Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
A Kivégző és A Hóhér
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 01, 2015 9:55 pm Keletkezett az írás





JD & Law


Lágy, könnyű szellő kap a hajamba, én pedig vigyorgok, de úgy igazából. Kedvenc (na jó, ezt így nem mondom ki, különben a többi lovam megsértődik), szóval az egyik (!) kedvenc lovam hátán ülök, minden irányból a természet vesz körül. Sehol egyetlenegy emberi lény, aki miatt vissza kellene fognom magamat. A hatalmas, kesely lábú koromfekete csődör elégedett prüszkölve lép ütemesen alattam, laza száraimra puhán rátámaszkodva. Egyszerűen… Aki nem ismeri ezt az érzést, az nem értheti meg. De a tudat, hogy egy nálad tízszer nehezebb, saját öntudattal rendelkező, makacs, erőteljes, büszke, szabad lény saját akaratából együttműködik veled, és partnerként kezelve téged pontosan úgy lesi és találja ki összes vágyad, ahogyan te az övéit… Ez csodálatos. Mert ilyenkor nem tudok gondolni semmi máson, és nem is akarok. Nincsen más, csak a lovam és én. A kórházi mindennapos apró-cseprő vagy akár nagyobb problémák eltűnnek, sötét múltam megvilágítva fénylik tudatom mezsgyéjén.
- Jól van, nagyfiú – szólok a lónak, majd megpaskolom izmoktól duzzadó nyakát. Fekete bőrkesztyűm halkan csattan nyakán, a ló jólesően nyújtja le finom ívelt fejét. Újra két kézbe fogom a kantárszárakat, majd kihúzom magam. Amerre csak ellátok, fák vagy hatalmas legelők vesznek körbe. A szomszédaim egyszerű gazdálkodó emberek, akik egyáltalán nem bánják, ha a telkeik szélén lévő úton lovagolok végig.
A már lassan éjjel-nappal hordott műtősruhám helyett galléros póló és lovaglónadrág van rajtam. Lábaimon természetesen a gyönyörű szarvasbőr lovaglócsizmám, amely annyiba került, hogy még egyszer biztosan nem venném meg, holott megengedhetem magamnak. Lovam színéhez hasonló árnyalatú hajamba belekap a szél, az állat felemeli a fejét. Mosolyom szétterül arcomon, ő is azt érzi, amit én érzek. A könnyű szellő mintha csak párviadalra hívna, mintha csak azt akarná, hogy keljünk vele versenyre, hogy vágtassunk ész nélkül.
- Ideje hazamenni… - dörmögöm félig magamnak, félig a lónak, majd nem kell sarkammal hozzá sem érnem ahhoz, hogy tudja, mit akarok. Fél centit lazítok a szárakon, és ő azonnal ugrik vágtába, hogy aztán nem csak versenyezhessen, hanem győzhessen is a széllel szemben.
Sokak szerint a madár a szabadság jelképe, de ezek az emberek biztosan nem lovagolnak. A lónál szabadabb állat… Szerintem nincsen ilyen. Az a ló, amelynek a lelke nem szabad, nem is igazán ló. Laikusok egyből rávágják erre: hogyha rajta ülök, hogyan lehetne szabad? Általában megmosolygom őket, nem állok le vitatkozni. Nem mintha beszélnék annyi emberrel, hogy sok választási lehetőség adódjon. Pont az a lényeg, hogy annak ellenére, hogy én rajta ülök, ő szabad. Hogy nem azért működik együtt, mert én azt akarom, hanem mert ő is azt akarja. Mert velem együtt akar szabad lenni.
Őrjítő tempóban galoppozunk, minden egyes vágtaugrásnál közel száz liter levegő áramlik be az alattam lévő, több, mint hétszáz kilós állat tüdejébe. Egy testként mozgunk, combból megtartva magamat tehermentesítem a hátát, hogy még könnyebb legyen neki. Egyszerű kompromisszum ez, semmi több. A másik kedvenc laikus hozzászólásom, a „te nem is csinálsz semmit” dolog. Erre tényleg nem szoktam válaszolni, csak köszönés nélkül hátat fordítok. Csak próbálja ki, és utána szóljon…
Vészesen közelít az út vége, de egyikünk sem akar megállni, holott tudjuk, hogyha nem lassítunk, a szomszéd másfél méter magas fakerítésével fogjuk magunkat szembetalálni. Mégis, az adrenalintól megrészegülten, természetesen tudtában annak, hogy mire képes Van Helsing (igen, így hívják a lovamat, mint egy ezerszer feldolgozott vámpírvadászt), meg sem próbálok lassítani. A kerítés magasságát beleszámolva meghatározom az elugrási ponton fejben, majd (szakkifejezéssel) 'nézve a távolságot' magamban számolok vissza héttől… Még három vágtaugrásunk van hátra, amikor tudom, hogy halálpontosan számoltam, és tökéletesen fogunk odaérni a kerítéshez. Mondhatnám úgy is, hogy pont jól jött ki a lépés, bár ez véletlenül sem a véletlen műve.
Átrepülünk az akadály felett, majd átgaloppozva a szomszéd földjén annak túloldalán kiugrunk a másik kerítésen át. Ott, fent a levegőben egy pillanatra megáll az idő, minden sokkal élesebb lesz, ugyanakkor az összes gondolat eltűnik az ember fejéből. Mintha csak bezárnánk feladatkezelővel az összes futó programot.
Még megyünk egy kicsit az úton, magunk mögött hagyva a már lassan meg sem lepődő teheneket. Először kicsit furcsának találták a dolgot, de lassan hozzászoktak, hogy néha egy ló ugrik be hozzájuk, majd ki tőlük.
Amikor megpillantom az istállóm tetejét és a farmházat, lassítani kezdek. Van Helsing visszavált lépésre, majd fújtatva elkéri a szárat a kezemből. Természetesen engedek neki, laza, szabad lépésben megyünk hazáig. Beérni a kapun belülre olyan, mintha a valóságba térnék vissza. Általában nincsen időm nappal lovagolni a munkám miatt, ilyenkor a ház mögötti reflektorokkal ellátott pályát szoktam használni. Ma azonban… Tudom, hogy ezen a csodálatos, kellemes napon semmi sem zavarhat meg. Hogy ma nincsen egyetlen műtétem sem, és nem én vagyok a behívós. A mai nap az enyém, csakis az enyém.
Órámra pillantva örömmel állapítom meg, hogy még csak dél van, így bőven lesz időm a többi lovammal is foglalkozni. Az istálló melletti kis, fészerből átalakított lakásban él Tom, a nem éppen fiatal, lóbolond fickó. Igazából már nem tudom, hogy hol találkoztam vele, de végeredményként mindketten nagyon elégedettek vagyunk. Tom nem beszél sokat, és jól végzi a munkáját: gondozza a lovakat, rendet rak a farmon. Főállásban ezt csinálni nem megterhelő, és Tom nem is szeretne mást. Régen neki és a családjának is volt egy farmja a környéken, de eladósodtak, a felesége és a gyerekei elhagyták őt. Nem éppen egy vidám történet, de nem is szeretnék vidám embert magam mellé. Tom örül annak, hogy van hol aludnia, hogy lovak között töltheti a napjait, és hogy az elmúlt fél év során megkeresett annyi pénz, hogy tudott venni magának egy saját hátast. Szeretem Tomot, persze ezt a magam hideg, visszafogott módján teszem.
Beléptetek az udvarba, és megállok a ház előtt. Leszállok, majd zsebemből előhalászok egy karika répát.
- Jól van, ügyes voltál! – mondom halkan Helsingnek, majd lazítok a hevederen. Megsimítom izmos, ám mégis karcsú nyakát, és örülök, hogy itt van nekem. Örülök, hogy itt élhetek a természettel körülvéve, hogy egyedül maradhatok a gondolataimmal és a lovaimmal… Na meg persze Tommal, aki jó szokását megtartva gyönyörűre gereblyézte a ház elejét és már rendet is rakott a lovaknál; tudván, hogyha hazaérek, egymagam szeretnék lenni.
Nagyot sóhajtok, ujjaim fürgén szaladnak végig a ló fényes fekete sörényében. Marie… Nélküled ez semmit sem ér.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 06, 2015 11:16 am Keletkezett az írás




Leo & Jamie: OMG! Your horse...He tried to kill me...


Az anyósülésen  egy tálcányi házi sütésű sajtos rúd pihen, és vidáman koccantak össze az üvegek, amiket hoztam magammal. Igazi, Olaszországból importált, minőségi borok, vörös és fehér, valamint igazán finom és testes whiskeyk karamell színnel lötyögnek a kosárban, amibe raktam őket, amikor eldöntöttem, hogy ezen a napon megejtem azt az oly régóta tervezett rajtaütésszerű látogatást, amit drága, mélyen tisztelt kollégámnál akartam megtenni, az idegsebészeti osztály főorvosánál, Leonardnál. Ugyan Shane, Maya és az öcsém is adnak bőven lehetőséget társalgásra, valamint időről-időre Nathant, és a többi kollégát is el tudom kapni egy-egy kör beszélgetésre, ha csak pár percre is. De Leonard...őt külön élvezet megtámadni az otthonában random módon. Miért? Nem tudom. Mert vicces, ahogy bosszankodik, amiért váratlanul beállítok, én meg tojok rá, hogy zavarom-e, vagy sem. De azért elég jól el szoktunk dumálgatni, és tulajdonképp Leo az egyetlen olyan ember, akivel még hallgatni is jó. Mint Shane. Csak mogorvábban. Néha az az érzésem, valami összeköt vele, de nem tudom megmondani, mi lehet az. Sosem meséltem neki Vickyről, ahogy ő is mélyen hallgat a múltjáról, vakfoltok vagyunk ebből a szemszögből. De mégis ez az érzésem, és tudom, hogy sokat van egyedül, én meg tudom milyen magányosnak lenni. Szóval, ha akarja, ha nem, időről-időre random rátöröm az ajtót, és ez ellen nem tehet semmit.
Dél körül járhat az idő, mert a nap magasan süt, és igazán szép idő van. Míg Dr. Washington farmja felé igyekszem, sBÉBIKÉM gyorsan szeli a mérföldeket, jókedvűen dudorászok, milliókat érő kezeimmel a kormányon dobolok. Mióta az öcsém itt van, kicsit mintha derűsebb lennék. Persze nem a gyakornokokkal, vagy a rezidenseimmel, velük híven tartom A Kivégző formámat, ott gyalulom le őket, ahol csak tudom. Ezt a formámat inkább a kollégáim vehetik észre rajtam. Kicsit többet mosolygok, kicsit kevésbé ráncolom a homlokom, amióta majdnem két méter magas öcsikém betoppant hozzám. A híre persze neki is hamar elterjedt, és hallottam kósza híreket arról, milyen különleges módszerrel tanít, meg arról is, hogy mennyire meglepődtek azon, hogy van egy testvérem, aki szintén orvos, és szintén Woodward, szintén főorvos, csak épp ortopédiai és nem gyerekosztályos. Volt, van  és lesz is még ebből furcsa eset, vagy félreértés, de amíg vicces és nem kellemetlen, addig nincs baj. De mit mondhatnék? Az öcsém híres volt mindig is a spontaneitásáról. Én is szeretek hirtelen döntést hozni, de már jóval megfontoltabb vagyok annál, mint régen. Ő pedig láthatóan nem. De ez nem baj, én szeretem olyannak amilyen, ha neki így jó, és boldog, akkor én is az vagyok, ilyen egyszerű a dolog.
Lassan elérek Leonard farmjához, és miután végighajtok a bekötőúton, leparkolom a kocsit. A fekete szépség ajtaját bevágva a bejárathoz megyek, és bekopogok. Ám mikor a sokadik kopogásra sem jön válasz, úgy döntök, hátra megyek, hátha ott van. Nem sietek, csak a farmot pásztázom, hátha meghallom, merre lehet. A kocsija látom, hogy itthon van, szóval neki is itt kéne lennie, és tudom, hogy a kórházban nincs, tehát evidens, hogy itthon van. Megkerülve a házat körül tekintek. A környezet nagyon impozáns és megnyugtató. Egy igazi paradicsom annak, aki szereti az effajta tevékenységeket. Én lovat akkor lássak, amikor a hátam közepét, mert borzasztóan félek tőlük. Nem mintha utálnám őket, szívesen vakarászom meg a hasukat, simizem meg a pofijukat, sőt, ha szakértő van mellettem, a segédkezéstől sem riadok vissza, de...ennyi. Nem hinném, hogy lenne valaha merszem ráülni akár egy hintalóra is. Én városi gyerek vagyok, az az igazi, modern fajta, aki szereti a természetet, de egy fűnyírónál vagy egy sövényvágónál többet nem igazán képes beindítani ha a kertgazdálkodásról van szó. A háztartásbeli dolgokban eléggé otthon vagyok, úgy mint ácsmunkák, esetleg asztalos feladatok, kifejezetten szeretek bútorokat összerakni, még kis segítséggel a nyílászárók, és a szaniter-elemek cseréjében is hasznom lehet venni, de nagyjából ennyi. Én azt tudom, mikor és hol vannak a dugók, melyik étterem zárt be majd nyitott ki újra, és hogy hogy teremnek a felhőkarcolók. Ha engem kitennének egy ilyen farmra, szerintem egy hét alatt meghalnék, vagy áttérnék a fűlegelésre. De Leo tudom, hogy szereti csinálni, én pedig örülök, ha neki tetszik.
Mivel nem látom errefelé, még hátrébb megyek. De mindenhol csend és fegyelem, így tanácstalanul, végső lehetőségként sétálok be az istállóba. Hogy miért teszem? Mert azt gondolom, Leonak valahol itt kell lennie. Ahogy elhúzom a hatalmas ajtót, friss széna és szalma illata csapja meg az orrom, és lovak hangja tölti meg az álmoskásan nyugodt teret.
- Jól van pacikák, nyugalom, semmi baj. - próbálom csitítani őket, akik hatalmas fejükket dobálják hátra, és láthatóan feszülten toporognak. Biztos azért, mert idegen vagyok, és nem ismernek. Tovább menetelek, majd megtorpanok a másik oldalon, a kijárat előtt. Hirtelen valami furcsa érzés kerít hatalmába. Tarkómon feláll a hajam is, borzongás fut végig a gerincem mentén, és kiráz a hideg. A boxokban a lovak elhallgatnak, a csend pedig vészjósló lesz, odakintről mintha a madarak is csendesebben csivitelnének.
- Mi a fe...- kezdek bele, és lassan megfordulok. Ekkor veszem észre, hogy az istálló túloldalán egy óriási, gigaméretű fekete ló feszít, füleit hátracsapva, enyhén lehajtott fejjel figyel, farkával idegesen csapkod. Épp mikor meglátom, fújtat egy hatalmasat, hatalmas horpasza legalább húsz centit visszaesik a térfogatából, sötét árnyéka majdnem az egész istálló bejáratának fényét elfoglalja. Sötét, fényes szőre alatt dagadó izmai megremegnek, és egyet kapar a jobb mellső patájával a ledöngölt föld porában. Nekem több se kell, a szívem a torkomba ugrik, a golyóim meg a manduláim helyére, a pánik olyan erővel lesz úrrá rajtam, hogy ordítani sem tudok azonnal, mert a levegő bent reked a tüdőmben.
- Szép paci...jóóóó paciii...marad szépen... - mondom halkan, és lassan tolatni kezdek. De a remény, hogy a ló hajlik az én szavamra, úgy foszlik szerte, akár a kutyaszellentés a teraszon egy langyos nyári estén, amikor a ló tesz felém egy fenyegető lépést. Felismerem, itt azonnal cselekednem kell, mielőtt ez a túlméretezett házőrző patás padlómatricát csinál belőlem. Így amilyen gyorsan csak tudok, sarkon fordulok, majd nekiiramodok, és a lengőajtónak csapódva teljes testemmel úgy robbanok ki, mintha csak ágyúból lőttek volna a fémvasalatos faajtónak. Egy pár pillanatig még reménykedek abban, hogy a ló máris megunt, de nem, nincs ilyen szerencsém, alig futok el pár métert, amikor meghallom a súlyos paták dobbanását a hátam mögött. Ekkor már az első rémült segélykiáltás is elhagyja ajkaim börtönét, de nem tudok megállni. Pupilláim a félelemtől szinte elfeketítik amúgy zöldellő nyári rétet idéző íriszeimet, mellékvesém adrenalinnal árasztja el a testem, izmaim pedig akkora erővel kezdenek el dolgozni, ahogy tán akkor se tennék, ha gépfegyveres zombi horda elől kéne menekülnöm egy zsákutcában, a karomban három csecsemővel. Még gyorsabb tempóra kapcsolok, és hogy a helyzetem még jobb legyen, az égiek úgy döntenek, ma én leszek számukra a kandi kamera. Mert futás közben lassan tudatosul bennem, hogy az amúgy szexis és női nemnek, főleg pedig a női igennek gyönyöröket rejtő boxerem minden lépéssel egyre jobban becsúszik a farpofáim közé, a hátsó fertályomat égető érzéssel ajándékozva meg, a farmerom módszeresen megpróbálja ledarálni a combom belső feléről a bőrt, míg a belső varrás a golyóimról igyekszik legyalulni a glazúrt, miközben én ész nélkül ordibálva próbálok menekülni árkon-bokron-kerítésen át a hatalmas szörnyeteg elől, abban reménykedve, hogy valaki megállítja a vérszomjas fenevadat. Az első kerítést átugorva, akár egy gátfutó, még csak a kabátomat tépi le rólam egy alacsonyabb, de vékony ágú fa, majd ez által megakadva, és így hadonászva hangos puffanással leérkezve a földre elhasalok, egy jó nagy adag lótrágya kellős közepén végigszánkázva, persze arccal kezdve meg a legyek számára fejedelmi kupacot. Mit sem törődve az újféle, talán ikonikus divatot teremtő arcpakolással a képemen, felpattanok, s még mindig hallva a prüszkölő fújtatást tovább rohanok, most már felváltva ordítva és a trágyát köpködve. A második kerítésnél taktikát váltok, és alatta próbálok meg átbújni, azonban ez sem bizonyul jó megoldásnak, mert itt meg az övem akad be kúszás közben egy gyökérdarabba, így segítve elő, hogy már ne csak poros, izzadt, sáros, és lócitromos legyek, túl az altáji térség kínzásán, de még a golyóimat is tükörsimává igyekszik lapítani a hirtelen fékezés, amit a gatyám gyakorol rám. Persze egy hosszú, igazán nőies, Sydney Operaház falait rengető háromvonalas g-hang kivonyítása után, amire a környék összes kopója, házőrzője és ölebe kontrázva válaszol, mintha egy sorstárukat épp érzéstelenítés nélkül herélnék, sikerül kiszabadulnom, mielőtt még a gyors léptű hátas pokolfajzat beérne. Gyorsan irányt váltok, és ultramagas frekvenciákat megrezgető, csak kutyák által hallható sikoltások közepette meg sem állok egy magasabb törzsű terebélyes fáig, és meghazudtolva a lábam közét gyötrő túlélhetetlen kínokat, macskaügyességgel, akár egy jakuza ninja, nekifutásból futok fel a törzsén a jó két és fél méteres magasság körüli alsó, vastagabb ágáig, hogy akár egy lajhár, rácsimpaszkodjak, majd a magasabb pont felé kezdjek kúszni, miközben a hatalmas fekete mén beérve engem, ágaskodva megpróbál elkapni. Én életemért harcolva úgy ölelem, s csüngök az ágon, akár kisded anyja telt kebelén, és igazán hősiesen, teli torokból sikonyálok, megadva az utolsó esélyt, hogy valaki megmenthet a sátáni állattól, aki utolsó méltóságomtól is megszabadítva két hátsó lábára ágaskodva módszeresen megpróbálja letépni rólam a gatyámat, aminek a seggéről egy jókora darabot máris leharapott, a langyos szellőnek engedve, hogy a farmerből kilátszódó formás alsó felemet halálom előtt még megcirógathassa a szellő.
Biztos vagyok benne, hogy ez a robusztus vadállat nem nyugszik addig, amíg meg nem szabadítja a földet szerény személyemtől, amikor meghallom, hogy a hátam mögött valaki olyan eszelősen kezd el röhögni, hogy majd meg fullad.
- Hé, hé! - Ordítozok neki, megpróbálva hangomba csempészni legalább cseppnyi utolsó erőt, mintha a golyóim nem szálltak volna el úgy másfél perccel ezelőttig, garantálva, hogy már örökre utód, és büszkeség nélkül maradjak, visszatérítve hangom úgy tizenegy éves korom környékére, amikor is meg voltam róla győződve, hogy nekem biza már sosem lesz lányok bugyiját a bokájukra csúsztató mély orgánumom, akárcsak a méltán elhíresült Mr. Higginsnek, a földrajz tanáromnak és foci edzőmnek, hanem megmaradok a kasztrált hermafroditák szintjén, és a magas cét minden erőlködés nélkül fogom kiénekelni még a diplomaosztómon is, ha addig agyon nem lövöm magam apám vadászpuskájával. - Ne...röhögjön...pöhh...már....az Isten szerelmére, mentsen meg! - próbálok még magasabbra kúszni a veszett vadállat elől, miközben megsemmisülten tudatosul bennem állapotom komikus volta, és a tény, hogy a képem lószaros, alig látok, a szám íze sem épp orbit ízű, a seggemen meg már tényleg nincs szemernyi anyag sem. A tökeim sajognak, a belső combom vérzik, és feltehetőleg egy hétig csak széles terpeszben fogok tudni járni, ha addig meg nem öl ez a bestia. De a pasi, aki feltételezhetően végignézte az egész menekülési játszmámat, a kerítés túloldalán képtelen abbahagyni a veszett röhögést, hallom, ahogy szipog, és minden erejét bevetve magához igyekszik inteni az úgy tűnik szelektív hallással rendelkező fenevadat, aki még mindig alattam ágaskodik, és fogával csattog felém, pedig én ennél jobban összeszorítani a seggem csak akkor tudnám, ha a tökeim helyére tudnám kinyomni. Nem tudok mást tenni, mint levegőért kapkodva, infarktus közeli állapotban várni, amíg vagy elunja az állat az elhalálozásomra tett kísérleteit, vagy végre levegőhöz jut a fulladozó akárki, és megment. Na, Washington, ha eddig nem vetted volna észre, megjöttem. Remélem örülsz.


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 06, 2015 4:00 pm Keletkezett az írás





JD & Law


Nagyot sóhajtok, majd erőt veszek magamon, és elengedem lovam sörényét.
- Gyere, nagyfiú… - szólok neki, majd finomat meghúzva a kantárszárat, az istállót megkerülve az árnyékba vezetem. Ugyan az istállóban és a karámoknál van csak rendes kikötő, nem érdekel. Itt a nagy diófa alatt gyönyörű fű nő, amiből kedvére lakmározhat, míg megszabadítom a lószerszámtól. Nem kötöm ki, mert felesleges. A többi ló az istállóban vagy valamelyik karámban, esetleg a legelőn van, így velük biztosan nem találkozhat össze; a kutyák pedig tudják, hogy az összes ló tabu téma nekik. Nem mintha lenne kedvük akármihez is, az esti „járőrszolgálatuk” után most biztosan a házukban pihennek a tanyaház és Tom lakása között. Attól sem félek, hogy végigrohan a bekötőúton, a környékben egyetlen másik ló sem él, a lovak pedig nem mennek messzire saját ménesüktől.
- Légy jó fiú, és maradj itt, amíg ezeket elviszem, oké? – kérdezem a lótól, kezemben a nyereggel és a többi felszereléssel. – Hogyha nem mész semerre, visszafelé beugrom a takarmányosba, és hozok neked egy marék zabot, áll az alku? – nézek rá félrebillentett fejjel, Van Helsing pedig csap egyet a farkával, hogy elhessegesse a legyeket magáról. Még a füle botját sem mozgatja, ami a lehető legjobb válasz. Annyira lefoglalja őt a fű, hogy még engem sem hall, így feltételezhetem, hogy nem megy sehová. Más persze biztosan nem erre gondolna, de én ismerem a lovaimat, és tudom, hogy így van. Mert csak.
Az istálló oldalához épített nyergeskamrához megyek, ahol szépen, rendezett sorokban lóg a falról az összes ló felszerelése. Felakasztom a nyerget és a kantárt, majd kiterítem a nyeregalátétet megszáradni az erre való szárítóféleségre, majd a lábvédőket bedobom a földön lévő nagy dobozok egyikébe. Tekintetem végigfut a barátságos, belül fával kirakott helyiségben, majd a felső polcon lévő gyógyszereken és táplálék kiegészítőkön állapodik meg. Leemelem az egyik vitaminos dobozt, hogy megnézzem, mennyi időre elég még, mikorra kell megrendelnem a következő adagot. Dolgom végeztével nem is pillantok a diófa felé, csak szórakozottan, gondolataimban elveszve sétálok át az istálló végi takarmányos kamrába.
Mielőtt belépek, egy pillanatig azt hiszem, halk suttogást hallok az istállóból kiszűrődni, majd pár másodpercnyi hallgatás után betudom az egészet a madarak csiripelésének, és benyitok a takarmányosba. Nagy, műanyag ládákban áll az abrak, hogy az egerek véletlenül se tudják megdézsmálni a lovaim kajáját. Elvégre nem nekik vettem. A farm cirmos macskája elégedetten alszik az egyik láda tetején lévő pokrócon. Végigsimítok rajta, mire azonnal dorombolásba kezd. Ő felelős azért, hogy a pórul járt egereket, akik nem tudtak bejutni a lezárt ládákba, hát… Eltegye láb alól. Kisebb termetű kandúr cica, de jó vadász, nagyon jó vadász.
A macska dorombolásába immáron félreérthetetlen patadobogás és emberi kiabálás vegyül, azonnal kirontok, és megkerülve az istálló végét, igazán nem mindennapi látványban van részem.
Dr. Woodward szedi a lábait rohamtempóban, mintha csak az életéért futna, miközben Van Helsing lassú, felcsapott farkú, boldog ügetésben üldözi. Ugyan nem ismerem túlzottan jól Jamest, azonnal tudom, hogy már megint eljött csak úgy meglátogatni engem. Valahol mélyen nagyon szeretem ezt, azonban… Egyszerűen nem értem az embereket. Annyira ellenséges vagyok, amennyire csak lehet, mégis próbálnak hozzám közeledni. Sosem fogadom kitörő örömmel, amikor erre jár, de végül a temérdek ital hatására mindig egészen jól érezzük magunkat. Nem mintha ismerném, vagy beszélnénk fontos dolgokról… Egyszerűen csak iszunk, néha szót ejtünk valakiről a kórházból, majd élvezzük egymás fizikai jelenlétét, hátunkat a falnak vetve, kezünkben egy-egy pohár whiskeyvel vagy borral. Ugyan mindketten máshol járunk ilyenkor, valamiért jó érzés tudni, hogy van egy élő emberi lény fél méteren belül. Ez valahogyan segít visszatalálni. Ugyan nem tudom miért, de még sosem gondolkoztam el azon, hogy ő vajon hová szokott ilyenkor elbarangolni. De a látvány, ahogyan kabátja felakad, majd ő anélkül rohanna tovább, arra késztet, hogy a rövidtávfutó edzésben részt vevő James emlékein rágódjak. Tiszta őrület…
Egészen addig a pillanatig sikerül elfojtanom a kitörni készülő röhögésem, míg a gyermeksebészet feje bele nem fúródik egy kupacnyi lócitromba. Ez a momentum szerintem életem végéig, menthetetlenül beleég memóriámba, csak azt sajnálom, hogy felvétel nincsen az esetről. Az istálló falában kell megtámaszkodjak, a röhögés mélyről, megállíthatatlan tornádóként tör ki belőlem, és ragad magával. Nagy nehezen a kerítéshez vergődök, míg James rohan tovább Helsing pedig örömmel ugorja át a karámkerítést, és megy utána. Már azt hiszem, ennél nagyobb itthoni HD-s moziban nem lehet részem ma, de tévedek. James most alul próbálkozik, de nincsen neki se időm, se erőm szólni, hogy ennek rossz vége lesz. Pontosan az történik, ami lelki szemeim előtt lejátszódik, A Kivégző száját olyan hangok hagyják el, melyek hatására a környék összes kutyája vad ugatásba kezd. Tudom, hogy nem kell sok idő, és saját kutyáim ráébrednek, hogy beengedtek valakit engedély nélkül. Nagy nehezen arrébb tántorgok a nevetéstől megrészegülve, csakhogy rászólhassak a kutyákra. Elvégre azok tényleg szét tudnák szedni Jamest, és szét is akarják szedni. Van Helsing csak játszik, és ennek a gyermeksebész nagyon durván nincsen tudatában.
Mozgáskoordinációjából ítélve nem kis fájdalmak közepette, igencsak elismerésre méltó módon ront fel a fára, míg a ló átugorja hiba nélkül a második kerítést is. Mivel „áldozata” nem menekül tovább, így célba veszi annak nadrágját, és örömmel harap ki belőle egy darabot.
A három blöki megérkezik, elég csak egy szó, és mindannyian örömmel kullognak vissza aludni. Hogyha azt mondom, most nincsen rájuk szükség, ők ezt zokszó nélkül elfogadják. Fain kutyáim vannak, de tényleg.
Kicsorduló könnyeimtől nem sokat látva igyekszem nem kétrét görnyedni, de ez nem megy olyan egyszerűen. Helsing egyre vadabbul kezd ágaskodni, James pedig észrevéve engem kétségbeesetten kiabál, így prométheuszi kitartással erőt veszek magamon, majd igyekszem megtalálni a gyomrom aljában elveszett hangszálaimat.
Felegyenesedek, és kocogva indulok el - megkerülve a karámot - a fa felé. Ciki lenne ugyanígy járni, főleg most… A gondolattól még jobban elvigyorodom, majd rákiáltok a lóra, de az rám sem hederít. Ebben a pillanatban jön el az a pont, amikor visszatalálok magamhoz; a lovakkal való kölcsönös együttműködés alapja a figyelem. Az, hogy nem reagál arra, amit mondok… A ló tisztelete több részben fejeződik ki, és e nélkül hétszáz kilós szörnyetegekkel és nem könnyen kezelhető bárányokkal dolgozunk.
- Van Helsing! Most azonnal engedd le azt az embert a fáról, különben esküszöm neked, hogy egy teljes hónapig csak síkmunkában dolgozhatsz, egyetlen egy rudat sem fogsz látni a pályán, a terepen való száguldozásról nem is beszélve! – kiabálom pontosan úgy, mintha egy ötévest szidnék. A fekete jószág immáron mind a négy lábával a földön áll, okos fejét felém fordítva latolgatja az esélyeit. Tudja, hogy rohamosan közeledek hozzá, és hogyha odaérek, azt nem fogja megköszönni már így sem. Szeme sarjából James felé pillant, és már tudom, hogy mit fog tenni. Már akkor tudom, amikor még ki sem találta. Túlzottan ismerem, a fenébe is…
Kocogásból átváltok futásra, pontosan akkor érek a fához, amikor Helsing felágaskodva fogai közé fogja James nadrágját (még szerencse, hogy a lábát nem), és húzni kezdi lefelé.
Kezeimet felemelve, nagyot dobbantva állok meg a ló előtt, mire az azonnal elengedi zsákmányát ijedtében. A lovak menekülő állatok, így a hirtelen mozdulatoktól szinte minden helyzetben megrettennek.
- Hó! – szólok rá, amikor újra két lábra áll, immáron felém kapálózva mellső lábaival. Hátrébb lépek egyet, így pár centire arcomtól kaszálnak el a kőkemény paták. Amint a földre ér, belemarkolok a sörényébe, és nem éppen kedves, már-már szülői szidásban részesítem. Sajnos nem értem eddig rá arra, hogy megnézzem, James végül leesett-e a fáról; így miután Helsing szófogadó kisfiúként áll mellettem, kollégám pontos tartózkodási helyét kezdem kutatni tekintetemmel.
- Üdv nálam! – köszönök neki rosszul leplezett vidámsággal - akár a fán, akár a földön van - mikor végre észreveszem. Utóbbi esetben odalépek hozzá, Helsinget magára hagyva, és jobbom nyújtom neki, hogy felsegítsem. Hátra sem kell néznem ahhoz, hogy tudjam, a ló meg sem mer moccanni, még csak a fejét sem hajtja le, hogy egyen pár szál füvet. Tudja nagyon jól, hogy rosszat tett, és a maga módján bánja is a dolgot.
Miután James két lábbal a földön áll, az állathoz lépek, és balról annak válla mellé állok.
- Kerülj meg minket, ígérem, gondoskodom róla, hogy jelentősen lemaradva tőled közlekedjen. Bár ha szeretnél, jöhetsz mögöttünk is. A nagyfiú most boxfogságra megy, utána… - Felé fordulok, majd így folytatom – Utána keresek neked tiszta ruhát, meg egy törölközőt egy zuhanyhoz. Gondolom az jól fog jönni... – Igyekszem közönyösen beszélni, de nem vagyok képes nem mosolyogni. Megvárom, hogy dühöngjön, hogy mondja, amit akar, hogy kérjen az általam felajánlott dolgokon kívül akármi mást.
Miközben a karámok közötti folyosón megyünk, attól függően, hogy előttem, vagy mögöttem jön, az ő irányába fordulva beszélek, míg Helsing kiskutya módon jön mellettem.
- Azért ne legyél rá nagyon dühös, gyerek még. Emberként igazi rossz kamasz lenne, ő csak játszani akart, meg kunyerálni egy almát. Hogyha nem kezdesz el futni, akkor nem megy utánad. De náluk az a játék, hogy a másikat kell a földre küldeni minél előbb. Embert sokat még nem látott, így nincsen túl jól szocializálódva, ez az én hibám. – Egy nem lovas embernek elmagyarázni azt, hogy az előbb nem gyilkossági kísérletről volt szó… A picsába is, ez nem lesz egyszerű menet.
Mikor az istállóhoz érünk, a lovat szembefordítom Jamesszel. Kezem szügye elé teszem, mire azonnal megáll, és türelmesen várakozik.
- Szeretném, ha jóban lennétek. Kérlek, neki fontos, hogy tudja, nem utálod, és annyira nem is félsz tőle. – Mikor kimondom, jövök csak rá, hogy ez… Ez vicces lesz. Nekem legalábbis.
Zsebemből előhalászok egy karika répát, és Jameshez lépve a kezébe nyomom.
- Tessék. Menj oda hozzá, tett a tenyeredbe, majd feszítsd le az ujjaidat, úgy nem tud megharapni még véletlenül sem. Hagyd, hogy elvegye, aztán megsimogathatod. Már ha szeretnéd. Nem esz meg, ígérem, mellette fogok állni – mondom, majd visszalépek Helsing bal oldalára. Végigsimítok fején amolyan bátorítás módon, hátha ez segít. Hátha a tény, hogy engem nem esz meg, bátorító. Bár valamiért azt hiszem, nem fog működni. Igazából… James helyében én lehet, hogy mielőbb haza szeretnék menni. Bár valamiért remélem, hogy ő nem szeretne így tenni. Jelenleg a nagyonnál is jobban élvezem azt, hogy eljött engem meglátogatni. Meg amúgy is… A lyukas nadrágból kilógó vérző combjára pillantva erősen úgy érzem, hogy a sebnek jól jönne egy orvosi pillantás. És hogyha esetleg nem elég a kötés… Ilyennel nem szeretnék sürgősségi menni, én legalábbis nem.
Míg gondolkozik azon, hogy odamerjen-e lépni a fenevadomhoz, igyekszem őt jó színben feltüntetni:
- Van Helsing tudja, hogy a kezedben lévő répa az övé lesz, de mint láthatod, jól nevelt úriemberként képes rád várni akár egy fél napot is. Tudod, nagy tehetséggel rendelkezik az díjugratás terén, így külön örömére szolgált, hogy a karám irányába kezdtél el menekülni… - Valamiért azt hiszem, feleslegesen beszélnek, majd… Úgy érzem, a villanyt feloltották a fejemben. – Tudod, azért azt hittem, hogy A Kivégző nem riad meg egy lótól… - vigyorgok rá, és biztos vagyok benne, hogy ezzel az övön aluli húzással nagyon feldühítettem. De a fenébe is, ez csak egy kibaszott LÓ! És én már csak tudom, hogy nincsen annál jobb dolog, mintsem legyőzni félelmeinket, így… Köcsög vagyok, igen. De legalább a végén James örülni fog. Már ha nem menekül el sikítva… És beugrik, hogy mennyire operába illően képes a magas hangokra, így már megint vigyorognom kell…

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 29, 2015 10:23 pm Keletkezett az írás




Leo & Jamie: OMG! Your horse...He tried to kill me...


Madárcsicsergés hangja száll tova a tündöklő déli napsütés sugaraiban, miközben a fák lombjai közt görnyedő, girbe-gurba ágról úgy lógok lefelé, akár egy lajhár, és teli tüdőből énekelek. Már persze abban az esetben, ha éneklésnek lehet nevezni azt a szopráni magasságokig szökő visítozást, amit ijedtemben, és heréltségem következtében leművelek. A szél langyos sóhaja csókolgatja formás, edzett hátsó fertályomat, megtépázott testemet beborító vastag lócitrom réteg illatát szállítja tova, miközben alattam egy hatalmas, patás bestia minden erejével azon van, hogy megszabadítson minden méltóságomtól, és a gatyám maradékától, s feltételezem becses életemtől. S bár tudvalevő, hogy minden férfiben benne van az a bizonyos komplexus, legyen valós, vagy valótlan alapja a félelemnek, hogy hölgyeket gigászi orgazmusájulatba hajtó gyönyörtagjuk talán esetleg némi korrekcióra szorulna, én bizony Isten azon vagyok, hogy nehogy véletlenül a sátáni fenevad rátaláljon könnyfakasztóan tökéletes hímtagomra, így miközben esdekelve az életemért könyörgök a nem messze tőlem vadul röhögő embernek, akit kiszúrtam. Sajnos nem ismerem fel azonnal, kit is takar a fakutyaként vihogó pasas, de azt tudom, hogy ha hamarosan nem kapok valamiképpen segítséget, nagy eséllyel átnevezhetnek gyereksebészből lóeledellé. Márpedig köszöntem szépen, de a kórházi lét igencsak csábítólag hat most, hogy egy fa törzsével készülök lassan egybeolvadni, ahogy utolsó erőmmel még kitartóan csimpaszkodok, bőrömet a fakéreg gravírozza, seggem partját pedig a szellő csókolja. Nem, nem akaródzik nekem sehogy, ez a lóeledellé válás. Szám még tele ugyan a kívánatosnak ugyan nem mondható, ellenben nagyon is intenzív ízű és főleg szagú lótrágyával, ami eltakarja markáns arcvonásaimat, gyönyörűen két napja növesztett borostámat és persze nap-csókolta, enyhén lesült bőrömet.
A pasas persze megpróbálja a lehetetlent, és elindul felém, hogy eltántorítsa a patás ördögöt abbéli szándékától, hogy módszeresen lefaragjon a seggemből, de ez láthatólag valamiért épp ellenkező hatást vált ki a rendre és fegyelemre felszólított házőrzőből. Minden izmom remeg, és bár mondhatnám, hogy a félelemtől, de sajnos még inkább attól a ténytől, hogy egész testsúlyomat egy fáról csimpaszkodva próbálom megtartani, így tudom, hogy nem bírom már sokáig. Szívem a gyomrom környékén kánkánozik a golyóimmal épp, ami felcsúszott a rosszul sikerült kerítésátbújás alkalmával,
amikor végre meghallom, hogy az alattam orvul életemre törő állatságot rendre utasítják. Tüdőmbe engedek némi friss oxigént, és gyöngyözve verítékező homlokomról lecsorgó kínizzadtságommal, amely módszeresen a fülembe, az orromba, a számba, és persze a szemembe mossa a finoman pikáns illatú, és erős a gyanúm, hogy korántsem csak vegetáriánus lovaktól származó arcpakolást, feszült figyelemmel próbálom kivenni, mi is történik alattam. Merthogy történik. Valami. Valami olyan, ami reménnyel tölti meg félelemtől reszkető kicsi lelkem, ami arra készteti megkínzott korpuszom, hogy még kicsit tartson ki, még nincs itt a végítélet napja, nem jutok a pokol mélyére egy ló által, mert itt van a szuperhős, a megmentő, a lovászok leglovászabbika, aki segíthet rajtam, és megfékezheti ezt a szörnyűséges fenevadat. A pasas, akinek immár egyre ismerősebb a hangja, bár jelenleg azért jobban lefoglal, hogy a kellemes időben valamiképp még kicsit megreszelgessem a combom és az alkarom a széles faág reszelős kérge által, biztosítva, hogy örökkön-örökké az első esős napig itt marad a DNS-lenyomatom a faágon.
A férfi megpróbálja megregulázni a hátast, fenyegeti mindenféle olyan dologgal, amit nem is értem, hogy használhat zsarolási alapként, de egy angyalszárnycsapásnyi ideig olybá tűnik, hogy hatása lesz a dolognak.
- Úgy van, paci, nyugszik! Jó paci, szép paci. Menj, gyilkolj le valaki mást! Én büdös vagyok, és erős a gyanúm, hogy bentről rohadok. Nem járnál jól. - biztatom a vérlovat, aki pechemre nem a teliholdkor változik át fenevaddá, hanem fényes nappal. Már épp megnyugodnék, és elfordítva a fejem valamiképp újabb módját próbálom kitapasztalni az ágon maradásnak, amikor megint megérzem, hogy a szőrmebundába bújtatott pokolfajzat még utoljára azért csak megpróbál méretes bendőjébe tuszkolni, és hogy ezt elérje, egyszerűen támadást intéz az erősen megnyiszált nadrágom ellen, fogai közé kapva a szépreményű farmeranyagot, és megpróbálva leszedni az ágról, akárha érett, finom ízű, lédús alma volnék. Vagy egy méretes pulyka, nem vagyok biztos abban, hogy a házőrző vérlovak mit szeretnek enni. A rántástól megindul a láncreakció. Szívem újra dübörögve hordja szét a félelem molekuláit a testem minden pontjára, én pedig még pár pillanatig elhitetem magammal a lehetetlen esélyt, hogy ha erősen kapaszkodok, és még egy kicsit jobban a húsomba mélyesztem a göcsörtös, vérző horzsolásokat okozó fakérget a karomba, akkor esetleg nem zuhanok alá a halálos két méter tizenegy és fél centis mélységbe.
Arra már nem tudok figyelni, mi történik alant, mert szép lassan, akár az odatüsszentett, nyállal kevert takony  a frissen pucolt ablaküvegen, úgy csúszok le lassan a fáról.
- Uuúúooóóááááá! - rikkantom, csak úgy betyárosan, amikor tudatosul bennem, hogy hiába a buzgó akarat, a fennmaradni vágyás a már egészen otthonosan megszokott kérges oxigénpalackon, sajnos a Föld tömege még mindig nagyobb az enyémnél, szóval akarat ide vagy oda...nem maradhatok. Így a gravitációs vonzás erősen hat a testemre, aminek következtében teljes mértékig felesleges kapálóznom a levegőben, mivel nem vagyok pókember, és nem lövellek ki kezemből méteres, gusztustalan és mindenhol fennmaradó pókhálót, amin elegánsan tovaröppenhetnék, elkerülhetetlen, hogy amúgy is erősen igénybe vett tomporommal közelebbi ismeretséget kössön az anyaföld. Leérve azon nyomban rákpózba vágom magam, majd felemelve sajgó alfelem a poros földről, a bőszen ágaskodó vérfenevad elől menekülőre fogva hátrálni kezdek. Üssön agyon egy vagonnyi menyét, rágja meg a légcsövem két kiéhezett hód, ha én még egyszer valaha beteszem a lábam egyetlen olyan helyre, ami macskánál nagyobb méretű állatoknak ad otthont. Szentül megfogadom, hogy holnap ebédnél Shane és Maya orra alá is odatolok majd egy három példányos, közjegyző által hitelesített szerződést, amelyben kötelezem őket arra, hogy soha, amíg én élek és elmém tudatában vagyok, még képet se mutassanak nekem efféle állatokról, de még az evolúciós ágat se emlegessék, ahonnan ezek a vérmes fenevadak származnak, különben isten bizony, soha többé nem kapnak a sült krumplimból, és megmondom az anyukámnak is őket. Mégis, a félelmem ellenére azért a bárgyú kíváncsiság és a csodálat egyvelege keveredik arcmimikámon, ahogy azt nézem, hogy a férfi megregulázza a hátas paripát. Ahogy elmém kissé megnyugszik, lelkem háborgó tengerére is nyugalom száll, megismerem Leonardot. Ingben, lovaglónadrágban és hosszúszárú csizmában egészen olyan, mint Zorro, köpeny és maszk nélkül. Csodálattal pillantok rá, és ha nem lennék tudatában annak, hogy szívem minden dobbanása már csak Montgomeryé, és hogy nincs nemi identitás zavarom, azon nyomban bele is szeretnék a göndör fürtök hercegébe, a pókerarc vágás koronázatlan királyába. De nem. A jelenleg mondjuk úgy érzem erősen használhatatlan lompos nem mutat gerjedést a drága, nagybecsű kollégára, és miután azt is látom, hogy megnyugtatta a gyilkos lovat, én is rá pillantok, persze szemem sarkából nagyon is figyelve a több száz kilós vadat.
- Hello, Leonard. Gondoltam...- kezdek bele, pár oktávval még mindig fentebb, mint ahogy kéne, majd némi torokköszörülés és hangolás után, a golyóimat visszavándoroltatva Isten által megalkotott természetes helyükre, folytatom. - Khm...gondoltam, benézek hozzád, és meglátogatlak. Remélem nem bánod. - pislogok rá, majd mikor felém nyújtja a kezét, elfogadom, és felállok. Tökeim még mindig tiki-takiznak, a seggemet szerintem recésre rágcsálta a ló, arcomra és mellkasomra lassan a száraz idő arcpakolást készít a trágyából, a hangom pedig első megszólalásra akár egy nyolcéves, szőke és kék szemű jódliversenyre készülő osztrák kisfiúé, de minden erőmmel azon vagyok, hogy megpróbáljak olyan méltóságteljesen viselkedni, mintha csak a kórház folyosóján állnánk, s rajtam is épp úgy díszelegne főorvosi beosztásunkat mutató, tiszteletet parancsoló névtáblánk, mint rajta. Nem, nem akaródzik elfogadni a tényt, hogy a küllemem igencsak hagy némi kívánnivalót maga után.
Amikor Leonard mozdulásra invitál, figyelem, milyen utasítást ad, majd milyen lehetőséget. A ló baljára állva épp csak eléri a szörnyűséges fenevad marját, mégis olyan nyugodtan és magabiztosan áll, mintha biztos lenne benne, hogy többé nem történhet meg az iménti gyilkossági kísérlet. Mert az volt. Tudom. Vagyis tudom, hogy erre kevés az esély, de a félelem ugyebár a legjobbakkal is elhiteti azt, amit el akar hitetni.
- Én...- kezdem, aztán végignézek magamon. Szörnyűséges kinézetem köszönőviszonyban sincs azzal, ahogy kinéztem akkor, amikor megérkeztem. Megfordulva magam mögé pillantok, és még kicsit fohászkodom az égiekhez, hogy csak képzelgés legyen, hogy az egész alfelemről letépte a szemérmetességemet híven tükröző, amúgy is igen jól mutató anyagdarabokat. Azonban ahogy kitekervén minden ízében sajgó derekamat, erősen szexuális beállás után pedig meglátom, hogy nem csalás nem ámítás, konkrétan az egész seggem világít a nagyérdemű felé, mint a Hold az éjszakai égbolton, Leora pillantok. Nem dühöngök, nem is vagyok mérges, inkább a lassan elérő megkönnyebbülés érződik rajtam némi félelemmel vegyülve, s csak egy kicsit pillantok neheztelően. No, nem a lóra, hanem inkább Leonardra.
- És még kiröhög...- morgom alig hallhatóan, majd immár drága kollégám felé fordulva folytatom. - A fürdési lehetőségért hálás vagyok, és végiggondolva, azt hiszem...jobb, ha mögöttetek jövök. Ezt nem akarod látni, és... - kezdek bele, majd felpillantok a paci nagy, busa fejére - ...ma már túl sokat volt mögöttem. Inkább nem ingerelném. - mondom, és félve, hogy esetleg egy újabb szabadon kószáló patás nézi ki szebb napokat látott alfelem egy kis protkó köszörülésre, két tenyerem észrevétlenül megpróbálom a hátsómra fektetni, hogy legalább az illúziója meglegyen annak, hogy eltakarhatom azt, amit még jó anyám púderezett annak idején hófehérre.
Ahogy elindulnak, követem őket. Fantasztikus élmény, hogy már nincs az az érzésem, hogy perceken belül ki leszek nyuvasztva, de azért eléggé lemaradok. Elnézve ugyanis a méretes hátas tomporát, és izomtól duzzadó hátsó lábait, azért valahogy bennem van a félsz, hogy elég egy rossz sóhaj, és most már nem elölről próbál majd meg felzabálni, hanem hátsó patájával rúg majd akkora lyukat a mellkasomra, hogy a bordáim alatt működő szívem és tüdőm, egy szempillantás alatt ugrana ki a gerincem után a hátamon. Na és persze a karma nem hagyja elfelejteni, hogy nemrég kiheréltem magam, minden tagom fáj, a bőröm több helyen felhorzsolódott, és ledörzsölt combjaimnak valamint a már szétszaggatott, de még mindig nem túl kényelmes helyre csúszott alsógatyámnak következtében csak terpeszben vagyok képes haladni. Mikor Leonard megpróbál megnyugtatni, elpillantok a sötétszín patásról.
Gondolkodóba esek. Dühös vagyok rá? Ez lenne a megfelelő kifejezés? Nem hinném. Nem vagyok dühös, és a látszat ellenére utálni sem utálom. Nem utálom az állatokat, hiszen ők olyan...állatok. Mármint, persze vannak nagyok és félelmetesek, de mivel tudom, hogy az oroszlán a kicsi, okos buksimat úgy tépi le a nyakamról, mint a nyalóka fejét az ovis kisgyerek, nem is próbálok belopózni az állatkertben a ketrecébe, hogy együtt aludjunk, és kérem meg, hogy szundi előtt csak úgy dorombolósan meséljen a szavannáról meg a gazellavadászat gyönyöreiről. Ilyen egyszerű. Nem utálom én Van Helsinget se, bár a frászt hozta rám, ezt bevallom férfiasan. Mondjuk nem tudom miből gondolta, hogy játszópajti vagyok vagy hogy akárhonnan is de almát tudnék neki varázsolni, azt meg végképp nem tudom, hogy miért épp a seggemnél vélte gondolni a rejtekhelyet, ahová az almát dugtam, de nem is firtatom. így mielőtt bárki megvádolna, óvatosan intek egyet.
- Eh...nem vagyok dühös. Oké, nem vagyok elragadtatva, de...nyugi. Megvagyok. - morranok, és próbálok olyan fejet vágni, mintha én magam is elhinném, hogy az imént nem áriáztam akár egy herélt tenorista, majd sandán felnézek a busafejű lóra. - Szóval, Van Helsing, heh? - bökök felé, mire az hegyezni kezdi a fülét. de engedelmesem megy tovább Leonard mellett, én pedig eddig tök nyugodt vagyok, amíg nem felém vágtázik. Lélektükreim zöldesen villannak a patásra, és már nem tűnik olyan vészjóslónak. Életveszélyesnek igen, de vészjóslónak éppenséggel nem. Amíg jó messze marad tőlem, persze. - Igazán illik hozzá a név, kolléga. Esetleg nincs elfekvőben mondjuk egy Freddy Krueger vagy egy Lucifer nevű lovad? Mert akkor inkább a kerítésen kívül várakozok. - mondom, de már én is kezdek megnyugodni, és mosolykezdemény jelenik meg arcomon. Persze, csak viccelek, nem hinném, hogy valójában gonosz lenne a ló. Amikor hirtelen szembe fordítja velem, azonban arcomra újra kiül a rémület, amit igyekszek azért kordában tartani. Oké, persze, bátor vagyok, meg minden, de azért megint így szembe fordulni vele...huh, hát...nincs túl nagy komfortérzetem tőle. Torkomba felcsúszik a gyomrom, annak helyére a szívem, és nagyjából úgy minden szervem helyet cserél, mintha ledugtak volna a torkomon egy turmixot. Most miért akarja, hogy jóban legyünk? Túléltem egy támadást, a ló is él, én is, mit akar még? Kissé rettenve nézek hol egyikre, hol másikra, és még arról is megfeledkezek, hogy formás tomporomra helyezett kezeimet ott tartsam, ahová az imént tettem.
- Hogy ne...- nyögöm, és értetlenül nézek Washingtonra. - Hogy neki...fontos? - nyújtom előre kissé a nyakam, és a tekintetem végighordozom a lovon, aki csak áll, én néz előre. Próbálom pofájának vonásain elidőzve meglátni, amit Leonard lát, de aztán megbizonyosodok róla... - Oké, kolléga. Minden tiszteletem a tiéd, tényleg. De...neked elmentek hazulról. - mondom, és megértően próbálok hozzá viszonyulni, ahogy az elmeháborodottakhoz általában szokás. - Én hiszek benne, hogy az állatoknak is van lelke, sőt, sokkal gyönyörűbb, mint az emberek legtöbbjének. Azt is értem, és tudom, hogy nagy szeretet lakozik bennük, meg minden, aktívan támogatom az állatmenhelyeket, a PETA-t. De mégis, honnan a jó fenéből veszed azt, hogy neki épp az én lelki világom, vagy a hozzá fűződő viszonyom lenne fontos? Szerintem...pusztán ki akart csinálni, vagy, ha úgy tetszik, mivel elszaladtam, felhergeltem, vagy nem adtam neki jutifalatot, esetleg azt hitte valamelyik nőstényére pályázok, és gondolta, megelőzvén az amúgy perverz és beteges bajt, amire soha de soha nem is vetemednék, nemes egyszerűséggel gyorsan kiherél. Szóval...nem, cimbora, nem hinném, hogy éppenséggel akar ő velem jóban lenni. Vagy bárhogy lenni. - csóválom meg a fejem. Persze, nem megsérteni akarom egyikőjüket sem, így nagyot sóhajtok. - Oké, na,semmi gáz, nem vagyok rád mérges, Van Helsing. - mondom a lónak, majd Leora nézek, így gondolta-e a jóban levést.
De persze nem. Drága cimborám ugyanis kezembe nyom valamit. Én meg automatikusan elveszem. Mire észbe kapok, addigra pedig a patás fenevad a szemével rágcsálja le a kezemről az összes húsomat. - Hogy miii?? - szökik hangom újra fel egy oktávnyit, majd egy lépést hátrálok. Sajgó combomból a lassan csordogáló vér újra futásnak ered, tüdőmben bent reked a levegő is, és pupillám elsötétíti a szemem zöld hártyáit. Hogy én menjek oda, és önként adjam a szájába a kezem? Leo mit nem értett azon, hogy az előbb a lova meg akart ölni?
- Kolléga. Ugye tisztában vagy azzal, hogy a házőrző vérlovad az előbb módszeresen el akart tenni láb alól? - suttogom oda neki, majd leplezvén félelmemet, kínos mosollyal felpillantok a toporgó állat sötét szemeibe. Baszki! Az előbb felhergeltem. Most felébredt benne a vadász, és éhes! Megérezte a vérszagot! Gondolataim latolgatják az esetleges következményeket. Ha leharapja a kezem, többé nem műthetek, de az öcsém tud nekem műkezet csinálni, és elmehetek tanítani egy egyetemre. Vajon Olivia akkor is szóba állna velem? Aztán eszembe jut, hogy tulajdonképpen így sem vagyok a szíve csücske, szóval az esélyeimen ennél jobban nem ronthatok, így mikor Leo magyarázni kezdi hogy Van Helsing milyen tehetséges ugrató, zavartan mosolygok egyet, majd a karám felé nézek. Igen, észrevettem. A tökeim is, köszöntem szépen. Így elnézve a távot és az akadályokat, azért el kell ismernem, az én teljesítményem sem semmi. Azért ezek a karámfalak, vagy mi a fenék, igencsak magasak, szóval gratulálok nekem, hogy így sikerült átugranom felette, aztán meg alatta, majd felmászni arra a....basszus, de kurva magasan van az az ág! Na, szóval, hogy oda. De nem, úgy döntök, hogy nem kockáztatok...félek attól a lótól, szerintem még mindig ki akar nyírni. Már majdnem meg is mondanám Leonardnak, hogy haverság ide, vagy oda, isten biza', ha még egyszer a közelembe jön, én felmászok arra a fára, és soha többé nem jövök le onnan. Amikor azonban drága kollégám megtalálja a gyenge pontomat, odakapom a fejem. Az önbizalmammal sosem volt nagy baj, persze, nekem is vannak rosszabb időszakaim, napjaim, perceim, és a kórházon kívül na meg a nőkkel...hát nem vagyok valami nyerő bizonyos helyzetekben. De ami mindig is nagyon érzékeny pontom volt: az a büszkeségem. Ha valaki a kellő időben, a kellő erővel nyomja meg azt a bizonyos gombot...képes vagyok a legnagyobb őrültségre is. Így most, amikor Leonard gyávasággal vádol - ami nem is vád, mivel be kellene vallanom ebben a helyzetben, hogy előbb adnám a kezébe egy ötévesnek a feltöltött defibrillátor tappancsait a mezítelen mellkasom felett, minthogy két méteres körzetben megközelítsem Van Helsinget -, fellobban bennem a bizonyítási vágy.
- Na, megszólalt A Hóhér...A kórházban nem lovakkal dolgozunk, kolléga. - húzom fel az orrom kicsit sértetten, mint egy tinilány, akinek beszóltak a rucija miatt az első bálján, aztán a kezemben lévő répára pillantok. Basszus, ennyire nem lehetek nyúl. Ugyan már, ha Leonard rá tud ülni, meg ugratni, meg futkározni, meg betanította arra is, hogy jobban őrizze a házat, mint egy kupacnyi kopó, akkor én miért ne adhatnék neki egy karika répát? Mély sóhaj hagyja el mellkasomat, és magamban fohászkodva mindenhez, ami szent, egy lépéssel közelebb lépek hozzájuk. - Oké, megpróbálom. De közlöm, hogy ha mégis megeszi a kezem, akkor megkapod a gyakornokaimat a felépülésem idejére. És csak hogy tudd, a gyakornokok kilencvennyolc százaléka használhatatlan infantilis idióta. - mondom, majd kinyújtott tenyeremet a ló elé tartom, és behunyom a szemem. Nem akarom látni, ahogy millió dolláros kacsóimat megdézsmálja ez a fenevad. A pillanatok pedig lassan telnek, s felkészülök minden fájdalomra. De ehelyett valami nagyon meglepőt tapasztalok. A ló ugyanis finoman, óvatosan, puha szájával felkapja a répakarikát, majd anélkül, hogy egyetlen karcolást is ejtene a kezemen, vidáman ropogtatni kezdi. Óvatosan, először csak egyik szemem nyitom ki, majd a másikat, és még a szám is eltátom a csodálkozástól. A paci ugyanis nagyon közel áll, és miközben rágcsál, érdeklődve szaglássza körbe a fejem, ami még mindig be van terítve lócitrommal. De olyan mókás, ahogy odadugja az orrát, hogy arról is megfeledkezek, hogy az imént még meg voltam győződve róla, hogy el akar tenni láb alól. Felröhögök, és nem tudom mi oknál fogva, de automatikusan emelem fel széthorzsolt, kissé sebes karom, majd simogatom meg az arcomba dugott lópofit.
- Jól van, jól van, Van Helsing, a vámpírvadász. Nem vagyok vámpír, nem szívom ki a vérét senkinek, szóval...remélem ha legközelebb jövök, nem hozod majd rám a frászt. - mondom, miközben a selymes lópofit simogatom, aztán Leonardra nézek. Arcomon már nem látszik más, csak a megnyugvás és a derű, ahogy kék tekintetét kutatom.
- Na, most már rendben vagyunk? - kérdezem, majd elmosolyodok. - Azt hiszem erre a nagy ijedtségre koccintanunk kéne, a kocsim anyósülésén van pár cucc, amit be lehete hozni. Te pedig jössz nekem egy pohárral a legfinomabb whiskeydből. Megköszönném, ha nem kéne tökig trágyázva hazamennem, és ha a törülköző mellett esetleg megdobnál egy tiszta pólóval, és egy kényelmes, bő melegítőgatyával, igazán hálás lennék. - mosolygok, majd újra megsimogatom a most már határozottan vidámabbnak tűnő hátast. - Aztán, ha rendbe szedtem magam, akkor végre leülünk, és megpróbálhatjuk kiverni az emlékezetedből ezt a felettébb élménydús érkezést. - vigyorgok kínosan, majd eldöntöm, hogy ezt...ezt valahogy muszáj lesz előadnunk Mayának és Shanenek, na meg az öcsémnek. Már előre látom, hogy ha ennek híre megy, nekem végem. De visszagondolva...hát, ez tényleg örök emlék marad, amit majd elmesélhetek még száz éves koromban is. Lehet, hogy memoárt kéne írnom. A fejezet címe pedig az lenne: Van Helsing, A Hóhér és én, avagy hogy evett répát a tenyeremről a Hóhér által kezes báránnyá varázsolt többszörösen díjazott versenyparipa, aki mellesleg vámpírvadász, és szabadidejében bérgyilkosként meg akart ölni!
Tenyerem a barna pofira simítom, Van Helsing pedig valamiért nagyon békésen dugja hozzám hatalmas orrát és fejét. Nekem meg mosolyognom kell. Milyen furcsaságokat tud hozni néha az élet. Azt hiszem már nem is félek annyira a lovaktól. Legközelebb hozok almát és répát. Talán cimbik is lehetünk. Talán...


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Okt. 23, 2015 2:04 pm Keletkezett az írás





JD & Law


Hiába van még nagyon messze a nap vége, tudom, hogy a jelentől számított plusz-mínusz fél órában meg fogom dönteni az elmúlt évtizedben röhögéssel töltött perceim számát. Vagyis azt már régen megdöntöttem. Bár ha James így folytatja, akkor lehet Guiness-rekordot is felállíthatok, és sikerül a 60 perc. Bár abba valószínűleg beledöglök, mert a testem nincsen ehhez hozzászokva. Előbb futok le egy maratont, mintsem röhögjek egy órát. Utóbbi sokkal felér egy véres kínzással. Bár…
Ha véres, és kínzás, akkor az nem én vagyok. Kollégám a földön fekve, igencsak érdekes mozdulatok közben köszön nekem. Én pedig egyszerűen képtelen vagyok nem kiröhögni. Van, amikor az ember megpróbálja visszafojtani a kitörni készülő röhögését, majd rájön, hogy túl alacsony gátakat emelt, amik az utolsó pillanatban amúgy is átszakadnak, utat engedve az árvízként tóduló könnyeknek és artikulátlan hangoknak. Sosem tudtam szépen nevetni, bár kirobbanó röhögésem messze felülmúl mindent. Jobban hasonlít egy disznó-ló-kutya-sokállat-állatkert hibrid elszabadult, féktelen haláltusabeli vágtázására, mint bármilyen normális emberi hangra.
Ki akarom mondani, hogy „nem bánom” de természetesen nem sikerül. Vasakarattal és a fejemben dúló boxmérkőzést lefújva, majd késsel elvágva az ellenfelek nyakát - végül sikerül magamon uralkodnom.
- Isten hozott! – szólok, de hangom megremeg az elfojtott nevetéstől. Bár már úgyis mindegy. Már láthatta – nem is egyszer –, ahogyan bunkó módon „derültem” rajta. Bár ez körülbelül annyira enyhe kifejezés, mint azt mondani egy hurrikánra, hogy gyenge szellőcske. – Nem zavarsz – teszem hozzá, és megfogadom, hogy több komolyságot fogok mutatni. Mert csak.

James Woodward, a gyermeksebészet feje, az elismert sebész, a megbecsült kollégám… Olyan dolgokat enged láttatni, amire maximum kórházi, steril körülmények között vagyok kíváncsi. Azért a tesztoszterontól túltengő énem elismeréssel állapítja meg, hogy milyen méretes is a lompos, és hogy ő is büszkélkedhet egy legalább ekkorával, illetve… Szóval sok megállapítást tesz, így okosabb felem befizet neki két órányi extrém kurvázásra, hogy többet ne kelljen James Woodward farokméretén gondolkoznom. Mert nem akarok ezen gondolkozni. Soha.
- Ahogy szeretnéd – szólok, majd inkább nem teszem hozzá, hogy egy ló mennyivel veszélyesebb hátulról. Igazából valahol örülök neki, hogy nem előttem megy, mert a végén még az a buzi a fejemben egy másik lyuk betömésén gondolkozna…
Megállítom a lovat, és szembefordítom vele. Komolyan, ha pszichológus lennénk, ebből az esetből írnám meg a szakdolgozatomat. A Kivégző feje és az általa hallatott hangok megérnének egy részletes esettanulmányt. Talán… Nem lehetsz ekkora köcsög! Nem! Na jó…
- Freddy nincsen, de Lucifert találsz a farmon. Éppen a takarmánykamrában alszik, és szonettet dorombol az egereknek – mondom. Igyekszem humánus lenni, és oldani egy kicsit a helyzetet. Mert rohadtul kínos lehet neki; valahol mélyen még sajnálom és együtt is érzek vele. Valahol nagyon mélyen.

Fapofával hallgatom végig, tekintetemet az égnek emelve. Igen, ez van, ha egy lóhoz semmit nem konyító embernek mondasz valamit. Hogyha nem lenne a kollégám, és valami haverféleségem, már régen leütöttem volna, vagy elsétáltam volna. De… A fejemben lakozó tigris morogva, tomporát riszálva várja, hogy ráugorhasson a zsákmányára.
Megvárom, míg befejezi, és a „jóban levés” fogalmának értelmezése miatt már megint megremeg a szám széle. Nehéz eldöntenem, hogy elkezdjem-e magyarázni ezt az egészet, hogy megéri-e belekezdenem, de… Végül arra jutok, hogy nem. Régen megtettem volna, sőt mi több! Addig beszéltem volna Jamesnek a lovakról, míg meg nem érti. De az már régen volt, már nem az az ember vagyok. Már nem él Marie, már nem magyarázok a lovakról.
- Kolléga. Nem, nem akart kinyírni. Ha ez a gondolat megnyugtat, akkor mondom: ha meg akart volna ölni, már halott lennél. – Talán… Nem talán. Biztos. Illúzióromboló vagyok. De azt akarom, hogy legyen bátrabb. Hogy ne féljen, mert nincsen rá oka. Hogy csak a saját hozzá nem értése miatt történt vele az, ami. Hogy sorra hozta azokat a döntéseket, amik a rossz irányba vitték előre a szituációt.
Bevetem a legaljasabb fegyvert, ami csak létezik, és újfent elfojtom a késztetésemet, hogy tanulmányt írjak James arcáról. Vívódik, próbál logikusan gondolkozni, tudósemberhez való módon, de elég nehezen megy neki. Naaaaa! Csak próbáld meg!
- Nem, nem lovakkal dolgozunk. Ebben igazad van. És legyen, enyém az összes gyakornokod. Legalább lesz összegészében 1%-nyi nem idióta. Nálam az összes az. – Elhallgatok, majd várok. Hagyok neki időt, hogy megvívja a csatát magával, mert meg kell vívnia. Már nem hátrálhat meg, ahhoz túlzottan férfi.
Számításaim bejönnek, és a helyzet némiképp feloldódik. Pontosabban… Az előzőekhez képest teljesen feloldódik. James boldog, ahogyan Helsing is.

Végül eltérünk a ló témától, mert a fekete fenevad kapott répát, Jamesnek meg még mindig van keze. nekem pedig nem lesz 1%-nyi normális gyakornokom sem. Franc.
Bólintok arra, amit mond. – A házhoz odatalálsz még, ugye? Több állat nincsen szabadon, maximum Lucifer néz egérnek… - nézek rá farkasvigyorral . – Nyugodtan menj be a hátsó ajtón, tudod, merre van a fürdőszoba, találsz tiszta törölközőt is a fehér szekrényben. Elviszem ezt az uraságot a hátsó istállóba, pár órányi magányos szobafogság céljából, majd whiskeyvel, a kocsidból behozott dolgokkal, és ruhával várlak. Így oké? – kérdezem. Én… Nem vagyok valami nagy beszédű, tudom. Tények, a lehető legegyszerűbb módon közölve. Majdnem hozzáteszem, hogy sajnálom, amiért kiröhögtem, de… Nem fogok hazudni, mert felesleges lenne. Fordított helyzetben ő is biztosan kiröhögött volna. – Amennyiben szükséges, van traumás ellátó ládám, szólj nyugodtan. A te érdeked... – teszem még hozzá, vállat vonva a végén. És persze ki nem mondanám, hogy szívesen segítek, csak… Így egyszerűbb, és kész.

Amennyiben elfogadja az ajánlatot, tudom, hogy sietnem kell, ha tényleg végezni akarok mindennel, amit az előbb felsoroltam. Nagy a birtok, és rohadtul messze van az elkülönítő istálló, nem véletlenül. Habár… Nem vagánykodásból, tényleg nem. Jamesszel felesleges a lovak terén „ki tud messzebbre pisilni” versenyt játszanom, mert tudom, hogy én nyernék.
Megmarkolom Van Helsing sörényét a jobb kezemmel, majd mellette állva, de az ellenkező irányba nézve lendítem meg jobb lábamat. Az egész mozdulatsor könnyed, egyszerűnek tűnő; a végén én pedig a ló hátán kötök ki. Érzem, hogy már nagyon indulna, de elég egy finom érintés, és tudja, hogy még nem mehet. Bármennyire is dühös akarok lenni erre a lóra, nem megy, mert annyira szeretem. Talán csak ezek az állatok azok, akiket tényleg szeretek.
- Sietek – szólok vissza vállam felett, majd külső szemlélő számára észrevehetetlen módon adok jelzést a lónak a lábszárammal, mire az kilő. Galoppozva indul meg a karámok közötti folyosón, el messze a fákon túlra, a birtok végébe.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 4:53 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
A Kivégző és A Hóhér
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: