Hosszú műszak volt és még Jeanne-nel sem futottam össze, hogy egy kicsit bosszantsam a jelenlétemmel és ez aggaszt. Még egyszer csak a véletlenség műve gyanánt elsétálok a sebészet azon részén, ahol szokott tartózkodni, de nyugodt szívvel ki lehet akasztani a "nem nyert" táblát. Végül úgy döntök, hogy a közeli bárban leiszom magam és valamelyik nővérke vagy orvosnő ágyában kelek reggel. Mindig ez a tervem és általában be is szokott válni, épp ezért ezzel a tudattal indulok ki a kórházból. Zsebre dugott kezekkel sétálok végig az utcán, és a szembe jövő rezidens lányoknak csak kacsintok egyet, akik kuncogva tovább mennek. Imádom az életem. Gondolkodva Jeanne-n, hogy miért lógott meg előlem ilyen alattomosan. A bárt már messziről felismerem és a felőle jövő hangzavar is arról árulkodik, hogy már a szabad estés kollégák itt iszogatnak. Könnyű menet lesz az egyik női kollégát az ágyamba csalnom. Önelégült mosollyal lépkedek az ajtóhoz, amit kinyitva magam előtt, körbe nézek. Féloldalas mosolyomat felveszem, majd mint aki most szállt ki a limuzinból, vonulok végig a pulthoz. Csak nem kápráznak a szemeim? Egy pillanatra megállok a pulttól távolabb, ahogy észrevettem Jeanne-t. Vigyorogva megyek oda hozzá, majd végig simítok a hátán, ahogy belepillantok a kis olvasatába. - Szevasz Csibe! Nem mondták még, hogy a túl sok munka ártalmas? - Ülök le mellé és kérek is egy adag whiskey-t jéggel, majd felé fordulok. Jó látni, főleg, hogy tudom, milyen hatással is vagyok rá. Azt hiszem a mai este sem fogok unatkozni.
Vendég
Vendég
»Kedd Aug. 25, 2015 6:38 pm Keletkezett az írás
Jeanne & Owen
Nem szeretem ezt a napot. Alapvetően jó pár napot nem szeretek, amióta ez a bájgúnár nálunk kezdett dolgozni. Miért? Miért pont az én életemet kell megkeseríteni? Boldog voltam, amikor végre eljöttem Ugandából és boldog voltam, hogy megszabadíthattam magam attól, hogy bármi komolyabbat is érezzek ez a barom iránt. Erre most itt vigyorog egész nap a kórházban. Szerencsére ma, amikor nem a műtőben voltam, beágyaztam magam a magazinok közé és egy problémásabb esetre kerestem megoldást. Utálom azt is, amikor egy kis, apró élőlény érkezik hozzám, aki beszél és néz rám a cuki kis szemeivel én pedig nem tudom, hogy mi tévő legyek vele kapcsolatban. Azt hiszem ezért is jó az én szakmám. Mert ha megpillantod azokat a szemeket, akkor sokkal de sokkal jobban akarsz küzdeni azért, hogy megments őket. Legalábbis én biztosan. Általában sikert is aratok… hiába mondják, hogy kell tartani a távolságot, azt hiszem ez nálunk nem opció. Nem kezelhetsz ugyanúgy egy apró gyereket, ahogy egy felnőttet. A felnőtt megérti, hogy hideg vagy vele és nem törődsz vele annyira, ahogy egy szerette, hozzátartozója teszi meg. De egy gyerek nem. Egy sóhajt közepette csapom be az előttem lévő újságot, megdörzsölöm arcom és lekapcsolva a lámpát állok fel a székről. Alkohol kell… Vagy egy vödör hideg víz is jó lenne jelenleg, de biztosan nem fogok erre megkérni senkit. Felkapom a beteg lapjait az asztalról, beletuszkolom őket a táskámba és becsapva magam mögött az ajtót kiviharzok a kórházból, meg sem állva a szokásos helyemig, helyünkig… nem tudom, valahogy adja magát, hogy mindig itt eresztjük ki a gőzt. Egyenesen a pulthoz megyek, szokásos helyemre, ha éppen egyedül érkezek, ledobom magam és ahogy a pultosra mosolygok, már bólint is, hogy hozza a szokásost én pedig automatikusan kaparom elő a papírokat és kezdem el nézni őket. Valamit nem látok… valamit hiányzik és valamit nem tudok. Ez pedig mérhetetlenül bosszant. Hirtelen rezzenek össze, ahogy valaki hozzám ér és időm sincs felnézni, amikor meghallom A hangot. - Nem, Matthews… elfelejtheted… - Ingatom meg a fejem és a poharam után nyúlva kiiszom annak tartalmát, ami nagyjából még a fél pohár volt. Persze el is fintorodok, ahogy megérzem, hogy a vodka marja a torkomat, majd végig száguld rajtam és a hideg is kiráz. - Megmondtam már, hogy ne hívj így. Nem vagyok a barátnőd, hogy becézgess. – Pillantok oldalra, majd vissza a papírokba, bár így kötve hiszem, hogy bármit is fogok haladni vele. Kötve hiszem, hogy könnyedén le fogom tudni rázni ezt a barmot mellőlem. - Nem hiszem, hogy megengedtem volna, hogy helyet foglalj mellettem. Nincs egy nővérke, akinek az ágyába bebújhatnál esetleg? – Persze, hogy gúnyosan beszélek hozzá… máshogy jelenleg nem is tudok. Azt hiszem akkor és ott felgyülemlett bennem némi düh, amit egyszerűen nem tudtam azóta se kiadni, mert messze kerültünk egymástól és most, hogy itt van, muszáj vagyok rászabadítani. A pultost megjutalmazom egy mosollyal, amint elém csúsztatja az újabb poharat, de nem mozdul. Kérdőn tekint rám, én pedig csak megrázom a fejem. Nem… ez nem az a pillanat, hogy meg kell menteni… ez nem az a pillanat, hogy meg tud menteni. Ettől nem lehet… és nem is szabad.
A műszakom után nem lézengek tovább a kórházban, bár Jeanne-t megakartam keresni, de nem találtam. Ezért is jutott az eszembe, hogy a gőzt valahogy ki kell engednem és ezt a legjobban úgy tudom, ha bemegyek a közeli bárba. Sokan járnak ide, így meg sem lepődök azon, mikor belépek a helyiségbe. Azon viszont igen, mikor a pultnál lévő személyt meglátom. Egyből levakarhatatlan mosoly bújik meg az arcomon. Érzem a kezem alatt, ahogy megrezzen és ezzel csak azt adja a tudtomra, hogy még mindig van esélyem nála egy-két éjszakára. - Mindig ezzel kezded, pedig azt se tudod, mit akarok. - Rántom meg a vállaimat lazán. Tekintetem végig járatom rajta, és megáll az arcán, ahogy látom a fintort rajta. El is mosolyodok, még mindig nem bírja egy húzásra az italt. - Ugyan Drágám, és akkor mivel máshogy bosszantanálak? Isten ments, hogy valaha is a barátnőm legyél! - Teszem fel védekezően mindkét kezemet. Már csak az kéne, hogy mindennap az agyamra menjen. A hatás kedvéért és a nyomatékosítás miatt meg is rázom a fejemet. Szerintem elég érthető voltam, hogy semmi ilyesmi szándékom nincs vele, remélem, hogy ezt el is raktározza a fejecskéjében. - Oh, bocsánat Őfelsége. Legközelebb engedélyt kérek arra is, hogy ide jöhessek. - Forgatom meg a szemeimet, és el is játszom neki a hattyúk halálát. Annyira szerintem már ismer, hogy egyáltalán nem vagyok olyan, aki engedélyeket kér másoktól, hiszen jobban szeretem a szabályokat megszegni. - De nem talált! Most dokinőkre utazok. Van is egy kiszemeltem. - Végig simítok a karján, hogy ezzel is bosszantsam. Bár nem tudom, hogy most miért ilyen távolság tartó velem, mert nagyon is szerette a társaságomat Ugandában. Felpillantok a pultosra, szerintem a nézésem mindent elárul. Nem hiszem, hogy lenne beleszólása a mi ügyünkbe, de szerencsére nem kell szó párbajoznom vele. - És mit fogsz az este hátralevő részében csinálni? - Támasztom meg a fejemet, miközben a szemeimet le se veszem róla. Közben másik kezemmel a poharammal játszok, amiből végül kortyolok is egyet, várva a válaszát.
Vendég
Vendég
»Szer. Aug. 26, 2015 1:54 pm Keletkezett az írás
Jeanne & Owen
Miért? Miért küldted ide hozzám pont ma? Nincs jó napom és valahogy úgy sejtem, hogy ő se fogja tudni jobbá tenni… csak még jó pár pohár abból, amit a kezemben szorongatok. De ez sajnos nem űzi el. Gúnyosan nevetek fel arra, amit mondd. Most viccel? Nem tudom, hogy mit akar, ó, dehogynem tudom. Tudtam akkor is, amikor legelőször odaslisszolt hozzám valami szerinte roppant kreatív, szerintem roppant elcsépelt dumával. De akkor úgy voltam vele, hogy egyszer élek, egyszer vagyok itt, nem fogok cölibátust fogadni, csak, mert kiutaztam ide… Nem kapcsolatra vágytam, hogy is kezdhetnék abba, mikor egy év és ennyi? Ennyi idősen, ilyen karrier mellett pedig erre már nem építhet az ember. - Nem tudom… persze… mit szeretnél? Nyilván puszta kedvességből érdeklődni, hogy milyen napom volt, vagy nyilván csak azért jöttél ide, mert úúúúúgy aggódsz értem, hogy a végén még túlzásba viszem a munkát. Ne nevettess Matthews… - Vagyis, bocsánat, lehet most hazudok. Lehet, hogy ezért jött ide, lehet ennyit akar, de ezzel is célja van. Hátsó szándék nélkül ez az ember nem fog odamenni egy nőhöz, hogy csak úgy érdeklődjön iránta. - Tudom én, hogy kismillió módot ki tudsz találni… mellesleg, mi az istennek muszáj bosszantanod? Nincs jobb elfoglaltságod? Mert nekem lenne… - Pillantok a papírjaim közé, majd vissza rá. Nem… isten ment, hogy valaha az legyek. Mindkettőnket mentse az isten, az is biztos. De nem is kommentálom, kivételesen. Annyira furcsa egyébként, hogy ilyen vagyok vele. Annyira az van bennem, ahogy voltunk, amikor kint voltunk. Miért kellett az egésznek elrontódnia? Tudom, hogy az én hibám az egész, nekem voltak olyan elvárásaim, ami neki nem. Én képzeltem olyat, amit ő feltehetőleg nem, vagy csak nem ismerne be az istenért se. Pedig neki is voltak olyan mondatai, olyan megjegyzései… olyan pillanatai, amikor biztos voltam benne, hogy ugyanazt gondoljuk. De mindegy is. Egyszerűen képtelen vagyok úgy viselkedni vele, annyi bennem a harag iránta. - Oh, tudom, hogy nem vagy úriember annyira, hogy megkérdezd, helyet foglalhatsz e. – Újabb gúnyos megjegyzés, amit magamban egy mosollyal nyugtázok. Nem adom könnyen magam. - Ne tapogass. – Rántom meg a kezem, lelökve onnan az övét és nem éppen kedves pillantást vetek felé. – Csak én vagyok az egyetlen orvos itt? Kötve hiszem, keress másik játszópartnert. – Nem is akarok körbepillantani, csak remélem, hogy feladja és nem fogja tovább keseríteni a napomat. Ismét nagyokat kortyolok a pohárból és már most érzem, hogy ennek nem lesz jó vége. De nem hagyom abba attól függetlenül, a poharat tovább szorongatom a kezemben, miközben a másikkal összecsukom a mappámat és táskámba rakom. Ha el is megy innen, az alkohol hatásától már biztosan nem fogok tudni tökéletesen összpontosítani. Csak nehogy bátorításnak vegye a dolgot. - Feltehetőleg téged próbállak majd lerázni…
Szeretek vele szórakozni, mert valahogy mindig kiváltom belőle azt a vadmacskát, ami lakozik benne. És ilyenkor tudom, hogy mi szokott következni. Legalábbis eddig... Most, hogy iszunk, beugrik, hogy Ugandában is így kezdtük. - Miért feltételezel rólam rosszat? - Ráncolom össze a homlokomat, értetlenkedve. Tényleg olyan nehéz, hogy egy kicsit normálisan beszélgessünk? Bár lehetett volna, hogy a munkáról diskurálunk tovább, hogyha nem így kezdi. - Oh tényleg? És mi lenne az? Lazíts már egy kicsit! Mi elől akarsz elmenekülni? Akkor csinálsz ilyeneket, ha meghal valaki. - Vonom fel kérdőn az egyik szemöldökömet, és most tényleg komolyan nézek rá. Ugandában, mintha máshogy viszonyult volna a dolgokhoz. Azt hiszem azon a programon elég jól megismertem ahhoz, hogy tudjam mikor ilyen. - Na jól van, ebben nincs igazad! Tudod, ha ott ülnél - mutatok a falak menti boxokra -, akkor természetes, hogy igazad van és megkérdezem, hogy leülhetek-e. De itt - és itt végig mutatok a pulton -, szabad terület van. Ha a másik oldaladra egy részeg tántorognak, az sem fogja megkérdezni tőled, hogy leülhet-e. Szóval, Kiscsibe! Ez nem a te napod! - A végén közelebb hajolok hozzá, hogy érezze az arcán a leheletemet, hogy hozzá beszélek. Tudom, hogy egyik fülén be, a másikon ki, de pont ezért vicces. Egyből elveszem a kezem, ahogy lelöki a karjáról. Tetszik, hogy ennyire harcias, valahogy az ágyban is mindig ezt hozta ki magából. - Érdekes Ugandában nem így álltál hozzám. Még te kerested a társaságom és te bújtál minden egyes szex után. Ugyan mi változott azóta? - Döntöm oldalra a fejemet és bevetem a mosolyom, amitől olvadozott régen. Persze, csak akkor ha rám néz. Mert úgy hatástalan, ha rám sem hederít. - Nem, de veled tudom milyen a szex. Mikor igazán fel vagy tüzelve... - Szállok le a székről csak azért, hogy közelebb tudjak állni hozzá és a fülébe suttogni. Elvégre ehhez másnak nincs köze. - Tudod az csak úgy megy, ha felállsz innen és elmész. De jobban ismerlek annál, hogy ezt tedd. Úgyis itt maradsz, mert túl nagy az önbecsülésed ahhoz, hogy csak úgy elmenj. - Rántom meg ismét vállaimat, annál jobban ismerem, hogy feladja a harcot. Ezért is foglalok újból helyet, majd várva pár másodpercet végül csak megszólalok. - Szóval... Még egy kör? - Meg se várom, hogy bármit is mondjon, intek egyet a pultosnak, aki kiadja a kért italokat. Szerintem hosszú esténk lesz, mert nem úgy ismertem meg, mint aki csak úgy feladja. - És akkor már mesélhetnél is, hogy megint mit tettem, hogy bunkó vagy? - Lehúzom a whiskey-met, majd a következő poharat fogom a kezembe, amit az imént adott ki a pultos Jeanne italával együtt.
Vendég
Vendég
»Szer. Aug. 26, 2015 5:16 pm Keletkezett az írás
Jeanne & Owen
Felvonom a szemöldököm, ahogy felteszi nekem a kérdést. Néha komolyan megkérdezném tőle, hogy elhiszi e, amit mondd, vagy éppen kérdez, mint most. Mert én nem hiszem, hogy ezt a kérdést komolyan feltenné amúgy. - Mert ismerlek… - Közlöm tömören és egyszerűen. Mint a rossz pénzt… egy év… egy év bőven elég arra, hogy kiismerjem. Túl sok mindenre elég az az egy év, az a helyzet. Itt? Itt pillanatok alatt elrepül, de odakint örökkévalóságnak tűnik, főleg visszatekintve rá. Előled akarok menekülni, te barom! Legszívesebben ezt vágnám a fejéhez. - És mi van, ha meghalt? Mi van, ha ez a bajom? Te se lehetsz ekkora érzéketlen bunkó! – Kezdek ideges lenni… egyre idegesebb és úgy érzem, hogy ezt kihasználja elég rendesen. Sőt, a tény, hogy ezt még élvezi is, csak még inkább felbosszant. Ördögi kör ez és egyre inkább érzem, hogy nem fogok tudni szabadulni belőle. Meg hát, terelem is a dolgokat. Nem fogok neki az érzéseimről beszélni. Az az idő elmúlt… én pedig azt hiszem okosabb lettem egy-két dologban. - Nem lep meg, hogy nem ismered az illemet megfelelően… - Rázom meg a fejem és nem is törődök azzal, hogy elmagyarázzam neki, hogy miért is kellene megkérdeznie. - De jól van, hasonlítsd csak a modorodat egy tántorgó részegéhez… - Kinevetem, de csak, mert ez bizony rendes öngól volt. Nyilván egy önmagáról se tudó nem lesz illedelmes… de azért ennek a baromnak itt mellettem igenis van modora, még, ha néha nagyon is jól elrejti azt jó pár réteg alá. - Mi változott azóta? Megjött az eszem… az változott… Mit vártál? Hogy idejössz, rám mosolyogsz és már ugrok is az ágyadba? Van elég ribanc a városban… sőt, akár a kórházban is akad jópár ostoba, akit elcsábíthatsz… - Na jó, az előbb hazudtam, most kezdek csak igazán ideges lenni… Olyannyira, hogy ismét lehúzom poharam tartalmát, ismét a hideg ráz attól, ahogy érzem, hogy végigmarja a torkomat az alkohol. Várom a csodát, várom, hogy lenyugtasson, de nem jön a hatás. Helyette visszafojtom a levegőt, ahogy közel hajol hozzám, mintha elfelejteném, hogy kéne az a bizonyos beszív-kifúj mozzanat. - Jobban ismersz… komolyan nevetnem kell… - Ahogy elkezdek beszélni, mintha ismét kitörnék a hülye kis bűvköréből. Nem, nem fogom hagyni magam. Egy szemét dög ez az ember és nem fogom ezt elfelejteni neki. Nem szólalok meg, ahogy kéri az újabb kört, csak megragadom a poharat, ami elém kerül, belekortyolok, jó nagyot, miközben beszél. Kezeim megfeszülnek a poháron, ez a mozdulat, amitől mondjuk egy műanyagpoharat már összenyomtam volna rég. Egyenesen a képébe öntöm a maradék italt, majd leszállok a székről. Egy pillanatra megkapaszkodok a pultban, aztán ránézek. - Mesélhetnék? Ostoba vagy… nincs más, amit mesélhetnék. Ennyi az egész… ostoba vagy. Olyat szalasztottál el, amire soha többet nem lesz esélyed. Meg se várom, hogy mit reagál, csak rohamléptekkel indulok el a kijárat felé. Ahogy kilépek az ajtón megcsap egy hűvösebb nyár végi szellő, s úgy érzem, mintha arcon öntöttek volna egy pohár vízzel. Ironikus, hogy pont én tettem meg mással ezt a mozdulatot pár másodperce. Alig egy pillanat erejéig állok csak meg, aztán továbbindulok, gyors léptekkel haladva. Hülye, idióta barom…
Megforgatom a szemeimet, mert szerintem nincs igaza, de ezt úgysem fogja sosem beismerni. Majd sóhajtok egyet a kijelentésére, arra utalva, hogy ezzel sem értek egyet. - Dehogy ismersz... - Horkantok fel, mert ez elég tág fogalom szerintem. Azért én elég jól tudok színészkedni, így persze, hogy nehezebben lehet kiismerni. - Nem vagyok érzéketlen! Azért kérdeztem! Mert, ha így van könnyebb, ha kibeszéled magadból! - Ilyen szempontból megértő vagyok, de nem úgy tűnik, mint aki nagyon akarna erről beszélni. Pedig most tényleg mindent félretettem, hogyha el akarja mondani, akkor megteheti. - Ismerem, de csak olyannal szemben, aki megérdemli. - Negédes mosolyomat veszem fel, mert nem érdekel, hogy kinevet, bár rosszul esik, de tudom, hogy direkt csinálja. Sosem fogja megérteni, hogy miért ezt a hasonlatot hoztam fel. Hát, ez van, nem görcsölök rajta tovább. - Hát tudod ezt is fogom tenni! De csak, mert elég hülye vagy ahhoz, hogy egy-két dolgot észrevegyél! - Hangomat csak kicsit emelem meg, hogy eljusson a tudatáig, hogy amit csinál az egyikünknek sem jó. De nem fog érdekelni, akkor is újra az ágyamban fogom tudni. Látom, hogy kortyolja az italt, tudtam, hogy itt fog maradni. Igazából arra nem számítok, hogy az arcomba önti a maradékot, így hogy ne menjen a szemembe becsukom őket. Utálom, mikor ostobának hív, ezzel a biztosítékot is ki tudja nálam lőni. A szemeibe nézek, majd hagyom, hogy lelépjen. Mindvégig figyelem, hogy merre is megy. Sajnos a kijárat felé. - Tüzes kis tyúk! - Morgom magamban, majd lehúzom a whiskey-met egy húzásra, és olyan erővel csapom le a pultra idegességemben, hogy megreped az üveg. Letörlöm az arcom, majd elindulok gyors léptekkel utána. Csak odakint pillantom meg, mi arra ösztönöz, hogy utána menjek. Amint utolérem elkapom a karját, hogy álljon meg és forduljon felém. Talán kicsit erősebben is sikerül megfognom, mint szerettem volna. - Nem vagyok ostoba! De ez a gyerekes viselkedésed az agyamra megy! Mi lenne ha egyszer és utoljára pontot tennénk az i-re? Vagy ehhez is adjak neked pár évet, míg felnősz? - Hangnemem most egyáltalán nem kedves és el is engedem a karját, ha azóta ki nem tépte a kezem közül. Nem adom fel, mert tudom, hogy ő is akarja, csak nem tudom, hogy miért de megvan sértve. Talán féltékeny? Viszont várok a válaszára és addig el nem engedem, míg nem mond valamit.
Vendég
Vendég
»Szer. Aug. 26, 2015 7:30 pm Keletkezett az írás
Jeanne & Owen
Ó, ugyan… nem ismerem. Persze, mert úgy gondolja, hogy senki se lát az álcája mögé. Ugyan, lehet az elején nem ismertem… lehet az elején teljesen más embernek gondoltam, de a hónapok alatt, észrevétlenül is, de ő is megnyílt előttem. Nem mondom, hogy minden mozdulatára találok okot, nem mondom, hogy tudom, hogy mit fog mondani minden alkalommal. De tetszik neki, vagy sem, ismerem és kész. Csak nem szeretné, hogy ez így legyen. - Ahogy akarod… - Teszem hozzá halkan, fel se nézve rá. Fölösleges lenne erről vitatkozni, ahogy annyi mindenről felesleges vitatkozni. Már itt van pár hete és mást se csináltunk, mint vitatkoztunk… Találkoztunk, ő hozta a negédes stílusát, én pedig taszítottam, ahogy tudtam. Nem fogok beleesni megint abba, amibe akkor voltam… nekem arra nincs szükségem, nekem többre van szükségem. - Én vagyok a hülye ahhoz, hogy észre vegyek bármit is? – Ismét csak nevetnem kell… komolyan, még pár ilyen megjegyzés és el is felejtem, hogy mérges vagyok, olyan jót fogok szórakozni rajta. Nyilván… bár ki tudja? Lehet végig ezt csinálta, amíg Ugandában voltunk… csak a végén bukott le… én meg nem akartam látni, vagy tudomást szerezni róla. Akkor viszont helytálló a megállapítás, viszont akkor se hülyének nevezném magam, mint inkább naivnak. Mert az voltam ezek szerint. Ha nem lennék dühös és fel tudnám fogni, hogy mit csináltam, kifejezetten euforikus és jó érzés a képébe önteni az italt, még ha sajnálom is a vodkát rá. Hallom, hogy nyílik mögöttem az ajtó, de nem akarok hátranézni. Nem akarom látni, hogy utánam jön e és azt sem akarom, hogy utolérjen. Már nem vagyok beszámítható… sose bírtam olyan jól az alkoholt, pláne fáradtan nem s ilyen tempóban. Csak sikerül beérnie… és valahol, nagyon mélyen azt hiszem örülök is neki, de az a részem mélyen csöndben van. Maga felé fordít, én pedig rögtön elkapom a tekintetét, az se érdekel, hogy szorítja a karomat, az sem érdekel, hogy kiabál velem. Megőrültem, azt hiszem. - Én vagyok gyerekes? Nem, Matthews… kettőnk közül nem én vagyok a gyerekes! Úgy viselkedsz állandóan, mint egy kanos tinédzser, pedig felnőtt ember vagy. Nem én vagyok az, aki másra sem képes, csak ágyról-ágyra ugrálni, mert fél attól, hogy esetleg valami komolyabb történjen akárkivel… - Kiabálok… észre se veszem, de kiabálok vele. Meg is ütném legszívesebben… addig ütném, amíg ki nem adom magamból az iránta érzett dühömet… Miután befejeztem csak nézek rá egy ideig, majd hirtelen valami elpattan bennem. - Pontot akarsz tenni az i-re? Ezt akarod? Hát tessék! – Odalépek hozzá, kezeimmel megragadom nyakánál fogva, hogy magamhoz húzzam és megcsókolom. Egyáltalán nem lágyan, vagy finoman, mintha semmi érzelem nem lenne ebben. - Tessék! Gyerünk, hozzád, vagy hozzám? Legyél boldog, döngess meg és utána hagyjuk egymást a francba, jó? Ahogy látom úgyis csak erre vágysz… egy kis nosztalgiára… - Most már nem kiabálok, de az indulat megvan bennem. Szavaimmal ugyan nem azt mondom, de nem volt jó ötlet ez tőlem, mert a régi dolgok csak úgy megrohamozták az agyam és érzem, hogy nem tudok még annyira se tisztán gondolkodni, ahogy eddig. Hiába is tagadom, még mindig ugyanúgy vonzódok hozzá, mint eddig…
Haragszok rá, de nagyon. Annyira adnék neki egy tükröt, hogy ilyenkor magába nézzen és felvenném a hangját, hogy visszajátszhassam neki. Csak hagyom, de azért bosszankodok én is, és folyamatosan visszafogom magam. De most nem, egyszerűen hagyom, hogy kibontakozzak és minden, ami a szívemen az a számon. - Igen! Nem kell ezen szépíteni! Te mással nem is foglalkozol csak magaddal. - Rántom meg a vállaimat, elég neki ezt mondanom, tudom, hogy a falra mászik az ilyen kijelentésektől. Bár sokat változtunk mindketten, így nem tudom, hogy milyen hatást érek el nála. Hagyom, hogy arcon öntsön a vodkával, bár ez nagyon rossz húzás volt tőle, mert felkaptam a vizet. Simán meg tudnám ütni azt, aki most az utamba áll. Ezért is reped meg a pohár, amit odavágok a pulthoz, mielőtt elindultam a kijárat felé, hogy ezt a buta libát megfogjam. Nem mondom gyorsabban megy, mint hittem de nem adom fel. Kicsit futok is, és így beérve, ami igazából a dühöm miatt történt, el is kapom. - Oh tényleg? És vajon miért?! Ezen elgondolkoztál már? Vagy segítség kell a gondolkozáshoz is, mert ahhoz is túl hülye vagy? - Nem kímélem, baromira felidegesített és ilyenkor jobban a torkának tudok esni, mint általában. Nem is értem miért veszekszünk, miért nem hagyjuk egymást békén. De a fenébe is, tetszik a tyúk. Már épp nyúlnék a kezei után, mikor meglepően az ajkaimra tapad. Pár másodpercig semmit sem tudok kezdeni a helyzettel, annyira meglepett. Aztán folytatom a csókot. Most jól esik és csak úgy falom az ajkait, amíg abba nem hagyja. - Fogd be! - Meg se várom, hogy végig mondja. Tényleg ennyire nem veszi észre? Inkább ajkaimat újból az övéire tapasztom és csókolni kezdem. Kezeim a derekára fonódnak úgy húzom magamhoz közel. Persze mindezt addig, amíg el nem lök magától.
Vendég
Vendég
»Szer. Aug. 26, 2015 9:33 pm Keletkezett az írás
Jeanne & Owen
Ökölbe szorítom a kezem, hogy ne képeljem fel. Nem… odáig nem jutottam, hogy megüssem, pedig esküszöm megtenném most. Ez az ember semmit nem tud rólam, ha ezt a fejemhez vágja. Könyörgöm, gyereksebész vagyok… apró pici életekkel foglalkozok… hogy a jó életbe lehetnék önző? Jó… nem is ez az egyetlen ismérve annak, hogy nem vagyok az. De aki kicsit is tud rólam bármit is, az tudhatja, hogy az önzőség az utolsó dolog, ami rám jellemző. Tényleg egy barom, hogy ilyet a fejemhez vág… Csak azért teszi, hogy megsértsen, hogy bántson. Amikor utánam jön, tisztán látom a szemeiben, hogy ideges… de nem, nincs oka rá és magyarázata se. Ha valakinek itt idegesnek kell lenni, az én vagyok. Ő rontott el mindent, ő az, aki miatt nekem rossz volt akkor és most is. Nehogy már ő akadjon még ki. - Nem! Nem nekem kell elgondolkodni ezen… nem az én dolgom, hogy megfejtsem az eltorzult lelked bajait te barom! – Kiabálok ismét és még mindig. Tudom, hogy hülyeség, tudom azt is, hogy mekkora hülye vagyok, amiért megcsókolom de nem volt vele semmi olyan célom, amilyen neki. Egyszerűen csak… csak az alkohol hatására valahogy úgy éreztem ezzel nyomatékosíthatom benne, hogy amit tenni akar az nem jó. Azt nem hagyhatom, mert ezt nem így kellene. Az én hideg, érzéketlen csókomra egyáltalán nem úgy reagál, az én fejemben meg egyszerűen zsongani kezdenek a dolgok. Mintha beleharaptam volna abba a nyamvadt tiltott gyümölcsbe. Tudom, hogy nem szabad, tudom, hogy ez rossz lesz, de ha egyszer olyan finom, akkor nem lehet csak úgy otthagyni. Magához húz én pedig nem tiltakozok… egy ideig. Aztán eltolom magam tőle, de annyira, hogyha stabilan fogja derekam, még könnyedén meg tud tartani. Már, ha szeretne. Egy másodpercig csak nézem, aztán pofonvágom, erősen… már csak azért is megérdemli, amiért olyan erősen megragadta a karomat. Különben is, mi az, hogy fogjam be? - Te nekem ne dirigálj! – Kiabálok rá, kedvem lenne még egyet lekeverni neki, de az istenért is tekintetem automatikusan ajkaira terelődik. Beleharapok sajátomba, aztán persze engedek a vágynak és ismét megcsókolom, hogy utána már erősebben lökhessem el magamtól. Hátrébb is lépek, kapkodom a levegőt és csak meredten nézek rá, majd hátat fordítva neki elindulok, teszek pár lépést és megállok. Azt se tudom, hogy mit akarok. - Miért csináljam ezt megint? Mondd meg, hogy mit nem veszek észre, ha annyira hülye vagyok! – Természetesen megfordulok és visszasétálok elé, de ugyanúgy kiabálok vele. Feltehetőleg, ha vannak az utcán, minket néznek, mert ez olyan, mint egy szappanopera, legalábbis külső szemmel biztosan. De érdekli a fenét, ha bámulnak… Az isten szerelmére, annyira nem akarok ezzel törődni… annyira azt akarom csak, hogy ne adja fel és csak azért is érje el a célját, még ha másnap utálni is fogom magam miatta. De nem fogom ezt a szájába rágni semmi áron… Lehet jobb is lenne, ha inkább ma lehetnék dühös és ne utólag rágjam magam.
Rápillantok a kezére és egy kicsit felkészülök a következményekre, ha esetleg ütni akarna. Azt nem hagynám neki, mert szerintem semmi joga nem lenne rá. Viszont azzal, hogy nem válaszol rá, csak elkönyvelem annak, hogy nekem van igazam. Mi nem egyértelműbb, ha nem beszél. Őszintén nem arra számítottam tőle, amit odakint kaptam tőle. Az megy neki, a sértegetés. Csak tényleg nem értem, hogy miért nem tud ezen elgondolkozni. - Nem vagyok barom, te buta liba! - Kiabálok rá vissza, de nem kell, hogy az idegességemet kimutassam még jobban, mert megcsókol. Eleinte fogalmam sincs, hogy miért teszi, ezért sem tudok rá reagálni, de utána már csókolom. Úgy, ahogy akkor, Ugandában tettem. Egészen addig, amíg végül kezeim a derekán kötnek ki és pedig magához húzom. Hagyom, hogy elhajoljon tőlem és a szemeibe nézek. Csak pár pillanat és már hajolok is közel, amire nem várt meglepetésben lesz részem. Aúcs... Magamban ennyi csúszik ki, ez erősebb volt, mint gondoltam. Ég az arcom és gyakorlatilag nem tudom, hogy ezt most miért kaptam, elvégre ő kezdte a csókot. De amint meghallom édesen búgó hangját, azt a dühtől csöpögőt, egyszerűen elkap valami. Már értem... Értek mindent. De attól még az arcom vöröslően sajog. - Akkor legközelebb válogasd meg a szavaidat! - Kiabálok vissza, de még mindig nem engedem el. Valahogy jó most a karjaimban tartani és tudom, hogy hol fogunk kikötni, de egyáltalán nem bánnám. Viszont még mindig nem tudom, hogy mit is csinálunk. Egyik pillanatban csókoljuk egymást a másikban pedig már ellök magától. Nem is gyengéden. Olyan erővel, hogy még én is megingok az egyensúlyomat illetően, pedig nem is ittam sokat. Viszont muszáj egyet hátralépnem, ha nem akarok hátra esni. Értetlenül pillantok fel rá, hogy legalább ezt megmagyarázhatná mielőtt elmegy, de most nem megyek utána. Fogalmam sincs mit csinál. Nézek rá, ahogy visszasétál elém és felrakja a kérdését. Na nem. Nem fogom megmondani neki ilyen könnyen, hogy aztán kiröhögve faképnél hagyjon. - Mert mindketten élveztük akkor is. Nincs ebben semmi rossz. Elvégre felnőttek vagyunk! - Érvelek, de persze eszem ágában sincs elmondani, hogy esetleg tovább is mehetnénk, mint futókaland. Talán majd egyszer, ha végre elmondja, hogy mi baja. Addig is teszek még egy próbát, és derekára helyezem a kezeimet. - Tudom, hogy hiányzik neked is! - Suttogom a fülébe, már ha addig nem lökött el magától. Miért is vonnánk meg magunktól az élvezeteket. És igazából is, mindenkinél azt kerestem, amit tőle kaptam az ágyban, de eddig sehol se találtam... Tényleg nehéz ezt felfognia, vagy rájönnie?
Vendég
Vendég
»Szer. Aug. 26, 2015 10:30 pm Keletkezett az írás
Jeanne & Owen
Nem értem, sem őt, se magamat. Micsoda meglepetés… de mi az, hogy válogassam meg a szavaimat? Hát kicsoda ő, az anyám? Igenis megérdemli, amit kap, még ha nem is fogja föl az egoista pici agyával. Csodaszép, hogy ő is pont olyan makacs, mint én… egymás fejéhez dobáljuk a kérdéseinket és a célzásokat, de a világért se mondja ki egyikünk se, amit akar. Pedig mindketten tudjuk, hogy a másik mire céloz… legalábbis, sejtjük, vagy akarjuk sejteni. Magam nevében beszélve legalábbis, nagyon is szeretném, hogy azt gondolja, de nem merem kimondani és nem is fogom. Aztán majd kiröhög és elsétál… vagy hazudik valamit, hogy igazam van és az ágyába visz, aztán röhög ki és hagy ott. Egyik se jó megoldás és egyik se túl ideális a számomra. Muszáj eltaszítanom magamtól, nem csak a szavaimmal, fizikailag is, mert megint csak a fejembe száll, mint nemrég a vodka… odafészkeli magát és megszédülök tőle. Mert nem bírom ép ésszel, amit okoz nekem… mert nem természetes, amit érzek tőle, ezért zsong a fejem és nem gondolkodok tisztán. Borzasztó hatással van rám ez a férfi. Eltereli a választ… nem hajlandó elmondani, nekem pedig nem tetszik, amit hallok. - De ez nem ilyen egyszerű… - Kezeimet megtámasztom a vállán, hogy ne tudjon túlságosan is közel kerülni első körben, de nem lököm el magamtól. Választ akarok… normális választ. Igenis van ebben rossz. Nem játszhatom ezt vele. Ő nem olyan, mint akárki más, akivel egyszerűen csak elszórakoztunk, mert éppen erre volt szükségünk. Nem, én se vagyok szent… én is csináltam ilyet, csak nem pont olyan rohadtul rossz időzítésben, mint ez az idióta. A hideg fut végig a hátamon, ahogy a fülembe suttog… kezdem érezni, hogy a bennem lévő ellenállás egyszerűen alábbhagy. Eltűnik, mintha ott se lett volna soha. - Valami hiányával könnyű együtt élni… - Egyenesen a szemeibe nézek és kezeim merev tartása meggyengül, sőt, egyszerűen lejjebb csúsznak mellkasán. Ezzel pontosan ellentmondok annak, amit kiejtettem a számon. - Ami ott volt, az más volt… ez a való életem… - Egészen eddig szinte megfeszülve álltam karjai közt, de a feszült tartásom elgyengül és egyszerűen csak hagyom, hogy ő tartson. Most már csak verbálisan küzdök ellene… de nem tudom belátni, hogy ő nyerte a csatát. Az egy dolog, hogy igenis megküzdött a győzelemért, de nem kapja meg még mindig. - Miért pont én? Miért nem szemeltél ki senki mást mára? Valakit, aki pár csábos mosoly után ugrik a karjaidba? – Tudom, hogy ezt már megkérdeztem tőle, de most már nem jöhet azzal, hogy mert velem tudja milyen. Ez egy ócska válasz… ennyit nem küzd azért, hogy ne valami ismeretlen lepedőakrobatát kapjon maga mellé. Valamit, ha nem is az őszinteséget, de valamit akkor is ki akarok csikarni belőle, hogy legalább egy kicsit úgy érezzem, hogy én nyertem, amikor nem.
Hiába nézek a szemeibe, nem tudom kiolvasni azt, hogy mit is akar. Mintha Ugandában egyszerűbb lett volna a dolgom, mint most. Pedig nem csinálunk semmi mást, mint akkor. Ott mintha könnyebb lett volna, csak éreztük egymás testét, és nem értem, hogy most miért nem ezt tesszük. Nincs más ötletem, csak az, amit felhozok, de az se nagyon tetszik neki. - Miért nem? - Értetlenül tekintek bele a szemeibe, hogy magyarázza ezt meg nekem. Szerintem egyszerű, így nem csak a lakásunkon, de akár a kórházban is tudnánk csinálni. Inkább kiverem ezt a fejemből, mert nem hiszem, hogy ezt bevállalná. Már magam sem tudom, hogy mit akarok, csak azt, hogy közel akarom magamhoz érezni. Nem tetszik a vállaimon érzett taszító erő, de ez még mindig nem annyira erős, hogy engedjem el, így továbbra is tartom. Ahogy a fülébe suttogom, úgy érzem, hogy egyre jobban elgyengül, ami már jó érzéssel tölt el. - Ugyan már... Még magadnak is hazudsz? - Felveszem vele a szemkontaktust. Régen éreztem már ezt a nyugodtságot kettőnk között. De azt nem tudom elhinni, hogy ennyire együtt tud élni azzal, hogy nincs köztünk semmi. Pedig nagyon is jó volt Ugandában. Lepillantok a kezeire, ahogy végig simít a mellkasomon és elkap valami hihetetlenül jó érzés. Kellemes érzés jár át, hogy ennyire hagyja magát. - Ugyanaz lehetne. - Simítok végig az arcán, szerintem ott is való életben volt, bár nem egészen értem, hogy mire gondol itt. De igazából szerintem több is lehetne, de ezt én nem fogom neki bevallani, mert szerintem akkor biztos, hogy itt hagy. Talán ha szép lassan a tudata nélkül adagolom ezt be neki, akkor könnyebb lesz. Meglep az a sok kérdés, amit mond, de látom még mindig nem esett le neki. Én meg már most belefáradtam ebbe a magyarázkodásba. - Ezt szeretnéd? - Nézek a szemeibe, bár nem biztos, hogy akarom tudni a válaszát, de ha ezt szeretné, akkor talán csak hiú reményt tápláltam ebbe az egészbe és el kéne engednem. Meggyőzöm magam, hogy inkább nem akarom tudni a választ, így megpuszilom a halántékánál. - Haza viszlek. - Mondom ezt úgy, hogy az előző válasz közt nem volt idő, hogy reagáljon rá. Nem akarom tudni, hogy el akar küldeni. Túl fájó lenne és nem is biztos, hogy tudnám ezt tartani. Ha beleegyezik ebbe, akkor átkarolom a vállát és úgy indulok meg.
Vendég
Vendég
»Csüt. Aug. 27, 2015 9:40 am Keletkezett az írás
Jeanne & Owen
Miért teszi ezt velem? Ez még annál is rosszabb, mint amikor küzdöttünk egymással, mint amikor kiabáltunk, vagy akár, mint a bárban, amikor gúnyos beszólásokat vágtunk a másik fejéhez. Sokkal nehezebb így… legalábbis nekem biztosan. Akkor olyan határozott elképzelésem volt róla, hogy a világ legnagyobb barma és soha a közelébe se akarok kerülni, de most, hogy odakerültem, már korántsem gondolom azt. - Mert egyszerűen nem az és kész… - Nem tudom, képtelen lennék neki magyarázni, hogy miért nem. Én tudom, hogy magától is látja, én tudom, hogy magától tisztában van a dolgokkal. Elvégre csak rájöhetett, annak ellenére, hogy mekkora idióta tud lenni, hogy mégis miért törtem én akkor és ott ki annyira. Hogy miért nem voltam hajlandó rá se nézni az utolsó egy hónapban. Ugyan már… naná, hogy hazudok magamnak… Hazudok magamnak most is, amikor valahol mélyen tudom, hogy még csak ezt se szabadna hagynom, hogy kezeidet derekamra simítsd, hogy itt legyél a közvetlen közelemben, hogy így nézz rám és hogy ilyesmit suttogj a fülembe. De megteszem, mert hazudok magamnak, hogy jó lesz ez így. Csak a gond ott kezdődik, hogy azokat az érzéseket, amiket nem tudott lezárni az ember – márpedig a te esetedben bőven nem tudtam lezárni – egy pillanat alatt vissza lehet hozni. Mert az csak el van temetve a homok legaljára, be van ásva, de a keze még mindig kilóg és segítségért fohászkodik, hogy a felszínre érve megint csak ártani tudjon. Mert ez egészséges nem lehet, ami jelenleg köztünk van. - Hogy lehetne már ugyanaz? Felnőttem azóta… - Igen, akkor még beleférhettek ilyen kalandok az életembe, de most már nem. 32 éves vagyok… nekem már stabilitásra van szükségem. Nem arra, hogy esetleges nemi betegségek kockázatával ugráljak egy lepedőakrobata ágyában, mert az nekem jó. Még akkor se, ha nagyjából sehol máshol nem kaptam olyan jót, mint az ő karjai közt. Nem érdekel... ez nekem kevés, ez nekem nem kell, akkor se ha, nagyon csábító. Csak ha egyszer beadom a derekam, akkor többször is be fogom. Már nyitnám a szám, hogy válaszoljak, mikor egy meglepő kijelentést tesz. Egy pár pillanatig csak pislogok rá, konkrétan meg se tudok szólalni. Úriember? Ő? Ilyenre is képes? Azért egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy miért is teszi mindezt… nyilván ez is a tervének egy része. Aztán ahogy szemeibe nézek valahogy ezt elhessegetem. Csöndben megyek mellette, néha felnézve rá. Nem merek megszólalni, mert… kivételesen örülök, hogy a társaságomban van, de ezt egy pillanat alatt el lehet rontani köztünk. - Ott egy taxi – Mutatok arra, majd ha nem ellenkezik, akkor el is indulunk arra. Azt hiszem gyorsabb és egyszerűbb lesz, mint a két szép lábamon. Ahogy beülünk én egyszerűen csak hátradőlök és félek még csak rá is nézni. Nem tudom, hogy mi van velem, de úgy érzem, ha ránézek, vagy hozzáérek, annak nem lesz jó vége. Teljesen össze vagyok így is zavarodva. Miatta van az egész, miatta ittam annyit és olyan gyorsan. Pedig csak három, vagy négy pohár volt, de az is éppen elég, tekintve, hogy a felé legalább húzóra ittam meg. Ahogy megáll az autó automatikusan nyitom ki az ajtót és szabadulok a járműtől, de megvárom, amíg mellém ér. Felnézek rá, egyik kezemet mellkasára simítom és veszek egy nagy levegőt. - Maradj… - Halkan szólalok meg és tudom, biztos vagyok benne, hogy nem igényel győzködést. Ez volt a célja, vagy sem… gyenge vagyok és azt is tudom, hogy ezért is őt fogom utálni, őt fogom okolni és teljesen jogosan lesz kiakadva majd akkor, amikor majd őt fogom okolni és kiabálni fogok vele. Mert én akkor bizton fogom állítani majd, hogy akkor is az ő hibája volt, akkor is az ő cselszövésének eredménye volt, hogy ez lett az estének a vége.
Sóhajtok egyet, hogy ennyivel elintézi, de legalább most már nem üvöltözünk egymással. És ami a legfontosabb, hogy nem pofozkodik. Szimplán megforgatom a szemeimet, mert erre már nem tudok mit mondani, és úgy érzem, hogy a jelenlegi helyzetünket csak rontaná, ha tovább boncolgatnám ezt a témát. Így ráhagyom és bízok abban, hogy majd valamikor elmondja nekem. Lezárni nem tudom ugyan a másik témát, mert akarom, hogy erről beszélgessünk és minden probléma megoldódjon köztünk. - Csak azt ne mond, hogy már a családalapításon gondolkozol. - Nézek rá nagy szemekkel, mert szerintem még ahhoz fiatal és miért ne élvezhetnénk együtt még pár évet. Persze lehet, hogy titokban ugyanazt fogom csinálni, mint Ugandában. Bár, miért titokban? Elvégre ott sem mondtuk ki, hogy járunk. Jó érzés, hogy újból a karjaimban tarthatom és most kivételesen nem lök el magától. Bár csak akkor engedem el, amikor elindulunk, hogy haza vigyem. Azért szorult még belém emberség, ezt beláthatja. Sétálok mellette és olyan szívesen megfognám a kezét, de tudom, hogy akkor mindennek vége szakadna. A gondolataimmal küszködök, mikor megállítanak szavai. Elpillantok a mutatott irányba, majd mikor megindul, megyek utána. Nem érem be, így ő száll be elsőnek a taxiba, majd mellé ülök. Közelebb eső kezemet a combjára helyezem, kíváncsian várva, hogy mit reagál rá. Elvégre nem teszek semmi rosszat, csak ott pihentetem. Mindvégig kifele bámulok az ablakon, már fáradt vagyok, hiszen egy műszakot végig csináltam. Megáll a taxi, én fizetek majd kiszállok. Igazából mennem kellett volna tovább, hogy haza jussak én is, mert szimplán csak ezt ígértem neki. És itthon van. Elkísérem az ajtóig, hogy tényleg ne történjen vele semmi gond, majd megállok előtte. Lepillantok a kezére, majd fel rá. Igazából nem értem, hogy mire érti. Maradjak kint vagy maradjak vele? - Jó éjt, Csibe! - Egy puszit nyomok az arcára, majd zsebre dugom a kezeimet és elindulok. Nem tudom, hogy megállít-e, vagy hagy elmenni, de ha még utánam szól, akkor azt hallani fogom.
Vendég
Vendég
»Csüt. Aug. 27, 2015 11:44 pm Keletkezett az írás
Jeanne & Owen
Kedvem lenne kínomban nevetni azon, amit mondd. Csak azt ne mondjam? Annyira tipikus… tipikus pasi, bár még inkább tipikus Owen… Miért ne gondolkozzak? Most megszülök, mire 18 éves lesz én 50… nem vagyok annyira fiatal már ehhez. Ráadásul, ha lehet nem is egy gyereket akarok. A férfiaknak könnyű, ők annyira nem kötelezik el magukat, mint egy nő, ha gyerekről van szó. De lényegtelen… olyan érzelmileg ez az ember, mint egy kanos tinédzser. Jelenleg legalábbis nagyon úgy látom. Csak annál több ész szorult a buksijába. - Nem hiszem, hogy ezt itt és most fogom megbeszélni veled. – Válaszolok neki halkan és ennyivel le is zárom ezt a dolgot. Egy apró részem fellélegzik, amikor közli, hogy hazakísér, egy másik részem pedig veszettül kapálózik, hogy nem lehet ez az este csak ennyi. Pont, mikor már rájött, hogy végül is szeretné, amit ez az idióta szeretne. Mikor már majdnem beadtam a derekam, mikor már bőségesen eljátszottam a gondolattal. De legalább holnap nem fogom utálni magam annyira… Beszállunk a taxiba, esélyt se adok neki, hogy megmutassa, mekkora úriember is ő igazából, bár fogalmam sincs, hogy kinyitotta volna e előttem az ajtót. nem is érdekel már… nem azért van most itt, hogy ezt bizonyítsa. Megérzem a kezét a combomon és egy ideig visszafojtom a levegőt, nem is merek most rá nézni, csak ülök, mozdulatlanul. Félek bármit is csinálni… utálom, hogy ezt hozza ki belőlem. Csak akkor nézek rá, mikor már félúton vagyunk, viszont megszólalni nem vagyok képes, se hozzáérni. Csak hagyom, hogy keze lábamon pihenjen, mikor már majdnem megérkezünk, akkor simítom csak rá sajátomat az övére, de úgy, hogy közben az ablakon bámulok ki. Egy néma, finoman járható tánc ez, amit mi már rég elrontottunk… már rég letértünk a megfelelő koreográfiáról. Nem hiszem el, amit hallok… és amit tesz. Csak állok és meg se tudok szólalni egy ideig. Aztán hirtelen kap el valami, amit még mindig a vodka számlájára írok. - Ez most komoly? – Kiabálok utána, de nem mozdulok, csak állok ott, mintha földbegyökerezett volna a lábam. - Matthew, te tényleg egy barom vagy… - Kiáltok még utána és meg se nézem, hogy megáll e, vadul kapom le vállamról a táskámat és kezdek el benne kutatni, de olyan hevesen, hogy ki is esik a kezemből. Jesszusom, mekkora egy idióta vagyok én… ez az, így kell megalázni egy nőt. Pont neki, pont engem. Leguggolok a táskám mellé hogy elkezdjem felszedni, ami kiesett belőle és szétszóródott, de a nyomorult kulcsomat még így se találom. Csodás… remélem elhagytam… vagy a kórházban felejtettem, vagy valami… gyűlölöm ezt a napot úgy, ahogy van.
Igazából izgat, hogy mit gondol erről a témáról, de csak elhúzom a számat, hogy ezt nem fogja velem megbeszélni. Legalábbis itt, szóval van egy kis reményem, hogy majd máskor igen. Bár ahogy őt ismerem, szerintem nincs, de majd kiderül. - Akkor majd másik alkalomkor, másik időben? - Döntöm oldalra a fejemet, mert érdekel. Azt nem tudom, hogy miért de érdekel. Most viszont nem fogom feszegetni a dolgot, mert látom, hogy lenyugodott és eszem ágában sincs megint felidegesíteni. A taxiban érzem, mintha kicsit feszült lenne. De az jó jel, hogy még nem lökte le a kezemet. Igazából nem tudom, hogy mit várok tőle, hiszen az előbb smároltunk. Talán, hogy bújjon hozzám. Ehhez hasonló gondolataim vannak, ahogy támasztom a fejemet az ablakon. Csak később érzem meg, hogy rácsúsztatja a kezét a kezemre. Oda is pillantok, hogy jól érzem-e, majd ráemelem a tekintetem. Azért az apró mosoly ott bujkál az ajkam szegletében, majd visszafordítom a fejem. Végül csak széjjelebb teszem az ujjaimat, hogy az ő ujjai közé essenek. Ezzel összekulcsolva a kezeinket. A taxi sofőrnek elég hülyén mutathat ez a szituáció. Mindegy is. Amint megérkezünk kiszállok, majd egészen az ajtóig kísérem. Igazából nem tudom, hogy mit csináljak, mert ha ágyba viszem tuti utálni fog. Ezért inkább betartom az ígéretem és elindulok, de hallom, hogy nem tetszik neki. Meg is állok és hátrafordulok. Fogalmam sincs, hogy miért dobált le mindent a földre, de visszamegyek hozzá. - Most miért vagyok barom? Neked semmi se jó! Ha ágyba viszlek utálni fogsz, ha itt hagylak, utálni fogsz. Mégis mit kéne tennem? - Vonom fel kérdőn az egyik szemöldökömet, és tényleg tőle várom a választ. Igazából még mindig zsebre van dugva a kezeim és úgy pillantok le rá, ha azóta nem állt fel.
Vendég
Vendég
»Pént. Aug. 28, 2015 12:39 am Keletkezett az írás
Jeanne & Owen
- Talán igen, talán nem… nem tudom. Hagyj most ezzel. – nem, igazából nem. Fölösleges lenne vele megbeszélnem, hiszen egyértelmű, hogy nem ő lesz az alany. Hogyan is lenne? Nézzük meg csak azt, amiket ma mondott. Nézzük csak meg azt, ami kint volt. Mi nagyon is jók vagyunk együtt, amíg nem lesz komolyabb a dolog. Amint kicsit komolyabb lesz, már fut is el. Megijed, nekem pedig nem ez kell. Nekem egy férfi kell, aki képes elviselni akkor is, ha rossz napom van… aki képes elviselni ha hisztis vagyok és nem csak akkor, amikor minden jó és mosolygok. Nem csak akkor, ha éppen olyan hangulatban vagyok, hogy beugorjak az ágyába… hanem akkor is, ha „fáj a fejem” és akkor se kelljen kifogást találnom, hanem egyszerűen fogadja el. Amióta itt van… néha megfordult a fejemben, hogy talán felnőtt már ehhez. Talán most lehetne valami más. De aztán megszólal és minden képet elront. Meghallom lépteit, legalábbis feltételezem, hogy az ő léptei, de nem nézek fel rá, csak dühösen dobálom vissza a táskám tartalmát, aztán megszólal, de még mindig nem nézek fel rá. Ott maradok a földön és kutatom tovább a kulcsomat, majd csak akkor pillantok fel, mikor a kezembe fogom azt, a vállamra dobom a táskámat és lassan felegyenesedek, közben végig a szemébe nézve. - Miért vagy barom? Ez még kérdés? – Szólalok meg egészen nyugodtan és csöndben. Aztán az a valami ismét elpattan és meglököm, úgy, hogy legalább hátra kell, hogy lépjen, hogy ne essen el. - Semmi se jó? Igen? – Újabb lökés és megyek utána én is, bár már hangosabban és kicsit dühösebben szólok utána. - IDIÓTA! – Újabb lökés, ahogy az előbb, viszont már kiabálok. Muszáj tűrnie, hogy ezt teszem, különben rosszabb vége lesz. Úgyse ártok neki, úgyse lökök nagyokat rajta. - Felajánlottam neked… te meg elsétáltál. Mégis hogy képzelted ezt? HOGY? – Újabb lökés és most megállok és úgy nézek rá. - Mit kéne tenned? Magyarázzam el!? Nem a földbe tiporni az önbecsülésemet, azt kéne tenned. Egész este ezért küzdesz és pont a legvégén döntesz úgy, hogy úriember leszel? Nem… semmi se jó nekem. Úgyis egy önző barom vagyok, ugyebár. – Eszméletlenül dühös lettem rá és ez alkalommal nem meglököm, hanem csak megütöm és kezeimet otthagyom mellkasán. Még a hajam is összekócolódott és a szemembe lóg, remélem a szomszédok is engem bámulnak… Még sose láthattak tőlem ilyet, csendes, nyugodt szomszéd voltam egészen addig, még meg nem érkezett egy a bájgúnár és forgatta fel az addig nyugodt életemet…
Vendég
Vendég
»Pént. Aug. 28, 2015 1:04 am Keletkezett az írás
Kezdek én is egyre feszültebb lenni és talán egy nyugtató bogyó jól esne. Sóhajtok egyet, úgy nézem, hogy mit csinál a földön. De nem számítok rá, hogy ahogy felkel egyből elkezd lökdösni. Ki is veszem a zsebeimből a kezeimet, már csak azért is, mert a reflexeim erre késztetnek. Hátralépek, majd még egyszer és még egyszer. Azért titkon körbe pillantok, hogy ki figyel minket, elég késő van és jó hangos ráadásul. Csak tudnám miért kell sértegetni, de nem szólok semmit, csak mikor megüti a mellkasom. Nem mondom ez fájt. Már végre abbahagyja legalább a lökdösést, és akkor még nekem mondja, hogy kanos tinédzser vagyok. Hát, ő meg ezzel a viselkedésével egy két éves gyerekszintjén van, aki nem kapta meg a fagylaltját. Kezeimmel megfogom a karjait, igazából csak tartom őket, ahogy végre kezd megnyugodni. - Sajnálom! - Rántom meg a vállaimat. Csak ennyit nyögök ki, mert tényleg mindennek elhord, pedig szerintem már felnőttek vagyunk annyira, hogy ezt normális keretek közt megbeszéljük. Legszívesebben megkérdezném tőle, hogy k****nak érzi-e magát, hogy csak így felajánlja magát nekem, de időben a nyelvembe harapok. Pedig talán jobb, ha veszekszünk és hagyjuk egymást. Végül egy egészen más kérdés ötlik fel bennem, hátha kapok rá választ. - Akkor mit akarsz? - Állok előtte tanácstalanul, tényleg fogalmam sincs, hogy mit kéne most tennem. Neki tényleg semmi sem jó és nem hiszem el, hogy ezt nem látja be. Mindenhogy utálni fog, akkor meg teljesen mindegy, hogy mit csinálok. Nem is értem, hogy miért vesződök vele, csak bánt és fájdalmat okoz.
Vendég
Vendég
»Pént. Aug. 28, 2015 10:23 am Keletkezett az írás
Jeanne & Owen
Remegnek a kezeim… nem tudom, hogy a dühtől, vagy attól, amit elfojtok, de remegnek. Nem is kicsit, talán ezért nem is tudom rendesen visszadobálni a nyamvadt dolgaimat a táskámba. Nem akarok felnézni rá. Nem akarom, hogy lássa a szemeimben, amit gondolok, márpedig fogja. Azt is, hogy megsértett, azt is, hogy milyen rosszul érzem magam most és azt is, hogy mennyire dühös vagyok. Éppen ezért azt az érzelmet helyezem előtérbe, ami a legkevésbé megalázó számomra, a dühöt. Nekitámadok… és be kell, hogy valljam, borzasztóan jóérzés kiadni magamból. Megérdemli minden egyes mozdulatomat, minden lökést, minden ütést, minden szót, mindent. A legrosszabb viszont ebben az egészben, hogy látom az arcán, hogy nem érti, mégis miért büntetem ezzel. Én pedig képtelen vagyok kimondani neki, hogy mennyire megbántott és megalázott Ugandában. Hogy tudom, hogy nem csalt meg én mégis úgy éreztem, mint aki megcsaltak, mint akit hátba szúrtak, mint akit átvertek. Pedig gyakorlatilag nem így tette, de ezt mégis hogy magyarázzam meg neki? Sehogy… ezért vagyok ilyen, mint egy őrült. - Persze, hogy sajnálod… - Vetem oda neki gúnyosan és kezeimet kirántom az övéiből. Hátat fordítok és veszek egy nagy levegőt, próbálva visszatartani a második érzelmet, ami valahogy intenzívebben akar előtörni most, hogy a dühömet kiadtam. Kínomban felnevetek, ahogy meghallom az újabb kérdését és megfordulok, egyenesen a szemeibe nézve. Nem tudom visszatartani, ahogy ráemelem tekintetem könny csillan meg benne. Utálom, gyűlölöm, hogy látja, de ennek ellenére valahogy akarom is, hogy lássa. Talán így megérti, hogy bizony fájdalmat okozott nekem…. és ezért menekülök előle. Nem azért, mert ostoba vagyok. - Tudod mit? Semmit… - Hazudok… nagyon is hazudok neki, de nem tudom bevallani neki az őszintét, miután egyszer már elsétált. - Így is kellőképpen idiótának nézel. Nem akarok semmit… - Ingatom meg a fejem, lassan és halkan beszélek, de tekintetemet nem eresztem az övéről. - Tudom, hogy most azt hiszed, mekkora hülye vagyok és nem tudom, hogy mit akarok… csak az a gond, hogy tudom mit akarok, viszont ezt nem tudom elfogadni… - Már majdnem kimondtam neki, hogy, mert tudom, hogy bántani fogsz. De nem tettem. Inkább idő előtt megálltam és csak nézek a szemeibe. Hátat kéne fordítanom neki és itt hagyni, de azt se tudom, mert egy barom vagyok. Nem csak ő a barom, én is… mert nem szabadulok tőle, hanem kínzom magam azzal, hogy itt állok előtte és megmutatom neki, hogy mennyire baromira sebezhető vagyok.
»Szomb. Aug. 29, 2015 12:38 pm Keletkezett az írás
Egyre csak jobban hátra lépdelek és már csak azt veszem észre, ahogy eltávolodtunk a bejárati ajtótól és kint állunk megint a járdán. Persze bántanak a szavai és a tettei, de nem tudok mit kezdeni vele, hiszen értetlenül állok a dolgok előtt. Talán ezt láthatja is rajtam, bár nincs mit titkolnom és elrejtenem, sőt akarom is, hogy lássa. Csak egy szót nyögök ki, amivel megint csak nem érek el semmit, bár őszintén sarkon fordultam volna és elmentem volna. - Most mit mondanék? Komolyan mondom nem értelek! Nem jó, ha sajnálom, bár fogalmam sincs, hogy mit tettem, nem jó ha elmegyek, nem jó ha maradok... MIT CSINÁLJAK?!?! - A végén már szinte kiabálom a kérdésem, mert tőle várok választ, hiszen semmi se jó neki. Legalább egy kicsit magában eltöpreng, hogy így felsoroltam ezt, hogy tényleg nem tudok a helyzettel mit kezdeni és ezzel csak felbosszant. Őszintén, csak sóhajtani tudok a nevetésére, másra nem vagyok képes. Viszont, ahogy a szemeibe nézek, mást látok. - Miért kínozzuk egymást? - Lépek közelebb hozzá, ahogy a szemeibe nézek, hiszen tök jó páros voltunk, még ha csak éjszakánként kerestük egymás társaságát. Szavaira megforgatom a szemeimet, és megrántom a vállaimat. Erre már tényleg nem tudok mit mondani. - Nem nézlek idiótának, csak tanácstalan vagyok, mert semmit se mondasz! - Feladom, meguntam ezt a macska-egér harcot. Nem tudok belőle semmit se kihúzni, és ezzel az agyamra megy. De nyugtat a tudat, hogy én a jelenlétemmel is képes vagyok bosszantani őt. - Mégis mit? - Vonom fel kérdőn az egyik szemöldökömet, végre valahova kilyukadtunk. Vagyis ha befejezné végre a mondatát. Épp ezért is állok kíváncsian előtte és valamiféle könyörgést is kiolvashat a szemeimből, hogy elmondja. Teszek egy próbálkozást azzal, hogy kézfejemmel gyengéden végig simítok az arcán. Hátha nem löki el azt.
Vendég
Vendég
»Szomb. Aug. 29, 2015 5:27 pm Keletkezett az írás
Jeanne & Owen
Összerezzenek, amikor felemeli a hangját, bár nem mondom, hogy nem érdemlem meg. De hát… mindig az ellenkezőjét csinálja annak, amit kéne. Amikor nem akarom, hogy rám hajtson és még józan eszemnél vagyok, akkor nyomul ezerrel, mikorra már meglágyulok annyira és a fejembe száll az alkohol, hogy azt mondom oké, akkor maradj, akkor pedig elköszön. Hát ne csodálkozzon már, hogy bajom van vele. Főleg így, hogy jól össze is zavar még a viselkedésével és megdönti az eddig igen stabil elhatározásomat arról, hogy utálom őt. - Mit? Mondjuk, amikorra már sikerül befűznöd… és közlöm veled, hogy maradj itt velem, akkor ne sétáljál el a francba… aztán ne vágd a fejemhez, hogy sajnálom, mert azzal nem sokat érek. Előtte ez volt minden célod, aztán, amikorra sikerült elérned a célod, elhúzol… Vagy előre ez volt a célod? Alázzuk kicsit meg Jeannet, úgyis rég döftünk kést a szívébe… - A végén egy kicsit elszólom magam, de észre se veszem. Nem kiabálok, azt hiszem még csak nem is kioktató a hangnemem, csak egyszerűen közlöm vele a tényeket. Utálom még mindig, hogy könnyesek a szemeim, hogy remeg a kezem és hogy ennyire látja, hogy mennyire sebezhető vagyok jelenleg. Máskor is, de akkor tudom mutatni a bátor arcomat, tudom mutatni, hogy igenis erős vagyok és ez nem tör össze engem. - Nem tudom… látod lehet jobb lenne hagyni egymást a francba… - Csak nem tudjuk. Ő se, ezt látom, hiszen máskülönben már az első kiborulásomkor elment volna innen. De nem tudom a motivációját és nem is biztos, hogy akarom tudni. Ha nekem kéne kitalálnom, arra tippelnék, hogy kell neki a nehezen megkapható célszemély. - Mert nem tudom mondani, amit hallani akarsz… - Azok a nyamvadt könnycseppek egyre csak jönnek, mert vissza akarom fojtani ezt is és azt is, ami kikívánkozik belőlem, csak félek elmondani. Lesütöm a tekintetemet, mert nem bírom látni arcát, a szemeit… a finom simításra pedig felsóhajtok. Előkaparok egy zsepit, megtörlöm szemeimet és úgy nézek fel rá ismét. Érzem azt a bizonyos gombócot is a torkomban. Legszívesebben beviharzanék a házba és kiereszteném magamból, de helyette csak veszek pár nagyobb levegőt, aztán nézek ismét fel rá. - Bántani fogsz, Matthews… és nekem arra nincs szükségem… - Nyögöm ki végül egészen halkan. Most már abban se vagyok biztos, hogy jó ötlet lenne még mindig, ha bejönne… pedig hiába tudom azt, amit ki is mondtam, még mindig akarom… Mert legalább most, ma megnyugtatna és nem úgy feküdnék be az ágyamba, hogy borzasztóan érzem magam közben.
Egyszerűen nem bírom ki és magamat is meglepve indulattal telve felemelem a hangomat. Látom rajta, hogy nem tetszik neki, illetve, hogy inkább ledöbbent, ha tudok így fogalmazni. De valahogy az én dühömet is csillapítani kell és máshogy jelenleg nem tudom. - Én csak nem akarom, hogy úgy érezd, hogy kihasználom az ittasságod. Mikor döftem kést a szívedbe? - Rántom meg a vállaimat a kijelentésemnél, viszont a kérdésemnél változik a hangszínem. Érdeklődéssel töltöm meg magam, ami ki is sugárzik az arcomra. - Akkor mivel töltenénk a felesleges időnket? A legjobb programunk egymás idegeire menni. - Halvány mosolyt jelenítek meg arcomon, kicsit elviccelve a helyzetet, hátha jobb kedve lesz. Persze én sem mondtam komolyan, hogy hagynunk kéne egymást, mert nekem nem is menne. Tekintve azt is, hogy egy helyen dolgozunk. Egymás után lep meg a kijelentéseivel, én meg egyre jobban tanácstalannak érzem magam. - Én az igazságot akarom hallani. - Megsimítom az arcát, tudom, hogy rosszul érzi magát, csak az okát nem és ezt akarom kideríteni. Olyan szívesen magamhoz ölelném, de tudom, hogy akkor megint kapom a következő pofonokat, amivel talán egy autó alá is lökne. Teljesen ledöbbenek a végül csak kinyögött szavaival. Fogalmam sincs, hogy mire érti ezt, mert sosem bántottam, legalábbis akarattal nem. Az megint más, hogy bosszantom a jelenlétemmel, de ezt szerintem mindketten élvezzük. - Mikor bántottalak? - Ráncolom össze a homlokomat és úgy gondolom, hogy most már csináljunk valamit, például üljünk le vagy igyunk meg egy kávét. De nem akarok az utcán tovább veszekedni, mert már kellemetlenül érzem magam, amit nagyon is jól tudok álcázni. Ezért is lépek közelebb hozzá, majd megfogom a kezét, ha engedi és a bejárati ajtóhoz kezdem el finoman húzni, hogy értse a célzást. Jobb lenne nyugodt körülmények közt ezt megbeszélni, mint itt kint, ahol mindenki szem- és fültanúja ennek a vitának.
Vendég
Vendég
»Szomb. Aug. 29, 2015 10:56 pm Keletkezett az írás
Jeanne & Owen
Már megint meglepődök… nem akar kihasználni, egész eddig ez volt a célja. A bárban is. Jó, nyilván, kölcsönös a dolog, nekem is jó, de pont ő az az ember, aki ugrik és kihasználja az ilyen alkalmakat, ha lehet. A könnyen kapható nőcskékre hajtani is kihasználás valahol… Azt hiszem ez valahol legyezgeti az egómat, mert még is csak több vagyok egy aprócska bárban felszedett kalandnál. Különben igenis kihasználta volna. Az sem szokott akadály lenni neki, hogy egy helyen dolgozunk. Viszont amikor visszakérdez, nem tudok neki válaszolni, inkább elfelejtek reagálni az egészre, pedig tudnék mit mondani az első felére. De nem készültem én fel arra, hogy bevalljam neki, hogyan is hagytam el én Ugandát. Hiába mosolyogtam a végén ugyanúgy, ahogy az elején. Ez egy tökéletes álca volt, amit magamon viseltem. - Ó igen, valóban roppantul hiányozna, hogy te rám hajtasz én meg lepattintalak… enélkül nem is teljes a napom. – Halványan elmosolyodok, de azért még mindig nem érzem magam se nyugodtnak, se boldognak. De értékelem a humorát meg azt, hogy próbálja oldani az amúgy nem túl rózsás hangulatot. Halkan elnevetem magam kínomban a válaszára. Tényleg? Mert azt olyan könnyű… tudom, hogy nem tudja mennyire bántott… azt is, hogy nem szándékos volt. De hát mikor könnyű beismerni ilyesmit? Hogy nekem érzéseim voltak iránta, mikor neki nem? Mikor neki csak kaland voltam, amit meg is beszéltünk… csak nekem ezt nem sikerült tartanom. Elvégre a nőnek sose sikerül tartania… főleg az olyanoknak nem, mint én. Végül csak kinyögöm és egyből visszakérdez. Bárcsak ne tette volna… bárcsak valami csoda folytán rájött volna, hogy mire mondtam és nem nekem kell elmagyaráznom. Hiába tudná akkor is, ha kimondatlanul tudja, akkor nekem még is csak nyugodtabb lenne egy egészen picit a lelkem. Utána indulok, ahogy az ajtóig kezd húzni, akármi is lesz ebből, tényleg jobb lesz négy fal között, mert egy-két unatkozó szomszéd már biztosan leskelődik a függönye mögött. Kinyitom az ajtót a kezembe szorongatott kulccsal. Nem igazán számítottam vendégre… alapvetően nincs túl nagy rend, de nem is érdekel… Leveszem a cipőm, mert ez az egyetlen hepciám van az egész házban, hogy cipővel ne mászkáljunk bent, ledobom a kulcsom és a táskámat is a cipős szekrényre, aztán felnézek rá és szó nélkül csak megfogom a kezét és a konyhába húzom. Előveszek két poharat és kiveszek a hűtőből egy üveg félszáraz fehérbort, teletöltöm mindkét poharat és vissza is rakom az üveget. Nem szólok semmit egész végig, próbálom kitalálni, hogy mit is akarok, végül belekortyolok a pohárba, a szemeibe nézek és rájövök én erre a beszélgetésre még nem állok készen. Ezt nem így és nem itt. Hátha kap egy kis időt, magától is rá fog jönni. - Nem akarok most beszélni… - Mondom egész halkan, de határozottan, miközben egészen elé állok, kezemet vállára helyezem és végigsimítok rajta egészen a nyakáig, de semmi mást nem teszek. Másodszor nem fog visszautasítani… ennyire még ő se lehet töketlen, főleg, hogy a házamban vagyunk.
»Szomb. Aug. 29, 2015 11:32 pm Keletkezett az írás
Némán állok előtte, várva arra, amit sosem fogok megtudni. Kíváncsi vagyok, hogy mikor döftem kést a szívébe, mert nekem semmi ilyesmi nem rémlik. Egyáltalán nem tudom, hogy mire gondol, ez pedig kiakaszt. Utáltam mindig az ilyen szeszélyeit, és ő ezt pontosan tudja. Azzal, hogy másfelé viszem a témát, kicsit az én gondolataimat is eltereli. Mindjárt gondoltam, hogy nem fog simán menni, tudtam, hogy valami ilyesmivel fog visszavágni, így csak a mosolyomat láthatja az arcomon, semmilyen más vegyes érzelmet nem. - Háhá, na azért ez nem így van. - Kezdek bele a kötözködésbe, bár tudom, hogy igaza van, de nem fogom neki ilyen nyíltan beismerni, mert azzal csak növelném az önbizalmát, ami már így is az egekben van. Nem adom meg neki ezt az örömöt, ebben biztos lehet. Viszont az, hogy mosolyog már félút, hogy jobb kedve legyen, nekem pedig ennyi már elég. Azt azért sajnálom, hogy nem kapok választ a kérdésemre, így egy nagyobb levegőt szívok be tüdőmbe, hogy ezzel is nyugtázzam, nem fogom szekálni ezzel. Nekem csak jó, ha nem itt veszekszünk tovább, bár látva őt, szerintem már megnyugodott részben. Ami nekem csak jó, így megvárom, míg kinyitja az ajtót és beléphetek a lakásba. Kíváncsi vagyok és egy kicsit izgulok is, így érzem az agyamban a szívem heves dobverését, mert még nem voltam itt és tudom, hogy mi lesz kettőnk közt, ha egy helyen vagyunk, ahol nem zavarnak meg. Követem a példáját és leveszem a cipőm, mert tudom, hogy milyen háklis erre. Lepillantok a kezemre, amint megfogja, de nincs ellene kifogásom, így elindulok vele a konyhába. Némán ülök le a székre és figyelem, hogy mit csinál. Tetszik az a bor, bár szerintem nem kéne többet innia. Azért elveszem az egyik poharat és belekortyolok már csak azért is, mert kiszáradt a szám. Valahogy gondoltam, hogy ezt nem akarja most megbeszélni, így a poharat csak visszarakom a pultra. Csak a szemeibe nézek és egyszerűen úgy érzem, hogy megbabonáz. Automatikusan tekintek le az ajkaira, ahogy megérzem kezeinek finom érintését a vállaimon, amik egyre feljebb simulnak egészen a nyakamig. Kezeim reflexszerűen nyúlnak a derekához, hogy ezzel is finoman ösztönözzem arra, hogy lépjen be a lábaim közé, hogy még közelebb legyen hozzám. Mindössze ennyi gondolkozási időt hagytam magamnak, míg eldöntöm, hogy mit is tegyek. Egyszerűen felkért keringőre, most már biztos vagyok, hogy le akar velem feküdni. Közelebb hajolok hozzá, majd gyengéden érintem ajkaimmal ajkait. Először csak finom csókkal hintem be, majd nyelvemmel bebocsájtást kérek a szájába, hogy így fejezzem ki, mennyire is vágyok rá. Nem kell sok, vadul csókolni kezdem, ha még nem tolt el magától, és kezeim lejjebb csúsznak a fenekére. Imádok belemarkolni, így most sem teszek máshogy. Teljesen feltüzelt, pedig nem is tett semmit, csak egyszerűen és némán a tudtomra adta, hogy szexet akar. Szép lassan felállok a székről, bár fogalmam sincs, hogy mi merre van, így inkább ráhagyom, hogy irányítson valamerre.
Kezdőlap 
