürkéje szenvtelen reményeknek.
Apró eltérések, árnyalatnyi különbségek, gyökereihez ragaszkodó rossz, akit szentimentális szelek tettek érdeklődővé és naivan kapálózó, szűzi álarcát levedleni vágyó, lázadója a megtestesült ártatlannak.
A szürkeség megtestesítője maga volt Rhys Higgs. A férfi, aki betege volt jóságos húga elvesztésének, élete legfényesebben ragyogó csillagának kihunyásának fénytelenségében fürösztötte a lelkében viháncoló, hiénaröhögéssel tereket betöltő, ádáz átokfajzatot.
Nem volt képes megjavulni. Mert nem volt őrülten rossz. Ő soha nem volt ennél gálánsabb vagy bűnösebb. Önmaga volt, akitől elvették az emocionális szerepet.
Rhys Higgs nem a pokol urának leghűségesebb végrehajtója volt a földön. A mi romlott világunkat ő uralta, porba döntve a feudális hatalmat valahol mélyen a mesék földalatti világában.

Bárhogy néztem vonásait, s igyekeztem részletekbe süllyedő odafigyeléssel felidézni, amit napokkal ezelőtt találtam az aktájában, a pszichológusok szakvéleményének soraiban, szinte hitetlenkedéssel csattantam fel.
Közveszélyes volt. Őrült. Alkoholista. Erőszakos. Szadista. Megfontolt. Kiszámíthatatlan. Hidegvérű. Zavaróan hidegvérű.
Gyűlöltem őt minden egyes jellemvonásáért. Gyűlöltem a légvételeit, az érintéseit, ahogy borostája hozzám ért, vagy csak azt az üres nyomást, mely heteken át a földre kényszerített, mert el kellett viselnem a közelségét.
Ő nem volt eléggé ellenem. Nem kívánta a halálomat, csak játszottam velem, mint macskák a gombolyaggal. Több sebből véreztem. Fájdalmam üvöltését nagy részben a whiskey adta bátorság és büszkeség tartotta csupán vissza. Megsebzett, s mint a fonálnak, úgy szaladtak meg, s bojtozódtak ki szálaim.
Ölt volna meg.
Egyre gyakoribbá vált kívánalmam, s a végére már azon kaptam magam, hogy tudatossá lett bennem a vágy. Nem reszkettem tőle, vagy hátráltam volna meg. Mert számomra mindent megért volna az a nyugalom, amelyet társaságának levedlése okozhatott.
Nem kellett hinnem, mert tudtam, hogy találkozásunkat nem tehetem utolsóvá. Hogy nem szabhatok neki keretet, vagy kérhetem meg a helyszínét, a kedvét, a megrendelt kávé ízét.
Megtörte szótlanságomat a tény, hogy mennyire kiszolgáltatott voltam előtte én, és áruló valóm. Üvölteni akartam vele, mert elsőként azt hittem, riasztó lehetek magasan tomboló dühvel, végül rájöttem, hogy azt a tőrt kellett viszont megforgatnom húsában, mellyel ő játszott bennem.
Higgadt hangon szólaltam meg, noha hatalmas erőfeszítést kellett tennem, hogy mindeközben levegőt vegyek, s ne csapjon át a gyengepontját szikével körbemetsző monológ hisztérikus, érthetetlen és megalapozatlan váddá.
Nem tapogatóztam a sötétben. Tudtam, hogy bukásom így is úgyis bekövetkezik, s úgy rohantam előre tudatában kijelentéseimnek az aberrált feltevések útján, hogy inkább bukjak el felszegett állal, mint hüledezve a lehetséges következményektől.
Meg fog ölni. Ha nem hagy hátra, akkor meg fog ölni.
Tudatosítottam magamban a legopcionálisabb kimenetelét szavakkal elkövetett tettemnek, s csak folytattam, figyelve, miként lesz úrrá rajta a dühöngő bika vérének ereje, az irántam érzett antipátiájának legmagasabb foka.
Ujjai elfehéredtek. Azonban nekem még ez sem volt elég. Több kellett. Többet akartam. Hallani akartam üvölteni. Látni tombolni, s úgy elveszni, hogy biztos lehessek benne, ezt gyenge valóm képtelen lett volna kivédeni ereje teljében. Nem hogy alhasi fájdalmaktól elgyötörten, szédülve, kettős látástól szenvedve, ittasan és gyengén.
Nem kellett sok. Láttam a végét. A sötét képtelenség felgyulladt benne, s mint azt tette jelenlétemben már oly sokszor, gyilok eszközét ragadta magához. Hát itt volt az idő, mikor én lehettem az áldozat.
Nem kívántam másra átruházni tetteim következményét. Viselni fogom. Magam ellen vívtam ki a sorsot. Meggyűlölt testem megérdemelte, hogy elvesszen. Hogyan élhetett volna akarat és ösztön egymás mellett békében? Hogy tűrhettem volna, hogy napról napra legyőzzön a női gyengeség? Az idegszálak vad tánca a bőr alatt?
Nem. Öljön meg. Had gyűlöljem. Mert ennél jobban már nem lehet.
– Csak el kell vágnod, Higgs. Vékony, sérülékeny bőr. Egyáltalán nem tart sokáig. Húzd el, ahogy a hegedűs az utolsót. Húzd el, és tegyél végre őszintén boldoggá azzal, hogy nem terhelsz többé jelenléteddel. Tegyél boldoggá, ahogy még a farkaddal sem tudtál.
Eltökéltségtől remegő hangom küzdött a férfi erejével. Ha nem fogta volna olyan erősen mihaszna barnaságát tincseim zuhatagának, magam vethettem volna véget a hajszának, s olthattam volna ki belőle az élvezetet, mit dacolásom hozott.
De nem ment. Megmozdulni sem bírtam, bárhogy feszítettem az erős izmokat.
– Le akarsz higgadni, Higgs? Hm? Nem is akarsz kárt tenni bennem? Bárhogy gyűlölsz nem bírod megtenni? Gyerünk, vágd el végre a torkom, és tegyél pontot a történetünk végére.
Vérserkent.
Még sem szállt inába a bátorságom. Éreztem, ahogy a felületi sérülés elsődleges védővonala elesett. Néhány milliméter, már annyi se, s elvérezhettem volna a kezei között.
Összebarátkozva a halál konokul távolságtartó eszményével, nem vártam volna a részéről sem meghátrálást.
Biztatnom kellett volna még. S nem elhallgatni az iroda ajtaja felöl érkező kopogásra.
– Ne nyisd ki, Higgs. Nem teheted. Ölj meg engem. Hallottad? Ölj meg engem! Ne merészeld ki nyitni az ajtót!
Bárhogyan igyekeztem, elkéstem. Mire felálltam volna az asztaltól, már a kétségbeesetten szólongató gyakornok nyakára rákulcsolódott Higgs két karja. Nem tartott sokáig. Csupán néhány másodperc volt, míg az irodámban elhalt a fiatal férfi szava, s végül élettelenül hullott a földre. Megbotránkozva engedtem el eddigi egyensúlyom támaszát, az íróasztal peremét, hogy a feltörni készülő üvöltésnek útját állják az államon felkígyózva, ajkamba kapaszkodó ujjak.
Hol volt a recept? Hol volt az útmutatás? A segítség, aki megmondta volna, miképp kell feldolgozni egy olyan ember halálát, aki a te nevedet mondta utoljára, s szemrehányásként szólított fel tettlegességre.
Mellkasom egyenletes hullámai ziháltan csapkodtak. Görcsösen reszketett felsőtestem az elfojtott indulatoktól. Gyomromat facsarta a látvány, ahogy élettelenül hullott lábaim elé az arcról ismert névtelen medikus. Keze akaratlanul hullott cipőm orrára, s én úgy tettem hátra egy lépést, mintha fertőzne érintésével. Nyitva maradt szemhéjai mögül vád tüze lövellt rám. Miért nem tettem semmit? Te jó, isten! Megöltem, amiért nem hívtam segítséget. Még élhetne, ha lett volna elég erőm kiabálni. Még élhetett volna, ha nem gyújtok dühödt tüzet egy gyilkos lelkében.
– Mit tettem…
Megesetten ismételtem el Higgs szavait, aki a gyilkosságért engem hibáztatott. Nem én tettem – valahol tombolt bennem a helyzet igazsága, a félelem és ijedelem azonban elnyomta a rációt. Nem lett volna késő feljelentenem a férfit. Még ebben a percben is hittek volna nekem, s talán hálásan mentettek volna ki a régóta üldözött szervkereskedő karmai közül, de már nem volt ehhez erőm. Elgyengülve bicsaklott meg két bokám, hogy térdre hulljak az ártatlan test mellett.
Kócosan hátragyűrt hajamba akadtak ujjaim. Ahogy kezeim akadályba ütköztek, a zokogás határán állva, sikítva kaptam magam mellé kézfejeimet, hogy érezhessem szabadságomat. Érezhessem, hogy van még mivel küzdenem, hogyha újra eljön.
A holttest megrémített, s reszketve kapkodtam levegő után. Tennem kellett valamit. Nem hagyhatott itt egyedül. Nem tehette.
Sokkos állapotba kerültem a látványtól, s már nem gondolkodtam józanul. Mintha másodpercek alatt mosta volna el tiszta gondolataimat a tömény alkohol, mely most fájón csöpögött le az íróasztal pereméről.
Ha itt hagyott volna, feltehetőleg megzuhanva, nem törődve a szilánkokkal, feliszom az alkohol maradékát, s megesek nagy orvosok hibájának.
– Elmész? Most akarsz elmenni?
Csupán ennyit tudtam felfogni. Következő véres randevúnk ebben a percben még annyira távoli volt, s annyi gyötrő gondolat távolságára, átvirrasztott éjszakára állt még tőlem, hogy nem értem rá ezzel törődni.
– Nem mehetsz el. Higgs, könyörgöm… nem hagyhatsz itt vele. Mit tehetnék? Higgs, ne hagyj itt! Rhys!
Hirtelen hektikus sikítás alakjában tört át ajkaimon a kérlelés. Míg először csak az ajtó tövébe másztam, s annak vetettem neki hátam, később már a felém közeledő lábakat fedő sötétkék vászonnadrág anyagjába markoltam bele.
Rettegtem a tehetetlenségtől, amit maga után hagyott tette. Egyedül nem bírtam el súlyát. Már most megrogytam a teher alatt.
Először csak az anyagba martam, s megtébolyultan kerestem a kíméletet íriszeiben. Bármit megtettem volna segítségéért. Akármit. Combjába kapaszkodtak meg ujjaim, s fohászkodva homlokomat is az izmos láb felső részének vetettem, miközben egyre közelebb férkőztem hozzá.
– Rhys, rúgj belém. Soha többé nem leszek ellened… könyörgöm, erőszakolj meg még ezer és egy alkalommal, de ne hagyj itt. Nem hagyhatsz itt vele!
Mit akart még tőlem? Mit? Kifordított önmagamból. Lelkem megtört, s a könnycseppek úgy záporoztak szememből, hogy a nadrág anyaga alig győzte elnyelni azokat.
– Segíts rajtam.
Megölt bennem valamit.


made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 06, 2015 9:49 am Keletkezett az írás




A hozzászólás nagy részében trágár szavakat tartalmaz, a karakter személyiségéből adódóan pedig erőszakos megmozdulásokat! Mindenki saját felelősségére olvassa!

it's where my demons hide


Mikor is fordult elő az utoljára, amikor a pénzkereseti forrásomul szolgáló szervkereskedelmen kívül, önszántamból vettem el egy ártatlan életét? Soha, baszki. Nem voltam egy tipikus killer, még csak sorozatgyilkosnak sem minősültem, aki élvezettel ölt, hogy azután rituális módon, apró részleteket hagyjon maga mögött a nyomozók számára. Én nem akartam gyilkos lenni.
Persze, érdekelt az anatómia, csábított az élet felett birtokolt hatalom, hogy életeket menthettem, vagy vehettem el egyetlen szike vágással. Magasságosnak éreztem magam, hatalomnak, és nem tagadom, élveztem , hogy orvos lehetek. Luxuspraxisra vágytam, hatalmas házra, sikerre és hírnévre. És ha az a rohadt kis kurva nem teszi lehetetlenné a sebészi pályafutásomat, akkor talán már rég főorvos lehetnék. Ausztrália császára.
De nem, maradt a szervkereskedelem, mert azt mégis csak megfizetik, és kiélhetem az orvoslás adta örömöket. Vághatok, és műthetek, adhatok, és elvehetek. Számomra ezt jelentette ez az egész, üzletet, mely örömmel töltött el. De az, hogy csak úgy, hobbiból törjem ki valaki nyakát? Nem, nem, ezt nem tehettem. Megtettem.
S ha csak Mayára pillantottam, gyűlölet szökött íriszeimbe, mert erről az egészről csakis Ő tehetett. Akárcsak annak idején a húgom. Ő is felbosszantott, az a kis ostoba felhergelt, dühöt szított bennem, és örökre elveszítettem. És most? Képes volt Maya Cairns olyannyira feldühíteni, hogy Őt is elveszítsem? Mert megtettem volna, az üveggel mélyen szántottam volna át a nyakát abban a pillanatban, nem törődve azzal, hogy ez lesz az utolsó pillanat, mikor csokoládészín íriszeiben láthatom az élet halvány lángját. Hogy utoljára érezhetem illatát, kitartó küzdelmét ellenem. Azt a furcsa érzést, mely átjárt, ha a közelében voltam.
Megtettem volna. Ha nem állít be az a szerencsétlen kis fasz, akinek az élete most Cairns lelkén száradt.
Hogy dühös voltam-e? Mérhetetlenül. Hisz mit ártott nekem az a fasz, azon felül, hogy megzavart?
Maya megérdemelte, hogy ezt a szart Ő takarítsa el, vállalja a felelősségét tetteinek, és igen is, az Ő kezén száradjon ennek a szerencsétlennek a vére.
Dühödt íriszekkel pillantottam a gyakornok fölött térdelő nőre, arcom megvonaglott a bennem feltörő indulatoktól, s úgy éreztem, mérhetetlenül gyűlölöm Őt, amiért képes volt ezt kihozni belőlem.
- Mit sikongatsz? Azt hiszed, ezzel visszahozhatod az életbe? Hogy majd összeforr a csont, és újra a nevedet szajkózza, mint annak idején? Ezt elbasztad. Kurvára a Te hibád ez az egész, mert ennek a kis fasznak nem kéne itt lennie. Otthon ki tudja, ki vár rá. És ez pontosan a Te hibád Maya. – Újra a képébe vágtam szavaimat, csak hogy érezze a helyzet súlyát és rádöbbenjen arra, mekkorát hibázott.
Menni akartam, eltűnni a húgom aktáival, hogy minél messzebb lehessek Cairnstől, s feldolgozzam a történteket. Lehet, hogy furcsa, nem? Nekem is szükségem volt néha arra, hogy elgondolkodjak. Még akkor is, ha egy fikarcnyi lelkiismeret furdalást sem éreztem a tettem végett. Nekem nem számított a gyakornok élete, az viszont már annál inkább, hogy mindez egyetlen kibaszott nő végett történt.
- Persze, hogy el. Nehogy azt hidd, hogy szükségem van a ma estén kettőtök társaságára. Mégis, mit hittél? Hogy én tüntetem el a te művedet? Ne légy ennyire naiv, Maya. Viseld a következményeket. – Tovább akartam lépni, hogy kinyitva az ajtót, hátam mögött hagyhassam a nő irodáját, Ő azonban lábaimra vetette magát, és szánalmasan könyörögni kezdett.
- Mit művelsz? Vedd le a rühes kezeidet rólam. – Fintor kúszott végig ajkaimon, mikor megláttam az előttem térdeplő, könyörgő nőt, aki úgy kapott lábaim után, mint nyomorult koldus egy falat kenyérért.
- Leszarom, hogy mit csinálsz. Darabold fel, vagy égesd el. Legyél már kreatív , bazdmeg. Ha kilököd az ablakon, azt hiszik, öngyilkos lett. Miért vagy ennyire szerencsétlen, mi? Most már nem állsz ellen, hm? – Szánalom vonaglott meg ajkaimon, s kifejezetten dühített az, ahogyan lábaimba csimpaszkodva ellehetetlenítette mozgásomat.
- Márpedig elmegyek. Eressz már el. – Kezeimmel próbáltam lefejteni ujjait nadrágom széléről, de ez nem ment túl könnyedén, tekintve, hogy a nő különös ügyességgel fonta testét a lábaim köré, s úgy kapaszkodott rám, mint egy lajhár.
- Bazdmeg, hagyjál már, nem hallod? Kurvára idegesítő vagy. – Megelégeltem könyörgését, kezeimmel erőteljesebben szorítottam rá csuklóira, majd ha sikerült arrébb tolnom, akkor belé rúgtam egyet, s ha ez nem volt elég, még egyet, hogy végre eltakarodjon előlem.
- Nem segítek. – Azzal átlépve teste fölött, elhagytam irodáját és bevágtam magam mögött az ajtót.
Dühös gondolatok szállták meg elmémet, még mindig fortyogtam az érzéstől, hogy ez a nő mit váltott ki belőlem. Soha, egyetlen egyszer sem éreztem magam annyira pocsékul, mint ezután a találkozó után. Számomra nem is létezett ez az érzés, míg át nem kellett élnem ebben a kibaszott koszfészekben.
Még, hogy segítsek neki. Én. Mégis mi vagyok én, takarítónő?
Ellenben, néhány lépés után csak felötlött bennem annak a gondolata, amit felajánlott nekem könyörgése közepette. Felkínálkozott előttem, s képes lenne átadni magát nekem, akkor és annyiszor, akár csak akarom. Vajon milyen lehet, amikor nem ellenkezik? Mikor átadja magát a szenvedélynek, és hagyja, hogy igazán elmerüljek benne?
- A picsába is. – Káromkodva torpantam meg, s visszafordulva nem felejtettem el magammal tolni a folyosó szélén üresen heverő, hullazsákokat tároló kocsit.
Néhány perccel később, leparkoltam a kézi irányítású kocsival ajtaja előtt, majd feltéptem a zárat és újra átléptem küszöbét.
- Ennyire ne örülj nekem. – Pillantottam a zokogó nőre, és megforgattam a szemeimet.
- Figyelj már ide, eddig annyira kurva erős voltál, akkor most hol a faszban van ez a nő, hm? – Leguggolva mellé, megkocogtattam a fejét. Nem erővel, csak hogy érezze, életre akarom kelteni elméjét.
- Figyelsz rám? – Elkapva állát, megemeltem a fejét és közelebb hajolva, mélyen fúrtam pillantásom csokoládészín íriszeibe.
- Tudod, leszarnám azt, hogy itt maradtál ezzel a hullával. Megérdemelnéd , hogy egyedül kelljen eltakarítanod, de…utólag átgondolva, elfogadom az ajánlatod. Szexelni fogsz velem, amikor csak akarom, és mindent beleadsz. Mint mondjuk, ha a faszid lennék, értetted? – Gyengén megpaskoltam az arcát, majd felegyenesedtem a földről, és a hulla mellé lépve, belerúgtam a test karjába.
- Hm, még nem állt be a hullamerevség, gyűrhetjük, ha gumiból van a faszi. Hogy csináljuk? – Ujjaimat a tarkómra kulcsoltam, s a test fölött ide-oda lépve, gondolkodtam.
- Feldarabolhatnánk, úgy lényegesen egyszerűbb lenne a csomagolása, de tekintettel arra, hogy mennyi az idő, és nemsokára beindul az élet itt a kórházban, ezt az ötletet azt hiszem, hogy ki is iktathatjuk. Húzzuk csak zsákba, aztán segítesz felrakni a kocsira, letoljuk és berakjuk a kocsimba. Egyetért, Dr. Cairns? Netán egyéb ötlete van a pácienssel kapcsolatban? – Vigyort villantottam felé, s úgy beszélgettem vele, mintha csak konzultálnánk.
- Ne vágj már ilyen képet, mint aki citromba harapott baszki. Mit érzelgősködsz? Szeretted? Vagy mi? – Néha nem tudtam megérteni az emberek érzelmeit, reakcióit. Többek közt a sírást sem, vagy azt, hogy miért aggódtak olyas valaki végett, aki számukra semmit sem jelentett.
- Na, gyere már és segíts. – Kezeimet a férfi karjai alá csúsztattam, felsőtestét megemeltem, s már csak arra vártam, hogy Maya méltóztassék segíteni nekem.



made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 06, 2015 1:44 pm Keletkezett az írás



it's where my demons hide


A könnycseppek égették arcom száraz bőrét, kiszipolyozták erőmet, s úgy váltották egymást a katonás melankólia sorában, mintha parancsra szaporodnának.
Egyre duzzadt a feszültség mellkasomban. Míg szavakat intéztem a fölém tornyosuló férfihez, egyre gyűltek könnyeim, melyek hallva elutasítását, úgy robbantak fel, mint a levegővel túltöltött légballon. Zokogás töltötte be a helyiséget.
A külvilág előtt rejtegetett félelmem, szégyene a női nemnek, amitől valakit elveszettnek és instabilnak bélyegeztek, maga alá gyűrt, s vasököllel szorította ki belőlem a pillanat fájdalmát. Nem kontrollálhattam hangomat, s csak akkor nem sikítottam kezeim szabadsága mellett porrá zúzott önszánt akaratom érzetétől, mikor fulladozva saját kínomtól felköhögtem.

Durván dörzsöltem le bedagadt kézfejemmel arcomról a gyengeség jeleit, melyekre még akkor sem ragadtattam el magam, mikor napokig tartó magas lázzal küzdöttem az életemért, vállvetve az antibiotikumok hadseregével. Halál közeli élményeim egyike sem volt olyan riasztó, mint az ötlettelenség, mely most elért. Groteszkül nevettem a civilizációtól elzárt területen esélyt hozó, helyi törzs sámánjának táncán, illatosított füstölőinek jelenlétében. S mikor lelkem megnyugvásáról beszélt, akkor sem féltem úgy, mint mikor térdemet fájón kidörzsölte a nadrág anyaga térdemen a megesett könyörgéstől.
Marian nem látott sírni. Megtehettem volna, hogy egy legyek a megerőszakolt, kiéheztetett és állati sorba döntött nők közül, akit felemésztett a múltja, de még akkor sem hagytam, hogy kevesebbként bánjanak velem, mint aki az orvosi diplomámmal és a munkámmal lettem.
Rhys Higgs, a fölém magasodó fogva tartója egészségügyi állapotomnak, talán érezte, hogy révbe ért. Hogy a második alkalommal is betörni vágyott konokságom most úgy nyílt meg előtte, ahogy a nap néma kérlelésére bontják szirmaikat a virágok.
Lába előtt térdeplő valóm szánalma messzi feltételezésnek tűnt. Kétségbeesésemért lenyúló, segítő karokat vártam. S mikor elesettségem is kevés volt, őrült és meggondolatlan ajánlattal tettem le testemet és lelkemet az ördög kezébe.
– Nem, nem engedlek el. Rhys! – ordítottam rá a hevesen ellenkezőre, s hektikusan kaptam még feljebb erőtlenné sorvadó ujjaimmal lába szárán, míg végül kézfejem már kérlelhetetlenül rángatta a műtős nadrág mélyen ülő zsebének peremét.
Lefejtett ujjaim tékozlása volt minden elvesztegetett másodperc, melyben nem érintettem, melyben nem próbáltam fizikális erőmmel erőszakot eszközölni felette, s közelebb juttatni kettősünket célomhoz.
A férfi, ahogy ellökte magától karjaimat, azok minduntalan, hisztérikus vehemenciával martak újra belé. Nem engedtem, s noha kapkodásom itt-ott bőrét és az izmokkal ötvözött húsát is érte, nem számított, mert ha még egy lépéssel távolabb kerül tőlem és az irodám tébolyától, megőrülök.
Ajkam már nem csak az elsuttogott szavak végett érintette kósza mozdulataiban combját, szándékoltan ejtettem rajta csókot.
Elgyengült testem a mérhetetlenül dühítő odaadás hibájába hanyatlott. Nem figyeltem eléggé, s fülem mellett elengedett szavait tettlegességbe hajló agresszió követte. Értetlenségem értésére kíméletlen érintése adott választ.
Nyomorultságomat újfent hasfalam bánta. Feltartóztatott ölelésem makacsságát két egymást követő rúgással utasította el. Semmit nem számítottak a szavaim. Kevés voltam hozzá. Nem maradt remény a megoldásra. A Rhys Higgs mögött becsapódó ajtó elvágott mindentől, amiben eddig hittem. Magamra hagyott.
Elvágta lehetőségemet, hogy segélykérőn belesírjak a telefonba, Shane-t és Jamie-t követelve magamnak. Elvette a jövőmbe vetett bizodalmamat. Megfosztott a munkámtól, ellenállásomtól, s mégsem fogadta felajánlott hamvait, mostanra csupán árnyékává lett lényemnek.
Bármit megtehetett volna velem. Hálám túlívelt volna a megszokotton, s háromszoros ájtatossággal áldoztam fel volna magam a gyűrött ágyneműk között.
Hogyan tehette ezt velem? Hogyan hagyhatta, hogy kardomba dőlve elvérezzek a saját irodám közepén, egy számomra semmit nem jelentő, halálához mégis közvetlen kezem munkája által jutott gyakornok teteme mellett?

Elhömpölygött mellettem az idő, csak én ragadtam az ingoványba, egyre keresve a hibámat megsínylett gyakornok életjeleit. A teste még meleg volt, arcában szín játszott. De hiába figyeltem mellkasát, kikeresve a pontot, hová harminckét mellkasi kompressziót kellett volna mérnem két befújást megelőzően. Rajta azonban ez már nem segített. Hiába ráztam meg testét, úgy folytak szét egykor idegek munkájából fakadón mozgó testrészei, akár a rongyok kupaca esett ki a szekrényből.
Már nem élt.
Cseréltem volna vele. S az életemet adtam volna, hogy egy ártatlan idegen ne sérüljön, de még erre sem volt lehetőségem. Mert engem senki nem kérdezett.
Sajnálomok halmozásával ringattam békés álomba a kimerült, fiatal testet karjaim közt, s talán ez vonta el ennyire figyelmemet az ajtón belépőtől. Könnyáztatott tekintetem azonban így is másodpercek alatt felismerte a látótérbe befurakodó bakancsot, s az eláztatott műtősnadrágot.
Hát visszajött. Jézusom, miért jött vissza?

Vágyaim megoszlottak. Amint arra gondoltam, hogy a pillanat hevében felajánlott testem feletti jogával kíván élni akár a mai éjszakán, akár a jövőben, megremegtem az undorral eltöltött gyűlölettől. Azonban hálát is éreztem az átokfajzat iránt, amint máris tudta, miképp tegyen pontot a könnyektől elázott balesetnek.
Eltávolodtam a medikustól, s ahhoz felém lépett, még távolabb kívántam tőle lenni. Államra szoruló fogása ujjainak égetett. S tudtam, hogy csontomat törhetné puszta akaratával, ha elveszítve önuralmát, illetlenségemet veszi alapjául érzéseinek.
Rhys Higgs és az érzései? Vajon voltak neki?
Dacosan húztam el arcomat kezéből. Még néhány centit kellett volna lefelé haladnia azokkal a szilárd ujjakkal, melyek már bejárták bőröm minden porcikáját és akkor… megszűnt volna bennem a kiszolgáltatottság érzete.
– Sokkal jobban járnál a szerveivel. Mind a tiéd lesz. Kapsz értük pénzt a megrendelőtől, és vehetsz magadnak egy bordélyházat megtöltő mennyiségű ribancot. Mind odaadó lesz…
Legalább azok szeretnék ezt a mocskot, aki képes volt azért visszajönni, hogy aztán behajtsa rajtam tartozásomat. Felejtette volna el. Ó, Rhys Higgs, hogy inkább vissza se jöttél volna!
Arcom tekéjét paskoló kezét durván ellöktem magamtól, s míg ő körbe szaglászta a hulláját, a szék karfájáról lelógó, sportos, belebújós pulóverért nyúltam. Kapucniját fejemre hajtottam, hogy elfedjem a külvilág előtt fájdalmamat. Hiszen ki kellett szabadulnom innen minél hamarabb, s elszívnom a cigarettás doboz maradékát.
Nem gondoltam, hogy ebben is segédkeznem kell. Hogy ismét hozzá kell nyúlnom a férfi élettelen testéhez. Kézfejeimet szemérmesen a pulóver hasán feszülő zsebbe dugtam, hogy még véletlenül se kelljen használnom őket.
– Nem szoktam életeket elvenni. Nem bírom a halott ember látványát és szeretnélek felvilágosítani, hogy nem is normális, ha valaki ilyen rideg hozzászokással kezeli őket. Te, aberrált vagy. Nem normális, megtébolyultál. Nem a világ állt a feje tetejére, hanem te. Ha nem ölted volna meg, most nem kellene eltüntetnem innen. Nem akarok segíteni. Azt akarom, hogy mire elszívtam tizenegy szál nikotinos rudat, ne legyen itt. És te se legyél itt, maximum az a rohadt időpont, amikor méltóztatsz visszajönni. Ki akarok menni innen. Friss levegőre van szükségem.
A férfi azonban elállta az ajtót, s így le kellett vennem remegő ujjaimat a pulóver zsebében forgatott cigarettás dobozról.
– Nem akarom tudni, hogy ott van. Csak húzd rá azt a rohadt zipzárat, és induljunk meg lefelé.
Már szinte remegtem a dohányért, mely egyetlen mentsváram lehetett a mai éjszakán. Siettettem a férfit tekintetemmel, de ahogy ez sem kötött le, kicsúszva mellette az ajtón, inkább a külvilággal foglalkoztam, hogy félreeső irodámat nehogy most kívánja felkeresni egy újabb idegen.
Még egy halott.
Nem, egy is sok volt mára.
– És most? Hova visszük? A patológiára? Mit akarsz csinálni vele?
Megvárva a férfi válaszát, követtem. Nem tehettem mást. Volt még egy opció, miszerint az első nővérpultnál értesíthetem a biztonsági őröket, beszámolhatok a sikolyokkal és vérrel teli éjszakáról, vagy éppen az illegális veseeltávolításom három hetes nászútjáról, de visszarémített, hogy nincs az a betonfal vagy rács, mely visszatarthatta volna Rhys Higgst, ha revánsot kívánna venni rajtam.
Így mikor az első nővérpult mellett elhaladtunk, s megbámultak minket az estére beosztott, ráérősen olvasgató egészségügyesek, megsemmisítő pillantással fojtottam el kérdéseiket. Mire a folyosó végére értünk, az összesúgások elhaltak, s segítségnyújtón emelkedtek fel székükből, miközben együttérző sóhajjal nyugtázták az osztályon bekövetkezett halált. Vajon hányadik volt ez a napon, hogy már őket is megviselte?
Már láttam magam előtt őket, amint a szekrényből tiszta ágyneműt vesznek elő, fertőtlenítőszert és rongyot, majd megindulnak az elfekvőbe, hogy kicseréljék az elhagyott ágyat. Talán ez volt a kórházi ápolók munkájának legnehezebb pontja. Mikor érzések nélkül meg kellett válniuk a beteghez tartozó, még testétől meleg huzatoktól, s helyet adni az elátkozott fekvőhelyen egy másiknak.
Ennek nem így kellett volna lennie.
A lift út csendesen telt, s míg leértünk az udvarra, ahol a sötét éjszakában Rhys autóját mustráltuk az alaktalan sziluettek között, egyszer sem törtem meg a csendet. Túlságosan lefoglalt annak a tudata, hogy a férfi még visszajön értem, s akkor majd ugyanígy lehoz az emeletről, hogy kocsijának csomagtartójába vetve, elvigyen megfosztani a társadalom részeseként rám ruházott jogoktól, s állati tetemként humuszos földbe vessen.
Rosszul voltam a gondolattól, hogy mire volt képes. Rosszul voltam, amiért tudtam, hogy nem kerülhetem el a sorsomat.
– Remélem, innen megoldod. Nem akarom lehányni a cipődet, vagy az autód frissen mosott külsejét, megyek és… – kezemmel valahová a hátam mögé mutogattam. Pontosan magam sem tudtam, hol találok majd csendes menedéket, ahol elsorvaszthatom az egyre tudatomat rohamozó nosztalgikus múlt képzeteit.
Had szívjam már el azt a rohadt cigarettát. Had vegyek végre levegőt! Had éljek már nélküled újra, gondtalanul, Rhys Higgs!



made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 06, 2015 6:04 pm Keletkezett az írás




A hozzászólás nagy részében trágár szavakat tartalmaz, a karakter személyiségéből adódóan pedig erőszakos megmozdulásokat! Mindenki saját felelősségére olvassa!

it's where my demons hide


- A szerveivel? Ez a test már halott, és ilyen körülmények között kötve hiszem, hogy időben tudnám eljuttatni bárhová is a talán még használható szerveket. Jó néhány órán belül ez itt semmi nem lesz, csak egy kiszáradt húsdarab, ami már semmire nem jó. Nem kell nekem bordélyházi ribanc, Te kellesz. – Ha elhúzta állát, utána kaptam ujjaimmal, s még inkább szorítottam, miközben mélyen pillantottam csokoládészín íriszeibe, hogy érezze, be fogom rajta hajtani a jussomat.
Tudhatta volna, hogy nem szórakozásból tértem vissza hozzá, s nem azért segítek neki, mert annyira nagylelkű és kedves ember lennék. Maya könyörgött nekem, hogy mentsem ki a seggét ebből a helyzetből, amit tulajdonképp kizárólag saját magának köszönhetett. Kizárólag azért tértem vissza hozzá, mert nem hagyott nyugodni ajánlatának a gondolata, hogy egyszer magától kínálja fel a testét nekem, s úgy igazán, szenvedéllyel öleljen át, mikor elmerülök ölében. Hogy a francba ne hajtott volna ennek a gondolata, persze, hogy ezért hajlandó voltam arra, hogy eltüntessem a küszöbéről azt a senkiházi szutykot, aki megzavart teendőim közepette.
- Látom, visszatért beléd az élet, máris lökdösődsz. – Vigyorogva pillantottam rá, kivételesen nem bosszantott fel ellenkezése, végre ismét éreztem benne az élet szikráját, s talán még se tört össze teljesen az az erős nő, aki az elmúlt napokban beszőtte magát agyam leghátsó zugába.
- Mi ez a rémes gönc rajtad? Úgy nézel ki ebben a maskarában baszki, mint egy betörő, aki valami aljasságot követett el. Ennyire kibaszottul le akarsz bukni? Húzd le azt a szart a fejedről és gyere ide, fogd meg a lábait. – Bosszúsan ráncoltam össze szemöldökeimet, mert éppen elég időmet rabolta, már rég otthon lehettem volna, de nem, miatta még egy emberi testet kellett eltüntetnem a kórház épületéből. A fene vinné el azért a kibaszott ajánlatért.
- Senki nem volt kíváncsi a véleményedre, hogy mi az, ami normális egy ilyen helyzetben. Zokogjak? Hullajtsam tele a könnyeimmel, amiért ez a szerencsétlen már nem szívja előlem az oxigént? – Felegyenesedve visszadobtam Négyes karjait a földre, s mélyen fúrtam tekintetem a nő íriszeibe.
- Kurvára nem tébolyultam meg, szimplán csak képes vagyok kezelni az ilyen helyzeteket, nem úgy, mint Te. Hogy egyből bőgsz, meg kaparod rajtam a nadrágot, meg rángatod ezt a szerencsétlent, mintha attól életre kelne. Szóval hagyj fel ezzel a fölösleges hülye dumával, ha nem baszod el a mai estét, akkor neki se kéne itt hevernie. Nyugodtan leshetné otthon a szar televíziós vetélkedőket és tömhetné a fejét zsíros chipsekkel. Ti nők…komolyan, néha azt hiszitek, hogy ti szültétek a földre az összes ilyen seggdugaszt. Nem az anyja vagy, ne viselkedj így. Gyerünk inkább, segíts nekem, mert itt én teszek szívességet neked. – Már újra hajoltam volna a test felé, Maya azonban - mintha csak hasadt tudatú személyiség lenne – ismét elővette erszényéből Amazon természetű Mártát, s csak azért is ellenkezett.
- Mi a faszom van már megint? Addig nincs cigi, míg nem tüntettük el. Mi az, hogy nem segítesz? Te most fel akarsz izgatni? Vagy mi a faszom van? – Értetlenül próbáltam rájönni arra, hogy mi játszódhat le a nő lelkében, s gondolataiban. Lehetséges, hogy élvezte azt, hogy az agyamra megy, s izgalommal töltötte el, amikor az orrom alá borsot törhetett? Netán azt várta, hogy mikor tör elő belőlem ismét az állat, mert attól lesz nedves a bugyija?
- Ja, szóval a kisasszonynak most már büdös ez az egész. Komolyan, úgy viselkedsz, mintha még soha se láttál volna hullát. – Szemeimet megforgatva léptem a gurulós kocsihoz, dühösen rántottam ki onnan egy fekete zsákot, majd kénytelen voltam magam eltüntetni azt a csöppet sem pehelysúlyú testet.
- Jó nézni, hogy egyedül kell felpakolnom őt? – Erőlködéstől nyögve pillantottam Mayára, miközben vállaimra emeltem a gyakornok testét zsákostul, s egy jól célzott mozdulattal a tepsire juttattam.
Kongott is a fémszerkezet, amint a koponya földet ért, de ennek a bezsákolt szerencsétlennek mindez már úgy sem számított.
Az erőlködéstől apró izzadságcseppek gyöngyöztek homlokomon, s lassan folytak végig tarkóm irányába. Egy elismerő pillantás jól esett volna, ez a nő azonban szinte csak arra várt, hogy indulhassunk, s szó nélkül kisurrant előttem a folyosóra.
- Hova sietsz? Ha már zsákolni nem segítettél, tolhatnád ezt a kurva kocsit. – Jegyeztem meg rosszallóan, s bele se mertem gondolni abba, hogy mennyire lusta lehet ez a nő. Anyám mindig is azzal basztatott, hogy lusta nővel soha ne álljak szóba, mert azzal később csak meggyűlhet a bajom. Hát, úgy tűnt, hogy igaza volt Muternak. Maya nem volt könnyű eset, s már előre féltem attól, hogy az autómhoz is egyedül kell majd vonszolnom a tetemet.
- Persze, a patológiára, hogy beazonosítsák a gyakornokodat, aztán holnaptól már a nyakadon üljenek a zsaruk, és a végén elítéljenek téged gyilkosságért. Nyilván nem akarsz női börtönbe kerülni, ahol öreglányok kergetnének téged a seprűnyéllel…szóval, levisszük az autómhoz, onnan pedig elvisszük valami elhagyatott terepre és elássuk. Amúgy is rád fér egy kis extra torna, hátulról picit meglöttyedtél az elmúlt hetekben. – Pofátlan vigyorral céloztam fenekére, persze ez nem volt teljesen igaz, mert ennek a macának baromi jó adottságai voltak, nem véletlenül tetszett meg a hátsója az ágyékomnak.
- Nyugodtan végig vonulunk, mintha csak napi rutin lenne. Lifttel lemegyünk a parkolóházhoz, onnan már egyszerű dolgunk lesz. Csak lazán, és lehetőleg ne vágj olyan fejet, mint akit az előbb megerőszakoltak. – Igyekeztem némi lelket önteni a nőbe, bár megjegyzem, magam is furán éreztem magam, hogy az üldözöttem ezen az éjszakán cinkostársammá vált. Még, ha csak egyetlen éjszakára is, de összekötött minket egyetlen közös cél, a test eltüntetése.
A liftben nem szóltunk egymáshoz. Volt időm néhány percig elmerülni a gondolataimban, s kitalálni, hogy pontosan hová is vigyem el ezt a szerencsétlent. Egy-két ötlet be is villant, felötlött bennem többek között a Nemzeti Park területe, ahol könnyedén etethetném fel a krodokilokkal Mr. Négyest. Aztán egy közeli erdős terület is egész barátságos temetőnek tűnt, nem messze a bánya tó partjaitól, szóval lehetőség volt bőven. Már csak azt kellett eldöntenem, hogy hová vigyem, s utána mit kezdjek Mayával. Hm, mondjuk hajtsam be az ígéretét.
A lift ajtaja kinyílt, a hullazsákos kocsit, utasával együtt sikerült kigurítanom a felvonóból, Maya azonban megtorpantott, s bakancsos lábammal elálltam a bezáródó liftajtó útját.
- Hóhóó, mi az, hogy innen majd egyedül megoldom, mi? Édeskismókuscicakutyámfüle, szerinted magam miatt csinálom ezt a szart? Na gyerünk, told kifelé a popódat és segíts. Nem mész te sehová, a faszt fogsz dohányozgatni, míg én végzem a piszkos melót. Velem jössz! – Azzal erővel ragadtam meg a karját, és kirángattam a liftből, majd erővel nyomtam rá a hullazsákos kocsira, s mögé állva, teljesen odapréseltem a gurulós szállítóeszközhöz, miközben kezeit erővel szorítottam a kocsi toló karjához.
- Eddig én cipeltem, most Te tolod. Gyerünk, oda, ahhoz a Ford Raptorhoz. – Bakancsommal kicsit fenéken billentettem, s ha kellett, akkor haját markolva vonultam mellette, de nem engedtem, hogy lelépjen és kihagyja a munka rá háruló részét.
A lifttől egyébként sem kellett sokat gyalogolni , hiszen egészen közel parkolt éjfekete, böhöm nagy járgányom, melyből még áradt a friss bőrülések illata.
Kitárva az ajtót, Mayára pillantottam, aki látszólag megzuhantan ácsorgott a fémkocsi végében.
- Na ugye nem is volt olyan nehéz eddig eltolni. – S ezzel a lendülettel ki is tártam a jármű hátsó ajtaját, ahol elég hely volt ahhoz, hogy könnyedén elhelyezzem a fekete zsákba csomagolt testet.
- Még mielőtt attól félnél, hogy figyelnek minket, ne aggódj. Megbuzeráltam délután a kamerát, így ebből a szögből semmit sem rögzít a készülék. Észre se fogják venni azt, hogy itt jártál. – Rákacsintottam, majd összeszedve minden erőmet, vállamra kaptam a testet és betuszkoltam a jármű hátsó ülésére.
Éppen befért, nem izgatott, hol lóg a feje, vagy a lába, a kényelem ilyen szempontból már úgy sem számított neki. Tenyereimet összeütögetve jeleztem a munka végét, s lábammal rúgtam félre a kocsit, hogy ne álljon az utunkban.
- Mondtam, hogy cigizhetsz, bazdmeg? – Dühösen ütöttem ki ujjai közül a felparázsló cigarettát, s megragadva karját, igyekeztem az autó anyósülésére tuszkolni a nőt.
- Még nem végeztünk, megmondtam, hogy együtt tüntetjük el a testet, és Te velem jössz. – Azzal újra próbálkoztam, minden hadakozás ellenére megpróbáltam legyűrni Őt, s betuszkolni az autóba.
Hirtelen azonban, a távolból két fiatal, mentőtiszti egyenruhát viselő férfi közeledett felénk, s az egyik már a távolból kurjantott felénk, hogy minden rendben van-e.
- Ha kiabálsz, meghalnak ők is. – Sziszegtem Maya arcába, miközben mindkét kezemmel erővel fogtam a fejét, s testét az autóhoz préseltem. Azok a mentősök azonban egyre közelebb értek, az autóm hátsó ülésén egy csomagolt hulla hevert, s mi tagadás, nem volt túl sok esélyem arra, hogy kimagyarázzam ezt a helyzetet. Nem tudtam annál jobbat kitalálni, ami a következő pillanatban történt.
Ahogy éreztem, hogy odaérnek hozzánk, lecsaptam a nő ajkaira, s mohón dugtam át nyelvem, hogy vad táncra hívjam csókommal. Ha ficánkolt, testemmel préseltem az autó oldalának, így már tényleg azt hihették a mellettünk elhaladó mentősök, hogy ez valami hajnali kufirc kezdete.
- Nézd már, egyesek milyen szemérmetlenek…- Mormolta félhangosan az egyik.
- Hagyjad már, így kell csinálni, a csajommal én is ezt tenném. – Röhögött fel a másik, s lassan hallani lehetett, ahogy távolodnak, s végül alakjuk teljesen eltűnik a parkolóház mélyén.




made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 07, 2015 1:42 pm Keletkezett az írás



it's where my demons hide


A férfi egyszer már része volt a hétköznapjaimnak. Három héten keresztül jártam oldalán a poklot. Láthattam, miként éli túl a lehetetlent, szokik bele a kényszer környezetbe, s esik áldozatul parancsnak, felsőbb hatalomnak. Mert ő is megtette, bárhogy égette a szégyen az arcát, ereiben engedelmesség csörgedezett, küzdve a dühödt adrenalinnal. S talán büntetésének oka, a rajtam gyakorolt agresszív erőszaknak felbujtója volt az együtt eltöltött nászút groteszk három hete alatt belénk égett megszokás rejtegetni szánt gyengeségeinek ismerete.
Láttam, miképp viselte a fejfájást, hogyan folyt végig fogkeféjén a mentolos krém lágy habja, hallottam halkan szuszogni, legmélyebb álmában, s hangosan horkolni felületes pihenés közben. Tudtam, hogy a szendvicset sorban ette, s ha gyűlölte is tetejében a savanyított uborkát, arcrángással, de gyomrába gyűrte. A kávét üresen itta, tejjel, forrón. Semmit nem evett kanállal, szíve szerint még a leveseket is villára szúrta volna, hogy élvetegen kiélvezze ízét a betétnek, s késsel szabhasson beléjük alakot. A törölközőt épp, hogy takarónak használta testén, arra nem vetemedett, hogy dörzsölje a bőr agyonlyuggatott és tintával elfedett felületét. Vizesen öltötte magára a ruhákat, s a zoknit akár hónapokig is kereste volna, mert mezítelen lábára soha nem húzta volna a bakancsot. Emlékszem, egyszer markomba rejtettem az utolsó pár, tiszta pamutgubacsot, azt remélve, hogyha megmondom, hol találja, akkor hozzám vág legalább egy pohár vizet. De csak elárultam magam. Esze úgy vágott, mint a penge. S ahogy felfedezte a padlón csúszó-mászó testem nyomát a vastag porba ejtve, máris tudta, hogy nálam van. Nem lehetett meglepetéssel illetni, vagy titkolózni előtte. Ha még nem járt méterekkel előtted, akkor a nyelvedet is levágta, hogy leolvassa hegyéről.
Úgy ismertem a férfit, s szokásait, test verejtékének szagát, a nap, mint nap megélt szeánszot, mintha a felesége lettem volna. Három hét alatt, megismertem az embert, akit egy szörny ereje tartott vissza. Mégsem tudtam rá ekképp nézni rá. Rhys Higgsben hiába élt valami kézzelfoghatóan hétköznapi, mikor az átokfajzat, ami árnyékának sziluettjéből elszabadulva csontjai közé költözött, elnyomta a gerinces létezését. Tudta, hogy láttam benne valamit. Érezte, hogyha hatni kívántam rá. Rajta nem fogott női praktika, könyörgés vagy manipuláció. Tiszta gondolatait csak az őszinteségtől való félelem múlta felül. Gyűlölt, amiért ismertem. Amiért láttam Őt.

S tudta, hogy a liftben, ahogy egymás után jártuk meg érintőlegesen az emeleteket, akkor is előjött a villanás, melyben benne volt valami magasabb jó, mint amit ő mutatott magából.
A férfi, akinek egészséges szexuális vágy öntötte el látványomra ágyékát, ott állt mellettem, s kivételesen nem volt benne több erő, mint bennem.
Óvatosan pillantottam rá az arcomba húzott kapucni alól, keresve gyengepontját. Arcán, testén, mozdulataiban, az orrcimpáját meglegyintő kapálózásban.
Nem láttam benne az állatot, ami odafent többször belém rúgott, aki a fejemet a csempés falba verte, vagy megerőszakolt, s úgy tépte egykori vesém helyét a tajtékzó vékony rétegű irhán és húson keresztül, mintha tudná, ott szabadon kapaszkodhat, mert tette nem tehet bennem nagyobb kárt.
A segítségnyújtása elfedte a múltam részét képező görcsös fájdalmat, görcsös lüktetést, vagy ölem őrülten pulzáló elégedettségét.
Minden kín, amit mellette megéltem, minden mozdulat, amiből talán sanyarú kegyetlenség fakad, ádáz nevetése, melynek lesújtó elszólás a vége, mind ott élt bennem. Mind az volt, amitől tudtam, hogy játssza az életben ráosztott szerepét. S mint színház kritikus vágyja vissza a múlt éjszaka nívóját a páholyból, úgy ébredtem rá, hogy mennyire belém ette magát a kérdés, hogy vajon mikor érkezik legközelebb.
Mielőtt megfáradt tekintetem kétségektől elnehezülve visszahanyatlott volna a fémes legyezőajtóra, még egyszer megbizonyosodtam róla, hogy amellett, hogy fájdalmam primer forrását jelenti a férfi, ő volt visszajáró idegent megtestesítő, a hiány a távolságban.
– Ha már úgyis behajtod rajtam az ajánlatomat, nem vagyok hajlandó még egyszer hozzányúlni a hullához, vagy csak a fémasztalhoz, amin tolod. A hideg is kiráz attól a nyers természetességtől, amivel kitörted a nyakát, ami miatt már ő sem lesz több, mint egy névtelen senki valahol a legközelebbi természetvédelmi terület vadállatainak ürülékében – lassan és szakadozva szóltam át az asztal másik oldalán álló férfinek, miközben eddig támasznak használt pontját is elengedtem az állványnak. – Amúgyis tele van minden kamerával a parkolóban…
Vagy mégsem. A férfi mindenre gondolt. S idegölő tényként fedte fel a valóságot. Itt sem menthetne meg tőle senki. Senki az égegyadta világon.
– Rohadj meg… Ezután nekem sem kell tartanom a szavam. Ha ehhez is felhasználsz, nem kell, hogy egy lyuk legyek, amit megtömhetsz… az már két hatalmas szívesség. Szemétláda – ugyan még időben fordultam hátra, hogy a fenekemnek szaladó recéstalpú bakancs oldalára rávágjak tenyeremmel, de ahhoz már nem voltam elég hirtelen, hogy kitépjem a markába szorult hajtincseket.
Bosszantott, hogy ismét ott voltam a közelében, anélkül, hogy tenni bírtam volna valamit.
Az egyenletes léptek csitítottak a hasi terület fájdalmát, vagy a fejemben zúgolódó emlékek képét, ahogy arról is elterelték figyelmemet, hogyan duzzadt tovább a mosdófalának vágott törékeny csuklóm. A váratlan behatás a hajtövek környékén, minden másról elvonta figyelmemet. Nem maradt hátra más, mint a monoton, engedelmes séta, amire puszta jelenlétével rábírt.
– Gyűlöllek. És már egyáltalán nem érdekel, hogy segítesz-e vagy nem. Egy mocskos szemétláda vagy.
Azt mondták, hogy az ember ad, akkor a megsegített fél soha ne érezze kevesebbnek magát, mert hirtelen nem tudja viszonozni. De Rhys mellett akár össze is törhettem volna, mert egyre csak emlékeztetett teátrális nagylelkűségére.
Az emeleten bekövetkezett sokktól, még nem tudtam, hogy a rám nehezedett poszttraumás stressz szindróma a jövőben tetézik majd. Késleltetve, elodázva tör rám az igazi rettegés, az elemi összeomlás.

A fekete zsákba csomagolt egykori gyakornokot, akkor láttam utoljára. Begyömöszölve a sötét telepjáró hátsó ülésére.
Egy pillanatra elszorult a szívem, hogy még mindig rabságában vergődtem Rhys Higgsnek. Hogy felajánlott szívességemmel nem, hogy megszabadultam tőle, de magam ajánlottam fel csuklóimat birtokló láncra fűzött bilincseinek.
Nem bírtam tovább, hogy kiérjek a garázsból, s a konténerek mögött bújva gyújtsak rá az első szálra. Szinte fulladozva tüdőztem le az első szippantás mérgező tudatát, míg ő elhelyezte biztonsági öv nélkül a hullát.
A hullát, ami utoljára az én nevemet kiáltotta, s engem nevezett ki gyilkosának. Én voltam az és tehetetlenségem, mely belepusztult Rhys Higgs brutális magatartásába.
– Ne nyúlj a cigimhez! Akkor is elszívnám, ha megrohadnál a füstjétől – felém nyúló kezét elsőre sikerült elhárítanom anélkül, hogy kiverte volna ajkaim közül a bűzrudat. Másodjára azonban győzedelmeskedett, s nem csak a dohány veszített tartásából, de hirtelen én is megrogytam a szorító karoktól.
– Sehova nem megyek veled. Utoljára, mikor beültem ebbe a kocsiba önszántamból, három hétre rá kivetted az egyik vesémet. Nem! Nem teheted ezt! Higgs, nem megyek veled. Nem megyek veled, te rohadék. Szállj le rólam, engedj el!
Minél közelebb éreztem magamhoz a bőrülést, annál vehemensebben küzdöttem ellene. Talán sikerült megkarmolnom a nyakát, s a mellkasára lesújtott ütéseimnek is visszamaradt pulzáló lüktetése, s még azt is megérezte, ahogyan neki szorítottam könyökét az ajtó szilárd felületének, hogy zsibbadás áradjon szét benne.
Nem hagytam magam. Soha nem hagytam volna magam. Minden ígéret őrült tébolyból szalajtott reménytelenség volt csupán.
Nem figyeltem a lift felöl érkező hangokat. Nem is érzékeltem a külvilágot, miközben a férfivel küzdöttem. Az ő szavai tudatosították bennem, hogy akár le is bukhatunk, s akkor talán bűnrészesként állít elő mellette a bíróság.
Hány évet kaphattam volna? Lettek volna jogaim? Lehetőségeim? Ki olvasta volna ki emlékeimből a történteket? Ez Rhys Higgs csapdája volt, melybe már régen belerántott.
– Gyűlöllek – fojtott suttogásomat tompította arcának riasztó közelsége. Nem tudtam nem kapkodni tekintetemet riasztó pillantása és kíméletlenül kívánatos ajkai között. Hogy lehetett valami ennyire eszményi, mikor annyi fájdalmat volt képes okozni?
Nem láttam a következményeket, de még a rám nehezedő momentumot sem jelenként éltem meg. Belevesztem közelségébe, s ahogy megcsókolt, mellkasunk kettőse közé szorult ökleim mozdulatlanná dermedtek. Nyelve enyémet kereste. Ajkai között tépte puha hússzirmaimat, mintha ez természetes lenne.
Úgy álltam ott kiszolgáltatottan, megveszve a szenvedélyt szülő érintéstől, mintha nem létezett volna bennem a fogalom, hogy ellenkezés. Nem, túlságosan nagy lángon, pusztítón égett bennem a kíváncsiság, hogy vajon tud-e olyat adni, amit élvezhetek. S ugyan egyetlen őrült, apró és észrevehetőnek is nehezen mondható mozdulat volt, de a csók végét én zártam rövidre ajkain.
Azonnal mennem kellett.
El innen.
El a közeléből.
Másodpercekkel később a férfi már csak szapora lépteim visszhangját hallhatta, amint egyre közelebb ér a vészkijárathoz.

VÉGE


made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 4:56 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
#maya_and_rhys_part_II_18+
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: