Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 03, 2015 8:06 pm Keletkezett az írás






Jeanne & Owen

Alig bírom kinyitni a szemem, de valamiért úgy érzem, hogy ki kell. Megmozdulni se igazán tudok, de valami arra késztet, hogy mégis meg tegyem. Hangokat hallok magam körül, de ki akarom őket zárni. Hangosak és kiabálnak... nem akarom hallani őket. Frusztrált leszek tőle, vagy már alapvetően az vagyok?
Lassan kinyitom a szemem és kapásból vagy három kezet látok magam körül, nagyjából kettőt pislogok lassan és kezd az agyam is felébredni... bárcsak ne tenné. Ahogy kezdek magamhoz térni, azt is egyrei nkább kezdem érezni, hogy mindenem fáj. Sikítást hallok, amire felszisszenek. Akárki volt, fogja be... mintha egy kést szúrt volna a fejembe.
Még pár pislogás és arra is sikerül rájönnöm, hogy a földön fekszek. Nem, ez nem jó, határozottan nem jó. Rendben Jeanne, okos vagy, gondolkodjál szépen, nem mocorgunk... ha ennyien sipákolnak, valakinek csak volt annyi esze, hogy mentőt hívjon, akármi történt.
Szúrás nyilal a hasamba én pedig, hiába nem kéne, reflexből odakapok. Az érintésem mégjobban fáj... ahogy kezemet szemem elé emelem, véres, nem eshetek pánikba, nyugodtnak kell maradnom és lehetőleg az eszméletemet se szeretném újból elveszteni, amíg ide nem érnek a mentők.
A felesleges kérdésekre nem is figyelek, nem érdekel, hogy tudják, jól vagyok e. Nyilván a földön fekszek, vérzek, feltehetőleg több helyen, meg se tudok mozdulni és megkérdezi jól vagyok e. Barom.
Meghallom a mentők szirénáját és érzem, hogy csukódnak le a szemeim, de még kitartok. Nagy levegőt veszek, de az is fáj...
Lépteket hallok és hogy elzavarják az embereket... mintha ismerős hang csapná meg a fülem. De már nem vagyok biztos önmagamban. Aztán megpillantom az arcot és megnyugszok, hogy most már lecsukhatom ismét szemeimet.
Legközelebb a mentőben nyitom ki a szemem, ismét lassan, ismét fájdalmasan, de legalább valamennyire nyugtató, hogy biztonságos helyen vagyok.
Veszek pár mély levegőt az oxigénből, és hirtelen ugranak be képek.
Kávé a kezemben, az autómhoz lépek, fékcsikorgás és csattanás. Átsétálok az autó másik oldalára, hogy megnézzem, az a barom mégis mit művelt az autómmal... a következő percben pedig a földön fekszek.
Túl sok információ ez nekem egyszerre... ha beszélnek is hozzám se tudok figyelni, csak ismét megpillantom az ismerős arcot... és hiába egy semmirekellő, tudom, hogy biztonságban vagyok, ezért újra lecsukom szemeimet. Fáradt vagyok ahhoz, hogy azzal foglalkozzak mi történt velem. Úgyse merné hagyni, hogy bármi történjen velem... nem merné, különben megölöm, az fix.
१ Zene १ Kinézet १ …
©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 03, 2015 11:52 pm Keletkezett az írás



Muszáj egy kicsit levegőznöm, mert tudtommal nekem is jár az ebédszünet, még ha nem is fél óra, de valamennyi igen. Most viszont nincs betegem, szóval nyugodtan megihatok egy kávét. Azt hiszem, most rám fog férni. Orvosi köpenyembe megyek ki a szokásos kávézóba, ami itt van a kórház közelében, mindenki innen hozza a kávéját. Már ismernek az itt dolgozók. Sztetoszkópomat a köpenyem zsebébe rejtem, arra most nincs szükségem és védem ezzel is a szennyeződéstől, bár úgyis le fogom tisztítani, mielőtt használni fogom. Nyújtózkodva jövök ki a kórház ajtaján, egyenesen a kávézó felé tartva. Messziről kiszúrom Jeanne autóját, azt hiszem fog ma dolgozni és pont el fogjuk egymást kapni. Már meg is van, hogy mivel fogom bosszantani. Az üveg ajtót benyomom, és a pultnál elkezdem a szokásos bájolgásomat a felszolgáló lányoknak, akik csak úgy olvadoznak. A kávémat is megúszom ingyen körként, amire csak kacsintok nekik egyet. Kezemben a kávéval megyek ki és az ajtónál megállok, mert meglátom őt a kocsihoz igyekezve. Szinte pár másodperc alatt forog le a szemem előtt minden, ahogy az a kocsi neki hajt az övének, majd elhajt, "félrelökve" Jeanne-t, aki a földre kerül. Pillanatra mintha minden megfagyott volna körülöttem, a szívem gyorsabban kezd el kalimpálni. Nem tart sokáig ez az állapotom, a kávémat a közeli kukába dobom rohanás közben, és a telefonommal egyből a mentőket hívom.
- Jeanne! Jeanne! - Kiabálom, ahogy félrelökök mindenkit, és rájuk ordítok, hogy menjenek odébb hagyjanak levegőt neki. Látszólag átvizsgálom, kicsit nehezebben megy, bár fogalmam sincs, hogy miért. Nem halhat meg. Kit fogok akkor bosszantani?
Kezét odébb tolom, próbálok vele beszélni, hogy eszméleténél maradjon, de nem megy. Megvizsgálom a testét, a felületi sérülését pedig a saját kezemmel próbálom elállítani a vérzést. Legalábbis enyhíteni, amíg meg nem érkezik a mentő.
Hamarabb ment, mint gondoltam, egyből be is rakjuk a mentőbe, miután mindent megtettünk annak érdekében, hogy semmije se sérüljön még jobban. Ott viszont már könnyebben tudok rátenni kötést, hogy addig is megtudjam máshol is vizsgálni. A lába elég csúnyán zúzódott, az biztos, hogy egy hétig nem fog tudni vele menni, itt-ott horzsolások, a könyöke viszont csúnyán megsérült, gondolom ahogy esett, úgy puffant.
Pár percen belül már a műtőben is vagyunk. Minden egyes vizsgálatot kikértem és alaposan meg is sürgettem a laborosokat. Mindent ki kell zárni, de azért meg kell műteni és ezért vagyunk itt. Pár óra után már az intenzíven fekszik, én pedig próbálok lenyugodni. Oké, hogy a műtőben nem remegett a kezem, de most nagyon is. Megmosom az arcom, és úgy megyek be hozzá, már átöltözve, sterilen. Remek munkát végeztem, elvégre kitűnő szakember és sebész vagyok ilyen téren, bár közeli ismerőst elég nehéz volt műtenem.
Mivel kettesben vagyunk, ő pedig az altató hatása alatt van, így bátran oda tudok ülni az ágya mellé, persze a másik oldalra, mint amelyik kezében az infúzió van bekötve. Megfogom a kezét, és cirógatni kezdem, majd az arcára adok egy gyengéd puszit. Aggódok érte, de fene se tudja, hogy mi ütött belém. Csak ülök az ágya szélén, kezét az ölembe helyeztem, hogy tudjam simogatni és várom, hogy magához térjen.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Szept. 04, 2015 12:27 am Keletkezett az írás






Jeanne & Owen
Sose tört el semmim... sose voltam még a másik oldalon. Nem tudtam, hogy milyen, amikor a mentőben, vagy éppen még a helyszínen sürögnek körülötted... bár most sem igazán tudom, mert ngyjából fel se fogtam, hogy mi történt velem, csak azt, hogy, ha nem téveszt meg az ítélőképességem, akkor Owen lát éppen el.
Akármennyire is tudom utálni néha, azért tudom, hogy legalább annyira jó, mint én. Ez pedig pont elég nekem. Plusz azért merem ajánlani, hogy engem nem hagyna amúgy se ott és minden tudását összeszedi, hogy megmentsen.
***
Zsong a fejem és úgy érzem magam, mintha kilómétereket futottam volna le, pedig most nyitom ki a szemem ébredést követően. Hiába feküdtem, a testem elég sokmindennek volt most kitéve ahhoz, hogy fáradt legyen.
Ezen az oldalon se voltam még sose... most tapasztalom először, milyen borzalmas is felébredni hosszú altatás után.
Fogalmam sincs először hol vagyok és hogy miért fájok, annak ellenére, hogy biztosan odaadták a szükséges mennyiségű fájdalomcsillapítót. Nem is az az éles fájdalom, de talán az a tompa, kellemetlen érzés még bosszantóbb.
Lassan és hunyorogva nyitom ki a szemem, mintha valami óriási fényforrás világítana, pedig semmi nincs előttem csak a halovány lámpa.
Összeráncolom homlokom és óvatosan kicsit feljebb csúszok, hogy kényelmesebb legyen, csak utána érzem meg, hogy valaki fogja a kezem.
Kinyitom rendesen a szemem és elnézek a kezem felé, majd fel a tulajdonosára. Hirtelen fel se fogom, hogy amit csinál, az mit is jelent, csak egyszerűen jó érzés... az is, hogy itt van és az is, hogy így van itt. Nem egyedül ébredek, vagy egy morcos képű nővér mellett.
- Mi? - Próbálok megszólalni, de a torkom még fáj... feltehetőleg a tracheostomiás kanültől.
Kicsit megköszörülöm, bár ez is ugyanúgy kellemetlen, mégis így legalább meg tudok majd szólalni.
- Mi történt? - Hangom kicsit még rekedt, de már érthető, amit mondok és ki is tudom mondani. Kezemet nem húzom ki az övéből, olyan jó most ez az apróság is.
Megpróbálok kicsit felülni, de abban a pillanatban, hogy felemelem a fejem meg is szédülök, hirtelen realizálódik a szervezetemnek, hogy a buksim bizony megütődött és fáj is eléggé, ezért lassan vissza is fekszek és próbálom levakarni a fájdalmas fintort az arcomról. Nem akarok Owen előtt ilyen kis nyápicnak tűnni. Én igenis jól bírom a fájdalmat...
- Kaphatok valamit inni? - Nézek fel rá boci szemekkel, bár azt hiszem erre nincs túl nagy szükségem, elévgre egy kórházi ágyon fekszek és valami baleset volt, az rémlik... valami autó meg a csattanás... ennyi maradt meg.
१ Zene १ Kinézet १ …
©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Szept. 04, 2015 1:11 pm Keletkezett az írás



Hosszúnak tűnik mindaz, amin átestünk. A műtét, bár nagyon is odafigyeltem, hogy mit és hogyan csinálok, egy kisebb hibát sem akartam tudni. Minden eszközzel jól bántam, ahogy szoktam egy traumás esetnél. Sikerült elvonatkoztatnom attól, hogy ki is fekszik a szikém alatt. A műtét után az intenzívre vitettem át, hogy addig is nyugodt körülmények közt és steril környezetben legyen. El sem tudom hinni, hogy ez megtörtént, még egy kollégát sem műtöttem, nem véletlenül. De éreztem, hogy őt nekem kellett. És ez a gondolatmenet játszódik le bennem, míg ott ülök az ágya mellett és várom, hogy magához térjen az altatástól. Mikor látom, hogy nyitogatja a szemét, halvány mosolyt erőltetek az arcomra. Igazából rettentően megkönnyebbültem, hogy ismét velem van.
- Elütöttek! Zúzódott a lábad, kisebb-nagyobb karcolások vannak rajtad. És meg kellett műteni. Minimum 1 hétig feküdnöd kell! - Tájékoztatom arról, hogy mi is történt és a többit, hogy milyen sérülései vannak és mi fog következni. Bár határozott voltam az utolsó mondatommal, mert tudom, hogy ellenkezni fog, ismerem már, de gondolom érzi, hogy nem fog tudni lábra állni egy darabig.
- Ne mozogj! - Figyelmeztetem, mert most nem tenne jót, hogyha mozogna. Legalább egy kicsit nyugton maradhatna most. Már épp hoznék neki vizet, meghallva a hangját, és a tapasztalatok alapján, mikor ő kér.
- Persze. - Azonnal fel is állok, hogy kerítsek egy poharat és tele töltsem vízzel. Kezemben a pohárral megyek vissza hozzá és visszaülve a helyemre a kezébe adom. Segítek neki, hogy annyira fel tudjon ülni, hogy tudjon inni egy kicsit. Amint nem kér többet elveszem tőle a poharat és lerakom a szekrényre.
- Hogy érzed magad? - Azért az orvos énem csak előbújik belőlem, de muszáj tudnom, mind magánügyileg, mind orvosilag. Csak ülök mellette és őt figyelem, bár szívesen megfognám megint a kezét, de ugye nem vagyunk olyan kapcsolatban.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Szept. 04, 2015 11:39 pm Keletkezett az írás






Jeanne & Owen
Ahogy hallgatom Owent, meg, hogy mi történt nem igazán akarom elhinni a dolgot. Nem is rémlik nagyon semmi... de azt hiszem nem most akarom megerőltetni magam, hogy emlékezzek valamire.
Viszont az az egy hét fekvés nem igazán tetszik... Ez nem így megy, nekem operálnom kell, sűrgős betegek is lehetnek és más ne nyúljon az én apróságaimhoz, mert más nem tud olyan jól, mint én.
- Biztos, hogy nem fogok addig feküdni... betegeim vannak, akiknek a szüleik számítanak rám. Megoldom valahogy. - Nehéz meccs lesz, de akkor sem akarom hagyni, hogy valaki félmunkát végezzen... Pláne valami helyettes orvos. Beszéálnem kell majd Woodwarddal, mert ez így nagyon nem okés.
Vetek felé egy csúnya pillantást, amikor rámszól, hogy ne mozogjak. Na nem mondja? Magamtól is rájöttem...
Azt hiszem egy kicsit nyűgös vagyok most, hogy megtudtam mi a helyzet és most, hogy közölte, pihennem kell. Nem kell, orvos vagyok, nem beteg és kész.
- Remélem nem hagytál rajtam nagy sebeket... elcsúfítaná a szép bőrömet... - Persze csak ugratom, legalább lássa, hogy annyira nem érzem magam borzalmasan, ha már poénkodni tudok.
Ahogy a kezembe kerül a pohár víz, úgy kezdek el inni, mintha életemben nem ittam volna még, vagy legalább napokig szomjaztattak volna. Aztán a végén persze félrenyelek és köhögni kezdek... ami nem túl kellemes, mert elég erősen érzem, hogy valahol a hasam tájékán műtöttek.
- Hogy érzeném magam? Elütött egy autó... - Válaszolok reflexből, aztán sóhajtok egyet. Nem, Jeanne, legyél kedves... komolyan látom a szemében, hogy aggódik, ami azért baromira jól esik.
- Nem tudom, fáradtnak érzem az egész testemet... és kicsit fáj a fejem is. - Sokkal kedvesebb hangom válaszolok most már és ahogy visszaül megragadom a kezét és abba kapaszkodva akkor is kicsit felhúzom magam, mert valami baromira kényelmetlen. Aztán odébb mászok kicsit.
- Este van már, ugye? Vannak még kint? - Kérdezem halkan, pedig senki sincs itt és senki se hallhat minket... de nem baj...
Megvárom a válaszát, majd kicsit magam felé húzom a karját. Nyűgös vagyok... és szükségem van most rá. Ha másra jó vagyok, akkor most ő is legyen jó arra, hogy egy kicsit megnyugtasson a közelségével. Bár még mindig nem egyeztem én bele olyasmibe, hogy bármi is legyen köztünk... akár csak szexuális viszony. De erre most akkor is szükségem van.
१ Zene १ Kinézet १ …
©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 05, 2015 12:02 am Keletkezett az írás



Gondoltam, hogy nem fog beleegyezni abba, hogy benn feküdjön. Már pedig nem fogom hagyni, hogy csak úgy sétálgasson kedvére, mikor nem szabad. Ha nem a kórházban fog feküdni, akkor otthon, de ide biztos nem jön vissza dolgozni, amíg én ezt jónak nem látom.
- Pedig innen nem kelsz fel! Pihenned kell és mint a kezelőorvosodként ezt így látom jól! - Határozottan és komolyan mondom ezt. Beszélhet bárkivel is, ameddig én ezt így látom jónak, addig így marad. Nem fogok ebből engedni, hiszen a lába is zúzódott még ráállni se fog tudni, nemhogy több órákat álljon vele a műtőben. Láttam a csúnya pillantását, mire rosszallóan nézek rá. Legalább most az egyszer csinálhatná azt, amit mondok, hiszen nem véletlenül vagyok baleseti sebész, csak tudom, hogy mit szabad és mit nem.
- Belevarrtam a nevem. - Csak ennyit mondok, majd rájön, hogy értek a szakmámhoz.
Viszont nagyon is megrémülök, amikor elkezd köhögni a víztől. Elveszem tőle a poharat, hogy meg tudjon nyugodni. Rettentően rosszul esik a válasza, elhúzom a számat és el is pillantok más irányba, pedig én csak tényleg aggódok érte. Azért az már jobb, hogy később végre ad nekem választ, így újból rápillantok.
- Tudok adni fájdalomcsillapítót, ha kérsz. - Készenlétben vagyok, hogyha szüksége van rá, akkor azonnal pattanok is fel és hozok neki. Segítek neki helyezkedni, de nem hiszem, hogy ezt most kellene. De az előbbi lehurrogása miatt inkább nem szólok semmit, mert erőm nincs a veszekedéshez.
- Már csak az éjszakai ügyelet, de ők is valamelyik rendelőben pihennek. - Rántom meg a vállaimat, nekem is lejárt már rég a műszakom, de meg akartam várni, míg felébred. Sokkal jobb, mintha egymagában van. Nem nagyon értem, hogy mit akar, de hagyom, hogy húzza a karomat, kicsit még közelebb is megyek hozzá.
- Aludj nyugodtan, ha nagyon fáradt vagy. - Simítom meg az arcát, bár én is rettentően fáradt vagyok, legszívesebben aludnék, de nem hagyom most magára. Szemeim vörösek a fáradtságtól, hiszen több mint 24 órája fenn vagyok. Igénylem az alvást, de előbb megvárom, míg elalszik.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 05, 2015 11:27 pm Keletkezett az írás






Jeanne & Owen

Hiába segített, hiába mentett meg... hiába csak egy hét, nem tudok szépen nézni és kedvesen mosolyogni. Nem miatta... tudom, hogy nem azért cisnálja, hogy kiszúrjon velem és nem is neki szól a tekintetem, ezt remélem meg is érti, de betegeim vannak, akikért aggódok.
- Kínzol... féltem a betegeimet... Akárki nem nyúlhat hozzájuk. - Mondom végül halkan, félig magamnak egy sóhajjal a végén, jelezve, hogy azért bele tudok törődni, ha nagyon erőlködök. De tényleg nagyon kell erőlködnöm. Be kell majd fognom egy rezidenst, aki 0-24 jelent majd nekem, bármi történik... Ők úgyis mindig a kezünket csókolják, hogy előrébb jussanak vagy, hogy ők kapják a jó műtéteket. Majd ígérek valami szépet annak, akit kiszemelek.
- Ezt minimum elvártam tőled. - Mosolyodok el végül, látom rajta, hogy egy kicsit zokon vette, de jó, akkor nem poénkodok vele... Elfelejtettem, hogy néha ő is milyen nyűgös tud lenni... Viszont el lehet nekem nézni, mindig a beteget kell jobban sajnálni, ugyebár...
- Nem kell, van bennem elég drog... amúgy is csak tompa fájdalmat érzek, túlélem. Ha nem megy az alvás, kérek majd altatót az éjszakás nővértől. - Megpróbálok azért kedvesen hozáállni, de még mindig nem jutott el a tudatomig, hogy itt van... és megvárta, amíg felkelek...bár ki tudja, lehet ő az ügyeletes. Nem merek én semmit feltételezni már, mert a végén csak én fogok koppanni majd.
Elégedetten bólintok a válaszára. Nem szeretném, ha a kórházban bárki is megtudná, hogy mi van, volt, vagy lesz köztünk... de most egy kicsit önző leszek és kihasználom, hogy itt van. Elvégre ilyen a mi kapcsolatunk, nem? Kihasználjuk a másikat, ha a szükség úgy akarja.
- Mássz mellém, amíg elalszok... utána elmehetsz... Most szükségem van rád... - Mondom neki egész halkan, ahogy végigsimít az arcomon finoman elmosolyodok. - Köszönöm... - Teszem még hozzá, mert ezt azért megérdemli, kivételesen.
Ha úgy tesz, ahogy kértem, akkor kicsit még odébbcsúszok, hogy legyen neki hely, és odabújok hozzá, kicsit azért helyezkedve, hogy kényelmes legyen és a legkevésbé se fájjon sehol és így próbálok meg minél előbb elaludni.
१ Zene १ Kinézet १ …
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 07, 2015 6:34 pm Keletkezett az írás



Tudom miről beszél és kicsit el is mosolyodok, de nem sokáig, csak azért, hogy hiteles legyek.
- Megértem! De akkor is itt maradsz! - Próbálok kedvesen is parancsolni, mert tudom, hogy a műtéti alvásból felébredtek, még fáradtabbak, mint az, aki egyáltalán nem alszik. Tudom min megy keresztül, nem egyszer csináltam végig ezt egy betegemmel, épp ezért vagyok határozott, de kedves.
- Oké, ahogy akarod. - Azért majd ki fogok készíteni egy adag gyógyszert, hogyha mégis úgy döntene, akkor ne keljen keresgélni. Amúgy se tudna kikelni az ágyból a lába miatt. Kicsit meglep az, amire kér, így elsőnek nem tudom, hogy mit csináljak.
- Ebben a ruhában nem biztos, hogy jó ötlet a nyílt seb mellé feküdnöm. - Nézek rá, bár steril, de akkor is nemrég műtöttem meg és hiába kötöttem le, attól még a fertőzés veszély fenn áll. De ahogy látom nagyon szeretné, hogy befeküdjek mellé, így elkezdek levetkőzni, hogy minél kevesebb "szennyezett" ruha legyen rajtam.
- Jó éjszakát, Csibe! - Megpuszilom az arcát és elkezdem simogatni, amíg el nem alszik. Bár lehet, hogy én hamarabb aludtam el, nem tudom, de pár percen belül a kezem mozgását már nem érezheti.

~ ° ~ 3 nappal később ~ ° ~


Várok két rezidensemre, de abból csak egy jelenik meg. Azért nézegetem az órámat, hátha csak 5 percet késik, de nem. Carla se tud róla semmit. Egyszerűen az ilyen hozzáállást utálom nagyon. De sebaj, akkor egyel fogok vizitet tartani. Jeanne hagyom utoljára érthető okokból, de végül hozzá is eljutunk. Egymás után lépünk be a kórtermébe, ahol nem is tétovázok.
- Nos, beszámolót! - Adom át Jeanne kartonját az egyik női rezidensemnek. Most csak kettesben jöttünk, épp ezért vagyok ideges, mert a másik rezidensem nem tudom hol a fenében van. De az biztos, hogy következő alkalommal nagyon meg fogja szívni. És ezt látja is rajtam Carla, ezért mellém lép. Visszaadja a kezembe a kartont, és arról kezd el beszélni halkan. Igazából nem értem, hogy miért, de aztán rájövök, hogy végeredményképpen csak pár dolgot kérdez. Mikor pedig mutat az adatokra a kezét, a kezemre helyezi, még közelebb lép hozzám, másik kezével pedig belém karol. Szinte már a vállamon pihenteti a fejét, de azért ennyire nem "durvul" el a helyzet. Megbeszélünk pár dolgok, hogy miért így meg úgy van, néha végig simít a karomon, vagy épp a kezemen. Mikor mindent elmagyaráztam neki, akkor adom a kezébe újra, hogy kezdjen el mesélni.
Mindent elmond nekem és hibátlanul. Talán még kicsit kérdőre is von, hogy csak ennyi, legalábbis a hangjából ezt veszem le. Bár a tekintete is csak erről árulkodik, mikor a szemeibe nézek.
- Tökéletes! Menj és nézd meg Mrs. Inn-t. - Nyújtom felé a kezem, hogy visszakapjam a kartont. Mikor már a kezemben van, sejtelmesen a szemeibe pillantok.
- A pihenőben találkozunk! - Kacsint rám, miközben végig simít a karomat és ezt is csak odasúgja nekem, bár amennyire csend van, talán Jeanne hallja. Mikor Carla becsukja maga után az ajtót, keresek egy gumikesztyűt, felhúzom és odalépek Jeanne ágyához.
- Mutasd a hasad! - Hangomban fellelhető, hogy most nem tűrőm, hogy ellenkezzen vagy húzza az egészet. Muszáj megnéznem, hogy hogyan gyógyul a műtéti seb, nincs-e semmi baj, érzékeny-e és ilyesmi.
- Hogy érzed magad? Fáj még? - Nézek fel rá, mert gyakorlatilag engem ez érdekel most. Ha meg azt teszi, amit mondok, akkor végig húzom a kesztyűs ujjamat a hegen, és megvizsgálom a bőr állapotát. Szép munkát végeztem, de ennek akkor is itt marad a helye.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 07, 2015 11:46 pm Keletkezett az írás






Jeanne & Owen

Igaz csak 3 nap... de ezt is rengetegnek érzem. Nyűgös vagyok, főleg amiatt, mert nem vagyok az a fajta ember, aki kibírja, hogy ágyhoz legyen kötve, pláne nem úgy, hogy betegei vannak.
De legalább folyamatos tájékoztatást kapok a kis gyakornokomtól, akinek feladatul adtam, ha bármi történik és bárki cselekszik a betegeimmel kapcsolatban és én arról nem tudok, akkor elintézem, hogy az elkövetkezendő hónapokban pokol legyen az élete. Nem, nem vagyok sem kegyetlen, se rossz ember, csak tudom, hogy mivel lehet rájuk hatni. Nyilván nem lenne nekem arra időm, hogy kikészítsek egy gyakornokot, de ebben a státuszban még félnek, pláne a szakorvosoktól.
Egy beteg kórlapját nézegetem éppen, amikor nyílik az ajtó. Gyorsan félrerakom, kevésbé látható helyre, ugyanis ez ugyebár nem igazán lehetne nálam, hiába az én betegeim, amíg itt vagyok, nem az én nevem alatt vannak.
Ahogy Owen meg a rezidens belépnek, egyből elfintorodok azon, ahogy követi és ahogy ránéz. Hülye kis libuska... Annyi mindent tudnék ezekről mondani... de felesleges is szavakat pazarolni rájuk. Azt hiszik azzal jutnak bármire is, ha meghúzza őket a pihenőben egy-egy jóképű szakorvos... Lehet, hogy bejutnak műtétekre, de szakmailag ugyanolyan 0-k lesznek, mint azelőtt voltak.
Legszívesebben fognám a párnámat és hozzávágnám a túlsminkelt képéhez, ahogy beszél... Fel is idegesítem magam rendesen. Nem is feltétlenül azon, hogy úgy csüngg Owenen, mintha az élete múlna rajta, hanem, ahogy prezentál. Mi ez? Ribancképző?
- Kifejezetten profi módon prezentál a rezidensed, büszke lehetsz rá. Meg Te is drága, hogy ennyi idő után se tanultad meg ennek a folyamatát. - Nem, nincs jó kedvem amúgy se és ez a kis jelenet még pluszba felbosszantott. Mi az, hogy a karját simogatva beszél? Ezt már beteg előtt csinálná az biztos, hogy arra szánnék időt, hogy az ilyeneket szivassam, ahogy kell. Bár lehet fogok is, csak kerüljek innen ki.
Akaratlanul is elmosolyodok azon, ahogy a kis libuska rámfintorog, látom az arcán, hogy nem tetszik neki, amit mondtam, de annyi bátorsága nincs, hogy visszaszóljon, csak negédesen, mint egy tüzelő macska úgy búg valamit Owen fülébe. Menj is innen ki... te ostoba liba.
- Minden betegeddel így beszélsz, vagy csak én érdemlem meg ezt ak ülönleges bánásmódot Matthews doktor... - A végén a nevét kihangsúlyozom, de kifejezetten nem kedves hangnemben. De kitakarózok és felhúzom pólómat. Nézze, engem nem érdekel... Biztos már szűk a gatyája, ahogy a pihenőszobára gondol...
Hirtelen ötletem támad... van egy olyan érzésem, hogy ez a jelenet nem véletlen volt. Ha ő is így... én is tudok így csinálni.
Ahogy végighúzza az ujját a hegen felszisszenek és kezemet a hasam másik oldalára teszem. Egyből fel is ülök, mintha éles fájdalom állt volna be az oldalamba.
- Nem vagyok jól... de ez általános a műtét után. - Mondom neki, bár akadozva, mintha tényleges lenne a fájdalmam. Egyik kezemet még mindig a hasamon tartva nyújtózok ki a vizem után, majd a nővérgomb felé nyúlok.
- Kérek fájdalomcsillapítót... nem tartalak vissza semmitől... - Teszem még hozzá, kivételesen nem gúnyos hangon, amitől annyira nem is tűnik célzásnak a megjegyzésem. Arckifejezésemet is úgy alakítom, hogy valósnak tűnjön a fájdalom és nem rosszallóan nézek egy percig sem.
१ Zene १ Kinézet १ …
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 08, 2015 12:29 am Keletkezett az írás



A rezidensemmel sétálok be az ajtón és tudtam, hogy nem fog neki tetszeni, ami nekem viszont egyre több elégedettséggel tölt el.
Főleg, hogy elég jól játszik Carla, hogy féltékeny legyen Jeanne, bár amúgy sem izgat az a része, mert úgyis enyém lesz egy körre ez a rezidens, ahogy a többi is. Tudtam, hogy be fog szólni, bár eleinte arra gondoltam, hogy elengedem a fülem mellett, mert azzal talán jobban bosszantom, de mégsem tudom türtőztetni magam.
- Nem hiszem, hogy bármi közöd lenne a módszereimhez. - Nézek fel a kartonból, vetve egy gyilkos pillantást Jeanne-re, hangom is cinikus. Minden szakorvosnak joga van saját maga eldönteni, hogy kit és hogyan oktat. Nyilván nem csinálnám ezt, de annyira élvezem, ahogy féltékenykedik.
- Neked most azaz egyetlen egy dolgod van, hogy minél előbb meggyógyulj, mert foglalod a helyet a betegeim elől! - Gúnyosan jegyzem ezt meg még az előbbihez hozzáfűzve. Persze nem gondolom így, de ideges vagyok a másik rezidensem miatt és legszívesebben tombolnék, de visszafogom magam. Azt hiszem jó lesz az, hogy Carla most elmegy.
- Oh, miért? Mi bajod a stílusommal? Tán nem tetszik? Írj panaszt és tedd be a ládámba! Arra találod! - Hangnemem rideg, a végére viszont rámutatok a wc-re, mert kb. ennyire fog érdekelni, hogy mit ír. Visszatérve rá és arra, hogy viziten vagyok, így megvizsgálom. A kartont is gyorsan végig futom, hogy mit kapott és mennyit.
Mivel eljött az ideje, hogy megnézzem a műtéti heget, így a kesztyű után már ott is vagyok mellette és cseppet sem izgat, hogy mennyire morcos. Én is az vagyok és túl lennék már ezen az egészen. Alighogy hozzá érek már felszisszen, mire összevonom a homlokomat.
- Na jó, nem is értem hozzá! Nem kell megjátszanod magad! - Hangomból érezheti, hogy dühös vagyok, amiért megjátssza. Nem hiszem el, hogy ez ennyire fáj, és ha igen, akkor miért nem szólt előbb, mert nem hiszem, hogy ez most alakult ki.
- Feküdj vissza, mert felszakadhat a varrat! - Teszem a kezemet a vállára, hogy újból vízszintesben legyen. Mikor a vízért nyúl, odaadom neki, de a nővérgombot odébb lököm. Tényleg fáj neki? Ezen most elgondolkozok.
- Mit érzel? - Felvonom az egyik szemöldökömet, mert tudni akarom, hogy milyen fájdalma van. Elsétálok a fiókokig, előveszem a kulcsom és kiveszek belőle fájdalomcsillapítót. Ugyanezzel a mozdulattal azért vissza is csukom, majd visszamegyek hozzá és a kezébe adom, hogy vegye be. Teljesen elbizonytalanít. Most komoly a fájdalom? Mert az arcát nézve az, de nem tudok hinni neki.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 08, 2015 10:32 am Keletkezett az írás






Jeanne & Owen

Azt hiszem, jelen helyzetben örömmel tölt el, hogy felidegesítette magát azon, amit mondok, mert amit művelnek a szemem előtt az egyáltalán nem profihoz méltó viselkedés, márpedig ő úgy akarja eladni magát mindig. Tudom is, hogy ő alapvetően nem ilyen, de jelenleg úgy viselkedik, mint egy siheder gyakornok... a kis libuska pedig, mint egy ostoba nővér, aki még nem látott helyes pasit életében. Nevetséges és kicsit sem szakszerű.
- Szóval a te módszered, hogy ilyen ostoba a rezidens? Nem tudom Uganda után hova kerültél, de kiemelkedő kórház lehet, ha ott így működnek a dolgok. - Felvonom a szemöldököm a gyilkos pillantására és ismét úgy érzem, hogy a párnát vágnám a fejéhez, most már nem csak a rezidensnek, de Owennek is.
Ugye most viccel? Bejönnek a szobámba enyelegni és még neki áll feljebb. Biztos telihold van...
Elnevetem magam a következő beszólásán, ahogy a rezidens lányka is nevetni kezd találkozik a pillantásunk, mire én kérdőn nézek rá, amolyan "Te mégis hogy merészelsz nevetni arckifejezéssel". Hiába bújik Matthews seggébe, attól függetlenül amíg nem szakosodott, ugyanúgy a felettese vagyok... márpedig nem arról vagyok híres, hogy milyen kezesbárány is vagyok én, szóval lefagy a mosoly az arcáról hamar.
- Foglalom a helyet? Egy részt annyi ideig vagyok itt, ameddig akarok... másrészt, ha ennyire szúrom a szemed, akkor engedj haza a francba. Nincs szükségem a szuper rezidenseid munkájára... sem arra, hogy naponta idegyere és ehhez hasonlóakat műsorozzál. - Ezt már akkor mondom, mikor a kis cafka kisétál a kórtermemből. Tényleg... a határán vagyok, hogy saját magam mondjam azt, hogy nincs szükségem a kórházi ápolásra. Orvos vagyok, megoldom egyedül is a dolgot. Erre nekem nincs szükségem, alig 3 napja volt a baleset, nem vagyok még a legjobban, erre bejön ide nekem előadni ezt a kis színdarabot a rezidenssel és még én menjek el a francba gyakorlatilag. Ha nem képes normálisan viselkedni, akkor akár beküldhet mást is.
- Ha fáj megvizsgálnod, akkor küldj be egy a kis ribancodnál kvalifikáltabb rezidenst, majd az megteszi. Nem muszáj neked itt lenned... nincs szükségem a pofavágásokra. - Kötve hiszem, hogy más betegeivel is így viselkedik... mindenkivel nyájas szokott lenni, szóval én különleges bánásmódban részesülök, csak tudnám mi az isten ütött belé. Hiába ideges, a betegeivel amúgy is normális szokott lenni, láttam már pár alkalommal.
Ne játsszam meg magam? Dehogynem fogom... nem fog itt nekem büntetlenül így viselkedni.
- Nyilván nincs jobb dolgom, minthogy megjátsszam, hogy szúr a hasam... - Vetem oda neki, próbálva visszatartani a gúnyosságot.
- Ezek után ne dirigálj, visszafekszek, ha úgy kényelmes... - Nézek fel rá, de mivel kezeit a vállamra teszi, engedelmeskedek neki, viszont azért már kap egy csúnya pillantást, hogy a nővérgombot odébb löki. Bunkó... nem lett volna erre szükség.
Ahogy visszafekszek, finoman megnyomkodom az oldalamat, amíg a szekrénynél van, mert igazából az elején oké, hogy megjátszottam, de egy kicsit tényleg érzem, hogy feszül a hasam. Lehet placebo hatás... az agyam annyira hitelesen akarta eladni a dolgot, hogy érzem is valóban.
Elveszem a gyógyszert és azzal a mozdulattal le is nyelem a víz segítségével. A lábam úgyis fáj és már rég kaptam fájdalomcsillapítót...
- Semmit, menj, nem foglak feltartani... - Visszafogom a gúnyt és bár nem túl kényelmes, de oldalra fordulok kicsit, hátat neki. Menjen a francba... most már bosszúból se akarom itt tartani, érezze csak rosszul magát.
१ Zene १ Kinézet १ …
©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 08, 2015 10:49 pm Keletkezett az írás



Azt hiszi, hogy most meg fogok hunyászkodni? Mert akkor rosszul hiszi. Sosem tűrtem, hogy így beszéljenek velem, bár tudom, hogy általában nekünk ilyen a társalgásunk.
- Ki vagy te egyáltalán, hogy kérdőre mersz vonni?!?! Inkább a saját dolgaiddal foglalkozz és ne legyél olyan, mint a nővérek, akik beleütik az orrukat más dolgába. - Vágok vissza, mert ezt mindig is utáltam, ha beleszóltak a munkámba. Nem is tűröm senkitől se, nemhogy tőle, aki nekem egyáltalán nem a főnököm, hogy bármivel is tartozzak neki. A nevetését nem tudom hova tenni, de el is engedem a fülem mellett. Legalább annyi bosszantja, hogy a rezidensem is nevet és ez már egy pont nekem.
- Nagyon tévedsz ebben! Először is, te addig vagy itt, ameddig én azt jónak látom! Másrészt, ha nem tetszik valami, akkor barátkozz meg ezzel, mert hamarosan közelebbről is megismeritek egymást! - Két ujjam közé veszem a szíjat, ami az ágy szélére van rögzítve. Gondolom tudja, hogy mire való, ha még nem is használta, de hallásból vagy valahonnan de ismeri. És meg is teszem, hogy lekötözöm, ha nagyon ugrálni akar. - Nekem meg nincs szükségem a csitris viselkedésedre és féltékenykedésedre! - Gúnyosan vágom ezt a fejéhez, még hozzáfűzve az előző mondatomhoz. Inkább elvégzem a vizsgálatokat, hogy minél hamarabb mehessek el, mert azt hiszem a kettőnk közt nagyon is nagy most a feszültség.
Nem úgy jön össze, ahogy én azt elképzeltem, mert szerintem megjátssza magát, de teljesen elbizonytalanít.
- De dirigálok, mert én tudom, hogy mi a jó neked! Fogadd el, hogy az orvosod vagyok és szót kell fogadnod... Komolyan, mint egy taknyos gyerek... - Forgatom meg a szemeimet, és sóhajtok egyet. Tényleg ilyen nehéz egy kicsit is engedelmeskednie? A gyerekosztályon is ezt csinálja? Néha tényleg úgy érzem, hogy egy-két betegnél könnyebbek a gyerekek.
Adok neki fájdalomcsillapítót és komolyan most már tényleg kellene nekem egy nyugtató, mert ahogy viselkedik az nagyon is ki hoz a sodromból. De nem mutatom ki, nem adom meg azt az örömöt neki, hogy ezt lássa.
- Hagyd ezt abba és válaszolj! - Kezdem elveszíteni a türelmemet, így keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt, de mikor hátat fordít nekem, átmegyek az ágya másik oldalára, hogy a szemeibe nézzek. Úgy nem tudok neki segíteni, ha nem mond semmit.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 10, 2015 12:57 pm Keletkezett az írás






Jeanne & Owen

Ismét csak nevethetnékem lenne, ha nem lennék mérges azon, ahogy kiakad... Ne legyek olyan, mint a nővérek... ennél jobbal nem tudott előállni?

- Hmm, lássuk csak, mondjuk a beteged. Innentől fogva nem úgy kéne kezelned, ahogy most tetted... a rezidensnek meg pláne meg kell tanulnia, hogyan kell viselkedni betegek előtt. Nem a TE rezidensed, hanem a kórházé és nem csak a te csodás kezeid alatt fog dolgozni, hanem akár az enyém alatt is... majd ha szakorvos lesz, tőlem nyalja ki a segged... -
Mintha jogtalan lenne a kiakadásom, úgy viselkedik... mintha két tinédzser lennénk, akik veszekednek. Ez nem óvoda, ez egy nyamvadt kórház, akor felnőttként kéne viselkedni, most valahogy mégse megy ez.

- Miért ki vagy te? Isten? Ha jól tudom, elmúltam 18 éves, ha akarok, akkor vérző sebekkel is elhagyhatom a kórházat. A főnököm meg végképp nem vagy, hogy bármibe is beleszóljál. Kötve hiszem, hogy a kórház bármelyik dolgozója is azt hinné, hogy megőrültem és tűrnék, hogy az ágyhoz kötözz te barom. Régebb óta vagyok itt, mint te, ezt ne felejtsd el. -
Ha lenne erőm esküszöm felképelném... Mégis mit gondol, kicsoda ő, hogy dirigáljon nekem? Az meg pláne felháborít, hogy, mint betegével így viselkedik. Nem értem, komolyan ezt az idegbajos viselkedést, amit tapasztalok tőle, de lehet be kéne dugni a fejét a hideg víz alá és akkor megnyugodna.

- Arról beszélhetnénk, hogy ki a taknyos gyerek jelenleg... -
Inkább csak az orrom alatt motyogva mondom ezt, nem a képébe kiabálva, hogy azt kéne, de így is biztosan meghallja majd.
Természetesen, ahogy megfordulok követ és átjön az ágy másik oldalára én pedig felnézek rá, de egy ideig semmi mást nem teszek, csak tartom a szemkontaktust.
Igazából... nincs kedvem vitatkozni, ami eddig volt, az pont elég nekem... Felbosszantott már eléggé én pedig még mindig kimerültnek érzem magam.
Felsóhajtok és a hátamra fekszek.

- Tudod mit... nincs kedvem ehhez. Azt hiszem, meguntam... főleg ma, főleg most. Nincs kedvem veszekedni, csinálj, amit akarsz... sértegess, kiabálj, flörtölgess az orrom előtt, hogy kiprovokáld belőlem, hogy nem, nem vagy közömbös a számomra, mintha ez eddig nem lett volna rohadtul egyértelmű. Ha neked jól esik, hogy így viselkedj, hát tegyed.

Tessék, vizsgálj meg és menj dugni a rezidenseddel... nem érdekel. - Azt hiszem váratlan lesz számára, amit mondok... és őszintén? Számomra is az. Meglepődök saját magamon is és azon, hogy ezt így kimondtam. Fogjuk a fájdalomcsillapítóra, amit úgy nagyjából nonstop kapok a baleset óta.
Tényleg nem értem, jelenleg mivel érdemeltem ki, hogy ilyen legyen velem, de ha ezt szerette volna, hát tessék. Részemről tűzszünet... sőt, rohadtul rosszul esik, de talán, jelenleg azt mondom, az se zavar, ha nem érdeklem egy kicsit se és inkább foglalkozik a rezidens ribancokkal... Azt hiszem tévedtem, amikor a baleset után itt maradt.
१ Zene १ Kinézet १ …
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Szept. 11, 2015 12:47 pm Keletkezett az írás



Sóhajtok egyet, hogy megint bele akar szólni a dolgaimba, pedig ehhez tényleg nincs semmi köze. Legszívesebben most mennék ki és hagynám, hogy a fülem mellett elszálljanak ezek a szavak, de nem adom meg neki ezt az örömöt.
- Azaz én dolgom, hogy kit, hogy kezelek. Te ezt megérdemled! Amúgy meg, nem érdekel, hogy mit mondasz. Én így bánok vele, ha te Drákói szigort akarsz, akkor tedd azt. Ez az én területem, úgy csinálom, ahogy akarom! - Jegyzem meg neki, de nem sértődötten vagy megbántva, csak a tényeket mondom. Engem nem érdekel, hogy ő hogyan csinálná, tegye úgy a saját rezidenseivel, akiket beosztanak alá, én nem leszek szemét. Én is átéltem a rezidensi létet, kaptam is rengeteg szívatást, és én akkor eldöntöttem, hogy nem leszek olyan soha, akiktől akkor tanultam.
Annyira ideges leszek arra, amit mond, hogy fogom a kartonjából a papírokat, kiszedem és az ágyra dobom, egy tollat is mellékelve hozzá.
- Tessék! Írd alá, és menj innen! - Mutatok a papírra, ami a nyilatkozat lenne, hogy saját felelősségre távozik a kórházból. Nem muszáj nekem ezt eltűrnöm, amúgy sem tudom, hogy néha mit képzel magáról. Most meg pláne, hogy nem tetszik, hogy visszaszólok neki, pedig eddig tűrtem, de itt vége.
Csak morgok az orrom alatt a visszavágására, már kezdek ebbe belefáradni. Néha tényleg elgondolkozok azon, hogy tovább kéne állnom, egy másik kórházba ahol nem vagyok plusz stressznek kitéve.
Hiába megyek oda elé, hogy rám nézzen mikor beszél hozzám, megint csak elfordul, de legalább most csak a hátára. Azért jobban örülök ennek a póznak, mert nem akarom, hogy a felesleges mozgás miatt, felszakadjon a seb. Teljesen ledöbbenek azon, amit mond nekem. Mégis csak egy valamin tudok megakadni.
- Hogy... Hogy mi?!? Hogy érted, hogy nem vagyok közömbös számodra? - Hitetlenkedve kérdezek vissza, mert szerintem most hazudik. Nem is érdekel az, amit a végén a fejemhez vág, most biztos, hogy nem fogok elmenni, mert ki kell derítenem, hogy igazat mond-e.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 13, 2015 1:54 pm Keletkezett az írás






Jeanne & Owen
Már most megbántam, hogy az kiszakadt belőlem. De nem bírtam magamban tartani, egyszerűen, valami elpattant és meguntam ezt az egészet. Ezt az egész veszekedést, ami most folyik... mert ez így már rég nem az, amit régen csináltunk egymással. Azt élveztük, az nem a szándékos bántásról szól, ez a mai nap pedig az elejétől annak indult. Kapásból, ahogy besétált ide, tudta nagyon jól, hogy mit fog kiváltani azzal, ha hagyja, hogy ez a rezidens így bánjon vele a szemem láttára. Hiába tagadja, vagy tudta előre, vagy csak kíváncsi volt, hogy vitát tud e generálni.
Az utána következő szavai pedig, ugyan nem értem, hogy miért kaptam őket, vagy a stílust, amit melléjük társított, de komolyan bántottak, mert nem igazán értem, hogy jelen helyzetben mivel érdemeltem ki ezt.
Nyilván előtte veszekedtünk eleget, de amióta itt vagyok, nem is láttam, vagy beszéltem vele szinte... Azóta, hogy felkeltem az intenzíven. Akkor pedig teljesen máshogy viselkedett velem.
Legszívesebben kitéptem volna akkor a kezéből a papírt és hazamennék, mert még az is jobb, mint ez... de amíg nehezemre esik a nyamvadt mosdóig elmenni, addig akármennyire is szeretném, nem tudnék otthon boldogulni, főleg úgy nem, hogy egy emelet választja el a konyhát a hálómtól, amit nem igazán tudok gyorsan és hatékonyan megmászni jelenleg még.
Fel se fogom igazán, amikor kimondom, amit kimondok, nem is nézek rá, csak utána.
A reakcióján viszont elnevetem magam... lehet akár gúnyosnak is venni a nevetésem.
- Jajj ne szórakozzál már... ennyire te se lehetsz vak... - Belekapaszkodok a fentről lógó fogantyúba, hogy felhúzzam magam és felüljek.
- Komolyan... ez Ugandában is egyértelmű volt, ahogy most is az lehet. Azt is tudom, hogy te se csak azért voltál mellettem, mert minden betegeddel ilyen vagy. Tagadhatod, ahogy akarod, de nem foglalkoznál velem annyit, ha nem jelentenék semmit és ezt te is tudod. Egyszerűen csak hagynál a francba. Pedig nem teszed és akkor se tetted, amikor neked támadtam az utcán.
Óvatosan és lassan húzom ki a lábam az ágy szélére, majd alányúlok és úgy emelem le.
- Most pedig segíts kérlek, nem akarok nővért hívni és a mosdóba kell mennem. - Pillantok fel rá és remélhetőleg nem kell neki könyörögni, vagy nem kezd majd el parancsolgatni ismét... Az előbb is kiütötte a kezemből a nővérhívót én pedig nem vagyok amúgy se hajlandó másra, minthogy felállok és elmegyek a nyamvadt mosdóig. A gyógytornász se hajt eléggé és így nem fogok tudni időben visszaállni dolgozni.
Csak kapnám a kezeim közé azt a nyomorultat, aki ezt művelte velem, azt hiszem nem tenné zsebre, amit tőlem kapna.
१ Zene १ Kinézet १ …
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 19, 2015 11:36 pm Keletkezett az írás



Fogalmam sincs, hogy miért teszi mindezt velem. Nekem is fáj, hogy bántom őt és rosszul érzi magát, de ugyanazt adom neki vissza, amit ő szokott nekem adni. Ilyen a mi kapcsolatunk amúgy is, hogy ordibálunk, sértegetjük egymást, majd az indulatokat levezetjük az ágyban.
Nem akarom, hogy elmenjen, de azért a papírt csak odadobom neki. Nagy kő esik le a szívemről, mikor figyelmen kívül hagyja. Viszont az egyáltalán nem tetszik, hogy kinevet. Pedig én tényleg nem tudom elképzelni, hogy igaz az, amit mond.
- Én vak? Te csak viccelsz velem. Hazudsz! Ez nem is igaz, csak megint hülyítesz. - Igazából nem hiszem el neki azt, amit mond nekem. Biztos vagyok benne, hogy semmit se jelentek neki, mert ha jelentenék, akkor Ugandában nem hagyott volna ott, szó nélkül. De ahogy ránézek, teljesen mást sugall. Fogalmam sincs, hogy mit higgyek.
- A kutyával szebben beszélnek, mint ahogy te szoktál velem. És akkor azt várod, hogy elhiggyem, hogy nem jelentek neked semmit? Ugyan már, azért ennyire ne nézz hülyének! - Gúnyos vagyok, ahogy még az előzőhöz hozzáfűzöm ezt. Most már biztos vagyok abban, hogy ez csak egy színjáték, hogy bevalljam neki, aztán meg kiröhögjön. Na, ezt az örömöt nem adom meg neki. Mikor szembesít azzal, hogy tényleg jelent nekem valamit, kicsit lefagyok.
- Heh... - Csak ennyit tudok kinyögni, hirtelen, de muszáj akkor is tagadnom. - Tévedsz! - Vágom rá, nem vallom be neki, hogy eszméletlenül tetszik és azért el tudnék vele képzelni egy kapcsolatot. Még fantáziáltam is erről, de tudom, hogy úgyis kinevetne és az első férfival ágyba bújna, hogy fájdalmat okozzon, mert ő ehhez ért a legjobban. Pedig a legszebb hónapjaim voltak Ugandában vele.
- Most meg mit csinálsz? - Szinte nem is hallani a szavakat az ajkaim közül, amikor észreveszem, hogy mire készül. Azzal, hogy megkér a saját stílusán, hogy ki akar menni wc-re és segítsek neki, akkor már meg is válaszolom a saját kérdésem.
Igazából, ha mosdóba kell mennie, akkor segítek neki. Nem hagyom, hogy a lábára álljon, a karjaimba veszem és úgy viszem ki a mosdóig, ahol a wc előtt óvatosan lerakom, de még mindig tartom, ahogy sikerül a szemeibe pillantanom. Igazából túl közel van, így szemeim letévednek az ajkára, majd vissza a szemébe, és újra le. De nem teszek semmit, inkább kicsit hátrébb lépek, de még mindig tartom őt, hogy a legkevesebb terhelés legyen a lábán.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 20, 2015 12:30 am Keletkezett az írás






Jeanne & Owen

Olyan, mint egy gyerek. Mint egy makacs gyerek. Legszívesebben a sarokba állítanám, amíg észhez nem tér, de csak felsóhajtok arra, ahogy reagál. Vagyis leginkább felbosszantom magam, de ezt próbálom leplezni.
Nem fogom megint kinevetni, tudom, hogy mennyire nem szereti, sőt, ismét,m mint a kisgyerekek, bedurcizik tőle és olyankor még lehetetlenebb, mint előtte volt. Olyankor meg hideg víz alá dugnám a fejét, amíg abba nem hagyja. Azt hiszem mellette hosszútávon belejöhet az ember az anyaságba is akár. Szerencsére enni és tisztálkodni magától is tud… azt a részét elég lesz élesben kitapasztalni.
Végül felsóhajtok csak és megrázom a fejem.
- Tudod mit? Igen, nyilván hazudok… mert annak baromira sok értelme lenne, hogy ilyesmit hazudjak. Ennyi idő után már tudhatnád, hogy mikor gondolom komolyan a mondanivalómat. De hagyjuk az egészet. Viselkedj így és legyél boldog a dühöngéseddel…
Ennyivel pedig le is zártam. Arra már nem is reagálok, hogy én állítólag hogyan beszélek vele. Kár, hogy nem vette kamera, ahogy pár perce viselkedett. Most szívesen megmutatnám neki, hogy ki is beszél úgy a másikkal, mint egy kutyával… én ilyen stílust sose vettem fel. Nyilván kiabáltam már vele, küldtem már el melegebb éghajlatra, de sose ilyen rondán. Nem szokásom, csak megint előhozta a drámai túlzását, mert ideges. Jobb nem is firtatni a dolgot.
Inkább érzem azt, hogy ki akarok innen szabadulni. Nem is feltétlenül mosdóba akarok menni, csak tennem kell valamit, hogy ez az egész, ami most ment itt ez abbamaradjon. Mert ő nem lesz jobb… most legalábbis biztos nem jutnék semmire a kirohanásommal.
Felülök az ágy szélére és megvárom, amíg segít… kicsit váratlanul ér, hogy a karjaiba vesz.
- Héj! Ne csináld ezt, kell sétálnom… csak segíts, mert nem vagyok hajlandó mankózni. – Meg is ütöm a vállát és próbálom megállítani, de pár lépés után rá kell jöjjek, hogy fölösleges a küzdelmem.
A lélegzetem egy pillanatra visszafogom, amikor végre letesz és tekintetem találkozik az övével. Igen, a filmekben itt szokott következni az a feszült pillanat, ami után valami nagy romantikus csókjelenet, vagy, valami képernyőn is ocsmányul mutató csókcsata alakul ki, ami köztünk most nem fog. Ebben biztos vagyok, pedig tudom és ő is tudja, hogy mindketten erre gondolunk.
Hátrébb lép én pedig a karjában kapaszkodok, veszek egy nagy levegőt és utána nézek fel rá.
- Remélem nem gondolod, hogy előtted fogok bármit is csinálni, ugye? – Nézek rá kérdőn és egy dolog, hogy nem ezért jöttem igazából ide, vagyis, lettem idehozva, de ezt neki nem kell tudni. Nem érdekel, hogy segíteni akar, én most bizony egyedül leszek hagyva itt, ha tetszik neki, ha nem.
- Majd ha összeesek, kiabálok… akkor jöhetsz megmenteni. – Igaz az első mondatom nem sikerült túl kedvesre itt már próbálom visszafogni magam. Legalább így egyikünk se fog arra a pár másodperccel ezelőtti pillanatra gondolni. Az kéne már csak a mai nap végére… hogy még jobban össze legyünk mindketten zavarodva. Lehet neki is kéne egy állandó adag fájdalomcsillapító, hogy be tudja ismerni, amit valójában gondol.
१ Zene १ Kinézet १ …
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 20, 2015 1:06 am Keletkezett az írás



Legszívesebben kirohannék és elkiabálnám magam, amiért ezt teszi. Nem hiszek neki, de mégis titkon örülnék annak, ha igaz lenne. De miért ne lehetne? Hisz elég sokan rajonganak értem. Dehogy.
Magamban vívódok, hogy mégis mire gondoljak, talán túl sok volt itt vele ez az idő és inkább le kéne nyugodnom egyedül, valahol távol a kórtermétől, de nem tudnám itt hagyni, tudván, hogy semmilyen dolgom nincs.
- De miért most vallanád ezt be? Hiszen utálsz, amit fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ki, és menekülsz előlem, ugyan miért kéne elhinnem, hogy tetszek neked? - Teljesen összezavarodtam és inkább már csak kínomban teszem fel ezeket a kérdéseket. Tényleg nem tudom, hogy miért csinálja ezt velem. Mást mutat, mint amit mond és ez miatt nem tudok rajta kiigazodni. Tanácstalan vagyok és ezt láthatja is az arcomon, még ha nem is akarom mutatni.
Felveszem a karjaimba, mikor rám szól, majd lerakom, bár nem értek egyet ezzel.
- Csak a gyógytornásznál... Ha valamit rosszul csinálsz, még több ideig bent kell feküdnöd. - Semmi él nincs a hangomban, csak egy egyszerű megjegyzés, inkább jó tanács, mert tudom, hogy nem akar sokáig itt lenni, mint az előbbi veszekedésünkből ki is derült. Én csak aggódok érte, bár nem tudom, hogy miért.
Mikor megengedi, hogy felvegyem, akkor megteszem és beviszem a fürdőbe. Egy pillanatig, azt hittem, hogy csókolózni fogunk, főleg a veszekedésünk után, de rájöttem, hogy nem szabad magunkat kínozni, így én sem léptem, ahogy Jeanne sem. Csak fogom és várok arra, hogy levegye az alsóját és elvégezze a dolgát. Kicsit meglep, hogy hirtelen szégyellős lett.
- Láttalak már meztelenül, semmi új nincs rajtad. - Nézek vissza rá én is kérdőn, mert nem értem, hogy mi baja most. Láttam már őt és szerintem nem kell szégyellnie magát, de inkább nem vitatkozok, csak sóhajtok egyet és kimegyek, becsukva magam után az ajtót. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak, így gyorsan lemegyek a kantinba, ahol kérek egy doboz kék szőlőlét. Fizetek, majd visszamegyek a szobájába és lerakom az ágya melletti szekrényre. Odamegyek az ajtóhoz, hogy hallgatózzak mit is csinál, de mivel nem hallok semmit, ezért cselekszek.
- Kész vagy? - Kopogok be az ajtón, talán ennyi elég az egyedüllétre, mert gondolom, hogy nem csak a dolgát akarta elintézni. Ha igennel válaszol, akkor benyitok és ugyanúgy elviszem az ágyig és lerakom. Ha látja, akkor egy doboz kék szőlőlé van az éjjeli szekrényén, amit én raktam oda, de ezt neki nem kell tudnia. Tudom, hogy ez a kedvence.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 20, 2015 1:13 pm Keletkezett az írás






Jeanne & Owen

Eddig is ideges voltam, de nem ennyire. A kérdések, amiket elkezd a fejemhez vágni. Egyszerűen bosszant… és kiabálni akarok megint vele, mint az utcán vagy a bár előtt. Kiprovokálja ezeket belőlem, ne csodálkozzon, hogy így reagálok.
- Nem hiszed el, hogy tetszel nekem? Ne legyél már olyan, mint egy hisztis tinédzser… Nyilván nem tartalak vonzónak, ezért bújtam veled ágyba. – Visszafogom a hangom, bár ki akar belőlem szökni ismét csak a kiabálás, de valahogy látom rajta, hogy csak hitetlenkedik és nem akarja hagyni én pedig már most elfáradtam ebben. Nem vagyok még olyan jól, hogy ilyesmiket elviseljek.
- MEGMONDTAM, HOGY HAGYJUK! – Ezzel pedig akkor is lezárom, hogyha ő nem akarja. Sakkozza ki önmagában, hogy mégis miről is van szó most és mennyire hazudok vagy sem.
Ha van egy kis esze, akkor lassacskán rá fog jönni, hogy mégis mi is történik jelenleg velünk. De nem fogok mindent a szájába rágni… felnőtt ember.
- Tudom, hogyan kell járni… nem vagyok ostoba. – Leginkább már csak az orrom alatt dünnyögök, miközben bevisz a fürdőbe.
Jó lábamra helyezem a sújt, miközben még mindig a karjába kapaszkodok, de így legalább készen állok arra, hogy egyedül is megálljak, ha magamra hagy.
Felvonom a szemöldököm, ahogy kijelenti, hogy látott már meztelenül…Ez azért nem ugyanaz… A meztelenségnek is megvannak az intenciói és akármennyire is látott, nem mindegy hogyan és mikor. Alapvetően nem vagyok szégyenlős, mert fölösleges hülyeség, de azért ez más és nem csak azért, mert amúgy is egyedül akarok lenni.
- Nem érdekelsz, nem akarom, hogy itt állj előttem…
Végül megkapaszkodok a wc melletti kapaszkodóban és úgy ülök le a tetejére, fejemet a falnak támasztva. Meg kell nyugodnom teljesen, mire kimegyek innen és ahhoz szükségem van jó pár mély levegővételre és egy kis nyugalomra.
Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig ülök itt, fejemet a csempének döntve, csukott szemmel, de a hirtelen kopogásra összerezzenek. Mielőtt válaszolnék ismét megkapaszkodok és felállok, teszek pár lépést előre. Tessék, még egyedül is megy… nem kell itt drámázni azon, hogy rosszul lépek.
- Igen. – Szólalok végül meg, ugyan ismét csak megtámaszkodni akarok benne, ő megint ölbe kap, de most már nem fogok vitatkozni vele miatta.
Visszafekszek az ágyra és ott is egy pillanatra lehunyom a szemeimet. Utálom, hogy még mindig ilyen gyenge vagyok… és baromira dühös is vagyok emiatt.
- Mi lesz a rezidenseddel? – Teszem fel a kérdést kivételesen nem gúnyosan, csak úgy jelezve, hogy a nagy vita hevében megfeledkezett a kis drágáról. El tudom képzelni, hogy milyen csalódott lehet, hogy nem követték rögtön…
१ Zene १ Kinézet १ …
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 21, 2015 2:37 pm Keletkezett az írás



Látom rajta, hogy ideges, bár most ez kevésbé sem tud most érdekelni, mert valami sokkal érdekesebb dolgot tudtam most meg. Egész végig csak játszottunk és szórakoztunk egymással, így kicsit hirtelen ért ez a vallomás. Jó, hogy nem azt mondta, hogy szerelmes. De mi van, ha az, csak azt tényleg nem meri bevallani? Kezdek ebbe belekavarodni.
- De miért pont most? - Ráncolom össze a homlokomat, a küldetésen annyiszor elmondhatta volna. Talán máshogy is alakulnak a dolgaink, ha akkor áll ezzel elő. Nem értem, hogy miért most mondja nekem ezt? Talán ennyire zavarta, hogy mással lát? Tényleg ennyire bosszantja? Mert talán nehéz bevallanom, de nekem sem esik jól, ha meglátom, hogy egy másik orvossal vagy férfi kollégával flörtölget.
- Te állandóan mindig mindent hagyni akarsz, ahelyett, hogy megbeszélnénk... - Morgom magam előtt, hogy mindig ezt csinálja. Vele soha semmit sem lehet megbeszélni és ez bosszant. Pedig akármennyire is nem hiszi, de érdekel.
- Ez nem az ostobaság miatt van, te is tudod! - Válaszolom, hogy ne hisztizzen már, mert felbosszant. Pontosan tudja, hogy miért van szükség erre a regenerálásra. A lába is sérült, bár nem annyira, mint a hasa, de akkor sem szabad megerőltetnie, mert csak rosszabb lesz és tudom, hogy tudja, csak engem akar ezzel bosszantani. Annyira sok mindent összehordott már, hogy nem tudom komolyan venni, pont ezért szólok hozzá így, ahogy.
- Félsz, hogy meglátom, hogy a nevemet a combodra tetováltattad? - Gúnyolódok, de inkább ráhagyom és kimegyek. Addig is legalább le tudok menni, hogy hozzak neki gyümölcslevet, mert tudom, hogy szereti és amúgy is kell neki a folyadék. Mikor visszaérek, egyből odamegyek az ajtóhoz, hogy készen van-e, mert szerintem adtam neki bőven időt, hogy mindent elvégezzen, amit akar. Bár ismerem annyira, hogy ilyenkor inkább gondolkozik, és egyedül legyen. Különben hagyta volna, hogy megvárjam, míg végez. Mikor engedélyt ad, belépek hozzá és visszaviszem az ágyba. A kérdésére pedig megrántom a vállaim.
- Majd megmondom neki, hogy fontosabb dolgom akadt! Itt én vagyok a főnök. - Jegyzem meg, mert én mondom meg, hogy kivel mikor találkozok, főleg ha rezidensről vagy gyakornokról van szó. Fogom és leülök az ágya szélére, ha még nem küldött el. Még vele akarok maradni egy kicsit, de ez nem csak rajtam múlik sajnos.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 21, 2015 8:30 pm Keletkezett az írás






Jeanne & Owen

Nem válaszolok, rá se nézek, inkább elfordulok. Többször nem mondom el… nem is érdemli meg azt se, hogy egyáltalán ilyesmit szóba hozzak. Sőt, azt végképp nem érdemelné meg, hogy a teljes igazságot bevalljam neki. Egy aljas dög, semmi más. Egyik pillanatban még kenyérre lehet kenni a másikban meg idejön, levág nekem egy műsört egy ribanccal és utána még neki áll feljebb és üvöltözik velem. Én meg olyan hülye vagyok, hogy megjutalmazom egy hülye vallomással, amit szintén ő és a kiabálása vált ki belőlem.
Komolyan nem tudok én se normálisan viselkedni a közelében… sokkal egyszerűbb volt, amikor nem volt itt és nem kavart bennem ennyire össze mindent.
- Mert veled semmit nem lehet megbeszélni, azért. Mert állandóan kiabálsz és állandóan mindent kikérsz magadnak… ennyit tudsz. Megmondtam. Lezártam a témát és ennyi. – Remélhetőleg- bár szinte sose követi, amire megkérem – most talán, hogy itt fekszek a betegágyon megkapom tőle azt, hogy tényleg hagyjuk ezt most abba. Majd egyszer, talán, valamikor megint elő fogja belőlem hozni ezt a kijelentést, amikor nem kiabál éppen velem és akkor majd esetleg el is mondom neki a teljes igazságot, nem csak egy aprónak tűnő, de annál nagyobb kijelentést belőle.
- Múltkor elfelejtetted alaposan megnézni… - Vágom vissza neki ugyanolyan stílusban. Barom.
Kifejezetten jót tesz nekem ez a pár perc és ahogy látom neki is. Kicsit másabb, amióta kijöttem a mosdóból.
Kérdőn nézek rá a kérdésem után, kíváncsi vagyok a válaszára nagyon… Konkrétan arra számítok, hogy majd kapok ismét egy gúnyos megjegyzést, meg, hogy semmi közöm hozzá.
De nem… fontosabb dolga akadt… Rosszabb, mint egy nő, komolyan.
Egy kicsit helyezkedek, amikor leül az ágyam szélére, akkor veszem csak észre a gyümölcslevet a szekrényen.
Nem szólok semmit, tudom, hogy ő volt, mondjon akármit. Lehet ha megkérdezném, még le is tagadná, kinézem belőle.
Helyette csak belekarolok, úgy húzom fel magam és adok arcára egy puszit, amolyan köszönetképpen, s utána se engedem el karját.
- Ó, szóval hirtelen fontosabb lettem? – Kérdem elmosolyodva és államat a vállára támasztom.
- Miért kell olyan barom módon viselkedned, amikor normális is tudsz lenni? – Kedvesen teszem fel a kérdést, egyáltalán nem gúnyos hangnemben. Komolyan kíváncsi vagyok a válaszára… mert én nem igazán élvezem, amikor rájön az 5 perc. Bár ez nyilván fordítva is így van, csak azt én nem akarom elismerni… nem, olyan nem létezik, itt most ő volt a rossz, nem én.
१ Zene १ Kinézet १ …
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 21, 2015 10:23 pm Keletkezett az írás



Annyira kíváncsi vagyok arra, hogy miért pont most állt elő azzal, hogy tetszek neki, de ezt már nem fogom megtudni. Azért bosszant, hogy mindent így félbehagy és egyszer ezzel fog az őrületbe kergetni.
- Ez nem is igaz! Ne állíts be engem valami elmebeteg állatnak, aki a kiabáláson kívül nem ért máshoz. Velem igen is lehet beszélni, normálisan. - Morgok még magamba, és abba is hagyom inkább ezt, mielőtt megint összevesznénk. Helyette, inkább a következőkre koncentrálok, és viccet csinálok abból, hogy miért ne maradhatnék itt vele.
- Igazából elfelejtettem képet csinálni róla... - Szűkítem össze a szemöldökömet, szeretem mikor így csipkelődünk egymással, bár régebben jobban ment nekem ez. Talán ebből is ki lehet öregedni? Viszont meglep, hogy belém karol és úgy ül fel, hogy egy puszit nyomjon az arcomra. Nem is tudom, hogy ezt miért kapom, mikor a gyümölcslére pillantok. Szinte ebből a néma beszédből is pontosan tudom, hogy mire gondol és miért kaptam, de nem mondok semmit, csak önelégülten elmosolyodok. Majd ez ilyen gyorsan is olvad le az arcomról.
- Chh... Ki mondta, hogy rólad van szó? - Forgatom meg a szemeimet, persze, hogy miatta vagyok itt. Ahogy az állát a vállamra rakja, úgy hajolok közelebb hozzá, hogy egy csókot lopjak tőle. Majd ha még nem vágott pofon, akkor nyomok egy puszit a homlokára és a füléhez hajolok.
- Biztos nem akarsz kicsit pihenni? - Suttogom a fülébe, majd belenézek a szemeibe. Az a gyönyörű szempár, amiket órákon át is tudnék nézni. A kérdésére, majdhogynem elnevetem magam. Egy kisebb kuncogás kiszalad belőlem, amolyan nem hiszem el, hogy komolyan feltetted ezt a kérdést.
- Na jó ne játszd meg magad! Pontosan tudjuk mindketten, hogy csak azért flörtölgettél tegnap este Michael-el, mert tudtad, hogy fogok jönni és ezzel tudsz idegesíteni... - Nem nézek a szemeibe, mert abból rájön, hogy féltékeny vagyok, de tegnap este az ablakon át láttam, hogy flörtölget vele, talán még közelebb is volt hozzá. Na jó, csak ült az ágyon, pont úgy mint én, igaz nem bújt hozzá így, ahogy hozzám, de Jeanne annyira jól érezte magát. Talán túl sokat képzelek bele és ez nem is így történt. De direkt nem is jöttem be, mint aki nem járt erre felé. Igaz, hogy most lebuktattam magam, de nem érdekel. Legalább tudja, hogy az előbbi jelenet miért volt és miért beszéltem vele így. Nem szeretem látni, ahogy férfi kollégákkal ilyen mód elvan.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 23, 2015 11:06 am Keletkezett az írás






Jeanne & Owen

Ugyan drága… tagadd csak. Mi másról lenne szó? Eddig égett a vágytól, hogy követhesse a kis karoncsüngőt, most meg, hogy nem üvöltözünk egymással, hirtelen már nem is olyan fontos. Aztán elő akarja adni nekem, hogy nem miattam.
Azt értem, hogy én miért vagyok ilyen vele, na jó, hogy ne érteném, hisz én csinálom… de, hogy ő? Nem, nem tudom megérteni… én sose utaztam erre, a kiküldetés során sem. Sose flörtöltem a szokásosnál jobban, de kötve hiszem, hogy ott és akkor féltékeny lett volna… pedig ő szinte minden nőre rámászott. Akkor valahogy… az elején még én sem éreztem, hogy ez zavarna…. De eljutottunk erre a csodás állapotra, amikor meg tudnánk egymást fojtani.
- Nem kell mondani, hogy tudjam. – Teszem hozzá egy egészen picit önelégült mosollyal, amivel jelzem felé, hogy lebuktál, nyuszikám, hiába is tagadnád tovább… csak magadból csinálsz akkor hülyét, de belőlem biztos nem.
Meglepődök azon, amikor megcsókol, egy pillanatra szemöldököm is az égbe szökik, de aztán csak elmosolyodok, még a csók közben.
Szemét dög… még, hogy nem én vagyok az a fontosabb dolog. Muszáj táncolnod még most is az idegeimen?
- Egész nap csak azt teszem. – Sóhajtok fel kelletlenül… Nyilván néha ránk fér a regenerálódás, mert 0-24 pörgünk, de egyszerűen már annyira hozzászoktam, hogy rosszul vagyok attól, hogy csak fekszek és tehetetlen vagyok. Legszívesebben, akár tolószékben dolgoznék csak, hogy valamit is csinálhassak, de ezek a dögök nem engedik ezt úgyse.
Felkapom a fejem, amikor elkezd beszélni és szemöldökömet is ismét felvonom. Szépen-lassan, mire befejezi, le is esik, hogy bizony ezért kaptam akkor a mai műsort tőle.
- Te barom! – Nem erősen, de jelzésértékűen fejbe is vágom, miközben tekintetem igazán elárulja, hogy mi is a véleményem erről az egészről.
- Egyrészt, azt hiszem semmi jogod, vagy okod nem lehet arra, hogy féltékenykedj… - Kezdek bele, hiszen azon kívül, hogy ő bizony ismét az ágyába akar ráncigálni, ahogy előtte tettük, semmi nincsen köztünk elméletileg az ég egy adta világon.
- Másrészt… nem értem, hogy miért jelentene bármi rosszat az, ha egy kollégám bejön egy szabad 5 percében és megkérdezi, hogy élek e még. Az én kapcsolatom nem csak vízszintesben létezik a kollégáimmal és aggódott miattam… ennyi. De nem szándékosan akkor rángattam ide, amikor te jöttél… és nem, nem is flörtöltem vele. Egyszerűen megkérdezte, hogy mi van velem én pedig megkérdeztem mi a helyzet az osztályon, mivel innen bentről nem sokat látok és tudok meg…
El is eresztem és elfekszek az ágyon, de még mindig úgy nézek rá, hogy remélem összeszégyelli magát, amiért ilyen műsorral állt elő csak azért, mert én beszélgettem egy kollégámmal.
- Nem akarok még egyszer ilyet tapasztalni, mert elhiheted, hogy ez nem segít senkin… majd ha azt látod, hogy lógok egy pasi karján és simogatom, meg suttogok a fülébe… akkor esetleg. Bár akkor se hiszem, hogy féltékenykedhetnél…
Igen, tudom, hogy le fogja tagadni az egészet, hisz ismerem, ő nem féltékeny volt, csak ideges… és vissza akarta adni. Valami ilyesmit fog mondani. De nem is érdekel már…
- Jobb is lesz, ha alszok…- Ingatom meg a fejem és befordulok a másik oldalamra félig-meddig… bár ez még ennyire nem könnyű dolog.
१ Zene १ Kinézet १ …
©

Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 9:36 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Owen&Jeanne nr.2
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: