Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Megosztás
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

Maya and Emma Empty
»Csüt. Aug. 27, 2015 9:51 pm Keletkezett az írás




Maya and Emma



Végre indulhatok bulizni! Ma este nem állhat semmi az utamba, mert napok óta ez az első szabad estém, és ki is akarom használni. Az alkohol lesz a legeslegjobb barátom, és felszedek egy pasit is, akivel reggelig fogok hancúrozni, aztán meg kidobom a lakásomból, és folytatom a jól megszokott életemet. Remek terv, és semmi nem csúszhat be. Már az öltöző felé tartok egy széles vigyorral az arcomon, miközben azt pedzegetem magamban, hogy melyik barátommal indítsak. A tequila, vagy a vodka lesz ma a nyerő? A hajamat szétengedem, és a kilincs fölé tartom a kezem, de valaki megállít. Mondd, hogy nem akarsz tőlem semmit.
- Emma..várj. – kiabál utánam az egyik gyakornoktársam. Még a nevében se vagyok biztos, mert más a rezidensünk, és nem sokat kommunikáltunk eddig, de ugye ami késik, az nem múlik.
- Igen… - hirtelen fordulok a szőke lány felé, aki idegesen áll meg előttem, és már az arcára van írva, hogy szívességet akar kérni.
- Emma…az a helyzet, hogy nem érzem túl jól magam. Ma este ügyeletes lennék, de nekem ez ma nem megy. Előbb is hánytam, és nem bírtam centrális vénát szúrni. Nem tudnál ma este bent maradni? Bármikor bent maradok helyetted, sőt egy hétig elvállalom az összes olyan esetet, ami valami gusztustalansággal jár. – cicaszemeket mereszt rám, sőt talán maga a Csizmás Kandúr a Shrekből, de ma nem akarok szívességet tenni. Túl önző vagyok, de a szenvedést most csinálja végig ő.
- Erica.. – tekintek le a kitűzőjére, és próbálom finoman megfogalmazni, hogy ne legyek bunkó, de valahogyan nem megy.
- Nem helyettesítelek. Oldd meg. – vonom meg a vállamat, és elindulnék az öltöző felé, de fura hangokra leszek figyelmes. Öklendezésre emlékeztető, kísértetés zaj csapja meg a fülemet, és nem merek hátranézni.
- Emma.. – egy elcsukló hang tör fel a szöszi torkából, és tudom, hogy ma este már búcsút mondhatok minden szingli pasinak, és az alkohol mámorító hatásának is.
- Jó, menj haza. – sóhajtok beleegyezően, és inkább csak a szemem sarkából figyelem őt. A hányás küszöbén áll ismét.
- A folyosó végén. – mutatok előre, és hagyom, hogy elmenjen, addig pedig lelkiekben a pokolra készülök fel.

Fél órája hagyott itt Erica, és elmondta, hogy hova is kellene mennem. Milyen vicces helyzet. Feszengve állok a folyosón a nővérpultnál, és a kórlapokat böngészem. Még egyszer sem voltam az urológián. A helyszín pontosan olyan, mint a kórház többi részlege, csak éppen eddig nem éreztem úgy, hogy Damoklész kardja lebegne felettem. Nem túl feltűnően támaszkodom meg a pult sima felületén, és próbálom az összes beteg nevét, betegségét megjegyezni. Itt nincs hibázási lehetőség.
- A vizsgálóban várja egy beteg.– tolja elém a nővér az eddig még nem látott kórlapot.
- Egy órája hozták be, de még nem találtunk senkit, aki megnézte volna. Ha valamit nem tud, akkor szóljon Dr. Cairns-nek. – egy negédes mosoly terül el az arcomon, de korántsem a legjobb fajtából. Eszem ágában sincs neki szólni, csak ha tényleg nem tudok valamit.
- Nincsen egyetlen rezidens se az osztályon? – érdeklődöm a nővértől, aki unottan néz fel rám, és cseppet sincsen jókedve.
- De, van…csak éppen műt. Dr. Cairns-t keresse, ha gond van, irány. – küld el, mintha ő lenne itt az isten. Dühösen felkapom az aktát, és ott se vagyok már. A terem felé haladva sok minden megfordul a fejemben. Miért vagyok ilyen szerencsétlen, és miért pont nekem kell Báthory Erzsébet közelében lennem?
A teremben egy fiatal, szinte velem egyidős srác vár. A vizsgálóasztalon ül, összegörnyedve, és az alhasa tájékát fogdossa.
- Jó estét, Dr. Harrington vagyok, és ma este én fogom megnézni. – kezdek bele nyugodt és kellemes hangon, de úgy veszem észre, hogy a fiú nem túl higgadt, és ijedten mér végig engem.
- Maga fog megvizsgálni?! – kétkedve néz rám, amitől kicsit felmegy bennem a pumpa.
- Igen, én. Talán van ellenvetése? – lapozok bele a kórlapjába, és a tüneteket olvasom fel hangosan.
- Heves fájdalmak az alhasban, véres vizelet. Meg kellene néznem.. – pillantok fel a barna íriszekbe, és nem kevés ellenszenvet olvasok ki belőle.
- Maga nem nézheti meg a péniszemet. Úgy néz ki, úgy néz ki, mint a barátnőm. Hívjon ide egy tapasztaltabb orvost. – rivall rám, és amikor egy lépést tennék felé, a kezét feltartja, és erősen megrázza a fejét.
- Maga nem láthat el. – jelenti ki határozottan, nekem pedig ennyi éppen kijutott a jóból ma estére.
- Szólok akkor valaki másnak Mr. Howard. – hagyom magára a teremben, és elindulok a folyosón, de csak most kapok észbe. Ácsi Emma! Ha bajod van, na kihez fordulhatsz, ki ma az ügyeletes? Hát Dr. Cairns. Intenzíven lefékezek, és megállok a két tűz között. Nem akarok szólni neki, ezért még ki is vág az emeletről, mert nem tudok egyedül megvizsgálni egy beteget. Nem is a péniszét kellett volna megnéznem, milyen ostoba ez a srác. Félve tekintek a nagy és robusztus ajtó felé, ami tök hétköznapi, csak nekem ijesztő. Lassan, kimérten közelítek az irodájához. A neve ott fénylik az ajtókereten, és csak az isten a megmondója, hogy mi vár engem a másik oldalon. Báthory Erzsébet élve fog feláldozni ma este, mint az első szüzet, akinek a vérében megfürdik. A notesz, a notesz nála van, és én vagyok az egyik megalkotója. Mi lesz, ha rájön? Határozottan kopogok kettőt, és csak utána nyitok be.
- Elnézést Dr. Cairns, de szükségem lenne a segítségére az egyik betegnél. – dugom be a fejemet az ajtón, de amit meglátok az egy nagy üveg whiskey, mely félig már üres, és a hármas kivégzőosztag egyik oszlopos tagja.


MADE BY TORIE ♥


A hozzászólást Emma Harrington összesen 5 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Okt. 07, 2015 8:23 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Maya and Emma Empty
»Pént. Aug. 28, 2015 1:07 pm Keletkezett az írás



Oh what dream is this?


Hajnalba fordult az idő.
A rendelő ablakain át érkező holdvilág kétes árnyékokat festett a rendelő berendezési tárgyainak. Néhány dolog nagyobbnak tűnt, még mások eltörpültek. Az éjszakában minden más volt. Egy kicsit titokzatosabb, egy kevéssel bizonytalanabb, csekéllyel elveszettebb és még egy letört büszkeséggel reménytelenebb.
Reménytől megfosztott valójában csak én voltam a helyiségben.
Nem voltak kétes állapotú bútorok. Amiket Rhys figyelme elkerült, épségben pöffeszkedtek. Azonban, amit tönkre akart tenni, azok már szilánkos darabokra morzsolódva hulltak a padlóra. Ezek közé tartoztam én is. A mocsokhoz, az értéktelenhez, a beteghez.
A gyér fényű természetes megvilágítás mutatott utat az íróasztalomig.
Karjaimon felnyomtam magam a parkettáról, ahová utoljára hányta testemet. Reszkettek kezeim, ahogy végigfutott bennük az élő elevenség. Elnyűtt arcvonásaim meg-megrándultak az emléknek nem nevezhető, vérmes történtek agilisan csapkodó jelenétől. Nem mertem mozdítani lábaimon. Így az egymásra koncolt végtagjaimat, mint sánta kutya, szánalomra méltón húztam magam után, keresztül a széthajigált életteleneken.
Beszakadt körmeim lüktető fájdalma az íróasztal túlnyújtózó, tömör falapjába kapaszkodott bele. Azonban a felülettől hirtelenjében rántottam el kézfejemet, mintha Rhys még mindig ott tartaná rajta határozott tenyereit, mintha a látatlan háttérből lépne elő a férfi, ahogy szöget üssön egyik, majd másik kézfejembe.
Már a morbid feltevésre is görcsbe rándult a gyomrom.
Dőrén játszott körülöttem a valósággal, az agyam szülte valótlanság. S bármennyire elhatárolta kijózanodni készülő igazságérzetem egymástól a párhuzamosan rohanó két világot, melyben az egyik mindig vendég volt, a másik annak hűséges vendéglátója, sikoltva, megrémülve a feltevéstől, úgy rántottam mellkasomra két kezemet, mintha ott lett volna. Mintha Rhys Higgs nem közölte volna velem, hogy mára ennyi elég volt neki belőlem.
Az akarat elhalt. Hátamat gyengéden vetettem neki az asztal lapjának. A fegyver, mellyel Rhyst először gyermeteg odaadással tartóztatni kívántam, s csupán üres fenyegetés volt tölténye, alig néhány méterre hevert tőlem. Használhatatlan volt, pont annyira, mint én magam.
A sötétség védtelenül hagyta testemet és lelkemet.
Nem számoltam, hány könnyet sírtam már el az embernek nem nevezhető átokfajzat miatt, ahogy annak sem én voltam megmondhatója, hogy az ismétlődőn felhalmozódó elkövetkezendő alkalmakat hány fájdalom-liter áztatja majd.
Minden zúzódás, karcolás, horzsolás és mélyen szántó seb együttes erővel törték rám barbár módon a fájdalom kapuját. Maga alá temetett fejem lüktetése, a könyököm lehorzsolt felületének csípő, égő gyötrelme, a csípőm és derekam védtelen csontját marokkal elroppantott kíméletlenség. Megannyi apró pont, melyek egyszerre zokogtak fel, várva a segítséget. De talán most arra sem lettem volna képes, hogy átfogó képet adjak rosszullétem okairól.
Csak ültem ott, átadva magam a Rhys Higgs által okozott kálváriának.
Percről percre gyötörtem magam az elkövetett hibáim utólagos kozmetikázásával. Meg kellett volna adnom magam neki, már régen fel kellett volna adnom a küzdelmet. De akkor miért nem tudtam megtenni? Miért tartott vissza a konokság? Miért pumpált még mindig vért szívem az okvetlenkedő szájba, a dacoló, lanyha végtagokba?
Miért? Miért tettem? Miért nem lehettem egyszeri eset? Miért nem ölt már meg, hogy ne emésszen a jövőkép, melyben még többször eljön, és még többször megteszi? Miért nem öltem már meg magam, ahogy a nemi erőszakok áldozatainak hetvennyolc százaléka tette? Miért bírtam még? Miért?
A kérdésre a válasz nem bennem volt. Csak feldúltságom hirtelenjében nem tudta, hogy mennyit jelentett az otthonom rendjének tervét derékba törő húgom létezése, vagy Jamie és Shane, akik miatt minden kínzó szenvedést elnyomva, kiegyenesedtem, s elhallgattam?
Csak miattuk nem sikoltottam, ha öleltek, s a nyomás érzékeny felületet ért.
Csak miattuk.

#

Annyira vonzó volt a fejem felett őrt álló whiskys üveg, hogy ízlelőbimbóim eljárták diadalittas táncukat, amiért elhatároztam magamban, hogy felnyalábolva a kristályosra öntött darabot, kiürítem belőle maradékát.
Maradék. Fél üveg whisky. Egész biztosan menesztettek volna a kórházból, ha ezt véghezviszem. De nem saját erőmből torpantam meg. Ujjaim nem azért kulcsolódtak az üres légre, mert határozottságom sarkára állva, rendre parancsolta a bennem élő szakadékot élet és halál között, visszaadta a morál és elvárás kezébe a fegyelmező ostort. Külső tényező tette.
Az a külső tényező, ami tétován végigcsoszogott a folyosón, megtorpant az ajtóm előtt, s most kopogásra emelte ökleit.
Finom volt hangzása, céltudatos, de zavarni nem akaró.
Ignoráltam.
Másodpercek kérdése, s nem ismétli meg az ajtószeánszot, rám fog törni. Láss csodát, a hétköznapisága a gyakornokoknak beigazolódott. Benyitott.
Benyitott, és én még mindig a földön ültem, fejem fölött a whiskys üveggel.
Tudtam, hogy felesleges olyan kérdésekre pazarolnom energiámat, mint a mit akar, kit keres, miért zaklat, mert a replika anélkül is elég heves lesz és útközben jól átrágott, hogy közbe vágnék. Mondja csak magától, hátha nem fog dadogni.
Háh, ki gondolta volna, hogy szüksége lesz rám. Ki gondolta, hogy ki kell húznom azt a csontos kis valagát a szarból, s ezzel együtt szívességet tennem neki. Vagy ezzel magamnak teszek szívességet?
Sötét voltam, sérült és ijesztő. Ő mégis számított rám. Ó, Istenem. Egész biztosan nem centrális vénát kell szúrni.
– Haldoklik a beteg?
Igazából ez teljesen mindegy volt. Ma este én voltam bent az ügyeletes szakorvos. Bármelyik osztályról riaszthattak, s nekem mennem kellett. Sokkal inkább az indokolta rámenős kérdésemet, hogy tisztában legyek vele, hány percem van összekaparni a maradványaimat.
– Magát még nem láttam. Hol a szőke barátnője? Lényegtelen is. Nem szükséges nekünk beszélgetnünk – elsóhajtottam a nívós kezdést. Nem ment. Sőt, az sem ment, hogy kiemelkedjek romjaim alól. – Jöjjön be. Oltsa fel kérem a lámpát, és keresse meg a köpenyemet. Valahol… csak keresse meg és ne szóljon egy szót se. A véleménynyilvánítás nem a maga hatásköre.
Nem az zavart, hogy mit gondolt rólam, csupán a feltételezés, hogy talán bekerül a gyakornokok idióta jegyzetei közé az este és annak környezete.
Míg a névtelen gyakornokra rábíztam ezt az elemi feladatot, valamilyen úton módon rászántam magam, hogy használatba vegyem lábaimat. Imbolyogtam és fájdalom rántotta össze görcsös ritmikájában az alhasamat. De ugye nekem mennem kellett.
Az asztalról elemeltem a sztetoszkópomat, a terhességi tesztek szétcincált sorát belöktem az asztalfiókba, a szaklapok és a csokoládés drazsé közé, s még a whiskys üveg is ott végezte.
Miközben megsemmisítő pillantást mértem a gyakornokra, tudhatta, hogy elmetszem a torkát, ha ez az este egy harmadik… vagy inkább egy negyedik fülébe jut.
Minden kérdésének elejét kellett vennem.
– Ne szólaljon meg. Kizárólag a betege miatt van itt.
Már percekkel ezelőtt megkezdődött. Nem hiába volt szükségem a köpenyemre. A nadrág anyagát átáztató vér feltehetőleg ijesztő méreteket öltött egy kívülálló számára. De nem nekem. Csak elvetéltem, a picsába!
Ez sem akadályozhatott meg. Rhys Higgs ma még egyszer nem húzhatta keresztbe a számításaimat.
A köpenybe csak a folyosón bújtam bele, mikor már megindultunk a vizsgáló felé.
– Ki a páciens? Mit kell tudni róla? És egyáltalán miért kellek én?
Eltettem a whiskyt? Vajon eltettem?
Mit tettem.



made by torie ♥


A hozzászólást Maya A. Cairns összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Okt. 02, 2015 5:21 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Maya and Emma Empty
»Hétf. Aug. 31, 2015 10:24 pm Keletkezett az írás




Maya and Emma




„Kit itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” Ironikus, hogy éppen egy olasz költő sorai jutottak eszembe. Dante Pokolba vezető útját hasonlítottam, a Dr. Cairns irodájához vezető járással. Minden lépés nehezebben ment az előzőnél, mert féltem. Az összes porcikám érzékelte a változást, ahogyan egyre közelebb értem ahhoz a bizonyos ajtóhoz. Nem feltétlenül a hírhedt szakorvostól rettegtem csak, hanem attól, hogy kitudódik az én vétkem is.

*
Egy fárasztó nap után sétáltunk hazafele Scott-tal, Jason-nel, és Ameliával a kórházból. Ma az összes pitiáner feladatot megkaptuk, ami csak létezik.
- Nem hiszem el, hogy csak kórlapokat kellett hurcolnom. – sóhajtott fel elégedetlenül a mellettem haladó Amélia. Nem mertem megszólalni, pedig én sem így képzeltem el az első hetemet, de talán merész lenne kijelenteni, hogy érettek vagyunk egy műtétre, vagy egy kisebb, rutin beavatkozásra is. Mindannyian arra vágyunk, hogy bejussunk egy tapasztalt, vagy híres szakorvos operációjára, de nem tehettük meg. Dr. Montgomery nem hagyott időt nekünk, még egyetlen percet sem, hogy unatkozzunk. A legtöbb időt a gyerekosztályon töltöttük, és nemsokára annak is hangot adtak, hogy ez miért volt így.
- Dr. Montgomery célja a gyerekgyógyászat, de úgy érzem, hogy ennél több oka van, amiért ott tartózkodik, és ránt minket is magával minden áldott nap. – kacsintott mindannyiunkra Jason, miközben megálltunk az egyik bár előtt, és némi habozás után a fiúk egyesével tereltek be minket.
- Dr. Woodward megérne néhány menetet. – fordult vissza incselkedve Amelia, én pedig csak egy mosollyal nyugtáztam a véleményét.
- Em, mondd csak ki, hogy neked is bejön. – cukkolt tovább Scott, de nem mondtam semmit.
- Emma szégyenlős, ha a szakdokikról van szó, pedig ők sem istenek, hanem csak hétköznapi emberek. – a sarokban lévő üres asztalnál foglaltunk helyet, és rendeltünk egy kör felest.
- Nekem ma volt szerencsém a gyereksebészhez. – fintorodott el Jason, és a mesélés előtt fel is hajtottuk az első tequilát.
- Nem tudtam egy kérdésére a választ, és majdnem kiherélt az ápolók előtt. A golyóimat is letépte volna, ha tehetné. Kész rémálom… - rázta ki a hideg az emléktől a velem szemben ülő fiút.
- Azt mondod, akkor olyan, mint egy Kivégző, akivel nem szívesen találkoznál a sötétben, vagy akár fényes nappal? – jeleztem a pultosnak, hogy hozza a következő kört, de a többiek csak sokatmondóan vigyorogtak rám.
- No lám, Emmácskának is van véleménye, csak éppen nem hangoztatja. Össze kellene gyűjteni az összes bent dolgozó orvosról a pletykákat, és leírni valahova. Mekkora buli lenne már, nem? – hozta fel az abszurd ötletet Scott, mire csak hevesen megráztam a fejemet.
- Kezdhetnénk Dr. Woodward szerény személyével…a Kivégzővel. Emma ma este máris kaptál egy jó pontot. – dobott a levegőben egy puszit felém Jason.
- Skacok, nálam van is egy kis notesz, amibe összegyűjthetjük. – vette elő Amelia a táskája mélyéről a vadonatúj kis noteszét, és az asztal közepére csapta.
- Tiéd a megtiszteltetés Emma. – az előttem heverő füzetet bámultam, és az agytekervényeim jócskán forogtak. Ebből nagy baj lesz, ha kitudódik, de ha elmenekülök, akkor a gyakornoktársaim utálnak ki, és azt nem akartam. A második tequila után ragadtam meg a felém kínált tollat, és feljegyeztem az első oldalra, ami az én számat hagyta el…

*

Az emlékektől megrázkódtam, és visszatértem a jelenbe. Dr. Cairns irodája előtt állok, remegő végtagokkal, de nem akarok egy kis nyámnyilának tűnni, így kettőt kopogok határozottan, és belépek a fojtogató helyiségbe. Választ nem kapok, és a félhomályban derengő whiskeys üveg ragadja meg először a pillantásomat. A ma esti főnökömet nem látom sehol. Talán nincs itt, és ma este mégis megúszom a vérfürdőt? Fellelkesülök, és az is maradok úgy egy fél másodpercig, amíg az asztal mellől egy kísértetiesen elgyötört hang nem jelzi, hogy nem vagyok egyedül az irodában.
- Nem. – válaszolok esetlenül, és kétségbeesetten keresem a hang forrását, hogy felkészülhessek az esetleges támadásokra. A következő kérdése megint váratlanul ér, mert a rossz fényviszonyok miatt nem tudom, hol is van Dr. Cairns, de egészen biztosan nem a székében, és ez aggaszt. Nagyon is.
Elmondanám a nevemet, vagy az okot, hogy most miért engem talált itt, és nem mást, de nem hagy időt reagálni. A kezemen futkos a hideg tőle, és a bizonytalanságtól megremeg a gyomrom. Nem kellett volna ma estére igent mondanom, és akkor már régen egy bárban lehetnék, vagy otthon egy jó pasival.
Megkapom az engedélyt a belépésre, de csak rövid, és egyszerű utasítások formájában. Nem is gyötröm magam, hogy megszólaljak, hanem becsukom az ajtót, és feloltom a villanyt a kérésének megfelelően. A köpenyét kutatom a tekintetemmel, de megint oldalra pillantok, és a whiskey-t bámulom. Egy szakorvos így engedi ki a gőzt? Berúg az ügyeleti időben, és ha szükség van rá, akkor megpróbálja összekaparni magát, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne? Nem az én reszortom ítélkezni mások felett, de ezzel a betegek életét teheti kockára. Az alkohol sok esetben segít átvészelni egy rosszul végződött napot, vagy egy fárasztó hetet, de munkaidőben inni számomra tilos, és elítélem az ilyen viselkedést. A földön akadok rá a fehér köpenyre, és amikor lehajolnék érte, akkor egy női test emelkedik fel a padlóról, pontosabban az asztal takarásából.
Hirtelen felkapom a köpenyt, és a két kezem közé szorítom, feszült várakozással egybekötve. Nem tudok elsiklani a részletek tanulmányozása felett. Dr. Cairns nem részeg, hanem annál sokkal rosszabb. A haja kócosan omlik a vállára, a szeme alatt fekete karikák éktelenkednek, a tekintete…a barna íriszekben tompa fény szikrázik. Olyan nézés ez, mint aki nemrég járta volna meg a poklot. Összetörték, és kihasználták. Eszembe is jut azonnal a kis idézet, mely átsuhant az agyamon, mielőtt beléptem volna ide. Vajon mi történt vele? Bántotta valaki? Megannyi kérdést tennék fel neki, de egyszerűen nem merem. Nem tartozik rám a magánélete. A kezére siklik a tekintetem, ahol dulakodás nyomai látszanak. Megbámulnám még hosszabb ideig is, de cselekvőképes, és az összes kint hagyott dolgot, melyet az asztalon felejtett, most besöpri a fiókba, de mielőtt eltüntethetne minden bizonyítékot, egy érdekes pálcikát fedezek fel, vagy többet is. Terhességi tesztek. Dr. Cairns terhes lenne, mégis kitől? Értetlenül ráncolom össze a homlokomat, és elindulok felé, de megtorpanok fél úton, amikor megfenyeget, hogy nem szólhatok semmit arról, amit láttam, vagy látni véltem.
- Nem állt szándékomban. – állom a pillantását, és most elaraszolok mellette, és akkor veszem észre a görnyedt tartást, és a nadrágján éktelenkedő vérfoltot. Nem kell anatómiai zseninek lennem ahhoz, hogy rájöjjek, nagy baj van. Ijedten nézek rá, de hajthatatlan, és ki is kapja a kezemből a köpenyét. Már a folyosón is van, így nekem kell követnem őt. Hogy a fenébe bír mozogni, és a betegekkel foglalkozni, ha éppen most veszíti el a babáját?! Értetlenül nézek rá, és meg is állok a folyosón, de ő menne előre, mint a vezér a sakkjátszmában.
- Dr. Cairns maga vérzik…és spontán vetélése van. Mit számít, hogy ki a beteg? – hihetetlenkedve figyelem őt, de nem emelem meg a hangom.
- Miért nem kért már hamarabb segítséget? – a kezdeti félelmem már régen elmúlt, és most azt szeretném kideríteni, hogy mi a jó fene történt vele...


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Maya and Emma Empty
»Szer. Szept. 02, 2015 7:48 pm Keletkezett az írás



Oh what dream is this?


Az élet csak megtörtént velem. Hagytam, hogy igénybe vegye a természet kezére játszó, szeszélyesen kiszolgáltatott testemet. Nyúzza, míg le nem foszlik, húzza, míg nem nyílik rajta repedés, szorongassa, míg alakját nem veszti, harapja, míg fogain tespedő nyálától nem válik az is fertőzötté, törje, míg szilánkok nem szabadulnak át a finom bőrön, tépjen belőle, míg el nem fogy, szorítsa kínzó szenvedéllyel, míg lélegzik.
Már túl sokáig lélegeztem.
Éreztem bordáim közé furakodni a durva ujjakat, borostájának sercegését nyakam vékony bőrén visszaidézte nyughatatlan elmém, a testemet védtelenül hagyó ruhadarabokért kapó vágyát még most is éreztem lüktetni.
Minden perccel egyre inkább úgy éreztem, hogy túl sokáig lélegeztem.

A légvételek a pokolig süllyedtek. Minden erősebb izommunkánál, melyet megkövetelt az utólagos riadalomból visszamaradó zihálás, elfogott a vágy, hogy a képzeletem teremtett éles konyhakést, melynek hegye valahol a gerinc idegeibe kapaszkodott, nyele a baloldali petevezetéknél meredezett várakoztatás nélkül kirántsam magamból. Ki akartam irtani agyamból gondolatát a történteknek, eltörölni a felszakadt kínhegeket, lakatra zárt szelencébe rejteni emlékeim több sebből vérző valóját, lemondani a sajgásról, a görcsös összerándulásról, vagy éppen a koponyát több oldalról és pontból szétrobbantani vágyó főfájdalomról. De ezt nem én irányítottam.
Áruló testemre nem hatott néma fohászom. Itta magába az idegeken megfoganó gyötrelmek óhaját, s egykori lojális barát odaadásának ismeretében rázta vele tudatomat.
Fel kellett volna adnom. Teret engedni a méhemben zajló pusztulásnak, elsiratni a fiatalt, kit igazán soha nem ismertem, csupán ábrándjaim lehettek az osztódás folyamatát élő szövet útjáról. Rám fért volna egy szabadnap, vagy csak műtétek nélküli és felelősségvállalástól hiányos nap az urológián, hogy a vizitelő orvos nyomában járva megkínáltassam magam minden betegem kedvességével, s szeretetével. Rám fért volna, hogy úgy szeressenek, hogy előtte nem kell számot adnom az ajkaim két halvány kis szegletét súlyos, lefelé görbülő ívbe fogó bánatról.

Csak a gyakornok volt a helyiségben.
Bárhogyan próbáltam barátkozni a fiatal vonásokkal, melyek öt vagy hat évvel voltak csupán fiatalabbak enyémnél, nem láttam benne a zsebkendőt, aki letörli az egybefolyó orr és a nyálképző szervek váladékát, majd az államon konokul, útjukat mellkasom felé fordító whisky cseppjeinek útját állja.
Bárhogy hívták, csak egy gyakornok volt.
Jól láthatóan törékeny testfelépítésének terhét, hegyes vállának csontos szirtje sem könnyítette. Hogy odahajtsam fejem? S érezzem olcsó samponjának illatát a fejtetőre kontyolt léha copfból kiszabadult rakoncátlan tincseken? Vagy a kórházi egyenruhának jellegzetes illatát, mit a mosószer hagy benne? Nem. Ahogy évekig nem volt erre megfelelő személy, úgy nem most fogom kiválasztani magamnak a zsenge anatómiai makettet. S a bizalmamra, melytől minden gyakornok megfosztottan sínylődött a kórház falain belül, jelenlétemet azzal tüntették ki, hogy a korridorok falának vetett háttal, lélegzet visszafojtva várták, kit viszek aznap szórakozott kiszámolós gyermekjáték után kivégzésre, nem is volt szükség. Mert a listaíró kígyóeleségnek is beillő kispatkányaink még arra sem voltak használatosak, hogy kísérleteinkhez felhasználva őket, egy lépéssel előrébb vigyük általuk az emberiséget. Elmutálódott génjeik rontották volna az csoportválasztás átlagát. Noha, ezt jogszabályok tiltották, ahogy további középkori kínzási módszerek terjengős sorát, nem ez volt az elsődlegesen visszataszító tény.

Egy gyakornok.
Csupán késleltetve gondoltam bele, hogy holnap mi kerül rólam a noteszbe. Halálomon voltam, de így sem fosztottam meg a medikát a fantáziadús elképzeléssel.
– Tudja, meg sem kell szereznem maguktól a noteszt. Mert az elsőnek az olvasásakor már megismertem azt a kicsinyes és alkoholban elfőzött agysejt csökevény teljesítményt, amire képesek. Figyeljen, elmondom, mi lesz a noteszben – levegőt kellett vennem, ráadásul nem volt olyan játszi könnyedségű a mozdulatsor az ajtó küszöbéig, mint azt hittem. – Múlt éjszaka, az ügyeleti idő alatt – s itt, mint felkiáltó jel vagy inkább felhívó stigma, égnek emeltem görcs húzta mutatóujjamat. – Báthory Erzsébet nem hazudtolta meg magát. Irodáját római fürdővé alakította. Folyt a whisky, zsongott odabent az élet, kenyér és cirkusz járt a népnek az ezoterikus szeánsz során. Eddig jó, ugye?
Nem volt kétséges, hogy fenntartom a figyelmét. De hálátlan mellkasában meg akartam forgatni a kardot, amibe önszántukból és lelkiismeretük noszogatásából kellett, hogy dőljenek a lelepleződést követően.
– Folyt a vér, s ez a kíméletlen ribanc, ott fürdött benne, kéjsóvár vigyorával élvezte, hogyan úszik a gyakornok a szarban, mert még ahhoz sem volt kénye, kedve az elkényeztetett, macskás izomzatú szakorvosnak, hogy időben centrális vénát szúrjon a drogos testen. Ez annyira prózai. Ha leírta, kérem, tegye idézőjelbe és szignózza az én nevemmel. Lekötelez, ötezer-hatszáznegyvennégyes. Várjon csak, kihagytuk a terhességi teszteket, ugye? Remélem, megkérdőjelezi, hogy van méhe és petefészke ennek az ördögfajzatnak.
Magamra gondoltam, persze egyetlen szavamat sem vettem rám nézve bántásnak. Minden embernek megvolt a maga problémája, így a medikának is. Ambivalens érzelmeivel kellett, hogy küzdjön. Hiszen kimondatlanul is ott lebegett kettőnk között a kézrázással nem hitelesített ígéret, hogyha ennek híre megy a kórházban, s az onkológia vagy a gyereksebészet fejének előbb jut fülébe, minthogy önszántamból daloltam volna el leküzdhetetlen, erőfölénnyel bíró problémámat, akkor ötezer-hatszáznegyvennégyes búcsút inthet az orvosi karriernek ezen a földrészen, vagy inkább az egész világon.
Elért a hőhullám, ami fél órája kerülgetett. Újra fújtattam a melegtől, s ezen nem segített a hátamra terített köpeny sem. Labilis voltam. Már nem csak a járásomon látszott a hirtelen érkező változás, melyet a vérveszteség okozott, de a koncentrációs képességem, az emlékezési tehetségem is tropára ment az utóbbi egy óra miatt.
– Mi az, hogy spontán vetélésem van? Nem menstruálhatok, drága, szemfüles medikám? – tártam szét lesújtó hitetlenséggel karjaimat, s még a dühödt nevetést sem tudtam visszatartani. Pimasz őszintesége lesújtó volt. S ha én nem is akartam bevallani magamnak, hogy a hét napos magzat éppen most távozik, s válik meg bolyhos nyákágyától, a kotnyeles tündérke nem felejtett el felvilágosítani.
– Maga komolyan azt hiszi, hogy nekem nincsenek pirosbetűs napjaim? Hogy hozzám nem jár a Mikulás. Elkeserítem, nincs farkam, ahogy azt maguk harsogják. Nő vagyok ezért velem is megeshet, hogy megesek.
A vérzés csillapíthatatlansága kimondatlanul megrémített.
– A nőgyógyászatra készül, hogy ennyire képben van a vetélés különféle eshetőségeivel? Hm? Akkor halljam. Referáljon arról. Csak fogja be, hogy haladhassunk, aztán meg feldughassak magamnak egy tampont és magának ne legyen igaza. Ellenőrizte a HCG szintemet, hogy ennyire képben van?
Dehogynem igaza volt. Bántón igaza. S még a szervezetem is az ő pártját fogta. Alhasam utolsót rándult, de már nem bírtam megmozdulni. Előregörnyedve csúsztam le a hideg kövű padlóra, s bekúszva a fal tövébe, hátamat az üres falszakasznak vetettem. Hátra hajtott fejem a kiutat kereste, de csak egy általam kiragasztott, inkontenciáról szóló plakát feszített ott. Az nem fog megmenteni a fájdalomtól.
– Segítséget? Maga segítséggel menstruál?
Csak azért is hajtottam a konok elgondolás tényét.
– Nem vészes a beteg állapota, ugye? Mert ha most azt mondja, hogy bármelyik pillanatban lefordul a vizsgálóasztalról, akkor hozzon egy morfiumot és egy tolószéket és menjünk. Morfiumot mindenképpen hozzon. Menjen vissza az irodába és ahová látta, hogy besöpörtem az íróasztal tartalmát – szánt szándékkal nem hangsúlyoztam ki, hogy a terhességi tesztek sorát –, hozzon egy injekciós tűt és adja be. Menjen.
Mit bántam én, hogy megnézi-e, pozitívak voltak-e a terhességi tesztek. A fiatal medikus jobban felkészült volt erre a helyzetre, mint én magam.
Mielőtt otthagyhatott volna, kivettem kezéből a kórlapot, mely miatt felkeresett. Nem volt időm elvetélni. Volt egy betegem. Az orvos maga pedig soha nem lehetett előrébbvaló, mint a rászoruló. Nem!
Beletemetkeztem a sorokba, de minden annyira összefüggéstelennek és feleslegesnek tűnt, hogy inkább csak arra használtam a formanyomtatványt a dossziéban, hogy meggyűrjem sarkait. Valamibe kapaszkodnom kellett.
A visszatérő fiatal orvosra emeltem tekintetemet, s kérnie sem kellett, lemeztelenítettem hasfalamat.
– Adja izomba. Lassabban kezd el hatni, de hosszabb ideig kitart a hatása. Ne szúrja túl mélyre. Csináljam én? – nem volt kedvem megszúrni magam, hiszen nehezen viseltem a fennálló fájdalmat, nem, hogy tovább súlyosbítsam a helyzetemet. Meg kellett nyugtatnom a medikát. Neki kellett csinálnia.
– Mi a keresztneve? Kivételt teszek és megjegyzem. Van barátja? Vagy az a szabadfajta, aki könnyedén lehetne most a helyemben?
Nem lehetett már ezt titkolni.



made by torie ♥


A hozzászólást Maya A. Cairns összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Okt. 02, 2015 5:22 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Maya and Emma Empty
»Vas. Szept. 06, 2015 11:27 pm Keletkezett az írás




Maya and Emma




Nem kellett volna megszólalnom. Átléptem azt a bizonyos határt, ami a felettes és a beosztott között szokott íratlanul köttetni. Bármennyire is jó gyakornoknak tartottam magam, most elkapott a bizonytalanság kétes érzése. Be kellett volna fogni a számat, hogy ne kerüljek ilyen helyzetbe. A kérdés csak úgy kiszaladt a számon, és nem számoltam a következményekkel. Maya Cairns nem az együttérzéséről, vagy a megértéséről volt híres. A három Muskétás egyik tagjaként az egész kórház rettegett tőle. Soha nem lehetett tudni, hogy éppen milyen hangulatban van, mert egy apró bakival is fel lehetett dühíteni. A legutóbbi ebédlős sztorinál nem voltam jelen, de az elmondások alapján, szörnyen le lettek tolva a társaim a notesz megtalálása miatt. Egy ostoba viccnek indult minden, de olyan hatalmas galibát okoztunk vele, hogy bántam a létezését is. Megsérteni valakinek az egóját talán rosszabb, mint becsmérelni a munkáját. Tapasztalt orvosok, akik megküzdöttek azért, hogy ott álljanak, ahol most vannak. A lábuk nyomát is csókolnunk kellene jobb esetben, mégsem szerettem, ha úgy bánnak velem, mint egy darab ronggyal, most mégis ennek lettem kitéve.
Mérges kígyóként vetette rám magát, és hozta szóba a vétkemet. A báros esténk emléke jutott megint csak eszembe. A Kivégző, Báthory Erzsébet, Mengele, Szívdöglesztő mind olyan gúnynevek, melyek azon az estén születtek. A tequila bátorító hatása után csak a képzeletünknek kellett volna határt szabni, de nem történt meg, és egy egész füzetet írtunk tele olyan gondolatokkal, és véleményekkel, amelyeknek nem minden esetben volt valóságalapjuk. Egyikünk se tudta, hogy James Woodward mit csinál a szabadidejében, vagy hogy milyen díjakat nyert el eddigi pályafutása alatt, nem ismertük Shane Morgan háttértörténetét sem, vagy Nathan Graham magánéleti problémáit. Az összes csúfság csak a nővérek pletykáiból, illetve az egyhetes tapasztalataink alapján vésődött papírra.
- Én…én… - egyszerűen képtelen voltam bármit is hozzáfűzni ahhoz, amit a fejemhez vágott. Túl ügyesen bánt a szavakkal, és szorította sarokba az áldozatát. A megtört nő testébe egy igazi ragadozót ültettek bele, aki nem félt megbántani senkit, ha őt magát is veszteség érte. Én lettem az ötezer-hatszáznegyvennégyes áldozata, vagy strigulája.
- Nem lesz nyoma a mai estének, ezt megígérhetem. – álltam rideg tekintetét, pedig legszívesebben elmenekültem volna, és vissza se néztem volna. A bizalom olyan luxusnak számított a mai világban, hogy nem is reménykedtem abban, hogy komolyan fogja venni akár egyetlen szavamat sem, de tudtam, hogy mivel járna, ha most elfecsegném véletlenül valakinek, hogy mit láttam ma este az irodájában.
Az acélkeménységű álcája kezdett darabokra hullani előttem, ahogyan a járása egy pillanat erejéig megroggyant, és az arckifejezése is megváltozott. Elsápadt, és meg is szédült. A felvetésemben száz százalékosan biztos voltam, de ő persze megint visszaváltozott azzá a boszorkánnyá, aki előbb a földbe tiport. A menstruációra hivatkozott, és a női bajokra, melyek meglepő módon még őt is kínozhatják, annak ellenére, hogy egy hárpia, vagina nélkül a saját állítása szerint is.
- Nem készülök nőgyógyásznak, de elvégeztem az egyetemet, és némi tapasztalatot is szereztem már. Nem kell lenéznie, és hülyének beállítania, mert maga szerint nem vagyok képes megállapítani egy spontán vetélést. A terhességi tesztek az asztalán…azok is csak úgy oda varázsolódtak? Most már vaknak is titulál? – erősen gesztikuláltam, és mutogattam is mellé, mert felhúzott. Segítséget szerettem volna nyújtani neki, de ha ennyire makacs, és nem kér abból, akkor nem fogom gyötörni magam. Feltettem egy kérdést, amit szerintem bárki feltett volna a helyemben, ha látta volna mindazt, ami az irodájában történt. A kinézete sem arról árulkodott, hogy a Mikulás látogatta volna meg.
- Nem, nem vészes az állapota, csak… - kezdtem volna bele az ostoba magyarázkodásba megint, de aztán fordult a kocka. Először értetlenül fürkésztem a barna íriszeket, mert az állításai alapján nem kért a segítségemből, mégis utána már a földön kötött ki, és a falnak támasztotta a hátát. Báthory Erzsébetet a fájdalom legyőzni látszott, és én is befogtam a számat, mert morfiumért küldött el az irodájába. Megtehettem volna, hogy faképnél hagyom, és leszarom, hogyan oldja ezt meg? Igazából a sok negatív kritika után ezt tartottam volna ésszerűnek, de bólintottam egyet, és elindultam vissza a folyosón az irodájáig, de előtte még kikapta a kezemből a mappát. Nem is értettem, hogy minek törődik a beteggel, ha maga is ellátásra szorul, de nem álltam le még egy kör vitára, mert értelmetlen lett volna.
Futva tettem meg az utolsó métereket, és a levegőt kapkodva nyomtam le a kilincset. A helyiségben még mindig az a természetellenesen hideg érzés uralkodott, mint amikor először léptem be ide ma este. A mosdó ajtaja tárva-nyitva állt, és a kíváncsiságom is feléledt, hogy mi történhetett odament, de megfékeztem magam, és csak a feladatomra koncentráltam. Az íróasztalt megkerülve álltam meg, és húztam ki a fiókot. Több kacat éktelenkedett benne, többek között néhány terhességi teszt, egy üres cigis doboz, és egy akta. Vajon mi állhat benne? Elkotortam mindent a közeléből, és a morfiumra meg az injekciós tűre fókuszáltam rá, de furdalta az oldalamat a kíváncsiság, és belelapoztam. Nem futhattam végig rajta egészében, mert az idő szorított, de egy nevet megjegyeztem. Sadie Higgs. Nem tudom, ki ő és hogyan kapcsolódik hozzá a főnököm, de ezt bizony szépen el akarta rejteni az árgus tekintetek elől. A lányról látott fotó alapján nem lehetett több tizenhatnál, vagy tizenhétnél. Mi köze van egy tinédzserhez az urológusnak, és miért kellett a fiókjába söpörnie az aktát? Furcsának véltem, de inkább visszatettem a helyére, és a fájdalomcsillapítóval együtt távoztam a helyiségből.
Futottam vissza, és leguggoltam mellé. Máris felráztam a fiola tartalmát, és a fecskendő segítségével szippantottam fel a tartalmát. Megint olyan kérdéseket tett fel, amitől zavarba jöttem egy pillanatra.
- Emma a nevem, és megcsinálom. – pillantottam fel a barna íriszekbe, hogy végre egy kis időre elhallgasson, de tudtam azt is, hogy rá kell hallgatnom, mert jobban ismeri az emberi test működését, mint én. Finoman és lassan szúrtam bele a hasfalába, de közben aggódtam is, hogy elrontom esetleg. A fájdalomcsillapító kiürült a fecskendőből, és kihúztam a tűt is az izomból.
- Készen is van. – egy kis vatta kellett volna, de azzal most nem szolgálhattam, ezért egy zsebkendő fecnit bányásztam elő fél kézzel a zsebemből, és nyomta a szúrás helyére.
- A beteg mellesleg egy hülye pöcs, aki nem engedte, hogy ellássam. A barátnőjére emlékeztetem. Az előbbi kérdésére pedig igen, akár én is lehetnék most ilyen helyzetben, mint maga. – ültem le mellé a földre, és a fejemet a falnak döntöttem neki. Összezavarodtam, és próbáltam rendezni a gondolataimat. Kitől lett terhes a mellettem ülő nő, és miért rejteget aktákat a fiókjában? Az ég tudja erre a választ, mégis érdekelt volna, hogy mi történt vele ma este.


MADE BY TORIE ♥


A hozzászólást Emma Harrington összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 21, 2015 9:19 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Maya and Emma Empty
»Kedd Szept. 15, 2015 12:02 pm Keletkezett az írás



Oh what dream is this?


A medikusokról gyakorta hittük, mi, nagymenő, gazdag, nívóval bíró szakorvosok, hogy erejük számfölényükben rejlik. Hiszen, ha az egyiknek mankóját törte a diagnózist fejtegető kérdés, a replika érkezhetett egy másiktól, miközben az hóna alá kapott a nyomoréknak. Ennyire egyszerű volt az elméletünk. S noha a ritkásan fejét felvető engedetlenség hangosan és hirtelen vágott szavunkba, elsodorva a légtől megfosztott pillanat rendületlenségén való egyeduralmunkat, ezek a kivételes esetek erősítették az orvosi architektúra szintjein való biztos megélhetést.
Az előttem álló fiatal gyakornok tiszteletlen felszólalása, mellyel határokat feszegetett… dehogy feszegetett! Mint egy tenni akarástól bódult bika, úgy döntötte meg falait a kettőnk közötti elszigeteltséget biztosító éveknek, tapasztalatnak, tudásnak, empátiának.
Empátiának, ami hallgat, ha arra van szükség, nem zajong, s nem nyújt kezet addig, amíg a makrancos ellenállás le nem omlik, s az kéri egy másik fáradságos munkáját.
Ötezer-hatszáznegyvennégyes azonban borzasztóan nem volt tisztában olyan képességekkel, melyek átsegíthették volna a szakorvosi partvonalon. Jött, hangoskodott, segítséget kívánt nyújtani, s csak azért, mert egyszer nem mások vérét itta be bőröm, hanem sajátommal kellett megküzdenem, már rögtön elesettnek nézett, gyengének.
S én voltam olyan ostoba, mint gyermekek, kik anyjuk érkezésével ösztönösen vállnak hajthatatlanul hisztérikusabbá, gyengébbé, hagytam, hogy ez a gondoskodó kis senki, a tápláléklánc legalján tespedő, anyai ösztöneit bizonyítani vágyó csitri, elég legyen hozzá, hogy átvegye felettem a fájdalom a hatalmat.
Folyékony téboly várakozott a vödörben, melyen a fiatal nő átesett tehetetlenségében. Szétáradt bennem. Eláztatott, s már éreztem is az első állomást, hol gondolataim Rhys Higgs birtokába bocsájtattak. A legkíméletlenebb antitézise volt a gyakornoknak a főorvos bőrt öltött szervkereskedő. A puha hajnalba úgy süllyedtem bele, mintha az maga lenne a beteg ágy, fehér, fertőző bacilusokra váró ágyneművel. Nem volt mi ellen védekezni. Tudatom épségét igazolta a rövid és hosszú távú memóriám épsége, s a biztonságérzet, mely ez mellett a gyenge akaratú medika mellett is elért. Saját védőfalaim már régen leomlottak. Az ő satnya kezeinek erejében pedig fele annyi adrenalin sem járhatott dühödt állapotában, mely engem már akkor elönt, mikor csak neve hangzik el az átkozottnak. Mégis… megnyugvást jelentett kitagadott, elárult, cserben hagyott tudatomnak.
Oldalra döntött fejem nehéznek bizonyult. Hiába vizslattam vonásait, tudván, hogy majd elárul, most nem találtam benne riasztót. Elengedtem magam. Miért tettem? Ölt volna meg a fájdalom. Miért adtam lehetőséget rá egy vadidegennek, hogy tönkre tegye a csendes titkolózást, mely számomra a felhúzott színpadi díszlet volt teljes pompájában?
Bolond voltam.
Egy elhaló nyögés szakadt fel torkomból, miközben feladtam az ambivalens érzelmek hadakozása közé állott igazságosztó bíró szerepét. Belenyugodtam, hogy a menstruáció görcsösen rám törő kínja megalázott a folyosó közepén, kitéve védtelen fedetlenségét testemnek a marcangolást vágyó, agilis lelkeknek. Főleg ennek az egy gyakornoknak.

Beengedni a kecskét a káposzta földre, teljességgel infantilis tett volt, az agyi működés teljes megszűnéséről árulkodó. Orvosnak ritkábbnál-ritkább diagnózissal bíró betegeket felmutatni, majd felajánlani egyetlen megmentését, abnormális vizsgafeladat lett volna. Hiszen a fennálló idő alatt az életeknek fanatikusa, a sebészelme, döntésképtelenséget mutatott volna az egyforma túlélési arányban, előéletükben ugyanannyira ártatlan és jószívű betegek között. Mindet elveszítette volna a megbízó. S akkor most itt volt a fiatal medika, rettegett felettesének legbizalmasabb köreibe nyert bebocsájtást. Felszólításra furakodhatott át a meghúzott korláton, úgy áshatta be magát az életem színteréül szolgáló irodába.

Alábukhattam volna a fájdalomnak várakozás közben, ehelyett azonban reszketegen morfiumra várakozó kezeimmel végigtapogattam a testemre öntött, világoskék műtősruhát, melynek valamelyik zsebembe, a medika megérkezését megelőzően elrejtettem egy tampont. Elejtettem? Vagy csupán az érzékelő idegek megmakacsolták magukat, s nem voltak hajlandóak rálelni a megmentő, csavartestű vattakúpra.

Percek teltek el, még azután is, hogy megjártam a hátam mögötti páciensek számára fenntartott mellékhelyiséget, hogy enyhítsem látványát a női esendőségnek, mely két petefészkemnek hála, hónapról hónapra felettem is eluralkodott.
Már azon morfondíroztam, miképpen szerzek tiszta magát magamnak, mikor megláttam a fehér köpeny előtt tartott injekciós tűt tartalmával.
– Az időérzékem nem mondott csődet, kedves hatezer-ötszáznegyvennégyes – semmi konkrétummal nem vádoltam meg. Ha ettől rosszul érzi majd magát, de legalábbis visszanyeli ellenkezését és mentegetőzését, miszerint ő kizárólag az üvegcsét és a tiszta tűt kereste a terjengős idő alatt, tudni fogom, hogy melyikünk hibázott nagyobbat.
Hajtott a kíváncsiság. Bohón kutattam magamban olyan információ után, melynek megerősítése a részéről, azt jelenti majd, hogy többet látott, mint kellett volna.
– Eltettem az asztalról a whisky-s üveget?
Noha percekkel ezelőtt még én voltam, ki ezt a kérdést hajtogatta magának, képes voltam feleleveníteni a percet, mikor a megsárgult akta alá rejtettem a fiókomban. A fiókomban, ahová ez a kis érdeklődő bedugta tisztátlan kézfejét.
Muszáj volt beszélnem, hiszen a tűtől való fóbiám nem enyhítette a jövőbe tekintő optimizmus, melyben ott lebegett a narkotikum hatásának bizsergető reménye.
Még így is összerántottam előzőleg lemeztelenített hasfalamat, s talán figyelmemen kívül a nyamvadt vászon felsőt is túlhúztam azon a centiméteren, hol még hibátlan tetszett a bőröm, s nem vált nyilvánvalóvá a barbárok munkáját felidéző heg-szörny.

– Szóval, Emma. Emma ki? Emma Morfiumhordókislány? Vagy magának tökéletes lesz a dr. Ötezer-hatszáznegyvennégyes? Nekem aztán olyan mindegy, de talán a neve rövidebb, mint kimondani ezt a végeláthatatlan sorszámot. Maga sem hív Mayának. Én sem fogom Emmának nevezni. Majd ha együtt itta velem a tequilát a szemközti bárban és a csuklómról nyalta le a sót, attól kezdve megtanulhatja a keresztnevem, s én is használom a magáét. Most viszont…
Szenvtelenül kecsegtettem magam a morfiumtól kapott ismert impresszióval, mely majd perceken belül elér, s visszaadja régi önmagamat. Talán többet kellett volna gondolnom Rhys Higgs, s az idegek azonnal haptákba vágták volna magukat fájdalomcsillapítástól mentesen is.
– Ne nyomja, masszírozza szét… – kaptam pillantásom a nőre, majd hogy lássam követi utasításomat, s képesek leszünk a jövőben együtt dolgozni, figyeltem mozdulatait.
Az utolsó medikus, akit önszántamból felkaroltam, s nem szükségeltetett hozzá felsőbb nyomás, az Roman Wise volt. Most azonban, hogy ez a kis… orvos kezdemény beleásta magát valami olyanba, amihez talán soha ne lett volna köze, biztosnak kellett lennem benne, hogy nem jár majd el a szája. Ezt pedig legjobban úgy érhettem el, ha bizony elővettem a bennem élő ezredest, aki megkeserítette az életét egyetlen, aprócska kihágáskor is.

– Szóval van egy hülye pöcs betegünk. Képzelje, az urológia tele van ezekkel a férfiakkal. Mindnek van farka… és érthetetlen, hogy maga, aki inkább pornószínésznőket megszégyenítő külsővel bír, hogy-hogy nem érinthette meg a férfi ékességét. Remélem nem azzal kezdte, hogy ma este ön itt egy gyakornok….
Még szükségem volt néhány perc szusszanásra. Noha Emmának nem adtam rá engedélyt, hogy ilyen közel kuporodjon hozzám, mégis megtette. Jesszusom, hogy ölebemmé lett fél óra alatt.
– Örvendek. Nem fogunk kezet, mert már ismerem – csóváltam meg fejem, ami a mozgatásra még mindig úgy érezte, jobb lenne, ha felrobbanna. – Szóval maga is egy ostoba kurva. Ki tudja melyik a jobb. Az a férfi, aki kapcsolatban él, és még egy fiatal medikától is irtózik, nehogy jobban preferáljon neki az érintés, mint az otthonülő, unalmas barátnőé, vagy az, amelyik olyannyira szabadnak érzi magát, hogy a kulcsát kérés nélkül is megforgatja a zárban, hátha kinyílik az a bizonyos ajtó. Ez a kulcs meg beletört, bassza meg. Lényegtelen. Ez már a morfium hatása, vagyis elkezdett hatni. Szedje fel innen magát, mert indulunk, csak még…
Megelőzve a fiatal doktornőt, a folyosón elhelyezett nővérkocsihoz léptem, melynek eldugott szegleteiben, az élére vasalt ágyneműk között kutattam az orvosok öltözőjébe szállítandó műtősruhát. Végül csak megtaláltam, s minden szégyenérzet nélkül váltam meg az előző darabtól.
Ahogy az erős gumi durván végigszántotta igénybe vett combomat, szinte magamon éreztem Rhys Higgs érintését. Nem akartam rágondolni… annyira nem akartam.
Megtépett, s a copf fogásából kiszabadult hajammal kínlódtam. Fájó csuklóm miatt igen csak nehézkesen ment a barna, rakoncátlan tincsek megmunkálása, de végtére is sikerült, s újra feszesen simultak fejtetőmre. Már a gumit igazítottam, mikor dr. Ötezer-hatszáznegyvennégyesre vezettem tekintetemet.
– Szóval a beteg férfi. Fiatal, mert még azt hiszi, hogy van a barátnőjénél jobb. Én egész biztosan jobb vagyok, de majd mindjárt meglátjuk, mennyire fog imponálni annak a válogatós faroknak, ha maga végi a vizsgálatot rajta. Utálom az akadékoskodó betegeket. Kifejezetten egy szintre süllyednek a gyakornokokkal.
A szimpátiám a kezdő orvosokkal szemben, még mindig nem volt kifogásolhatatlan, s kizárólag a morfiumnak köszönhette, hogy még nem követeltem meg, hogy négykézláb kúszva haladjon az oldalamon.
Megérdemelte volna. Ki tudja, mit művelt odabent. De ha nem feszegettem ezt a témát, talán elhessegethettem feltevését, miszerint terhes voltam, nem kizárólag elért a női bajok Mikulása.
– Hozza a kórlapot. Ott van a földön…
Az első métereken próbálgattam sétám tempóját. Félve az eséstől, vagy a visszatérő maró érzéstől, mely éles fogaival cincálta az izmokat, visszaköszön. Azonban a szer, mivel már hosszú hetek óta éltem, nem hagyott cserben. Még mindig hatott. Kifogásolhatatlan állapotba hozott. Talán csak a vesém sajgott. De mióta magányos, monopol helyzetében, birtokolta eltűnt társának munkáját többet képzelt magáról, s tovább sajgott, mint más, nála jóval igénybe vettebb szövetek.
– Felmegyünk, és maga fogja megvizsgálni. Én pedig ott állok majd, és figyelem, ahogy ordítozik. Elmondom a jogait, a lehetőségeit… s hogy a maradással kötelessége lesz engedni a legfiatalabb nővéreknek is, hogy hozzáérjenek az örömrúdjához. Hacsak nem egy összement ropi szálról van szó…
Rhys Higgs… mert újra csak ő volt tudatom eltulajdonlója. De nem bírtam elfelejtkezni a férfi tettéről. Az volt, mi eltántorított tőle, hogy akár egyetlen férfi nemi szervet is a kezembe vegyek a következő negyvennyolc órában.
Menni fog, Cairns. Ne add fel, még élsz!
– Miért néz így? Mondani akar valamit? Kielégítően jól vagyok, ha tudni akarja. Nincs fájdalmam. Meg ne merje kérdezni, hogy fáj-e valamim… mert esküszöm, hogy az első alkalmas eszközzel leszúrom.
Már elhagytuk a nővérpultot, mikor megtorpantam, hogy szembe kerüljek Emmával, s kiolvassam mondandóját szeméből. Túlságosan meghúzta magát, s ízlelgette a még fel nem tett kérdésébe felsorakoztatott szavainak kiejtését. Valamit akart. S ez egyelőre elég volt hozzá, hogy életben akarjak maradni.



made by torie ♥


A hozzászólást Maya A. Cairns összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Okt. 02, 2015 5:21 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Maya and Emma Empty
»Hétf. Szept. 21, 2015 9:32 pm Keletkezett az írás




Maya and Emma




Gondolataim ezerfelé cikáztak, miután elhagytam a Pokolhoz oly közel álló helyiséget. Maya A. Cairns doktornő rezidenciájára már a bejutás is felért volna egy ingyen hajózással a Sztüx folyón, ahol megválthattam volna a lelkemet két, egyszerű pénzérmével a révésznél. Nem szerettem betolakodót játszani mások privátszférájába, és elcsenni az ottani titkaikat, pedig most határozottan azt tettem. Dr. Cairns irodája ilyesfajta helyszíne volt a szakorvosok által oly becsben tartott magánlakoknak. Egy kórházban ezeregy dolog történik a nap minden egyes pillanatában, de mindig akad egy olyan kis zug, ahova a nagy és a tiszteletet parancsoló felettesek szeretnek visszavonulni, és elzárkózni egy kis időre a külvilág zajától. Az orvosi szakma árnyoldalai közé tartozik sajnos az is, hogy a legtöbb időt ennek a koszos épületnek a négy falai között töltjük, és így, itt is ki kell alakítanunk egy másik élettért, ha már olyan szűkös időkeretünk van a hétköznapi teendőkre, és az emberi kapcsolatokra.
A whiskeys üveg eleinte zavart, mert nem a jó példára utalt, mégis azon se csodálkoztam volna, ha a mai ügyeletes „felvigyázóm” így üti el az unalmas óráit, amíg nem kap egy sürgős esetet. A tévhiteknek valóságalapot adva érzékeltem csak igazán, hogy ma este milyen orbitális hibát vétettem. Nem kellett volna a szívemre hallgatni, és akkor nem keveredtem volna bele semmilyen kellemetlen helyzetbe Dr. Boszorkánnyal, alias a tökéletes doktornővel, aki még a májamat is felajánlaná valamilyen segélykérő szervezetnek, ha rossz választ adnék a kérdésére, netalán rossz időben vennék levegőt a folyosón, mielőtt megkaptam volna az engedélyt rá.
Báthory Erzsébetre viszont ma este olyan körülmények között találtam rá, amire még jómagam se számítottam. Nap, mint nap elhaladva mellette a kórház épületében álmodoztam arról, hogy egyszer én is ilyen határozott, és elismert orvos leszek, mint ő. Aki csak elsétál mellette, érzi a kisugárzását, azt a félelmetes erőt, melyet birtokol. Egyetlen percre sem veszíti el az önuralmát, tisztában van a tettei súlyával. Olyan képességekkel rendelkező nő, akire bárki felnézne, és csendben, távolról csodálná, miközben egyazon időben rettegne is tőle. Én is ebbe a táborba tartoztam eddig.
A mappa, és a benne rejlő név azonban sok kérdést felvetett, ahogyan a vetélés, és a dulakodás nyomai is a csuklóján, és az arcán. A máskor finom, és rendezett külső megbomlott, és darabjaira hullott szét egyetlen este alatt. Pont előttem kellett volna ennek megtörténnie? Valószínűleg nem, és a legrosszabb pillanatban avatkoztam bele az életébe, de már benne voltam, és nem tudtam azt sem elfelejteni, amit odabent láttam.
A folyosón lihegve szedtem a kis lábaimat, hogy időben odaérjek, de már így is értékes perceket vesztettem, és a gyanú akkor is fel fog éledni benne, ha én nem akarom. Az injekciós tű ott lapult a két izzadt, görcsös ujjam között, és majdnem kétszer ki is csúszott onnan a fiolával együtt. Határozottnak akartam tűnni előtte, és megmutatni, hogy egy gyakornok is lehet jó valamire. A kezdeti bátorságom még egy ideig kitartott. A remegésre nem figyeltem, hanem tettem, amit tennem kellett. A morfiumot a megfelelő adagban mértem ki, és egy kicsit fel is engedtem belőle, hogy ellenőrizhessem, de már közben is jöttek a kétes kijelentések. Nem akartam magamra venni a megjegyzését, de akaratom ellenére mégis sikerült. Valljam be egyből neki, hogy kutattam a fiókjában, és találtam egy-két érdekes olvasmányt? Leguggoltam elé, és a hasfalára pillantottam. A bőre selymesnek látszott, de aztán túlhúzta a műtős felsőt, és újabb titokra derült fény. Mióta van valakinek ilyen csúnya hege? Értetlenül ráncoltam össze a homlokomat, de nem tettem szóvá, amit az előbb láttam. A csokoládébarna íriszeket kerültem, mert tartottam attól, hogy félelmemben elszólnám magam.
- A whiskey? Nem emlékszem, hogy eltette-e. Nem azzal voltam elfoglalva. – zártam rövidre a beszélgetést, és most feltekintettem rá. A szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, az arcszíne inkább hasonlított egy halottra, mint egy élő emberére, nem beszélve a kusza hajszerkezetéről, amelyből több helyen csomókban lógtak ki a megtépett hajszálak. Így nézne ki egy elismert orvosnő? Nem hinném, főleg nem az oldalán elhelyezkedő csúnya sebhelyről. A külsőség alapján nem csak én jutottam volna arra a következtetésre, hogy Dr. Cairns-t valaki bántalmazta. A terhességi tesztek, a vérben úszó nadrág. Talán valami rosszat tett, és valaki behajtotta rajta ennek az árát? Ki az a Saddie Higgs? Legbelül összezavarodtam, és megpróbáltam a legjobb oldalamat mutatni felé. Az injekciós tűt lassan kihúztam, aztán egy papírzsebkendő fecnit nyomtam oda a szúrás helyére, de máris érkezett a feljebb való utasítás, hogy még ezt is rosszul csinálom. Szótlanul masszíroztam szét neki, hogy meg legyen elégedve a végeredménnyel, de mindketten tudtuk, hogy én soha nem fogom az ő szemében megütni ezt a mércét. Némi együttérzést vártam tőle, vagy egy köszönömöt, de sajnos nem tette meg, én pedig elfeledkezve magamról jöttem rá, hogy talán túlléptem megint egy határt. Ez a bensőséges kapcsolat, ahol leülök a folyosón a főnököm mellé, miközben ő lábadozik, és próbál felállni, nem a legjobb döntés. Másodpercekkel később ezt alá is támasztotta szavai súlyával. Meghökkenve hallgattam végig a megjegyzését arról, hogy én is kurva vagyok, és ostoba is mellé. Az előbbi együttérzésem elillanni látszott, és a legkisebb empátiát is csírájában fojtotta el, nehogy véletlenül őnagyságát is gyengének lássam. Mi lesz mégis akkor, ha egyszer összeomlik? Nem lehet mindig ilyen, aki megállja sírás nélkül. Elvetélt, és még nem is bánja a dolgot? Tényleg lehet valaki ennyire érzéketlen? Szótlanul támaszkodtam meg a tenyeremen, és nyomtam fel magam a földről, de a használt fecskendő elgurult mellettem, és azért hajoltam volna le, de megakadt a szemem Dr. Cairns-en. Felkaptam a fecskendőt és a köpenyem zsebébe rejtettem, miközben a mappát is felkapartam a földről. Nem hittem el, hogy még ennyi erő van benne a történtek ellenére, és a folyosó közepén öltözik át. A tekintetem önkéntelenül is a hegre siklott, de hamar el is vettem onnan, nehogy megégessem magam, és magyarázkodnom kelljen azért is, mert rá mertem nézni.
Alig tettünk pár lépést előre, de már meg is torpantam, mert kiosztotta a feladataimat.
- De nekem nem engedte… – akadékoskodtam volna, mert pontosan ezért hívtam őt, hogy segítsen, de talán erőszakosan kellett volna ragaszkodnom a vizsgálathoz, és akkor ez ma mind meg sem történik velem. A fal mellé álltam, és a kórlapot rendezgettem a kezemben, de féltem a közös munkától. Hangtalan léptekkel haladtunk a terem felé, de előtte összeakadt a tekintetünk, és úgy éreztem, hogy robbanni tudnék. Az alsó ajkamba haraptam, és mérlegeltem, hogy mi lenne a legrosszabb ebben a helyzetben, amit kivethet rám, mint büntetést. Megint én fogok hányást takarítani, vagy nem mehetek a műtők közelébe? Őszintén már megszoktam, és szartam rá, tehát nem fogtam vissza magam.
- Nem állt szándékomban többször érdeklődni az állapota felől. Úgy tűnik, sokkal jobban van Dr. Cairns. – gúnyos hangnemben adtam a tudtára, hogy nagyon nem tetszik, ahogyan velem bánik.
- Azért vagyok itt, mert a segítségére volt szükségem, mégis fordult a kocka, és nekem kellett segítenem magának. Nem várok semmilyen köszönetet cserébe, de azt se tűröm, ha megaláznak, vagy úgy beszélnek velem, mint egy utolsó rongydarabbal. Nem kell emberszámba vennie, de ne nevezzen ostoba kurvának se. Ma este nem én nézek ki úgy, mint aki megjárta a poklot, hanem maga. Nem nekem vannak fájdalmaim, dulakodásra való nyomok a csuklómon. – a csokoládébarna íriszekbe fúrtam a sajátomat, és rezzenéstelen arccal folytattam, miközben belül úgy remegtem, mint a kocsonya.
- Itt most nem én voltam az áldozat, hanem maga. Elvetélt, de még egy könnycseppet sem ejtett miatta. Úgy tesz, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ott a sebhely az oldalán…gondolom az sem egy kellemes emlék utóhatása. – talán ostobán cselekedtem, és nem kellett volna ezt rázúdítanom, de már késő volt, mert kicsúszott a számon. Hogy milyen lavinát indítottam el ezzel? Fogalmam se volt róla.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Maya and Emma Empty
»Szer. Szept. 23, 2015 10:07 am Keletkezett az írás



Oh what dream is this?


A folyosóra gyér fény vetült, a plafonon hosszan futó lámpák árkádja alatt megtébolyodottan derengett fel kivetülő árnyékunk a világos kövezeten. Határozott lépteim súrlódássá korcsosultak sietség közben. Gerincem kecses ívébe kapott a faggató szerepét áhító, mégis diadalmaskodón hallgató gyakornok-tekintet. Megtorpanva szipolyoztam ki belőle a miértekre a választ. Hangja nem remegett, feketén sorjázó pillái rezdüléstelenül állták a felháborodottan kiömlő replikát.
Tettei megbocsájthatatlan mivoltát a kelepcébe esett büszkeség, s a hozzá úgy ragaszkodó karakán dac, igazságbíró szerepét eljátszói írták ki arcomra. Kívánatos testére jégdarát öltő csokoládé szemeimből áradó, metsző hideg marcangolta szét a kórház mindig langyos levegőjét. Cseresznyeszín ajkaim töretlen mosolya kiszolgáltatottá tette a másodpercet. Kettőnk közé rekedt az igazságtól való félelem, a gyengeség vele járó remegése, a jelen gyűlölete, a felajzott düh, mely forráspontját túllépve habzott mellkasomban, s csak arra várt, hogy szabad utat engedve tajtékzó verejtékének szabadulhasson egyre gyűlő feszültségétől.
Órák időtartamának megalázkodó, ólomlábon vonagló percek teltek el, míg ott lebegett közöttünk az igazság. A választ mindig annyival nehezebb volt megfogalmazni, mint elrontani egy kérdést. Pont ezért degradáltam tudatlanná a külvilágot, s harsogtam fennhangon kérdéseimet, töltöttem ki a megríkatott csendet kérdések ádáz hadával, nem hagyva, hogy maga alá gyűrjön a bizonyítást váró lég.
A magyarázkodás fizikális fájdalmat csalt volna elő amúgyis megtépázott, sokat szenvedett testemből. A gyakornok állhatatossága nem fakasztott belőlem elismerést, ahogy az összefüggésbe hozott, égbekiáltó, helyzetében mégis apró jelek kronologikus datálása sem váltott ki belőlem nyakatört biccentést, vagy fakó sóhajt, melyben ott rejtezett a jövőbe vetett hitem a nővel kapcsolatban.
Arcizmaim aprót rándultak, ahogy elöntötte őket a hektikus gyűlölet. Kedvem lett volna a csempés falon deréktájon elfutó, simára csiszolt, tömör falécet elengedni, s a vértől megfosztott ujjaimban teret engedni az indulatos hévnek, hogy ott hagyják nyomát a szenvtelenül határozott arcon.
– Undorodom magától.
Gyakornok fóbiám kiújult. Megundorodtam tőlük. Tönkre tették mindazt, amire egy szakorvos hivatott volt. Ahogy a karrierista nő életét a gyerekvállalás törte derékba, úgy a szakorvosnak az idejét, a tudását, az erejét, testi és lelki épségét ezek a kis degeneráltak vágták haza. Emma Harrington felelőtlen igazságérzete még nem látta, mit hozott ki belőlem. Uralkodtam magamon. Vajon azon gyermekek, kiknek életet adója dühödt dúvaddá szívja magát, pont így számol magában hosszan elnyújtva, nehogy akkora pofont keverjen le a törékeny és sérülékeny arcra, hogy az leessen a helyéről? Nem hiába volt a mondás, hogy akkorát kapsz, hogy a fejed leesik a helyéről. Minden agresszióm, amit a mai este csíráztatott, már szirmokat bontott. Meg akartam ölni. Nem csak a gyakornokot, akik ma este rendeltetésszerűen úgy hulltak volna ezáltal, mint kényes emberek nappalijába tévedt városi legyek, de Rhys Higgset is, aki lehetőséget adott a külvilágnak, hogy megnyomorítsák türelmemet, semmivé tegyék nívómat, kérdéseket szegezzenek nekem, mint gyilkos a késének megfent pengéjét illeszti a nyakhajlatra várakozás közben.
Ha tudná történetemet, ismerné életem előzményét, múltamat, s látná úgy a képet róla, mint rajtam kívül senki, megértene. Tudná, bocsánatkérést jajgatna, s talán ő zokogna fel helyettem is, s nyugtatás közben az én köpenyemet áztatná használhatatlanná. De ami egy percig megrendített hallgatásomban, az talán a kettőnk találkozása volt az elkövetkezendőkben, hol már nem vádolna, nem kérdezne, csupán elmerülne a nyomorúságosan egyszerű, kívánatosan proli életében. Vagy netán ismeri a szánalmat? Visszatartott a regéléstől az emberi tekintetek velejárója, a kontrollálhatatlan sajnálkozás, mivel megölnek mindent abban, ki erősnek hiszi magát. Azok előtt már nem lehettünk erősek, kik tudták titkainkat.
A medika elvesztette minden emberi szimpátiámat.
– Induljon előttem, mielőtt meggondolatlan dolgot teszek. Nem megyek egy ilyen kis senki miatt testi sértés, szándékolt emberölés vádjával börtönbe.
Válaszra sem méltattam. S nem is értettem, miért gondolta, hogy emberszámba veszem, szavai hallatán menten könnyeket facsarok szememből. Azok már elfogytak. A száraz poharat hiába nyalogatjuk, abból nem fakasztunk szomj oltót.
Nem akartam tovább gondolkodni saját problémáimon. Mielőtt a vizsgálótól elválasztó függönyön átléptem volna, még arcomat megdörzsöltem pólóm anyagával, és a rendezetlen tincseket is kollektivista létükbe simítottam. Még nem láttam a beteget, de az fennhangon mesélte legutóbbi élményeit az őserdei kirándulásáról. Egyre jobbnak ígérkezett az este. Egy neveletlen gyakornok és a nagyzoló beteg.
– Tudja, legközelebb maga is jöhetne. Ez egy természetvédelmi csoport, ami azon munkálkodik, hogy óvjuk földünk egészségét. Mi vagyunk a természet orvosai. Érti… az őserdőben már akkora pusztítást végeztek az Amazonas mentén, hogy karitatív célokból úgy döntöttünk, két tüdőlebeny alakzatba helyezkedünk, melyről a levegőből felvétel is készült. Ha gondolja, megadom a weboldal elérhetőségét, és akkor belájkolhatja a képet. Mit szól hozzá?
A nővér odabent valószínűleg vakon bólogatott, én azonban elszörnyedtem attól, hogy a betegünk hajnali egy tájékán is mennyit bír beszélni. A vizsgáló előtti térben alaposan megmostam kezemet, s gumikesztyűt húztam a kikészített dobozból.
Már nem beszéltem a gyakornokhoz. Nem érdekeltek a kórlapon szereplő adatok sem. Empirikus módon elnyerem az információt, s ahhoz még beszélnem sem kell a kis nyomorult segédemmel, aki már félórája csak hátráltatott.
– Jó estét, Mr. Howard.
– Maga orvos? Maga már inkább orvosnak néz ki. Hol voltak ilyen hosszú ideig?
Mondtam én, hogy ez a seggfej, aki azt vallja, hogy egyél hódot és így védd a természetet, túl nagy beszélőkével rendelkezett. Ahelyett, hogy lenyelte volna a nyelvét, idejött valami mondvacsinált kamu betegséggel.
– Az urológia szakosztály vezető sebésze vagyok. dr. Cairns. Ne haragudjon, hogy megvárakoztattuk. De a mi pornószínésznőnk – és itt jól láthatóan hátra böktem Harringtonra, nehogy azt higgye, hogy megfeledkeztem jelenlétéről – elsírta magát nekem, hogy itt nem foghat annyi péniszt, mint az előző munkája során. Felháborító, hogy mennyire önös érdekek vezérlik a mai fiatal medikákat. Nem a betegség érdekli őket, hanem a férfi nemiszerv. A fekvő betegeknél még méregetni is szokták. Ez a kis tündér naplót is vezet róluk. De nem is ez a lényeg, meg kell önt vizsgálnom, hogy minél előbb meg tudjuk, mivel állunk szemben. Egyetért, Mr. Howard?
A kedves páciens persze egyetértően végigbólogatta szavaimat. Ezt már szerettem.
– Megtenné, hogy tegez, doktornő? A Mr. Howard annyira hivatalon, maga most mégis a legnagyobb kincsemet fogja majd a kezébe. Lehetne, hogy Andynek hív?
– Természetesen, Andy.
Már éppen az altestét takaró kék lepelért nyúltam volna, hogy combjának tövéig visszahajtsam, mikor még mindig meredten bámulta a medikát.
– Zavarja a jelenléte?
– Ő olyan, mint a barátnőm. Mióta a péniszem így néz ki, tudja… neki se szívesen mutogatom.
– Értem, Andy. Ez esetben. Harrington, forduljon el és olvassa fel nekem, hogy mi áll a kórlapon.
Marhára nem érdekeltek a szavai, éppen csak itt kellett lennie, hogy revánsot vegyek rajta, hogy megmutassam, még mindig én vagyok a felettese, s nem fordítva.
A vizsgálat szembetűnő problémája megmerevedett állapotban kandikált ki ágyéktájról. Ha a spontán merevedésnek titulált fallosz nem lett volna elég, a herék jócskán megduzzadt állapota árulkodó lehetett. Ehhez társult a korábban említett véres vizelet, fájdalom érzet a hímtagban, alhasi fájdalom.
– Nem tudja óvatosabban csinálni? A körmei szúrják… nagyon szúrják.
Nem válaszoltam a kérésre. A fájdalmat nem én okoztam, ugyanis már régen nem érintettem a beteg tájékot.
– Harrington, forduljon ide. Hozzon a szekrényből fájdalomcsillapítót.
Ha a gyakornok eleget tett felszólításomnak, s mellém ért az injekciós tűvel, a beteghez fordultam.
– Andy, még mindig érzi a fájdalmat?
Fájdalmas nyöszörgés érkezett a hátán fekvő torkából. Csuklójának vonalát gyűrte fogai közé, hogy úgy csillapítsa az ágyéktáj fájdalmát.  
A péniszbe tódult vérbőség engem igazolt. A húgyútban idegentestet sejtettem, hiszen Harrington is jól láthatta, hogyan rezzen össze a beteg, s hogyan kéri az óvatosabb érintést még akkor is, mikor hozzá sem érek.
– Szükségünk lesz egy röntgenre, Andy, ahová dr. Harrington fogja elvinni, de természetesen én is végig ott leszek, és nem hagyom, hogy előtörjön belőle a nimfomán énje, s megerőszakolja magát a vizsgálóban – hangomból leplezetlen jókedv szűrődött ki. – Most beadok önnek egy fájdalomcsillapítót, amitől jobban fogja érezni magát. Közben elmondaná, hogy mikor volt utoljára vizelete?
Mély hallgatás még azt követően is, hogy a fájdalomcsillapításért felelős szert bejuttattam, s már túllépte a hatóidőt.
– Andy, ez nagyon fontos. Ha a húgyhólyag megreped, mindenképpen műtétre kerül a sor. Azt pedig nem akarja sem magam, sem én.
– Tegnap este.
– Akkor feltétlenül szükségünk lesz egy katéterre. Csinált már ilyet, Harrington?
Míg én a medikához beszéltem, természetesen a mindenlébenkanál betegünk is felkapta fejét eddigi nyugvó helyzetéből, s két könyökére támaszkodva figyelte dialógkezdeményünket terpesztett combjai között.
Ellenkezett. Ahelyett, hogy rögtön altatót kapott volna, még jófej is igyekeztem lenni.
– Ez egy tanulókórház, Andy. Nekem sem fűlik hozzá a fogam, hogy foglalkoztassam őket. És amikor csak lehetőségem adódik rá, messzire eltiltom őket a betegtől. De a vizsgálat legalább negyvenöt százalékában a gyakornoknak részt kell vennie. Így ő fogja bevezetni a katétert. Minden rendben lesz, itt állok – leküzdve az undort, hogy megérintsem a férfit, megpaskoltam nyugtatásképpen a lemeztelenített, szőrbevonatú térdet. – És ha megcsinálta a katétert Harrington, elviszi röntgenre. Csinálhatnánk ultrahangot is, de nincs rá időnk. Célirányosan kell dolgoznunk. Igyekezzen, Harrington. Nem akarunk itt megöregedni… egyenes úton bevezeti. Nincs fennakadás. Remélem, legalább látott már ilyet.



made by torie ♥


A hozzászólást Maya A. Cairns összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Okt. 02, 2015 5:20 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Maya and Emma Empty
»Szer. Szept. 23, 2015 8:51 pm Keletkezett az írás




Maya and Emma




Vártam a kiborulást, a rettegett büntetést, de elmaradt. Néma csendben álltunk egymással szemben, és csak a tekintete árulta el, hogy mi megy benne végbe, de még ebben se lehettem teljesen biztos. Kiborítottam. Nem egyszerűen átléptem azt a határt, amit nem szabadott volna, hanem minden szabályt áthágtam, ami a szakorvost, és a medikát illeti. Megszólalnom se lett volna szabad, ha nem kérdez, de megtettem magamtól, és kezdtem rosszul érezni magam emiatt. Porrá zúzott volna legszívesebben, és ezt nem rejtette véka alá. Ha akarta, se tudta volna. Nem szokásom mások ellenszenvét már az első pillanatban kiváltani, de ma úgy látszik ez nem az én szerencsenapom, és máris szereztem egy rossz pontot Báthory Erzsébetnél. Nem fogok megint sokáig az urológia közelébe jönni, és a drágalátos szőke barátnőm jön nekem eggyel, amiért ma este helyette szívok.
Rezzenéstelen arccal álltam a fal mellett, és a papír szélét gyűrögettem, hogy oldjam a közöttünk lévő feszültséget, de hasztalan elfoglaltságot választottam magamnak. Megölt volna, ha akad a kezében egy kés, esetleg egy szike? Egy percig nem kételkednék abban, ha most fejben a kivégzésem gondolatával játszana. A hegyes penge úgy szántana végig a bőröm felső rétegén, mintha erre teremtették volna. Nem állna meg a hámrétegnél, hanem szépen lassan, mélyebbre mártaná bennem, hogy aztán „véletlenül” eltaláljon egy artériát, és a szeme előtt vérezzek el. Nem érezne bűntudat miatta, és boldogan töltené ki a halotti bizonyítványomat is, ha arra kerülne sor. Végül megszólalt, és nem is vártam tőle kevesebbet, mint kifejezni az unszimpátiáját irányomba, de ez sokkal mélyebbről fakadó undor, mint ahogyan kiejtette a száján. Mit kellene mondanom? Hogy én sem kedvelem? Ostobaság lenne a saját kardomba dőlni, helyette elpillantottam a másik irányba, és lesütöttem a szempilláimat, jelezve, hogy most nem fogok vitába szállni vele. Az előbb megtettem, és mi lett a vége?
Fanyarú grimaszba rándult az arcom, amikor közölte, hogy induljak meg a terem felé, de nem zárhattam be a hallójáratomat a közöny, és az undorral kiejtett mondat hallatán. Nem lőttem mellé a sejtésemet illetően, hogy szívesen megválna tőlem. Hol van még a reggel? Némán sóhajtottam egyet, és az előbbi dühöm elillanni látszott. Viselkedjél rendesen Emma, és akkor nem leszel szakorvosi reggeli!
A függöny mellett megálltam, és hallgatózni kezdtem, de csak egy nagyon élénk férfihang volt, ami megzavarta a kórház csendjét így hajnali egy táján. Olyan nagy beleéléssel mesélt az őserdei kalandjairól, hogy még én is kedvet kaptam, hogy ellátogassak oda, azonban ez az érzés nem sokáig uralkodott el rajtam. Szótlanul ballagtam kivégzőm előtt, hogy még véletlenül se kövessem el azt a hibát, hogy a háta mögé lépek. A haját rendezte még el, aztán elhúzta a betegtől elválasztó függönyt, és megkezdte a vizsgálatot, amit nekem kellett volna megcsinálom, de sajnos Mr. Howard, - bár ezt nem érdemelte volna ki ez a fickó, mert tőlem alig lehetett idősebb pár évvel, - nem engedte meg, hogy hozzáérjek a legbecsesebb testrészéhez.
Az infantilis férfi vinnyogó hangján, szinte már fülsértőnek is mondtam volna, kért számon bennünket, hogy miért várattuk őt ennyi ideig. Természetesen egy szakorvos jelenlétében én nem válaszolhattam erre a kérdésre, de dr. Cairns ezt megtette helyettem.
A kórlapot bújtam, ha már rám kerülne a sor, akkor képben legyek, de arra nem sok mindent jegyeztek fel, és a tüneteket így is kívülről fújtam. A lap alján tartottam az olvasással, amikor a beszélgetésbe bele lettem én is keverve. Sértőn hallgattam végig a pornószínésznői képességeimről szóló részt, ami kicsit felbosszantott. Ez lesz a reváns, mert többet mertem kérdezni a kelleténél, és kifejtettem a véleményemet róla? Még a Kivégző által használt Granger is jobb volt, mint azt hallgatni, hogy vérig sértenek.
- Én… - be is fogtam azzal a lendülettel a számat, és a beteget figyeltem, akinek nagyon is tetszett az én becsmérlésem. Az „erősebb nemhez tartozó” egyednek nem mondott élőlény ezután teljesen elalélt Báthory Erzsébet megjelenésétől, és én lettem a hülye, és ostoba pornósztár mellette, aki nem mellesleg a barátnőjére hasonlít. Micsoda párosítás! Ez még mind nem lett volna elég, jött a megalázásom tetőfoka. A pasi megállás nélkül felém bámult, de nem az áhítat tükröződött a szemében, sokkal inkább a gyűlölet, mint a főnököm csokoládébarna íriszeiben is. Ezek cinkostársak lettek.
- Forduljak el? – meglepődve vettem tudomásul az utasítást, és nem éppen az örömtől repesve teljesítettem azt. A kórlap szélén kifehéredtek az ujjaim, miközben annyira szorítottam, hogy ne tépjen szét menten.
- Mr. Howard alhasi panaszokkal érkezett meg, láztalan volt az este, de az alsó hímtagján duzzanatot, aztán gyulladást észlelt. Véres vizeletet ürített, és erős fájdalmakra panaszkodott. – olvastam fel vontatottan, és unottan, mert a fehér falon kívül nem láttam semmit.
- Igen? – meglepetten fordultam meg, mert most határozottan hozzám beszélt már dr. Cairns, és nem akartam lemaradni semmiről sem, kivéve, ha most…de szerencsére csak fájdalomcsillapítót kellett előszednem a szekrényből. A vitrinből kiválasztottam a megfelelőt, és be is töltöttem neki, aztán odaléptem mellé, és a kezébe adtam. Eddig nem láttam konkrétan mi is a baj, de ahogyan szembesültem a kicsinek nem mondható gonddal, hát még a lélegzetem is elakadt. A duzzadt herék cseppet sem nyújtottak szép látványt, nem beszélve a vérbőség okozta merevedésről is. A párbeszédre próbáltam koncentrálni, de jobban lekötötte a figyelmemet a fallosza. Ha én lennék a barátnője, lehet többet hozzá sem nyúlnék. A hányinger kerülgetett, amikor a röntgen került szóba, és az én nimfomán hajlamom. Megforgattam a szemeimet, és egy erőltetett mosolyt varázsoltam az arcomra.
- Nem igazán. – nyögtem fel a katéterezés megemlítésére. Pár hete vagyok a kórházban, de erre például eddig még nem volt lehetőségem.
A percek felgyorsultak, és azon kaptam magam, hogy a nővér egy gumikesztyűt nyomott a kezembe, és a többi felszerelést készítette elő a katéter felvezetéséhez. A felettesem, mintha meg se hallotta volna az előbbi kijelentésemet, de már sürgetett is. Báthory Erzsébet undorral paskolta meg a nyugtalan betegünk combját, miközben én egy megnyerő mosollyal próbálkoztam, de nem nagy sikerrel. A kesztyű rácuppant a kezemre, és minden ellenszenvet félretéve a feladatra koncentráltam.
- Alice, kérem helyezze be Mr. Howard alá a vesetálat, és az ágytálat is. – nem túl remegő hangon kértem meg a nővért, hogy segítsen nekem. Az alapok a fejemben voltak, de ez sokban eltért a gyakorlatban. A könyvben szépen láttam magam előtt az eljárás menetét, de amikor egy férfi hímtagjába kell felvezetnem azt a vékonyka csövet, akkor már nem is tűnik olyan egyszerűnek. A paraffinolajat óvatosan öntöttem a katéter végére, és lefertőtlenítettem, miközben egyszer a betegre pillantottam.
- Nyugodjon meg. – kérleltem, de én se voltam biztos benne, hogy ez fájdalommentesen fog lezajlani, sőt abban se voltam biztos, hogy meg tudom csinálni.
- Most elkezdem felvezetni a hímtagba. – mondtam ki hangosan, bár szerintem erre senki nem volt kíváncsi, de nekem egy kis biztonságot kölcsönzött, ha elmondhattam éppen hol tartok. A csipesz segítségével könnyebb volt tartani, de még meg is kellett emelnem. A matek sohasem volt az erősségem, ezért a hatvan fok bemérése nem kicsit ment nehezen. Amikor már azt hittem, hogy jó úton járok, akkor nem bírtam tovább menni.
- Elakadt dr. Cairns. – izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokon, hogy ekkora balfék vagyok, de egyszerűen nem ment tovább a katéter. Életem legjobb éjszakája. Egy péniszt szorongathatok, miközben egy normális katéterezést se tudok megcsinálni egyedül.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Maya and Emma Empty
»Csüt. Szept. 24, 2015 2:27 pm Keletkezett az írás



Oh what dream is this?


Gyenge, bizonytalan hang. Ez maradt a porrá zúzott gyakornok önbecsüléséből. Rám emlékeztetett.
Az első napon történt. Éppen, hogy magam mögött hagytam az egyetemet és annak tequila párlatos éjszakáit, mikor gyakornokként, az első huszonnégy órán belül kézen fogott egy nővér, és beráncigált a kezelőbe. Orvos vagyok? Orvos vagyok. Ennyi volt csupán kettőnk között a szóváltás, s ő azonnal rendíthetetlen elvárásokkal viseltetett irányomba. Felsőtestemre védő ruházatot terített, megmerevedett, mindig hideg kezeimet vékony anyagú gumikesztyűbe burkolta, s mielőtt még láthattam volna, hogy mivel van dolgom a megdolgozott papírra hasonlító, sötétkék színben ázó lepel alatt, katéterezéshez használt eszközt nyomtak a kezembe, az asztal oldalára vesetálat helyeztek, s egy reszkető térdű férfi nyitotta meg előttem combjának töveit.
Orvos voltam.
Ingerlékenység, érzékeny alhasi szakasz, égő érzés a csepegő vizeletürítés közben, melyhez retenció, azaz vizelet-visszamaradás társult. Orvos voltam, nem igaz? Rettegtem tőle, hogy elrontom. Az első napom a poklot jártam meg, miközben az intézmény fejének falloszában futó húgycsövén keresztül, előre síkosított katétert vezettem fel. Sziszegett, többször olyan erővel rántotta össze combjait, hogy kezem is az erős izommunkát végző végtagok közé szorult, s a centimétereken előre haladó katéter az injektált gélnek köszönhetően újra és újra kicsúszott.
Térde állon talált, s azt hittem, hogy ott hagyom a fogamat. Noha az elméletben elsajátított tudás gyakorlatorientált része sikerült is, s mind a ketten megszenvedtük az alkalmat, melyben halasztottam.
Orvos voltam, kezdő orvos.
Az asztalon fekvő férfi türelme végtelen volt. Dr. Avrich egészen verejtékben úszott, görcsöket téptek ujjai az asztalra terített műanyag anyagba, mikor büszkén felszegett állal hangoztattam foglalkozásomat. Az állam sajgása eltörpült a kellemetlenség mellett, melyet akkor ott neki okoztam. Csoda hát, hogy éveken át elvárta tőlem, hogy gyónjam meg térdre borulva ágyéka előtt bűneimet? Nos, sikeresen elvégeztem a begyulladt hólyag katéterezését érzéstelenítő nélkül.

Figyelmem csupán a másodperc töredékéig veszett bele a múlt merengőjébe, annak homálytól foltos jeleneteibe, de a gyakornok, akiért ma este én feleltem, neki indult, hogy megjárja az általam már kitaposott utat.
Hüvelykem és mutatóujjam puha párnája megrajzolva szemöldökeim határozott ívét a szemgödör fölötti peremen, az orrnyeregre simult két oldalról. Masszírozni kezdtem a gazdag idegvégződésekkel átszőtt területet, s még egy ideig vártam, hogy a medika észhez térjen. Hiszen az orvoslásnak nem a tanultakra alapozva kellett létrejönnie. Az orvoslás nem anatómiakönyvek és felsőbb erők tapasztalatának proli útmutatásán kellett alapulnia. A sebész csak akkor lehetett kitűnő, ha összefüggéseit szürkeállománya végigkísérte, ha józan esze megtalálta a kiskapukat, melyek segítséget nyújtottak a legnehezebb helyzetekben.
– dr. Harrington, mit felejtett el?
Nem emeltem rá whisky visszamaradt leheletétől égő tekintetemet. Szemhéjaim mögött pihentettem a forrongó gyöngyszemeket, s egyre hajszolva érintésemmel a kecsesen megmunkált csontok felületén a sima, napbarnított bőrt, vártam válaszát.
A nyögés és sóhaj, mely vetekedett a fájdalommal való házasságért, még váratott magára. Az asztalon fekvő Andrew Howard mozdulatlanul feküdt mellettem, térdkalácsa kitartóan tűrte satuként szorító ujjaimat.
– dr. Harrington, mondja, dugott már fel az önön húgycsövébe egy vékony, üreges csövet? Dugott már fel bármit abba az istenverte nyílásba? Nem gondolja, hogy a bakteriális fertőzéseken kívül, a szöveti sérülés mellett pont azért a hüvelyt használják a férfiak a péniszük barlangjának, mert ott a kínok helyett élvezetet élünk át? Adjon már a betegnek érzéstelenítőt, mielőtt ürüléket kell felkanalaznia az asztalról – leereszkedő hangszínen, egyre ingerültebben tagoltam a szavakat, miközben az oldalamon egyre türelmetlenebb és kíváncsibb Andrewt két vállánál fogva kellett visszanyomnom az asztalra.
– Maga feküdjön így, nyugodtan. Rendben, Mr. Howard? Alice, kérem, segítsen megtartani a beteget ebben a helyzetben.
Nyöszörgés szakadt fel a férfiből. De nekem nem volt kedvem hozzá, hogy nyugtassam. Ez amúgy sem tartozott a hatáskörömbe.
Lefejtve magamról a fehér köpenyt, mely idegesítően irritálta kikeményített anyagával fedetlen bőrömet, a kezelésbe vett területre vetettem egy pillantást. A hímtagot a testre merőleges helyzetbe állította, noha nem volt nehéz, a merevedés éppen kapóra jött a beavatkozáshoz. A nővér a segítségére sietve nyújtotta át néhány perccel korábban az antiszeptikus oldatot, hogy azzal mossa le a húgycsőnyílást. Szilikonos katéterrel kívánt dolgozni. Ez is a helyén volt.
– A katéter előtt lokális anaesteticumot tartalmazó gélt kell az urethrába fecskendezni. 20 milliliterre lesz szükség – mivel ő ült a lealacsonyított székben, nem vártam el tőle, hogy magát lássa el a kellékekkel. Jó asszisztens módjára dolgoztam a keze alá. Itt most nem volt helye a bosszúnak. A személyes ügyeket kint kellett volna hagynom a vizsgálóból. De az nem én lettem volna.
– Óvatosan csinálja. És most mehet a katéter. Lazuljon el, Mr. Howard… – nem fecséreltem időmet a páciensre, térdeimre támaszkodva követtem nyomon a medika munkáját, amint görcsösen, reszkető kézzel igyekszik egyre beljebb tolni a ballonnal ellátott csövet. Vele együtt izgultam, kezdő próbálkozása rám is átragadt, s mikor hangjába vegyülő kínos pechhel adta tudomásomra a sikertelenséget, felesleges türelmetlenséggel csattantam fel háta mögött.
Kontrollálnom kellett magam. Hiszen nekem még ittasan is ment volna. Morfium hatása alatt állva is ment volna. Mindegy lett volna, hogy a vetélés még tartott, vagy, hogy az erőszakból visszamaradt sérülések mennyire sajogtak, a lelkem mennyire védtelen volt, amint a halálozás emléke ötlött fel bennem, nekem ment volna.
– Nem akadhatott el. A prosztatát érzi. Elért a kanyarulathoz. Tolja tovább a következő ütközésig. Be kell jutnia…
S noha láttam próbálkozását, sejtettem, hogy nem emberi mulasztás miatt vesztettük el a húgycsőben a vezető szerepünket ezen küzdelemben.
– dr. Harrington, milyen nehezítő tényezők miatt lehetett sikertelen? Közben húzza ki. Volt a páciensnek benignus prostata hyperplasiaja? Nem szerepelt előzetes urológiai betegség a kórlapon? Próbálkozzon ezzel. Thieman katéter. Vagyis hajlított végű. Ha ez sem sikerülne, át kell vinnünk röntgenre. Vagyis magának át kell vinnie röntgenre.
Komolyan tekintettem a fiatal nőre, ugyanis a narkotikum hatását vesztve vitte magával zuhanórepülésben testemet. A szervezet hozzászokása a szerhez, nem segítette helyzetemet. Már abban sem voltam biztos, hogy jól végzi-e a vizsgálatot. Le kellett ülnöm. Néhány méterrel arrébb, az ablak alatti vizsgálóasztal tűnt a legbiztosabbnak. Persze Andrew figyelmét nem kerülte el helyzetváltásom.
– Nem maga csinálja? Ráhagyott a pornósztárra? Dr. Cairns…
– Nyomja erősebben, dr. Harrington. A betegnek még van ereje kétfelé figyelni.
A betegek sem élvezhették azt a szívélyes légkört, melyben én meséltem nekik a problémáimról. De miért is nevezném problémának, hogy a kétoldali görcsös petefészek fájdalom és az egyre lüktető, megmaradt vesém degradáló viselkedése ellehetetleníti a munkámat.
Egyáltalán nem vicceltem, mikor azt mondtam, hogy Emmának egyedül kell elvinnie a beteget röntgenre.
– Mondja meg, hogy sürgős. És mondja meg annak a fatökű Rojasnak az ultrahangon, hogy a duzzadt prosztatáját felnyomom az agyáig, ha nem csinálja meg minden hisztéria nélkül a felvételt. Csak mondja a nevemet, Harrington. És siessen. Siessen, mert aztán haza kell mennem.
Haza. Milyen jó is lett volna hazamenni. De ki tudja, hol voltam biztonságban?
Fáradt tekintetem nyomon követte a vizsgálóból kiguruló asztalt, amin a beteg feküdt, s mögötte egy kintről érkező, igazán dekoratív fiatal férfi kreol bőrrel, egzotikus arcvonásokkal, gyenge borostával, fekete hajkoronával, ergo az egyik esetemet a preferenciazónából megtestesítő hímegyed tolta kifelé. Még arra sem volt erőm, hogy a kórház alkalmazottjára visszamosolyogjak. Rohadt szemétláda, ennek is farka volt.
– Harrington, hozzon egy kávét. Cukor nélkül. Mire átérek a vizsgálóba, legyen ott.
Mire átérek, ha átérek.
Régen éreztem már, hogy a menstruációs fájdalom letaszít a lábaimról. Nem volt elég érdekes az eset? Mikor untam meg férfiak péniszét kezembe fogni?



made by torie ♥


A hozzászólást Maya A. Cairns összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Okt. 02, 2015 5:19 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Maya and Emma Empty
»Vas. Szept. 27, 2015 11:19 am Keletkezett az írás




Maya and Emma



Ördög és pokol, hogy nekem ma este egy degradált betegen kell katéterezést csinálnom, aki ráadásul nem kedvel, és a főnökömmel összefogva pornósztárnak kiált ki. Nem is nézek ki úgy, mint egy szopós szájú ribanc. Nem szerettem a rám ragasztott jelzőket, de úgy tűnik dr. Cairns már nem kegyelmez nekem, és örökre ezzel a gúnynévvel kell élnem.
Béna vagyok, kezdő, és rohadt ideges. Ez a három együtt pedig olyasmiket fog kihozni belőlem, amit nem szeretnék, hogy lássanak, vagy bárki lásson. Ha túl engedetlen vagyok, és megsértem a pácienst is, akkor be is perelhetnek. Nem vicc, gyerekek. Az orvosi szakma nem arról szól, hogy te mindent megtehetsz, mert itt ugyanúgy a beteg az első, mint a szálloda és szórakoztatóiparban a vendég. Ha valamit nem úgy teszek, mint ahogy neki tetszene, akkor bizony leszakad az ég, és rám is lesújt Damoklész kardja. A rossz magatartással ronthatjuk huszonöt százalékkal a gyógyulási esélyeket. Mennyi hülyeség ragadt rám az egyetemen, de sajnos, ha csak légből kapott feltételezések lennének ezek, akkor nem is foglalkoznék velük, de ott van a sok műhiba, vagy orvosi mulasztás miatt indított per.
A verejtékmirigyem túl jól dolgoztak az elmúlt percekben, és szerintem onnan is víz folyt rólam, ahonnan eddig el se tudtam volna képzelni. Nem értem, hogy képesek a szakorvosok, és a rezidensek higgadtak maradni egy-egy beavatkozás alkalmával, de talán a rutin, és a tapasztalat majd segít, hogy ne parázzak be az első olyan feladatnál, amit még életemben nem csináltam.
- Elakadt, és nem tudok továbbmenni. – remegett meg a hangom, és vártam, hogy Báthory Erzsébet helyettem mondja meg, mi legyen a következő lépés. Mr. Howard nem könnyítette meg a dolgomat, mert állandóan ficánkolt. Kénytelen voltam kihúzni az első katétert, és egy másikkal próbálkozni, ha már az urológia főorvosa hívta fel erre a figyelmemet, hogy a Thieman katéter jobb lenne.
- Nem tudok róla, hogy lenne benignus prostata hyperplasiaja a betegnek, sőt semmilyen kórelőzményt nem kaptam meg. – a hangomon érződött, hogy egyáltalán nem tudok semmit a férfi előző betegségeiről. A kezembe nyomták a kartotékot, hogy nézzek rá, és ennyivel el lettem intézve. Nem az én feladatom lett volna a beteg adatainak felvétele, de aztán itt jön képbe az is, hogy mennyire kezdő vagyok. Be kell látnom, hogy még sehol sem tartok, és sok mindent kell még megtanulnom, hogy a legjobbak között lehessek. Melyik szakorvos vétett volna olyan hibát, hogy nem néz utána a páciens kórelőzményének? Csendben hallgattam, és legyőzve, sérülten húztam ki a férfi hímtagjából a rossz katétert.
- Ezer oka lehet, hogy elakadt. – jegyeztem meg félig morogva, de visszafogtam a kitörni készülő vadállatot, aki már a belsőmet marcangolta. Ma este egy bárban kellene ücsörögnöm egy idegen pasi társaságában, aki ágyba visz, és utána elfelejtem a mai nap kelletlenségeit, de a megpróbáltatásaimnak nincs vége.
A Thieman katétert Alice adta a kezembe, de ott volt végig mellettem dr. Cairns is, hogy elásson jó tanácsokkal, mármint ha lehet jó tanácsokat elfogadni a gonosz mostohától. Éreztem, hogy kettőnk ügyét még nem zárta le, és ha véletlenül eljárna a szám, esetleg rákérdeznék Saddie Higgs aktájára, akkor már reggel nem is kellene hazamennem, mert megölne, és letolna a hullaházba.
Az ujjaim megmerevedtek, az inak megfeszültek, és erősebben nyomtam a kelleténél. Egyedül a betegre koncentráltam, de megint egy sikertelen műveletet hagytam a hátam mögött. Eközben a figyelmem megcsappant, de amint rápillantottam a felettesem arcára egyből rájöttem, hogy neki is baja van. Mit kellene tennem? Ha megint ellenkezek, akkor elevenen felfal.
- Elakadt. – már nem bíbelődtem, és finomnak se mondtam volna a mozdulataimat a kihúzás pillanatában, mert erősen megrántottam a végét a csőnek, és a beteg is megnyikkant.
- Nekem kell levinnem röntgenre? – helyeztem a tálcára a használt eszközöket, és a cuppanós anyagú gumikesztyűtől kívántam megválni, de addigra dr. Cairns már egy ülőhelyet keresett magának. Az információkat itta az agyam, és hiába érzékeltem, hogy ő sincsen a helyzet magaslatán a beteg lett az első a listán.
- Leviszem. – dobtam ki a sarokban lévő kukába a kesztyűt. Az ápoló láttán azonban még nekem is összefutott a nyál a számban, és elképzeltem, hogy ma este milyen jó kis kalandban lehetne részem vele, de sajnos elég volt egy beúszott kép Mr. Howard falloszáról, és máris elment az étvágyam is. Segítettem kifelé tolni a beteget, aki kétségbeesetten nézett vissza a főnökömre, és a legkisebb reményét is elvesztette, hogy innentől kezdve Báthory Erzsébet vigyázó keze alatt maradjon. Még visszafordultam, hogy benézzek a terembe, de akkor meg egy újabb utasítást kaptam. Komolyan a morfium után egy kávé kell? Miss őrült nőszemély rendelésre ugráltatja a kórház személyzetét. Zokon vettem, de tisztában voltam azzal is, hogy most szenved, és nem akartam elképzelni, hogy esetleg én vagyok a helyében.
Rojas egy pöcsfej volt, akivel még egyezkednem is kellett, hiába mondtam ki a bűvös nevet, mintha haragudott volna dr. Cairns-re, ezért azt kérte tőlem, ha már elvégzi nekem a vizsgálatot figyelmen kívül hagyva a többi várakozót, akkor hozzak neki csokit a büféből. Mi vagyok én valami hostess, aki csak azért ugrott be éjszakai ügyeletre, hogy kiszolgálja a többi fehér köpenyest? Otthagytam vele együtt az idegesítő péniszkirályt, és egyenesen a kantin felé tartottam, de aztán eszembe jutott, hogy hajnali kettőkor már senki nem lesz ott, hát megálltam az egyik automata mellett, és a zsebemből kihalászva a megmaradt aprókat egyesével dobáltam befelé. Az eszpresszóra nyomtam rá, és a kis világítás után a műanyagpoharat is kidobta, meg mellé egy kavarópálcikát. A csoki is ott motoszkált a fejemben, de nem leszek olyan jófej, hogy még annak a fatökűnek is imponáljak ma este. A kávéval a kezemben siettem a röntgenhez vissza, de amikor beléptem, akkor többen is ott álltak Rojas mellett.
- Anyám mi ez? Látod azt, mintha… - nem értettem mi ez a nagy felhajtás Mr. Howard hímvesszője körül, de amikor a három férfi háta mögé léptem, és megköszörültem a torkomat, azonnal észrevettek.
- Ezzel megfogtad az isten lábát Harrington. Szerintem ilyen eset még nem is volt a kórházban. – értetlenül ráncoltam össze a homlokomat, és én is megnéztem közelebbről a felvételt. Feketén-fehéren ott látszott az idegentest a húgyvezetékben.
- Ennek uszonya van? Ugye ez nem egy hal?! – majdnem kiejtettem a kezemből a kávét, amikor oldalról is szemügyre vettem a röntgenképeket, de azok cseppet sem változtak az elmúlt másodpercekben.
- Ez bizony egy hal. Méretes példány. – bólogattak az idióták, és röhögésben törtek ki, sőt egyikük már fogadásokban reménykedett, de nekem ezt a hírt még tudatnom kellett a főnökömmel is. Szótlanul indultam a keresésére, és a fejemben az járt, hogy mikor kerülhetett a nagyokos „szuperhősünk” péniszébe a kis állatka.
- dr. Cairns a kávéja. – nyomtam a kezébe a poharat, és megálltam mellette. Az arca falfehér lett, és úgy gondoltam a morfium se teljesen oldotta meg a problémáját. Vessem fel megint? Jobbnak láttam, ha nem bolygatom a magánéletét, ezért a beteg állapotáról számoltam be neki.
- Mr. Howard húgyvezetékében egy idegentest van, pontosabban egy hal. – fúrtam a tekintetemet a csokoládébarna íriszekbe. Báthory Erzsébet erre a hírre mintha feléledt volna hamvaiból, és egyből visszatért a szín is az arcába.



MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Maya and Emma Empty
»Pént. Okt. 02, 2015 1:23 pm Keletkezett az írás



Oh what dream is this?


Csak egy percre van szükségem.
Olyan gyakran hangoztattam a hangyaboly munka morálját megszégyenítő kórház falai között ezen mentséget, hogy volt, hogy a tébolyt leküzdeni vágyó nyugalmam ádáz hazugságának még én is bedőltem. Azonban a mostani eset merőben más volt. Valóban úgy éreztem, hogy az életemet adnám a csendért, a zavartalan vízszintes megpihenéséért és a görcseimmel való közelebbi kapcsolatért. Apatikusan kezeltem önön fájdalmamat. A helyzet tarthatatlanságából adódva, kezeim, mik eddig páciensek metódusát gyakorolva szorultak rá az alhas terhelhető vonalára, átváltottak hozzáértő sebészi eszközökké. Lehunyt szemeim mögött testemet, mostani, fekvő valóm mellé képzeltem. Megfeszített ujjaim begyének koncentrációját megzavarta az utolsó borda alatt megejtett szike hege. Az alsó harmadához indultam a hasfalnak, helyette azonban elidőzve járattam gyengült munkaeszközeimet fel-alá a kidudorodó aszalódott bőrfelszínen. A fájdalom nem ezen a stráfon élte fiatalosan zúgolódó ereje teljét. Még a kisugárzó görcs sem ért el idáig. Képtelenségnek tűnt azonban tovább haladni, s úgy végezni el a sérült hasfalon keresztül a betapintást, mintha az a vágás sosem tűnt volna fel hámon.
Csak egy perc és vége. Csak egy perc.
Bárcsak vesém fájt volna a köldök haránt vonalára fektetett tükör túloldalán. Bárcsak az sajgott volna, kit erőteljes rúgás ért. Bárcsak az kívánta volna feladni, ezzel megkönnyítve dolgomat, elmerülve az urológia területén. Azonban az empirikus taglalást követően tisztává vált számomra, hogy amiért zihálok minden egyes levegővételnél, amiért görcsösen fel-felrántom lábaimat, hogy a mozgás varázsával csökkentsem a méh területére gyakorolt fájdalmat, s amiért félelem nélkül fordulok egyik majd másik oldalamra, enyhe hinta közben, az a nőgyógyászatra tartozott.
Ez a fájdalom nem engem illetett. Mégis én viseltem helyette. Nem voltam anya. Soha nem akartam azzá válni, ezen nézetem és vágyam változására pedig parányi esélyt sem láttam. Mégis részem volt a földöntúli mirákulumban, miről terhességi tanácsadásokon beszélnek nők százai és ezrei. Átéreztem a szívem alatt hordott egészen apró élőlény fájdalmát, testemmel óvtam, noha mindezt tudtomon kívül tettem. Küzdöttem érte. S végtére elgyengített a tény, hogy megtapasztaltam az anyaság legkézzelfoghatatlanabb varázsát. A gyermekem. Az enyém. Belőlem egy falat, mely az évekkel a fejemre nőtt volna, s szavak nélkül bevallotta volna szenvedélyes elkötelezettségét hasonlóságunk iránt. Belezuhantam nők erőtlen képzelgésébe. A depresszió peremén álltam, ahogy megfeledkezve a fizikális gyalázatról a méh és petefészek környékén átadtam magam a be nem következett lehetőségeknek.
Mennem kellett.
A gyakornoknak igaza kellett, hogy legyen. Nekem nem voltak érzéseim. Nem sajnáltam az elveszettet. Mennem kellett, hogy ezt bebizonyítsam magam előtt. Érte nem ejthettem könnyet. Magamért. Nekem fájt. Sosem volt bennem annyi önzőség, hogy bárki másnak empatikusan viselni kívánjam gyötrelmét. Akkor sem, ha minden vád engem terhelt, engem kiáltott ki bűnösnek ebben a mocskos játszmában.
A szeméremcsontba nyilalló fájdalmat még fekve jutalmaztam. Csak annak múlásával engedtem a kötelességnek, kit kitoltak a helyiségből, s ki mellett ott kellett volna állnom a röntgenfelvétel alatt.  
Önkéntelen gondolataim a megbánásról és a vétek jóvátételéről szóltak. Szinte kötelességemnek éreztem, hogy az elveszített élet után egyet megmentsek. Nem kerestem okát. Magam előtt elfedtem lineáris sodrát a veszteségnek, s nem adtam át magam bűntudatnak. Kívülállóként személyemet a test magányának ártalma motiválta nőnek tituláltam volna, aki kiutat keresett a rászakadt nincstelenségből. A diagnózis megléte égbekiáltóan világosnak tetszett. Magam előtt azonban jól esett a nem tudom-ok mögé bújni és csak lenni és tenni indokolatlan.  

Mindenről a férfiak tehettek. Meg a farkuk.
Ez a módfelett kíméletlen, szexista és azon belül is feminista megállapítás akkor tört fel háborgó gondolataim közül, mikor átvonszoltam magam és a vaságyastól negyvenhat kilómat a röntgenszobába. A férfi péniszéről készült felvételek már ott fityegtek a falra tűzve, s három hímtag-tulajdonos állta őket körbe. Legszebb öröm a káröröm, mert nincs benne egy csepp irigység sem, nem igaz, uraim? – kedvem lett volna nekik szegezni a gunyoros kérdést, de helyette arra koncentráltam, hogy kifogjam magamnak az első ülőhelyet. Nehézkesen mozgó testemet az asztalhoz húztam, s a ficánkoló egérrel kikerestem az imént elkészült röntgenképeket a férfi ágyéktájáról.
Nos.
Torokköszörülés.
Nehézkesen találtam hangomat, hiszen nem mindennap találkozik az ember egy candirúval, főleg nem Ausztráliában, mikor ez a szerencsétlen egyedül a világ másik felén honos az Amazonas folyó legbővízűbb folyamában Földünknek. Szóval van egy péniszhalunk. Az eddigi gyakorlatba ölt éveim alatt, még egyszer sem fordult elő a kórházban, hogy az urológiára ilyen eset érkezzen. Erre ez az átkozott hajnal egy nem mindennapi, valahol csak legendaként számon tartott diagnózist sodort az utamba.
Meg kellett műtenem, minél előbb. Az engedélyemet kockáztatva, a férfi életét kockáztatva. Agresszívan a fogpiszkálóhal életére kellett törnöm. Na, de nem egyedül. Harringtonnak be kellett mosakodnia. Talán ez okozta az első pillanatban a legnagyobb fejtörést számomra. Le kellett küzdenem személyes antipátiámat a nővel szemben, szikét adni a kezébe, bizalmasommá tenni és hagyni, hogy ott álljon az asztal másik felén az asztal mellett, mintha tudná, hogy mikor mi a helyes műtét. Netán a kockázatvállalás lett volna a legjobb okítási eszköz?
Mielőtt kérdésemre választ találtam volna, ötezer-hatszáznegyvennégyes visszaérkezett. Láss csodát, még kávé is gőzölgött a kezében.
– Harrington, maga nagyon műteni akar.
A koffein gőz és a férfi péniszének esete felvillanyozott. Noha néha külön-külön is a hatása alá kerültem az erős aromájú feketének és a kirívó eseteknek, most ez a kettő együtt érkezett.
Harringtonnak nem kellett a keresésemre indulnia. A saját társaságom tönkre tette a bennem élő harmóniát, így már percek óta itt ültem, s választ kerestem a problémánkra. Igen, a problémánk. Szükségem volt egy józan szempárra a műtétnél.
– Szóval van egy halunk? Egy férfi péniszében? – ez a megállapítás nem hiába váltott ki röhögést az egészségügyesekből a helyiségben, hiszen laikusként valószínűleg én sem álltam volna hitetlenebbül az esethez, mint ők. Most azonban bármennyire tisztában voltam az esettel, még nem akartam megadni Harringtonnak azt a könnyedséget, hogy rábólintok a felfedezésére.
Hagytam, hogy azt higgye, érlelődik bennem a teória. Engedtem, hogy úgy vélje, újat mondott. Miután megkaparintottam a kávémat, megszokásból felkevertem a nem létező cukrot az aljában, s csak azt követően ízleltem meg az undorító keveréket, mit a folyosó automatája okádott magából. Rég ittam ennél rosszabbat és gyomorforgatóbbat. De most megtette.
– Hogy kerül egy hal egy péniszbe, dr. Harrington? Felúszott? – igen, de ebbe még nem avattam be. – Megette élve és a gyomorsav nem marta szét ezt a drágaságot? Vagy felnyomta magának rektális vizsgálatot követően? Hülyének néz, Harrington? Maga hallott már olyanról, hogy a vizelet útját elállja egy halacska? Nézze meg amúgyis, hogy mekkora – az asztalról elemelt rágott végű tollal körberajzoltam hanyagul a képernyőn látszó képen az állatot.
Élvezettel fogok belőle idiótát csinálni a beteg előtt.
– Átvisszük egy szobába. Benn tartjuk. Egyelőre a barátnőjét ne értesítsék. Ha csak a testi kontakt miatt vannak együtt, a nő menten elhagyja a Pénisz királyt. Gyerünk. Nem röhögnek! Induljanak dolgozni.
Az undorítóan szétcsócsált tollat indulatosan vágtam hozzá a brancshoz, akik élvezettel nézegették a felvételt. Ahelyett, hogy szót fogadtak volna.
Ha végre eltűntek, felnéztem a fiatal nőre, s voltam annyira féreg a mai hajnalon, hogy tovább szenvedtessem az én kis pornószínésznőmet.
– Üljön le.
Lábammal kihúztam előtte a gurulós irodai széket az internethez csatlakoztatott számítógép előtt.
– Most szépen megkeresi a guglit, a gugliba pedig bepötyögi, hogy szexuális játékok. Netán kezdhetnénk egy horgászbolt kínálatával is, talán ott hamarabb találunk harcsa szerű játékot. Ezt valaki bedugta oda. Vagy a barátnője… vagy a barátnője. Nem hiába rettegett magától az első pillanattól kezdve.
A gondolatra megrázkódtam, hogy valaki egy ekkora tárgyat nyomjon a húgyvezetékembe, így inkább ráhagytam Emmára a felesleges feladat oroszlánrészét. Még nem kellett tudnia, hogy én már tudom a problémát. Egészen addig hagytam, hogy szörfölgessen az online világban, míg el nem fogyasztottam a kávémat és rá nem ébredtem, hogyan távolítjuk el az idegentestet.
– Nos? Vannak olyan perverzek, akik játékhalat dugdosnak a péniszükbe? Jöjjön, mert az interneten ilyet nem talál. Személyesen közöljük vele, hogy feltáró műtétet kell végeznünk.
Határozottan indultam meg a szoba felé, hová legjobb tudomásom szerinte negyed órával ezelőtt befektették a mi Andrew Howardunkat. Nem néztem a gyakornokra, volt jobb dolgom is. Mondjuk visszatartani a röhögésem, s átgondolni, milyen módon és mértékben alázom tovább a mellém osztott, nagyszájú és etikátlan medikát.
A betegszobába elsőként léptem be, arcomon megvető és flegma kifejezés keverékével. Ha Emma követett, betette utánunk az ajtót, karba font kézzel álltam meg az ágy mellett.
– Nos, Andy. Rájöttünk, hogy mi a baja. A mi kis pornószínésznőnk, becses nevén Crystal Diamond azt mondta, hogy van egy hal a péniszében. De ez mekkora ostobaság nem? Így feladta és azzal töltötte az elmúlt tíz percet, hogy egy szexshop honlapját böngészte. Noha nem avatkoznék bele sosem a medikáim magánéletébe, ennek határt fogok szabni a jövőben. Ms. Diamond nem igyekezett összefüggéseket keresni, nem létező elméleti tanulmányait feleleveníteni. Pedig, ahogy hallottuk az első találkozáskor, maga az Amazonasban fürdött. Elég fontos kérdés következik, belevizelt a folyóba?
– Természetesen nem.
– Hazudik. Még a hangja is remeg…
– Na, jó! Lehet. De én nem szándékosan, talán akaratlanul, mert én…

– Abszolút nem érdekel, a betegek mindig hazudnak, ha tudni akarja, kedves Andy. A lényeg a lényeg, dr. Diamond felfedezte, hogy beúszott a húgyhólyagjába egy candirú. Más néven péniszhal, fogpiszkálóhal. Az Amazonasban és annak mellékfolyóiban honos. Ez egy két-három centiméteres parazita, ami eddig azonban eléldegélt a húgyhólyagjában, s csak megdagadva döntött úgy, hogy távozna. A tüskés úszója azonban beragadt a húgycső finom szövetébe. Ezért nem sikerült a katéterezés. dr. Harrington azonnal elmondja, miképp fogjuk eltávolítani a hat centiméteres élősködőt. Halljuk, doktornő…
Egy igazi szemét voltam. Tudom. De annyira megérdemelte. Sok-null az én javamra.



made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Maya and Emma Empty
»Szer. Okt. 07, 2015 8:40 pm Keletkezett az írás




Maya and Emma




Azt a tekintetet, amikor közlöd a feletteseddel, hogy egy olyan beteget kaptatok, akiből legenda lehet, nos, nem éppen így képzeltem el. Báthory Erzsébet eleinte csak célozgat arra, hogy mennyire nyalis vagyok, és a kávé is csak azért került a két kis mancsa közé, mert én mindenáron a műtőben akarok kikötni. Hát igazából saját magamat csapnám be, ha félig-meddig nem lenne igaza, de mégis bánt a feltételezés, hogy neki pincsiznék először ezért. A főnököm, a mentorom lehet ma este, de mégis belül úgy érzem, hogy az adósom is. Letagadhatja, hogy mit sem ért a segítségem a folyosón, és mindenképpen megoldotta volna a szorult helyzetét, de én ebben akkor sem vagyok teljesen biztos. A whiskey, az akta, a horzsolások, a görcsök. Másokat megtéveszthet, de engem ma éjszaka már nem. Meg akar ijeszteni, rám akar rivallni? Tegye meg, de mindketten tudjuk, hogy elvetélt, és egy apró élet lett oda. A legérzéketlenebb nőket is megérinti, annak ellenére, ha nem mutatják ki. Szótlanul hallgatom tovább, de a háttérben hallatszó rötyögések még engem is megzavarnak. A fiúk nem bírnak magukkal, és mindenáron fogadást akarnak kötni arra, hogy az az izé a húgyvezetékben egy hal.
- Hát egyszerűen… - magam is rávágnám, hogy felúszott, amikor vizelt, de elbizonytalanodom. Ausztráliában vagyunk, és itt nem is létezik péniszhal. Összezavarodom, és jobban megfigyelem a felvételeket.
- Élve, dehogyis…nem hiszem, hogy felnyomta magának, és nézze meg… - kezdenék bele a magyarázatokba, de nem hagy időt nekem, és máris egy tollal a kezében rajzolja körbe az idegentestet a röntgenen. Nem tudom, hogy mit is kellene mondanom neki, mert ha belegondolok, akkor talán nem is candirú, hanem valami más. De mégis mi zárhatja el az utat? A katéterezés nem működött, és a felvételen is jól látszik, hogy ott van valami. Szerintem az ott egy uszony, de aztán az is megtörténhet, hogy nem az. Lila gőzöm sincs, hogy mire megy ki a játék, de az ő szava a szent, és ha bent akarja tartani a beteget, akkor nekünk kutyakötelességünk úgy tenni, ahogyan ő mondja. A fiúkat kitessékelni a teremből egy kis feladatot rájuk bízva. Egyszerűen nem merek a közelébe menni, mert attól félek, hogy letépi a fejemet, vagy rátör megint a görcs, és akkor azért is én leszek a hibás, hogy nem hatott a morfium. A távozó fiúkat lesem a fal mellől, de amint becsukódik az ajtó mögöttük, engem rendre utasít, és leültet a gurulós székre. Feltekintek a csokoládébarna szempárba, és várok a következő lépésre. Valami hasonló esetet kell keresnem neki a neten, ha már a gép előtt foglaltam helyet? Szeretem a kutatómunkát, de a belső ösztöneim még mindig azt súgják, hogy nekem van igazam, és az bizony egy péniszhal, aki ki akar onnan jutni. A kérésének megfelelően közelebb gurulok, és a billentyűzetet lenyomva szépen megnyitom a böngészőt. Előfordult már a gyakornoktársaimmal együtt, hogy az unalmas óráinkban ide vonultunk vissza, és pasziánszt játszottunk, vagy pókereztünk a neten, de utána szigorúan kitöröltük az előzményeket, és minden fellelhető nyomot, ami ránk terelhetné a gyanút. A gugli kis ablakát megnyitom, és felnézek dr. Cairnsre. A száját elhagyó szavakat próbálom helyretenni, de nem akarom elhinni, hogy ilyesmit kér tőlem.
- Szexuális segédeszközök? Ki lenne az a hülye… - mosolyodok el, de be is fejezem, mert nincs annyira jókedvében, hogy vegye tőlem a poént.
- Horgászbolt? Ilyesmiket nem árulnak a szaküzletekben… - előtör belőlem az okoska, de be is fogom a számat, és inkább a feladatra koncentrálok. Nem hiszem el, hogy neki az jutott az eszébe, hogy a barátnője képes lenne Mr. Howard nemi szervébe felnyomni egy műanyag, vagy nem is tudom, milyen játékszert. Természetesen rákeresek a világhálón, és a szokatlanabbnál szokatlanabb képek villannak fel előttem, sőt az egyik sarokban kis ablak ugrik fel, hogy a megfelelő helyen keresek szexpartnert is. Micsoda égés hajnali fél háromkor, hogy szexuális segédeszközök miatt szörfölök a neten. Nem nézek hátra, hanem rákattintok az egyik képre, és félrebiccentve a fejemet jobban szemügyre is veszem a vibrátorra emlékeztető horgászbotot. Nem sokáig hagy a számítógép előtt ülni.
- Nem igazán volt rá találat. – nyögöm ki, de már sürget is, hogy kövessem a beteg termébe. A feltáró műtét jó ötlet, de ha a hal…és most még jobban összezavarodom. Némán caplatok utána a folyosón, és hamarosan be is érünk Andyhez, aki nem túl nyugodtan fekszik az ágyán. Báthory Erzsébet elkezd beszélni, én meg hátratett kézzel bólogatok az elején, de aztán lefagyok. Az egészből megint én jövök ki rosszul. Lejárat a beteg előtt, és még ki is gúnyol. Diamond? Nem vagyok pornószínésznő! Felmegy bennem a pumpa, miközben az ujjaimat tördelem a hátam mögött. Butának titulált Andy előtt, és még én voltam a tudatlan is mellé, aki nem fordított kellő időt, és figyelmet az utánanézésre, vagy a felelevenítésre.
- Mr. Howard… - kezdek bele, de a közöttük zajló párbeszéd miatt inkább befogom a szám, de nem fogom annyiban hagyni. Persze, hogy én vagyok a gonosz. Felháborodottan hintázok előre- és hátra, amikor két szempár szegeződik rám, és a torkomra forr a szó. Most már doktornő lettem, és nem pornószínésznő? Érdekes.
- A candirú….vagyis a péniszhal eltávolítása.. – köszörülöm meg a torkomat, de még soha nem volt szerencsém egyetlen ilyen parazitához sem. A neten olvastam róla, de mit ér az, ha élőben kell végigcsinálnom?
- A vizelet visszatartás miatt sajnos fennáll a szepszis lehetősége, így műtéti úton kell kiszednünk a húgycsőből. A szkóppal is próbálkozhatunk, de a legbiztosabban szikével lehet kiszedni. – Andy nagyot nyel, és bekukkant a takarója alá. Látom az arcán, hogy falfehér lesz. Melyik férfi szeretne hasonlót átélni? Borzalmas érzés egy másik élőlénnyel megosztani a legbecsesebb szervét, de ő kereste magának a bajt, amikor belepisilt az Amazonasba.
- Dr. Cairns a legjobb sebész, ezért nem kell aggódnia a műtét miatt. – negédes mosolyt küldök Báthory Erzsébet felé. Megszégyenített, és megnyerte az első fordulót, de még én is tartogatok meglepetéseket a tarsolyomban. A főnökömre tekintek, és az arcomra fagy a mosoly is. Lássuk be, hogy ő van hazai terepen, és ha most ellenkezni merek vele, akkor nagyon meg fogom bánni. Karnyújtásnyira vagyok egy szenzációs operációtól. A kis gyakornoktársam jelen pillanatban bánhatja, hogy éppen ma dobta ki a taccsot. Ellenszenves dr. Cairns, sőt…megaláz a beteg előtt, mert feleselni mertem vele. Megleckéztet. Halkan állok félre, míg megbeszélik a műtét részleteit, de fél füllel még mindig ott vagyok mellette. Miután elhagyjuk a termet, akkor fordulok felé csak.
- Már emlékszem, pontosan az asztal fiókjába próbálta begyömöszölni a whiskeys üveget. – rezzenéstelen arccal figyelem őt és a reakcióját is.
- Sajnos a terhességi tesztek, és egyéb mappák miatt nem volt hely mellette. A morfium is jó mélyen becsúszott a fiókjába. – folytatom tovább, és érzékelem az egyre csak fölém tornyosuló viharfelhőket. Sadie Higgs nevét direkt nem mondom ki, mert nem olvastam el olyan jól az aktát, hogy bármire is gyanakodhassak bizonyítékok nélkül. Van egy nevem, és ezzel egy kulcsom. Átléptem egy határt? Igen, valószínű. Meg lettem keményen leckéztetve, de ne higgye, hogy ma csak én vagyok az áldozat, mert akkor csalódik. Össze-visszaver a szívem a mellkasom fogságában. Az előbb még képes lettem volna befogni, de amikor szembefordult velem, egyszerűen képtelen voltam hallgatni.Próbálok higgadt maradni, de nem megy nagy sikerrel.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Maya and Emma Empty
»Vas. Okt. 11, 2015 3:29 pm Keletkezett az írás



Oh what dream is this?


Ujjai az ágyneműbe téptek, arcán végigvánszorgott a szorongás és félelem kibogozhatatlan elegye. Megnyugvást keresett két fehér köpenyünk alatt, az embert kereste, az empátia vegetáló szobrát, a megértést, a remény édeskés pézsma illatát. Az eddig lavina erejű magabízással bíró férfi métereket veszített magasságából. Valaha napcsókolta bőre kopár élettelenségbe fordult. Sápatag bőre alatt az izmok vesztettek feszes járásukból. Mintha a jókedv tartópilléreinek testét szilánkokra morzsolták volna a hallomásból is idegennek ható szakzsargonból kivált diagnózis.
Többször eltátotta száját, de minduntalan hangtalanul eresztette vissza azt támaszának.
A műtőt belülről még sosem látott, és sebészek erőszakos életmentő aktusától eddig még érintetlen felnőtt ember bátorsága inába szállt. Tapogatózott a sötétben, lehetetlenségekre és eshetőségekre gondolt, de kérdéseinek tömege kezdeti stádiumú gyilkoktól mállott el a baritonon való megtestesülést megelőzően. Hol kellett volna kezdenie? – láttam szemében az eltévedt embert, azt az elcsökevényesedett intuíciót, mit az evolúció sem irtott ki önön elevenszülőnkből, az állati jellegű ösztönlényből. Megtalálta maga zsákutcáját, kordonoknak rohant, s útját állta kiszolgáltatottsággal fertőző esete. A menekülési útvonalat kereste. Rövid ideig. A férfi nem háborgott túl soká, másodpercek alatt változott hozzáállása helyzetéhez, s szinte letargikus, mély depresszió tüneteit produkálta a fizikális megnyilvánulásokban, ahogy fájdalmait, a mellkasi szorítást testének előre és hátra való, hintaszerű ringatásával igyekezett leküzdeni.
A sebészek legnagyobb hibája volt, hogy nem embereket láttak a fehér lepedők között. Asszociációjuk megtört a tárgyaknál és élettelen fogalmaknál, nem jutottak előrébb a problémánál. Belefeledkeztek a gondolati egészet kitöltő diagnózisba, miközben eleresztették a valóságot, az emberi porhüvely anatómiáján túlmutató lelki jelenlétet.
Az én elvetélt szívem, mi ma talán csak fél órán keresztül, de megtelt anyai gondviselés gyanújával, elérzékenyült, ahogy látta az arcon tükröződni a pszichikai folyamatokat. Meg kell nyugtatnom – csapott meg az ismeretlen sugallat, megküzdve konokságommal, mely ellenezte a törődésre való hajlamot. Beleundorodtam tettembe, ugyanis önkéntelenül fontam össze testem előtt ujjaimat, leküzdve a felszabaduló gyengédséget, s tovább álltam a gyakornok oldalán, tartva a kórház etikai szabályzatában megkövetelt távolságot a pácienstől.
– Nem akarom.
– Dehogynem akarja
– vágtam rá gondolkodás nélkül. Hangom idegenszerűen csengett, távoli volt, mintha abban a percben nem is hozzám tartozott volna. – Ha nem a szepszis végez magával, akkor megreped a húgyhólyag, ami azt eredményezni, hogy a hasfalba kerül a vizelete. A kiválasztott és eltávolításra szánt minden káros anyag megfertőzi a hashártyát, aminek gyulladása ugyancsak súlyos következményekhez vezet, és sürgős beavatkozást tesz szükségessé, hogy kiiktassuk a fertőzésforrást és eltávolítsuk a felgyülemlett gennyet.  Továbbá pedig. Nézze ezt a kesztyűt.
A szemléltetőeszközömként egy műanyag kesztyű szolgált, hiszen a betegszobában jól felszerelt sürgősségi kocsi tetejéről ez integetett rám kinyúlt ujjaival. Használt állapotában is tökéletesen megtette vesica urinariaként. A csap, mint vesevezeték, percek alatt feltöltötte a gumis anyagú kesztyűt.
– Látja? Ez a maga húgyhólyagja. Ha még tovább töltöm, már nem fog tudni tovább nyúlni. És akkor paff… nem mutatnám be, hogy az milyen károkat okozhat, mert dr. Harringtonnak más feladatai lesznek, kivételesen nem kell vizet takarítania a padlóról – jelentőségteljes pillantást mértem a gyakornokra, aki egy percig azt hihette, hogy szép szavai miatt majd megengedem, hogy ott álljon asszisztenciaként a műtőmben. Talán. Esetleg.

Aztán ráébredtem, hogy nem. Ez teljesen kizárt. A személyes antipátiám, mit a cserfes gyakornok túl nagy szája mélyített percről percre, ráébresztett, hogy képtelen lennék összezárva túl sok időt eltölteni vele.
Szóval nem, kizárt.
Álláspontom változására nyomós indokom volt. A szenvtelen ripacs, ugyanis miattam rögtönzött színpadán a szánalmas színterének gyakornoki éveinek, képes volt velem szemben szemrehányó hangszínt megütni. S noha tudtam már az elején, hogy milyen veszélyeket rejtett magában az elfogyasztott whisky megüresedett üvege, s az igazukat bizonygató terhességi tesztek szanaszéjjel heverése az íróasztalom tetejében a gyakornok előtt, mégis volt idő, hogy úgy hittem, elég érett hozzá, hogy lakatot tegyen a szájára és szó nélkül tűrje mindazt, amit ezen az estén a morfium, az elkeseredettség és nyakatekert, csípőficamos humorom produkált.
Nem értékelte odaadásomat, amellyel azonnal a beteghez rohantam. Hálátlan volt. S a kis hatásvadász nyegle képes volt azt feltételezni, hogy majd köszönömök után operációra invitálom, amiért a felé nyújtott kisujjam helyett egyben marcangolta fogai között az egész karomat. Az évi milliókra biztosított, napbarnított, gyönge izomzatú karomat.
Éretlensége, a felettesek felé tett tiszteletlensége betette előtte és karrierje előtt a kaput.
Túl sokat tudott rólam. Kétségbeejtő és jellememet eldeformáló döntéseket hozhatott volna, mégsem hittem azt, hogy egy rangban alattam álló kitehetne a helyemből.
Erőtlen mosollyal tűrtem, amit igyekszik fogást keresni rajtam, s annak érdekében, hogy összeessek előtte, többször megforgatja bennem a használt szike jéghideg pengéjének megfent élét.
– Faber est suae quisque fortunae – fogaim fogságából kiengedett ajkaim peremén lassan és megfontoltan botlottak át Sallustius szállóigévé hírestül szavai ajkamon. Várattam a gyakornokot. Még nem érte el büntetésének hevülő mérge a kellő hőfokot, hogy azt forrás közben öntsem nyakába.
– Valószínűleg nem ismeri a latin nyelvet elég áthatóan, mert maga már az egyetemen is csak a franciát gyakorolta az aftás pofájú társaival. Így megsúgom, hogy ez csupán annyit tesz, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. A maga esetében ez annyit jelent, hogy most bent tölti a következő nyolc órát, elmegy reggel vizitelni az urológiára, amíg én elvégzem a két és fél órás műtétet, majd újabb hatot bent tölt, hogy az altatásból felébredt beteget gondozza. Nem lesz ott a műtőben. Nem látja a halat, amit hiába talált meg, hagyta, hogy elússzon a kezei közül.
Nem bírtam visszafogni magam. Negédes szavaimhoz dukált a leereszkedő érintés, így a velem egy magas gyakornok válla felé nyúltam és mintha csak pozitív elismerésnek szántam volna a mérgező gúny vezérelte tettet, megpaskoltam vállának csontos szirtjét.
– Örülök, hogy így intézte, tudja? Mert én most átmegyek a szemközti kocsmába, tovább iszok, tekintve, hogy negyed óra múlva beérnek a rezidensek és rám már nem lesz idebent szükség. Majd egy jót kefélek egy ismeretlen idegennel, aki reggel lágy tojást hoz nekem, majd maga már az ajtóban pitizve fog rám várni egy nagy bögre kávéval és eldalolja nekem, hogy nem nyírta ki a beteget, akit már elő is készített a műtétre és odabent kizárólag rám várnak. Na, de hogy idáig eljussunk, magának és az üres kis fejének el kell végeznie a következő húsz percben egy Suprapubicus cystomiat. Vagyis. Az alhason keresztül vezeti be a katétert, majd felőlem szívószállal is kilefetyelheti onnan a vizeletet, ha még nem hallott a beavatkozásról. Ezt nekem kellene csinálnom, ugyanis a lumbálpunkciós tűvel befelé haladva átszúrhatja a beleket is. Ha pedig bélsár ürül a has szövetei közé… a mi szerencsétlen Péniszkirályunk a patológián végzi, és garantálom, hogy maga fogja végezni a halott öltöztetését a temetés megszervezésével együtt. Ha elbassza Harrington és nekem az orgazmus előtt ide vissza kell jönnöm, magának vége van. Értette azt a szót, hogy vége? Kaputt.
Már éppen indulni készültem.
– Ja! És nem ér rá rezidenst keresni, aki segíthet. Nem ér rá guglizgatni, mert az utolsó vizelés óta jócskán eltelt négy óra. Nincs már több ideje. Azonnal kell. Tehát, szép hajnalt, Crystal Diamond!
Megsemmisítettem a parazitát. Legalábbis így éreztem, ha már arra nem vettem a fáradtságot, hogy visszatekintve ezt leolvassam arcáról. Amit utoljára láthatott belőlem, az a fejem fölé emelt kézfejem égnek merevített középső ujja volt.



made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom


Maya and Emma Empty
» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Maya and Emma
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Maya&Marian
» Maya&Lily
» Maya & Roman
» John x Maya
» Maya & Elisa - What happened last night? +18

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: