Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 30, 2015 8:33 pm Keletkezett az írás





Dasie & Lizzie



Késő van már, de nekem most nagyon jól esik futni a város parkjában. Kétség sem fér ahhoz, hogy eléggé kihalt most a hely, nem mintha most máshol nyüzsögne a város, de ez nagyon csendes. Zenét hallgatok, és lassú ütemben futok, majd pedig megállok az egyik padnál, hogy a kioldódott cipőfűzőt megkössem újra.
A hideg szél végigfut az arcomon, a hangja pedig ijesztő. Nem kell az, hogy most kezdjen el esni az eső, vagy pont ebben az órában kerekedjen ki valami borzalmas vihar, mert akkor azt hiszem, jobb ötlet lenne egy üveg tequila mellett üldögélnem otthon vagy a bárban. Újabb szellő viharzik rajtam végig, ekkor azonban hallottam valami nagyobb zajt a távolból, én pedig összerezzentem, és a földre hasaltam. A testem teljes egészében remegett, nem néztem semmi mást, csak a fűszálakat előttem. A pulzusom is arról árulkodott, hogy valami nincs rendben. Nem szabad pánikolni, észnél kell maradni. Semmi egyéb dolgod nincs, Lizzie jelenleg. A műtőben te vagy a királynő, a külvilágban sem szabadna másképp lennie.
S újabb hangrezdülés zavarta meg engem, mégpedig a csipogóm, de most már ez is azzal járt, hogy hirtelen kiesett kezemből, majd pedig azonban felültem, és a hajamat a fülem mögé tűrve, láttam, hogy sürgősen a kórházba kell mennem. Most sem tétováztam, és alig tíz percre vagyok a kórháztól, így nem mentem haza, mert az tovább tartott volna, hanem azonnal a kórházba futottam.
Hamar beértem, szerintem az adrenalin tehet róla, amiért ennyire fel vagyok pörögve. Most mondjuk a ruházatom sem a megszokott, nem szoktam ilyen cuccban berohanni, de most nem volt idő átöltözni.
A kardiológiára érve csak egy felbolydult méhkast láttam, és a nővérpulthoz siettem, ahonnan hallottam már, ahogyan valaki azt kiabálja, hol vagyok már. Az egyik beteg élet-halál közt van jelenleg. A monitorokat bámultam, majd pedig a rezidenshez mentem oda, aki a legjobb.
- Mi történt itt? Dr. Evans, kérem, avasson be a részletekbe - odaléptem az ágyhoz, és láttam, hogy nagyon rossz állapotban van a beteg.


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
170
▪▪ Hírnév :
2
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
kórház.

»Kedd. Szept. 01, 2015 5:36 pm Keletkezett az írás



Being a doctor is hard


Sometimes you just wanna cry


Csak ülök, és bámulom a beteget, aki jelenleg annyira kritikus állapotban van, hogy pisilni se merek elmenni. Ma már két műtétünk is volt Lizzie-vel rajta, de szerintem nemsokára kelleni fog neki egy hármadik is. A plédbe burkolózva üldögélek a karosszékben szorosan az ágya mellett, és várom, hogy a családja visszatérjen. Kedves emberek, akik egy barkács eszközöket áruló boltot vezettek, mígnem a férfi egyszer csak rosszul nem lett és rá nem esett egy halom műtrágyára. Sajnos nem találták meg olyan hamar, mert akkor éppen nem tartózkodott senki sem ott vele, így az idő még rosszabbá tette a helyzetet. A szíve úgy nézett ki, mint egy hús, amit szénmarcangoltak, ráadásul rengeteg vért veszített. Az esés hatására megütötte a hasát, belső vérzése volt és a mája egy részét el kellett távolítani, így többszörös traumának minősült. Az első műtét után leállt a szíve, újra kellett éleszteni, de a graft, amit betettünk szétesett, így vissza kellett vinni a műtőbe. Kész csodának számít, hogy kibírta egyáltalán a második műtétet.

És én ma itt éjszakázom. Lizzi elment, de nem is baj, elég, ha én itt vagyok, és figyelek. Az egésznapos pörgés után teljesen le vagyok fáradva, vágytam volna egy kád forró vízre és a pihe-puha francia ágyamra, de sebész vagyok, ráadásul végzős rezidens, elsősorban ez a feladatom. Majd holnap, ha már stabil lesz, és a családja itt lesz mellette, akkor szépen hazamegyek rendben hozni magamat. Legalább a fogkefém itt van, ha már más…

Pittyegést hallok, és azonnal felpattanok. Látom a monitoron, ahogy gyorsul a szívverése. Kamrafibrillál. A francba, a francba. Odamegyek hozzá, lenyomom a gépet, leengedem az ágyát, és megnyomom a kék kód gombot.

- Kamrafibrillál, defibrillátort kérek. Valaki csipogjon rá dr. Chandler-re.

A nővér betolja, én meg azonnal a kezembe veszem, nyomok rá folyadékot, majd a két tappancsot a beteg mellkasára helyezem, pontosan, ahogy az orvosin tanultam.

- Kapjon epit. Töltés 200-ra. Hátra.

A hangom elvész a nagy káoszban, ami itt kialakult, de rajtam kívül nincs itt egyetlen orvos sem, csak nővérek. Az ügyeletes kardio szakorvosnak akkor is itt kéne mondjuk lennie, de persze rárérős a drága, mert tudja, hogy én itt vagyok. A monitoron nem történik semmi.

- Újra. Még egy epit. Töltés 300-ra. Hátra.

Erősen odanyomom a tappancsokat, a férfi teste ütemesen összehúzódik az áram hatására. A gép helyreáll, stabilizálódik. Legalábbis most. Lizzie kell nekem ide. Gyorsan visszarakom a két tappancsot, és a sztetoszkópommal meghallgatom a mellkasát. Szabálytalan a szívverése, ez nem jó jel. Kéne csinálnom egy szívultrahangot, lehet, hogy megint a graft.

Abban a pillanatban, hogy kifordulnék  szobából megjelenik Lizzie. Edzőcuccban. Büdösen kissé, de ettől eltekintek, mert már vártam rá.

- Kamrafibrillált. Kapott két epit, és kiütöttem. Szabálytalan a szívverése, de stabilnak tűnik. Csinálok egy gyors szívultrahangot, hátha megint a grafttal van baj. Vagy nem tudom, mit csináljunk?

Megállok egy pillanatra és a kósza hajszálat, ami a copfomból kikandikált, visszatuszkoltam a fülem mögé. Kissé pánikba estem, hogy elveszítjük. A családja bármelyik percben itt lehet, mi meg azt sem tudjuk, hogy mi a baja. Meg kell mentenünk.

- Valamit tennünk kell doktornő. Foglaljak műtőt esetleg?  


made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 01, 2015 7:14 pm Keletkezett az írás





Dasie & Lizzie



Jó volt azért a futás, csak ne lett volna az a néhány rohadt perc, amikor totál megijedtem, és a földön hason feküdtem, csak mert hallottam valami nagy robajt. A kórházba értem, és azt kell mondjam, itt érzem magam jól, itt nem tör rám semmi, maximum ha épp egy pihenőben próbálok kicsit aludni, és mindenkinek abban a másodpercben kellek, mert egyébként senki nem elérhető. Pedig nem én vagyok az egyetlen olyankor, s az egyetlen, aki nem lusta, mert eszeveszettül imádja a hivatását.
Dasie fogadott engem, aminek külön örültem, mert ha az egyik gyakornok vagy egy másik rezidens lett volna itt, azt hiszem, már rég halott lenne az illető. Mondjuk így is kétséges, hogy túléli.
Furán bámul rám, biztosan az edzőruha teszi ezt a szavak nélküli gondolatot, de ez van. Most szerintem, nem ez a lényeg itt, hanem, hogy itt vagyok már. Közben elmondja, hogy mi is történt.
- Jó döntés volt - dicsértem meg őt, mert szokásommá vált, és mert megérdemelte, helyesen cselekedett.
Felmértem a szobát, és megláttam egy plédet a székben, ebből azt vontam le, hogy Dasie itt volt végig. Én is voltam így rezidensként, és akkor döntöttem el azt, hogy soha senki életébe nem fogok belefolyni, mert annál rosszabb nincsen. Ez ridegnek hangzik, de nem szabad betekintést nyernünk egy beteg életébe, mert a halál nem válogat, és ha megtörténik, akkor nem tudjuk elengedni.
A sztetoszkóppal meghallgatom én is a szívét, valóban elég gyér, más szó nem jutott eszembe jelenleg. Elvettem a kórlapot, és ráeszméltem, hogy ki is ez a beteg. Ő az a polytraumatizált sérült, akit kétszer is kellett műteni már.
- Egy ultrahang jó lenne, hogy lássuk, mi van - egyszerűen böktem ki, majd pedig újra a kórlapra nézek, de csendben maradok.
Nem hiszem, hogy túlélne egy újabb műtétet, pláne, hogy huszonnégy óra sem telt el az előző műtéttől számítva. Stabil az állapota, de emellett olyan súlyos traumát szenvedett már el eddig is, hogy egy újabb operáció során komplikációk léphetnek fel, olyanok, amelyek visszafordíthatatlanok. Na, meg ott van a többszöri újraélesztés is.
- Az újabb műtét nagyon kockázatos. Így is már kettőt elvégeztünk rajta egy napon belül, a szervezete nem bírna ki még egyet - eléggé határozottan jelentettem ki, és közben Dasie-re néztem. - Ezt te is jól tudod, igaz? - kérdeztem rá, de halkan, és tegezve őt.
Tudja ő is, hogy ez már nagyon sok kockázattal bíró eset. Én alapvetően mindig bízom magamban, a tudásomban, de jelenleg nem javasolnám az újabb műtétet, és ezt ki is mondtam. Nincs sok esélye.
- Mindig van megoldás, de jelenleg egyik sem megfelelő - szólaltam meg újra. És ekkor újabb kamrafibrilláció... Ez nagyon rossz jel. - Epit és töltés 200-ra! - utasítottam a monitorok mellett lapuló savanyú arcú ápolónak az előbbit, a másikat Dasie-nek, mert az ő közelében van a defibrillátor.


made by torie ♥

[/quote]
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
170
▪▪ Hírnév :
2
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
kórház.

»Vas. Szept. 13, 2015 4:53 pm Keletkezett az írás



Being a doctor is hard


Sometimes you just wanna cry


Tudom, hogy közel kerültem a családhoz, és ez nagyon veszélyes az én szakmámban, de ez most elkerülhetetlen volt. A rokonok aggódnak a szerettükért és iszonyatosan nyomasztó érzés ezt az aggodalmat csak a távolból végignézni. Elengedhetetlen volt, hogy ne segítsek, muszáj volt beszélgetnem velük, és akkor már mindegy volt. A lényeg, hogy ha netalántán meghalna, akkor az a világ legrosszabb érzése lesz nekem is, nemcsak a gyászoló rokonoknak. Nem áltattam őket hiú reményekkel, konkrétan kimondtam, hogy a férfi állapota annyira kritikus, hogy bármelyik pillanatban súlyossá válhat a dolog, és akkor már iszonyatosan nehéz lesz megmenteni. Mondhatni majdnem lehetetlen.

Érzem magamon a pánikot. Saját magamat kevertem bele ebbe a rémes helyzetbe, ki kellene szállnom az esetből, és jó messzire mennem. De ezek után hogy hagyhatnám már itt a családot és a férfit? Két műtétén is ott voltam, ráadásul ez Lizzie esete. Ami Lizzie esete, az-az enyém is általában. Nagyon haragudni, ha személyes okok miatt kellene engem félreállítani. Az érzéseim befolyásolják a döntésemet, és ez innentől csak rossz lehet, nem orvoshoz méltó. Össze kell szednem magam. Lizzie-re pillantok.

- Köszönöm, de attól tartok többet nem igen tehetek érte.

Ezt nem is tudom, hogy miért mondtam. Remélem Lizzie elengedi a füle mellett. Nyilván ki kellett ütnöm, hiszen kamrafibrillált. Viszont ez már sokadik esete volt annak, hogy a szíve összeomlott az este folyamán. Az orvostudomány körülbelül eddig tartott, innentől jön az, ami nem tanítható, amire születni kell. Döntéseket kell hozni ennek az embernek az életéről úgy, hogy megmentsük. Lizzie, istennőm, tedd meg helyettem, mert én úgy érzem, hogy a térdem mentek összecsuklott, és mint egy rongybaba fogok elterülni a jéghideg padlón.

Beállok Lizzie mellé, pont a beteg fölé, és látom, ahogy meghallgatja a szívét. Csak a traumán van sürgősségi szívultrahang, innen, az intenzívről el kellene, hogy toljam a radiológiára gyorsan, vagy egy esetleges műtét esetén, ott meg tudom még nézni. Lizzie egyetért, csak lehet, hogy elfelejtette, hogy nem biztos, hogy ez most működik. Nézem, ahogy olvassa a kórlapot, és csendben szólalok meg, mert nem akarom, hogy a nővérek és egyéb személyek hallják.

- Doktornő, nem hiszem, hogy le tudom tolni a radiológiára. A szíve bármikor leállhat, és ott nagyon nehéz lenne kiütni. Nem tudom, hogy mit tehetnénk. Ha esetleg megműthetnénk, akkor előtte tudunk a műtőbe, de így én….

Abbahagyom, mert Lizzie leint a két műtéttel. Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondja, a földbe gyökerezik a lábam. Nem tehetünk semmit. Vége. Ennyi volt. Mi szuperek voltunk, újraélesztettük, kétszer is megműtöttük, két különböző graftot használva, de ennyi. A beteg szíve már nem bírna el még egy műtétet, de ha így hagyjuk, akkor folyamatosan le fog állni a szíve és nekünk mindig ki kell ütni. Minden alkalommal egyre nehezebb visszahoznunk, több ideig tart, és mindig egyre több és több szerve sérül az áramütéstől. Ráadásul az agya nem is igazán kap oxigént azokban a percekben, kérdéses, hogy fel fog-e kelni valaha, és ha fel, akkor mekkora lesz az agykárosodása. Mi itt végeztünk. Bólintok.

- Persze, hogy tudom. De nem hagyhatjuk itt meghalni doktornő. Tennünk kell valamit.

Érzelmileg érintetté váltam, csak azért erősködöm, mert a családjára gondolok. Ezekben a percekben rossz orvos vagyok, nem hogy szakorvosnak, de még rezidensnek sem vagyok való. Nem szólok semmit, csak állok ott mellette. Egyik sem megoldás, mondja ő, és én tudom, hogy jól gondolja.

Abban a pillanatban ismét csipog a monitor és egy újabb kamrafibrilláció. A francba. Az elmúlt tíz percben ez már a harmadik. A szíve akár egy bomba, bármikor robbanhat. Odafutok Lizzie mellé, bár fogalmam sincs, hogy minek jön ide, amikor úgyis én fogom kiütni. Kéri az epit, én meg megragadom a defribillátort, és kijavítom a tanáromat.

- Ne 200-ra, nem lesz elég. Legyen 300 rögtön. Hátra.

A mellkasára helyezem a két tappancsot és kiütöm. A szíve nem jön helyre. A francba.

- Töltés 350-re.

Ez magas már, nagyon magas. Ismét odahelyezem, sokkolom, és ekkor az értékek a monitoron visszaugranak, piros pötty helyett zöld lesz ott, és a monitor elhalkul. 350. Ez elég sok egy ember kiütésére. A két tappancsot visszarakom az állványra, majd Lizzie-re nézek és halkan motyogok.

- Ez így nem jó. Nagyon nem.  


made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 7:41 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Dasie & Lizzie
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: