Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Keriann & Damiano
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 28, 2015 2:14 pm Keletkezett az írás



Cinderella

Nothing is true, everything is permitted


Hogy be voltam-e sózva a nagy esemény miatt? Nem különösebben, de azért mégis csak két nappal korábban már a szolgálat hirdetéseit bújtam. Egy újra váltottam,mert a legutóbbi lány nem úgy viselkedett ahogy elvárható lett volna, egy ilyen eseményen. Kemény ügyfél voltam ami azt illeti, időm sajnos nem volt bemenni, a cég irodájába, ezért az irodámban ücsörögtem, még a munkaidőn túl is, és az oldalhoz kapott jelszóval és felhasználó nevemmel böngésztem, bújtam a portfóliókat. Hogy, hogy nem hallottam még a Silent Aid Agency-ről? Számos európai küllemű lány volt megtalálható bennük, ami nekem pont bejött, Pietro volt az megint aki az irodám ajtaján kopogtatott, hogy ideje volna menni, az autóban is folytathatom a keresgélést. Igen ám, csakhogy az autóban ülve elbóbiskoltam még azt a háromnegyed órás utat is hazafelé a hátsó ülésen ülve.
Magam sem tudom, hogy miért ragaszkodtam annyira a szőkéhez, de mindnek annyira ló feje volt, végül… volt egy, de pont nála csuktam le a laptopom fedelét. Az s betűig jutottam, erre emlékszem.
Anyám ragaszkodott, hogy jelenjek meg ezen a jótékonysági eseménnyel egybekötött operett előadásra, először az opera, a jegyek pedig az alap kasszájába fognak landolni, majd pedig egy jótékonysági vacsora. Licittel egybekötve, hogy mifélével? Magam sem tudtam, csak annyit, hogy korombeliekkel leszek, és plusz mínusz öt év tehát igen fiatalos a társaság. Ilyenkor esetleg dívott az is, hogy magunkat bocsátjuk áruba, egy- egy eseményre, vacsorára, vagy amit épp a licitáló hölgy akart velünk tenni, a jó ízlés határain belül. Én, rendszerint lemondom a szereplést, és valami mást adok helyette, nyaralást, vagy spa bérletet két hétre a legjobb helyre, de magamat sosem.
Pietro diszkrét köhhintése ébresztett, amikor megérkeztünk a házam elé, kiszálltam a kocsiból, és jólesőn nyújtózkodtam, megoldottam a nyakkendőmet, és felsétáltam a lépcsőn a házamba, az ilyen magányos estéken gondolkodtam el azon, hogy igazából hiányzik az, a hangzavar amivel otthon szoktam enni, a nyüzsgés. A munkaruhámban úgy ahogy voltam, úgy vacsoráztam meg, a szakácsné kitett magáért ismét, fürdés után a medencém partján ücsörögtem a napozó ágyamban és figyeltem a naplementét, egy üveg bor társaságában. Mellettem a laptopom pihent, végül megrendeltem azt a svéd lányt. Rá esett a választásom, tud pár nyelven, és csinos. Reméltem, hogy nem fogok benne csalódni. Bár… végtére is dél körül ért az első meglepetés az ügynökséggel kapcsolatosan, amikor megcsörrent a telefonom.
- Mr Borgia! Itt Ms Henderson. Sajnálattal értesítem, de a megrendelt hölgy épp kórházba került medúza csípés miatt. - épp ebédeltem az irodám csendjében, és a rágásban is megálltam egy pillanatra.
- Értem. Ma este lesz az opera előadás az ő paramétereire vettem meg az estélyit és a cipőt, meg a kiegészítőket. - jegyeztem meg nyugodtan, bár ideges voltam, ráncoltam is a homlokomat egy kissé, ám szerencsére ez nem látszott a telefonban, a hangom továbbra is kifogástalan, nyugodt maradt, belekortyoltam a boromba és a brokkolis pennémre pillantottam, mintha ő tehetne az egészről, hogy megcsípte egy medúza az escort lányomat.
- Valaki más esetleg? - kérdeztem egy aprócska sóhaj kíséretében, miközben megdörgöltem az orrnyergemet, majd egy aprót kortyoltam a boromból.
- Sajnálom uram, de egyelőre mindegyik hölgy be van táblázva. - hallottam, hogy profi , én viszont egy Borgia vagyok, bár nem szerettem visszaélni a nevemmel.
- Értem. Hajlandó vagyok egy nagyobb összeget fizetni azért, hogy a korábbi hölgy méreteihez illő lányt találjanak, a cipőt még ki tudom cserélni, az nem lehet gond, megadtam a komornyikom számát, ha mindent teljesítettek, értesítsék őt, majd a továbbiakat intézi.
Nem akartam a másik cégből lányokat hívni, hiszen bárkinek leeshetett, hogy azok fizetett luxus kurvák, erre pedig figyelnem kellett, már csak az anyám miatt is, a szemében még mindig az első kicsi kis fia vagyok, aki annyira ártatlan mint a ma született bárány.
A ruha egyébként egy királykék selyem estélyi ruha, fűzős, a derék és a kebel résznél kristályok díszítették a ruhát, nem akartam viszont beleszólni a fehérnemű választásba, hiszen az már igazán nem az én dolgom, de a ruha kellően csillogó lesz, és van hozzá egy színben illő kis retikül is. A cipő pedig fekete. Szerettem ilyen szinten maximalista lenni, minden passzoljon mindenhez, a dísz zsebkendőm színe harmonizálni fog a kísérő lány ruhájának színével, mindent elterveztem, hiszen a részletekre is ügyelnem kellett.
Pietro intézte a limuzint is, nem volt probléma ha az ügynökség elé kellett mennünk, hogy óvjuk az érkező hölgy magánéletét. Nekem csak erre az estére kellett semmi másra. Sosem szoktam ugyanazzal az escort lánnyal mutatkozni egynél többször. De cserébe a ruhát amit vettem az alkalmakra, azokat mindig megkaphatták. Ha ezen felül kaptak valamit, akkor nagyon elégedett voltam velük.
Végül is Pietro volt az aki a megfelelő pillanatban behozta az irodámba az estélyi öltönyömet, a privát fürdőmben megfürödtem, megborotválkoztam , és elkészültem, annak rendje és módja szerint. A hajamat is rendbe szedtem, aztán begurult a limuzin az ügynökség által megadott címre, vagy magához az ügynökség elé. A limuzin több személyes volt, egy igazi bulizós csapat is elfért volna benne, de ma este csak az enyém volt, a kis hűtőben italok és üdítők voltak frissen bepakolva, minden részletre ügyeltem.
Sosem szoktam kiszállni az autóból, Pietro nyitja az ajtót, én pedig bent várok, rendszerint a legtávolabb az ajtótól, amin belépnek a hölgyek az autóba. Nagyon reméltem, hogy az új lány megkapta a menetrendet, azt, hogy először az operába jön el velem, majd utána átmegyünk egy nagyobb fogadásra egy a városon kívüli villába. A szerződéseket még két nappal ezelőtt megkaptam az ügynökségtől, s még aznap el is olvastam, tudtam mire kell figyelnem, milyen dolgokat kell tiszteletben tartanom a lányokkal kapcsolatosan. De már gyakorlatom volt ebben ami azt illeti, csak ennek az ügynökségnek a különleges szabályait kellett szem előtt tartanom.
Idefele jövet kaptam egy faxot a cégtől, a lány portfóliójával a titkárom átküldte a telefonomra, de ott a kép nem látszott jól, csak a hölgy neve, így míg megérkezett a lány az ő adatait böngésztem. Holland, és szőke? Mindjárt meglátom. Miss Tulip, egy holland lányhoz illik ez a becenév. Hogy miért nem szerettem a váratlan pillanatokat? Fordulatokat? Hajlamos voltam ugyanis rá stresszelni egy kicsit bizonyos dolgokra, és ez a jelenlegi pont olyan volt, mert nem tudtam, hogy mit kapok a pénzemért. Adtam egy esélyt a cégnek, mert Ms Henderson roppant lényegre törő és segítőkész volt, miután értesített telefonon az általam választott lányt ért balesetről. Ez már jó pont azt hiszem.
Amikor nyílt az ajtó felkaptam a fejemet  arrébb húzódtam, hogy beférjen a lány, félre raktam a telefonomat.
- Ms  Tulip… - köszörültem meg a torkomat, hiszen előbb a lábát pillantottam meg, hála a ruhának, s nem kellett csalódnom, mintha rá öntötték volna, Pietro még segített a ruha maradék részét berakni a kocsiba, ezután ha lehetett, akkor kezet csókoltam a virágnak. Valóban az volt, ha hamarabb tudtam volna, hogy ez a fedőneve a lánynak akit kapok a választottam helyett, egészen biztos, hogy nem királykék ruhát választok, hanem esetleg vöröset, bordót, bár a szőke hajához pont illik ez a szín.
- Sajnálom, hogy ilyen hirtelen szakadt a nyakába a meghívásom, s hogy alig tudok magáról valamit, az ügynökség alig félórával ezelőtt faxolt, csak reméltem, hogy a ruha amit küldettem megfelelő lesz a számára, valamint időben megkapja a programot is. - szusszantottam. Rendszerint mindig tudok mindent előre a választottjaimról, de roppant nagy modortalanságnak éreztem volna, ha most fogom magam, felcsapom az ügynökség oldalát, beírom ennek a lánynak a nevét és átböngészem a szokásait, hogy mit szeret, és mit nem… Ezért nem szerettem a váratlan eseményeket.
- Remélem, a munkatársa jobban van már. - fontosnak tartottam megjegyezni, hogy minimális szinten érdekel a társnője hogyléte.
- Sosem fordult még velem elő ilyen, hogy ne tudnék előre mindent az esti partnereimről, így kérem… ha van bármi fontos, étel allergia, esetleg diétázik…- ez utóbbinál a hangom kicsit elmélyült. Nem gunyorosan csak… néhány árnyalattal, csak azért akartam tudni, hogy a salátás asztal környékén kell-e állnunk, mert kis kegye legelni óhajt majd vagy mozoghatunk szabadabban is. - azt szeretném tudni.  -igen szerettem odafigyelni a partnereimre. Sejtettem ,hogy az előző partnerem a szörfölős hobbija miatt csípte meg a medúza, Ausztráliában vagyunk, megesik az ilyesmi, ezért sem bosszankodtam annyira.
- A nevem Damiano Lucien Borgia, elnézését kérem, hogy nem a bemutatkozással kezdtem. - szabadkozom egy apró sóhaj kíséretében.
- Volna szíves elárulni esetleg ön is, a sajátját? - érdeklődtem udvariasan, egy apró mosoly kíséretében.


 TAG: Ruha
  WORDS: Zene
  NOTES: -


A hozzászólást Damiano Lucien Borgia összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 31, 2015 8:20 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 28, 2015 4:55 pm Keletkezett az írás



Damiano & Keriann

Egyszer volt hol nem volt…igen az óperenciás tengeren túl…de ez most nem mese még csak nem is egy olyan történet aminek a végét előre ki lehet számítani. Megszoktam, hogy a meséket mindig elkezdeni nehéz, a folytatást már valaki írja majd helyettünk. Egy egyszerű lány vagyok Amszterdamból, akit bizony messzire sodort az élet az otthonától és azt hiszem ha szerencsém lesz hamarosan valami jótündér vissza is repít majd. De addig még sok dagályt és apályt fogok látni ha lemegyek az óceán partjára amit rendszerint meg is szoktam tenni. A ma reggeli hívás is ott ért az ügynökségtől, mely szerint a legutóbbi úriember egy bizonyos Mr Nightingale ismételten igényt tartana a kíséretemre egy keresztelőn, méghozzá a negyedik unokája születése alkalmából. Szapora család annyi szent, mert pár hónapja a másik gyermekének született kisfia, ahol szintén velem jelent meg, és igen elégedett volt a társaságommal. Ami azt illeti én is igazán jól éreztem magam, mert az ezüstös halántékú úr igazi gentleman, mind külsőleg mind pedig viselkedésileg, noha a nagyapám lehetne ha azt nézzük. Véleményem szerint, és látva a képeket, a néha feleségére emlékeztetem még ifjabb korában, ezért esett rám a választása. Természetesen nem is kétséges, hogy igent mondok. Bár az ügynökségnél olyan szerződést írtam alá, amely szerint bármikor és bárhol vállalok kíséretet, és szigorúan csak azt, Miss Henderson minden esetben megadja a lehetőséget, hogy esetleg valamilyen módon megkerülhessük a szerződés. Így voltam már legalább kétszer skarlátos és egyszer vagy kétszer bárányhimlős. Mindig vannak kiskapuk. Persze mindezt igazából azért nem szeretem, mert akkor jövedelemtől esek el, aminek következtében nem sikerül annyi pénzt összeszednem amely az amszterdami aprócska lakás megvásárlásához szükséges lenne. Pedig én mindent megpróbálok. Az ajándékokat amiket elfogadhatok, vagy éppen a ruhák…a legtöbbjét pénzzé teszem és félrerakom a bankszámlára ahova a keresetem nagy része is kerül. Óvatosan bánok a pénzzel, mert szükségem van rá. Vannak céljaim, vannak elképzeléseim, és nem utolsó sorban egyszer….talán nagyon sokára lesz annyi pénzem, hogy a szépen lassan romosodó, eladott szülő házat visszavásároljam. Utoljára három hónapja látogattam meg a nénikémet és sétáltunk el arra. Lehet nem kellett volna látnom, hogy mindaz, amit a szüleim építettek fel egykor, amit talán meg is tudtak volna tartani, ha életben maradnak, mivé lesz az évek során, kopott és mállott romokká. Hát ez az én mesém, a mesék ahova már gyerekkoromtól menekülök, talán kicsit a valóság elől is. A mai napig ilyen vagyok. A lakótársam szerint túl naív, bolond és maradian konzervatív. A mai világban ki kell nyílni és nem elbújni a történések elől. De én hiszek abban, hogy azért mert nem káromkodom úgy mint ő, nem iszom minden éjjel halálra magam valamilyen egyetemi bulin, még nem vagyok feltétlenül maradi. Csak kicsit talán….csak egyszerűen más mint ők. Viszont azt hiszem az egyetem mellett végzett escort szolgáltatásommal nem tartozom éppen abba a kategóriába amibe a rendes lányokat sorolják, persze nem dicsekszem senkinek mit csinálok, mert senkinek semmi köze hozzá. Ez olyasmi ami szükséges, amivel jót teszek annak akit elkísérek, és ő is jót tesz nekem, mert anyagilag támogatja a vágyaim megvalósulását. Végtére is valahogyan így működik a világ is. Elvállaltam tehát Mr Nightingale kíséretét és így is készültem a hétvégére. Az úriember jó szokáságához híven választott nekem ruhát. Ismételten zöld szatén kisestélyit. Meg kell hagyni bárhol is vásárol az ízlése kifogástalan. Ékszerként ugyanazt a gyöngy nyakláncot szeretné, hogy viseljem, amelyet egykor a felesége viselt az esküvőjén, és ennek már első alkalommal sem láttam akadályát, tehát megteszem neki. Előző este érkezett a csomag egy futárral, és Lorena vette át, aki mindig csillogó szemekkel várja, hogy felbontsam és megcsodálhassuk a szebbnél szebb darabokat. Többször mondtam már neki, hogy jelentkezzen az ügynökséghez, van aki kifejezetten szereti az olyan csinos karamell bőrű spanyol lányokat mint ő, de csak nevetve legyint, hogy nem lenne képes betartani jó pár szabályt, úgyhogy inkább nem kísérti a sorsot. Megvolt tehát minden ami szükséges volt ahhoz, hogy másnap kisérőként megjelenjek ebben a pompás ruhában.
Másnap nem állítottam ébresztőt, ki akartam magam pihenni, hogy ne legyek álmos, sem fáradt a nagy nap előtt, de reggel hatkor a telefonom ébresztett, nem túl kellemes hangerővel. Fogalmam sincs mikor állítottam ilyen hangosra, úgyhogy egy darabig kelletlenül tapogattam morgolódva a takaró alól, majd álmos hangon vettem fel a telefont. Miss Henderson hangja szokatlanul fitt volt és éreztem rajta némi aggodalmat is. Vagy még nem aludt vagy már éppen eleget ahhoz, hogy a számára nyugtalanító dolgot rendezze. Változik az esti program, amire először szóhoz sem jutok, de csak tátogva próbálok meg valamit kinyögni, sikertelenül. Az egyik lányt megcsípte egy medúza, ám a vendég, aki a szolgáltatásait igénybe venné elég fontos és exkluzív ahhoz, hogy egyszerűen ne biztosítsanak számára másik lányt. Hogy miért pont én? A válasz is roppant egyszerű és kézenfekvő: szőke vagyok, és a méreteim megegyeznek a másik lányéval, ugyanis minden készen állt a számára az estéhez. Először nem is tudom, hogy mit mondjak, de az ügynökség vezető asszonyának sürgető hangja válaszadásra késztet és végül beleegyezem. Hogy mi lesz Mr Nightingale keresztelőjével, azt már el is felejtem megkérdezni, még mindig azon kattog az agyam, hogy ez….ez mi volt ez az egész? Kell nagyjából két kávé és három mézes pirítós, két szalonnás tojás, egy barackos muffin, és egy nagy bögre kakaó, hogy pár óra alatt magamhoz térjek, és kezdjem el felkészíteni magam a változásra. Lorena fél kilenc után battyog ki a nyuszis papucsában, és a rémesen átlátszó hálóingében a konyhába, én ekkorra már a laptop felett ülök, orromon fityeg az olvasó szemüvegem és a részemre küldött emailt böngészem. Hogy kinek a kísérője leszek ma este még mindig nem sikerült feldolgozni. Próbálok minél több információt begyűjteni Mr Damiano-ról, van rá időm, a futár tíz körül jön kicserélni a csomagokat. Elvinni a zöld kisestélyit és meghozni az újat, amiről még nem tudom milyen. Ennek a férfinak még sosem voltam az escortja, ami azért sem lep meg, mert most először veszi igénybe az ügynökség szolgáltatásait. Hát azt hiszem már értem miért olyan ideges és zaklatott Miss Henderson. A jóhíre múlik rajta, hogy pótolja a kiesett lányt az úr számára. A lakótársam a vállam felett kukkolja amikor éppen a böngészőm kidobja a férfi fotóit és a róla található cikkeket. Egy ideig faggatózik, majd amikor közlöm vele, hogy az általa „delejes kék tekintetű”-nek titulált Mr Borgia kísérője leszek szerencsétlen majdnem félrenyeli az utolsó korty kávét. Reménykedtem benne, hogy magához tér, nem venném a szívemre, ha emiatt fulladna meg. Szóval az elkövetkezendőkben róla igyekszem megtudni minél többet, hogy felkészült legyek annyira amennyire az tőlem elvárható. Néha leveszem a szemüvegem, megdörzsölöm a szemem, majd visszabiggyesztem az orromra és böngészek tovább. Mire tízkor megérkezik a futár már elég szép információ halommal a fejemben kezdek neki Lorenával átválogatni a csomagot. És végre! Kék estélyit kapok. A kedvenc színem de valahogyan mostanában mindig valami lehetetlen színű és szabású ruhákban kellett megjelennem. Talán a mostani zöld volt az első igazán mutatós és olyan ami nekem is tetszett. De ez a kék! Ez egyszerűen mesébe illő. A holmikkal együtt érkezett a program is: opera és vacsora. Újabb olyasmi, amit egyszerűen nem tudtam elhinni. Hatalmas operarajongó voltam és számomra mindig egy élmény volt, ha oda kellett mennem kísérőként, hiszen máshogyan ilyen nívós eseményekre nem igazán tudtam volna eljutni. Szóval ha a ma estében csupán ennyi jó van, akkor igazán szerencsésnek érezhetem magam. Estig még van időm elkészülni, és még egy keveset aludni, azon a rém unalmas filmen, amit a mai napra a lakótársam választott, és sikeresen be is szundikáltam a vállára hajolva. Este hétre jön értem az autó, hogy az ügynökségre vigyenek, ott történik minden esetben a találkozó, hiszen a magánéletünk csak és kizárólag ránk tartozik, senki másra. Erre pedig a S.A.A kínosan ügyelt. A férfi aki végül értem jött az ügynökségen pontban a megbeszélt időben, számomra ismeretlen volt és Pietroként mutatkozott be, valamint közölte, hogy ő fog az autóhoz vezetni, egy gyors bókot követően, a karját nyújtotta majd az épület előtti parkolóban várakozó limuzinhoz vezetett. Kicsit ideges voltam nem tagadom, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy felkészületlenül ért ez az egész, és nem volt időm…nem maradt elég időm. Óvatosan szálltam be a kocsiba, ahol először megcsapott a kellemes friss borotválkozás utáni illat, ami nyers volt mégsem bántó.
- Mr Borgia. Köszönöm.-ez utóbbi a ruhám végét besegítő Pietronak szólt, aki ezután be is csukta utánam az ajtót. A szabadkozást hallva csak óvatosan csóváltam meg a fejem. Igazán nincs miért elnézést kérnie. Végsősoron nekünk erre is fel kell készülnünk.
– Igazán, igazán szóra sem érdemes uram. Igyekszem ettől függetlenül megfelelni az elvárásainak. Megkaptam a programot, ahogyan a ruhát is, és igazán hálás vagyok, mert nagyon szép. Főleg a színe.- kicsit feszengtem még mellette, nekem is szokatlan volt még, főleg, hogy az ügyfeleket tekintve messze a legfiatalabb volt. Általában negyven feletti férfiak választottak maguk mellé kísérőnek.
– Igen…a…munkatársam…minden bizonnyal jól van. Ez a része Miss Henderson feladata. De biztosan….biztosan jól van.- nem nagyon érintkeztünk egymással a lányokkal elkerülendő az esetleges féltékenykedést, vagy vitákat.
- A nevem Keriann Ana Vaart.  Hogy melyik nevemen szólít önre bízom, akár Miss Tulip is lehetek, bár bizonyosan furcsán néznének önre ha így mutatna be bárkinek.Amennyiben az operáig tartó úton elmondja mit vár el tőlem, vagy milyen témaköröket érintő társalgást, esetleg azt, hogy kívánja e, hogy a társaságomat mással is megosszam az este folyamán, vagy kizárólag ön mellett legyek. Bármi amit tudnom kell, hogy a lehető legtökéletesebb szolgáltatást nyújtsam önnek, kérem ossza meg velem. És bízzon bennem, meg fogom oldani. És mindent elkövetek, hogy a lehető legtökéletesebb este legyen még akkor is ha egy kis kellemetlenség jött közbe.- ez nem az ügynökség reklámszövege volt ezt én magam mondtam.
- Egyébként nem vagyok semmire allergiás. A diétát pedig jó messzire elkerülöm, remélem ez nem jelent gondot. Úgy értem ha óhajtja, hogy az este folyamán ne fogyasszak semmit, ez sem probléma, volt már ilyen kérés is, nem jelent akadályt.- mondtam mindezt szemrebbenés nélkül, a világ legtermészetesebb hangsúlyával.
– Valamint ha az estélyen kívül nem kíván velem társalogni akkor azt is mondja el kérem, nem szeretek feleslegesen beszélni, és nem szeretném ha ezzel zavarnám önt.- vettem egy mély lélegzetet és rápillantottam, azon gondolkodva mit felejtettem még el mondani neki, de ha van is ilyen akkor biztos vagyok, hogy megemlíti. Még mindig kicsit görcsben volt a gyomrom, elvégre nem minden nap válok kísérőjévé egy ennyire ismert embernek. Lorena pedig másnap élménybeszámolót kért. Feltéve ha lesz miről.


● Dress:Estélyi ●●  Music:Disparo al Corazón ●●  Note:Dreams don't usually come true, isn't it?❤


A hozzászólást Keriann Ana Vaart összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Szept. 04, 2015 11:18 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 30, 2015 2:24 pm Keletkezett az írás



Cinderella

Nothing is true, evrithing is permitted


Tehát, a ruha színével nincsen baja, ezt mindjárt megértettem, de lehet, hogy feszélyezi a stílus? Általában ügyelek arra, hogy az oldalon található portfóliók alapján a leendő partneremhez válasszam ki a ruhát. Nem baj, majd legközelebb körültekintőbb leszek. Legközelebb? Hiszen egy lányt mindig csak egyszer szoktam alkalmazni, többször nem.
Miért is figyelnék akkor effélékre? A neve különleges hangzású, és érdekes és… a húgom a napokban fényképezett egy fekete fehér cirmos tulipánt az instagramjára töltötte fel a képet. Kerrian tulipán? Pislogtam néhányat, majd elraktároztam ezt az információt. Hátra dőltem, és ha mondhatom azt, akkor megnyugodva sóhajtottam fel. Aprót biccentettem, előhúztam a telefonomat, és pár mondatot bepötyögtem Pietronak, majd el is tettem. Bocsánatkérő mosolyra húztam az ajkamat, a faragatlanságom miatt, a mobil kapcsán, de ez a kis kitérő azt hiszem mindkettőnk előnyére fog válni. Remélem értékelni fogja ezt az apró meglepetést a velem szemben ülő lány, elgondolkodva pillantottam végig rajta, talán tíz évvel lehet fiatalabb nálam. Öregnek éreztem magamat hirtelen, ehhez a kísérőmhöz mindenképp, egyetemista valószínűleg.
- A nicknevéből ítélve nagyon szeretheti a tulipánokat, de igen… furcsán mutatna ha ezen a néven mutatnám be kegyed, így engedje meg, hogy Ms Vaartnak szólítsam. - finom utalást tettem arra nézve, hogy milyen virágokat szeret az előttem ülő lány, mert bizony érdekelt, a csukló csokrot tekintve, azt hiszem ez elegáns és stílusos darab, valahogy szerettem volna kompenzálni a túl nyitott ruhát a számára, ezt hiszem, megértettem a finom célzást, a virágokat pedig szereti mindenki elvileg, így csak nem lőhetek nagy bakot a dísszel.
- Szeretném ha velem lenne az est folyamán, de ha úgy adódna, akkor egyedül is meg tudja állni a helyét. Elárulhatja azt is, hogy escort lány, én nem szégyellem, hogy egy cég szolgáltatásait veszem igénybe ilyen alkalmakkor.  - a pletykák pedig egyébként sem érdekeltek. Tettem azokra magasról. A további szavait hallva, rá kell, hogy jöjjek, hogy gyakorlott lánnyal állok szemben, talpra esett, összeszedett, ami végül is elvárható egy ilyen szolgáltatást nyújtó iroda alkalmazottjától. A következő mondata volt az, ami igazán megbotránkoztatott, hogy lehet valaki ilyesmire képes?! Zavartság fut át az arcomon, ami az indulat és a hitetlenség egyfajta keveréke, ám gyorsan rendeztem az arcvonásaimat, bár az állkapcsom így is megfeszült egy pillanatra, mielőtt megszólaltam volna.
- Ilyet nem kérnék öntől sosem, jómagam utálom az ilyen estélyeket, mert grammra pontosan kimérik a többfogásos vacsorát, és a végén talán jól lakik az ember,vagy nem… Úgy gondolom semmi probléma nem lehet ha vacsorázik, ha nem akarna akkor magam ülnék kegyed mellett míg be nem fejezi az evést. - ráztam meg hitetlenkedve a fejemet, s karba fontam a kezeimet a mellkasom előtt, kicsit egyenesedtem csak ki, vettem egy nagy levegőt, a felháborodásom, vérbeli olaszként az étel megvonásos alkalmának szólt. Miket meg nem engednek a magunk fajták az olyanokkal szemben, akiket tudják, hogy ki tudnak használni, és ezt meg is teszik?! Néha felfordult a gyomrom egyes ismerőseimtől, ezekben a körökben.
Szemöldök ráncolva pillantottam magam elé, s átvettem, hogy mik lehetnek a sarkalatos pontok.
- Én magam nem vagyok túlságosan társaságban elvegyülős típus, a látszat ellenére, és szeretném, ha ez a külvilág felé sem tudódna ki, mármint amit a kamerák mutatnak rólam… Idősebbekkel szoktam beszélgetni, a politikát kerülöm, többnyire az általam támogatott állatmentési alapítvány szokott a téma lenni, ha velem elegyedik szóba valaki. Nem szeretem, ha valakit a háta mögött, de fél hangosan veséznek ki, az öltözékével kapcsolatban, csak mert nem megfelelően jelent meg, ha esetleg ilyen irányú véleményei lennének… kérem ne hangoztassa nyíltan, ha valakinek eltér az ízlése az elvárhatótól. - márpedig biztos lesznek ilyen vendégek, mindig lesznek.
Pietro korábban azt mondta, hogy azok az ékszerek amiket választottam az első lánynak, azok túl hivalkodóak lennének a másodikhoz, azt hiszem ő már sejtett valamit, így tehát az ékszereket vissza hozatta, de ki kellett találnom valamit.
- A darab, amit megfogunk nézni az a Sok hűhó semmiért lesz. Csak annyit kérek, még ha nem is szereti, hogy legalább a telefonját legyen szíves kikapcsolni, a legutolsó lány végig beszélte a Rómeó és Júliát, és folyvást azt elemezgette, hogy márpedig ez a franciáknál másképp volt a youtube-n… - igen emiatt a lány miatt mondtam fel a szerződésemet azzal a céggel. - Szóval, az előadás alatt, én nem szoktam beszélni, de ha utána megszeretné osztani velem a véleményét, nagyon szívesen meghallgatom, sőt, érdekelne is, de kérem az igazat mondja, nem szeretem az őszintétlen embereket. Tudom,hogy ez önnek egy munka, viszont megérzem ha csak azért mondanak valamit, mert szerintük azt szeretném hallani, amit kitaláltak. Ha nem tetszik mondja meg. Ugyanezt elvárom akkor is, ha kényelmetlenül érezné magát egy adott helyzetben, ugyanis szeretek a partnereim kedvében járni, még akkor is ha ez egy szolgáltatás amit kapok öntől. Alkoholt is fogyaszthat, mértékkel ha szeretne. - a bő lére eresztett beszámolóm után elhallgattam egy kicsit.
- Megkínálhatom esetleg egy kis frissítővel? - érintettem meg a beépített hűtőszekrény gombját, amely felemelkedett az egyik ülés mellett. Ásványvíztől kezdve gyümölcsleven át, még egy üveg pezsgő és egy üveg bor is volt behűtve.
- Valamint… szeretném ha elmondaná, hogy mit tudhatok magáról, mert a portfólióját nagyjából az autómba ülése előtt öt perccel kaptam meg. A fax amit pedig az asszisztensem küldött át digitális formában, meglehetősen hiányos volt. Örülök, hogy az evéssel nem lesz problémánk, de nem hiszem, hogy ennyiben merülne ki az egész. Milyen témákban mozog otthon? Tudnom kell-e hogy melyekből mentsem ki finoman, vagy próbáljak áttérni másra. Megtehetném, hogy míg itt ücsörgünk, átfutom a portfólióját, de jobb szeretném öntől hallani, szeretek ugyanis beszélgetni.  - kitöltöttem pohárba Ms Vaartnak amit kért, majd magamnak is töltöttem, míg vissza zártam mindent a poharam addig a pohár tartóban pihent, én pedig hátra dőltem és belekortyoltam az italomba. Még a kis kitérőnkkel sem fogunk lekésni semmit sem, mindig az előadás előtt félórával szoktam érkezni, nem azért, hogy mihamarabb leüljek, hiszen bérelt helyem volt az operában, hanem azért, hogy ne maradjak le semmiről. Hiszen szerettem az operát, bár ez a komédia meglehetősen érdekes, viszont határozottan lesz egy hangulata a vacsorának, reméltem, hogy kicsit vidámabb hangulatú. Pietro biztonságosan vezette a limuzint, nem száguldozott vele, és hamarosan meg is álltunk az egyik kedvenc virág árusomnál, akik még ilyen későn is dolgoztak. A komornyikom hamarosan lehúzta az ablakot, és egy átlátszó dobozt nyújtott át a kisablakon. Felkeltem és oda csusszantam, fiatalosan és könnyedén az ablakhoz.
- Orchidea blu in fretta! - a tulipán csukló csokrot félre raktam, meg sem mutattam Ms Vaartnak. Amíg vártunk, addig nyugodtan pillantottam az autó végében várakozó lányra. - Csak egy kis apróság, a komornyikom mondta, hogy az ékszerek amiket az előző lánynak választottam… túl sok lett volna az ön számára, de ezzel még szebben fog festeni, mint bármilyen ékszerrel. Remélem. Szabad esetleg megkérdeznem, hogy miért nem kedveli a tulipánt…? Hiszen a neve is azt jelenti, pontosabban egy fajtát, és a nickneve is ez… Meglehetősen félreérthető. - ha láttam, hogy kényes a téma Ms Vaart számára, akkor félbe szakítottam, egy halk torokköszörülésel. - Nem szükséges válaszolnia, ha nem szeretne. - nekem már az is elég volt, ha korábban kideríthettem, hogy az orchideát jobban szereti, így az új csokra olyan lesz, amit viselni fog magán. Nem csináltam ebből nagy felhajtást, és nem is pánikoltam. Pietro meg úgy is intézi helyettem az anyagiakat.


 TAG: Ruha
  WORDS: Zene
  NOTES:Csukló csokor
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 30, 2015 7:51 pm Keletkezett az írás



Damiano & Keriann

Ha a megszokott menetrendet nézzük, akkor ennek a találkozónak az ütemezését már két nappal korábban megkaptam volna, akkor fel tudtam volna rendesen készülni, sikerült volna kipihenni magam és nem érezném azt így az este beköszöntével, és a kényszerű ébredést követően, hogy mire a színházhoz érünk olyan álmos leszek, hogy menten el tudnék aludni. Mindezen ösztöneimen való felülkerekedést pedig nem könnyíti meg az a helyzet, hogy Mr Borgia limuzinja kényelmes, kellemes illatok lengik körül, már csak valamiféle andalító zene hiányozna. S talán még ezen felül az sem számítana, hogy a ma esti vendégem stílusa kifogástalan, a hangja kellemes és nem bántó tartományokban mozog. Nem parancsol, hanem kér. Ez rettentően sokat számít nekem, mert nem segíti elő a feloldódást, kivált ha először vagyok valakinek a kísérője, ha katonásan, pattogva osztogatja a parancsokat, mintha én is az egyik akadémiai növendéke lennék. Mindent összevetve nem éreztem magam rosszul a társaságában az első öt percben és ez általában előre szokta vetíteni az est további hangulatát is, amit kiegészít még a saját kívánság listájával. Megszoktam, hogy azok a férfiak akik hivatásos ügynökségektől vesznek igénybe escort szolgáltatást mindig pontosan tudják mit akarnak, milyen elvárásaik vannak adott hölgy, jelen esetben irányomban. Ezek azok a dolgok amiket nekem éveknek tűnő közel két hónap alatt sikerült elsajátítanom az alapokat nézve. Onnantól meg csupán az volt a dolgom, hogy valóban úgy viselkedjek ahogyan azt elvárják tőlem. Ez alapvetően szintén nem okozott nehézséget, mert világ életemben szófogadó gyerek voltam, igaz soha nem is tűntem ki az átlagból, hacsak azzal nem, hogy én voltam Stephen Vaart pici lánya, a tulipán. Néha elgondolkodom, hogy milyen messzire is jutottam mégis milyen kevésnek érzem magam ahhoz a lányhoz képest aki maga mögött hagyta Európát. Mindennek ellenére az évek alatt megszerettem ezt a helyet, talán csak a honvágy volt ami folyamatosan ott dolgozott bennem, és a szívem hazahúzott. Tíz hónap, ennyi van még hátra az itt tartózkodásomból, de azt már most látom, hogy a pénzem nem valószínű, hogy szülői házra össze fog jönni. Az amszterdami lakásra bizonyosan de a ház….az egyelőre csak egy álom marad a számomra. Még úgy is ha minden megbízást elvállalok amit kapok, márpedig rám igazán nem volt jellemző, hogy visszautasítottam volna egy-egy ajánlatot, legfeljebb ha az illető úr társasága tolakodóan kellemetlen volt a számomra. Ilyenkor jött Miss Henderson és kimentett anélkül, hogy az ügynökség jó híre sérülne, és nekem sem kellett olyan valaki mellett lennem akinek nem tudtam volna messzemenően kifogástalan társaságomat biztosítani. A mellettem helyet foglaló úr az ügynökségtől kapott levél alapján először veszi igénybe a szolgáltatásunkat így aztán duplán olyan nagy felelősségnek éreztem a kellő és igazán elfogadható helytállást. A problémát talán csak az jelentette, hogy még egy kis idő kell megszoknom, hogy legfajsúlyosabb indokként nem engem választott ki a katalógusból, tehát ha azt vesszük pusztán csak helyettesítek valakit akit ő elképzelt. A lányról nem kaptam információkat, akinek a helyére érkeztem így aztán arról sem volt fogalmam, hogy mégis milyennek kellene lennem a mai napon. Az emailben pedig nagyon röviden pusztán annyi szerepelt, hogy improvizáljak. Ez azért is hatott különösnek, mert nagyon ritka esetekben engedélyezik ezt számunkra, és olyan fontos vendég, mint amilyen Mr Borgia is lehetett, szóval az ő esetükben pedig szinte soha. Hogy most mégis ezt az instrukciót kaptam, arra engedett következtetni, hogy talán Miss Henderson bízik annyira az ösztönösségemben, hogy rám meri ezt a feladatot bízni. Kell egy kis idő mire megtalálom majd a hangomat és azt a kedélyességet amit megszoktak tőlem. Ez csupán egy része annak a lánynak aki valójában vagyok, de itt most nem is az a feladatom, hogy önmagam legyek, hanem az, hogy tökéletesen megfeleljek az úr igényeinek. Nem is kell sokat várnom, hogy megadja azokat az instrukciókat, amiket már vártam, amelyek segíteni fognak abban, hogy kitaláljam milyen fajta lányra is van ma este szüksége. Először azt állapítom meg, hogy semmiképpen sem elesett buta szőke kell neki, hanem talpraesett és találékony. Nem lesz vele probléma, és gondolataim tükröződéseként finoman bólintok az első mondatokra, mely szerint nem kívánja tőlem, hogy másnak adjam ki magam mint aki vagyok. Kicsit talán legbelül szégyelltem a dolgot, mert a világ szemében azt gondolom a hozzám hasonló lányok semmiben sem különböztünk a darabnyi hústól amit eladnak a hentesnél, én azonban soha egy pillanatra sem éreztem kevesebbnek vagy rosszabbnak magam bárkinél. Büszke voltam arra aki vagyok, még akkor is ha nem olyan kiegészítő tevékenységet végeztem, mint a többi egyetemi csoporttársam. Az életben nem mindenkinek jut ugyanaz a sors, és amit kapunk aszerint fogjuk folytatni. A katalógusban szereplő nevemre tett megjegyzését csupán egy derültre sikeredett mosollyal konstatálom, de megjegyzést nem teszek rá.  
Nem feladatom sem elutasítani sem elfogadni, hogy neki mi a véleménye róla, megvan annak a helye és módja, hogy ezen véleményét kifejezze. Mindent kizárólag az ügynökségen keresztül lehetett intézni, ahogyan a személyemet érintő esetleges problémákat is, bár csak bízni tudtam benne, hogy ilyesmire nem kerül sor. Rám a két év alatt még soha nem érkezett panasz és remélem most sem fog. Azt azonban furcsállottam az email végén lábjegyzetként megjegyezve, hogy amennyiben elégedett a szolgáltatással Mr Borgia azt bőkezűen honorálja, de a továbbiakban nem fog igényt tartani a szolgálataimra, amit nem kell személyes kudarcként felfognom, pusztán az illető úr ízlésvilága ilyen. Ezt mindenképpen fontosnak tartottam, hogy megjegyezték, mert hajlamos lettem volna esetleg személyes kudarcként megélni az egészet, amennyiben az este végeztével végleges búcsút veszünk egymástól.
– Nem jelent egyáltalán gondot önállóan is társalognom bárkivel, itt azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy legyem valami közös jelünk arra vonatkozóan, ha olyan valakivel sikerülne a társaságában szóba elegyednem, akivel ön esetlegesen nem szívesen tenné, és ezt tőlem sem veszi jónéven. Volt már ilyenre is példa ilyenkor mindig volt valami, egy apró kis jel amivel ezt a tudomásomra hozták. Tudnia kell kérem, hogy az este folyamán ha keresni fogom önt a tekintetemmel annak minden esetben az az oka, hogy visszajelzést várok öntől. Soha nem tolakodásból teszem, vagy nem azért, hogy a magánszféráját megsértsem. –mindezek olyan dolgok voltak amiket szintén meg kellett jegyezzek neki, mert ilyen miatt is kerültem már kellemetlen helyzetbe, ugyanis félreértettek. Nekem az a dolgom, hogy a kísérője legyek, hogy tökéletesen megfeleljek mindannak amiért fizet, bármi ami nem megfelelő, arról menet közben értesülnöm kell, különben nem tudok rajta változtatni. A vacsorával kapcsolatos igényei illetve, hogy nem vár el tőlem koplalást mindenképpen egy olyan tulajdonságként kerülnek nálam feljegyzésre, amelyekért hálás vagyok neki. Sajnos vagy sem az ételeket illetően roppantul szabados voltam. Szerettem enni, és azt hiszem azon kevés szerencsés közé sorolhatom magam akiken ez nem látszik meg. Ezért mindenképpen hálás voltam annak akitől ezeket a géneket örököltem. Persze attól sem ijedtem meg, amikor nem akarta az adott úr, hogy a vacsorából akár egy falatot is fogyasszak. Talán attól félt, hogy nem vagyok képes rendesen enni? Nem is értem, már maga a feltételezés is sértő, mert bár a szüleim egyszerű polgári foglalkozást űző emberek voltak,  mégsem érzem magam ettől kevesebbnek mint azok akiknek a világába ilyen alkalmakon belecseppentem. A jól neveltség úgy gondoltam mindig is, hogy az emberben benne van…egy része, a többit pedig a szüleinktől kapjuk, akárcsak én. Mióta pedig ők nincsenek már csak a drága Elina néni maradt nekem, aki mérhetetlenül hiányzott. Lassan egy éve láttam utoljára, amikor karácsonykor hazautaztam. Nekem az európai ünnepek az igaziak, éppen ezért amikor csak tehetem ott töltöm a karácsonyt. A bécsi vásár, vagy éppen a párizsi fények, szinte mesébe illően gyönyörűek. Hogy naívan egyszerű lennék, akit még az ilyenek is képesek levenni a lábáról? Ó igen meglehet, de én ezt soha nem szégyelltem és nem is fogom senki előtt. Maradt bennem valami a gyermekiség és ez leginkább akkor erősödött fel, amikor másfél éve elveszítettem a szüleimet. Van otthon nálunk egy mondás, mely szerint az ember a lelkében mindörökké gyerek marad amíg a szülei élnek. Én azonban az maradtam, talán, hogy kicsit így őrizzem meg magamban őket. Hiányoznak, nincs nap, hogy valamiről eszembe ne jutnának, ahogyan itt az autóban is annak említésére, hogy mi a katalógusban a nevem. Nem én találtam ki, de nem tiltakoztam ellene.  Néha hajlamos vagyok hagyni, hogy az érzelmeim túlságosan elragadjanak, egy-egy múltból eszembe jutó emlék kapcsán, és most akkor kapom fel ismét a fejemet amikor szóba kerül, hogy mit is fogunk megnézni. Nem…egyetlen percig sem akarom leplezni a lelkesedésemet, noha azért némiképp visszafogom magam, mégsem illene úgy ugrándoznom és tapsikolnom örömömben mint egy tini lány. Pedig ezt érzem jelenleg. Shakespeare műveit mindig is szerettem, és bár az utóbbi években eléggé elcsépelték, sokféle módon kitekerték, de mégis megállják a helyüket. Bár én legjobban a Magbeth-et kedveltem és a Lear királyt, a könnyedebb komédiáit is kedveltem.
– Ez maga a darab lesz vagy a Berlioz féle opera?- tettem fel a számomra magától illetődő kérdést, majd gyorsan megráztam a fejem és elmosolyodtam
- Bocsánat, csak tudja nagyon szeretem….én nagyon szeretem mindkettőt. Mármint az operát is és Berliozt is és Shakespeare-t is…jajj igen ez már három- zavarodottan mosolyodtam el, kicsit túllendített a jólneveltségemen a lelkesedésem, úgyhogy a kérésére adott válasszal próbáltam ezt kompenzálni.
- Nem….én sem szeretek közben beszélni, és a telefonom is egyértelműen kikapcsolom az előadás alatt. Egyébként is, ha az ember színházban van, akkor magával ragadja az egész…az a csoda ami a színpadon zajlik- észre sem vettem, hogy megint a lelkesedésem kissé jobban elkap, az arccsontom lángolt, ahogyan belemelegedve a kezemmel is nagyon finoman gesztikulálva magyaráztam
- Ott…az ott egy igazi csodavilág, ami a színpadon történik, amikor elhitetik velünk, hogy amit látunk az valóság, és teszik mindezt olyan könnyedén, hogy az ember elhiszi, hogy erre ő is képes lenne, hogy ő is lehetne akár Hecor akár Beatrice akár….akárki. Olyan, hogy rossz előadás nincs. Olyan van amikor nem értettük meg mit szeretne a színész elmondani, amikor nem jutott el hozzánk a játéka, nem érintett meg. Az opera, a színészet az egy lépcső az emberi lélekhez, és csak akkor sikerül eljutni rajta hozzánk, ha szakavatott kezek építették. Érti ugye?- nem tudom miért kezdtem neki erről magyarázni, de ezzel talán képet kapott arról, hogy milyen témákban vagyok jobban otthon. Kissé lesütöttem a szemeimet, és az ölembe engedtem a két kezem, nem hadonásztam eddig sem velük, de nem akartam, hogy ezt esetleg szóvá tegye.
– Egy rostos ananászlevet kérnék szépen, ha van. Köszönöm.- jól esett a figyelmessége, valóban szomjas voltam, ami inkább annak tudható be, hogy roppantul izgultam. Majdnem sikerül félrenyelni az első kortyot, amikor azt kéri meséljek magamról. Ilyet ritkán szoktak kérni, vagy legtöbbször soha. Megelégednek azzal, amit olvasnak rólam a portfóliómban, meg azzal amit ők akarnak még plusszban tudni. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy ez most talán az ő esetében nem így van, hogy hagyni fogja, hogy meséljek, de tévednem kellett. Hogy rosszul esne? Nem, az efféle luxust én nem engedhetem meg magamnak. Tisztában vagyok vele, hogy bármely szimpátia, vagy éppen negatív érzés ami kialakul az csupán a helyzetnek köszönhető, hogy sosem személyes, ez egyszerűen így működik. Szóval a szavait követő pontosítások világossá teszik, hogy leginkább arra kíváncsi amit nem volt ideje elolvasni, és nem arra amit én mondanék esetleg. Nem lepődöm meg…nem lepődhetem meg. A könnyedségem amellyel az előbb a színházról beszéltem tovaúszik, akárha nem is létezett volna, helyére ismételten a jól nevelt escort lány költözik. Finoman egyenesedem ki az ülésen, tartva kezemben a poharat, amelyben kifogástalanra hűtött gyümölcslé imbolyog, majd rápillantok a mellettem ülő férfira. Állom a tekintetét, miközben magyarázok. Talán kissé szenvtelennek tűnök, de ez csak azért van, mert egy picit csalódott vagyok. Ugyan miért? Ostobaság!
– Mint azt láthatja a művészetekben otthonos vagyok, valamint a mezőgazdasági témákban is, bár nem nagyon hiszem, hogy az erdőgazdálkodás vagy éppen a növény nemesítés, esetleg a gyümölcsfák szóba kerülnének. Agrármérnöknek tanulok, de ezt talán még láthatta a portfóliómban, és ugyebár eredetileg holland vagyok. Ha jól tudom önszármazását tekintve olasz.- nagyon haloványan mosolyodom el, hogy azért mégis némiképpen elüssem a hangom visszafogottságát
- Remélem nem veszi tolakodásnak, hogy utána olvastam néhány dolognak az interneten önről.  Ámbár jól tudom, hogy az információk nagy része biztosan badarság. A sportban nem vagyok annyira otthonos és a nagyvilági pletykákban sem ami azt illeti….valamint a…-itt elakadtam nem tudtam hogyan fejezzem be a mondatot, végül azt hiszem mégis mást mondtam mint amit eredetileg akartam
–… a modern zenében sem, ami azt illeti. A politikával nem foglalkozom sokat, ahogyan a gazdasági témákkal sem. Ebben nem mernék senkivel vitába szállni, félek a végén még butaságot mondanék.- az autó rántott egyet, majd megálltunk, és csodálkozva néztem ahogyan valamit beadnak Mr Borgia-nak az ablakon keresztül. Amikor kimondta mi az elkerekedtek a szemeim, és óhatatlanul hagyta el az ajkaimat egy kissé hangosabbra sikeredett csodálkozó sóhajtás. Orchidea! Egyszerűen imádtam ezt a virágot, a kedvencem volt, és hogy az úr egy ilyennel fog meglepni….két év alatt erre még soha nem került sor.
– A…a…a…kedvencem az orchidea- alig bírtam megszólalni, érezhető volt talán a hangomról a meglepettség és a csodálkozás, a meghatottság, és a hála is egyben.
- én még sosem….úgy értem az apukámon kívül sosem kaptam senkitől. Ha már csak ezért az egyetlen dologért, én nagyon hálás vagyok önnek Mr Borgia. Ez sokkal szebb mint bármelyik ékszer, tudja. Az ékszer csillogó, és tartós, de az orchidea az egyedi, az személynek szól, azt másképp adják. Ezért szeretem. – fejeztem be végül, majd a kérdését még mindig ízlelgettem a tulipánnal kapcsolatosan.
- Ezek szerint ismeri a Keriann tulipánt. – valószínű idáig eljutott, csak azzal nincs tisztában, hogy kinek a nevéhez fűződik. Sokat sejtető mosollyal pillantottam rá vissza.
– Tudja….én szeretem a tulipánt. Azt hiszem nincs olyan holland aki ne szeretné. Ez olyan mint az olaszoknak a paszta, az amerikaiaknak a szabadság szobor, vagy a franciáknak az Eiffel-torony. Csak tudja….az édesapám volt aki egykor ezt a tulipán megalkotta, és elnevezte. Érti már gondolom mi az összefüggés a virág és közöttem. Pontosan az- bólintottam arra a gondolatra, hogy én valóban egy virág után kaptam a nevemet. Majd sóhajtottam egyet, az ablak felé fordultam, és kellett az a két másodperc, hogy összeszedve magam egy megjátszani próbált, bár kissé elgörbülő mosollyal nézzek vissza rá.
– A szüleim másfél éve meghaltak egy autóbalesetben. Nekem ez kicsit olyan mintha elhervadtak volna a tulipánok.- újabb pár másodperc kellett, hogy összeszedjem magam, nem ezért fizet nekem, nem a szomorú élettörténetemért. Másnak is meghaltak a szülei, ez a világ rendje.
- Bocsásson meg, máris összeszedem magam! Ilyen az este folyamán nem fordul elő, biztosíthatom róla! Kérem ne haragudjon!- utolsó menekülésként belekortyoltam a poharamba. Jól esően édes volt.


● Dress:Estélyi ●●  Music:Beethoven's 5 Secrets●●  Note:Dreams don't usually come true, isn't it?❤


A hozzászólást Keriann Ana Vaart összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Szept. 04, 2015 11:28 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 31, 2015 8:00 pm Keletkezett az írás



Cinderella

Nothing is true, everything is permitted


Miután megtudtam a nevét, sejtettem, hogy európai, rendbe volt, hogy tulipánt jelentett a neve, de attól függetlenül nem feltétlenül kellett Hollandiából is származnia. Meg kell állapítsam, hogy bájos, és ezt nem a viselt ruha mondatja velem, hanem a megjelenése, harmonikus, finom, és kecses. Hogy levett volna-e a lábamról? Ne essünk túlzásokba. Kinőttem, sőt lemondtam arról, hogy én udvarlásba fogjak, könnyen lehet, hogy öreg aggastyánként fogok meghalni, utódok nélkül. Nem voltam hajlandó ugyanis házasodni, sőt ilyesfajta lépéseket sem voltam hajlandó tenni, egyetlen nemesi rangú család felé sem. Hogyne, hogy egy vadidegen fruskát viseljek el az oldalamon, aki csak arról picsog,hogy neki a legújabb cipő, vagy ruhaköltemény kell. Szerettem magam is öltözködni, ez annyiba merült ki, hogy olasz méretre szabott öltönyöket viseltem, a belvárosban van egy szabóság, nagy márkák ruháit is árulják, de méretre is készítenek, oda járok, mert egyenese Olaszországból hozzák a ruháimat.
Elgondolkodtam, hogy mi lehetne az a közös egyezményes jel amivel figyelmeztetjük egymást, vagyis én őt, mert jó ötletet vetett fel, a rúgkapálás és hadonászás nagyon sértő lett volna a társaságra nézve. A szemkontaktus mint ilyen forma nagyon jó ötlet, komolyan hihetetlen számomra, hogy megtiltsák hogy bárki szemébe belenézzen. Honnan tudja ebből egyáltalán a másik, hogy jól csinál bármit is az illető? Sehonnan.
Ritkán szoktam a nyakkendőmet, vagy csokornyakkendőt igazgatni, annál kevésbé szoktam zsebbe dugni a kezeimet,  tehát, ki kellett találnom egy jó jelet ami mindkettőnknek megfelelő.
- Mit szólna a szemkontaktusnál egyfajta intéshez? Tudja ilyesféle…- felpillantottam Kerrianra, eddig is őt néztem, úgy értem, nem a térdeit, sem pedig a dekoltázsát, hanem őt magát, Ms Vaartot. Hátra dőltem ültömben, és próbáltam komoly lenni, de csak becsúszott egy mosoly is. Végül a nem létező bajszom alatt mosolyodtam el, szélesebben, szemlesütve. - Bocsánat, nem felszedi szeretném magát, csak ötleteltem. Egyszerűbb ha viszek egy pohár pezsgőt ha épp szabad vagyok, ha pedig nem, akkor majd átsimítok a tarkómon, így. - mutattam be a mozdulatot Ms Vaartnak. Így a félreértéseket is elkerülhetjük, és egyikünk sem érzi magát kényelmetlenül.
Csak azért nem mondtam a mandzsettagomb megigazítását, megpiszkálását, mert ott könnyen lehet, hogy nem látná ismét Ms Vaart.
Miután leküzdöttem az apró zavaromat, amit végtére is én okoztam magamnak egy félreérthető mozdulattal, elgondolkodva pillantottam magam elé. Profinak tűnt a lány, elég régóta csinálhatja.
Nem szoktam hozzá ,hogy bókolgassak bárkinek is , úgy értem… persze, olasz honban flörtöltem, és bátrabban mertem cicázni bármelyik nővel, de itt, ezekben a körökben egy Borgia vagyok, az olajtársaság aligazgatója. Otthon, a kékszemű Borgia srác, aki még mindig facér és élvezi az életet. Szóval, korántsem felejtettem el flörtölni, csak ezek a ruhák, és a közeg feszélyezett egy kicsit, miért kell mindenkinek azt hinni, hogy ha meghallja a nevemet valahol, akkor már egyből szex félistennek gondol, vagy bármi? Egyszer szerettem volna kicsit hétköznapibb lenni, csak egyszer. De mikor? Ennyi idő alatt már rég rájöttem, hogy bizony a nevemnek súlya van, és amióta tudom, hogy egyes ajtók nem csak a nevemnek hanem az apám által felvázolt státuszunknak köszönhetően nyíltak meg előttem eddig is, kicsit átértékeltem pár dolgot, amióta ezt tudom.
Apám szervezi a dolgokat, de nem akarok bajszos olasz nőt magamnak, igen, európait de nem bajszos olaszt, akivel reggelente osztozkodnom kell a tükrön borotválkozás ürügyén.
Abbahagytam a múltamon és a jelenemen meg a jövőmön való töprengést, felkaptam a fejemet Berloiz nevére.
- Ismeri? Én magam nagyon szeretem a darabjait. - jót mosolyogtam a lelkesedésén, és végre egy operaszakértő hölgy a társaságom, legalábbis a lelkesedése erről tanúskodik, ahogy az arca is kipirult és a kezeivel finoman gesztikulált, követtem egy pillanatra a mozdulatát, és láttam, szinte a csuklóján láttam a csokrot ami viselni fog, és ez egyfajta reménykedő büszkeséggel töltött el. De, figyelmeztettem magamat, hogy ez, ahogy minden esetben a helyzetnek szól, és talán az egóm fényezésének. Meg persze valami pótlásának, hogy titkon gondoskodni vágytam valakiről és ezt azért tettem az escort lányokkal, mert így kompenzáltam magamban valamit. Ezért is szólt mindig csak egy alkalomról egy lány. De, ez még csak az est első része, lássuk, hogy mit hoz majd a további, a folytatás. Hogy fog viselkedni, a megjelenését és a modorát eddig kiválóra pontoznám, de ugye ezt nem most fogom megtenni, hanem amikor lesz rá időm. Értettem, hogy miről beszélt, és jókedvűen mosolyogtam, nem tudtam nem mosolyogni.  
- Én a Globe Színházban láttam egyszer a Hamletet, nem érdekelt, hogy kik között ülök, vagy bármi, a végén ugyanúgy elragadott az egész. - a színdarabról beszéltem, ha Angliában jártam, és voltak Shakespeare emlékestek, amikor ott voltam, akkor mindig elmentem rá, egyszer izgultam, mert egész nap esett az eső, és az előadás ugye este volt, hogy legalább az előadás közben álljon el, mert szerettem volna látni, ekkor is velem tartott Pietro. Azt hiszem ő is szereti a színházat. Hiszem? Tudom, nem egyszer volt, hogy kimenőt kért, de végül összefutottunk a színházban, míg egy általa választott testőrrel voltam megnézni az adott darabot. Igen, szoktam váratlanul kikapcsolódni,menni színházba, esetleg operába is. De, a házam környékén szeretek leginkább időzni, ott nem figyelnek, nem lesik minden mozdulatomat. Persze szerénység ide vagy oda… egy helikopter leszálló pályánk volt, ha netán medúza csípne meg a tengerben időzve, akkor gyors segítségem legyen. Ehhez sem én ragaszkodtam, hanem az apám. Lévén, egyetlen fia vagyok a családban, aki konyít ahhoz az üzlethez amihez ő. A  rendőrtiszti iskolát végzett öcsém nem igen lenne alkalmas azt hiszem olyasféle poszt ellátásra mint az enyém. Egyre több kemény arcot ismertem meg, de a villámba nem engedtem be őket, sőt Pietron kívül senki nem jöhetett oda, találkozhattunk, de tartsák tiszteletben a házamat és annak a környékét.
Végül meglepett a váltása, azt hiszem… emlékeztettem, hogy ez munka pedig nem akartam, úgy értem szerettem volna tisztázni vele, hogy az égvilágon semmit, de semmit nem tudok róla, azon a néhány információn kívül amit eddig sikerült kiderítenem a hiányos faxból, meg a jelenlegi beszélgetésünkből. Így halkan szusszantottam, kipillantottam az ablakon, és lassan bólintottam, figyeltem a szavait, hogy mit mondd. Valóban kevés emberrel lehetne elbeszélgetnie a mezőgazdaságról, de  egy próbát megért, nem sok kapcsolatom volt efféle beállítottságú emberekkel, tekintve,hogy én egy másik szektorban tevékenykedem, és hülyén is venné ki magát, ha valaki azért jönne oda hozzám, hogy háton veregessen, hogy hm, Borgia, a ti olajatok miatt megy a John Deer traktorom… Frankók vagytok. Van és kész. Nem kell ezt túlspilázni.
- Jól tudja Ms Vaart. - sejtettem, hogy mire akar kilyukadni, a pletykákat illetően, de meglehetősen ügyes volt, így nem volt okom a sértődésre, maximum annyi, hogy ezentúl igyekszem visszafogni magamat. Az a pár pillanatnyi távolság jót tett mindkettőnknek azt hiszem.
Nekem azért, hogy lehűtsem a gondolataimat, én tehetek arról, hogy hagytam elterjedni rólam a pletykákat, és nem is igazán érdekeltek. Ha Ms Vaart is elhiszi ezt rólam, az ő dolga. Azt hiszem ezért is alkalmaztam egyszer egy lányt, nem többször.
Rá játszottam a pletykákra.
Jól éreztem, hogy a tulipán talán nem a legmegfelelőbb választás lenne, ezért döntöttem gyorsan az orchidea mellett, hiszen hiába Tulipán a beceneve, ha lehet, hogy úton útfélen azt kapja? Egyedit akartam. A következő szavai kicsit letörték a lelkesedésemet, és szemöldök ráncolva pillantottam magam elé. Tapintatlannak éreztem magamat.
Míg el volt foglalva magával, és azzal, hogy leplezze a zavarát, addig én közelebb csusszantam az üléseken, ezúttal mellé ültem le, nem vele szemben, de így is tarottam némi távolságot. Szereti az orcihdeát, bele trafáltam, akaratlanul is, és azt hiszem ennek titkon örültem, noha nem szerettem volna, hogy emiatt rosszul érezze magát.
- Megnézi? - érintettem meg két ujjal finoman Ms Vaart felkarját, és a szükségesnél tovább nem is időzött ott az ujjam. - Ha nem  tetszik, vagy pusztán az emlékek miatt… kérem… szóljon és készíttetek egy másikat, úgy is itt állunk a virágos mellett. - hiába a sötétített üvegek, ki azért lehetett látni, még ha befelé nem is. Egy átlátszó díszdobozt fogtam a tenyeremben, az órám kivillant a mozdulat közben az ingujjam alól, ahogy leemeltem a dobozka fedelét. A virágot, egy fekete összepattintható csukló díszre tették rá, így biztos nem fog elmozdulni, egyszerű volt, ám annál szebb, szerintem, akaratlanul is a viselője jutott az eszembe róla, Pietro eltalálta az ízlésvilágomat, a kevesebb néha több, és ez most, ebben a helyzetben mutatkozott meg. - Sajnálom a szüleit, és részvétem Kisasszony. - pillantottam a bájos lány arcába komolyan, noha én még nem vesztettem el senkim, illetve egy-két nagyszülőt igen, de ők távolabb álltak tőlem, viszont, ilyen fiatalon a saját szüleit?
- Azt pedig kertészként tudnia kellene, hogy a virágokat megfelelő gondoskodással fel lehet éleszteni újra, megújulnak mint mindig, ez a természet rendje. - próbáltam jobb kedvre deríteni Ms Vaartot, őszintén. Biztos lesz valaki aki újra virágba borítja a hölgyet, még ha nem is azt a kertjét, amelyet addig a szülei gondoztak, de azáltal a fény és gondoskodás által vetülhet arra a részre is némi remény.
- Pietro, hamarabb szállunk ki, és gyalogolunk az operaházig. - alig emeltem meg a hangom, nem kiabáltam, felesleges volt, majd visszapillantottam Kerrianra. Fontos volt, hogy jól érezze magát. Hogy miért? Mert szerettem jókedvű emberekkel körbevenni magamat, sajnálatos módon, igen hangulatember vagyok, és magamnak való, de mások lelkesedése általában magával szokott ragadni. Reméltem, hogy az a kis séta a színházig jót fog tenni mindkettőnknek. Nem mintha a limuzin környezete terhes lett volna a számomra. Majd szépen lassan gyalogolunk, nem kell sietni. Tudtam, hogy nem fog ellenkezni ez ellen, elvégre az én kívánságaimat kell, hogy teljesítse, de mégis…
- Mit szólna, ha sétálnánk az operaházig egy darabon? Őszintén válaszoljon, kérem. Ne egyezzen bele azért, mert ma estére az a feladata, hogy a kedvemben járjon. - még mindig a tenyeremben pihent a csokor, nem raktam fel Ms Vaartra, ha felkerül rá, akkor szép masnit fogok kötni neki eltakarva a csukló csatot , karkötőt, de, nem siettünk sehova sem. Most, hogy itt ültem Ms Vaart mellett, megcsapott a kellemes virág illata, könnyed volt, és magával ragadó. Mindig is szerettem ha valaki ápolt, különösen a környezetemben.


 TAG: Ruha
  WORDS: Zene
  NOTES:Csukló csokor
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 01, 2015 1:58 pm Keletkezett az írás



Damiano & Keriann

Azt szokták mondani, hogy mennyire vagy kifinomult és udvarias annak semmi köze a pénzhez. Márpedig én, aki ebben a világban mozgom, hiszen a vendégek zöme a tehetősebb körökből kerül ki, tudom, hogy a pénznek nagyon is köze van hozzá. Igaz van amit nem lehet megvásárolni. Ha valaki képtelen a kedvességre, képtelen arra, hogy apró jelekből olvasson, képtelen arra, hogy egy minimálisan is de foglalkozzon a másik emberrel azt még a vagyona sem fogja kompenzálni. Itt azonban ilyesmiről szó sem volt. Mr Borgia nem csupán tökéletes úriemberként híresült el, de az is volt. Végtelenül udvarias és odafigyelő. Ezek zöméhez az utóbbi időben nem nagyon volt szerencsém. Minden alkalommal, kevés kivételtől eltekintve, ha egy úr mellett teljesítettem a kötelességem és a társa lettem arra a pár órára amíg szüksége volt rám, kicsit úgy tekintett rám, mint egy bérbe vett használati tárgyra, amellyel olyan mellékes dolgok is együtt járnak mint, hogy lélegzik, eszik vagy éppen beszél. Volt aki tökéletes csendességet kért tőlem, megint mások azt, hogy kerüljük a szemkontaktust, volt olyan is, aki a kezem érintését vette fel a tiltólistára. Nem érhettem hozzá. Nem is szándékoztam ami azt illeti mégis furcsa és különös volt számomra helyenként egy-egy kérés. De mert ez volt a dolgom hát teljesítettem. Az első pár alkalommal még megpróbáltam önmagamat is belecsempészni kicsit ezekbe az alkalmakba, de rájöttem, hogy nincs értelme, mert nem igénylik, hovatovább van akit ez kifejezetten zavar. Nem romantikus célokkal igénylik a lányokat egy-egy ilyen alkalommal, hanem azért mert a pénzükért azt kérik amit elvárnak, amit a katalógus, a lány portfóliója, vagy éppen az ügynökség ígér számukra.  Így aztán az első pár ilyen kíséret után szépen lassan tökéletesre fejlesztettem magamban azt a tulajdonságot, hogy ha szükséges kikapcsoljam magam. Azt a lányt, aki ott legbelül voltam, aki időnként azért még mindig a mai napig felsejlik a tökéletes ruha alatt. Az egyszerű lányt, aki reggel még elmélyülten kortyolta a kakaót a kis kék bögréből, amelyre apró kezek rajzolták valamikor a pici margarétákat. Ez volt a kedvencem. Anya készítette, ő égette ki, én pedig festettem a saját kis gyermeki fantáziám szerint. Kicsit már megcsorbult az idők folyamán, kicsit már kopott róla helyenként a festék, de az enyém volt, az életem része. Az a lány is én voltam, nem csak az aki most ebben a drága autóban kortyolja az ananászlét, és próbálja megtalálni azt a hangnemet ami leginkább illik a ma esti partneréhez. Különös és megfoghatatlan is egyben. Úgy tartja a távolságot, hogy közben az emberben azt az érzést kelti, hogy neki bármit elmondhat, mert meghallgatja, és úgy őrzi mintha a saját féltett titka lenne. Ezzel együtt véve mégsem hiszem, hogy az érzésen túl többet akart volna megengedni magának. Egy varázslat ez, ami az este elmúltával elmúlik, akár a bőrön elsimuló könnyed parfüm: az aromája lassan oldódik. Inkább azt hiszem próbáltam racionális magyarázatot találni rá, és azt hiszem sikerült is. Nem véletlenül tartják a sármja és a kisugárzása miatt igazán tökéletes társasági embernek. Ennek cáfolataként azt kellett tőle hallanom, hogy ő ezt tulajdonképpen nem szereti. Apró kis elejtett megjegyzés volt, de azt hiszem szépen lassan eljutott hozzám, és amikor ránéztem egy tökéletesen elegáns de egy nagyon magányos embert láttam. Nagy család, vagyon, pompás élet, de üres, mintha mohó kezek lerabolták volna az egéről az összes csillagot. Fekete...végtelen...üres...A virág valóban gyönyörű volt és azt hiszem nem is igazán számítottam rá. Az ékszerek után valóban felüdülés volt, noha jobban belegondolva ő az első akitől orchideát kapok. A vendégek többsége meg szokta köszönni az előző estét, amennyiben elégedett és virágot küld. Volt már  a kollégiumi szobámban tengernyi rózsa vagy éppen tulipán. Volt hogy csupán egy csokorral kaptam, de mindig ez a kettő. Orchidea soha. Igaz a katalógus legalján lábjegyzetként szerepelt a kedvenceim között, de talán ebből is látszik, hogy az apró betűkig már nem jutnak el. Én valóban csak annyira kellek, hogy kellemes legyen az estéjük, és általam legyen valaki akihez visszatérhetnek amikor éppen unatkoznak. Egy hozzám hasonló escort lány nem válogathat, mert nem családtagként megyek oda, hanem egyszerűen csak egy szépen felöltöztetett babaként. De nem okolhatok senkit, panaszt sem tehetek, mert erre az égvilágon senki nem kényszerített, hogy ezzel foglalkozzam, és még az sem lehet a mentségem, hogy a céljaim elérése sarkallt rá, mert voltak alkalmak amikor élveztem. Kivált amikor eljutottam színházba, vagy éppen az operába, mint most is. Magam is elmosolyodtam, amikor a szemkontaktust megpróbálta előadni, és kicsit valóban furcsára sikeredett, csodálkozó arccal néztem rá, de nem értettem félre természetesen, tudtam miről is van szó, és meg is ráztam a fejem, hogy a szavaimmal aztán nyomatékosítsam benne, egyáltalán nem érzem úgy, hogy fel akarna szedni. Meg nincs is rá szükség, hiszen itt vagyok, és ma este pontosan az a feladatom, hogy mellette legyek.
- Ugyan! Nem kell elnézést kérnie, értem mit szeretne ezzel prezentálni a számomra. És nekem tökéletesen megfelel. Kellően diszkrét, és nem érzem úgy magam sem egy pillanatig sem, hogy esetleg megsértem az ön saját magánszféráját. Bár lehet ezt ön nem érzékeli, mégis megvan mindenkinek. Hiszen ha azt vesszük én idegen vagyok az ön számára. Higgye el Mr Borgia tökéletesen tisztában vagyok a szerepemmel, igazán nem szükséges ilyesmiért bocsánatot kérnie. De ha már itt tartunk kérem engedje meg, hogy megjegyezzem ön igazán figyelmes és udvarias, amit nagyon köszönök. Ezzel számomra is megkönnyíti az estét. Remélem elégedett lesz velem.- valóban így véltem, és mivel többször nem lesz alkalmam a kísérőjének lennie, ezt mindenképpen el akartam mondani, hogy tudja. Miért volt fontos ez a számomra? Mert azt akartam, hogy minden vendég elégedett legyen velem, hogy soha ne a rossz emlékek jussanak eszébe rólam, hanem egy igazán meghitt pillanatokkal megtűzdelt este. Nem mindenkinél sikerült ezt kiváltanom bármennyire is igyekeztem, mert sajnos néhány ember olyan mint a rideg jégszobor. Bármennyire is próbálunk a saját finom, simogató melegségünkkel közeledni hozzá, nem olvad fel. Azt is gondoltam, hogy nem kell feltétlenül minden esetben valamiféle szállodai szobában véget érnie az estének, mert a varázslat akkor lesz igazán tartós, ha meghagyjuk csupán egy ilyennek a lehetőségét. Ettől marad meseszerű. A számomra is. Ráadásul én azok közül a lányok közül kerültem ki, akik kizárólag kíséretre jelentkeztek, éppen ezért a rám kötött szerződés mindenféle formában megtiltotta a testi kontaktust, beleértve a csókot is. Mindenkinek így volt jó és tökéletes, azt hiszem. Nekem pedig különösen, mert így valóban megmaradt annak egy-egy ilyen este aminek el akartam képzelni. Mintha a mesekönyveim szépen megteltek volna a saját Hamupipőke meséimmel, amelyeket én írtam, amelyek csak akkor látszanak, amikor emlékezni akarok rájuk. Törékeny világ volt az enyém, de még sikerült megőriznem benne magam. Reményeim szerint sokáig. Kicsit álomvilág amiben élek Lorena szerint, de ugyan kinek ártok én ezzel? Ha senkinek, akkor ez másoknak miért lenne baj?
- Maga járt a Globe-ban?!!- azt hiszem egy kicsit túl lelkesre és hangosra sikerült a hangom, amiért azonnal észbe kaptam és már fogtam is vissza magam. Ó egek, ez rémesen kellemetlen, de a tudat, hogy az úr már járt ott teljesen felvillanyozott, és kedvem lett volna megkérni, hogy meséljen róla, mesélje el milyen érzés ott ülni, végignézni egy előadást, ahol még maga a nagy író is játszott egykor. Milyen érzés ott megélni a Hamlet-et amit azt hiszem nem lehet könnyek nélkül megtenni ahogyan életem első operáját sem tudtam.
- Bocsánat, csak maga a tudat, hogy Ön már járt ott....persze hogyan is ne járhatott volna, hiszen....- na itt volt az a mondat amit elcsíptem azt hiszem még idejében, mielőtt végtelenül kellemetlen dologba mentem volna bele. Inkább bólintottam és belemeredtem az ananászlevembe.
- Igen nagyon szeretem Berliozt, bár nem az ő általa okozott élmény miatt szeretem az operát. Úgy vélem, hogy egy gyereket mindenképpen érdemes elvinni egy operára, hogy megtudja később szeretni fogja avagy sem. Az első élmény mindenképpen meghatározó lehet, ahogyan a darab választás is. Mozart-al kezdeni azt hiszem kicsit erős lenne, az már azoknak való akiket megérintett ez a csodaszép világ. Én kilenc éves voltam amikor először mentem a szüleimmel operába, és a Pygmalion-t néztük meg. Gondolom ismeri a darabot. Vagy a belőle készült Shaw művet, amiből aztán a My Fair Lady-t is készítették.- soroltam lelkesen mert mindhárom művet nagyon szerettem, bár az opera volt talán ami a legközelebb állt hozzám. A szobrász aki olyan gyönyörű márványszobrot farag, hogy beleszeret, és addig fohászkodik az istenekhez, amíg aztán Vénusz életet lehel belé, neki ajándékozva a szerelmet.
- Az előadás csodálatos volt, én pedig meghatódva ültem végig az egészet a végére már csendesen folytak a könnyeim. Mindenki másképp éli meg az első ilyen előadást. De akit megérint az soha többé nem fog tőle szabadulni, minden alkalmat egyfajta katarzisként raktároz el magában. És én most ezért örülök annyira, hogy az operába kísérhetem el önt.- azt már csak magamban tettem hozzá, hogy másképpen nem is nagyon lenne esélyem eljutni, hiszen az efféle előadásokra már hónapokkal előbb elkelnek a jegyek, még az olcsóbbak is, bérletet finanszírozni magamnak pedig nem igazán tudnék, az túl sokba kerülne. Pedig idén kétszer is játszani fogják a Pygmalion-t, egyszer egy orosz társulat, egyszer pedig egy francia előadásában, és mindkettőben remek nevek vannak felsorolva. Talán ha szerencsém van valaki feltölti majd a netre és meg tudom nézni. Felpillantottam és ott ült mellettem. Közelebb volt mint az előbb vagy nekem tűnt annak? Nem is tudom...zavarodottan bólintottam és megnéztem magamnak a virágot. Kék volt, a kedvenc színem. Ismét valami, amiben akár véletlenül akár szándékosan de tökéletesen sikerült beletalálnia esetemben.
- Ez igazán....nem, nem kell kicserélni, ez így tökéletes. Különben is az első választás olyan mint az első kimondott gondolat: az az igazi. A többi már csak utánzat, mellébeszélés. Maradjon ez. Segítene ha szépen megkérem?- nem tudom mennyire hatott udvariatlannak a kérésem, mindenesetre előre tartottam az ölemben a kezemet, hogy fel tudja tenni a csuklómra. Az orchidea tartósítására megvoltak az apró kis trükkjeim és abban biztos voltam, hogy ezt szeretném megőrizni, annak emlékére, hogy valaki odafigyelt rám, még ha öntudatlanul is tette. Ha sikerült feltenni a csuklómra a virágot, kicsit megemeltem és megforgattam magam előtt, mosolyogva rajta.
- Tényleg gyönyörű. Köszönöm Mr Borgia. Igazán...már a ruha is álomszép, de ezzel a virággal lett tökéletesen teljes.- tekintettem vissza rá, és valóban a szemem ragyogásából láthatta, hogy ezzel az apró kis virággal valóban boldoggá tett ma estére. A limuzin lassított kissé ismételten majd meg is állt, aminek az oka, hogy Damiano szeretett volna sétálni az operáig. Nem bántam, a szűk helyeket amúgy sem nagyon szerettem. Egyszer még egészen pici koromban beragadtunk a mamával egy liftbe, és nagyjából hat órányi várakozás után szedtek elő bennünket onnan, azóta nem nagyon bírom a szűk helyeket. Igaz a limuzin kényelmes volt és minden tekintetben valóban olyan amilyenben az ember szívesen elüldögél, mégis csak egy pici zárt tér. Azért sikerült újra mosolyt csalnia az arcomra azzal a feltételezéssel, hogy azért akarnék beleegyezni, mert ma este az a feladatom, hogy jól érezze magát mellettem. Ez pontosan így van és ő ezért fizet, meg azért, hogy ha azt akarja, hogy őszinte legyek akkor természetesen az leszek.
- Az leszek önnel, ha ezt szeretné, bár ha azt vesszük ez kicsit a huszonkettes csapdája. Nekem az a feladatom, hogy ma jól érezze magát a társaságomban, hogy csinos legyek, mosolyogjak, hogy sikerüljön úgy állnom, hogy igazán előnyös képek készüljenek önről az újságokba. Tisztában vagyok ezzel uram, igazán. Ugyanakkor azt kéri tőlem, hogy ne tegyek valamit pusztán azért mert az a feladatom, hogy jól érezze magát mellettem. Mondja, hogyan feleljek meg mégis ezeknek a kritériumoknak? Mármint, hogy egyszerre legyek és ne legyek olyan? Ha esetleg séta közben elmondaná mit is vár el pontosan tőlem talán addig ki is tudjuk találni miként feleljek meg neki. Önnek is hirtelen jött a társaságom, nekem is az öné. Amennyiben nem először lennék a kísérője tudnám mi a dolgom, így viszont bizonytalan vagyok, és talán sutának is tűnök emiatt, pedig nem vagyok az. Két éve teljesítek mások mellett kíséretet, igaz ön talán az eddigi második legfiatalabb.- ezt inkább bóknak szántam, semmint kritikának, ahogyan a szavaim többi része is inkább csak egyfajta magyarázat, hogy miért szorulok mindenben a segítségére, hiszen engem úgy engedtek el, hogy rögtönözzek. Én pedig azt tettem, rögtönzés gyanánt igyekeztem kipuhatolni az igényeit. Ha végül sikerült kiszállni és Pietro segített, mert gyaníthatóan ő volt az aki segített kiszállni, és a ruhámat a kezemre adogatni, hogy ne takarítsam vele végig a járdát egészen az operáig. Kissé már hűvös volt az este, ehhez a ruhához nem járt kabátka, miért is járt volna, hiszen nem arra tervezték, hogy az ember sétálgasson benne, de valóban szívesen tettem. Kellemes volt kinn a levegő, átható, tiszta óceán illatot kapott szárnyaira a szél, meglibbentve még a szempilláimat is. Nyugalmas volt a környék, mintha a világ ma estére túlságosan nyugalomba szenderült volna. Álltam egy darabig, karomon a ruhával az autó mellett, várva, hogy megérkezzen mellém a mai esti partnerem, és belekarolva induljunk el.
- Tudja....már beszélek róla, mármint a szüleimről, már könnyebb. És igen, biztosan újra lehet a tulipánokat éleszteni, mármint újakat ültetni a helyükre, de azok nem lesznek ugyanazok. Minden  a természetben egyedi, hogyan az emberek is azok, és ahogyan nem lehet valakit pótolni. Mindenki valakinek pótolhatatlan. – elhallgattam, nem akartam szomorú dolgokról beszélni, inkább kissé derűsebben pillantottam innen oldalról Damiano-ra.
- Egyébként de igen, az a dolgom, hogy kedvében járjak, ehhez viszont tudnom kell mivel érhetem el. És szívesen teszem. Ön kedves velem, és én akkor is az lennék viszonzásképpen önnel ha...- no igen kissé suta lett volna a mondat befejezése. Ha ez egy egyszerű találka lenne? Ó ugyan, Mr Borgia és én még csak véletlenül sem találkozhattunk volna soha. És ilyen csupán a mesékben létezhet, amiben ha elhagyom a cipellőmet akkor mehetek vissza érte magam, senki nem fogja utánam hozni. Ébresztő kicsi Tulipán, elkalandoztál.

● Dress:Estélyi ●●  Music:Moonlight●●  Note:Dreams don't usually come true, isn't it?❤


A hozzászólást Keriann Ana Vaart összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Szept. 04, 2015 11:27 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 03, 2015 12:08 pm Keletkezett az írás



Cinderella

Nothing is true, everything is permitted


Örültem, hogy a viselkedésem a partnerem számára is megfelelő, igazából ha fegyvert tartottak volna a tarkómhoz sem tudtam volna máskén viselkedni sem vele sem senki mással. Szembe ment volna az elveimmel. Mosolyogva hallgattam Ms Vaartot, különös, hogy a Pygmalion a kedvence. Különös párhuzam, de talán pont ez a lány döbbentett rá arra, hogy mennyi hasonlóság lehet köztem, és Kypros királya között. Magányos vagyok akár ő, bár… én messzemenően nem tudok szobrászkodni, előbb kalapálnám szét az ujjamat a vésővel és a kalapáccsal, ami azt illeti ebben szörnyen tehetségtelen voltam, de a zongorázás az ment, a húgom énekelt, és én őt kísértem mindig a zongorán. Kissé kényelmetlenül éreztem magamat, ahogy belegondoltam a helyzetbe, minden egyes lány akivel eddig együtt töltöttem egy estét, ha azt vesszük az én szobrom volt, igen, nagy gondot fordítottam a kicsinosítgatásukra, udvariasan viselkedtem velük, de ennyi. Az egész kimerült ebben, nem rajongtam a műveimért, elégedettséget éreztem, hogy valami csínosat hoztam össze, akiknek a megjelenésével a szüleim szemében nem lehet probléma. Mindig ez az átkozott megfelelési kényszer, hatalmas volt a nyomás a vállamon. Tudtam, hogy mi a feladatom, ennek igyekeztem is eleget tenni, de ne szóljanak bele abba, hogy kinek az oldalán, vagy kikkel mutatkozom, és ha ez nem állandó? Kit érdekel? Engem nem. Minden csoda egy napig tart, és ráadásul amikor ezt a történetet olvastam, majd láttam a belőle készült darabot, leginkább irigy voltam a királyra, igen volt álma, ami megvalósult, de kinek áldozzak én? Cupidónak? Vénusznak? Badarság. Senkire sincs szükségem!
Ismét beleestem ebbe a csapdába, az örök körforgásba, a magány és a rokonság témakörben. Jó így… jó lesz… megbirkózom vele.
Minden gondolatot száműztem magamból, ami akkor szökkent szárba bennem, amikor meghallottam a lelkesedését a Globbe-al kapcsolatban, vagy a Pygmalionnal, netán azzal, hogy egyáltalán operába viszem. Ez egy alkalom, olyan mint a többi, a Kisasszony, egy szolgáltatást nyújt a számomra, hogy a külvilág számára megfelelő összképet mutassak a kameráknak és a családomnak.
Igazából azért voltam irigy, mert Pygmalionnak megadatott az a szabad választás, hogy azzal legyen akivel szeretne, az őszinte szerelem, és egy olyan élet ahol nem kell majd szembenézni a maffiával ha úgy adódik, nem teszi tönkre a földet az olajfúrók katasztrófáival… Piszkos akartam lenni, de nem ilyen értelemben, kíváncsi voltam milyen felásni egy kertet, milyen lehet hétköznapi dolgokat művelni, mint ez a lány, biztos, hogy ha nem ilyen munkát vállal el, akkor discoba megy, és kiereszti a fáradt gőzt. Én? Kiülök a kertembe, olykor sakkozom Pietroval, vagy egyedül iszok mint az ökör. Volt az életemnek egy olyan oldala, amelyről Pietro tudott, mégpedig az, hogy igazából ha nagyon elöntött a magány, akkor bezárkóztam a boros pincémbe, ahonnan ő kapart össze végül. Szerencsére sosem lehetett rám panasza, nem romboltam, csak csendes apátiába hagytam, hogy lefektessen aludni, vagy épp beállított a hidegvíz alá, és kijózanított. Hogy mit szerettem volna igazából csinálni? Még gyerekként azt mondtam, hogy állatorvos, később orvos, később pedig, amikor már nem kérdezték, azt válaszoltam volna, hogy nem szeretnék mást, csak egy olasz éttermet, ahol én vagyok a fő szakács. Pietro tudta, hogy elvégeztem egy szakács tanfolyamot a saját kedvemre, de nem itt hanem külföldön, igazából van is egy papírom, nemzetközileg elismert szakács akármicsoda. De mit érek azzal? Semmit, ahogy istenesen szokás mondani, kitörölhetem vele, mert semmi köze ahhoz amit apám elképzelt nekem. Így erről mélyen hallgattam, ha a szakácsnénak kimenője volt, olyankor én főztem rám és Pietrora, nem egyszer ugratott azzal, hogy saját éttermet kéne nyitnom, és hagyni a fenébe apám hagyatékát, de nem tudtam volna ezt megtenni az öreggel. Én vagyok az első szülött, én viszem tovább a hagyományokat.
- Én örülök, hogy végtére is örömet okozhattam a Kisasszonynak. - nem, most már nem fogok a másik lányról szót ejteni. - Természetesen, segítek. - gyors és könnyed mozdulatokkal raktam fel a csukló csokrot, noha most csináltam életemben először ilyet, nem osztogatok virágokat, illetve nem szokásom.
Örültem, amikor megdicsérte az ajándékot és az öltözetét is.
- Valóban tetszik? Úgy értem a ruha is? Mert… korábban úgy láttam, mintha feszélyezné egy kicsit, hogy sokat mutathat a lábaiból… - csaptam le a témára azonnal, mikor ha nem most? Szerettem volna tudni, hogy ez is megfelel-e neki, úgy értem…nem csak a virág mondatja ezt vele.
Gondolatban homlokon csaptam magamat, és segítettem kiszállni Ms Vaartnak én is, innen a kocsiból, nem szerettem volna ha sokat gyalogol a cipőben, elég magas sarkakat választottam, hogy legfeljebb csak egy fejnyi eltérés legyen köztem és a partnerem között, és valóban nem az utcán való sétálásra tervezték ezt az öltözéket.
- Tudja, nem véletlen, hogy csak egyszer választok magam mellé kísérőket, többször sosem fordul meg mellettem ugyan az a Hölgy. De erről nem szeretnék beszélni. Tehát, kíváncsi, hogy hogyan tehetne eleget a kívánságaimnak… - a kezemet kínáltam Ms Vaartnak, ám végig pillantottam rajta , mögötte a város éjszakai fényei látszottak, feltűnt, hogy lúdbőrzik a karja, így nem a karomat kínáltam, hanem kibújtam az öltönyömből, és szó nélkül Ms Vaart vállaira terítettem kabátom, figyelnem kellett volna erre, is de nem gondoltam bele, hogy sétálni fogunk, jól jöhetett volna egy kabátka is az koktélruhához.
A korombeli társasági férfiakat szokták playboyoknak hívni, apuci pici gazdag fia, aki azzal kérkedik, hogy minden napra más nő jut az ujjára, ezért sem szoktak az én korosztályomból escort cégeket alkalmazni, de én nem kérkedtem senkinek, nem akartam trófeákat sem az ujjaimra, sem magamnak, hogy hm, ja igen, az a sorozatszínésznő megvolt, és az is… Nem. Nem ezzel tűntem ki a tömegből, hanem azzal, hogy hagytam elterjedni rólam azt a pletykát, vagy pletykákat, ezért is örülök, hogy Ms Vaart azt mondta, hogy nem hisz az újságokban és az interneten fellelhető információkban. Ha tényleg nem hitt bennük, örültem. Volt már lány, aki végig egész este csak homoszexuális témákról fecsegett, mondanom sem kell, akkor lett elegem, attól a lánytól még a ruháit is visszakérettem. Nálam a ruha és a kiegészítők az ajándék, ami a lányoké, és a fizetség, amennyiben jól teljesítettek, messzemenően túl mutat az ügynökségük által fizetett bérüknek. Ezt mindig hangsúlyoztam, hogy az az övék volt, ne tegyenek zsebre egy centtel sem többet, mint amennyi a közvetítésért járna.
Azt hiszem bókolni akart, és egyúttal biztosítani afelől, hogy a fiatalságom ellenére velem sincs problémája, eddig. Reméltem a későbbiekben sem lesz, ahogy én is szerettem jó érzést hagyni a partneremben, úgy tűnt ez neki is fontos. Ennek örültem. Egy pillanatig még álltam a frissen vasalt ingemben és a csokornyakkendőmben, a koraesti szélben, s picit bele is fordítottam az arcomat a szellőbe, mintha minden borús és felesleges gondolatomat ki tudta volna fújni belőlem, ez az egyetlen puha simítás. A karomat kínáltam Ms Vaartnak.
- Szóljon ha fogni kell az uszályt… - nem akartam, hogy Kerrian Kisasszonynak kényelmetlen legyen.
Végül pedig elhallgattam, gondolkodtam, hogy milyen kritériumoknak kell megfelelnie, már nem először tette fel ezt a kérdést, csak most nyíltabban, eddig is próbáltam a segítségére lenni, azt hiszem. De, lehet, hogy akkor mégsem?
- A kritériumok… -szusszantottam magam elé.
- Próbáljon mosolyogni ha fotózás van, vörös szőnyegen fogunk bemenni az operába, így nagyjából ott, ahol megállt Pietro, visszaszállunk pár méterre az autóba. Viselkedjen ilyen kifogástalanul ahogy eddig is, de… azt a robotos begyakorolt mimikát felejtse el, amit korábban megeresztett néhány pillanat erejéig, a magyarázatát illetően a portfóliójával kapcsolatosan… megsértettem talán? - igen, amikor arra kértem, hogy egészítse ki a hiányos információmat, mintha kicsit szenvtelenebb lett volna, és a fény is kihunyt a szeméből. - Lehet, hogy túlságosan… élére állítottnak tűnök, de észre veszem az apró jeleket. Mondtam. - köszörültem meg a torkomat, kényelmetlenül éreztem , és el is szégyelltem magamat, emiatt a kifakadásom miatt, igen, ez az volt, udvarias szavakba csomagolt, nem is tudom mi? Hiszti? Követelőzés? Megtorpantam, és elengedtem Ms Vaart karját.
- Kérem, csak viselkedjen természetesen, felejtse el azokat amiket eddig mondtam, amióta kiszálltunk az autóból csak össze-vissza beszélek. Csak… kérem… legyen természetes, utálom, ha megjátsszák körülöttem magukat az emberek. - gondolatban Pietro után kiáltottam, úgy éreztem, hogy hülyét csinálok magamból, de rendesen. Az első alkalom, hogy mást küldtek az adott személy helyett. Ez kicsit felborította a szokásaimat, és magam sem tudtam, hogy mit szeretnék.
- Csak annyit szeretnék, hogy mindenkinek tökéletes legyen az este. - nem rólam volt szó, ismételten nem. Persze, hogy a sajtó érezze magát jól, hogy megint csámcsoghat valamin.
- Sajnálom, nem szoktam ilyen szétszórt lenni, ez az első eset, hogy visszamondták a választásomat… - igen végre kiböktem, tudtam, hogy erről lehet szó. Hogy megérintett? Nem, csak kicsit felkavarta a megszokott, részletesen eltervezett estémet. Elsétáltam Ms Vaart mellett a korlátig, amely mögött a tenger húzódott, halkan morajlott alattunk, derékkal nekidőltem a vasnak, és megérintettem a korlát szélét, rá támaszkodtam, és lehunytam a szememet. Tudom, hogy Ms Vaart dolga, hogy a kedvembe járjon, de… azt hiszem elmondtam neki mindent azzal kapcsolatban ,hogy mit szeretnék tőle,hogy hogyan viselkedjen a társaságban. Mondtam, hogy beszélgethet is velem, nem zavar. Lassan fújtam ki a levegőmet, majd az alattam csapódó hullámokra tekintettem, követtem a tenger hullámai közt megcsillanó holdat és a csillagokat, már amennyire a város fényeitől látni lehetett őket.
Mindenki valakinek pótolhatatlan
Ez a mondata járt a fejemben, hallottam, ahogy azt mondja, hogy akkor is kedves lenne velem, ha valószínűleg modortalanul viselkednék. Sajnáltam őt, azért hogy mindenféle kilengést el kell, hogy viseljen, és kifogástalanul kellett viselkedjen, a cége jó hírneve végett.
Ezek szerint árva, sajnáltam őt, de nem tudtam, hogy hogyan fejezzem ki ezt, talán… jobb ha meg sem teszem, hiszen nem ismerjük egymást, és nem is fogjuk, hiszen az egy estés szabályom,magam állítottam fel, miért változtatnék rajta?
Az eddigi escort lányaim pótolhatóak voltak, aztán eszembe jutott valami, felcsillant a szemem.
- Megvan! Legyen erre az estére, az én Anna Kareninám. Vagyis… olyasmi. - halkultam el, nem kellett túlzásokba esni, csak olyan jellegű kifinomult hölggyel is megelégednék. Mit akarok? Kinek akarok hazudni? Magamnak? Azok a korok egyébként is elmúltak.
- Olyasmi, de mégis önmaga? - reménykedve pillantottam Ms Vaartra, hogy most már érti-e hogy mit szeretnék? Kíváncsivá tett a ruha és a megrendelésem alatt megbúvó lány is, hogy ki lapult az öltözék alatt, de nem tudtam megtenni, hogy ennél nyíltabban szóvá tegyem a vágyamat. Úgy is csak erről az estéről fog szólni ez az egész.
- Csak egy estére szóló barátságot szeretnék. - sóhajtottam halkan, amelyet reméltem hogy nem hall meg, de ki tudja. Illúziók, az illúzió világában éltem, itt legalább tudom, ha ezt kérem Ms Vaarttól, nem fog átverni, nem fog kihasználni, mert a szerződés szerint meg a saját elveim miatt is, csak erre az egy estére kell, hogy eljátssza számomra a barátot, aki tökéletes kísérőként is tud viselkedni.
Ezek a lányok a szobraim, akiket megalkotok magamnak, és elhitetem magammal erre az estére, hogy nem a pénzem, hanem a társaságom miatt vannak velem. Szusszantottam, Ms Vaart mögé léptem lassan, és finoman kihúztam a haját a zakóm alól, elé sétáltam, és várakozón nyújtottam ki a tenyeremet felé, vettem egy nagy levegőt, és igyekeztem felvenni a távolságtartó arcomat, a megközelíthetetlent szoborét, hogy magam mögött hagyhassam ezt a tipródást. Reménykedve pillantottam Ms Vaartra, hogy akkor… Valóban sikerülne megvalósítania Annát, vagy afféle barátot? Még talán egy fáradt, reménykedő és bocsánatkérő mosoly is kezdett kirajzolódni az arcomon.


TAG: Ruha
WORDS: Strong
NOTES:Csukló csokor
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Szept. 04, 2015 2:24 pm Keletkezett az írás



Damiano & Keriann

Mindig is élénk fantáziával megáldott kislány voltam, aki a gondolataiban azzá válhatott akivé csak szeretett volna. És pontosan ez a tulajdonság volt az, amely segített nekem abban, hogy ezen munkában amit csináltam nem égtem ki hónapok alatt mint a legtöbb lány. Van aki egy évig bírja, van aki addig sem, de van olyan aki kiöregszik belőle, mert harminc feletti kísérő már senkinek sem kell, hiába tartja jól magát. Mintha a világ kizárólag belőlünk, fiatalokból állna. A fantáziám és a képzeletem azonban mindig átsegített az olyan helyzeteken, amikor a kirendelt úriember társasága semmilyen módon nem volt számomra elfogadható, de mert ez volt a dolgom, hát tűrnöm kellett. Ilyenkor menekültem a saját kis mesevilágomba, és tettem elviselhetőbbé a helyzetet a magam számára. Ilyenkor lettem az illető lánya, akit köteleztek ezen a fogadáson, estélyen bármilyen társasági rendezvényen megjelenni, én voltam a szomorú hercegkisasszony, az elvarázsolt lámpa tündére, a rabságba taszított kisasszony, bárki lehettem aki csak akartam, és így némiképp becsapva saját magamat tettem a magam számára elviselhetővé az estét. Nem beszéltem soha róla senkinek, hogy vannak különös képzelgéseim, ez az én titkom volt, az én egyetlen, sírig őrzött titkom. A ma este sok tekintetben volt más és egyben szokatlan is. Eddig még sosem fordult elő velem, hogy utolsó pillanatban kellett valaki helyett színre lépnem, és tulajdonképpen ha azt vesszük felkészületlenül indultam neki az estének. Hiába tudtam ki az akit kísérnem kell, hiába olvastam róla jó pár cikket és információt a neten, hiába böngésztem a Borgia Oil honlapját, nem tudtam meg róla többet mint amit el akart hitetni a világgal magáról. Ez volt a felszín egy jól eladható termék, reklámarc, semmi más. Én azonban mindig is olyan voltam, hogy az ilyen dolgokon szerettem túllátni szerettem volna meglátni, hogy kit rejt a szép jelmez, ki van a díszes ruha mögött amely láthatóan szorongatja, nem kényelmes, másra vágyna. Akárcsak nekem ez a kék, álomszép estélyi amit választott. Rajtam volt, de nem én voltam benne. Én Keriann voltam az ösztöndíjas holland lány, aki időnként hódolva a bolondériájának kiül napkeltekor az óceánpartjára és mered előre a semmibe. Egyszer Lorena megkérdezte tőlem, hogy ilyenkor mégis mi a csudát csinálok? Mármint amikor megfogom a kis székemet, és mezítláb végigsétálok a lassan átmelegedő homokon, kiválasztok egy helyet és leülve, magam elé meredek a távolba. Amikor azt mondtam neki, hogy azon kívül, hogy nézek előre semmit, akkor furcsán nézett rám. Azt meg hogy kell? Hát egyszerűen. Amikor szabadságra küldöd az agyadat, amikor egyszerűen magaddal vagy magad. Nem unalmas? Kérdezte ő, de a válaszom olyan kézenfekvő volt, mint ahogyan a vasárnapot a hétfő követi: nem egyáltalán nem unalmas. A világ legyegyszerűbb dolga, mert ilyenkor együtt múlsz te is az idővel. Ahogyan a nap megjelenik a horizonton, olyan mintha a tenger és az ég találkozásánál valaki a magasba emelné, és mielőtt felbukkan, még színekkel ajándékozza meg a világot, pompázatos aranyuszályát vonszolva magával a vízen. Volt egy mese, még nagyon régen, azt hiszem talán a nagyi meséskönyvében, egy holland mese, amely egy lányról szólt, aki az aranyhídon át lépdelve lelte meg a boldogságot. Vajon....vajon valóban ott van az enyém is? Ha elindulnék ott lelném meg ahol az ég a földdel összeér, ahol a nap csókolja meg először a világot, és éjjel elbúcsúzik tőle? Mi lehet ott? Szóval azt hiszem az ilyen alkalmak, amikor az óceán partján talál a reggel, az ébredő zajok, a pékség kellemesen kesernyés kemence illata a hátam mögül. Az üzletek redőnyeinek zörrenése ahogyan kinyitnak, hallani a gyerekeket, akik vidáman odább futnak, labda pattan, csilingel egy kerékpár. Mindegyik azt mutatja miképpen újul meg minden körülöttünk. Hát ezért szerettem, ezt szerettem benne. Lehet ezt unalmasnak nevezni? Aki nem érti, az minden bizonnyal annak tartaná, ahogyan engem is annak tartanak sokan, talán pont azért mert nem értenek meg. Ami miatt még szokatlan volt ez az este, mert olyasmit kért tőle Damiano amit soha senki. Hogy legyek önmagam, hogy olyan lehetek amilyen valójában vagyok. Mosolyra késztetett a kérése nem tagadom, amit leginkább az okozott, hogy az ember csak akkor lehet igazán önmaga, ha minden körülmény egyezik. Hiába akarnék én az lenni aki vagyok, ha idegen a frizurám, idegen a ruha, idegen az egész miliő amiben most vagyok. Itt nem lehetek teljesen önmagam, bár ezt talán ő is érzi. Talán el fogja magyarázni mire is gondol, talán képes leszek neki megfelelni. Különös dolgokat csinál, és igazán meglep vele, ami azt hiszem a végére már kezd valamiképpen zavarodottá tenni engem és kibillenteni a szerepemből. A séta mindenképpen ide tartozik, ugyanakkor azt is éreztem, hogy ez jót fog tenni nekünk, hogy egy kis levegő mindenképpen szükséges, hogy valamennyire mindketten megnyugodjunk. Érzem rajta a feszültséget, noha nem mondja, de nem szokta meg az ilyen helyzeteket és még neki is idő kell hozzá, ahogyan nekem is. Minden bizonnyal egy pár óra elteltével már mindketten mosolyogni fogunk a kezdeti sutaságon, ahogyan nem találtuk a helyünk az este elején. Még akkor is rémesen kellemetlen tud lenni egy ilyen helyzet, amikor két olyan ember találkozik egy estére akik amúgy alapvetően ismerik egymást.
- Mr Borgia a ruha valóban tetszik, csak tudja én egy picit....szemérmetlenül sokat mutatónak gondolom, de ez nem az ön hibája. Én nem úgy értem, hogy nem tetszik, csak én kevésbé kihívóan szoktam öltözni. De ettől függetlenül nem szeretném ha azt gondolná kényelmetlenül érzem magam benne, erről szó sincs. Ennyi csupán ami meg kívántam ezzel kapcsolatosan jegyezni.- sütöttem le végül a szemeimet, mert roppant kínosnak éreztem, hogy végül csak elmondtam neki mi a problémám a ruhával, de megbántani nem állt szándékomban. No igen, ez van amikor azt kérik tőlem, hogy legyek őszinte. Valahogyan sikerül mindig olyan dolgot mondani, ami rémesen kellemetlen lesz a számomra. Újra felemeltem a fejem és ahogyan ott álltunk egy pillanatra különös érzésem volt. Mással is előfordult már? Mintha ez az egész már megtörtént volna, mintha lett volna egy másik alkalom valahol máshol...nem is tudom nem szokott ilyen gondolatom lenni, de ahogyan az éjszakai fényben fürdőző város előtt álltam és néztem az éjjeli lámpák pislákoló fényét, a távolból autók zaját sodorta felénk a szél, ahogyan ránéztem ismét, ahogyan levette a kabátját, hogy a vállamra terítse...minden momentum ismerős volt. Aztán rájöttem hogy honnan. A meséimből, amelyeket elképzeltem, de rá kellene magamat ébreszteni, hogy ez még mindig csak egy törékeny és tünékeny illúzió, amely az est végeztével el fog múlni. Rossz volt belegondolni, hogy nem kísérhetem el többé, még sosem indultam úgy neki estének, hogy tudom az lesz az első és egyben az utolsó is. Kevesen figyelnek oda ránk lányokra és az ilyen vendégeket szeretjük megbecsülni, akárcsak én magam is.
- Értem, akkor nem kell róla beszélnie, én nem fogom faggatni. Sem erről sem másról. Arról beszélgetünk amiről szeretne, ami érdekli önt.- bólintottam a kérése hallatán, majd nem szóltam a továbbiakban csak hol oldalról sandítottam rá, hol csak hallgattam amit beszél, hol bólintottam. Az uszály a karomon volt, és csak mosolyogva ráztam meg a fejemet amikor a segítségét ajánlotta.
- Köszönöm, de boldogulok vele. Tudja, ha sellőnek születtem volna, most az uszonyomat is meg kellene szoknom és nem lenne mindig a közelemben, hogy segítsen belecsobbanni a vízbe.- jókedvűen nevettem el magam a hasonlatra, ami megint a gyermeki oldalamról árulkodott, de mindig is ilyen voltam és ezen az a tény sem változtat, hogy időközben már a második X-en is túlhaladtam. Közben persze figyelem és hallgatom mit is vár el tőlem pontosan. A kabát gallérja picit csiklandozza az arcomat, így aztán a fél kezemmel igazítok rajta egyet, majd bólogatok, először igenlően, majd a fejemet rázom az utolsó kérdés hallatán.
- Nem sértett meg, igazán. Csak tudja szokatlan, amikor rólam kérdeznek, és ezzel kicsit meglepett. Utána azonban...a portfólióm érdekelte, és én azt gondoltam félreértettem a kérdést. Mármint úgy értem, hogy félreértettem, hogy azt hittem csak megszokásból vagy talán rutinból teszi fel a kérdést. Kérem...meg ne sértődjön a következő gondolataimért de a legtöbb úr kizárólag azért bérel fel bennünket, hogy szépen mosolyogjunk, hogy pontosan úgy és oda álljunk ahova ők szeretnék, mint ahogyan most  ön is kérte tőlem. Csak talán a különbség annyi, hogy előtte nem érdeklődnek arról, hogy kényelmes e a ruha, hogy ettem e már előtte, hogy nem vagyok esetleg szomjas, hogy történt valami olyasmi esetleg ma, ami miatt nehezebb lesz majd mosolyognom. Ezek mögött a csinos ruhák mögött tudja, Mr Borgia érző szívű lányok vannak. Nem vagyunk mindannyian tökéletesek, talán csak külsőleg, de van szívünk, gondolkodunk, vannak....vannak bennünk érzések. És nem tárgyak vagyunk akiket egy estére kibérelnek.- ó jajj nekem! Az improvizálásom, hogy legyek olyan amilyen vagyok, nos ennek a keveréke azt hiszem nem a legjobban sült el. Beharaptam az alsó ajkaimat és sokáig úgy maradtam szinte alig mertem még levegőt is venni, végül finoman engedték el a fogaim a számat, és bocsánatkérően néztem a férfira.
- Kérem ne haragudjon rám, ezt igazán nem önnek kellett volna címeznem, hiszen kedves velem, és előzékeny. És még egy kis sétát is hagy nekünk mielőtt bemegyünk. Mindezt én nagyon értékelem, és köszönöm. Amiket pedig az előbb mondtam kérem felejtse el!- nem tudom mennyire sikerült meggyőznöm vagy mennyire értékelte az őszinte bocsánatkérésem, én annak szántam. Csak néztem ezt a végtelenül jóképű de magányos embert, ahogyan nekitámaszkodik a korlátnak. Sütött belőle az, hogy nem itt akar lenni, hogy szíve szerint talán a térképről is leszaladna, hogy ha létezne valami varázslat ami láthatatlanná tenné akkor végre szabad lehetne. Nem volt az. A hatalom és a pénz gúzsba kötötte, elhitetve vele a szabadság tökéletes látszatát. Én....én szabad voltam....bárcsak megmutathatnám neki amit én szoktam látni az óceán parton reggelente....ostoba és buta képzelgés már megint. Megráztam a fejem és hitetlenkedve néztem rá a kérése után. A barátságomat kéri tőlem?
- És ön ki lenne ebben a színdarabban? Vronszkij vagy Karenyin?- egyértelmű volt a válasz, de valahogyan mégis kicsúszott a számon, ahogyan az utolsó mondatfoszlány is.
- Tudja a szomorú az, hogy Vronszkij lenne, aki a darab végére átveszi Karenyin szerepét.- így éreztem. Hogy valaki aki szépséget és emlékeket adhat a végére visszaveszi majd azokat azzal, hogy elmegy. Nem tudom miért éreztem már most ürességet. Talán mert végre valakinek fontos voltam, még ha csak illúzió is...figyelmeztettem magam, hogy az, hogy nem tartós, ahogyan az orchidea is azért marad majd meg az est emlékeként mert én megőrzöm, egyébként elhervadna, és ezt már nem lehet újjáéleszteni....egy lányt csak egy estére, ez a szabály.
- A szolgáltatásaim közé az ön szórakoztatása és az est széppé tétele valamint az szerepel, hogy megfelelő módon legyek a partnere, emelve ezzel az ön társasági ázsióját. A barátságom még egy estére sem képezi a szerződés tárgyát.- szólaltam meg hivatalos és minden érzelemtől mentes hangon, majd a következő pillanatban lágyan csendült a hangom immáron sokkal simogatóbban.
- De.....megteszem. Megkapja a barátságot erre az estére, egyetlen apró feltétellel.- a mondatom után hagytam, hogy kihúzza a hajam a zakó alól és belesimítottam a kinyújtott tenyerébe a tenyeremet.
- Ha maga sem rejti el előlem önmagát. Nem fogom faggatni, de ha ön kérdez, akkor nekem is lehet egy kérdésem, és ha válaszolnom kell rá, önnek is válaszolnia kell. A barátok így szokták. –mosolyogva léptem mellé, és kíváncsian fürkésztem az arcát. Vajon van neki igazi barátja aki nem nézi a vagyonát, nem nézi ki ő pontosan? Vajon van aki azért akar vele lenni, hogy őt ismerje meg és azt ki lakik a kifogástalan öltözék alatt? Csak reménykedtem benne, hogy van....és akkor már nincs mégsem olyan egyedül.


● Dress:Estélyi ●●  Music:Gramophone Waltz●●  Note:Dreams don't usually come true, isn't it?❤
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 05, 2015 1:55 pm Keletkezett az írás



Cinderella

Nothing is true, everything is permitted



Erre voltam kíváncsi, sejtettem, hogy ez lehet a ruhával a probléma, és magam sem értem, hogy miért lovagolok ezen, végül rá kell , hogy jöjjek, azért mert a ruhát végtére is nem neki, hanem annak a sokkal kihívóbb lánynak választottam. Egészen biztos vagyok benne,hogyha látom az arcképét, a portfólióját, akkor más ruhát választok Ms Vaartnak. Felsóhajtottam, és mosolyogva ráztam meg a fejemet.
- Ne aggódjon kérem, nagyon örülök, hogy elmondta, ez… fontos nekem mert… - itt elakadtam, miért is? Hiszen következő alkalom nem lesz. Megráztam a fejemet és félre pillantottam. Majd jóízűen nevettem fel Kerrian apró viccén, humoros, ez jó , és nem erőltetett, egyáltalán , kedves humora van. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy szerintem akkor is hasonlóan gyönyörű kék lenne a sellő uszonya, nem kellett volna tovább gondolnom, de nagyon csinos sellőnek képzeltem el ezt a lányt, olyasfélének akiért képes lettem volna magamat a kék lagúnák mélyére vetni.
- Pedig szívesen segítenék vízbe csobbanni Kegyednek. Látni a szabadságot amivel úszkál, és evickél… - mosolyogva ábrándoztam és tényleg, mindenféle hátsószándék nélkül, egy pillanatra elképzeltem, hogy milyen lenne önfeledten úszni, nem csak monoton vágni a hosszokat,teljesen komolyan sosem szörföztem, felszabadított, és igen, mosolyogtam is, elégedetten dőltem ki a nyugágyamba végül általában, de ez a ficánkolás valahogy… az jutott róla eszembe, hogy ezt akár párban is lehetne csinálni.
Rosszallóan csóváltam meg a fejemet. Mindaz amiről beszélt Ms Vaart, számomra elképzelhetetlen volt, ha végül a kép ellenére csalódtam a partneremben akit választottam magamnak estére, akkor sem viselkedtem vele úgy mint egy darab fa. Egyszerűen nem voltam képes rá, nem ilyen volt a neveltetésem, azt hiszem az anyám hatása ez, gyönyörű nő, és ő tanította meg azt, hogy minden nővel hercegnőként kell bánni. Kivéve amelyikkel nem… de azt már nem anyámtól hanem az olasz rokonság férfi tagjaitól tanultam el, és lestem el.
Hunyorogva mosolyogtam le erre a szépségre, érdekelt a véleménye, és örültem, hogy megossza velem.
- Ne kérjen bocsánatot, ezért szeretek így viselkedni ahogy, még ha maguknak munka is, legalább teljen kellemesen,ha… úgy adódik, hogy velem hozza össze önöket a sors, és remélhetőleg mindkettőnk számára kellemes emlék lesz, amire majd örömmel emlékszik vissza maga is és én is.  - akkor is, ha munka de nem akartam megismételni ezt a pár szót.
Szomorúság csillant a szemeimben talán most először, a Karenyines hasonlatot hallva.
- Vannak megállók az élet tengerén, egy- két helyen jó elidőzni, mert kellemes a part, a homok, és a légkör,felfedezi a parányi csodákat, a mesét, melynek nem mindig kell happy enddel végződnie, hiszen az élet már csak ilyen, ad, de többszörösen vesz el, fájdalmasan… - apró mosolyra biggyedt az ajkam, áttúrtam a hajamat az egyik kezemmel, és vártam Ms Vaart előtt várva kinyújtott kézzel, de amint meghallottam a szenvtelen hangját, egyből visszahúztam a kezemet, mintha megégettek volna a szavai, pislogtam, zavarban éreztem magamat, és… bunkónak. Pénzen vett élő játék babák, mennyi is volt az évek során? Számtalan, sosem számoltam őket. Persze találkoztam velük olykor - olykor miután ismertem őket, ritkán, de összemosolyogtunk, vagy ha úgy hozta az est, akkor pár szót tudtunk váltani is. De, hogy miért jutott eszembe ez most, amikor alig pár mondattal sikerült porig aláznia ennek a fiatal lánynak? Mert, legszívesebben letéptem volna a nyakamból a csokornyakkendőt és itt ebben a percben a tengerbe ugrottam volna. De nem tettem ilyet, miért nem tettem? Több eszem volt ennél. Túl kellett, hogy lépjek ezen az apró afféron, még akkor is ha nagyon elevenembe talált ezekkel a szavakkal Ms Vaart.
Kihúztam magamat és a hátam mögött fogtam rá az egyik kezemmel  a csuklómra, a fejemet is lehajtottam.
- Sajnálom a faragatlanságomat Kisasszony, kérem… bocsásson meg. - a hangom érzelmes és rekedt volt, igen… szégyelltem magamat, még jó hogy nem látta az arcomat Ms Vaart. Megint csak az jutott eszembe, hogy Pietron kívül nincs senkim, aki meghallgatna. Miután rendbe szedtem Ms Vaart öltözékét elé sétáltam.

- Nem akartam megsérteni. - szusszantottam, és oldalra pillantottam, a lány feje mellett nem mertem a szemébe nézni. Majd a megenyhült hangjánál kaptam váratlanul rá a pillantásomat. Össze voltam zavarodva. Nem értettem a helyzetet, hiszen most mondta, hogy nem adja a barátságát, igazából… nem is úgy értettem,hogy pénzen akarnám megvenni. Vagy mégis? Úgy éreztem magamat mint a partra vetett hal aki csak kapálózik, ennyire még nem estem szét egyszer sem, egyetlen este alkalmával sem. Megkíséreltem kinyújtani a kezemet felé, észre sem vettem, hogy nem veszek levegőt, egészen addig amíg meg nem hallottam azt az aprócska feltételt, hatalmasat fújtam, majd vettem egy nagy levegőt, a szívem össze vissza kalapált, pislogtam,  és néhány pillanat elteltével bólintottam csak. Átfutott az agyamon számos variáció, átverés? Most találkozunk először. Kihasznál? Nem. Ez korrekt kérés, cserébe az…én… elvárásomért? Miért nem tudtam befogni a számat, és maradtam Karenyinnél meg Vronszkynál…? Pietro szerint az olasz vér egyfajta szókimondást hoz magával, az más kérdés, ha bele lendültem tudtam úgy, és esetleg olyan hangosan beszélni hogy a családommal felvegyem a versenyt, igen több szinten beszélgettünk, az alap téma valakinek a teljesítménye, majd ebből kiindul a bezzeg ő, vagy a politika, vagy az olajtankhajók, vagy a szakács pocsék paszta szósza, és próbálj meg úgy egyáltalán egy olasz társalgást végig ülni, hogy érted is miről van szó. De megint elkanyarodtam.
Vissza akartam szállni az autóba, ott biztonságban éreztem magamat, kevésbé sebezhetőnek. Próbáltam állni a kíváncsi tekintetét, most először éreztem úgy, hogy valaki igazán belém szeretne látni, vagy... nem is tudom, és ez megrémített.
- R- rrendben. - biccentettem határozottan. Nagy kérés volt ez azt hiszem, hiszen nem tudhattam, hogy miket akar rólam kérdezni, s vajon fogom-e ezeket másnap az újságokban viszont látni? Pietro már rég barátian hátba veregetett volna a naivságom miatt? Vagy pont hogy gratulált volna, hogy merek lépni nő ügyben? Ez nem nő ügy! Ez munka! Ő a munkáját végzi mellettem. Szóval, egy szava sem lehet.
Erősen ráharaptam az alsó ajkamra, miközben oldalra pillantottam, az autóút irányába.
Mit mondhatnék? Hogy kezdjem? Izé… akármi? Továbbra is úgy éreztem, hogy a szívem majd ki akar ugrani a helyéről a szégyenérzetem miatt. Miért kellett beleegyeznem ebbe az estébe? Csakis azért, mert opera is szerepelt benne, és az összeget jótékony célra fordítják, másként vártam volna egy olyan alkalomra, amikor egyedül tudom megnézni a darabot. Végül kihúztam magamat, a fejemet is felemeltem, már nem húztam be a vállaim közé, mint a rosszaságon kapott gyermek.
- Szabad kérdeznem, magáról, valóban? - meglepett a lehetőség, mert rendszerint a lányok magánélete tabu volt. De… majd olyan kérdéseket teszek fel, amik remélem nem lesznek túl személyesek.
- Maga írta a szabályokat, ha olyat kérdeznék akaratlanul is, ami túl személyes lenne, akkor… kérem nyugodtan tagadja meg a válaszadást, nem fogok megsértődni. - komolyodott meg a hangom, aztán tettem egy lépést előre, eddigre már valószínűleg a belém karolt Ms Vaart. A szemem sarkából pillantottam végig rajta, majd a távolban álló limuzinra, Pietro alakját is láttam kirajzolódni az egyik lámpa fénye alatt, több mint valószínű, hogy minket figyelt. Szerintem már így is nagy kockázatot vállaltam, hogy éjjel, egy hölgy társaságában kettesben mutatkozom a védelme nélkül, de néha jól esett elhitetni magammal, hogy nincsen semmi probléma, csak egy átlagos középkorú férfi vagyok, aki jól érzi magát a ma esti partnerével, elfeledkezve mindarról, ami a rideg valóságban körbe veszi, a maffiától kezdve, a munkáján át minden. Az opera megnyugtatott és kikapcsolt, könnyen lehet, hogy az estélyt pedig halálra fog untatni.
- Mit szokott csinálni ha épp nem dolgozik, úgy értem… mi a kedvenc időtöltése? - remek, ez talán olyan kérdés ami nem ás túl mélyre Ms Vaart magánéletében. Suta voltam egy kicsit, és igyekeztem hétköznapinak tűnni, a barátok, a nem pénzen vett barátok talán így csinálják nem?



 TAG: Ruha
  WORDS: Für Elise
  NOTES:Csukló csokor
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 05, 2015 9:46 pm Keletkezett az írás



Damiano & Keriann

Nehéz úgy őszintének lenned, hogy közben tudod, a szavaiddal akaratlanul is megsértesz valakit. Én sem ezt akartam, és igazából már abban a pillanatban megbántam az egészet amikor beszélni kezdtem neki. Csak egyszerűen szerettem volna ha látja, ha a szavaim által eljut hozzá, hogy ha egyszer végre valaki kimondja és nem csak hallgat róla. Már régen meg kellett volna tennem még olyan áron is, hogy az esetleg azzal jár, hogy többé nem kívánnak alkalmazni az ügynökségnél. Két éve kitartó és hűséges escort lány vagyok, minden esetben megfeleltem az elvárásoknak, minden esetben tökéletesen mosolyogtam, kedvesen társalogtam és megtettem mindent amit a szerződésem előírt a számomra. Két éven keresztül kifogástalanul és igazán panasz mentesen végeztem a rám bízott feladatot. Igazából nem is tudom megmondani mitől különleges ez az este és miért pont Damiano az akinek ezeket elmondtam, kockáztatva az ügynökség jóhírét egy igazán befolyásos potenciális kliens előtt. Talán mert megnyerő volt, talán mert éreztem felőle egyfajta biztatást arra vonatkozóan, hogy ki merjem nyíltan mondani amit gondolok.  Ha az ember folyamatosan képmutatások közé rejtezik és nem meri megmutatni az igazi arcát, hovatovább maga is elhiszi, hogy olyan amilyennek mások látják. Én nem akartam ilyen lenni. Nem akartam, hogy mást gondoljanak rólam mint ami valójában vagyok. Nem tudom meg, hogy miért fontos neki, hogy mindezeket megosztotta velem, a félbehagyott mondat arra enged következtetni, hogy talán ez a része nem is tartozik rám. Megígértem, hogy nem fogok faggatózni, így aztán nem is teszem, talán csak egy árnyalatnyit kerekednek el a szemeim, és kíváncsian vonom fel a szemöldököm, de végül nem érkezik válasz, én pedig egy lassú sóhajt követően engedem el megfeszült izmaimat. Mosolyt csal az arcomra azon elgondolása, hogy mi lenne ha sellő lennék…azonban a szavai, mely szerint szabad vagyok, és ő ezt szeretné látni. Mindig is figyeltem a szavak mögé, nem csupán ahogyan mondja, hiszen vidám éle van a hangjának. Csak én érzem benne mégis azt a végtelen és szinte sikoltó szomorúságot amivel azt próbálja nekem elmondani akaratlanul is tán, hogy ő nem szabad? Nem azt hiszem ez nem képzelődés, mert ahogyan rápillantok a mosolygó szemében egy árnyalatnyi bánatos fény csillan, ami ott van azóta, hogy találkoztam vele. A kedélyesség, a jólneveltség, az udvarias gesztusok mögött ott van az a parányi árnyék, amely nem engedi számára azt, hogy tökéletesen felengedjen, hogy megmutassa nekem ki is ő valójában.
– Köszönöm, hogy ezt mondja, de ahogyan ön is csupán a portfólió alapján tájékozódik arról milyen is vagyunk mi valójában, igazából soha nem tudhatja, kit rejt a katalógus. Mi nem vagyunk olyanok mint egy illatminta amelyből ízelítőt kap és tudja, hogy mire is számíthat. Éppen ugyanúgy, ahogyan mi sem ismerjük a partnert akivel éppen először találkozunk. De tudja így már világosabb számomra ön miért csak egy ilyen estét engedélyez magának egy magam fajta lánnyal. Az újdonság varázsa elveszne a második alkalommal. De tudja Mr Borgia, én azt gondolom, hogy soha nem tudhatja mit tartogat egy újabb alkalom. Nem tudhatja mit nyerne vagy éppen veszítene vele. Olyan ez mint amikor nézi a végtelen óceánt a partján ülve.- ábrándozva tekintettem előre, miközben magyaráztam, időnként szelíden pillantottam rá vissza. Nem meggyőzni akartam, csak talán megmutatni neki egy másik perspektívát…az én látásmódomat. Talán ha innen is szemléli kicsit a világot, akkor másképpen látja majd.
– Azt gondolja, hogy az egyik napfelkelte éppen olyan mint a másik, de valójában nem ugyanolyan. Mások a víz felszínén végigfutó hullámok, más madarak hasítják végig az égboltot. Másképpen simogat a homok amibe éppen beledugja a lábát. Még éppen csak melegedni kezdett, hogy amikor majd teljes pompájában felkúszik az arany korong olyan forró legyen órák múltán, mintha parazsat szórtak volna szét rajta. Tudja milyen a hajnali óceán Mr Borgia? Mint az ébredés első pillanatai. Amikor kinyitja a szemét, és rácsodálkozik a világra. Félig az álom és az ébrenlét határán egyensúlyozva. És nem gondolom, hogy az élet többszörösen venne el mint ahogyan ad, csupán talán az apró dolgok mellett elsiklik, pedig az is ajándék az élettől, csak tán nem olyan nagyszabású….bocsánat megint sokat beszélek.- pillantottam félre, de azt hiszem ez egy olyan tulajdonság ami akkor jön elő belőlem, ha szabad utat kapok a beszédre, ha látom, hogy a másikat érdekli amit mondok. És meglehet félreértem a jeleket, de számomra úgy tűnt, hogy Damiano-t tényleg érdekelte az amit mesélek neki, a gondolataim, az ami bennem van, amit ezen a csendesnek tűnő estén megosztok vele először és vélhetően utoljára. Sóhajtottam egy nagyot és ha már belekezdtem, akkor be is fejezem, még ha úgy is tűnik nekem magamnak is, hogy kissé elragadtak az érzelmeim, és sokkal nyíltabban merek neki beszélni bizonyos dolgokról.
– Szóval úgy vélem, hogy aki kizárólag egyetlen dologba kapaszkodik, és csak egyetlen dolgot lát, az lemarad valamiről ami talán sokkal értékesebb. Amelyet később lehet akármennyi pénze nem fog tudni pótolni. A lehetőségeket sem lehet megvásárolni, az elszalasztott lehetőségeket valami megismételhetetlenre. Az emberek holnap már nem lesznek ugyanazok akik ma voltak, mert a holnap emberei magukban hordozzák a tegnap bölcsességét, és ez a tudás megváltoztatja őket. Minden ember minden nappal egyre bölcsebb lesz. Amit ma elszalaszt az holnap már nem lesz meg.- tudtam miről beszélek, hiszen az én életemben is volt számtalan olyan helyzet, olyan alkalom amit már nem lehet megismételni, ami már soha nem jön el újra és sokszor kívánom azt, hogy bárcsak akkor másképpen cselekedtem volna. Nem éreztem, hogy megsértett volna bármilyen módon így aztán csodálkoztam, hogy bocsánatot kér, igaz tán válaszoltam is volna neki, ha tudok, de nem tudtam. Vártam igazából a válaszát a felvetésemre, hogy mit gondol, hogy mi a véleménye az ajánlatomról, ami jól tudom talán kicsit különösnek hangzott annak tükrében, hogy tulajdonképpen ki is voltam én valójában. De egyetlen este igazán lehetek számára Tücsök Tihamér, vagy Csingiling vagy bárki aki egy picit is felébreszti benne a lelket, aki egy kicsit is kihúzza a csigaházból, az udvariasság finom, ámde hosszútávon minden bizonnyal kínzóan unalmas fogságából. Látom, hogy vissza-vissza tekinget az autó felé, hogy talán menne már, így aztán finoman billentem meg a fejem abba az irányba, és biztató mosolyt varázsolok az arcomra.
– Ha ott kényelmesebben érzi magát, vagy komfortosabban, visszasétálhatunk, nem jelent gondot. És a kabátját is vissza kaphatja.- nem volt  a hangom szemrehányó, vagy illetlen, igyekeztem vele éreztetni, hogy figyelek rá, hogy valóban érdekel amit mondani szeretne. És ez nem egy megjátszott szerep volt, noha ma este a barátot kellene neki előadnom.
– Igen Mr Borgia bármit kérdezhet tőlem, noha eddig is bármit kérdezhetett volna, csak nekem tiltotta meg ezt, emlékszik? A szerződésem szerint tilos az ön személyes dolgait érintő kérdéseket feltennem. És nem, nem fogom megtagadni a válasz adást. Olyasmit csak azok szoktak akiknek titkolnivalójuk van, és nekem nincs semmi amit ne mernék felvállalni. A titkok…nem szeretem a titkokat. Túlságosan elzárnak, személytelenné tesznek. Vannak emberek akiket ez börtönöz be. A saját életük tengernyi titka…- elhallgattam, azt hiszem sikerült elevenébe találnom, de nem mondhattam mert akkor egyértelművé tenném, hogy éppen rá gondoltam, bár talán már így is elég egyértelmű volt. Végül aztán megérkezik az első kérdés, ami annyira édesen gyerekes, hogy nem tehetek róla, de egyszerűen el kell nevetnem magam. Nem szoktam hahotázni, most sem teszem, egyszerűen csak jólesően és szívből jövően mulatok rajta, ami valószínű a döbbeneten túl értetlenséget is vált ki belőle, végül aztán visszafogom magam és tenyeremet a mellkasomra simítom, majd oldalról pillantok rá némiképp már csillapodott a jó kedvem.
– Kérem bocsássa meg de ez a kérdés….igazából a nagy része benne volt az anyagomban, a „Hobbik/Érdeklődés” rész alatt, szóval onnan is elolvashatta volna, de azt hiszem valóban nem volt elég ideje arra, hogy átnézze. – elhallgattam, valószínű ekkorra már elindultunk a limuzin felé, amennyiben Damiano úgy döntött szeretne visszaülni.
- De van valami ami nincs benne. Amit szándékosan nem írtam bele mert ez az én titkom, amit nem akartam megosztani senkivel. Mindenkinek van ilyen. Ami annyira az övé, ami annyira személyes, hogy nem akarja, hogy mások tudjanak róla. Olyasmi amit még saját maga előtt is legszívesebben eltitkolna. Nem….semmi olyasmi amit szégyelnem kellene, sőt ellenkezőleg. Azért nem akarom megosztani mert ez túlságosan az enyém. Emlékszik, meséltem önnek a reggeli napfelkeltékről az óceánról, hogy minden olyan más olyankor. Nos, igazából én szinte minden kora reggelt ott töltök. Van egy kis székem, kézzel faragott európai darab, mint egy kis trónus olyan. Bükkfából faragták, apró kis tulipán díszítéssel a támláján. Ez az én napfelkelte székem. Kimegyek az óceán partjára, amikor még szinte kihalt a part, és leülök. A lábaimat előre nyújtom, néha összefűzöm az ujjaimat az ölembe, és hagyom, hogy a sós, friss szél az arcomat simogassa. Én megélem az idő múlását akkor pár órára. Akkor és ott úgy érzem gazdagabb vagyok mindenkinél, mert olyasmit láthatok, amit adott pillanatban rajtam kívül nem láthat senki. Láthatom, hogyan ébred fel kábult álmából a világ. Egy csoda része vagyok. Egy mindennapi csoda része, amit bárki a magáénak tudhatna, aki akkor éppen ráér. Csak az emberek elfelejtettek figyelni az apró dolgokra. Ahogyan talán ön sem teszi….jól gondolom?- összeszűkülő szemekkel vizslattam az arcát és megtorpantam egy pillanatra, nagyon komolyan néztem rá. A szavak lehetetlenül őszintén buktak ki belőlem, de már végülis mindegy volt. Ma este már így is túl sok dolgot mondtam ki, bár talán mind közül ez a mondat volt a leginkább igazi…ami egészen apró léptekkel indult a lelke felé. Mert hittem, hogy van neki.
– Tudja Mr Borgia én sok férfi mellett megfordultam már, de még soha nem láttam ilyen megkapóan gyönyörű arc mögött ilyen mélységes magányosságot megbújni valakinek a szemeiben. Ön nem veszi észre, talán azt hiszi elrejtette. De ott bújkál az árnyéka…nem tudja eltakarni. Miért ilyen magányos, mondja?- ez volt az én kérdésem, amire ha akar válaszol, ha akar akkor csendre int. Én reméltem, hogy az előbbit választja majd.



● Dress:Estélyi ●●  Music:Cassandra●●  Note:Dreams don't usually come true, isn't it?❤
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 08, 2015 11:16 pm Keletkezett az írás



Cinderella

Nothing is true, everything is permitted


Kicsit úgy éreztem, mintha megszólt volna,azért,hogy escort lányokat fogadok fel magam mellé időről időre, persze… igyekeztem kevsésszer felkérni őket ilyen munkára. De, valahogy sosem jött össze, állítom ,hogy felsőbb körökben fogadást tettek rám, hogy mikor jelenek meg végre egyedül, vagy egy pasi oldalán. Mennyire egyszerű lett volna így eltölteni az estéket, megjelenek, és amikor úgy éreztem ,hogy nagyjából megfelelő időt töltöttem a partin, akkor menni, és otthon azt csinálni amit a legjobban szeretek.
Azt is tudtam, hogy azért csak egy alkalomról szól az egész, mert ismertem magamat, annyira nem volt támaszom az életben, aki azért lett volna velem, mert csak simán Damiano vagyok, hogy előbb utóbb ilyen és ehhez hasonló érzésekkel kezdtem volna felruházni őket, magamat… mint a ragaszkodás, és nem a pénzem miatt van velem. Pedig…tudtam ,hogy azért van velem, a pénzem miatt, erre kértem fel. Az, amire én vágytam, évmilliónyi messzeségre voltak tőlem, vagy ha a közelembe is volt, mindig olyan érzésem volt, hogy állok a sötét éjszakában, s időnként jön egy-egy pislákoló fény, aki ideig, óráig felvillanyoz, és megvilágít a maga módján. Ritkák voltak azok akik be is aranyoztak volna, s mint egy múló selyemkendő, úgy fújta őket tovább az élet szele, amely ezen a sötét szigetek körbe vett engem. A hold pedig? Bár próbált időnként jobb kedvre deríteni, de valahogy sosem jött össze neki, ki volt ez a hold? A legjobb barátom, a testőröm, a bizalmasom, és komornyikom, Pietro. Azt hiszem ezzel a feladatával hatalmas teher nehezedett a vállára, bár sosem hallottam egyetlen szavát sem, hogy elege lenne abból, hogy velem kell foglalkoznia.
Szívesen megtapasztaltam volna mindazt amiről beszélt, de attól tartok igaza volt abban, még ha kimondatlanul is… Én egy megszürkült fátylon keresztül néztem a világot, amely folyik körülöttem, zajlik, de ezen a szűrőn már nem jut át. Csakhogy… a nagyszabású dolgok sem igen tudtak izgatni. Egyedül talán a menhelyi munka volt az ami le tudott foglalni, ott állatok között lehettem, ideig óráig. Sétáltathattam őket, vagy csak leülhettem és simogathattam őket, ha megsajnáltam az egyiket, mert nem volt pénz a meggyógyításukra, akkor adományoztam annyit, hogy legyen. Egyszer egy család ebét sikerült így megmentenem, pont a menhelyen jártam, késő volt, este kilenc, és üzemeltetnek egy klinikát is, az üvegfalon túlról láttam ahogy a gyerekek zokognak, a család kutyájáért, én pedig… órákkal később figyeltem, ahogy fellélegeznek, meghallva azt ,hogy egy nagyobb adományból sikerült a kutyát helyre hozni, s hogy az összeg annyira sok, hogy az utókezeléseire is bőven jut, meg jó néhány éves vagy ismétlődő oltására is. Megérintettek dolgok, de nem olyasmik amelyekre Ms Vaart gondolt, gondolhatott.
Keserű mosolyra húztam az ajkamat.
Tudja, ez kicsit úgy hangzott, mint egyfajta védőbeszéd, hogy válasszam magát a következő alkalommal is.jegyeztem meg magamban,de hangosan egyáltalán nem osztottam meg a véleményemet Ms Vaarttal,mert tudtam, hogy egyáltalán nem erről szólt a mondanivalója. Pusztán csak próbált rávilágítani más nézőpontra. Sikerült neki, de nem tudok mit tenni ellene. Ez vagyok én. Talán egy kicsit a megszokások rabja.
Sóhajtva hajtottam le a fejemet, a titkaimnak köszönhetem, hogy nem estem bele meggondolatlanul olyan házasságokba, vagy emberi kapcsolatokba, ami számomra mind ártalmas lett volna. Persze, ott voltak az üzleti titkaim is, az is… hogy igazából mit szerettem volna csinálni, elvállaltam, mert szerettem volna,ha a testvéreim azt tehetik amit szeretnének, az egyik védi az embereket, a másik művészkedik. Legalább, nekik legyen jó, én fogom előteremteni a szórakozásukhoz a pénzt.
Hiszen… hiába lesz saját munkájuk… a családom része, őket is el kell látnom, fenntartanom, hogy megfelelően élhessenek, részük van a cégből, de koránt sem akkora mint az enyém.
Döbbenten pillantottam magam elé, ha fogta a karomat, érezhette, hogy teljesen lemerevedek, minek is töröm magamat? E nélkül is tudom, hogy szánalmas egy alak vagyok, aki minden álmáról és vágyáról lemondott, most pedig egy egyszerű kérdésemért is kinevetnek. Egy pillanatig elméláztam, hogy vajon hányszor fog a mai estén még felelevenedni, hogy nem készültem fel belőle rendesen? Hogy nem sikerült elolvasnom a portfólióját? Hányszor? Ez a kissé maximalista oldalamat frusztrálta, nem esett jól.
Nem a limuzin felé tartottunk, hanem sétáltunk, megacéloztam magamat, úgy döntöttem, hogy ha törik ha szakad, megbirkózom ezzel a lánnyal, kíváncsi voltam rá, és szerettem volna ha a maga módján felnyitja még több dologgal kapcsolatban a szememet, nem azt mondtam, hogy holnaptól sámlival fogok kijárni a tengerpartra és ücsörgök, napfelkeltéig, és még néhány órát a parton, hanem… azt, hogy igen elgondolkodtató és érdekes oldalát mutatta meg a világnak. Míg én beskatulyázva éltem, ő szabadon tehette amit akart, nem volt semmi ami visszafogja, csak önnön szabályai és gátlásai.
De, maga a szó, hogy: "napfelkelte szék" megragadta a kíváncsiságom, nekem vajon voltak-e olyan tárgyaim, amiket valami kedvenc időtöltésemről neveztem -e el? Nem… nem voltak. Volt-e valami ami igazán ki tudott kapcsolni? Ó, igen! A főzés, azt élveztem nagyon. Az igazán jó érzéssel töltött el mindig, ha pedig végül láttam, hogy egyetlen alanyom megeszi jóízűen amit készítettem, még nagyobb elégedettség töltött el. Talán erről az érzésről beszélgetett Ms Vaart, ez az a többet érzés, amit alig van alkalmam érezni, kiélvezni, és megtapasztalni. De ez egy olyan titok amit még a családommal sem merek megosztani.
- Attól tartok, a külsőm és  megjelenésem alapján téves megállapítást vont le velem kapcsolatban, azt hiszem. Figyelek, de egész másként, és kérkedni sem akarok ezzel, mert nem szokásom. De… támogatok egynéhány állatmenhelyet, és amikor ott voltam az egyikben, pár hónappal ezelőtt, egy család behozta a balesetes kutyáját. Láttam valamit abban a jelenetben, és hallottam, hogy nincs pénzük a műtétre, és az altatás is felmerült a lehetőségek között, de a család legkissebb lánya…szóval, a kutya megmenekült. - fejeztem be sután, mert tényleg nem kérkedni akartam, csak…mit akartam? Bizonyítani,hogy én is észreveszem az apró dolgokat? Talán igen, reméltem hogy ettől egy kicsit másként fog rám tekinteni Ms Vaart. - Van egy rajzom a lánytól, amin a kutyájával vannak együtt. - a rajzot pedig a dolgozószobámban őrzöm bekeretezve.
Kerrian következő megjegyzése lep meg végül, hogy mögém látott,valamit nem csináltam akkor jól, ez a rendkívüli esténknek volt betudható, nekem az, hogy végül más lány jött el, neki pedig az ,hogy nem tudta pontosan, hogy mire van szükségem. Így felborult minden gondosan eltervezett lépésem, jóllehet, talán nem is beszéltünk volna az előző partnerrel az est folyamán egyszer sem. Tagadhattam volna a nyilvánvalót, hogy rosszul látja, de őszinteséget várt el tőlem, ő sem szerette a hazugságot,én sem. Tovább sétáltunk lassan, zsebre dugtam a szabad kezemet, majd felszusszantottam.
Mikor már megtettünk egy nagyobb távot, mikor már azt hihette Ms Vaart, hogy nem fogok válaszolni, akkor szólaltam meg.
- A pénz és a felelősség tett ilyenné. Magának is elege lenne, ha egy idő után a neve miatt és a presztízse miatt akarnának önnel lenni, boldog boldogtalan, és leígérik a csillagokat, a sírig tartó hűséget, vagy szerelmet, ami az első sarokig tart, vagy épp már előttem is megvolt, de összeesküdött a párjával, hogy na majd házasság okán, engem megkopaszt és ebből az összegből együtt eléldegélhetnek. Az életem csupa képmutatás és hazugság, csodálja-e ha így bezártam? Még önmagammal is elhitetem, hogy ez így van rendjén. - felszusszantottam. - Egy van akire viszont mindig számíthatok. - pillantottam az autó felé, igen megvolt a kettőnk története, eleinte ki nem állhattam, de aztán összebarátkoztunk, éreztem, hogy mekkora szükségem van rá. Talán ez az egyetlen egy húzása volt apámnak az életében amivel nem ártott nekem, nem vette el a barátság lehetőségét tőlem, még ha a feladattal amit a vállaimra tett, összeroppantott.
- Én jövök… - mormogtam az orrom alatt. -Miért hiszi azt, hogy ilyen rövid idő alatt kiismert? Nem, várjon, egy másik kérdést szeretnék inkább. - ráncoltam a homlokomat.- Lenéz engem azért a vagyonért amim van? - felcöccentettem, nehéz ez a kérdezősdi, azt hiszem ebben sem remekelek, ezeknek a kérdéseknek nem róla,hanem róla kellene szólnia. - Nem jó, inkább… - De, elakadt a szavam, igenis kíváncsi voltam ennek a lánynak a véleményére, még akkor is ha fájni fognak a szavai, vagy épp nem. De kíváncsi voltam a mondandójára. Hogy milyennek lát azt hiszem. Hiszen, bármit kérdezhetek, és a végén még ha megint olyat kérdeznék, ami benne van a porfóliójában, ismét a szememre vetné, hogy ház ezt sem tudom? Azt hiszem, én jó téma leszek. Nem mintha az önnönmagáról adott válaszadása nem elégítette volna ki a kíváncsiságomat, de... csak megragadt bennem az azt követő megjegyzése, és azt hiszem, ilyen téren nehezen felejtek, s az sem esett túl jól, hogy kinevettek. Lehet, hogy mégsem volt jó ötlet felhozni ezt az egész barát témát. Sebezhetőnek éreztem magam, ismét.
-Vajon feltehetek-e kérdést a mai este folyamán magával kapcsolatosan, ami előtt nem jegyzi-e meg majd, hogy márpedig benne volt a portfóliójában? Kisasszony, kérem, értse meg, hogy nem volt időm átnézni, de maga is érdekel, nem csak a reklámszöveg... - mordultam sértetten-Mert maga...maga...- cseppet sem úriemberhez méltón felhorkantottam. - -mert, kíváncsivá tesz.- haraptam el a mondat végét egyre elhalkulva. Bosszankodtam, persze, de gatyába kellene már ráznom magamat! Pietro lassan követett minket, mert már jócskán túlmentünk rajta, de még sétálni volt kedvem, nagyjából láttam, hogy a negyedik lámpaoszlopnál be kell szállnunk az autóba, hogy illő módon szállhassunk ki, pár méter múlva.

 TAG: Ruha
  WORDS: Rachmaninoff Piano Concerto in C Minor
  NOTES:Csukló csokor
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Szept. 11, 2015 11:07 am Keletkezett az írás



Damiano & Keriann

Tengernyi Titokkal Telt Tündérmese. Ez jutott eszembe ahogyan most a csendesülő ausztrál éjszakában sétáltunk egy csodaszép limuzintól pár lépés távolságra. Úgy éreztem, azzal, hogy kicsit távolodunk onnan, talán őt is sikerül a saját maga által épített, védelmező mesevilágból kirángatni. Amikor rákerestem a neten, még valamikor a délelőtti órákban azt gondoltam magam is, hogy pontosan olyan amilyennek a képeken látom. Megnyerő külső, magával ragadó mosoly, határozott arcvonások, amelyekre arany árnyékot rajzolt az olasz hon melengető napsütése. Azt gondoltam még akkor, hogy akit a képeken látok az valódi, az maga Mr Borgia. Ám minél többször néztem, annál inkább rá kellett döbbennem, hogy van valami a tekintetében, valami magával ragadó mélység, amely mögött eddigi életének minden lemondása kavarog. Akinek pénze van annak nem feltétlenül van meg mindene. Igazából a pénz sokszor jár együtt olyan jellegű magánnyal amit felőle is éreztem. Próbálta talán leplezni, de a csillogás mögött én megláttam a sebezhetőséget. Hiába is próbálta az érzékeny, törékeny kristályt vastag kőfalakkal védelmezni. A kíváncsi szemek túlságosan át akartak látni rajta, ahogyan én is, ha hagyja. Talán észre sem veszi, amikor végül megnyitja a súlyos ajtókat, amelyek eddig zárva voltak. A mondanivalója pedig ha nehézkesen is de a felszínre kívánkozik és eljut hozzám, megismerek belőle valamit, egy apróságot, csak egy töredéket, én mégis ebből fogom majd őt felépíteni. Azt mondta ma estére a barátságomat kéri, de nem mondta, hogy mindezt milyen minőségben pontosan, hiszen barátból is van többféle. A háttérben meghúzódó, a faggató, a megértő, az örök kérkedő, a lekicsinylő,  a magasba emelő, az a barát, aki mindennek az ötvözete, aki éppen olyan sebezhető, mint mi magunk. A barátságot nem lehet egyetlen éjszakára megvenni, nem lehet egyetlen éjszakára kérni valakitől, mert a barátság pont olyan mint a legtöbb érzés: hosszan építkezik és őszinte. Hallgatom őt és rájövök, hogy nem lehet sok barátja, ha lenne akkor nem az állatok mellett keresne nyugalmat, hanem az embereken segítene. Egyszer ismertem egy fiút, aki hozzá hasonlóan önkéntesként segített sérült vagy éppen legyengült állatokon. Szinte ez töltötte ki az életét, egy idő után mindent feladott, csakhogy velük lehessen. És amikor megkérdeztem tőle mindezt miért, hogy mi köti őket hozzájuk, hogy miért olyan fontosak az állatok, elmondta nekem a saját meglátását a világról: az állatok nem keverik magukat hazugságba, az állatok az ösztöneikre hallgatnak, amelyek sokszor mégis átgondoltabbak mint a mi civilizáltnak vélt gondolkodásmódunk megannyi álságos kényszerképzete. Nem hezitálnak, nem kérnek elnézést olyanért ami nem az ő hibájuk. Számukra a hűség egy letisztult érték, és képesek is rá a maguk módján. Számukra nem létezik a világ megannyi szabálya, mert a szabályokat maga az élet írja számukra amit elfogadnak. Az állatok szemében a világ minden bizonnyal sokkal egyszerűbb, semmint az a számunkra, mert mi hajlamosak vagyunk túlbonyolítani: élj, hiszen arra születtél! Minden bizonnyal Mr Borgia is menekül közéjük a saját élete támasztotta kötelezettségek elől, talán bennük látja az utolsó őszinte lelket. Ahogyan hallgatom, ahogyan a hangja ellágyul, miközben arról beszél, hogy még mindig őrzi annak a kislánynak a rajzát, egyre inkább kezd bennem összetörni a róla kialakult kép, amelyet a világ próbál meg elhitetni velem. Van lelke, igenis van, csak túlságosan el kell zárnia, mert ha láthatóvá teszi menten eltiporják. A világban tengernyi olyan ember él, akik ebből táplálkoznak, elszívják az energiát, az életet, az érzéseket, mert a sajátjukat már eltékozolták. Neki pedig van, csak egyszerűbb ha nem tudatja ezt másokkal. Lassan fordítottam oldalra a fejem és tekintetem a zsebébe dugott kezére vezetve néztem egy darabig, hallottam a halk, szinte lemondónak tetsző szusszanást, és hagytam, hogy tovább beszéljen. Attól féltem, hogy ha megszólalok, ha  a legváratlanabb pillanatban vágok közbe, mondok valamit, legyen az bármi, akkor elillan a varázslat, az a meghitt őszinteség ami közénk szökött és kicsit megrekedt. A lépteink szinkronba kerültek, bár nem tudom, hogy ő lépkedett mellettem lassabban, vagy én vettem fel a kissé sietősebb sétáló tempót, belekarolva haladtam, a cipőm néha hangosabban koppant a párától pettyezett aszfalton. Éjjel volt már, a város hívogató fényei a távolban pislákoltak, az óceánon ezüst tintájával terült el a hold fénye. Ez a város rengeteg titkot és meglepetést tartogatott a számomra, amelyek emlékét elrejtettem benne. Egy kis kávézóban a negyvenkettedik utcában, egy elrebegett sóhajt a sétányon, néhány átolvasott estét az egyetemi könyvtárban, remek beszélgetéseket a lassan hamuvá porladó tűznél egy hétvégi buli után. Mindenki azt gondolta, hogy bezárkózom a saját világomba, hogy olyan naív vagyok, hogy sokszor nem tudom mi is lakozik a valódi világban, pedig erről szó sem volt. Ha így lett volna, akkor minden bizonnyal nem escort lányként egészítem ki az egyetemi tanulmányaimat. Tudtam mindent a világról, legfeljebb én másképp láttam, vagy másképp éltem meg azokat a dolgokat, amiket a hétköznapi emberek olyan sietősen.
Pillanatnyi megértő szomorúság suhan át az arcomon amikor arról beszél, hogy nála miről is szól pontosan egy kapcsolat, és most először érzem azt, hogy nehezen szedem össze a gondolataimat azzal kapcsolatban, hogy mi biztatót legyek képes neki mondani. Hiszen tudom és értem miről beszél. Bár az ügynökségnek komoly és kemény szabályai voltak arra nézve, hogy a lányok mit engedhettek meg maguknak, sokan visszaéltek ezzel, és amikor se papír se semmi nem kötötte őket igyekeztek pénzre váltani azokat az apró dolgokat amiket egy-egy találkozó után megszereztek valakiről. Ha éppen tudták. Voltak férfiak akik nem véletlenül őrizték olyan féltve a titkaikat előlünk.
- Tudja Mr Borgia, igaza van. Igazat kell adnom abban, hogy ezzel a tudattal nagyon nehéz lehet együtt élni, amikor abban bízik, hogy aki ön mellett van az nem pusztán azért teszi ezt mert a sármja mellett még a vagyona is hívogatja. Elgondolkodtató, hogy akit az égiek megáldottak mindennel amit csak lehet, bőkezűen osztva a becses külsőt, az anyagi javakat és persze a gondtalanság csalfa ígéretét, az hovatovább rá fog döbbenni, hogy mindezekkel nem adtak neki, hanem elvettek tőle. Mindent. Mégsem lenne várható senkitől, hogy csak azért bezárkózzon mert csalódások sora éri. Másokat büntetni, egy előző személy vétkéért viszont önző cselekedet. Tudja mi hajtja előre a világot? Tisztában van azzal mi a legerősebb emberi érzelem, ami mindenkiben ott lakozik és ami miatt nem hagyja soha, hogy feladjon bármit is? Nem a szerelem, nem a gyűlölet, hanem a remény. A remény, minden egyes alkalommal, hogy ez most más lesz, hogy tanulva az előző hibákból ezúttal másképp fogjuk csinálni, másképp fogunk tenni mindent. Ha nem lenne remény, nem lenne szerelem, ha nem lenne remény nem lenne gyűlölet. Mindkettőt ugyanez mozgatja, ugyanez az egy érzés. És tudja, hogy valójában miért zárt be, hogy miért nem enged oda be senkit? Mert attól fél, hogy ezt elveszik. A reményt.- fejeztem be végül és kitartóan néztem rá, próbáltam volna leolvasni az arcáról, hogy mennyire értette meg a szavaimat, hogy vajon mennyire jutott el hozzá mit is akartam ezzel mondani. Mert közben azt is gondoltam, hogy ez teszi őt mégis igazán sebezhetővé, ez az ami miatt örökkön kihasználják. Hogy a bizakodás a változásra olyan erős benne, hogy az életében megforduló nők mindig elvesznek valamit ebből, elviszik magukkal, kifosztják...érzelmileg. Tán még azzal is jobban járna, ha kézzel fogható értékekkel tennék mindezt mert az pótolható, mert az csupán egy eszköz semmi más. A magányt nem fogja oldani az sem ha egy valaki mellette van, mert a magányban két ember osztozik, több ember megszüntetni képes azt. Bólintok annak kapcsán, hogy ő tehet most fel nekem újabb kérdést, és már az első megtorpanása mosolyra késztet. Aztán a következő után felkuncogok, végül a nagy nehezen feltett utolsót követően jóízűen nevetek fel. Nem őt nevetem ki, pusztán a helyzetet. Annyira megszokta a célirányos érzelmektől mentes kérdéseket, hogy most, amikor alkalma lenne feltenni egyet, vagy akár többet is, hirtelen nem is tudja mit és hogyan kérdezzen. Igazítok egyet az uszályon, és sóhajtok egy igazán mélyről jövőt csillapodni látszik a nevetésem, és noha jól érzékelhetően nem rajta mulattam mégis illendőnek vélem bocsánatot kérni.
- Ne haragudjon rám ismételten, csak tudja meglepő számomra, hogy én bárkit is kíváncsivá tegyek. Tudja mi a becenevem az egyetemi csoportban?- vonom fel a szemöldököm.- Miss „VelemSemmiNemTörténik”. Ami alapvetően butaság, és velem igenis történnek dolgok csak éppen nem kürtölöm világgá. Na látja, máris van bennünk valami közös, igaz az indokaink mások, mert az én dolgaimon nem csámcsogna a sajtó. De azért ha jól megnézzük mindketten megvagyunk a saját kis világunkban, és onnan pislogunk kifelé, azt remélve, hogy majd lesz valaki aki felé megnyílhatunk, úgy igazán. De mivel feltette azokat a kérdéseket hát válaszolok mindegyikre.- álltam meg egy pillanatra és felé fordultam. Egy lámpa mellett haladtunk el, és mögöttünk álmosan terült el a park, a távolban Pietro egyre türelmetlenebbül dobolt a combján, és fél szemmel Damiano válla felett arra néztem, majd újfent rá, innentől el sem vontam róla a tekintetem.
- Nem gondolom, hogy ennyi idő alatt kiismertem, ahogyan nem gondolom, hogy akár évek múltán is bármikor kijelenthetném, hogy ismerem magát. Ön olyan mint a homokórán végigpergő homokszemek. Ha egyszer átfut és mi megfordítjuk ugyanazt látjuk de mégis más, mert az elmúló időt már magában hordozza. Minden fordítással megváltozik. Éppen ezért soha nem állíthatjuk, hogy ismerjük.- nyeltem egy nagyot és eszembe jutott amikor az édesapám ugyanezeket mondta nekem, tán csak annyi aprósággal, hogy  az utolsó pillanatban az utolsó homokszem is elfolyik és nem lesz kéz amely megfordítsa, akkor már mondhatjuk, hogy ismertük....nincs magányosabb dolog mint egy kéz, amely már nem tud mit megfordítani.
- Nem nézem le önt a vagyonáért ahogyan nem nézném le akkor sem, ha nem lenne. Mert önt nem ez határozza meg. Ez az egész ami körülveszi, az este amire készülünk, a limuzin, a barátok, a sajtó, a csillogó világ, csak egy díszlet csupán, semmi más. Ami meghatározza önt az az ember aki menhelyekre jár, aki egy rajzot őriz egy kislányról a kutyájával. Mr Borgia ha ön rossz ember lenne, mondja képes lenne ilyen apróságokat észrevenni a világban? Én nem hiszem.- ráztam meg a fejem és újfent igazítottam a kabáton ami rajtam volt, majd kétkedve karoltam ismét belé.
- Biztosan nem fázik? Igaz, nem állítanám, hogy olyan téli hideg van mint otthon decemberben, de azért mégis éjszaka van. Egyébként....igen van olyan kérdés amit ha jól tesz fel nincs benne a portfóliómban, és nem fogom azt mondani, hogy ott megtalálhatja. Bármit kérdezhet és a bármi esetünkben tényleg bármit jelent.- fordítottam el a fejem és azt hiszem most először gyengültem el egy kicsit. Nem, egyáltalán nem a külseje hatott rám nagyobb mértékben mint ahogyan máskor, más alkalmakon ilyen helyzetben szokott lenni, és igyekeztem is ezt azzal magyarázni, hogy ezekben a szituációkban egy kapcsolatot élünk meg instant, egyetlen éjjelre korlátozódva, melynek a vége minden esetben egy szakítás, az érkező hajnallal. Erről szólt, akár egy jól megkomponált darab, szép prózával, tökéletes díszletekkel, remekül megkomponált dramaturgiával. A problémát talán az jelentette, hogy Damiano és én még ha nem is tudtunk róla, de szépen lassan kezdtük átírni a ma esti librettót, hogy olyan területre merészkedtünk ami nem volt benne a szövegkönyvben.

● Dress:Estélyi ●●  Music:Ocean Princess●●  Note:Dreams don't usually come true, isn't it?❤
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 12, 2015 6:23 pm Keletkezett az írás



Cinderella

Nothing is true, everything is permitted


Ms Vaart, egy roppant okos, és lelkiismeretes hölgy, és azt hiszem, ez jó érzéssel töltött el. Nagy butaság is kisülhetett volna a kérésemből, példának okáért, felmondja a szerződését, és hazamegy, mert megtehetné, szerintem jóval a szerződésén túl teljesített. Hiszen nem volt benne az a kitétel, hogy Mr. Borgia lelkivilágát kellene ápolgatnia, vagy netán meghámoznia, vagy megtörni mint a diót, vagy az erős csonthéjas gyümölcsöket, ahogyan a kis kitartó állatkák tették, hiszen amit odabenn találtak, az mennyei volt, laktató, és megérte érte küzdenie.
Mintha… eltökélte volna, hogy rávilágít számomra néhány dologgal kapcsolatban, példának okáért elsőként velem szemben, gyújtott afféle fényt, igen…azt hiszem magamat védtem ezekkel az estékkel. Idejét sem tudom, hogy mikor volt igazi randim, amin nem a divat hanem én voltam fontos, de ez sem randi, egyáltalán nem az, mert… munka a részéről, részemről meg kötelesség. Végül is, mindkettőnk számára kötelesség.
De, élveztem Ms Vaart társaságát, így még jobban, hogy őszintébben beszélget velem.
- Ms Vaart, örülök, hogy próbál rávilágítani arra, hogy önzőség büntetni azokat akik az előző hölgy után következnének, de… ez nem ilyen egyszerű. - nehéz nyitni, és mindegyre nehezebb lett, bárki került is a képbe.
 - Az én családomban dívik még a kényszerházasság, ez ellen még kitartok, harcolok, amennyire csak telik az erőmből, és ha nem lenne az édesanyám, akkor lehet már nem is beszélgethetnénk, itt ebben a gyönyörűen balzsamos éjszakában sétálva. Az oldalamon, egy bájos Hölggyel, akinek őszinte véleményéért igazán hálás vagyok. - mellesleg csinos, de nem szerettem volna tovább több bókot csomagolni a mondatomba, mert az túl sok lett volna, viszont őt is szerettem volna dicsérni, ráadásul… megint nevetés a jussom, zavartan ráncoltam a szemöldökömet, és pillantottam magam elé, mi rosszat mondhattam? Nem megy ez nekem, annyira elszoktam a normális emberi gesztusoktól, hogy ez kicsit megzavar, pedig szép nevetése van a partneremnek, csak… megint úgy éreztem, hogy rajtam nevet. Amikor Ms Vaart megállt, szembefordultam vele, és kíváncsian pillantottam rá, érdekelt, hogy mit fog mondani, de már nem vettem annyira zokon a nevetését, mint korábban.
De nekem senkim nem volt aki a homokórámat birtokolhatná, vagy forgathatná, így bár értékeltem Ms Vaart válaszát, az ajkam szegletében megjelenő halvány bús mosollyal nyugtáztam az elcsukló hangját, nem azért, mert örültem,hogy befejezte, csak…
- Ms Vaart, a szülei roppant büszkék lennének magára, amiért ilyen okos, és érett hölgyet neveltek fel.
Megráztam a fejemet a kérdését hallva.
- Nem, Olaszországban nőttem fel, hasonlóan melegek voltak az éjszakák, de eddig még sosem fáztam. - intettem a kocsinál támaszkodó alaknak, hogy guruljon ide, addig itt álltunk, mert láttam, hogy Ms Vaart, már másodszor igazgatta meg a kabátomat, biztos, hogy fázik, egészen biztos, hiszen a miniszoknya rész nem takarja a combja nagy részét, és befújhat a szél a szoknyája alá… Azt hiszem elértek az első illetlen gondolatok, de gyorsan tova söpörtem, ahogy az arcomba kapó szél kisöpörte a negatív gondolataimat is.
- De, Angliában megfagynék, ott mindig vastagabban öltözöm és rendszeresen teázom a kandalló mellett, de nekem is lehetne eszem, hogy nem télen megyek oda, csak olyankor… szebb, még ha hó nem is igen esik ott. - egy havas tájjal már bajban lennék, bizony a téli sportokat kevésbé szerettem, egy forróvérű olaszt, csak ne hűtsön le a hó.
De erről is igazán kevesen tudtak, hogy ha alkalmam adódott szeretni azt igazán szívvel lélekkel csináltam, csak… sosem azokkal, vagy annak, aki ezt megérdemelte volna.
Nem is értettem, hogy miért fecsegek olyan butaságról, mint az időjárás, vagy az, hogy mikor, melyik éghajlat a jobb, kedvezőbb, s miért szeretem jobban ezt, vagy azt…
Amikor megérkezett mellénk a kocsi, segítettem beszállni az autóba Ms Vaartnak, úgy hogy előbb vissza vettem magamra az öltönyömet, majd, amikor beszállt, beadtam neki az uszályát, és magam is beültem, ezúttal mellé, aztán becsuktam az ajtót. Elgondolkodva pillantottam magam elé, mire éreztem,hogy a kocsi megindul, finomat rántott rajtam, rajtunk.
Még mindig olyan különös volt,hogy következmények nélkül kérdezhetek bármit ettől a lánytól, hogy alig mertem élni a lehetőséggel.
- Tudja, kicsit esetlennek érzem magamat, de… rendben… - köszörültem meg a torkomat, és a korábban itt hagyott italomért nyúltam, hogy belekortyoljak. Akaratlanul súroltam Ms Vaart combját, amikor átnyúltam felette és támasztékot kerestem, végül mellette a túloldalán kapaszkodtam meg az ülésben, Pietro ugyanis épp  megállt, így a kocsi ismét megdobott egy kissé.
Megköszörültem a torkomat és miután megszereztem a poharamat, kicsit távolabb húzódtam Ms Vaarttól.
- Bocsánat. - mormogtam a pohár pereme felett. Kicsit ökölbe szorítottam a kezemet, és felszusszantottam, megittam a poharam maradékát, és kerültem Ms Vaart pillantását, még nem szálltunk ki, tudtam, hogy a testőröm nem fogja kinyitni az ajtót, majd csak akkor ha látja, hogy elkezdtem nyitni, profi volt.
- Felkészült?
Ha láttam, Ms Vaart beleegyező bólintását, akkor kinyitottam az ajtót, és kisegítettem őt a kocsiból, nyomban a vakuk kereszttüzébe kerültünk, gyengéden, de határozottan vezettem a kezemet Kerrian derekára, a testőröm kiemelte a ruha maradékát a kocsiból, pár lépést tettünk előre és megálltam, hogy készülhessen rólunk néhány fotó, mosolyogtam, és tettem a don juant, finoman, de határozottan érintettem Ms Vaart derekát, egy centivel sem lejjebb sem pedig feljebb. Felsétáltunk a lépcsőn, a tetején még visszafordultam, a partneremmel együtt, és mosolyogva pillantottam le rá, ezúttal a remény szikrája is ott csillogott a tekintetem mélyén, amelyet szerintem csak ő vehetett észre azokkal az éles szemeivel. Gyengéden fordítottam rajta egyet, hogy a megfelelő oldalamon vonuljunk be az operába, az udvarias mosoly továbbra sem hervadt le az arcomról. Kikerültem pár fontoskodó alakot, és elindultam a, recepcióhoz, ahol kiadták a kulcsomat, aztán pedig a  páholyom felé tereltem gyengéden Ms Vaartot, ekkor már nem a derekát fogtam, ahogy a fotózásnál, hanem a karomat kínáltam neki.  
- Mikor fejezi be az iskolát, és mit szeretne csinálni azután? - kérdeztem Ms Varttól, miközben felvezettem őt a lépcsőn, és elindultunk a kellemes fényekkel borított folyosón, ahol puha süppedős vörös szőnyeg volt leterítve, nem szerettem távol lenni a színpadtól, mert vannak olyan előadások, ahol a gesztusok is fontosak, nem csak a hang, így egy, a színpadhoz közelebbi helyiségbe mentünk, kinyitottam az ajtót, és beengedtem Ms Vaartot is, kényelmes karosszékekben tudtunk helyet foglalni, és volt egy kisebb hűtő is, italokkal.
- Ananász lé jó lesz most is? - persze volt más is, de nem felejtettem el,hogy azt kért Ms Vaart, így ha azt szerette volna azt töltöttem ki neki, jobb híján boros pohárba, volt mellettünk egy kis asztal ahova le lehetett tenni,  egy az ő egy az én oldalamon, és közelebb is lehetett a székeket tenni az erkély széléhez.
- Ha szeretné, akkor előrébb is tehetjük a székét. - hiszen tudtam,magam is hajlamos voltam arra, hogy ami érdekelt, várhatóan jó előadás lesz, azt előrébb ülve nézzem meg s ha tetszik, akár a korlátra támaszkodva figyeljek, ültömben. De ezt a késztetésemet legtöbbször ilyen események alkalmával vissza szoktam szorítani. Még csak most kezdett megtelni a terem, örültem ,hogy nem  tartottak fel minket, és igazából alig találkoztunk idefelé jövet bárkivel is, de majd az estélyen…
- Mondja Ms Vaart, maga hisz abban,hogy léteznek olyan csodák, mint a mesékben? - hogy két ember a legeszementebb, legbolondosabb módon talál egymásra? Magam sem értettem ,hogy miért ezt a kérdést tettem fel, talán kezdtem ráhangolódni az előadásra, hiszen… csoda, hogy annyi marakodás után végül Benedek elvette Beatricét, bolondos páros, az egyszer biztos. - Miért féltek kimutatni a másiknak az érzéseiket? Benedek és Beatrice? - fűztem hozzá mintegy mellékesen. Kíváncsi voltam Ms Vaart véleményére a művel kapcsolatosan.
Úgy ültem ,hogy az előadás közben is láthassam a Kisasszony arcát, nem tudom, hogy miért, de most először tartottam ezt fontosnak, hogy látni, milyen érzéseket vált ki a mű a ma esti partneremből. Talán mert Ms Vaart arca igazán beszédes, kerekded arcában megülő tengerkék, értelmes szemei fogtak meg elsőként, amint beült az autómba. Nem az a semmitmondó pillantása volt, hanem értelmes, megfigyelő és ezt megtanultam elismerni, mert az üzleti életben ezekből lehet tanulni, azokra a partnerekre kell jobban odafigyelni, akiknek Ms Vaarthoz hasonló éles pillantása van, nem pedig a homályos fátyolos tekintetű emberekre, akiken látszik, hogy buborékban élnek, ahol az ő szavuk a szent, és mást meg sem hallgatnak. Ms Vaart, pont hogy meghallgatott, valószínűleg bárkit, és ha kellett, akkor tanácsot is adott, irigyeltem a barátait, mert értékes ember van a társaságukban, egy valódi virágszál, aki az idő múlásával virágzik, és egyre többet mutat meg magából. Belekortyoltam a poharamba, és félre tettem a kis asztalra, és újra a lányon felejtettem a pillantásomat.

 TAG: Ruha
  WORDS: Kenji Kawai
  NOTES:Dalszöveg
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 14, 2015 10:14 am Keletkezett az írás



Damiano & Keriann

Nem tudom miért éreztem feltétlenül azt a késztetést, hogy olyan dolgokban adjak neki tanácsot, vagy mondjam el a véleményemet amihez alapvetően az égvilágon semmi közöm. Ha ez egy szimpla kíséret lett volna, egy szimpla szolgáltatással, akkor valószínű már régen az egyetemi tanulmányaimról beszélgetünk, esetleg az idei szokatlanul csapadékmenetes időjárásról, a dagály késlekedéséről ezen a nyáron, vagy éppen arról, hogy az elkövetkező darabról mi is a véleményem. Szóval csupa olyan dologól, amit már megszoktam, hogy az urak felvetnek a társaságomban, hogy mégis valamivel kitöltsék az időt. Van aki persze kényszeres hallgatásba burkolózik. De Mr Borgia, talán annak okán, hogy a helyzet számára szokatlanul új volt, hogy nem előre kiszámított amire fel tudott készülni, szóval meglehet ezért tért el a szokványostól, ahogyan én is, hiszen nem volt mindennapos dolog, hogy magamról beszélek és olyan dolgokat osztok meg a kísérendő társaságommal, amelyek leginkább az én privát szférámba tartoznak, semmint ilyen alkalmakra. Mindazonáltal a hétköznapi életben sem volt szokásom mások dolgainak véleményezése, vagy olyan dolgokra való rávilágítás, amit most a társaságában tettem. Talán a személyisége okozza, az, hogy érzem felőle, hogy valóban kíváncsi arra mit mondok, hogy mi az amit szeretnék vele megosztani, nem csupán róla, hanem magamról is. Hogy nem pusztán formalitás és udvarias kíváncsiság, amivel felém fordul, hanem őszinte érdeklődés. De nem fogom azt gondolni, hogy ezt esetlegesen tartóssá lehetne tenni, hiszen a tény, egész éjjel tény marad: eredetileg nem velem tervezte ezt az estét, éppen ezért nem fogok megengedni sem neki sem magamnak több közvetlenséget, semmint az az udvariasság keretein belül van még. Kényszerházasság....erre a szóra kapom fel a fejem, és keserédes mosoly suhan át az arcomon a rejtett bók hallatán, de nem tudok neki felhőtlenül örülni, mert az előbbi szavai nem engedik. Sajnáltam őt....nem tudok rá jobb szót mondani, egyszerűen sajnáltam azért, mert éreztem, hogy a döntéseit nem maga hozza és bár talán próbál ellenük küzdeni a sajátos eszközeivel, helyenként hasztalan. Szeretném neki azt mondani, hogy a világ változik és vele együtt az emberek is változnak, és bár alapjaiban nem lehet senkit megváltoztatni, én mégis hittem abban, meglehet naívan, hogy bizonyos dolgokban igenis meg lehet valakit győzni. Én hittem az ész érvek hatásában. Persze gondoltam mindezt a saját ki életemre és világomra levetítve, ami alaposan különbözött Damiano életétől, nekem pedig ebben már végképp nincs jogom beleszólni, vagy véleményt formálni, még akkor sem ha erre kért a korábbiakban. Így aztán másfelé próbálom terelni a témát, de rá kell jönnöm, hogy kezdek így fázni, hiszen ezt a ruhát továbbra sem éjjeli sétákra tervezték, és azt is látom, hogy a háttérben a lámpák fénye mögötti árnyékok között meghúzódó Pietro finom mozdulatai visszatérésre ösztönöznek. Jobban belegondolva szinte alig különbözünk egymástól, hiszen mindkettőnknek feladata van és mindkettőnknek tudnia kell olvasni az apró jelekből. Éppen ezért igazgatom meg finoman a kabátot, hozva ezzel Mr Borgia tudtára, hogy ideje lenne visszatérni az autóba.  Miközben besegít, vissza a hátsó ülésre még a korábbi szavai kavarognak a fejemben az angliai decemberről.
- Mr Borgia ön a szigetország esős, ködös világába jár telente, mikor ott vannak az olaszországi hegyek a hazájában? Tudja én a magam részéről imádom a havat, imádom a téli világot. Az valahogyan olyan különleges, annyira meseszerű. Sajnos itt nincs benne részem, és az igazat megvallva hiányzik is. Ezért szoktam hazajárni karácsonykor, hogy kicsit visszacsempésszek ezekből az alkalmakból valamit ami....otthon.- sóhajtottam, majd kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen, itt már némiképp jobb volt mint odakint, bár nemsokára úgyis ki kell majd szállni és megint elindulni, ezúttal a színházterembe, átverekedve magunkat megannyi fotóson és a sajtó munkatársain. Mindenki azt gondolhatná, hogy én, aki helyenként híres vagy kevésbé híres embereket kísérek megszoktam már ezt. De nem lehet megszokni, egy olyan embernek pedig, aki kifejezetten fél a tömegben pedig kivált nem. Ilyenkor mindig kissé idegesebb vagyok, talán a megfelelési kényszer miatt is. Nem tudom. Összerezzenek ahogyan a lábamhoz surlódik, és bár tisztában vagyok vele, hogy a mozdulat véletlen volt, mégis a fülem tövéig elvörösödöm.
- Semmi...semmiség.- nyelek egy nagyot, és keresem a saját hangomat amit elhagytam és egy picit haloványabb lett a kelleténél. Kerülte a pillantásom, ahogyan én is az övét, mintha valami illetlenség lett volna, mintha olyasmit tett volna ami nem megengedett, holott jól tudtuk mindketten, hogy véletlenül volt. Ugye véletlen volt?
Kapaszkodom az ajtó kartámaszába, és kifelé bámulok, a világ a szűrt üvegen keresztül most még sejtelmesebb még komorabb, a fények tompa csillagokként derengenek fel, a vakuk villanása nem olyan bántó de ahogyan közeledünk egyre sűrűbb lesz. Szinte ösztönösen egyre sűrűbbeket pislogok, belül készítem fel magam arra, hogy ki kell majd szállnunk és szembe kell néznem ezzel az egész felhajtással. Apró pillangók kezdenek el eszement módon verdesni a gyomromban, ami egyszerre csiklandós és fájdalmas érzés, szeretnék már mihamarabb túllenni rajta. Aztán az jut eszembe, hogy ez nekem csupán egy perc, legfeljebb kettő, de a férfinak itt mellettem minden alkalommal ezzel kell szembenéznie. Belemosolyogni a világba, holott az előbb mondta el nekem, hogy annyira másra vágyna. Láttam az arcán a szomorúságot, és most, hogy majd kiszállunk az autóból mégis úgy kell majd tennie mintha ő lenne a világ legszerencsésebb embere, valaki akinek mindene megvan. Miközben valójában olyan üres, akár a távolban elnyúló, árnyékokba vesző óceán. Bólintok, hogy felkészültem, bár azt hiszem tökéletesen erre nem lehet felkészülni, minden alkalommal úgy érzem magam mintha az utolsó sóhajtásom, az utolsó mozdulatom is árgus szemekkel figyelnék. Az ajtó végül kitárul előttünk, és mintha egy óriási mesterséges nappali díszletbe lépnék kis. Kicsit behúzom a vállam, és sűrűbben pislogok, kell legalább egy tized másodperc, hogy összeszedjem magam, és ne úgy viselkedjem mint egy elsőbálozó, elvégre nem ez a premier, hogy fotó készül rólam. Ha belegondolok milyen volt az első ilyen...egy frissen megözvegyült gyártulajdonos mellett voltam kísérő, és ijedten kapaszkodtam a partnerem karjába, azt hittem menten leesek a lábamról, nem értettem miért jó az embereknek az, hogy ha rólam és a férfiról egy fotót látnak az újságban. Tényleg érdekel ez valakit? Aztán biztatóan magához vont, és én némiképpen megnyugodni látszottam. Gyengéden súgta a fülembe, hogy a felesége sem kedvelte egykor ezt a felhajtást, szóval számára magától értetődő volt az a fajta védelmező mechanizmus ami neki rutin volt, nekem pedig segített a helyzetet megszoknom. Most Damiano mellett, ahogyan a derekamon pihen meg a keze ugyanezt érzem. Mintha a hozzá hasonlatos férfiak egyszerűen ösztönből, zsigerből tudnák hogyan nyugtassanak meg. Akár egy arcra adott simítás, olyan hatással van ez most rám, és a félelem lassan kezd oldódni bennem. A testőr megigazítja a ruhámat, miközben még néhány fénykép készül rólunk, amelyeken felszabadultan mosolygok, természetesen a jól neveltség határain belül, a magam módján még talán kacér is vagyok. De nem vagyok képes legyőzni tökéletesen a félelememet a bennem eluralkodó feszültséget, amely ugyan már tompább, de még mindig ott van. Rettegek egyszerűen ezektől az alakoktól, akik a gépeikkel belevillognak a szemembe, akiknek valamiért rettentően fontos, hogy egy hölgytársaságban fényképezzék le Damianot, akiről az utóbbi években elég csúnya pletykák terjedtek. Nem kérdeztem erről, egyszerűen illetlenségnek gondoltam, pedig az egyezségünk értelmében én is akármit megtudhattam volna róla. Oldalra sandítok és profilból nézem meg, ahogyan összeszűkülő szemekkel a világ legtermészetesebb módján, és talán általam még soha nem látott sármjával mosolyog. Nem csoda ha leveszi az embereket a lábáról, és az sem véletlen, hogy az apja számára mennyire fontosak az ilyen megjelenések. Hogy közben mit érezhet legbelül, hogy közben mi játszódik le benne? Azt hiszem én mögé látom azt az arcot, akit séta közben láttam. Aki nem értette miért nevetem ki, aki semmi másra nem vágyna talán a mai estén, csak otthon lenni, és azt csinálni amit igazán szeretne. Elképzeltem egy óriási kandalló előtt, ruhákba burkolózva, ahogyan elmesélte, miközben finoman illatozó darjeleeng-et kortyolgat. Az én elmémben ez a férfi élt, és nem a mosolygó, a kamerák felé a legszebben tündöklő férfi álarca. Mutatott magából nekem valamit a séta alkalmával, és én többé nem tudok úgy tekinteni rá, ahogyan most látom. Számomra az lesz akivel a csillogó este előtt sétálhattam még egy kicsit. Ha most lehetne egy kívánságom, ha egy jó tündér teljesítené valami oknál fogva, azt kívánnám, hogy ne ez az egy alkalom legyen, hogy lehessek még mellette kíséről még akár olyan áron is, hogy többé nem nyílik meg nekem úgy ahogyan nemrégiben. Csak egyszerűen tudni, hogy mi van vele...hogy megtalálta azt aki mellett igazán boldog lehetne? Nem tudom miért jut ilyesmi eszembe, szeretném ráfogni, hogy az idegesség teszi ezt velem. A kérdése alig jut el hozzám, és már idáig is küzdelmet folytattam azzal, hogy a kocsonyássá váló végtagjaimba újra életet leheljek.
- Ne most....kérem szépen!- nem akarok most erre a kérdésre válaszolni, mert nem tudok még összeszedetten gondolkodni, nem tudok amíg a páholyba nem érünk, de talán ott sem leszek képes teljesen feloldódni. Van valami amit kevesen tudnak rólam, és az ügynökségnél ezt igyekszem titkolni, méghozzá, hogy az ilyen helyeken és helyzetekben nem vagyok tökéletesen ura önmagamnak. Ez addig nem is okoz semmiféle problémát amíg a partnerem nem tesz fel kérdéseket. Mr Borgia azonban más, eddig is másképpen viselkedett, ám most képtelen vagyok a tanulmányaimról beszélni, vagy éppen a terveimről. Éreznem kell a páholy meghitt nyugalmát, hogy nincs körülöttünk senki, csak mi vagyunk és a várakozás izgalmas percei. Mikor halkan és nesztelenül záródik mögöttünk az ajtó, azt hiszem akkor sikerül annyira összeszedni magam, hogy amikor helyet foglalok egy jól eső mosollyal fogadom el a felkínált innivalót.
- Igen jó lesz, köszönöm. Ez a kedvencem.- amíg kitölti az italt kissé előrébb hajolok a korláton át, hogy megnézzem az előkészületeket és persze az alattunk elterülő tarka forgatagot. Gyönyörű ruhába öltözött emberek, halk morajlás tölti meg a teret, valami meghittség árad mégis belőle, mert a legtöbbje színház szerető ember, noha talán nem kifejezetten opera rajongó.
- Köszönöm így jó lesz, nem akarnám kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy úgy hajolok előre mint egy kíváncsi kisgyerek, majdnem átbucskázva a korláton. Mint első alkalommal.- kuncogtam és elvettem a poharat. Belekortyoltam, majd folytattam.
- Tudja a legelső alkalmak egyikén, amikor a szüleim színházba vittek, annyira magával ragadott az előadás, hogy kihajoltam a korláton, és a papám az utolsó pillanatban rántott vissza, hátul elszakadt a kedvenc ruhám...rózsaszín fehér pepita, gyönyörű apró kis holland csipke díszítéssel. Sajnáltam, mert nagyon szerettem azt a ruhát.- haraptam az ajkamba az emlék felidézése kapcsán, aztán elgondolkodva foglaltam helyet Damiano mellett, a kérdésén morfondíroztam. Végül aztán elrendeztem magam körül a ruhámat és hátrapillantottam amikor nyílt az ajtó és belépett rajta Pietro. Nem fog ettől messzebb menni, de igyekszem úgy kezelni mintha csak ketten lennénk itt, ámbár elég nehéz lesz.
- Mr Borgia, én hiszek ebben, én hiszek a csodákban. Mert az ember már maga egy csoda, egy találkozás, egy érzés egy felismerés, egy jó ital...egy jó étel- mosolyodtam el szelíden és most már tudatosan kerestem a félhomályban a tekintetét.
-...az élet apró csodái. A kérdés inkább az, hogy mikor ismerjük ezeket fel, és vajon felismerjük valaha? Benedek és Beatrice a kezdetektől szerették egymást, csak nem vették észre. Egy véletlen találkozás is szülhet ilyesmit. Azt gondolom, hogy a csoda nem akkor történik amikor megszületik...a csoda akkor történik amikor mindezt felismerjük.- fejeztem be végül, és a színpad felé tekintettem ahol éppen a nyitó jelenet díszleteit rendezték el.
- Kedvelem azokat az előadásokat ahol a nézőket beavatják az előkészületekbe. Amikor leeresztik a függönyt, olyan mintha engem kizárnának az egészből, én pedig szeretek ott lenni.- pillantottam vissza mosolyogva Damianora, majd újfent a színpadot néztem ahol éppen az utolsó simításokat végezték, én pedig izgatottan szinte gyermeki lelkesedéssel figyeltem minden mozdulatukat. Lassan fordultam vissza és azt hiszem olyan kérdést tettem fel, amit inkább a hely okozott, meg persze a korábban felébredt kíváncsiságom.
- És mondja, maga miért fél kimutatni az érzéseit? Olyankor is amikor nincs mitől tartania? Én észrevettem, hogy feszeng a társaságomban, pedig én mindent megpróbálok, hogy kényelmessé tegyem önnek ezt az estét még akkor is ha ez kötelesség. Ez zavarja? Hogy mindez....pusztán illúzió? Mint a darabban? Mintha egy színházi előadás lenne és ön tudja, hogy ez az egész csak egy díszletek között játszódó színdarab? Ez az ami zavarja?- azt hiszem többet engedtem meg magamnak mint szabad lett volna, de már így is többet engedtünk meg azt hiszem, még akkor is ha bizonyos mértékig még mindig határok között mozogtunk.

● Dress:Estélyi ●●  Music:Ocean Princess●●  Note:Dreams don't usually come true, isn't it?❤
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 15, 2015 11:23 am Keletkezett az írás



Cinderella

Nothing is true, everything is permitted



Valamit, ami otthon? Hol volt az enyém? Egészen biztos, hogy itt Ausztráliában, ahol csöppnyi Szicíliát csempésztem a magányos domboldalamra ahol laktam. Ez volt a kis menedékem, az olaszországi birtokomra azért nem mentem, mert nem akartam fájdítani a szívem, hogy mit vesztek el, mi az amiről le kell mondanom azért, hogy eleget tegyek apám akaratának, a céggel kapcsolatban. Sokszor eszembe jutott, hogy ha ,de nagyon ha eljutok odáig, hogy gyermeket vállaljak, egészen biztos, hogy nem kényszeríteném bele abba, hogy cégvezetővé váljon. Láttam a testvéreimen, hogy olykor- olykor szívesen átvennék tőlem a terhet, karácsonykor, amikor a nagy vacsora van, sokszor álltam csendben egyedül, éjjel a kandalló fénye és a nagy pompás fa árnyékában, selyem pizsama nadrágban és az atlétámban, és bámultam kifelé az ablakon, egy pohár tojáslikör társaságában, az éjszakai sötétségbe boruló tájat, a környező házak ablakain át felsejlő villódzó karácsonyfa díszeket. Önző módon szerettem volna a Grincs, vagy Scroge lenni, de csak kis ideig, de hogy miért ők? Mert elvettek valakiktől mindig valamit, elvoltak magukban, túlságosan remete életet éltek, és ezen mélázgatásaim alkalmával jöttem rá arra, hogy nem kell nekem az az álom, hogy azokká az alakokká váljak, magam is egyfajta Grincs vagyok, csak nem vagyok zöld szőrrel borítva, a különbség eme két alak között, hogy én bár visszavonultam, önként vállalt magányomba, időnként kidugtam a fejemet az odúmból, és körbe szimatoltam, mint egy hős koronás kisegér, a nagyvilágban, és kisebb hőstetteket hajtottam végre. Szerettem az apró adományaimmal arra gondolni, hogy ezek hőstettek, nem az én ,hanem azok számára, akiknek az életét megmentettem, de pont ezért kértem mindig a nevem elhallgatását, mert nem akartam nagydobra verni. Mi értelme lett volna? Sokan csinálták ezt, de én nem tartoztam e közé a sok közé. Különböztem tőlük, és… ott éjszakánként, amikor egyedül álltam az ajándékaim elhelyezése után a nappaliban, jött a húgom, és ölelt át hátulról. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül, Emily gyerekként is szeretett a nyakamba csimpaszkodni, de azokon az éjszakákon , csak jön, és hátulról átölel, Benedict jön és megérinti a vállamat, ő az orvos, Marco pedig a rendőr jön a másik oldalról, és időnként kiveszi a kezemből a likőrös poharamat, ezzel a szöveggel: "Gyanús ital, ezennel lefoglalom, megvizsgálásra!"
Mindegyiket szeretem, készült is egyszer erről az éjszakáról egy fénykép, és anyám szilveszterkor ezt ajándékozta nekünk, mind a négyünknek, kérdeztük, hogy hogyan sikerült lekapnia minket így, de nem árulta el, viszont… láttam a szemeiben a meghatottságot. Tavaly óta Benedictnek van egy barátnője, azt hiszem idén aktuális lesz a jegyességük bejelentése, legalábbis ahogy a jelekből kivettem. Nem voltam magányos, annyira, ha végül összegeztem, mert több volt nekem mint a karácsony rémeinek, csak, hajlamos voltam elfeledni, kivált akkor ha a mostanihoz hasonló kötelességeket kellett megejtenem, de hol volt a karácsony? Nem csak akkor volt részem ilyen apróságokban. Máskor is, csak szintén hajlamos vagyok elfeledkezni róla, mert bár jólesik, hogy vannak akik támogatnak, másfajta támogatásra is vágynék titkon ennyi idős fejjel. A nagyi időnként finoman megjegyzi, hogy szívesen látna, olyan csibész szemű srácokat futkározni a birtokunkon, mint amilyen én voltam egykor. De szerencsére nem tolakodó, szeretem őket, nagyon. Percekkel később is zavarban érzem magamat a comb érintés miatt, kivált, hogy láttam, hogy mennyire zavarba hoztam ezzel Ms Vaartot. Erre még szeretnék visszatérni, bár bocsánatot rebegtem érte, nem tudom eldönteni, hogy a fátylat rá taktikát válasszam, vagy… nem is tudom. Most először fordult velem ilyen ügyetlenség elő, és igaz, hogy túl vagyunk már rajta, de mégis… Annyira zavarban volt, nem akarom,hogy miattam érezze magát kényelmetlenül. Nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire feszélyezve érzi magát attól kezdve Ms Vaart,hogy kiléptünk a kocsiból, próbáltam volna könnyebbé tenni a számára, ezért is kérdeztem, de meglepett az esetlen susogása.
- Sajnálom, nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni, és a… korábbit is sajnálom, nem volt szándékos. Kérem, higgye el ha ezt tudom, körültekintőbben viselkedem. - kicsit összefüggéstelen voltam én is, egyrészt a kocsiban történtekért is szerettem volna bocsánatot kérni, meg azért is, mert megzavartam, holott éreztem a tartásából, hogy feszélyezve érzi magát. Nem nagyon szólaltam meg igazából ezek után a kérdéseimig, azt is csak azért tettem, hogy próbáljam oldani a hangulatot. Egy pillanatra megfordult a fejemben,hogy szívesen kárpótolnám őt egy olyan operameghívással, amelyen nem kell vörös szőnyegen felvonulnunk, és nem nézik lencsék mögül a mozdulatainkat, hanem célirányosan haladunk a páholy felé, ahol segítek kibújni Ms Vaartnak a kabátjából, pislogtam, és picit megráztam a fejemet, azt hiszem, túlságosan elragadtattam magamat.
Mosolyogva figyeltem az emlék felidézésén, miközben ábrándossá vált az arca, és a tipikus emlékezők elrévedő pillantása lett az övé, elragadó volt, főleg ahogy a végén beharapta az ajkát.
- Nagyon szeleburdi kis-hölgy lehetett. - jegyzem meg mintegy mellékesen, annyira egyszerűen és szépen beszél, van benne egyfajta elragadó él, amitől megelevenedik előttem a jelenet, s szinte magam előtt látom, ahogy az az apró, de szép ruha a leányka bánatára elszakad, de inkább az, minthogy neki essen baja. Csak annyira nincs félelemérzete a gyerekeknek, hogy előbb érdekli őket a ruha, mint ők maguk, nem tudom ezért hibáztatni ezt a lányt. Végigfuttattam a pillantásomat a mozdulaton amivel beharapta az alsó ajkát, és ezzel egy időben éreztem, hogy a saját nyelvemmel simítok végig az ajkam belső felén, jókor jött Pietro. Eszembe sem jutott semmiféle meggondolatlanság, csak magával ragadott Ms Vaart, úgy ahogy eddig még talán egyetlen nőnek sem sikerült.
Elgondolkodtam Ms Vaart, a darabbal kapcsolatos válaszán, és meg kellett valljam, hogy igaza volt, nem kerültem a pillantását, vajon nekem is meglesz a saját csodám? Szerettem volna, olyan volt mintha e mellett a lány mellett visszacsöppentem volna egy olyan világba, vagy pontosabban bele, amely mindig is itt volt, csak jobban ki kellett volna nyitnom a szemeimet.
- Akkor talán a Cirque du Soleil előadásai is tetszenének önnek, igaz, hogy akrobaták, gyönyörűen megkomponált zenével, bámulatos koreográfiával, földön, vízen, levegőben. De talán… nem unatkozna, míg valahol cserélik a díszlelet, máshol épp mutatvánnyal nyűgöznek le, eldöntheti, hogy leragad-e a cserénél, vagy elbűvöli magát az előadás többi részével. Én magam volt, hogy háromszor vettem ugyanarra az előadásra jegyet, mert mindig mást szúrtam ki… Máshol, és… mondhatom, gyönyörű volt, a televízió sosem adja vissza azt a képet, egyetlen egy előadásról, amit ott adnak, csak ha élőben is van rá lehetősége megnézni, az az igazi. - csillogtak a szemeim a szavai nyomán, ő tette ezt velem, miatta lelkesedtem fel ennyire. Figyeltem őt is, azt hiszem egy darabig csendességbe burkolóztam, de abba a fajtába amelyik jólesik, amelyiknél nem baj ha hallgatnak, mert azokat a perceket is értékesen lehet eltölteni, hol őt, hol pedig a tekintetét követtem, hogy mit figyel éppen, mitől lesz szélesebb az egyébként szolid, bájos mosolya, vagy a szemeiben a csillogás mikor változik, mikor lesz élénkebb. Élveztem ezeket a némán töltött perceket is. Amikor meghallottam a hangját rápislogtam, kihúztam magamat egy kissé aztán elpillantottam a földszinti bejárat felé, nagy levegőt vettem, majd lassan fújtam ki, sokáig nem válaszoltam, csak figyeltem a poharamat és belekortyoltam, majd letettem a helyére, a plafon felé pillantottam, ahol a világítást állítják be, ahol a sötétben néhánya babrálhattak még ezt azt, de ha elkezdődik az előadás, üres lesz odafent minden, és gépek irányítják az egészet, üres mint én, s a gépezet aki irányít pedig az apám…
- Igen, Ms Vaart, életemben először igen. - nem pillantottam a lány szemébe, hogy miért? Mert féltem, a saját érzéseimtől, hogy ez… ha rá pillantanék, többről szólna mint egy este. De amennyire ismertem magam, sosem voltam szabály szegő, jogi értelemben sosem, és a szerződés az szerződés, én komolyan vettem az adott szavamat, vagy az írottat is, amelyet az ügynökségnek írtam alá.
Megigazítottam a csokornyakkendőmet, és idegesen doboltam néhányat a karfámon.
- Éppen ezért nem találkozhatunk többet. Mert ez más, ez… munka, kötelesség mindkettőnknek. Hiszen emlékszik, a ma esti szigeti megállója én volnék, de ha eljön az idő, magam segítem a csónakba s lököm el finoman a szigetemtől… - köszörültem meg a torkomat, és a poharamért nyúltam, de az már üres volt, hallottam, hogy nyílik a hűtő ajtaja, és Pietro újratölti azt.
Zavarban voltam? Hogyne! Az imént annyira elfeledkeztem magamról, hogy kérdéseket szerettem volna feltenni, magával ragadott Ms Vaart. De ez a kérdés, összezavart. Rosszkor jött… Megigazítottam újra a csokornyakkendőmet, és belekortyoltam a poharamba, jóllehet,hogy annyit babráltam vele,hogy teljesen elállítottam.
Életemben először sajnáltam, hogy ilyen körülmények között találkoztam valakivel, de ugyan hol futhattam volna vele össze? Talán betévedek a pékségébe, ahova esetleg reggelente járhat iskolába menet? Vagy… leszólítom ott, esetleg az utcán? Tudtam, hogy ilyet nem tennék, nem merném meglépni. Felszusszantottam és megeresztettem egy keserű sóhajjal egybekötött ugyancsak hasonló mosolyt, s magam elé pillantottam.
- Nem feszélyez, csak nehéz feloldódnom, még otthon is ritkán megy, a testvéreim körében, ha ott van apám… akkor semennyire, vagy épphogy, és a közös vacsoráink alkalmával amelyeket születésnapokon, vagy különböző ünnepeken tartunk, azokon ő is ott van.Olyan…olyan mintha most is figyelne, pedig csak hárman vagyunk itt, lehet, hogy ez paranoia, vagy ennek tudatában kényelmesen beburkolóztam inkább a saját világomba, nem tudom. Nem csak a nők miatt vagyok ilyen, hanem miatta is. Ne tedd ezt, ne tedd azt, ne menj arra a partyra mert azzal a családdal nem ápolunk jó viszonyt, de jó lenne ha becserkésznéd valahogy a lányukat, hogy azáltal információkhoz juss a családi üzletükkel kapcsolatban… Vagy mi a… "
o come cazzo si sta utilizzando escort, che può apparire anche con le celebrità."//Vagy mi a p@csának használsz escortokat, ha celebekkel is megjelenhetnél.// -
mögöttünk Pietro elmosolyodott, kicsit kikeltem magamból ugyanis, nem tetszett a helyzet amibe próbált belekényszeríteni az apám.
- De, folyton csak panaszkodok önnek, kérem bocsásson meg. - ráztam meg a fejemet. - Nem állt szándékomban. Maga még sosem érezte azt, hogy megfullad munka közben? Bizonyára nem ezt csinálná, ha lenne rá lehetősége, hiszen mezőgazdásznak tanul… - a hangom már kezdett visszafogottabban csengeni, főleg az olasz hadarás után, miután vettem egy nagy levegőt s igyekeztem lenyugtatni magamat.

TAG: Ruha
WORDS: Years
NOTES:
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 22, 2015 8:55 pm Keletkezett az írás



Damiano & Keriann

Ha lett volna valamiféle varázsgömböm amivel megvalósíthattam volna egyetlen estére az álmomat azt szerettem volna, hogy ez ma itt ne érjen véget. Jól éreztem magam, annyira jól, hogy néha percekre elfeledkeztem arról, hogy ez pusztán kötelesség, munka, hogy valójában nem is engem akart választani, igazából talán el sem jutott hozzám a katalógusban, mint ahogyan többnyire tényleg nem jutnak el. Nem akartam arra gondolni, hogy más világból jöttünk ő meg én, nem akartam arra gondolni, hogy a való életben soha nem lett volna alkalmunk még csak így sem találkozni. Biztosan volt már mindenkinek olyan gondolata, hogy egy író, valaki akit nem ismerünk rólunk írja a mesét, a mi életünk egyetlen apró pillanatáról, talán az egészből az a legérdekesebb és mi nem is tudunk róla. Pillanatok amelyek később kapnak majd jelentőséget, ami mellett talán nem is tudva róla semmit, elsétálunk. Gyakran elkalandoznak a gondolataim, gyakran jut eszembe sokadszorra is a gyermekkorom. Apám ahogyan a tulipánjai között, sokszor lámpafénynél körmöli a jegyzeteit. Anyám finom öblítő illata, ahogyan a ruhákat teregeti a kertben, én pedig nevetve futkorászom a ruhák között, szőke hajam súrolja a széllel játszó lepedőket, mindnek áfonyás sütemény illata van, ilyen a friss ruha illat számomra. Emlékek amelyek akkor nem kaptak jelentőséget, amelyek most lettek számomra fontosak, most, hogy már nincsenek. Azt hiszem akkor kellene megragadnunk ezeket a dolgokat amikor megtörténnek, de a csodák bújkálnak előlünk, nem fedik fel magukat, nekünk kellene meglátnunk. A csodák sokszor véletlenül születnek, sokszor nem is tudunk róluk, nem vesszük észre, nem tulajdonítunk neki jelentőséget, pedig bizony kellene. Ahogyan biztos vagyok benne, hogy ilyesmi ott van az ő életében is, hogy megvannak azok az apró kis pillanatok amiket észre kellene vennie, és talán észre is veszi, csak az ő élete nem olyan amibe ilyesminek helye van. Néha a reflektorok elvakítják az igazán fontos dolgokat. Néha a kötelesség szava hangosabb mint egy lehetséges, fontos üzenet a sötétbe suttogva. Miközben a páholy felé tartunk még mindig idegesen próbálok a lábamon megállni, a máskor megszokott cipő, szokatlanul kényelmetlennek tetszik, azt hiszem beleéltem magam az otthoni rétek nyugalmába, túlságosan szabadon szárnyaltak a gondolataim, mert megengedte, mert hagyta, mert nem korlátozott be, és ezért hálás voltam neki. Ugyanakkor ide megérkezve és hirtelen szembe találva magam ezzel a képmutató világgal azt hiszem kicsit megrémültem. Megrémültem attól, hogy az előbb még annyi mindent lehetett, annyira őszintének hatottak a szavai ahogyan rám nézett, sok éves szomorúságot láttam megülni a szemeiben, és a sóhajai tengernyi olyan dologról árulkodtak amit szeretne és amit megvont magától. Nem tudom, hogy miért, hogy mi oka van erre, de nem is faggatom róla. A barátok nem faggatóznak, a barátok segítenek megnyílni a másiknak, és hagyják, hogy magától kezdjen el beszélni. A barátok tudják mikor kell csendben maradni, mikor kell megszólalni, mikor kell közbevágni, mikor kell beszélni, nem engedve szóhoz jutni a másikat, azért, hogy felébresszék benne a kíváncsiságot. A barát, egyszerűen csak van, szinte észrevétlen. Még mindig azon morfondírozok, hogy van ilyen az életében, vagy csak én reménykedek abban, hogy igen? A testőre más, illetve én másnak vélem. Ő azért van itt, hogy az életét védje. Gondolom én.
- Igazán, semmi baj Mr Borgia, elhiszem. Csak én...most kicsit...majd a páholyban.- hadarom a végét mert egyszerűen úgy érzem, hogy meg akarok fulladni, és valami biztonságos közegre vágyom, a reflektorok és vakuk villódzásától még mindig apró kis hangyák szaladgálnak a szemeim előtt, és azt hiszem a szám is kiszáradt. Alapvetően bírnom kellene az efféle felhajtást, mert volt már benne elégszer részem, de úgy tűnik van amit nem lehet megszokni. Én magamat többnyire középszerűnek látom, és semmi esetre sem olyan valakinek, akinek az újságokban lenne a helye. Amikor reggel az apró angyalkás pizsamámban, és a nyulas mamuszomban kislattyogok a fürdőbe, kócos és ég felé meredező hajjal, azt hiszem mindennek látom magam csak éppen elbűvölőnek nem. Anya persze ilyenkor is annak látott.  Valahányszor eszembe jut olyan érzés, mintha vasmarkába szorítaná a sorsom a szívemet, mintha ettől kegyetlenebb dolog nem is létezne a világon, és én úgy vélem nincs is. Az ember gyermek marad amíg élnek a szülei, én is az maradtam, ott rekedtem az időben velük. Karácsony van, a városra puha leplével lassan borul a hó, a hangok eltompulnak a világ egyetlen sietve kirázott dunnyhává változik, és fogom a szüleim kezét, a fényeket bámulom a házakon, érzem a finom rum és a forró csokoládé illatát, a porcukorral szórt vanília fánkot, hátrébb, a sok ruhába öltözött orosz asszonyság pirogot süt, hátrébb gesztenye pirul, és hallom a karácsonyi zenét. Azt hiszem mindig is ezért ragaszkodtam ehhez az ünnephez és mai napig ezért ragaszkodom, mert az egyetlen amely még magában hordozza a varázslat, apró semmihez sem fogható esszenciáját. Azt, amikor még éltek a szüleim, amikor még gyermek voltam, apró lábbal futó, szálló fürtökkel, apám az ég felé emel, a kis kék bundámban és együtt nevetünk. Megrázom a fejem, a jelen jeges hűvösével borul rám. Már nem lesz semmi sem ugyanolyan mint régen volt, már nem jönnek vissza azok az idők. Én mégis újra gyermek vagyok a páholyban ahova végül megérkezünk, ahol mesélek neki az első színházi élményemről, arról, hogy milyen volt mindezt gyermekként megélni.
- Szeleburdi és kíváncsi- pillantok vissza a hátam mögül Damianora és mosolyogva gondolok vissza arra, hogy ez talán mit sem változott benne, hogy időnként tudok én végtelenül bolondos lenni, hogy tudok nevetni a legapróbb dolgokon is, hogy helyenként annyira bolondos vagyok, de nem bánom. Semmit nem bánok amilyenné az évek alatt váltam, mert mindig megmaradtam annak az egyszerű kisvárosi lánynak, aki voltam. Európai vagyok, ezer szállal kötődöm ide, mégis a lelkem mélyén én vagyok Keriann a kis tulipán egy olyan országból aminek a nyelvét nem sokan beszélik, ahol még mindig nyitva lehet hagyni az ajtót ha elmegy az ember valahova, ahol időnként megáll az élet, és a maga lassúdad módján telik. Talán ő is érti ezt, vajon mennyire ápolja az olasz gyökereit? Nem merem megkérdezni, így aztán azt hiszem folytatom a színházzal kapcsolatos lelkesedésem, amit ő meg is fejel, amikor egy cirkuszi előadásról mesél, én meg ragyogó szemekkel bámulom, szinte gyermeki izgalom vesz erőt rajtam, remeg a sóhajom és bele is alig merek gondolni. Bár azt hiszem még némi zavarodottság szorul belém a mozdulat okán, ahogyan végignyalta az ajkát, én meg egyszerűen úgy bámultam mint egy ostoba liba. Végtére is Pietro érkezése némiképpen oldotta ezt a zavart és a pillanat, amilyen gyorsan megszületett, olyan hirtelen illant is tova, nyomában azt hiszem mindkettőnkben okozott némi kis kavarodást. Bennem mindenképpen. Miért akarok annyira tovább gondolkodni, amikor erről az egy estéről beszélünk, miért akarok bármibe is belegondolni, miért lovalnám magam bele a cirkuszi előadásba, ha azt nem oszthatom meg vele, és nem mondhatom el róla a véleményem?  Őt biztosan érdekelné. Kíváncsi lenne arra milyennek látom az akrobatákat a vizi revüt, az állatos bemutatót....hogy melyik alkalommal mi az ami megragadja a figyelmemet....őt biztosan érdekelné. De mit számít ez ha többé nem találkozunk, és módomban sem állna egy levélben sem beszámolni róla, ha egyszer majd eljutok oda, hogy milyennek találtam. Talán ha írnék neki egy nagyon hivatalos levelet, a nagyon hivatalos levelesládájába, és csak egy egyszerű beszámolót küldenék? Azt sem szabad? Azzal is vajon szabályt szegnék? Az ügynökség ezen passzusa világos, és ellentmondást nem tűrő: a megszervezett alkalmakon kívül tilos bármiféle kapcsolatot külön felvenni a szerződött ügyféllel. Sem személyes, sem írásbeli, sem egyéb más elektronikus formában sem.
– Ha legközelebb…ha legközelebb elmegy a Cirque du Soleil valamely előadására, akkor ígérje meg, hogy odafigyel a részletekre, amikor cserélik a díszletet. Amikor új mesebirodalom születik a színpadon. Amikor a világ megváltozik. Tudja az életben már csak a kész dolgokat vesszük észre, és fogalmunk sincs hogyan születik meg az igazi varázslat.- pillantottam egyetlen szemvillanásnyi időre a színpad felé, majd újra az ő kék szemeibe néztem. Lehetetlen színe volt, mint a legtisztább hegyi patakok alázubogó sodrása amelyben megannyi tiszta gyémántcseppet szórt egy pajkos istennő finom ujja. Ilyennek láttam őt, és azt hiszem egy pillanatra kizökkentem ismét a szerepemből, amelyre figyelmeztettem magam, belekapaszkodva a poharamba. A végét a mondanivalómnak elharaptam, hogy bárcsak velem oszthatná meg ezt az egészet, bárcsak láthatnám mennyire tud érte lelkesedni. De mintha csak a gondolataimban olvasna már jön ismét a magyarázat, a ma esti sokadik hidegzuhany ami észhez térít.
- Hát persze, csak egy megálló. De remélem sikerül emlékezetessé tennem ezt a csónakot az ön számára.- felelem egyszerűen próbálva valamiféle keserédes lemondást csempészni a hangomba. Nem is tudom miért hagytam magam jobban belelovalni a témába mint amennyire szabad lett volna. Éppen ezért inkább csak hallgattam őt és a tekintetem hármas táncot lejtett közte, az ajtóban álló szinte mozdulatlan krőzussá váló Pietro és a színpadon tevékenykedő munkások között. Az apjáról kezd beszélni, és az ide-oda cikázó figyelmem végül megállapodik rajta, mert megváltozik a hangszíne, ahogyan egyre határozottabban és vehemensebben beszél. Nem, nem dühös inkább….keresem a megfelelő kifejezést…csalódottan ingerült. Amikor úgy érzi csapdába került, és képtelen önmaga kikecmeregni belőle pedig igen intenzíven próbálkozik. Talán csak egyszerűen nem veszi észre vagy nem akarja észrevenni, hogy úgy viselkedik, ahogyan egy bizonyos kor után szoktak az emberek. Apa kertészetében dolgozott egy nagyon idős nő. Valamikor maga metszette a fákat, gondozta az üvegházakat. Fiatalon, szinte még gyerekként került oda és az idő előrehaladtával, mindent pontosa úgy akart csinálni, ahogyan azt még gyerekként, emlékszem még most is derűsen gondolok vissza rá ennyi idő távlatából is, hogy kantáros farmernadrágot, és vidám nyári színekben pompázó inget viselt, a haját kiengedve hordta, és valami rémes szalmakalap fityegett a fején, még rémesebb selyemrózsával az oldalán. Sirpa képtelen volt elfogadni azt, hogy bár a lelke megmaradt gyereknek, a teste lett az árulója. Nem bírta a tempót, és amikor valamit nem bírt el dühös lett….éppen olyan dühös mint most Damiano. Sirpa a testének volt a csapdájában, a férfi itt mellettem pedig az egész életének. Kissé összeráncolom a homlokom amikor aztán olaszul…legalábbis a ritmikájából ítélve azt hiszem olaszul mondott nekem valamit, amit nem értettem. Még egy picit hátra is hőköltem, amit csodálkozáskor szokott csinálni az ember, aztán elmosolyodtam amikor elnézést kér tőlem. Már megint.
- Mondja Mr Borgia, egész este ezt fogja csinálni? Elnézést fog tőlem kérni azért, mert azt csinálom, amiért tulajdonképpen itt vagyok? Wie kan je klagen als ik niet?*- fejeztem be végül a mondatot a saját nyelvemen, és azt hiszem ezzel elejét is vettem a „Ki mit mondott az anyanyelvén” játéknak. Oldalra sandítottam és meg mertem volna esküdni, hogy bár talán nem értette mit is mondtam, de Pietro egyébként kifejezéstelen arcán, egy mosoly suhant át. Bár meglehet csak az árnyékok csalóka játéka volt. A kérdésén mindenesetre elgondolkodom, és kell egy kis idő amíg megfogalmazódik a válaszom.
- Tudja uram, én ezt nem azért csinálom mert engem ez tesz boldoggá. Ahogyan ön sem azért éli ezt az életet mert boldoggá teszi. Mindketten ha azt vesszük a kötelességünket végezzük. És ha azt kérdezi nem fuldoklom időnként ebben, akkor a válaszom egy nagyon határozott: de igen. Valóban tanulok…agrármérnöknek, hogy pontosak legyünk- bólintottam apró kis mosollyal az ajkaimon, majd folytattam
- Tudni szeretné miért csinálom, hogy miért állok minden alkalommal rendületlenül a kamerák kereszttüzében is akár, elviselve azt amit normál esetben ki nem állhatok? Mert otthon van egy álom, ami megvalósításra vár. Hát ezért. És nem számít mit kell tennem érte, hogy elérjem, csak az a fontos, hogy ha tíz hónap múlva magam mögött kell hagynom ezt az országot zsebemben egy nemzetközileg is elismert diplomával, akkor már csak el kell érnem ezt az álmot. Ez juttat levegőhöz a fuldoklásban.- a mondatom végén körülöttünk lassan kezdett kihúnyni a fény, és én izgatottan csúsztam közelebb a korláthoz a székemen, még egy utolsó apró kis suttogást intéztem Damiano felé.
– Ígérje meg, hogy ha nagyon túllelkesülnék, nem enged lepotyogni az erkélyről. De pszt!- emeltem mutatóujjam a szám elé, és ragyogó szemekkel a színpadot kémleltem. Kezdődött az előadás.

*Kinek panaszkodhatna ha nem nekem?


● Dress:Estélyi ●●  Music:RAM-Elijah●●  Note:Dreams don't usually come true, isn't it?❤
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 24, 2015 9:57 pm Keletkezett az írás



Cinderella

Nothing is true, everything is permitted


Valóban jókor érkezett Pietro, túl jókor, de emlékeztettem magamat egy sóhaj kíséretében s egy félre kapott szemlehunyás mellett, hogy ez… csak a csillogás, a színház, amivel körülvettük magunkat. Egy pillanatig sem szabad beleélnem magam ebbe az egész helyzetbe. Más esetben valószínűleg figyelembe sem veszem azt, hogy hogyan néz ki a választottam, úgy értem… nem nézem meg jobban, nem nézek mögé úgy, ahogy Ms Vaartnak akarok mögé látni.
Talán a kelleténél is lelkesebben bólintottam, akkor amikor arra terelődött a szó, hogy mennyire, vagy mikre figyeljek.
~ És…elmesélem neked.~
A szívem a torkomban dobogott, miért éreztem különös izgatottságot, egy olyan dologtól, ami normális esetben nem is lett volna szabad megtörténjen. Mert sosem láthatom ezután az este után ezt a lányt.
Lustán, beletörődőn pillantottam a díszletekre, amelyeket rendeztek, kellemetlen s egyszersmind kellemes volt Ana társaságában ülni, kellemes, mert üdítő volt a társasága. Kellemetlen, mert értékes, és ezt az értéket, amelyet nem pénzben, hanem valami megfoghatatlan dolog által mérünk, a lelke, vagy a személyisége, az… igazán értékes, nem látom, de érzem. Figyeltem a csillogó szemeit, mintha az időtlen csillagok bölcsessége és múlékonysága s egyszersmind pajkossága tükröződött volna vissza azokban. Magam sem értem, hogy a csillagok mitől lehetnek pajkosak. Talán a húgom rajzfilmjei miatt vannak, ott mindig pajkos, ártatlanok.  Mint abban a Csillagpor című filmben, majdnem bealudtam azon a filmen, pedig arról szólt, hogy ha lepottyan egy csillag, a határon túl elterülő földre, az életre kel, emberi formát ölt, és a csillagok mind nők, ez a srác, aki megtalálja, nem tudja értékelni, csak egy drága ajándékot lát amit elvisz a jegyesének, miközben őket üldözik a boszorkányok, a csillag életesszenciája miatt. Kalandos utazásuk alatt jön rá a srác, hogy a jegyese csak a vagyon miatt akart hozzámenni. A csillag pedig nem szeretett volna mást, mint azt, hogy szeressék, hiszen akkor ragyog. Meleg, puha fénnyel. Különös módon ez a mese jutott eszembe, ha Ms Vaartra néztem, a haja gyönyörű selymes fényes, ha úgy fordul, a fények valóban egy kis glóriát képeznek a feje fölött, a kisugárzása, pedig vetekszik azzal a Csillagéval, akit láttam a filmben. Lágy, kellemes  a jelleme, de koránt sem olya naiv, mint az-az égitest. Azt hiszem, most kiröhögne a testvérem, ha meghallaná, hogy miről ábrándozok. Azt szabad nem? Az senkinek sem fáj.  Újra babrálni kezdtem a nyakkendőmmel, s azt hiszem ki is lazítottam, fuldokoltam a saját gondolataim és az elvárások rabságában, és ez kissé megrémített.
Ekkor ért Ms Vart finom feddése, aminek végén értetlenül kaptam rá a pillantásomat. Csak annyit értettem belőle, hogy Ön… vagy maga? A hollanddal mindig is bajban voltam. Összeszűkültek a szemeim, ezt mindenképp meg kell kérdeznem Ms Varttól.
- Mit mondott pontosan, kérem? - kíváncsiskodtam udvariasan, s azt hiszem kissé elszégyelltem magamat, a kifakadásomért, forróbbnak is éreztem az arcomat valamelyest, kicsit hátra dőltem, visszahúzódtam az árnyékok közé, és figyeltem, láttam ,hogy Kerrian épp a válaszon gondolkodik a kérdésemre.
Miért az  a bolondság jutott az eszembe, hogy Ms Vaartnak van párja? Van párja aki várja odahaza, akivel közös életet akarnak, s ennek tervei már meg is vannak, csak Ms Vaart tanulmányai kettejük közé álltak? Azért, mert Ms Vaart,gyönyörű nő, és aki ismeri őt, aki a kedvese lehet, az a két kezét is összeteheti egy ilyen nőért.
Fontos álom, mert látom rajta, hogy mennyire annak tartja, a határozottságot a szemeiben, és a testbeszéde is erről árulkodik. Másodszor pedig azért szorult össze a torkom, mert meghallottam azt is, hogy elfog menni, de miért érdekelne ez engemet? Hiszen… csak egy alkalomról volt szó, nem? Már vettem volna a levegőt, hogy azt hiszem a belőlem kikívánkozó talán illetlen és túl személyes kérdéseket feltegyem, amikor sejtelmesen sötétült el minden körülöttünk, az előadás megkezdődött. A hajamba túrtam, és előre dőltem egy kissé, jólesett volna egy kis friss levegő, de nem hagyhatom magára, hiszen velem jött, az én kísérőm. Modortalanság lenne, kigomboltam a kabátomat, és kibújtam belőle, ingben ültem tovább, csálé nyakkendővel. Mögöttünk Pietro halk mozdulatai jelezték, hogy az öltöny vállfára került.
Ms Vaart lelkes mosolyára s kérésére csak rekedt, hangosan hümmentettem fel. Beletúrtam a hajamba, a székem karfájára könyököltem, és az első percekben nem is a színpadot, hanem Ms Vaart arcát figyeltem, kissé oldalra dőlve. Magával ragadó volt a gyermeki lelkesedése s egy idő után, az előadást is és őt is figyeltem, nem tudom hogy hogyan csináltam, de sikerült mindkettejükre figyelnem. Igyekeztem nem hangosan felnevetni, de lehetetlenség volt visszafogni magamat, mégis… halk kuncogásba olykor-olykor kitörtem, Odahúzódtam Ms Vaart mellé, kellő távolságba, még az illendőség keretein belül. Nem mertem megszólalni, nehogy elillanjon a pillanat varázsa, de magával ragadott ő is, és az előadás is.
Végül vissza csusszantam a helyemre, ironikus, de nem találtam mellette a helyemet. Az én álmom, hogy egy éttermet nyissak, de nem tehettem meg, mert a családomnak voltak elvárásai. S bár, lehet, hogy nagyon lekerekített példa, de… lehet, ha nincsenek az embernek szülei, akkor nincsenek elvárások, amiknek görcsösen meg kellene felelnie a társadalmi helyzete miatt. Csak amikor elkezdődött a darab, jöttem rá, hogy nem válaszoltam Ms Vaart korábbi kérdésére, hogy a darab, vagy a Berlioz féle opera lesz-e. De azt hiszem, nem számít, magam is belefeledkeztem a párbeszédekbe, és a piszkálódásokba, végül is nem volt gond, hogy  a Kenneth Branagh féle feldolgozást hozták közénk a mai estén az előadók. Ha valami, akkor ez az volt, ami még a tévéhez is oda tudott ragasztani, nem úgy mint a mai silány tömegbutító akármik amik a mentek benne, úgy nagy általánosságban.
Reméltem, hogy nem kell Ms Vaart után kapnom, ha esetleg mégis történt olyan, hogy túlságosan belelkesedett volna, akkor finoman érintettem meg a vállát, s köszörültem meg halkan a torkomat, persze csak akkor ha előfordult efféle bátor, botor s figyelmetlen tett.
Amikor vége lett az előadásnak, nem láttam mást, csak Ms Vaartot figyeltem, s úgy tapsoltam, figyelnem kellett magamra, amikor végül rám pillantott, gyorsan elkaptam a pillantásomat róla, és felkeltem, hogy az öltönyömért nyúljak.
- A hátsó ajtón távozunk, Pietro. - szűrtem gyorsan, most nekem nem volt kedvem, hogy bárki is lássa a megannyi érzelmet kiülni az arcomra, mert rengeteg volt, jókedvtől kezdve minden, és kedvem lett volna letáncolni a hallba a lépcsőkön keresztül Ms Vaarttal az oldalamon, de nem tehettem meg, példásan kellett viselkednem, mert volt felém a vendégségnek egyfajta elvárása.
- Olyat akarok csinálni, mint még soha! Táncolni önnel, egy szökőkút mellett! Pietro! - a testőröm félszavakból is értett, ha majd a kocsiban leszünk, egészen biztos, hogy megállunk egy szökőkút mellett. Hihetetlen volt, de táncolni akartam, sugárzott belőlem ez az érzés, és úgy döntöttem a mának élek, bizonyos keretek között, megteszem amit szeretnék, de nem lépek át semmilyen küszöböt sem.
- Ms Vaart, lenne velem kedve táncolni? - még a páholyban voltunk, és kíváncsian nyújtottam a kezemet felé.  - Addig pedig meséljen, kérem, mondja el, hogy milyennek látta a darabot! - kértem szinte gyermeki lelkesedéssel, de a hangomban most már több érzelem volt eddig, mint bármikor az est folyamán. Azt hiszem a darab ráébresztett arra, amit Ms Vaart is mondott korábban, hogy az életnek vannak apró csodái, baj ha én most szeretném megélni az én apró kis csodámat? Amíg szabad, s reméltem, hogy Ms Vaart is benne van ebben. A csokornyakkendőmet majd a kocsiban megigazítom, úgysem a fotósok orra előtt megyünk majd ki. Így legalább Ms Vaart sem fogja olyan rosszul érezni magát, még annyira sem, mint amikor átvágtunk a fotósok kereszttüzén.
Ahogy rá pillantottam ismét elfogott az az érzés, hogy azt a bizonyos csillagot látom, akiről korábban elmélkedtem, de vajon, van-e jogom jogot formálni rá? Ő nem lehet sosem az én Csillagom. Valaki másé, és a szabályom... árnyalatnyi irigység és szomorúság keveredett a mosolyomba s a tekintetembe, majd ha hagyta magát Ana, akkor kivezettem őt a páholyból.

 TAG: Ruha
  WORDS: Anastasia
I see the light
Grátisz
  NOTES:
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 9:37 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Keriann & Damiano
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Keriann & Damiano

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: