Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Mason & Diana - Uszoda
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 03, 2015 3:03 pm Keletkezett az írás






Mason & Diana




Még mindig fáradt voltam az előző éjszakától, úgy éreztem mintha egy úthenger ment volna át rajtam. A fejem hasogatott, az összes csontomat külön éreztem a testemben. Molly adott egy kis nyugtatót valamikor hajnal körül, amikor már úgy éreztem nem bírom tovább. Előző délután veszekedtünk Timmel. Mostanában egyre többször és egyre sűrűbben ami annak tudható be, hogy egy nagyszabású ügyön dolgozik és ilyenkor sokkal ingerültebb, sokkal inkább ütésre áll a keze. Bármiért. Tegnap este munkába indulás előtt az volt a bűnöm, hogy hangosan mosogattam, és az edények egymáshoz zörrenése zavarta a filmezésben. Nem tudok csendesebb lenni, és amikor ezt szóvá tettem neki, már csak a csattanást éreztem az arcomon, meg azt, hogy nekivágódok a konyhaszekrénynek, és beverem a lapockámat. Egy hatalmas, mostanra a szivárvány szinte minden színében játszódó zúzódás lett rajta és én ilyen állapotban mentem el dolgozni. Molly az egyetlen talán akivel szót értek, aki nem faggatózik és aki nem akar többet megtudni rólam, mint amennyit elárulok. Nem akarom, hogy tudják, nem akarom, hogy sajnáljanak, és az ütésektől talán mégis jobban fáj a szemeikben a szánakozás. Én választottam a saját életemet, nekem kell miatta szenvednem és nem akarom, hogy valamiféle szerencsétlennek lássanak, aki nem képes a saját házasságát vagy éppen az életét rendben tartani. A meséimet az elesésekről látszólag elhiszik, nem kérdeznek róla, és én valahol talán hálás is vagyok érte. Nincs szükségem újabb magyarázkodásokra, éppen elég az ami van. Még mindig próbálom elhitetni magammal, hogy csupán azért van az egész, hogy jobb emberré váljak, hogy talán bennem van a hiba, hogy nem vagyok eléggé hasznos, nem vagyok jó feleség, nem vagyok még anya. Egyszer voltam, egyszer lett volna rá lehetőségem, de aztán....ez sem úgy sikerült ahogyan akartam, ahogyan szerettem volna. Valahányszor a férjemet akarnám hibáztatni nem merem még gondolatban sem. Félek, hogy ha a közelében vagyok, akkor meghallja, azt is ami csak ott van legbelül. Néha oroszul suttogok belülre, hogy ne értse, hogy ne tudja, mintha attól félnék, hogy ha rájön akkor megbüntet. Menekülnöm kellene, ma már megoldható a válás, nem kellene így élnem egy szadista barom mellett de félek, ahogyan féltem egykor is, amikor a lehetőséget úgy engedtem ki ujjaim közül akár tavasszal a könnyű pitypang ernyőt hagyjuk a szél játékára. Könnyelmű lépés volt, bárcsak meg nem történtté tehetném, bárcsak lehetőséget adna megmagyaráznom, de nem ad. Másfél éve olyan mintha valami láthatatlan entitással beszélgetnék, küldöm a buta emaileket, mert azt hiszem talán majd megesik rajtam a szíve és visszatér. De hiába is reménykedek. Olyan dolgot játszottam el amely törékeny, még a szívnél is törékenyebb amit vissza lehet hódítani, de  bizalmat romjaiból összekaparni azt hiszem nem lehet. Elhitetettem vele, hogy megtenném, hogy fontos a számomra, hogy miatta képes lennék megszökni, majd úgy fordítottam neki hátat, hogy közben tudtam kést döftem belé. De másképpen nem tudtam őt magam mellől elüldözni, másképp nem akart elmenni, azt gondolta megmenthető vagyok. Lehet, hogy az voltam, csak túlságosan gyáva, túlságosan félelemmel telt voltam, hogy megtegyem. Nem akartam vele menni, azt mondtam neki, hogy nem hiszek benne többé, hogy soha nem is hittem. Olyan szavakkal küldtem el, amit nem lehet visszaszívni, nem lehet azt mondani, hogy csak kicsúszott a számon. Több évtizedes barátságot romboltam le egyetlen óra leforgása alatt, mint valami érzelmi hurrikán, és nem néztem, hogy milyen kárt okozok. Elment, egyetlen szó nélkül vette a kabátját és elment, csak egy sms jött másnap egy e-mail fiók címével, ahova azóta is küldözgetem a leveleimet válaszok nélkül. Azt sem tudom olvassa e egyáltalán, nem tudok semmit. Mint a rossz iskolás gyerek már vagy ezerszer leírtam, hogy sajnálom, hogy minden amit akkor mondtam indulatból jött, hogy semmi nem volt igaz, hogy ha most dönthetnék már vele mennék, de olyan ez mint a tűz amelyet hagytunk kialudni, a hajnal párája pettyezi, és hiába akarjuk begyújtani, már nem lehet, már hasztalan szélmalomharc. Két hete írtam neki az utolsó olyan levelet, amit el is küldtem. Azóta ha leülök a gép elé, csak pötyögök a klaviatúra felett érthetetlen zagyvaságokat amiket végül kitörlök. Hiszen megígértem, hogy nem keresem többé. Azt hiszem végül mindig eljön az a pont amikor feladjuk amikor beletörődünk abba a sorsba amit választottunk még akkor is ha az nem a legjobb, soha nem is volt az. Badarság az egész! A munka végeztével letusoltam, elpakoltam a szennyest a szekrényembe, majd holnap, az utolsó éjszakás műszak után hazaviszem, és a reggeli forgalomban az uszoda felé indultam. A kocsiban bevettem két fájdalom csillapítót, egy nyugtatót és némi izomlazítót is. Nem, nem vagyok gyógyszer függő, csak egyszerűen szükségem volt arra, hogy elzsibbadjak, hogy ne gondolkodjak, hanem csak ússzak. Csapjam a vizet, ahogyan mindig szoktam, ahogyan a hullámzó kékségben látom viszont Tim arcát és dühösen, egyre vadabbul csapok előre a karommal, haladva már ezredszer is megtéve ugyanazt a távot. Indulatból úsztam, indulatból, mert régen ezek a délutánok máshoz tartoztak, másnak adtam ezt az időt. Nem tudom, hogy hiba volt az egész, hogy mit és hol rontottunk el? Talán nem kellett volna többet mögé gondolni, talán annak kellett volna maradnia ami mindig is volt. De hogyan maradhatott volna az mikor sosem volt? Mikor tudta és tudtam, hogy ez több volt. Mindig. Dühösen csaptam a kormányra ahogyan az uszoda előtt leparkoltam, és ezerszer is átkoztam magamat mindenért. Másfél éve nem volt nap, hogy valamely momentum nem jutott volna eszembe. Azt hiszem ebbe kapaszkodtam, ez volt az apró kis fénysugár, ami nem engedett elsüllyedni.
Fél óra múlva ereszkedem a medencébe, és magamon érzem a tekinteteket, de már nem foglalkozom velük. A testemet helyenként sérülések borítják. Némelyik friss, mint a lapockámon a tenyérnyi lila-kék-piros-sárga folt, vagy éppen a lábamon, a nyakamon. Mindig meg szoktak bámulni, de már nem foglalkozom velük, már hozzá szoktam ehhez is. Nem volt más választásom. Azonban onnantól, hogy a vízbe ereszkedtem, már nem is figyelt rám senki, nem foglalkoztam velem, egy voltam közülük. Az első hosszba kezdtem bele a legszélső részen, mindig itt szoktam ha szabad, és mindig pontosan ugyanakkor jövök. A fejem nem tudott kiürülni, nem tudtam semmi másra gondolni, de úgy gondoltam amint itt végeztem már könnyebb lesz. A gyógyszerek hatni kezdtek és lebegő, egészen eufórikus állapotba kerültem, és már nem volt lényeges, hogy mi is jár a fejemben. Ellazítottak és ez volt a lényeg. Csak a víz volt, meg én meg a sok badarság bennem, de pár óra múlva, amikor majd kijövök a medencéből már azok sem lesznek. Nem kell egyszerűen az égvilágon semmi csak pár hét nyugalom, hogy kitöröljem az e-maileket, hogy minden régi emléket amit egy dobozba rejtettem el, felvigyem a padlásra és igyekezzem kitörölni magamból az emlékét. Ha az olyan egyszerű lenne, tudom, hogy nem lesz az, hiszen a tárgyaktól megválhatok, megválhatok a levelektől, de attól, hogy óhatatlanul fehér rózsát vásároljak a virágosnál azt hiszem az ilyen apró dolgoktól soha nem leszek képes megszabadulni. Erőteljesen csaptam a vízbe, de már nem Timet láttam ott hanem magamat....magamat akartam felrázni. Erős akartam lenni. Olyan erős amilyennek hazudtam magam neki. És azt a hazugságomat is valóra akartam váltani, hogy nem szerettem, hogy soha de soha nem tudtam rá úgy tekintetni mint aki többet jelent mint egy barát. Csakhogy a hazugságok éppen úgy működnek mint a tárgyak: elrejtheted őket, de a tudat, hogy ott vannak az nem fog megszűnni. Az benned marad. Örökre. Újabb karcsapás és még egy és még egy. Külső szemlélő számára egy elhivatott úszó benyomását keltettem. Valójában egy esti műszak után idejött nővér voltam, aki képtelen megoldani az életének megannyi keservét. Pedig nagyon küzd.



¨¨ Note: Embarassed  ¨¨ Music:Time for lettin' go¨¨ Oufit:Fürdőruha¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 03, 2015 9:07 pm Keletkezett az írás



Diana&&Mason
Hello again...


Az élet kiszámíthatatlan. Eljöttem Sidney-ből, mert már nem kötött ide semmi. Egykor minden itt volt, a családom, a barátaim, a munkahelyem, és Ő. Meg akartam menteni attól a rohadéktól, aki akkor elhívta a bálba. Aki tudta, hogy tetszik nekem, mégis közénk állt. A férfi, aki most is a városban fertőz az igazságszolgáltatás bugyrain belül, és kívül. aki miatt nyomoznom kell, mert a főnökeim azt gondolják, az itteni iroda, és a rendőrség téglákat rejt. Hazaárulókat, terroristákat. Emlékszem a férfi arcvonásaira, emlékszem, hogy egykor mennyire jóban voltunk. Talán színjáték volt, talán nem, de már nem barát. Ellenség, akitől nem tudtam megmenteni azt, aki mindennél fontosabb volt. aki mindent tudott rólam. Pedig elhittem, hogy ő is akarja, hogy velem jön Bostonba, hogy megvédhetem. Minden követ megmozgattam, a ismeretségemet, segíthettek volna, és én is, ő pedig összetört. Apró miszlikbe szaggatta az álmaimat, eltiport, mint egy hamvadó cigarettavéget. Mintha csak egy rovar lennék, egy élősködő. Legalábbis én ezt éreztem. Olyan nyomorultul éreztem magam akkor, összeomlott a világom. Kiabáltunk egymással, és úgy éreztem, mintha mérföldek, és egy hatalmas szakadék választana el. Hiába akartam, hogy meghalljon, olyan érzés volt, mintha soha nem történne meg, pedig az együtt töltött idő, az a sok-sok év, melyet barátként éltünk meg... Fontos volt nekem, és nem múlt el nap azóta, hogy ne gondoltam volna arra, mi van vele? Él még, vagy ott hagyta már a férfit, aki a fő nyomozás célpontja? Vajon boldog most? Annyi kérdés merült fel bennem akkor, mikor elhagytam Sidney légterét, csak egy üzenetet írtam neki egy e-mail címmel, és nem sokkal később bebizonyosodott, hogy a kérdéseimre a válasz nem. Nem boldog, nem hagyta el, vele van, és az a rohadék még mindig bántja őt. Mégsem feleltem. Soha. Semmit. Mert megbántott, és nem tudtam hinni neki. Bíztam benne, ő pedig eljátszotta ezt. Nem voltam képes válaszolni a leveleire, mert úgy éreztem, ezzel magamat csapnám be megint, és nem akartam ismét olyan nyomorult helyzetbe kerülni. Nem akartam többé reménykedni, és valahol talán így volt a helyes.
Apám pedig hozta a formáját, és nem kertelt, mikor közölte, hogy ő intézte így. Ne legyek messze a gyökereimtől, és talán motiválom az öcsémet. Jah, persze nem vált be neki. Ez van. De az öreg mindig is tudott meglepetéseket okozni, hiszen a „tiszteletemre” rendezett vacsorán kiderült, hogy egy nőt akar bemutatni nekem. Valami közeli ismerősének a lányát. A nőt, akit el kell vennem. Valahogy nem gondoltam, hogy ez helyes lenne, és nem is akartam ezt tenni. Sőt, gyűlöltem őt, hogy még mindig befolyásolni akar, de végül úgy éreztem, ezzel felejthetek.
Mert a felejtés az, amire szükségem van, még akkor is, ha ez nem megy. Mert nem olyan egyszerű, nem tudok parancsolni az érzéseimnek, nem kapcsolhatom ki, nincs rajta egy gomb, hogy soha ne érezzek többé. De ez se lenne megoldás, mert ettől vagyok jó, ettől vagyok képes végezni a munkám, hogy van szívem.
- Westwood - érintés ránt vissza a karomon, és egy apró rázás. Kirántanak a gondolataimból, Giles az. Sűrűn hívjuk egymást a vezetéknevén, amolyan bevett szokás. Alig ár órája értünk ide, még szinte be se rendezkedtünk. A régi lakásom rég nem volt meg, így hotelba kaptunk helyet. Csak az erkélyen állva figyelem a várost, mely az otthonom volt, de Giles hangja hoz vissza a jelenbe a múlt fogságából.
- Mondd - fordulok felé, majd a felsőm alá rejtem a láncot, amin egy igen különleges medál foglal helyet már nagyon rég.
- Menjünk ki úszni - dobja fel az ötletet, én pedig összevont szemöldökkel nézek vissza rá. Újabb emlékek ugranak be a semmiből, de megdörzsölöm a szemeimet, hogy elűzzem őket.
- Semmi kedvem. Pár óra múlva jelenésünk van, fáradt vagyok. Aludni akarok, és végre egyszer egy kicsit pihenni - veszek egy mély levegőt, majd visszamegyek a lakosztályba, hogy a cuccaim közt kutakodjak, de csupán céltalanul.
- Veszek neked dupla kávét. Rád fér. Kissé feszült vagy, amióta Darrel kijelentette, hogy ide jövünk - ritkán Giles is megkomolyodik, és képes olyan dolgokról beszélni, ami nem csak szívatás.
- Nézd. Nem akarok arról beszélni, hogy mi bajom van most. Darrel elég egyértelmű volt, vagy eljövök, vagy repülök az utcára. Azt gondoltam, több, mint tíz év után nem ezt érdemlem, szóval engedd meg kérlek, hogy ki legyek akadva - jelenleg feszült vagyok, talán jó ötlet lenne úszni, hogy levezessem a feszültségem, bár egy edzőterem jobb lenne, vagy egy gyakorló pálya, ahol lőhetek.
- Oooké - hátrál Giles, majd a táskájából kihalászik pár holmit, és egy kisebbe dobja. Közben én is ezt teszem. Mikor elindul, szó nélkül megyek vele, majd a kocsiban kérek tőle bocsánatot, mikor útban vagyunk a célállomás felé. Giles nem érdemelte meg a kitörésemet, de eléggé feszültté tesz a munka, a régi emlékek, Darrel kijelentése. De biztos vagyok benne, hogy nem rúgna ki. Hinnem kell ebben. Amikor a helyre érkezünk, érzem, ahogy feszültebbé válok, de tudom, hogy szükségem van a kikapcsolódásra. Ezért keveset beszélve öltöztem át, és amint a víz hűvössége körülölelte testem, már nem érdekelt más. Csak a víz, és az úszás. Néha még Giles-ról is megfeledkeztem, olykor összetalálkoztunk, ahogy a pár perces pihenőnél is történt. Egy pontra fókuszált, én pedig követtem a tekintetét, és akkor rájöttem, hogy mit is néz. Egy pillanatra a vér is megfagyott bennem. Azt gondoltam, össze se futunk majd, hogy elkerüljük egymást, de nem így történt. Láttam a testén a foltokat, és egy pillanatra elöntött a harag. Éreztem, ahogy le sem tudom venni róla a szemem, de így nem mehetek oda hozzá.
- Ez sem a lépcsőn való legurulás okozta sérülések kategória - fordul felém Giles, melyre én is ránézek. - Megyünk?
- Én maradnék. Menj előre, majd a hotelban találkozunk - jelentem ki, de nem magyarázok meg semmit. Nem érdekel a kérdő pillantás, csak úszni kezdek. A középső részen, Vele egy időben. szinte egyszerre. Olykor lehagy, vagy én őt, de figyelem őt, mintha megszállott lennék, de csupán le akarok nyugodni. Nem mehetek hozzá oda feszülten, mert érzi, nem lenne rá szüksége. Sőt, igazából oda se akarok menni, csupán látni őt, ahogy úsik, ahogy próbálja elfeledni a napját, vagy a férjét. Legalábbis én ezt képzelem bele. Hatással van rám, ez tagadhatatlan, de mégis sértettséget érzek. Átvertséget. Fogalmam sincs, mennyi idő után döntöm el, mit is akarok. Keresztben úszok, hogy középen találkozzunk, szinte összeütközzünk. Tudni akarom, mi van vele mostanában, hiszen két hete egyetlen levelet sem írt. Pedig nem hittem, hogy az lesz az utolsó. Nem hittem neki, ő pedig betartotta.
- Szia, Diana - csendül fel a hangom, és ahogy elhaladna mellettem, megérintem a karját, hogy észrevegyen, mert látni akartam őt. Nem távolról, nem a medence közepéről, hanem szemtől szemben. Arcomról nem olvashat le semmit, egy régi félmosoly halvány utánzata ül ott, de lassan eltűnik onnan. Nem tudom, hogy álljak ehhez, nem gondoltam át, mit is kellene mondanom, csupán jöttem. - Hogy vagy mostanában? - egy cseppnyi sértettség hallatszik a hangomban, alig észrevehető. De hiába a másfél év, a fájdalom, amit okozott, hiába mindez, hiszen még a barátja vagyok, soha nem szűntem meg az lenni, még akkor is, ha nem úgy tűnt. A barátja vagyok, és az is maradok. Feltéve, ha nem küld el innen...
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Szept. 04, 2015 10:38 am Keletkezett az írás






Mason & Diana




Kikapcsoltam...vagyis próbáltam kikapcsolni. Az agyamban a gondolatok elképesztő sebességgel peregtek végig, már nem tudom mi volt az ami végül az emlékeket felszínre hozta, de megtörtént. Eszembe jutottak, és ahogyan a víz kavargott a kezem alatt, ahogyan úsztam, ahogyan a távokat magam mögött hagytam nem számolva hanyadszor fordulok meg a medence falánál, úgy lett egyre fájdalmasabb visszagondolnom ezekre. Ahányszor az uszodába jöttem, az számomra mindig olyan volt mint a reggeli kocogások. Erre az időre újra a régi lehettem, eljátszva a gondolattal, hogy mi lett volna ha. Ha egykor másképpen döntök, ha egykor nem mondok igent, semmire amit Timothy akar. Ha akkor, amikor először kezet emelt rám, akkor egyszerűen otthagyom. Gyávaság vezetett, vagy attól féltem, hogy egyedül maradok? Hiszen soha nem voltam egyedül, soha nem kellett azt éreznem, hogy nem áll mellettem senki, hiszen Mason mindig ott volt, ha kellett. Néha azt gondoltam nem is alszik, mert valahányszor szükségem volt rá, mindig ott volt...másfél évvel ezelőttig mindig. Csaptam egy erősebbet, ahogyan a karom rásimult a vízre a hullámok fájdalmasan martak bele a bőrömbe. Kicsit talán kínoztam magam, azt gondolván, hogy a testem fizikai kimerítése a végtelenségig, majd egy álomtalan alvást hoz el a számomra, ha végre hazajutok. Nem is tudom mit reméltem, hogy valaha képes leszek kiverni a fejemből? Igen, azt hiszem ezt gondoltam, meg azt, hogy a sértő szavaimmal olyan messze lököm amennyire csak lehet. Hogy ez az óceán túlpartja, arra azonban nem gondoltam. Évtizedeken keresztül itt volt amikor kellett, és már nincs, egy ideje nincs, csak az én emlékeimben és gondolataimban. A medence mesterséges megvilágításában is jól láthatóan csillan a nyakamban valami. Egy emlék, egy félbe tört medál. Régi emlék, és talán a legfontosabb. Csak egy rövidítés és egy dátum van rajta, ami számomra fontos....ami számunkra fontos volt. Örökké barátok maradunk, hittük ezt, bár azt hiszem ez mindig is sokkal többről szólt, csak valahogyan elsétáltunk egymás mellett, vagy talán mindketten meggyőztük önnön magunkat, hogy az érzések kínosan egyszerűek, hogy fontos a másik, de nem annyira, hogy ezt valahol elrontsuk. Gyerekek voltunk, felelőtlen álmokkal, és soha be nem teljesedő vágyakkal, amelyek mostanra már lehullottak, akár az őszi fáról a levetkezett sárguló levelek. Lábak tapossák, végül avarként döngölik a földbe. Halott. Az egyik hossz után zihálva kapaszkodtam bele a rajtkőbe, a levegőt úgy kapkodtam mint egy fuldokló, láttam az úszómestert, ahogyan lassan emelkedik fel a székből, én pedig nagyon finoman emeltem ki a karomat a vízből intve felé bólogatva, hogy jól vagyok, nincsen semmi baj. Persze ez nem volt teljesen így noha talán csak annyiban, hogy fizikailag kevésbé voltam még így is kimerült mint lelkileg. Nem akartam hazasietni, mert a mai nap az enyém volt. Mire visszaérek reméltem, hogy Timothy-t már nem találom otthon, bár azt hiszem az előző éjjeli tivornya nyomait még takaríthatom el, mielőtt lepihenek aludni. Ha éjszakás voltam azt hiszem maga a tudat is nyugtatóbb volt, hogy nem gondolok arra mi folyik az otthonomba. Nem egyszer cipeltek fel nőket a haverjaival a lakásunkba, és az olcsó, lehetetlenül igénytelen parfümjeiktől bűzlött a hitvesi ágyunk. Zokogva húztam le az ágyneműt és került  a helyére másik. Megalázott voltam, sebzett és nagyon fáradt. Belefáradtam az egészbe, és leginkább az ostoba döntésem következményeibe. De egyedül cipeltem egy ideje ezt az egészet, talán csak abban reménykedtem egy ideig, hogy megbocsát, hogy talán még a barátságunk majd helyrehozható lesz, hogy nem törtem őt annyira össze, hogy ne lennék képes megint egybe rakni. De Mason lelke sokkalta érzékenyebb volt, egy emberi porcelán, amit a szavakkal szilánkokká zúztam. Hiába rakjuk egybe, talán mindig is hiányozni fog onnan néhány darabka, amit nem leltünk meg. De erre sem adott esélyt nekem....nem is tudom miért kaptam azt a címet tőle, ha soha nem válaszolt. Mintha beleüvöltenék a világba, de valójában senki nem hallja a hangom, senki aki fontos, és ő fontos volt. Kapaszkodtam még egy ideig a medence szélén, a himbálózó elválasztó gyűrűk finoman hullámoztak alattam, végül aztán ellöktem magam, hogy újra a gondolataim és a testem hajtson. Rengeteg dolgom lett volna a mai napra, ha sikerülne előtte egy keveset aludnom, és nem megint altatót kell bevennem, hogy ne gyötörjenek a kínzó álmok. Készülnöm kellett volna az év végi rendőrbálra, a ruhám anyagát sem választottam még ki, bár a színét már Tim eldöntötte: vörös. Gyűlölöm ezt a színt és ezt ő is tudja, azt hiszem pontosan ezért választja, mert látja rajtam a kínlódást, a szenvedést, ez indítja be. Mikor erre rájöttem egykor azt hiszem féltem. Ez volt a legelső érzés a közelében, ahogyan akkor is féltem valahányszor ezekkel a parancsokkal állt elő. Ó igen, a férjem soha nem kért, soha nem kívánságai voltak felém, hanem parancsai. És ez az érzés azóta is megvolt, amelynek leküzdésében segített Mason. Megint fordultam a medence falánál, a lábam halkan csusszant végig a csempén, a víz magába fogadott, prüszköltem, de úsztam, néha mintha neki ütődtem volna a gyűrűknek, majd egy tompa ütődés, és megálltam egy pillanatra, kellett egy kis idő, amíg a szememből a vizet kidörzsölöm, valami bocsánatkérés félét motyognék, ha nem fagyna belém a szó az első másodpercekben. Még nem látom, de a hangja szinte végigszánkázik a bőrömön és alatta futkorászva jut el a torkomon keletkező gombócon át a fejemig hatalmasat kongatva bent. Klang! Mason! Az érintésre összerezzenek, és rémülettel húzódom hátrébb. Nem tőle ijedek meg, hanem a tudattól, hogy itt van. Itt? Miért éppen itt? Ahogyan lassan kinyitom a szememet a szempillámon temérdek kis apró vízpettyecske csücsül, a szemeim azt hiszem lehetetlenül vörös színben vibrálnak a klóros víztől, még kicsit kapkodom a levegőt, de azt hiszem ebben a pillanatban az a legkevésbé fontos, hogy az úszás kifárasztott. Nem tudok megszólalni, akárha láthatatlan kezek finom homokkal szórták volna tele a torkomat, még levegőt is alig kapok.
- Mason?- nem tudom és igazából nem is akarom leplezni a hangomban fellelhető meglepettséget, örömet, haragot, vágyakozást, hiányt, dühöt és szeretetet amit kivált belőlem a jelenléte, ezeket mind így együtt és egyszerre érzem pár másodperces késésekkel, és ez az arcomon látható kifejezésen is látszik. A nevéig jutok el, aztán megint nem tudom mit mondjak. Legszívesebben a nyakába ugranék és átölelném, legszívesebben pofon ütném a hallgatása miatt, a megválaszolatlan leveleim miatt és legszívesebben azt kívánnám soha ne jött volna vissza. Két hete határoztam el, hogy lezárom azt amit tudom, hogy nem lehet. Mintha az égiek szeretnének és gyűlölnének egyszerre, hogy most visszavezették őt hozzám. Hozzám? Ne legyek naív. Ha ő most itt van annak két oka lehet: munka vagy család. Miattam nem jött volna vissza, azok után amit mondtam. Szinte ösztönösen simult a kezem a nyakláncomra és nyitott tenyerem alá rejtettem a medált. Jing és Jang. Ezt gondoltuk egymásról, én voltam a fehér...a fehér...a fehér rózsa aki mindig ott volt az ö feketeségébe, amit többnyire az apja szigora és az életének beszabályozása jelentett. Napsugár voltam neki, néha azt hiszem hívott is így...megkoptak az emlékek, de ez nem. Ez olyan erős volt közöttünk, hogy még Timothy sem tudott elválasztani tőle. Tudta, hogy inkább belepusztulnék, úgyhogy hagyta....egy ideig. De aztán ő győzött, vele maradtam, Mason pedig elment.
- Hogy....te hogy?- forgattam a fejem körbe, mintha keresnék valakit, akivel jött, aki itt van vele, bár ebben sem vagyok biztos. Fáradtan dörgöltem meg a szemeimet két ujjam közé csippentve az orrnyergemet, majd felnéztem rá.
- Nem tudtam, hogy visszajöttél. Nem szóltál....- a hangomban egy cseppnyi szemrehányás sem volt, inkább bűnbánó volt. Hogyan is szólhatott volna? Utolsó találkozásunk....az utolsó személyes találkozásunk alkalmával kiabáltunk egymással. De mindig ez volt ha Timothy és a házasságom szóba jött.
~ Bízz bennem Diana!~
~ Nem! Te soha nem tudtál megvédeni tőle, és soha nem is fogsz tudni! Nem bízom benned, Mason, soha nem is bíztam!~

Kegyetlen szavak ezek, ha olyannak mondjuk akit mindennél jobban szeretünk, akinek legszívesebben azt mondanánk: „Veled megyek! Akárhová!” De maradtam. Ő pedig visszatért.
- Munka....vagy....család....vagy mindkettő?- annyira ostoba kérdés volt de hirtelen nem tudtam mit kérdezzek tőle. Mindent tudni akartam, de lehet, hogy semmit. Lehet jobb, hogy nem tudom mi van vele. Még jobban fájna azt hiszem. Bár megérdemelném. Már olyan mindegy egyel több vagy kevesebb.



¨¨ Note: Embarassed  ¨¨ Music:Time for lettin' go¨¨ Oufit:Fürdőruha¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Szept. 04, 2015 1:27 pm Keletkezett az írás



Diana&&Mason
Hello again...


Egyetlen pillanat volt csupán. Az egyik percben teljes meggyőződéssel hittem, hogy velem jön, hogy megvédhetem őt, hogy végre nem engedi, hogy az az átkozott befolyással legyen rá, de minden megváltozott. A következő pillanatban éreztem, ahogy zuhanok, ahogy egyre mélyebbre esek, és nincs kapaszkodó, ahogy a zuhanásnak sincs vége többé. Ismert. Tudja, hogy nem nyílok meg, hogy zord külső mögé rejtőzöm, és bíztam benne, ő pedig szavaival mindent tönkretett. Azok a szavak, melyeket soha nem felejtettem el. „Soha nem is bíztam benned” Úgy éreztem, elárult, becsapott, és játszott velem, hogy az a sok hosszú év, a törhetetlen kapcsolat közöttünk semmivé foszlik. Elszáll, mint a hajnali köd, ahogy a nap sugarai űzik el, úgy tört össze mindent. Mondhatnám, hogy meggondolatlanul, de nem. Mindent meggondolva tett, határozottan mondta ki a szavakat. Egészen addig bíztam abban, hogy velem jön Bostonba, hogy végre megmenthetem, de tévedtem.
Percekig figyeltem akkor, mintha soha nem láttam volna még, mintha nem ismerném. Végül szavak nélkül dobtam el én is az egészet, ahogy ő, csupán nekem nem volt olyan könnyű.  Fájt, és dühödten hajtottam el, miközben gyerekkorom óta először égették a szememet keserű könnyek, melyeket alig nyeltem vissza. Dühös voltam, és a lakásom bánta. A hely, mely túl sok emléket tartogatott, szinte romba döntöttem. Törtem és zúztam. Azt hiszem, a repülőjegy akadt a kezembe, mire végre lenyugodtam. Kettő volt. Reménytelenül hittem, hogy velem jön, bíztam benne, és megvettem a jegyeket az ő tudta nélkül, ám hamar a tűz martaléka lett az övé. Végignéztem, ahogy az enyészeté válik, minden, amit az a darab papír képviselt. Soha nem is akartam visszatérni többé. Örökre magam mögött akartam hagyni ezt az egész helyet. Már nem tartott semmi, és senki vissza, Diana se jött utánam, vagy küldött üzenetet. Ezért összepakoltam. Elfogadtam a felkérést, mely a bostoni irodába szólt, és elmentem, hogy vissza se nézve építsem újra az életem minden apró részletre ügyelve. Felépítettem a falat, és a munkába temetkezve próbáltam megfeledkezni a régmúlt sebeiről, és ha ez nem segített, bárba mentem, hogy igyak egy keveset, majd valamilyen nővel szórakozhassak.
Pedig pontosan emlékeztem arra a napra, mikor apám bemutatta a nőt, akit el kellene vennem. A nőt, aki alig volt huszonöt, látványomra piros pír jelent meg az arcán. Lesütötte a szemeit, és remegő, hűvös ujjait nyújtotta felém. Ő beletörődött, sőt akarta, hogy elvegyem. Apám pedig félrehívva figyelmeztetett, ha elutasítom, ha jelenetet rendezek, tönkretesz. Képes rám hatni, de nem ez döntötte el a dolgot. Már annál jobban úgy sem lett volna képes tönkretenni, amilyen mélyen akkor voltam. Így hagytam, hadd higgye, azért teszem, mert megfenyegetett.  
De sosem voltam hűséges hozzá, arról nem szólt apám parancsa, hogy még véletlenül se csaljam meg, és nem kellene ezt tennem, mert nem érdemli meg, de ha olyan valakivel kell leélnem az életem, akit nem tudok szeretni, akkor mégse legyen igazi börtön az élet. Ha a munka megbéklyóz, ha a főnök kirúgással fenyeget, ennyi nekem is jár. Ahogy az úszás is, mely kikapcsol, és elrángat a valóságtól messzire. Olyan messzire, amennyire csak lehet. Gondolatok nélkül teszem a köröket, majd végül emlékek úsznak be, és egy nő. Nem... Nem egy nő, hanem A nő. Az, akiért mindent feláldoztam volna, aki összetört, megsértett, és porig alázott. Feszültté tesz, és zárkózottá, holott régen nem ilyen hatással volt rám. Mégis odamegyek hozzá, mégis megszólítom, habár igyekszem tartani a távolságot, nem megy. Ahogy elhúzódik, egy pillanatra ismét a múltban érzem magam, tekintetem a víz felszínére mered, majd vissza rá, ahogy kiejti a nevem. Senki nem szólított így másfél éve. Csak neki engedtem, soha senkit nem is érdekelt rajta kívül a második nevem. Keze a mellkasára simul, én pedig követem tekintetemmel a mozdulatot. Meg mernék rá esküdni, hogy az a félbetört medál, mégsem nézem soká, csak az arcát.
Bár nem látszik, eszembe jut egy emlék, a medállal kapcsolatban, tisztán látom magam előtt, ahogy keresem a boltban a tökéletes engesztelő ajándékot, mert végül is megmentett. Nem akartam elmenni arra a műtétre, féltem, hogy megvágnak, egyenesen irtóztam tőle, és átmentem hozzá, ami talán szerencsésnek mondható, hiszen ott lettem rosszul, nem otthon, egyedül. Az életemet köszönhettem neki, és egy fejmosást, mely ráébresztett az ostobaságomra. Olyan volt nekem, mint a fény, olyan, aki mellett én is fontos voltam, ha már apám soha nem mondta ki, anyám pedig az öcsémet babusgatta. Mintha én csak kívülálló lettem volna, most mégis vittem is valamire.
- Miért kellett volna szólnom? - megrázom a fejem. Egy pillanatra a sértettségem kerekedett felül, és eszembe jutottak a főnököm szavai, majd ismét a régi szavak, mellyel minden romba dőlt. - Sajnálom, kissé feszült vagyok mostanában - nem tudom eldönteni, hogy álljak hozzá, mégis szabadkozom a nyers szavaimért. Terv nélkül jöttem ide, spontán, és ez által úgy érzem, elbaltáztam. Talán ide se kellett volna jönnöm, hagynom kellett volna, hogy kimászva a medencéből elsétáljon, vagy mennem kellett volna Giles-szal. Rám férne az a kávé.
- A munka hozott ide. Tegnap tudtam meg, igen komoly ügy lesz, azt hiszem, sok múlik ezen - a munkám a szenvedélyemmé vált, pedig gyűlöltem. Apám azt a sorsot akarta nekem, amit végigvitt ő is. Először katona volt, majd az FBI felkereste, és kiképezte őt. Viszont ezt az egyet elértem nála, hogy nem akarok katona lenni. Így megmaradt az utóbbi, melyet annyira gyűlöltem, hogy szavakkal soha nem tudtam körülírni. Diana tudta, mennyire nyűgnek éreztem az elején, egészen addig, míg meg nem ismertem Giles-t újoncként. Mellém tették, hogy segítsek neki, és akkor más lett minden. Az ő munkaszeretete rám ragadt, és már nem csak kötelességként éltem meg, nem csak azért akartam a legjobb lenni, mert apám ezt várja el tőlem, hanem mert én is akarom. Diana ezt is tudta, mindent tudott rólam. Most pedig őt figyelem, a tekintetét, és mindent, mintha először látnám, mintha eddig el se tudtam volna képzelni őt magam előtt. Mégsem engedhetek az érzéseimnek, mert rettegek, hogy ismét fájni fog, hogy az itt töltött idő alatt ismét történik valami. - Csupán pár hét, de vissza kell mennem Bostonba, apám számít rám - mondom ki azt, amit elmondhatok, hiszen az ügyeimről nem beszélhetek, azokról, amik éppen folynak, habár ez még csak délután kezdődik majd el. Mondatommal mindent elmondtam. Az öregem már régebben visszament, áthelyezést kért, vissza a szülővárosomba, ahol pár évig éltem csak. Én voltam, aki maradni akart, mert hittem, hogy végre boldog lehetek. De ez az illúzió elszállt, elvitte a szél. Most mégis itt vagyok, vele szemben, és fogalmam sincs, mit is mondhatnék még Neki.
- Hogy vagy mostanában? - kérdezem tőle egy kicsit talán szórakozottan, mégis igyekszem megtartani a távolságot. Érdekel, mi van vele, függetlenül attól, hogy összetört, és a fájdalom, és a sértettség még mindig bennem él, komolyan tudni akarom, mi van vele. Mégis nehéz a közelében lenni, olyan, mintha önmagamat döfném szíven újra és újra, ahogy a másodpercek percekké nyúlnak egymás társaságában. Ahogy az elfeledettnek hitt érzelmeim ismét feléledve próbálnak előtörni onnan, ahová elrejtettem őket...
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Szept. 04, 2015 8:15 pm Keletkezett az írás






Mason & Diana




Volt időszak, amikor mindent megosztottunk egymással, amikor nem voltak sem titkok sem hazugságok, nem voltak elhallgatott gondolatok. Félmondatokból értettük egymást, néha csak egy elejtette gesztusból, egy másképp rezzenő szemhéjból, és lassabban záródó ajkakból, egy másképp vett levegőből, és félve kiengedett sóhajtásból. Voltak idők, amikor Mason volt a legfontosabb része az életemnek, hovatovább az egyetlen. Nem volt senkim akihez kötődhettem volna, senki aki törődött volna velem. Csak egy idegenből ideszakadt kis fruska voltam, egy felesleges kacat a rohanó világ kincsei között. Volt idő amikor fontos voltam neki, talán abban bíztam mindig, hogy vagyok annyira fontos, hogy újra megpróbálja, hogy megérti miért tettem akkor amit tettem, de azt hiszem sosem leszek képes megbocsátani magamnak miatta, hogyan várhatnám el, hogy ő megtegye? Mégis nap nap után írtam a leveleimet, próbáltam neki elmondani, hogy semmi nem változott talán csak én változtam meg, mert megismertem az érzést: milyen amikor hiányzik valaki. Eddig nem tudtam, mert itt volt, mindig itt volt. Valahányszor Tim bántott, hozzá futottam, valahányszor nem bírtam tovább, hozzá futottam valahányszor úgy éreztem el akarok menni, ki akarok innen szakadni megint csak hozzá futottam, a végére  már el sem akartam tőle jönni. Ám mikor megvolt a lehetőségem, amikor megadatott, hogy valóban megtegyem, gyáván meghátráltam. Mai napig próbálom magamnak megmagyarázni, hogy miért döntöttem végül úgy, hogy Tim-el maradok. Aztán rájöttem, hogy nem magamat féltettem, hanem őt. Csökönyös volt, kitartó, és ismertem: ha valamit véghez akar vinni, akkor meg is teszi, bármi áron. És nem akartam, hogy a bármi akár az élete legyen. Ő azt mondta meg tud védeni, én azt gondoltam, hogy fogalma sincs róla Timothy keze meddig ér el, és arról sem, hogy az uralkodási vágya, az irányítása mindenek felett az évek során egyre súlyosabbá vált. Hittem benne, az életemet is rábíztam volna, de nem tudtam elküldeni, nem tudtam ész érvekkel hatni rá, mert mindenre megvolt a válasza, és én belefáradtam a kétfrontos harcba. Timothy semmit nem sejtett. Bár világ életében féltékeny volt Mason-re, világ életében azt próbálta bebizonyítani, hogy jobb nála, hogy mindenben jobb, és azt hiszem egy ideig, amíg nem láttam milyen ő valójában talán azt gondoltam, hogy ez valóban így van. Nagyon sok pofon csattant el ezt bizonyítandó, a meggyőzés egy elég kemény és fájdalmas módját választva. De már azt hiszem nem is a pofonok fájtak egy idő után, hanem a becsmérlő szavai, és az, hogy egy részük igaz volt. Hogy mindig is hozzá ragaszkodtam jobban, hogy mindig is ő kellett nekem. Mason. Amikor a férjem merev részegen hazatántorgott a nászéjszakánkon, kulcs csont töréssel mentem másnap kórházba. Nekem ez az emlékem maradt arról a napról, és nem az, hogy hozzábújok, és próbálom kizárni magamból a világot. Ölelésre vágytam törődésre, gyengédségre, hiszen egy nő voltam aki a felesége lett, miért kellettem hát neki? Mason felbukkanása temérdek emléket ömlesztett a felszínre amelyet már elzártam azzal, hogy hagytam elsétálni őt, és azt hiszem most döbbentem rá, hogy sokkal könnyebb volt írni neki, semmint most szemtől szemben lenni vele egy kéken hullámzó uszoda tompa visszhangokkal vegyes medencéjében. Nem azért húzódtam el tőle, mert a közelsége zavaró lett volna, hanem pont azért mert nem volt az, már nem lehetett az. Nem lehetett meg nem történtté tenni azt a fél évet és azt hiszem bármi is van most, vagy bármi is történt azután, engem ez a hat hónap tart még életben. Annak az emlékeiből építem minden reggel újjá magam, mintha egy megkopott régi álmokból faragott sminkdobozka lenne, amelyre kettőnk nevét vésték. Lehetne egyszerűen csak szentimentálisan romantikusan tekinteni erre az időre de azt hiszem ez nem erről szólt. Barátok voltunk, végül lopott pillanatokat birtokló szeretők lettünk, talán mert ostoba gyerekek voltunk egyszer régen elmondani egymásnak amit már régen meg kellett volna tenni. Én mégis szívesen emlékszem ezekre az időkre vissza, mindenre amiben ott volt ő is. Azt hittem könnyebb lesz magam mögött hagyni a rossz döntést, a házasságomat, a férfit, aki soha nem tekintett rám a felségeként, csak egy birtokba vett tárgyként, amit kénye és kedve szerint rendezhet a lakáson belül. A munkám volt az egyetlen ami lekötött mióta ő elment, és azt gondoltam ez elég kell legyen túlélni. Nem volt elég, és erre akkor döbbentem rá, amikor meghallottam a hangját. Soha, senki nem volt képes olyan szigorú lágysággal kiejteni a nevemet, ahogyan ő. A vízben kapálózó lábaim egy pillanatra megremegtek, mintha görcsbe rándultak volna. Még mindig érzem a késztetést hogy közelebb mozduljak hozzá, de már csillapodtam, már csak egyszerűen átölelni vágytam volna, csak úgy mint régen, amikor még barátok voltunk. Amikor még jelentettek neki valamit ezek a mozdulatok. Vajon ha megtenném elhúzódna? Igen, ebben biztos voltam, de talán erősebb volt bennem a félelem az elutasításától. Jobban fájna, mint az, hogy még sosem éreztem a közelségét olyan távolinak, mint ebben a pillanatban. Féltem, hogy csak álmodom, hogy a sok gyógyszer amit bevettem, az éjszakás műszak utáni fáradtság teszi ezt velem, hogy hallucinálni kezdtem, de minden túl valóságos volt ahhoz, hogy csak egy élénk álomkép legyen. Nem az volt. Az ingerültebb hangsúly volt az ami aztán igazán valóságossá tette a számomra, és egy pillanatra össze is rezzentem, mint egy erdőben megriasztott őzike. Rándult a testem, rezzentek a szempilláim, elkerekedett a szemem, aztán finoman oldódtam fel amikor megéreztem a hangjában felbukkanó lágyságot, ami az előzőt igyekezett kompenzálni. Most értettem meg, hogy éppen úgy össze van zavarodva ahogyan én, és most értettem meg, hogy nem miattam van itt, fel sem volt készülve a találkozásunkra, ahogyan én sem voltam. Kapaszkodtam abba a medálba, az egyetlenbe amiről úgy éreztem megmaradt nekem belőle. Ujjaimmal finoman szorítottam rá, a tenyeremben tartottam, ökölbe szorítva a kezem, ujjaim egészen elfehéredtek a mozdulattól.
- Semmi baj.- nyögtem végül nagy nehezen, hangom szinte lassú visszhangként verődött vissza a víztükörről. Egyre fárasztóbb volt egy helyben kapálózni, úgyhogy kinyújtottam a kezem, ami még szabadon volt, és odaevickéltem a medence falához, remélve, hogy ezt az apró távolságot megteszi velem. Valamibe kapaszkodnom kellett, mert az erőm szépen elhagyott a közelében. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy itt van, hogy újra láthatom, noha azt hiszem már régen lemondtam róla, hogy visszatér. Tudtam hova ment, visszatért oda ahova mindig is tartozott, de belül egy hang üvöltött, amely azóta is szűnös szüntelen kopogtat legbelül utat követelve magának, hogy elmondjam neki: nem, neki nem ott az otthona, neki mindig is itt volt, itt velem. Jogom lenne hozzá? Egy szemernyi sem! Bátorságom? Még annyi sem. Hát mi maradt nekem amivel meggyőzhetném? Semmi…csak én, Diana. Csak egyszerűen, aki mindig is voltam, aki messze űzte őt. Figyeltem ahogyan beszél, néztem a szájának a mozgását, aztán felpillantottam a homlokára, ahogyan ráncolta, mindig ráncolta ha feszült vagy ideges volt, és ilyenkor mindig finoman végigsimítottam rajta a tenyeremmel, rajta hagyva egy ideig, gondoskodón. Most csak gondolatban vittem végbe ezt a mozdulatot. A munka hozta ide, de csak rövid időre.
- Én…nem tudtam, hogy az apád is visszaköltözött Bostonba. Bár vannak dolgok amik továbbra sem tartoznak rám, ahogyan a hivatal ügyei sem.- mondtam végül egy sokat sejtető szarkasztikus hangsúllyal, jelezve, hogy Tim továbbra sem beszél a hivatali ügyeiről nekem. Mert nem tartozik rám, ahogyan ő szokott fogalmazni a maga nyers és ellenállhatatlanul jópofának hitt stílusában
~ Mert kurvára befogod a pofád, és nem kérdezel, nem csipogsz. Kussolsz, Dio! Ami bent történik az ott történik és nem itt, nem rád tartozik, kapisgálod, galambom?~
Nem tudom, hogy a szégyen nagyobb amikor ezeket a szavakat mások is hallják, vagy az, hogy nem mond nekem semmit, hogy tulajdonképpen alig tudok róla többet mint a házasságunk elején. Egy idegen volt mindig és hat év után is még mindig az.  Mason utolsó mondata volt az ami megütötte a fülem…az apja számít rá. Mióta olyan fontos neki az öreg Westwood kívánsága?
- Mióta fontos neked az, hogy az apád mennyire számít rád?- abban a pillanatban szerettem volna visszaszívni a hangosan kimondott gondolatot, ahogyan kicsúszott a számon, de megint olyasmi volt, amit már nem tudtam visszaszívni. Éreztem, egyszerűen éreztem a szavai mögé rejtett nyilvánvaló hazugságot. A munka miatt van itt, de nem az apja miatt menne vissza….hanem miattam. Nem miattam jött de miattam menne innen el minél hamarabb. Éreztem, hogy így van, és fájt. Piszkosul fájt. Úgy éreztem magam mint akinek puszta kézzel nyúltak be a mellkasába, hogy csavarjanak egyet a lelkén. Megérdemeltem? Még többet is megérdemeltem volna ami azt illeti, és inkább vezekelnék még ezerszer csak visszatérne. De nem fog. Láttam a szemében. Hogy is volt az elején? Hogy volt időszak amikor nem voltak elhallgatott gondolatok? Hát most volt….mégis láttam, ott volt a szemében, ott volt az egész lényében. Nem tudta elrejteni, ahogyan én sem előle. A kérdésre, hogy hogyan is vagyok olyan egyszerű lett volna egy könnyed vállrándítással mosolyogva válaszolni, hogy jól vagyok. De átlátott volna a hazugságon, ugyan mi értelme újabbal tetézni?
- Sajnálom….amit az apádról mondtam. Ne haragudj!- annyira keserűen hatott ez tőlem, és nyilván semmit mondóan. Az én számból a sajnálat soha nem ismert mértékű őszintétlenséget hordozott magában. A számára. Valami horkantás szakadt fel belőlem, amit nevetésnek lehetett volna gondolni, vagy egy kezdődő zokogásnak is, végülis nézőpont kérdése.
- Hogy vagyok mostanában? Mason….- billent oldalra a fejem, az úszósapka alól megszökött két kunkori hajtincsem, de nem kezdtem el visszatűrögetni, őszintén szólva nem érdekelt.
- Nézz rám, és mondd el te, hogy szerinted hogy vagyok….- félbehagyott mondat, azt hiszem pontosan megválaszoltam a kérdését. Nem tudom hogyan folytassam. Hívjam meg a büfébe kávézni, fecsegjünk mindenféle badarságról ami az elmúlt másfél évben történt vagyis….nem történt? Hogyan és mikor távolodtunk el annyira a másiktól, hogy már igazából azt sem tudjuk hogy van a másik? Nem is kellett erre sokáig keresgélni a választ, mert ott volt. Nálam romlott el minden.
- Két hét….- néztem rá végül nagy nehezen és azt hiszem valami reményem volt, hogy ennyi időm van, hogy újabb emlékeket raktározzak még el róla a többi közé. Aztán elzárjam, mert kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, és ha visszamegy újra  Bostonba azt hiszem akkor többé már tényleg nem látom. Két hét….soha nem éreztem még ilyen értékesnek ennyi időt mint most.



¨¨ Note: Embarassed  ¨¨ Music:Time for lettin' go¨¨ Oufit:Fürdőruha¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 05, 2015 8:07 am Keletkezett az írás



Diana&&Mason
Hello again...


Elmentem. Rohantam, szinte menekültem innen. A helyről, ahol minden összeomlott, mert nem bírtam volna tovább a tudattal, hogy ő itt van, én mégse menthetem meg őt. Nem bírtam volna a bennem uralkodó fájdalommal és átvertséggel. Mert ezt tette, és már maga a gondolat is feszültté tesz, meggondolatlanná, és magányosabbá, mint bármikor. Meztelen voltam előtte, és nem fizikailag értem. Mindent tudott rólam, olykor egy szájrándítás, vagy egy alig észrevehető fintor elég volt, és már tudta, hogy valami nem stimmel. Úgy ismert, mint soha senki, úgy tudott rólam mindent, ahogy még a saját apám, vagy anyám se tudott. Kiadtam magam neki, és azzal tört össze, ami nálam a legfontosabb. A bizalom. Azzal, hogy ezt elvette tőlem, mindent elvett. Mindennek az volt az alapja, és talán pontosan ezt nem akartam tönkretenni se kamaszként, se később, mégis valahogy egymás mellett kötöttünk ki. Soha nem akartam elengedni, de soha ne mondd, hogy soha. Mert az soha nem úgy lesz.
Ittas voltam akkor, mikor hazaértem késő éjjel. A gépen fellelhető italok választékát végigkóstoltam, majd mielőtt beléptem volna a szülői házba, meglátogattam egy bárt, mely mellett még gyerekkoromban mentünk el sokszor. Emlékeztem rá, és akkor tudtam, hogy egy nap majd a pultnál ülök, kinn pedig a taxi órája ketyeg majd, megnyomva ezzel a kiadásaimat. Nem érdekelt. És elkövetkezett az a gyermeki képzelgés. Szinte nem is emlékszem arra, ahogy anyám a nyakamba borult, apám pedig undorodva húzódik el, miután egy gyors vállveregetés és egy alig érthető „köszönöm” után megérzi rajtam az alkoholt. Soha nem ivott. Megvetette az alkoholt, és azt is, aki iszik. Pontosan ezért füvezik az öcsém. Anyám faggatott, mi történt, én pedig hoztam a szokásos formám, kiraktam öcsémet a szobámból, hogy aludhassak.
Másfél év távlatából olyan, mintha nem is én lettem volna az az összetört szívű részeg fazon, aki nagy robajjal esett be a szülői házba, mert a szolgálati lakás derogált neki. Másfél év után már oly messzinek tűnik minden, mégis szinte kézzel fogható. Olyan érzés, amit szavakkal nem lehet körülírni. Itt vagyok, mert itt kell lennem, de nem azért, mert akarok. Szavaim feszültek, és eszembe jut, milyen könnyedén volt képes egykor Diana megnyugtatni, ahogy vékony ujjait az arcomhoz érintette. Olyan élesen él bennem, hogy szinte érzem még ujjai nyomát. Ahogy olykor leteremtett, ha hosszabb ideig duzzogtam valamiért, ezek nem kitörölhetők. Összhang volt köztünk, ez tagadhatatlan, olyan összhang, melyet soha nem tapasztaltam.
- Apa fél évvel előttem ment. Honvágya volt... A hivatal ügyei pedig most túlságosan is érintenek itt sokakat, hogy beszéljek róla - nem, nem mondom ki, hogy Timet is, mert nem akarom belekeverni a beszélgetésbe. Ahogy azt sem árulom el, hogy apámnak nem a honvágy volt a döntő, és nem is az a bizonyos kinevezés, amelyről még Diana is tudott, hanem más. Meg akarta alapozni a jövőmet, ha már képtelen voltam megtalálni a megfelelő nőt. Ha tudná, hogy megtaláltam, de ezzel együtt el is vesztettem, kifolyt az ujjaim között a boldogság, ahogy a homok pereg ki a kézből, vagy a víz, és hiába kapsz utána, nem tudod ismét összefogni. Mindezeket nem mondhatom el, felesleges, hiszen nem maradok itt soká.
Szabadkozik. Felkapom a fejem, majd megcsóválom, miközben a medence széléhez evickélek. Meg kell kapaszkodnom, tudnom kell, hogy nem csak képzelem őt a kimerültségtől, éreznem kell a medence kemény felületét.
- Szerintem meg nem sajnálod... - rázom meg a fejem egy félmosollyal, és veszek egy mély levegőt, miközben azt érzem, fuldoklom. Képletesen értve, a régi érzésektől, az emlékek sokaságától, melyek egymást váltogatva bukkannak fel bennem. Tartom a távolságot, nem engedek az érzésnek. De mégis néha elkalandoznak gondolataim egy más irányba. Olyan irányba, melyet tagadni próbáltam, mely ismét lecsap rám. - Troy most más. Mintha megpróbálna a maga érzelemmentes, rideg és szigorú módján javítani a múlt dolgain - csupán félig mondom el az igazat, érzi, hogy nem ennyi az egész. Hiszen menyasszonyom van. Egy nő, akit apám választott, és csak annak örülhetek, hogy szép, csendes, és szeret. De nem tudom ezt viszonozni, nem tudok parancsra szeretni. Mégis olykor azt érzem apámon, hogy vannak olyan mozzanatai, mintha tudná, mit cseszett el gyerekkoromban. Mintha tudná, rosszul bánt velem, és Mitch szigorával is engem jutalmazott. Ezért nem tudom, hogyan nevezzem, apámként, vagy Troyként, ahogy régen neveztem Dianával. Ezért eshet meg az, hogy pár perccel ezelőtt még apámként említem, utána pedig Troy-ként. A nevén, ahogy mindig is tettem már egészen gyerekkoromtól. Ha jelen volt, akkor csakis ezredesként hívhattam őt, olykor még tisztelegnem is kellett, és ha valami nem tetszett neki, nem félt megemelni a kezét. Volt idő, mikor féltem tőle, nagyon jól emlékszem az érzésre, mikor rettegve mentem fel a szobámba, és alvást színlelve reménykedtem, hogy nem rontottam el semmit, hogy nem vétettem hibát.
Hangja kirángat a túl távoli múlt kegyetlen emlékeiből, és már nem csak nézem az arcát, hanem látom is. azt az arcot, melybe beleszerettem már nagyon rég. Az arcot, melyet nem voltam képes kiverni a fejemből, hiába akartam elfeledni az egészet. Több évtizedet nem tud elfelejteni az ember másfél év alatt, de talán egy élet alatt sem. De már minden visszafordíthatatlan, hiszen hogyan bíznék meg benne ismét? Úgy érzem magam, ahogy akkor, mikor a fejemhez vágta azokat a szavakat. Eltiportan, és becsapottan.
- Nem tudom, Diana. Azt hittem ismerlek, hogy tudom, mit kell látnom, de már nem. Úgy érzem azóta, soha nem is ismertelek - kibukott belőlem valami, amit nem akartam. Kicsúszott a számon, valamiért zavart, hogy nem kaptam választ, valamiért úgy éreztem, azt gondolja, minden olyan, mint akkor. Én is azt gondoltam, mikor idejöttem, de semmi nem lesz már ugyanolyan. Nem tudom elfelejteni a szavait, átverve éreztem akkor magam, becsapva, és eldobva, mint egy koszos rongy. Mint egy felesleges ruhadarab, amit a szekrény mélyére rejtünk, és csak akkor kerül elő, ha már nincs más. Arcomon mégis pusztán végigsuhan minden érzelem, igyekszem elrejteni, ahogy apám teszi, igyekszem kemény lenni, és határozott, de ez csak a munkában megy, a közelében képtelen vagyok. Minden érzés átsuhan egy pillanatra arcomon, minden, melyet szavakkal kimondani se lehet. Hogy ezt leplezzem, kiülök a medence szélére, elegem van a vízből egyelőre, nem tudok, és nem is akarok tovább a felszínen maradni.
- Nem biztos, hogy két hét lesz. A pár hét akár lehet három, négy, vagy több. Attól függ, mennyire hátráltatnak, vagy működnek együtt... Az ilyen munkák vannak, amikor sokáig elhúzódnak, többször neki kell futni az aktáknak, mire észrevesszük a hibákat... Ez nem egy sima gyilkossági ügy - sóhajtok, ahogy kijavítom őt. A pár hét akár lehet egy hónap is. Tudom, hogy túl nagy falat lesz, hiszen ez nem egy sorozatgyilkosság, ha úgy vesszük. Ez nem könnyű nekem. Soha nem szoktam beszélni a dolgokról, csak nagyvonalakban. Távolról körülírva, és mégis úgy érzem, lehet, sejti, hogy Timothy-t is érinti ez az ügy. Nem véletlenül vagyok itt.  - Van kedved egy kávéhoz, vagy sietned kell haza? - vetem fel a kérdést végül, mert tényleg fáradt vagyok. Szemem alatt sötét karikák húzódnak, és érzem, ahogy megint elural az érzés, de még dolgom van, egy eligazítás, és a helyi szervek értesítése. De talán előtte egy keveset lazíthatok, talán velem tart. Lehet, hogy érdes stílusomért felpofoz, és magamra hagy. Nem tudom, és azt se, hogy mi lenne a jobb. Mit akarok igazán, ahogy azt se tudom, mit vár tőlem azok után, ami akkor történt kettőnk között.
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 05, 2015 4:55 pm Keletkezett az írás






Mason & Diana




Nem tudom, hogy létezik e tökéletes pillanat egy ilyen találkozáshoz, nem tudom, hogy lenne esetleg megfelelő időzítés, amelyben esetleg könnyebben lennénk képesek feloldódni semmint ezen a helyen. A legrosszabb mind közül, mert itt tudtam igazán ellazulni, kikapcsolni, és itt tudtam azzá válni aki valójában voltam. Itt nem volt hozzám közel Tim, nem érzékelhette a gondolataimat, fogalma sem lehetett arról, hogy mi jár a fejemben amikor majdnem órákon keresztül szelem át újra meg újra ugyanazokat a távolságokat a medencében. Ez volt az egyetlen hely, ahol magam lehettem, ahol gondolhattam Rá is. Rá, aki most úgy lépett elő, mintha életre kelt látomás lenne, akire csak gondolnom kell nagyon erősen és már itt is van. Nem hiszek a csodákban, soha nem is hittem, bár azt hiszem az életemet átszőtte ezer meg egy alkalommal, én mégsem akartam hinni benne. Pedig ő is az volt. Néztem az arcát, és soha nem tudtam volna őt idegennek látni, ahogyan azon a nyári délutánon sem tudtam, amikor megismertem őt. Mennyi idősek voltunk? Hat…hat éves apró kis gyerek voltam én, Mason kilenc. Ott laktunk egymástól nem messze, de soha nem beszéltünk. Ő a szigorú nevelés közepette nehezen barátkozott, én meg azért mert Connor-ék sokadik gyereke voltam akit legtöbbször mosdatlanul és éhesen küldtek ki az utcára, nyakában egy lakás kulccsal. Ők ki tudja hol jártak, talán valamelyik kocsmában verték el az utánam felvett segélyt. Éhes voltam, mint szinte mindig és azon a napon olyasmire vetemedtem amire azelőtt soha, és azóta ha visszagondolok rá, szégyellem. A Henry’s Grocery a környék szinte egyetlen kis élelmiszer boltja volt, és a tulajdonosa egy sápadt képű filippínó, mindig mosolygós, néha almát is kaptam tőle. Én mégis megloptam, egyetlen croissan miatt lettem tolvaj, mert annyira kellett mert annyira….Mason meglátott a polcok között és egy pillanatra összeakadt a tekintetünk. A jól nevelt, szépen öltözött szigorú arcú fiú, meg én a piszkos arcú kis szőke, aki nem illett bele egyetlen társaságba sem, és dugtam el a kinyúlt ujjú kék kötött pulóverem alá a péksüteményt. Odajött hozzám, átsétálva a polcok között és emlékszem ott ült a félelem a piszkos szürke szemeimben, hogy le fog leplezni, el fog árulni és szégyenszemre pellengérre állítanak majd, otthon pedig verést kapok, ahogyan mindig ha nem jött meg időben a segély utánam, ha nem voltak jók a jegyeim, ha nem voltam hajlandó angolul megszólalni, ha…ha úgy bármiért. Különös, akárcsak a mostani életem. Vajon magam kerestem ezt magamnak? Óvatosan nyúlt felém és húzta ki a pulóver alól azt a sütit, majd sétált oda a kasszához és kifizette nekem. Nem szólt egy szót sem ahogyan én sem, mert az életben vannak helyzetek, amelyekhez nem kellenek szavak. A szeretet minden nyelven ugyanazt jelenti, ahogyan a segítség is, és ő akkor azt hiszem ebből jelesre vizsgázott.
~ Спасибо!~ a hangom alig volt hallható, de hogy az anyanyelvemen mondtam köszönetet neki, ez gesztus értékkel bírt, főleg annak tekintetében, hogy nem sok mindenkivel álltam egyáltalán szóba. Nem ismertek engem és pont ezért valami csodabogárnak tekintettek. Két nap múlva találkoztunk újra, és egy rajzot ajándékoztam neki, amit magam készítettem, és egy kinyújtott kezet ábrázolt a magam egyszerű gyermeki meglátásában, amibe egy pár darab érmét rajzoltam. Én így tudtam visszaadni neki amit kaptam. Vajon megvan még az a rajz vagy azt is kidobta a régi emlékekkel együtt? A mai napig őrzöm a péksütemény papírját abban a dobozban amelyet a napokban akartam a padlásra vinni. Nem tudom, hogy ezek után képes leszek száműzni ezeket az életemből? Teljesen felkavart a megjelenése, és leginkább azért, mert felszakított mindent. Az ember képez egy gátat magában, egy erős falat ami kikezdhetetlen, amin senki nem jut át, és ezzel védekezik mindentől és mindenkitől. De létezik egy valaki, aki képes arra, hogy átsétáljon rajta, akit nem választhatnak el tőlünk holmi akadályok. Ilyen volt nekem Mason. És még mindig ilyen. De félek, azt hiszem ahogyan féltem egykor is, és azt hiszem bármi is történt volna  mindig is félnék. Feljebb toltam magam, hogy ki tudjak ülni mellé a medence szélére, és lábamat a vízbe lógatva rángattam vissza önnön magamat a múlt homályából. Szerettem bennük újra és újra felfedezni magunkat, mert nem hagyott más lehetőséget.
– Igazad van, nem sajnálom. Nem adott rá soha lehetőséget, hogy bármit is sajnáljak.- ismertem be végül neki, aztán csodálkozva fordultam felé, és egy darabig tűnődve néztem az arcát.
– A maga rideg módján….- hát igen, neki legalább megadta az esélyt, hogy valamit helyrehozzon, nekem úgy tűnik már nem jutott belőle. Hogy fájt? Igen, mocskosul fájt, és ezzel kicsit úgy éreztem sikeresen beledöfött a barátságunkba, de továbbra is hagytam magam szenvedni, mert megérdemelten tette. Ha jobban belegondolok esélyt sem adtam neki rá, igaz ő sem kérte, hogy az egész után valamiféle magyarázattal szolgáljak. Leírva pedig, ugyan melyik szó lenne képes visszaadni amit belül éreztem a távozását követően? Mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot, ami az évek során a részemmé vált. Egy levágott hajtincs, egy elhagyott könnycsepp, egy ujjból kiserkenő vér petty, egy ki nem mondott szó…ez volt számomra ő, aki aztán köddé vált, és azt gondoltam két hete, hogy örökre. Remény…ez az a szó amit ő tanított meg nekem, és vitt is magával az óceánon túlra. Nélküle az sem volt. És már nem fájtak a pofonok, már nem éreztem semmit csak az őrült nagy ürességet. Egy kiaknázott kincsesbánya lettem, amit magam tékozoltam el. Ahogyan támaszkodtam mellette a két kezemen rásiklott a tekintetem, és egy apró mozdulat lett volna csupán, de még ezt sem mertem megtenni. Régen kellett az érintése, hogy megnyugodjak, most is kellett volna de nem adta meg, én pedig….én pedig nem kérhettem. A szavaira csak most válaszoltam, most tudtam annyira összeszedni magam, hogy tudjak válaszolni.
– Ha ismertél Mason, ha az lennék akinek egykor gondoltál akkor tudod, hogy hogy vagyok….- lassan fordultam oldalra és néztem rá, még mindig vöröslő szemekkel, amit olyan könnyű volt ehelyütt a klóros vízre fogni. Én is arra fogom. Nem könnyek ezek.
-…ha pedig nem az vagyok, akkor maradjunk abban, hogy…soha jobban.- semmit mondó állapot, és hazugság is, a legnagyobb amit csak kiejthettem a számon, kivált annak tekintetében, hogy igyekeztem úgy fordulni, hogy a hátamat ne lássa. Hogy mások látják nem érdekelt. Az a hatalmas folt tegnap estéről még mindig fájt, ezért is vettem be a fájdalom csillapítót. Nem tört el, hiszen voltam a röntgenen, már úgy jártam oda mintha hazamennék, és Tracy már többször megjegyezte, hogy a radiológián vastagabb kartonom lesz lassan mint bármely más páciensnek. Azt hiszem nem kérdeztem meg tőle, hogy miképpen sikerült boldogulnia Bostonban, féltem, hogy amit hallani fogok vagy amit mondani akar majd nekem, az rosszabb lenne mint amit el tudok képzelni. Hogy van valaki az életében, milyen lenne a tudat? Most még el sem tudom képzelni, így aztán homokba dugom a fejem és inkább meg sem kérdezem.
– Akkor komoly lehet az ügy, ha már te is kellettél…és azért is gondolom, hogy komoly, hogy visszajöttél. Nem gondoltam, hogy valaha még találkozunk. Ahogyan azt sem, hogy valaha még visszatérsz. A régi házatokat eladtátok ha jól tudom. Merre laksz most? Hotel? Szolgálati lakás?- talán azért faggatóztam, hogy tudjam mennyire lesz közel hozzám. Hogy a két utcával odébb található Laguna Hotelben van, vagy valahol máshol a kertvárosban, esetleg a belvárosban valamerre. A hivatali szolgálati lakások a mi környékünkön voltak, de nem tudtam róla, hogy oda most bárki is költözött volna, vagy tervezik. A meghívásra összerezzentem. Láthatóan félelem ült ki a tekintetemben, és a hátam mögé sandítottam, majd a válla felett pillantottam el, végül körbekémleltem. Figyeltem, árgus szemekkel a környezetemet hátha felfedezek valaki oda nem illőt, Tim egyik kollégáját, bárkit aki láthat minket, de ma reggel szinte csak a szokásos arcok voltak itt, némelyiküket már többször láttam de egyikük sem volt rendőr.
– Ha megfelel számodra az uszoda büféje, akkor rendben. Igazán remek kávét tudnak főzni…az enyémtől mindenképpen jobbat. Ha emlékszel még a felrobbant kávéfőzőre valamikor a középiskolai években.- nagyon finom, enyhült mosoly ült ki az arcomra felidézve azt az estét, amikor sikerült beszereznünk egy zárlatos kávéfőzőt és majdnem felgyújtottuk a lakást. Persze tönkrement a masina, és rémesen égett volt a kávé amit főztünk, ihatatlanul pocsék. Másnap hívott el Tim az iskolai bálba. Ha azon az estén nem állunk egymással szemben a csupa fekete zaccos konyhában, ha meg merünk szólalni, miközben törölgetjük le a másikról a fekete löttyöt…. azt hiszem rá kellett volna kérdeznem ha már ő nem merte. Pedig megvolt a fehér rózsa csokor megvolt csak éppen még az erőt gyűjtötte, én meg nem könnyítettem meg neki. Ostoba voltam. Feltoltam magam a medence széléről, és a hátunk mögötti fehér székek sora felé indultam, hogy magamra terítsem a halványkék köntösömet. Sietősen tettem meg a mozdulatot, nem akartam, hogy sokáig lássa a testemet kivált hátulról ahol a legszembetűnőbbek voltak a sérülések. A hátam mellett a combomon pár véraláfutás is díszelgett még, amit a köntös már jótékonyan eltakart. Csak a nyakamnál nem tudtam eltakarni a foltokat. Timothy néha túlságosan bevadul az ágyban. Összekötöttem a derekamon, és levettem a fejemről az úszósapkát, hagyva, hogy a hajam végighulljon a vállamon. Így pillantottam vissza rá, hogy ha gondolja, mehetünk, amennyiben ő is elkészül. Nem tudtam merre pakolhatta le a törölközőjét, vagy amiben jött.
– Egy óra múlva el kell indulnom haza….tudod, hogy Tim nem szereti ha kések, és fel fog hívni. Utána pedig aludni szeretnék, éjszakás műszak után vagyok. De…- csak ránéztem és minden az arcomra volt írva. De nem adnék oda egyet sem azokból a percekből amiket még vele tölthetek mielőtt elválnak az útjaink. A véletlen találkozásokat vajon követik újabb véletlenek? Aligha. És nem tudom lesz e elég bátorságom a végén megkérdezni, hogy akar e még látni amíg itt van. De akár lesz akár nem, egy kávényi időm van, hogy összeszedjem magam. Tudom, hogy mi az ára. Hogy ha Tim megtudja, hogy visszatért annak én iszom meg a levét. De még ez sem volt drága. Még ezt is meg tudtam volna fizetni.



¨¨ Note: Embarassed  ¨¨ Music:Time for lettin' go¨¨ Oufit:Fürdőruha¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 05, 2015 8:47 pm Keletkezett az írás



Diana&&Mason
Hello again...


Úgy éreztem, végre képes vagyok úgy gondolni az itt töltött időre, mint egy emlék. Mint valami, ami megtörtént, de elmúlt. Mely mögé többet képzeltem, de soha nem volt mögötte más. Bíztam, reméltem és hittem, ahogy egész életemben tettem. Vágytam valamire, amiről azt gondoltam, egy nap kiérdemlem, hogy vigyázzak rá, hogy megvédjem. Reméltem, hogy végre a sok kitartó vita, veszekedés és győzködés után majd rájön, képes vagyok arra, amit mondok. Ismert nagyon jól, és tudta, hogy soha nem beszélek a levegőbe.
„Csak olyat ígérj, amit be is tudsz tartani. Csak annyit tégy, amennyit meg tudsz, esetleg többet, de soha nem kevesebbet!” Apám szavai az elmémbe égtek, és szinte születésemtől ezt hallgattam. Csináltam bármit, Ő jött, és folyton ezt mondogatta. Amikor békésebb volt. Mert voltak időszakai, amikor nem bántott, amikor nem emelt kezet rám, vagy vette elő a szíját. Sajnos ezekből a pillanatokból kevesebb volt, szinte egy kezemen meg tudom számolni, mindig túl erőszakosan viszonyult hozzám. Akkor elhittem, hogy megérdemlem, akkor, mikor még fiatal voltam, és egy gyermek. Azt gondoltam, én voltam a hibás. Aztán eljött a nap, mikor ráébredtem, hogy nem így van. Diana ébresztett rá, ő ébresztette fel bennem azt a részem, aki végre szembeszáll az apjával, és nem csak tűr, és megalázkodik. Onnantól lassan ráébredtem, hogy igaza van. Pedig sokkal fiatalabb volt nálam, és meglepett az érettségével. Már akkor megkedveltem, mikor először láttam őt, a boltban. Amikor el akarta lopni azt a croissant-t. Nem engedtem neki, megvettem helyette, és odaadtam, mert már akkor láttam, hogy nem él jó körülmények között. akkor kezdődött a mi barátságunk kezdete, és hiába apám szigora, nem vehette el tőlem a kedvességem, a jószívűségem. Azt csupán elrejtettem, hogy ne vehesse észre. Sok barátom volt, de igazi egy sem. Ezért egyedül voltam, én, Westwood ezredes fia. Sosem volt nevem, mintha az lemaradt volna.
Egészen idáig nem volt feltűnő az űr, melyet a munka és a többi tennivaló mögé rejtettem. Egészen eddig nem éreztem azt a hatalmas űrt, melyet Ő okozott bennem akkor. Olyan űrt, melyet talán már soha nem lehet betölteni. Tehetünk úgy, mintha meg se történt volna, de azzal csak magunkat csapjuk be. Talán ez a legjobb megoldás, hiszen úgy is elmegyek megint.
- Senkinek nem adott - elmerengek a régi emlékeken. Talán ismerte apám Dianát is. Egyszer nekem megjegyezte, hogy nem kedveli őt, de én csak megvontam a vállam. A következő pillanatban pofon csattant az arcomon, mondván, hogy neveletlen kölyök vagyok. De nem érdekelt, és ettől talán még jobban felhúztam őt. - De az apám, és azt gondolom, ahogy öregszik, szüksége lesz rám. Az öcsémre nem számíthat - térek vissza a magam világából, és fordulok felé. Tudja, milyen az öcsém. Lusta, és semmirekellő. Olykor sokszor szidtam őt, máskor nem is érdekelt, ha esetleg beszívva állított be hozzám, a szobámban kutatva valamiféle apró zöld lények után kutatva. Magabiztosabbnak érzem magam, egészen addig, míg ismét komoly téma nem kerül elő, mert én mindig olyankor veszítem el a magabiztosságom. Legalábbis a közelében. Képtelen vagyok koncentrálni, és mégis jólesik a közelsége. Oly egyszerű lenne megfogni a kezét, és utána a karjaimat köré fonva védelmezni újra. Oly könnyű lenne csupán azt tenni, amit egykor, de nem megy. Valami nem engedi, az a valami, ami keserűséggel mérgezi meg ezt a közelséget, az emlékeket, és minden egyes kiejtett szavamat. A keserű sértettség kiérződik, bármennyire nem akarom, vagy akarom. Minden szavam pattogó, olykor feszült, határozott, mégis néha az érzelmek hurrikánként döntenek le, és tekintetemben kavarog az összes. Kiolvasható belőle minden, amit nem akarok, és kerülöm a szemkontaktust. Legalábbis hosszabb ideig. Pont én, aki mindig is szerette az egyenességet. De néha régen is tettem, néha, mikor próbáltam elkerülni, hogy bennem olvasson.
- Szolgálati lakás? Még mindig derogál. Soha nem teszem be oda a lábam. A Lagunát kaptuk. Csak ott volt szabad szoba egymás mellett több - vonom meg a vállam, mintha jelentéktelen lenne, semmiség, mintha csak egy felhő suhant volna el az égen, és arra tettem volna megjegyzést, holott nem így van. Tudom, hogy közel van hozzájuk, nem felejtettem el semmit. - Komoly érvekkel hatott rám Bolton. Vagy idejövök, és megcsinálom, amit kell, vagy mehetek a híd alá - semmiségként kezelem ezt is, de a játszott lazaság mögött feszültség uralkodik, olyan, amit nehezen viselek. És fáradtság. Rengeteg emlék, melyet nem akarok kitörölni.
Rengeteg érzés, melyet eddig halottnak hittem. De amint megjelent, felszakadt a gát, elárasztott az érzés, minden, amit akkor éreztem, amit az elmúlt években vele átéltem, a csalódottság, amit okozott, a fájdalom, és a becsapottság. Mindez bennem van, és nem hagy nyugodni, soha nem hagyott. A kezdeti időkben. Aztán enyhült, de végig ott maradt. Millió érzés, olyanok, melyeket soha nem tapasztaltam, és ezek összessége olykor túl sok volt. Most is az, mégis örömmel engedek ennek a kínnak legalábbis egy rövid időre, hiszen mennyi esélye van, hogy még egyszer összefutunk?
- Ha jobb, mint a bostoni gépi kávé, akkor nekem megfelel - merengek el az emlékeken, ahogy eszembe jut a kávégép, mely felrobbant. - Tisztán emlékszem rá, hogy mindketten zaccosak lettünk, és az volt a szerencsém, hogy apám éppen városon kívül volt, anyám pedig a szüleihez utazott az öcsémmel, engem meg az edzéseim miatt nem vittek szerencsére - mosolyodom el őszintén, a nosztalgikus emlékeknek köszönhetően. Emlékszem, akkor kiélveztem, hogy egyedül lehetünk, és akkor akartam elhívni a bálra. Tisztán emlékszem mennyire örültem egy rövid pillanatig, hogy húzhatom még az időt, de végül túlságosan is elhúztam. Nem engem választott, és hiába próbáltam lebeszélni őt, mintha meg se hallott volna. Talán akkor követtem el életem legnagyobb hülyeségét. Nem kellett volna így tennem, talán előbb meg kellett volna hívnom őt. Vagy nem kellett volna Tim ellen beszélnem. Úgy érzem, ha máshogy tehetnék valamit, akkor az a bizonyos kávéfőző felrobbanós este egy csókkal végződött volna, de túl gyáva voltam. Féltem az elutasítástól, de jobban féltem attól, hogy mindent tönkreteszünk ezzel. Hogy elvész az, ami köztünk van, és nem akartam elveszteni a legjobb barátomat.
Mozgás riaszt vissza az emlékekből, feláll mellőlem, én pedig megfordulva figyelem alakját. A testén látott foltok miatt idegessé válok, egy pillanat alatt lennék képes megfojtani Timet egy kiskanál vízben, holott régen elválaszthatatlan barátok voltunk. Talán ő volt az első fiú akkoriban, aki szóba állt velem. Ahogy Diana felveszi a köntösét, elindulok a sajátom felé, és magamra kapom azt, majd a telefonért nyúlok, ami fáradhatatlanul rezeg. Feltartom a mutatóujjam, majd hátat fordítok neki.
- Westwood... Úgy hiszem, a szabadidőmben oda megyek, ahova akarok.. Igen.. De uram... Értem. Akkor egy óra múlva. Vettem - homlokomat ráncolva fordulok vissza Diana felé, miközben még mindig a telefonomat forgatom idegesen a kezemben.
- Azt hiszem, van körülbelül ötven percem arra a kávéra, ha beleszámítom az öltözést, és az oda utat - emelem fel a készüléket, és egy pillanatra arcomra kiül, hogy sajnálom. Tényleg, őszintén sajnálom. Szinte el is felejtem a nyomokat a hátán, de eszembe jut, amint tudom, mi vár rám még ma, eszembe jut, mennyire meg akartam menteni őt. Ez soha nem szűnt meg, soha nem is fog. Mégis akkor, másfél évvel ezelőtt feladtam. Akkor azt hittem, örökre, hogy menthetetlen. Elrakom a telefont, megkötöm a fekete köntösömet, majd felvéve a papucsomat indulok el a büfé irányába.
- Még mindig vele vagy - jegyzem meg halkan, mikor beállok a hosszú sor végére. Beletörődve nyugtázom, mintha nem érdekelne, mintha még mindig rosszul esne, hogy őt választotta, pedig próbálom elrejteni. Mégis eme mondat több gúnyt tartalmaz, mint ami beleillene. Mert akartam, hogy hagyja el, és majdnem megtörtént. Akartam, hogy velem jöjjön, mégsem voltam elég erős ehhez. - Jobban teszed, ha nem vitázol vele mostanában - nem akartam ezt mondani, de tudnia kell, hogy vigyázzon magára. Csak egy elejtett félmondat ez, komoly tekintettel párosítva, de... Tudnia kell, mert nem hagyhatom, hogy bántsa, de nem tudom megakadályozni, amíg ott él vele. De nem is akarja, hogy megvédjem, és erre ráébredve inkább a benn lévő embereket figyelem, akik önfeledten beszélgetve próbálják elütni az időt. De mi marad nekem? A múltból egy tátongó űr és sértettség. Ami nem enged túllépni, ami nem engedi, hogy minden olyan legyen, mint rég, mert félek, hogy megint összetörnék, és azt nem akarom. Így nem...
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 06, 2015 1:28 pm Keletkezett az írás






Mason & Diana




"Elég egy mozdulat, valamilyen rég elfeledett illat, egy tárgy, egy ágroppanás, a szélnek a zizzenése, s az emlék felüti fejét, ránk néz, és olyan üdén, vidáman vagy szomorúan valódi, mint a jelen minden valósága."*
A másnap reggel volt a legfájdalmasabb, amikor rádöbbentem, hogy tényleg elment, hogy nem is nézett talán vissza és a tudat, hogy én okoztam fájdalmasabb volt az utolsó kimondott szavaknál is. Eleinte naponta többször is írtam neki, eleinte még hosszú leveleken keresztül taglaltam, hogy mennyire sajnálom, hogy nem gondoltam komolyan amit mondtam, hogy ismerhet, tudhatja, hogy időnként mennyire meggondolatlan tudok lenni, hogy utólag ezerszer is megbánom. Aztán a leveleim ritkultak és egy idő után azt vettem észre, hogy már nem arról beszélek mennyire sajnálom, hanem arról mi történt volna ha megteszem és vele megyek. De ezekre sem jött soha válasz, ahogyan a későbbiekre sem amikor arról beszéltem neki, hogy semmi nem változott meg. Hogy Timothy ugyanaz maradt aki volt. Emlékszem amikor megtudta, hogy Mason elment, egy üveg ital volt a kezében, egy félig leivott üveg, amelyet csak lazán a szájához emelt, és úgy kortyolta akár más a tiszta vizet. Nem tudom mi volt benne de úgy bűzlött, mint a hat hetes cefre. És nevetett, végig az egész házon, ördögien gusztustalanul, és közölte velem, hogy elveszítettem az utolsó lehetséges kapaszkodómat is. Most már se barátok, se védelmezők…senki nem maradt. Innentől egy héten keresztül volt folyamatosan részeg, és valahányszor a hajamnál fogva cibált végig a vajszínű puha szőnyegen a hálószobánkba, azt üvöltötte, hogy mondjam ki a nevét, gyűlölettel, hogy szidjam neki, hogy mondjam el mennyire megvetem őt azért mert elment. Én ellenálltam, és a következő másodpercben a vér fémes íze öntötte el a számat, fejem nekicsapódott az ágytámlának. Dacosan ráztam a fejem, és a könnyeim marták az arcomat, de akkor sem tudtam azt mondani amit ő akart hallani. Mert nem volt igaz, nem gyűlöltem Masont. Soha nem is fogom gyűlölni, és ezt nem fogja tudni sem az erejével, sem az uralkodásával, sem a despotikus módszereivel kikényszeríteni belőlem. A hét közepén szabadságot kellett kivennem mert már mozdulni sem tudtam a fáradtságtól és a fájdalomról és időnként úgy éreztem, hogy az a mocsok amely általa rám került eltávolíthatatlan, hogy minden egyes érintése beleégett a bőrömbe, mint egy szégyenbillog. A hét végére szedtem össze annyira magam, hogy már járni tudtam és nem kapott el a zokogás minden másodpercben. Mai napig rejtély számomra hogy miként voltam képes ezt ital, cigaretta vagy éppen nyugtatók nélkül elviselni. Csak a fájdalom csillapító kellett, egy minimális, hogy az egész testemet átjáró keserves kínokat túléljem. Túléltem és Tim egy hét után lecsillapodott. Ő így ünnepelte Mason távozását, rajtam levezetve. Voltak napok később amikor elővettem a mobilom és végigpörgetve rajta a listát megálltam a nevénél, de tudtam, hogy hiába is hívnám a számot, már másik telefonja van, itt csak a hangposta válaszolna. De nem volt lényeges, mert volt amikor pusztán azért hívtam fel, hogy halljam a hangját, még ha csak a rögzítőn keresztül is.
~ Westwood-ot hívtad! Jelenleg házon kívül vagyok, hagyj üzenetet!~ aztán csend a vonal végén egy apró sípolás és bontottam a vonalat. Nem csupán házon kívül volt, hanem az életemen kívül, és minden egyes ilyen hívással csak magamat kínoztam. Pár hónapja már nem csinálom, már nem hívom a hangpostát a hangja miatt, igyekeztem elfelejteni, persze hasztalan volt az egész. Kivált most, hogy a gépi hang után újra hallhattam bőrsimogatóan közelről. Éreztem az ő saját semmihez sem fogható illatát. Talán jobban fájt mindennél. Tim ütéseinek, a beletörődő lemondásnál, annál, hogy már nem volt reményem arra, hogy újfent viszont láthatom. Semmitmondóan beszélgetünk a felszínen, miközben látom a szemeiben pontosan ugyanazt ami bennem is bennem van. Mi nem ilyenek voltunk, de úgy tűnik másfél év és egy meggondolatlanul kimondott sértés képes tönkretenni több évtizedes, elválaszthatatlannak gondolt barátságot. Én sosem a barátja voltam, ez többről szólt. Nem akartam a szeretője sem lenni, de nem volt más lehetőség. Ő elfogadta, de csak átmenetileg. Mikor történt? Ez is mint annyi minden csupán véletlen volt. Az uszodát bezárták pár órával korábban egy medencében talált fertőzés miatt, így aztán felhívtam Mason-t, hogy találkozzunk. Hozzá nem akartam menni, ahogyan nyilvános helyre sem, nem akartam, hogy Tim tudjon róla. Mai napig emlékszem az olcsó külvárosi hotel piszkos szürke berendezésére, a kacskaringósan egybe kapaszkodó absztrakt fekete ábrákra az ezüst színű selyem tapétán. Inni kezdtünk…és beszélgettünk. Sokat. Mindkettőt sokat. A végére már nem tudom, hogy mégis miért csókoltam meg, hogy miért vontam magamhoz, hogy miért csináltam amit. Gyengédségre vágytam azt hiszem évek óta csak erre, és összezárva vele egy szobában, egyszerűen képtelen voltam magamnak parancsolni. Tisztelt engem, soha nem tette volna meg, én voltam aki végül meglépte. Soha azelőtt és azután sem kaptam senkitől annyit mint tőle ez alatt a fél év alatt amíg tartott a viszonyunk. De Mason többet akart és én is. Benne erősebb volt az akarat, hogy megtegyük, bennem erősebb volt a félelem és a gyávaság, hogy maradjak. Ostoba voltam és már bánom, de nem tudom semmiféle módon helyrehozni, pedig mennyire szeretném. Tudom, hogy én követtem el az összes hibát, mégis olyan gyengének érzem magam, hogy helyrehozzam. Vajon ha csak egy minimális biztatást is kapnék tőle könnyebb dolgom lenne? Akkor egyszerűbb lenne az egész? Minden bizonnyal igen. De most még tipródom és próbálom feldolgozni egyáltalán a tudatot, hogy itt van, hogy láthatom és nem valamiféle látomás az egész. Fáradt vagyok, érzem, hogy a halántékom lüktet, hogy kezd hatni a fájdalom csillapító és a nyugtató keveréke, bár kissé elkocsonyásodnak tőle a végtagjaim, lassabbak és tompábbak a mozdulataim. Az uszoda zaja elhalkuló zajként csendesül el körülöttem, és a homályon át is látom Masont. Még itt van. Nem álom az egész. A magyarázata kézen fekvő és ha nem Troy-ról lenne szó akkor talán még el is hinném. Ismertem a módszereit, és ezen az a tény sem változtat, hogy öregszik. Az apja….ó igen, de ezzel együtt az az ember aki sikeresen majdnem megnyomorította az életét. Persze különös, hogy én meg tudtam őt menteni, ő engem nem. Ő hagyta magát, én dacoltam vele.
– Mitch…gondolom még mindig a fű és a party élteti és nincs semmiféle munkája. Pedig harminc éves korára már igazán benőhetett volna feje lágya.- az öccse és Mason mintha két külön világ lettek volna, és valahol soha nem értettem miért becsülik többre a fiatalabbikat és miért nézik semmibe a bizonyítási vágytól túlfűtött idősebbet. Bólintok, hogy ennek tükrében igazán érthető, hogy miért ő az aki az apja mellett van és miért nem az öccse. Mason aki mindenkinek ad egy újabb esélyt….csak nekem nem. Keserűen szorul össze a szívem, és egy sóhajt követően állok fel, magamban elraktározva a tudatot, hogy ott lesz tőlem nem messze, és talán csak napok talán csak órák kérdése, hogy Timothy megtudja: visszatért.
– Akkor a kényszer szülte, hogy visszatérj.- lemondó élét a hangomnak nem tudom leplezni. Nem gondoltam, hogy miattam jött vissza, de talán jó lett volna, ha egy minimálisan de közrejátszok benne. A köntösöm már rajtam, amikor a telefont megpillantom a kezében és biccentek a felemelt ujját látva, hogy nyugodtan intézze a hívást, természetes. Én közben a hajamat rendezem el, és összeszedegetni próbálom a kusza, sehova nem vezető ábrándozásaimat.
– Ötven perc néha felér egy örökkévalósággal, főleg ha már túl régóta vársz rá.- mondom egy reménytelenül lassan kirajzolódó keserű mosollyal. Követem a büfé felé, és a megállapítását követően állok be mellé és csak nézem őt innen oldalról.
– Igen vele.  Nem hiszem, hogy lenne más választásom. Hacsak nem akarok idejekorán lemondani az életemről. Tudod, hogy a föld alól is előkerítene. Na nem azért mert szeret, hanem mert ami az övé az az övé.- gyúnyosan cinikusan mondom a szavakat, bár az utolsó mondatot kissé már halkabban mintha csöppnyi lemondás is vegyülne a hangomba. Meglepődött arcot vágok, amikor arról beszél, hogy ne vitázzak vele mostanában. Felvonom a szemöldököm, úgy nézem, mintha  most látnám először, válaszolni akarnék, de ekkor már sorra kerülünk.
– Két presszó kávét legyen kedves. Egyet cukor nélkül a másikat két cukorral és mindkettőt egy adag tejjel.- adom le a fiatal, festett vörös hajú kiszolgálónak, és amíg elkészül a kávé nem szólalok meg, hosszú percek némaságába burkolózva hol őt nézem, hol pedig a háttérben sistergő kávégép felcsapó páráját. Megkapjuk a két csészét, és biccentek neki, hogy a két cukros az övé, gondolom, még mindig így issza, a cukor nélkülit pedig magamhoz veszem, és az egyik sarok asztal felé indulok el, remélhetőleg követni fog, hogy leülve folytassuk tovább a beszélgetést. Nincs sok időm, de igazából soha nem is volt sok időm, még akkor sem amikor vele voltam. Két óra jutott nekünk az uszodai napokon, amikor nem haza mentem, nem az uszodába ezeken a napokon, hanem vele találkoztam. Ez volt a mi időnk, csak ennyi jutott, minden héten kétszer két óra valami hotelben, bújkálva. Nem lep meg, hogy elege lett, nekem is csak én….nem is tudom. Volt valaha jövője ennek az egésznek? Vagy mindig is ott lebegett volna a fejünk felett a férjem árnyéka, kitörölhetetlenül az életünk részévé válva? Ők valamikor barátok voltak….ennek ma már nyomai sincsenek. Timothy gyűlöli őt, ahogyan úgy vélem Mason sem tartja már semmire őt.
– Azt mondod ne vitázzak vele? Mostanában? Szerinted ő valaha kikéri bármiben is a véleményem? Mason, szerinted úgy nézek ki mint aki bármikor is vitát generálna vele?- az örvénylő feketét kavargatom, és benne látom az összes magammal hurcolt fájdalmamat. Kevés az időm, nem vesztegethetem önsajnálatra, meg kell próbálnom ez az egyetlen lehetőségem. Végre legalább egyszer az életben merjek kiállni valamiért ami fontos a számomra.
– Ha maradsz még egy ideig…esetleg, ha éppen nem szólít el a kötelesség…kereshetnénk alkalmat egy nyugodtabb beszélgetésre. Bár jelen pillanatban fogalmam sincs hogy hol.- vallottam be őszintén, de ez a része sem érdekelt. Féltem, mert tudtam milyen következményekkel jár rám nézve a visszatérése, ha pedig megtudná Tim, hogy találkozom is vele…annak talán még súlyosabbak. Nem számít. Tudnom kell, tőle kell hallanom, hogy nem bocsátott meg és soha nem is fog. Ha végül elküld akkor legalább nézzen a szemembe és mondja ő is ki. Bár velem ellentétben ő soha nem lett volna képes hazudni nekem. Sem valós sem mondvacsinált indokkal. Tudom, hogy elárultam a barátságunkat, elárultam a kapcsolatunkat, igazából mindent elárultam ami egykor fontos volt. Megemeltem a csészét és az ajkamhoz emelve fújtam rajta néhányat, úgy kortyoltam bele. Keserű volt. Nem néztem Mason-re, nem mertem ránézni, féltem attól amit ott látnék. Megvetést? Talán. Vagy éppen az ellenkezőjét. Attól még jobban féltem volna, mert az azt jelentené, hogy van reményem, és újabb félelmet, hogy ezúttal is elrontom.

* Fekete István



¨¨ Note: Embarassed  ¨¨ Music:Time for lettin' go¨¨ Oufit:Fürdőruha¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 06, 2015 3:12 pm Keletkezett az írás



Diana&&Mason
Hello again...


Eleinte gyűlöltem magam, amikor eljöttem Sydney-ből. Eleinte el sem olvastam az e-maileket, melyeket küldött nekem, és próbáltam figyelmen kívül hagyni őt. Az érzéseimet, és mindent, ami hozzá köt. Hetekig pihent a dobozában a medál fele is, míg végül lecsillapodtam. Nekem nem volt jó úgy, ahogy. Tudta jól, hogy képtelen vagyok osztozni rajta, hogy nekem nem elég az a heti két óra együttlét, nekem nem elég az, hogy olykor csak távolról figyelhetem, ahogy lopva egymásra nézünk, ha esetleg összefutunk az utcán, és Tim is ott van. Teljesen magam mellett akartam tudni az este óta, mikor először megcsókolt. Mikor elleneztem, de végül az ital felerősítve a vágyaimat, eltompította az elmémet, és megadtam magam a régóta elfedni vágyott érzéseimnek. Akkor tudatosult bennem, hogy ez nem csak a részemről több, mint barátság, akkor éreztem először azt, hogy otthon vagyok, hogy többé nem akarok mást, és akkor voltam a legsebezhetőbb, mikor ezt a részem, ezt a titkom is kiadtam neki. az érzéseim gúnyt űzve belőlem hajtottak a heti két alkalom miatt. Képes voltam a munkahelyről ellógni, hogy vele legyek, kimenőt kérni, hogy érezhessem a közelemben őt.
Nem csak egy sima viszony volt, vagy futó kaland, sokkal több annál. Sokkal több, mérgezőbb, mégis gyógyír mindenre. Olyan kapcsolat volt, mely egyszer az égig emel, máskor a pokolba taszít. A pokolba, melybe akkor kerültem azon az estén. Akkor voltam a legvédtelenebb, amikor összevesztünk, amikor győzködtem, mikor azt hittem, velem jön, hogy megvédhetem. Tudhatta volna, hogy menne, hiszen az FBI-nál dolgozom, vannak kapcsolataim, és tudok élni velük. Mégis hátba támadott. Fájdalmasan érintett, és képtelen voltam maradni.
Hetekkel később olvastam el az üzeneteit, mikor már azt gondoltam, nem érint meg. Mikor azt gondoltam, már úgy is mindegy. Ami megtörtént, nem lehet kitörölni, és hiába gondoltam akkor még a távozásom estéjén arra, hogy válaszolni tudok, nem ment. Egyszer próbáltam, de csupán órákig csak figyeltem a villogó kurzort, végül úgy döntöttem, nem írok neki. Hogy feleslegesen fájdítanám a szívem. Csak elolvasom, és annyiban hagyom. A magánszámomat kikapcsoltam, hogy teljesen átadjam magam a munkának, és bezárkóztam, elzártam a szívem, az összetört szívem, hogy senki ne érhesse el, és ne akarja meggyógyítani. Így Dorothy sem akarja ezt tenni vele. Mert azt gondolja, minden rendben van, hogy a mi kapcsolatunk így jó, ahogy van. Ő boldog, és vacsorával vár, nem kérdez, nem féltékeny. Nem érdemelte azt, hogy megcsaljam, de én sem érdemeltem, hogy összetörjön az, akit a világon mindennél jobban szerettem. Ezért dühös voltam, napokig, miután ráébredtem, hogy át lettem verve. Ugyanolyan galád módon, ahogy én átverem Dorothy-t.
- Mitch apám kudarca. De ha kidobja, akkor éhen hal... Nem lesz soha életképes - rázom meg a fejem, mert már nem érdekel. Soha nem akart semmit tenni, és nem is fog. Olykor azt gondoltam, hogy igazságtalan az élet. Ő fetrenghet egész nap, elvégezheti az ötödik egyetemet, vagy a nem tudom, milyen hóbortját, gépezhet, és alhat, miközben a szobája bűzlik a füves cigarettától és a vízipipába dugott növényeitől. Feladhatnám őt, és lecsukathatnám, ahogy apám is megtehetné, hiszen illegális szerekkel él, de mégiscsak az öcsém. Nem élne meg a börtönben, képtelen lenne kiállni is magáért. Így ráhagyjuk. Habár olykor rengeteget vitázunk, és próbálom észhez téríteni, hiszen ez a nagyobb testvérek dolga, de egyedül képtelen vagyok megmenteni a saját öcsémet is. Ahogy Dianát se tudtam, úgy Mitch is menthetetlen. Talán ez az élet rendje, talán nekik ez a sorsuk, nem kell őket megmenteni, mert ők maguk sem akarják.
- Nem volt semmi, ami itt tartson, akkor mégis miért jöttem volna vissza örömmel? - úgy érzem én pedig több sértettséget vittem a hangomba, mint szerettem volna, de a kérdésemet jogosnak érzem. Nem volt, aki akarta volna, hogy maradjak, mikor Ő elvágta a szálakat, úgy éreztem örökre vége mindennek közöttünk. De nem tudom elfelejteni azt a megannyi emléket, amelyet együtt átéltünk. Azokat az önfeledt perceket, melyeket olykor beárnyékolt a makacs önfejű erőszakosságom.
Mindennél jobban akartam, hogy elhagyja Timet, és abba bele sem gondoltam, hogy mi van, ha nem is akarja elhagyni? Hiszen apámnak is olykor elszállt a keze. De az más volt, Tim bántotta őt, kék zöld foltokkal volt teli mindig. Nem volt nap, hogy ne ment volna a kórházba emiatt, és olykor sírva hívott fel. Ez nem szeretet, ez csupán félelem, olyan, mellyel nem találkoztam, melyen nem voltam képes segíteni. Pedig rengetegszer eljátszottam azzal a gondolattal, mi lenne, ha elraboltam volna, ha az engedélye nélkül kötözöm le, és csak akkor engedem el, ha biztonságban van. Akkor meg tudtam volna mutatni neki, hogy meg tudom védeni, akkor elhitte volna, de nem vagyok ostoba kölyök.
„Ötven perc néha felér egy örökkévalósággal, főleg ha már túl régóta vársz rá.” Szavaira felkapom a fejem, szavaira a tekintetét kutatom, hogy lássam, hogy figyeljem őt, mintha egy pillanatra ismét látnám a nőt, akit szerettem, akiért még mind a mai napig ki akarok állni, bármi is történt közöttünk. Aki miatt elmentem, aki miatt még néha ma se tudom, ki is vagyok valójában.
- Igazából egy féreg. A föld alá való, és lett volna választásod - fordulok el tőle, miközben ő kávét kér, én egy csokis muffint kérek mellé pluszba. Ha a fáradtságot említettem, akkor kimaradt, hogy éhes is vagyok. Mindig ilyen szar műkajákat eszem, éjjel nappal. Kivéve, ha sikerül hazaesnem, mikor kész a vacsora, és még meleg. Dorothy egész jól főz, sokszor mégis el se fogy. Talán, ha nem lennék ilyen édesszájú, amilyen vagyok, és nem ennék meg minden kávéhoz pár fánkot, vagy csokis muffint, akkor tudnék enni is. De Diana régen már nem szólt, hogy folyton ilyen semmitmondó édességekkel tömöm magam, csak a fejét csóválta rá mosolyogva. Olykor olyan emlékek, vagy mozzanatok ugranak be, melyről mintha megfeledkeztem volna, de tudom, hogy nem így van. Minden itt van, csupán kell valami emlékeztető. Ami felidézi bennem azokat az érzéseket. Azokat az apró képeket, amit az elmém egy rejtett zugába dugtam.
- Nem úgy értettem. Tudod, hogy gondolom. Mindegy... - mély levegőt veszek, és inkább a kávémat kortyolom, majd egyet harapok a muffinból. Csupán egy félmondat volt, figyelmeztetés, de nem tudom, hogyan is írhatnám jobban körül. Nem tudom, hogy beszélhetnék róla úgy, hogy semmit se mondok el. Csak azt akartam, hogy ne essék baja. Figyelmeztetni, de valahol úgy érzem, elakadt a kettőnk közötti kommunikáció, és azon az estén szakadt meg. Mintha gátolná, hogy teljes mértékben értse a jeleket, vagy én teljes mértékben átadjam. - Ez az ügy, az egész, amiért itt vagyok, elkerülhetetlen, hogy összefussak vele, hiszen a rendőrséget is érinti. Nem fog örülni, mindegy, a lényeg, hogy ha már nem vagy hajlandó elhagyni, akkor vigyázz magadra - megrázom a fejem. Inkább a benn lévőket nézem, az egyik sarokban Giles-t veszem észre, ahogy elmélyülten beszélget Jacksonnal. Azt gondoltam, már rég elment, de végül nehezen, de felfogtam, hogy nálam van a kocsi kulcs. Talán várnak valamire? Nem törődök most ezzel, nem érdekel, mit is keresnek itt, így elveszem róluk a tekintetem, és az idősebb nyugdíjas párt figyelem mellettünk. Sajnos a szokásommá vált, hogy mindenkit alaposan megnézek, sőt a környéket, vagy a helyet is, ahol vagyunk.
- A nyugodt beszélgetéshez nyugodt emberek kellenek, és én nem vagyok az - sóhajtok, majd megeszem a maradék édességet, hogy egy korty kávéval öblítsem le, amit nem kevertem fel. Soha nem keverem fel, csak kérem a cukrot bele, ami minden bizonnyal sok is bele, de nem érdekel. Hiszen a megszokásommá vált, és Diana emlékezett rá, hogy iszom azt. - De egy nyugodtabb helyszínben talán kiegyezhetünk - engedek meg egy határozott félmosolyt felé, hiszen nem mondtam nemet. Igaz, sok a munkám és ritkán tudok időt szorítani, de előfordul, hogy néha megtörténik. Habár nem tudom, mit remélek ettől, hiszen már egyszer véget vetettünk neki, most mégis előveszem a tollat, mert nálam mindig van, és notesz is, ha esetleg írni kell, és leírom a számomat. Az újat, melyet csak kevesen tudnak.
- Ezen elérsz. Nem ígérem, hogy egyből felveszem, ahogy azt sem, hogy ráérek, amikor hívsz. Túl sok múlik ezen a munkán - vallom be azt, amit eddig nem. Igen, ez most nem csak egy sima ügy. Ha sikerrel zárul, akkor végre feljebb léphetek, akkor végre elismernek, és talán apám is büszke lesz rám. De ez nem minden, hiszen hogy tudnék így a munkámra koncentrálni? Hogy összefutottunk, és minden újra előtört? Mintha soha el se múlt volna, most megint mindent érzek, és félek, hogy elvonja majd a figyelmemet a munkámról, mindenről, amit erre a lapra tettem fel.
- Igazad volt, tényleg jobb ez a kávé, mint a tied... - csúsztatom át egy mosollyal végül a cetlit, miközben szabad kezemmel a tollat kattogtatom idegesen.
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 07, 2015 12:56 pm Keletkezett az írás






Mason & Diana




Lehetne azt mondani, hogy világ életemben letargikus és magába forduló voltam. Lehetne azt állítani, hogy a kegyetlen néha már regényekbe illően keserű gyermekkorom miatt nem szívesen merészkedtem emberek közé. Igen, mindezt lehetne mondani, csak éppen nem lenne igaz. Én afféle pozitív lázadó voltam. Lázadtam a kiközösítés ellen, lázadtam azért, hogy szóba álljanak velem, néha rekedtre kiabálva magam a többiek előtt, nem érdekelve, hogy komplett hülyét csinálok az iskola közepén magamból, és nem érdekelve az sem, hogy a végére átváltottam oroszra, amikor már senki nem értette miről is beszélek. Mai napig így van, ha ideges vagyok. Nem veszem észre és képes vagyok a mondat közepén az anyanyelvemen folytatni. Nem véletlen, hogy ez lett az egyetlen menekülésem Tim elől. Ha valamit akartam, akkor azt ezen a nyelven írtam le, vagy mondtam el. Gyakran csak formáltam a szavakat tisztán artikulálva neki, amit nem érthet más, csak ő meg én, mert ezeket megtanítottam neki, hogyan mondjuk az én nyelvemen, hogy „Hiányzol”. Az üresség azt hiszem akkor a legtisztább és legérzékletesebb ha azon a nyelven mondjuk amelyen születtünk, amelyen az álmaink születnek meg. Mason gyakorta beszélt az álmaimban oroszul, noha csak néhány szót ismert, meg a cirill betűket, amelyeket elmagyaráztam neki még valamikor a kamaszkorunk küszöbén. Tim soha nem akarta őket ismerni, őt nem érdekelte. Annyi gondolat van bennem, de attól félek, hogy bármit mondok, elég egy rosszul helyezett, félreérthető hangsúly és elüldözöm őt. Még szeretném kiélvezni, hogy itt van, hogy láthatom és ha csak ennyi jut nekem talán egy időre elég lesz. Nem tudom melyikünk szenved most jobban: ő aki visszatért, vagy én aki nem számított már arra, hogy még látni fogja. Egy ideig azt hittem belepusztulok, egy ideig azt hittem, hogy nem lesz kiút, hogy nem lesz már miért küzdeni. Ő volt a cél, ő volt az egyetlen indok, amiért képes voltam folytatni, de végül aztán én voltam aki eltékozoltam. Azt hittem Mason örökbe kapott kincs, de rá kellett döbbennem, hogy én voltam aki félreseperte őt, mintha egy megunt kacat lenne. Nem vettem észre a fényét, vagy túl későn vettem észre. Az jut eszembe, amíg a kávéra várakozunk, hogy elsétálhatott volna, hogy észre sem kellett volna vennie, de nem tette. Most először üt szöget a fejemben a gondolat, és fogalmazódik meg a kérdés: miért? Talán nem veszett minden el, talán van ott még valami még akkor is ha nagyon küzdünk ellene, még akkor is ha tudjuk egyszer már lezártuk. De vannak kapcsolatok, vannak időt álló kapcsolatok amelyeket mi magunk sem leszünk képesek szétszakítani, mert olyan erővel bírnak, amelyről fogalmunk sincs. Mi kötöttük egykor össze, de már nem mi tartjuk egyben, hanem valami egészen más, amelyet ragaszkodásból, barátságból, szerelemből, érzések tökéletes kavalkádjából szőttek láthatatlan kezek. Ezért van az talán, hogy nem múlik el azóta se nap, hogy nem jutna eszembe, bár már két hete egy levelet sem írtam neki, és ha nem bukkan fel, nem is írok, de ez nem azt jelenti, hogy elfelejtem. Nem csak a medál a nyakamon, amely Timothy szerint gyerekes ragaszkodás, de hagyta, hogy viseljem, ezt az egyet. Szerinte a barátságunk a legnevetségesebb dolog volt a világon, és soha nem vezetett sehova, csak én tulajdonítottam neki akkora jelentőséget. Ha fontos lettem volna Mason-nek soha nem megy el. Mindezt mondta önelégült hangon, szinte belemászva az arcomba, végül a nyakamra tapadt és én másodpercek alatt kikapcsoltam. Nem vele akartam lenni. A két órák emlékébe kapaszkodtam, és abba amit ezek jelentettek, noha mindig is éreztem, mióta csak elkezdődött, hogy nem fogunk tudni megállni ennyinél, hogy egy idő után több kell majd, sokkal több. Pereg a víz a testemen a zuhany alatt állva eltelítődöm a tusfürdőm citrus illatával, és a könnyeim egybe mosódnak az egyre égetőbben forró váló vízzel. Sosem leszek képes tőle tökéletesen megszabadulni, sosem fogom tudni magamról lemosni, és annyira nehéz, minden nappal egyre nehezebb. Volt választásom...Mason szavaira kapom fel a fejem, és vonom el figyelmemet a kávét készítő nőtől, már szinte alig érzékelem az egybefüggő morajlást az uszoda büféjében. Ismertem minden asztalát, az évek alatt szinte mindegyiknél ültem már. Ismerősként köszönnek vissza a vízkék falak, amelyeken a csempemozaik apró delfineket, halakat ábrázol nagyjából félútig kirakva, aztán pedig a világos tiszta fehér falak futnak fel a plafonig. Helyenként az épületről kiakasztott fotók a falakon, az  álló inga óra a sarokban, a két legyező pálma a pulttal szemben, a hatalmas üveg ablaknál ami a medencékre néz. Mintha itt ülnénk fenn a világ tetején. Csak finom mosolykezdemény suhan át az arcomon, amikor a kávé mellé kikéri a csokis muffint. Szinte minden cselekedete felidéz egy-egy emléket a múltból, amelyek idáig eltemetve pihentek elmém mélyén, de most felszínre bukkannak, akár  a megvadult folyó kéretlen hordaléka.
~ Rémesen édes szájú vagy, Mason! ~
~ Meglep?~
~ Nem is tudom, tekintve, hogy mennyi süteményt vagyok képes megenni, nem kéne csodálkoznom.~
~ Na pontosan erre próbáltam utalni.~

...tűnik el ajkai között a csokis sütemény utolsó falatjának fele, mert a legutolsót mindig megosztotta velem, ha akartam ha nem a számba tuszkolta a falatkát.
~Néha azért ehetnél valami rendeset is, nem csak ilyen vackokat!~
... rosszallóan csóválom a fejemet, megrágcsálva azt az egy falatot, ami most valahogyan keserű lenne. Elmúlt a varázslat. Bólintok, tudom hogy gondolta, de akkor sem tudom másképpen elmagyarázni neki, hogy a helyzet a távozása után nem javult, sokkal inkább romlott. Tim vérszemet kapott, hiszen már senki nem tartotta vissza, senki nem volt aki miatt minimálisan tartania kellett volna. Mason többször megfenyegette, de hasztalan volt, csak egy ideig volt képes visszatartani, és most hogy már nincs, gyakorlatilag az utolsó visszatartó erő is megszűnt a számára. Tombolt mint aki letépve a láncait most ismeri meg milyen az ha a világot a saját képmására formálhatja és kezdi velem. Azt akarta, hogy olyan legyek amilyen számára tökéletes....egy tárgy, ami az övé. Akkor leszek igazán rémült és kapom fel a fejem amikor arról beszél, hogy kénytelen lesz találkozni is a férjemmel.
- Szükséges ez?- bukik ki belőlem akaratlanul is a kérdés, majd már hajtom is le a fejem és válaszolom meg a saját ostoba kérdésemet.
- Hát persze hogy szükséges....ne haragudj, hülyeséget kérdeztem.- mégis valahogyan érzem, hogy a gyomorom összeszorul és a szívem ezerszeres erővel dübörög a mellkasomban, ha csak eszembe jut, hogy ők ketten találkozni fognak. Aztán azt hiszem végül csak eljut hozzám mindaz amit mond, hogy ez most mélyen érinti a rendőrséget.....sok múlik rajta. Mi történhetett ott, amiben már az FBI-t is be kellett vonni nemzetközi szinten? Nem kérdezősködöm, talán majd később. Számára az ügy a fontos, számomra az, hogy itt van. Számára egy munka, egy feladat, számomra egy lehetőség, hogy helyrehozzak valamit, vagy legalább minimalizáljam a veszteségeket. Talán esélyünk sincs újra kezdeni, talán soha nem is volt, de azt már mindenképpen a sors egyik nem várt ajándékaként fogom fel, hogy visszatért, még akkor is ha a kötelesség hozta. Látom, hogy a helyet nézi, a vállam felett a távolabb ülő beszélgetőket, akik közül csak néhányakat ismerek látásból, igazából most jut el a tudatomig, hogy évek óta mióta idejárok szinte senkivel nem elegyedtem beszédbe, talán csak annak a nyugdíjas házaspárnak a női tagjával, akik nem messze tőlünk foglalnak helyet. Olyanok mint a kamaszok, mintha újraélnék a kapcsolatuk hajnalát. Végigfut az agyamon, hogy milyen lehet valaki mellett megöregedni akihez mindennél jobban ragaszkodunk, aztán már hajtom is odább a gondolataimat, hogy ezt azért nem fogom soha megtudni, mert a lehetőséggel én visszaéltem egykor. Amikor felpillantok rá, ahogyan a kávés csészém koppan az asztalon ugyanazt látom rajta amit egykor. Bizonytalan és tipródik, mint én. Még mindig nem tudjuk egymás elől elrejteni a gondolatainkat, soha nem is fogjuk tudni. Persze lehet játszani és megjátszani, de a másik a jól megkomponált maszk mögé fog látni. Átlátszó a színjáték.
- Mason.....Timothy nagyon megváltozott az utóbbi időben. Sokkal...- összeszorítom az ajkaimat és egyik oldalra húzódik a szám, mintha grimaszolni akarnék, vagy gondolkodnék azon, hogy mit is szeretnék mondani neki.
-...sokkal kiszámíthatatlanabb. Mintha lenne valami...nem tudom. Nem másik nő van a dologban, azt már megszoktam- keserűen horkantok fel nevetés gyanánt, aztán újra a kávés csészéhez nyúlok, kell valami kapaszkodó. Hogy meg lehet e szokni, hogy megcsalják az embert? Én ezt nem így fogtam fel. Megalázó, de az évek során azt hiszem meggyőztem magam arról, hogy megcsalni csak azt lehet, aki szereti a másikat, ragaszkodik hozzá, fontos neki. Mason esetében ezt így éreztem volna...Tim esetében sokkal találóbb volt az árulás. Látom rajta, hogy valóban nyugtalan, és próbálom meggyőzni magamat, hogy nem a találkozásunk kavarta fel ennyire, sokkal inkább az ügy amin dolgozik, és ha ezt nézem akkor könnyebb elviselnem a egészet.
- Megértem...természetesen, hiszen valószínű komoly lehet az ügy, és emiatt gondolom nehezebben is alszol. Még mindig nehezen alszol el?- az utolsó kérdés azt hiszem olyan felesleges volt, mintha az óceánba borítanék be egy pohár vizet. Nem is tudom miért tettem fel a kérdést, talán tudni akartam, hogy ő is olyan nehezen hajtja álomra a fejét, ahogyan én? Vajon neki is vannak nyugtalan álmai, amelyekben visszaköszönök még? Szeretném azt hinni, hogy nem csupán én hordozom a saját elkövetett bűnöm terhét, hogy önző módon remélem neki is jutott belőle. Talán most visszavehetem. Bár nem tudom akarom e, mert akkor megvan a lehetősége annak, hogy nem látom többé. Mondjuk ennek mindenképp megvan a lehetősége. A kávé maradékát gyorsan gurítom le magam is, még marasztalnám az időt, ami kegyetlenül telik, koppan az inga óra mutatója minden perccel odébb, szinte hallom, ahogyan odébb másznak a percek. Végül aztán beleegyezik a találkozóba, bár azt hiszem még fogalmam sincs hogyan és hol fogom megoldani. Azt sem tudom, hogy a jelenlegi munkája miatt miképpen fogjuk megoldani, végül aztán valami más is megfogalmazódik bennem, amelynek aztán hangot adok.
- Nem foglak hívogatni folyamatosan, ettől nem kell tartanod. Meg aztán nem hiszem, hogy sok értelme lenne. Én csak...egyszerűen örülök, hogy újra látlak, és csak szeretnék nyugodt körülmények között elbúcsúzni tőled, ha ezt egykor már nem adtam meg. Nézd én tudom, hogy...- tekintetemet a kezében kattogtatott tollra vezetem, a kezem pedig elveszi a felém csúsztatott centlit, amit a fürdőköpenyem zsebébe csúsztatok. Nem nézem meg. Néhány másodpercig hagyom csak a csendet közöttünk téblábolni, majd átnyúlok az asztal pereme felett és ha nem húzza el a kezét, akkor a kézfejére simítom a kezemet, igyekezve ezzel arra késztetni, hogy ne nyomkodja tovább a toll gombját. Nem tolakodó, sokkal inkább megnyugtató mozdulat ez, mint régen, amikor ugyanezt csinálta ha feszült volt. A mozdulat közben sem vettem le róla a tekintetem. Egészen idáig féltem, hogy bármit mondok, azzal elijesztem, hogy egyszerűen fogja magát és elsétál, amilyen hirtelen felbukkant, olyan hirtelen tűnik el ismét. De talán ideje, hogy végre egy picit nyíltabban beszéljek, Felesleges hallgatni, hiszen úgyis látja rajtam az érzelmeimet....mindent lát, még akkor is ha nem ad neki hangot.
- Kérlek....- billentem oldalra a fejem
- Mason ennyire idegenek lettünk egymásnak, mondd? Tényleg ekkora a bűnöm, hogy nem vagy képes megbocsátani? Hogy mindenki új esélyt kapott csak én nem? Az apád, aki egykor testileg és lelkileg is nyomorgatott, az öcséd, aki semmit nem tett soha önszántából...mindenki csak én nem? Én azt hittem a családod része vagyok, örökké barátok, örökké mint a testvérek. Mondd, tényleg ennyire nagy a bűnöm, hogy képtelen vagy túllépni rajta? A vér szava ennyire számít azzal szemben aki mindig....- elhalkulok, bár eddig sem kiabáltam, mintha egy hatalmas gombóccal a torkomban beszélnék, kínzóan fájdalmas minden kimondott szó, karistolják a torkomat, visszanyelt könnyek. Tudom mit akartam mondani, de nem mondtam ki, itt nem lehet.
~...aki mindig szeretett.~


¨¨ Note: Embarassed  ¨¨ Music:Time for lettin' go¨¨ Oufit:Fürdőruha¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 07, 2015 3:50 pm Keletkezett az írás



Diana&&Mason
Hello again...


Mostanra egész biztos vagyok abban, hogy el kellett volna mennem, amikor lehetett, nem kellett volna odamennem hozzá a medencében. Nem tudom, miért is tettem, képtelen lennék magyarázatot adni a viselkedésemre. Minden bizonnyal közelebbről akartam látni, hogy elhiggyem, tényleg ő az. Hiszen két hete egyetlen e-mail sem érkezett, talán azt gondoltam, Tim tett vele valamit. Valamit, ami visszafordíthatatlan. Gondolatban elbúcsúztam tőle, elengedtem őt, most pedig itt van, én pedig ahelyett, hogy elmennék, vele vagyok, kávézunk, egymással szemben ülünk egy nyilvános helyen emberek között, akik talán ismerik Timet, akik miatt Diana issza meg a levét.
Hogy aggódom érte? Minden bizonnyal ez soha nem múlt el, pusztán a sértettségem erősebb, a fájdalom, amit okozott nem múlt el. Feltéptük a sebeket, és most tátong egy űr, melyet képtelen vagyok kitölteni, melyet nem tudok elfogadni, és tehetetlenné tesz. Sebezhetővé, és bármennyire próbálok ridegen viszonyulni ehhez az egészhez, szavaimon érződik a feszültség, a ki nem mondott szavak okozta kín, és fájdalom. Mert nem mondom ki, amit gondolok, nem mondom a szemébe, hogy haragszom rá, hogy összetört, és mindent tönkretett azzal a pár szóval, melyet soha nem akartam az ő szájából hallani. Hiszen oly sok minden fűz össze minket, túl sok emlék, túl sok érzés, túl sok apró pillanat, melyet nem tudok kitörölni, és nem is akarok. Melyeket el akartam nyomni, és mikor azt gondoltam, sikerül, ismét összefutottam vele. Talán nem így kellett volna, talán máshogy is összefuthattunk volna.
Mikor hazaértem, akkor bántam meg, és egyszer arra ittam, mert egy szemét voltam, aki hátat fordított a nőnek, akit meg akart menteni, akit mindennél jobban szerettem, máskor pedig azért, mert összetörtem. Képtelen lettem volna a szemébe nézni, képtelen lettem volna azok után is úgy ránézni, mint előtte. Hiszen tudta, mivel törhet össze. A kezében volt az életem, a lelkem, és a szívem. Mindent rábíztam, mert hittem, nem él vissza velük, nem él vissza a bizalmammal, mégis megtette, és nem tudtam túllépni. Senki nem tudta, mi bajom van, és tegnap sem értette Bolton, miért ellenzem annyira azt, hogy nekem kelljen ide jönnöm. Ráadásul úgy, hogy nem is a mi hatáskörünk lenne, de megkérték rá, mert külsős szemmel kell nézni a dolgokat. Holott nagyon jól tudta Bolton is, hogy nem vagyok külsős, nem vagyok tárgyilagos. Az itteni irodát nagyon jól ismerem, itt dolgoztam ki tudja hány évig, mígnem egyszer átkerültem vissza a szülőföldemre.
- Igen szükséges. Nézd, bármennyire érveltem a főnökömnek, hogy érintett vagyok az ügyben, hogy akár az érzéseim is befolyásolhatnak, rám volt szüksége. Egy olyan emberre, aki nem ismeretlen a terepen. Ha nem lenne szükséges találkoznom vele, nem tenném meg, de szerinted nem tudná meg? Dehogynem - megcsóválom a fejem, és érzem, hogy Tim gondolatára is harag önt el. Nem értem, hogy lehet egy olyan jó barátból, mint ő a legnagyobb ellenségem, nem értem, hogy lehet, hogy aki egykor barát volt, miért is gyűlölt meg igazán. Mondhatnám, hogy azért, mert minden lányt figyelmeztettem, hogy vigyázzanak vele, mert agresszív, de nem csak emiatt. Valamiért még mindig gyűlöl, talán már a bál óta ezt teszi. Az pedig túlságosan is régen volt, ő pedig még mindig hordozza a sérelmeit, én pedig gyűlölöm őt, mert miatta nem tudtam megmenteni a nőt, akit az életemnél is jobban szerettem.
Aztán csak elfogyasztom a muffin maradékát, miközben az utolsó falatnál egy pillanatra megállok, mintha eszembe jutna valami, egy emlék, egy régi, elfeledett szokás, végül mintha meggondoltam volna magam, és megeszem az édességet. Lassan rágom az utolsó falatot, és közben figyelek rá, hallgatom a szavait, közben elgondolkodom. Talán ezzel is tudok kezdeni valamit, mintha csak egy kihallgatás lenne, mintha ez is az ügyet vinné előre, tekintetem elkomorodik, majd gondolkodóvá válik, s közben a pultnál álló sort figyelem, aztán ismét Giles sziluettjére siklik a tekintetem. Feláll, rám pillant, majd biccent a kijárat felé. Viszonozom apró gesztusát, mintha némán kommunikálnánk le valamit. Tudom, mire gondol, arckifejezése elárul, nyilván, míg nem néztem rájuk, Bolton őket is felhívta. A távolból irányít, miközben nekünk követnünk kell ezeket a szavakat.
- Érthető. Minden bizonnyal titkai vannak... - jegyzem meg magamnak, miközben nem közlöm, hogy éppen mi jár a fejemben, sőt egy pillanatra el is feledkezem az egész kettőnk körüli dolgokról, majd feleszmélve pillantok rá, és percekig figyelem őt. A fáradt tekintetét, a karikákat a szeme alatt. A pupilláit, és azt a megannyi érzést figyelem, ami kavarog a szemében. Nem idegen tőlem az, amit érez, hogy fél, még mindig, és engem megijeszt, hogy nem tudok rajta segíteni. Nem tudok, pedig mennyiszer próbáltam, mennyiszer akartam, hogy engedje. Folyton ezen voltam, mióta együtt vannak, mégsem voltam elég. Mégsem voltam erős, és talán soha nem is lehettem volna. A tekintetéből akarom kiolvasni a miérteket, miért nem engedte? Miért tette ezt? Miért dobta el magától? Direkt tette? Nem akartam ezt érezni, és a kimondatlan kérdéseim belülről feszítettek szét. Végül mégis elfordulok, és kezemmel eltakarom egy pillanatra a számat, ezzel meggátolva a gondolataim átgondolatlanul való kimondását. Elfordulok. A számomat rejtő cetlit elteszi, de ezt pusztán a szemem sarkából érzékelem, miközben tekintetem ide-oda jár. Végül leejtem a kezem az asztalra, és felé fordulok.
- Soha nem aludtam jól Diana. Sohasem - rázom meg a fejem tiltakozón, hiszen egyszer se voltam képes olyan mélyen aludni, ahogy egyszer mellette. Mikor még fiatalok voltunk, és a film nézés közben többször elaludtunk egymás mellett. Amikor apám nem volt itthon, hogy kidobja őt, vagy elzavarja. Csak akkor aludtam igazán ki magam, de utána talán soha. Hittem, hogy ez a barátság mindig meglesz, hogy örökké egymás mellett leszünk, hogy hallgat rám, de talán pont a viszonnyal rontottunk el mindent. Talán soha nem is kellett volna visszacsókolnom, és soha nem kellett volna átadnom magam a vágyaimnak. Hanem finoman el kellett volna tolnom, és hazaküldenem őt, vagy otthagyni. Próbálom megfejteni, hol rontottuk el, hogy vajon az én hibám volt? Vagy mindkettőnké? Talán nem kellene ezen törnöm a fejem, hanem felállni, elköszönni, a dolgomra hivatkozva minél előbb eltűnni innen. Nem akarok tovább szenvedni, nem akarok érezni, mégis érzek, és nem egy érzés ez, hanem többnek a keveréke. Mintha felemésztene ez az egész.
Érintésére összerezzenek, de eléri a célját, a toll nem kattog, csak őt nézem, figyelem őt, mintha belé akarnék látni, mintha végre megkapnám a válaszaimat, melyeket már oly rég akarok, melyekre oly rég várok, de nem így történik. És először úgy érzem, mintha nem hallanék jól, mintha távolról hallottam volna a szavait, de lassan beférkőzik az elmémbe minden egyes betű, és szavakká, majd értelmes mondatokká állnak össze. Vádló kérdésekké, melyre összeszorítom ajkaimat. A kezemet hirtelen húzom el, mintha valami forróhoz értem volna, minta érintése égetne, és valahol így is van.
- Nézd, Diana, pont te nem mondhatnád ezt, nem kérdezhetnél. De rendben. Tudni akarod, miért mentem el akkor? Miért gondoltam úgy, hogy nincs tovább? - feszültségem ellenére mégis halkan beszélek még, nem akarom, hogy mindenki minket nézve összesúgjon, de olykor apámhoz hasonlóan képes vagyok a forrófejűségre. - Legyen. Azért mentem el, mert összetörtél, mert a kezedbe adtam a szívem és a lelkem, de neked ez nem volt elég. Összetörtél. Ne gondold, hogy csak nem kapsz esélyt, ezt nem mondhatod! - szavaim feszültségről árulkodnak, ahogy felszakad a gát, ahogy ajkamat elhagyják a szavaim, ahogy egyre jobban beleélem magam, rájövök, soha nem felejtettem el a fájdalmat. Mindig itt volt.
- Hányszor visszakoztál, és kértél esélyt, hogy megváltozol, nem fogsz félni, és eljössz velem? Hányszor gondoltad meg magad, majd kértél újabb lehetőséget? Nem egyszer, és nem kétszer. Én pedig adtam, megannyiszor... Szóval ne mondd, hogy csak te nem kapod meg az esélyt, mert te többet kaptál, mint apám, és az öcsém és mindenki más együttvéve - közelebb hajolok hozzá. Nem akarom világgá kürtölni, hogy a zord külső mögött egy igenis megtört férfi lakik, aki már soha nem tudja összerakni magát, mert aki megtehetné, soha nem fog lépni, de talán már az is késő lenne. Vagy mégsem? Képtelen vagyok logikusan gondolkodni. Most nem megy, de nem is próbálkozom.
- Én nem a barátod akartam lenni, és nem is a testvéred, hanem sokkal több, de azt hiszem, csak illúzió volt minden abban a szobában, akkor mikor... Soha nem is lett volna több, mert soha nem fogod elhagyni őt, és hagytad, hogy elhiggyem, lehet több. Összetörtél, és még csak nem is véletlenül. Mindezt előre meggondoltad, nem véletlenül tetted. Visszaéltél a bizalmammal, majd messzire dobtad azt - hangom nyugodtabb, mégis feszült vagyok, megrázom a fejem, és elfordulok. Idegesen forgatom a tollat, és még mindig itt vagyok. ég mindig itt tart valami, amit nem tudok megmagyarázni. - Szeretnél még valamit tudni? Bármi mást, ami szerinted magyarázatra szorul? - kérdezem, majd felnézek rá. A telefonom rezgése őrjít ismét, és nem hagyhatom figyelmen kívül. Nem tehetem meg ezt, mert most mintha ezer szem szegeződne rám.
- Westwood - emelem a fülemhez a készüléket, miután fogadom a hívást. - Giles... Értem, rendben. Higgadj le. Tíz perc, és kész vagyok... - bontom a vonalat, majd felnézek Dianára ismét. Tekintetemből egy pillanatra eltűnt a feszültség, és fáradt beletörődés vette át a helyét. - Azt hiszem ez a beszélgetés a végéhez ért. Mennem kell - arcomon tényleg sajnálat ül, annak ellenére, hogy igencsak felhúztam magam. Mintha egy pillanat alatt elszállt volna, ahogy régen. Mintha a kimondott szavakkal egy kicsit megnyugodtam volna. Talán ez volt az első lépés az elfelejtéshez? Vagy valami máshoz? Nem tudom, ahogy azt sem, hogy látom-e még valaha. - Vigyázz magadra - állok fel, és lépek közel hozzá, hogy a fülébe suttoghassam eme két szót.
©


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 08, 2015 10:41 am Keletkezett az írás






Mason & Diana




Odakint már bizonyosan megindult a reggeli élet. Az emberek rutinszerűen vetik bele magukat a napba és az égboltra lassan felkúszó arany fényével derengő korong talán egy sokkal teljesebb nap ígéretét hordozza magában. Innen csak a medencék mögött meghúzódó üvegfalon keresztül szemlélhetem a világot, még nem léptem ki, még nem hagytam magam mögött ennek a találkozásnak az emlékét, még benne vagyok, még megélem. Bár jelen pillanatban nem tudom, hogy jól tettem, hogy belementem a beszélgetésbe, vagy pár udvarias szó után el kellett volna köszönnöm tőle. Foghatnám arra, hogy fáradt vagyok, hogy hosszú és mozgalmas műszak áll mögöttem, foghatnám arra, hogy a gyógyszerek mellékhatása ez a tompaság amely erőt vett rajtam. Foghatnám arra is, hogy tulajdonképpen nincs is egymásnak mondanivalónk, én a magam részéről két hete befejeztem, nincs mit hozzáfűznöm másfél év több ezer oldalnyi leveleihez. Minden ott volt bennük amit mondani akartam. Ezek mégis eltörpülnek azon tény mellett, hogy láthatom őt ismét. Lehet, hogy nem lesz legközelebb, lehet, hogy pusztán ez az ötven perc, vagy már annyi sem jutott újfent nekünk az időben. Hiszen mindig is erről szóltak már a találkozásaink. Egy apró megálló a rohanásban. Őt hívta gyakorta a kötelesség, engem pedig a saját magam által választott kegyetlen életem, és az önzésre és képmutatásra épülő házasságom. A felbukkanása túl sok emléket idézett elő, és túl sok lehetőséget arra nézve, hogy abba kezdjem magam ringatni: még mindig helyre hozható. Én még hiszek ebben, noha éppen én voltam aki mindennek a lehetőségét elvette tőle. Most mégis önző módon azt várom, hogy higgyen bennem újra, hogy együtt képesek vagyunk bármire. Hogy a rengeteg ígéretem ellenére, amit a múltban tettem, most valóban képes lennék megtenni. Mi változott? Azt hiszem megismertem az érzést, milyen elveszíteni Őt. Amikor ránézek már tudom, ott van az arcán, hogy nem lesz legközelebb, hogy nincs több új esély, én azonban nem adom fel, amíg el nem küld. Ha azt mondja ne keressem többé nem teszem, ha most feláll és elmegy, elviszi magával a szavaimat, elvisz magával mindent amit jelentett a számomra, akkor nem keresem többé, akkor tényleg elhiszem, hogy az össze kártyámat kijátszottam, hogy nem kapok több lehetőséget helyrehozni, végérvényesen leromboltam mindent amit egymásnak jelentettünk. Azt mondják soha nem szabad egy barátságot elrontani egy viszonnyal, hogy nem szabad az alapjait megrengetni egy ilyen kapcsolatnak azzal, hogy felelőtlenül vágunk bele valamibe. És itt megint mondhatnám, hogy sokat ittunk, hogy túl mély beszélgetésbe mentünk bele, hogy akkorra már túl sok volt bennem a tüske és minden elhallgatott gondolat. A fele talán igaz is lenne mindennek, de az egész mögött végig ott húzódott a gondolat: én mindig is ezt akartam. Kóborolhatsz a világban vélheted azt, hogy más mellett majd jó lesz, hogy ha másba kapaszkodsz akkor meglelheted az igazi boldogságot. A hiba akkor következik be, amikor nem veszed észre, vagy túl később veszed észre, hogy mindvégig otthon voltál, valaki mellett. Aki biztonságot nyújtott, aki megvédett és még védett volna tovább ha hagyod. De nem hagytad, hanem először egy talmi csillogásért elhagytad, utána pedig még a porba is tapostad. Innen akarod újra építeni? Balga! Igaza van, ha nem is kellene találkozniuk Tim akkor is megtudná, hogy visszajött és már egyetlen hatalmas és kemény gombóccá áll össze a gyomrom a gondolatra vajon mennyi idő amíg ez kiderül, és vajon mit vált ki belőle. Nem is az a kérdés, hogy mit, hanem az, hogy ez milyen mértékű lesz. Riadt vagyok és nagyon félek, de igyekszem viszonylagos nyugalmat erőltetve az arcomra tudomásul venni, hogy elkerülhetetlen az ügy szempontjából a találkozásuk.
- Sajnálom, hogy nem tudtad meggyőzni a főnöködet és sajnálom, hogy emiatt egy ilyen helyzetbe kerültél.- ennyit mondok csak mert a többit egyáltalán nem sajnálom, és nem akarom, hogy újabb hazugságon kapjon. Szükségtelen. Nem sajnálom, hogy visszatért, és azt hiszem továbbra sem vagyok képes lemondani a tudatról, hogy itt van, noha a reményem egyre kevesebb arra nézve, hogy bármit is kezdhetünk azzal ami az utolsó este történt. Nem tudom mikor indult olyan békésen egy találkozás. Talán én már tudtam, hogy az utolsó lesz, ő meg talán azt gondolta, hogy azok lesznek az utolsó lopott órák, hogy innentől majd nem kell tovább bújkálni. Hagyadszor ígértem már meg akkor neki, hogy vele maradok? Hatodszor? Hetedszer? Hogy tehettem, hogy élhettem vissza a bizalmával? És egyáltalán miért ígértem olyasmit őszinte ragyogással a szemeimben, amit nem tudtam betartani? Hitt nekem, bízott bennem, mindent odadobott és én csak elvettem de cserébe semmit nem adtam, üresen dobtam ki az ajtón, mint egy kifosztott, reményvesztett embert. Mi volt a bűnünk, hogy nem adott elég bátorságot az élet, hogy olyan gyáva maradtam amilyen mindig is voltam, hogy nem mertem vállalni azt amit érzek? Soha nem mertem. Mióta szerettem? Azt hiszem mindig is, csak talán nem fogtam fel, hogy az idő előre haladtával változtak az érzéseim, hogy átalakult, és amikor rádöbbentem mi ez az egész, amikor világossá vált számomra, hogy Őt akarom, már túl késő volt. Már csak a szeretőm lehetett és nem a szerelem. Hasonló a két szó, mégis árnyalatnyi különbség feszül benne. Az elsőt el kell lopni, a második kitölt egy egész életet. Én száműztem őt azok közé a dolgok közé amelyek csupán átmenetiek az életemben.  Nem alszik jól....sosem aludt ahogyan én sem. Döbbenetesen nyugalmas álmunk volt egymás közelében, és ezek mindig is hiányoztak. Az illata, a lassú, egyenletes lélegzése, ahogyan a fejem emelkedik majd süllyed a  mellkasán, a karja....hirtelen rádöbbenek, hogy minden ami ő volt egy nyugodt alvással szimbolizálható lenne. Elcsituló álom...csend...béke...pihentető nyugalom. Sutba dobva. És most azt gondolom egy kávé, ötven perc és egy érintés mindezt helyrehozhatja? Nem tudom, már az utolsó kis morzsákba is kapaszkodom, amivel reményem van megmenteni ezt az egészet. A szavai nekem csapódnak, és érzem bennük a visszafogott indulatot. Mindig is ez jellemezte, sosem szerette ha a környezete felfigyel rá a haragja miatt, noha tudom, hogy iszonyatos erővel munkált benne szinte állandó jelleggel. Még nyúlok a keze után amikor visszarántja, ujjaim a levegőn simítanak át, és rámarkolok a semmire. Nincs már ott. Lemondóan húzom vissza és elkerekedett szemekkel bámulok rá. Nem az döbbent meg amit mond, hanem az őszinteség, ahogyan mondja. Végre kiszakad belőle az amit soha nem mondott ki, amit ott őrizgetett magában. Csak bólintani vagyok képes, amikor azt kérdezi tudni akarom miért tette, hogy miért ment el és nem keresett soha többé? De még inkább azt akarnám tudni miért hagyta meg azt a címet, hogy leveleket írhassak. Talán mert ahogyan én sem voltam képes döntésre jutni kettőnket illetően ő sem tudott teljesen elengedni. Egy utolsó kapocs még kellett neki. Én ott ültem a labirintus közepén, az életem beláthatatlan labirintusában, és ő ott hagyta nekem az arany fonalat, hogy ha akarok kitaláljak. Én ki akartam, csak éppen már nem vezetett sehova az a fonál, másfél évi bolyongás után visszajutottam oda ahonnan indultam. Minden vádló szava, minden fojtottan kimondott szava szinte perzseli a bőrömet, úgy érzem, hogy menten lángra kap, de tán ez lenne a legjobb. Élve elégni a bűnöm súlya alatt. Minden egyes szó igaz, és nem tudok ellenérveket támasztani velük szemben. Mit mondjak neki, hogy szerettem, hogy szeretem? Hogy a hiánya szinte agyon vág minden egyes átkozott nappal? Hogy a pofonok sem fájnak már annyira mint a tudat, hogy elveszítettem őt? Mit tudnék egyáltalán ezeken kívül neki mondani? És vajon lenne értelme? Most hogy hallgatom őt azt hiszem ezeknek már nincs súlyuk. Amikor közelebb hajol egyetlen tized másodpercre lehunyom a szemeimet és hatalmasat sóhajtok. Legszívesebben előre nyúlnék, hogy rásimítsam a kezem az arcára, hogy varázsolni legyek képes, hogy azt a temérdek keserűséget ami a szavaiban van messzire űzzem. Csak nézek bele  a szemeibe, és látom, hogy a szavakon túl ott villan bennük több évtizedes keserűség. Hogy egyszer akart önmaga lenni, és vállalni az érzéseit, és én voltam az aki mindezt egy ócska hazugsággal hazavágta. Én tudom, hogy az volt, ő igaznak véli. Ha viszont beismerem, hogy nem mondtam igazat, nem tudom, hogy azzal valamennyire ellensúlyozom, vagy újabb kérdéseket vetek fel vele? Teljesen mindegy, mert a lényegen nem változtat: nem volt benne elég hitem, hogy miatta elhagyjam a férjemet. Most mégis azt érzem ezerszer tovább lennék képes elviselni Timothy ütlegeit semmint hallgatni a vádló szavait. Az előbbi csak a testemnek fáj, és elmúlik az utóbbi tartósabb és azt hiszem még legalább tucatszor belepusztulok majd ha felidézem. Várom, hogy a szavai végeztél azt mondja majd, hogy befejezte, hogy ez volt az utolsó esélyem, amit akkor azon az éjjelen eljátszottam. Hogy előtte még boldogan merülve el egymásban talán mindketten hittük, hogy valami új kezdődik el. Nem sokszor láttam őt mosolyogni, de abban az olcsó motelben, azon az utolsó éjjelen, a vajszín, az illatunkkal eltelítődött ágyneműk között őszintének láttam, ahogyan ujjammal átsimítottam az arcán. Mosolygott. Most is szeretném ezt újra látni, noha tudom, hogy az érintésem ehhez még kevés lenne. Annak kellene lennem aki akkor voltam, de már nem lehetek. Közénk állt az utolsó óra veszekedése, üvöltözése. Soha azelőtt nem emeltem fel senkivel szemben a hangomat, és azóta sem tettem. De egyszerűen féltettem őt és féltettem magunkat. Én viszonyt akartam továbbra is, Mason pedig ki akart lépni a szerető szerepköréből. Igaza van: nem a testvérem akart lenni, nem a barátom....és nem is a szeretőm. Azt a helyet akarta, amit a kezdetektől fogva megérdemelt volna, ami kijárt neki, az életem legfontosabb személye, minden nap. A szavai tökéletesen világossá teszik számomra, hogy igen, túl nagy a bűnöm, de leginkább a visszatérő bűnöm: a hitegetés a felesleges ígéretek.
- Igen szeretnék még valamit mondani. Csak egyetlen dolgot amivel nem hozhatok helyre semmit, csak én is megmagyarázhatom neked....hogy a miértre választ kapj. Mason én azon az estén nem azért küldtelek el mert nem akartam veled lenni....én...- a rezgő hangra figyelek fel és elhallgatok. A szentségit a telefonnak! Mintha tökéletesen időzítették volna a hívást. Összeszorított ajkakkal bólintok, de belül üvöltök, hogy nem maradhat tovább. Még el sem kezdtünk őszintén beszélni, és már mennie is kell.
- Értem...hát akkor...- húzom össze még mindig kislányosan sután a vállaim, grimaszolva intek a kezemmel, libben a világoskék fürdőköntös ujja.
- Menj!- nem köszönök el tőle. Nem tudom neki azt mondani, hogy minden jót, mert a jó én vagyok...tudom....ahogyan nekem ő. Nem tudom azt mondani, hogy viszlát, mert nem tudom lesz e ilyen és nem tudok tőle végleg búcsúzni, ahogyan soha nem is tudtam. Közel hajol hozzám még búcsúzóul, ahogyan belesúgja a fülembe, hogy vigyázzak magamra. És én meghallom benne...meghallom amit senki más nem hallana minden bizonnyal: az aggodalmat, azt a régit, amikor féltett, amikor törődött velem. Nyelek egy nagyot, és ahogyan távozik, a vállam felett utána nézek, követem az alakját amíg csak el nem tűnik. Kezemmel a köntösöm zsebébe nyúlok és ellenőrzöm a cetlit, amire a telefonszámát írta fel. Vigyázok rá, mintha jelenleg a legféltettebb kincsem lenne, mert az is. Fél óra múlva hagyom el az uszoda épületét, és a reggeli napsugarak elé felhők kúsztak, mintha a jelenlegi lelkiállapotomat szimbolizálnák. Már lecsillapodni látszik a reggeli csúcsforgalom ahogyan hazafelé araszolok a belvárosban, és már előre rettegek attól a pillanattól amikor Timothy tudomást szerez Mason visszatértéről. Fogalmam sincs mi vár rám. Talán ezt érdemlem.



¨¨ Note: Embarassed  ¨¨ Music:Time for lettin' go¨¨ Oufit:Fürdőruha¨¨

Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 3:23 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Mason & Diana - Uszoda
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: