Come and lay down by my side.
'Till the early morning light.
All I'm takin' is your time,
Help me make it through the night...

I don't care what's right or wrong,
I don't try to understand.
Let the devil take tomorrow,
Oh, tonight I need a friend...

A tenger távoli morajlása álomittasan járta be a környéket, a tavasz édes ígéretét hordva széjjel. Az autók hangja a főútról alig ért ide, a nem messze lévő tengerparti strand aranyszín fövenyét viszont már innen tudom, hogy benépesítették a tengerre és vízi felfrissülésre vágyók vidám tömege. Igazán kellemes meleg volt ezen a napon, amin nincs is mit csodálkozni. Az ausztrál nyár világhírű, csak azt felejtik el az északi féltekén élők, hogy nálunk fordítva vannak a dolgok. Ugyanis nálunk a  tél, amikor a hőmérséklet átlagosan 15 fok alá süllyed, az júniustól augusztusig van, és amikor melegebbre fordul az idő, az épp karácsonyra esik. De a mai nap...mintha az időjárás átlépte volna a saját korlátait, és igazán gyönyörű, napsütéses idő köszöntött ránk, én pedig a teraszon ücsörögve, kora délután egyedül ücsörögtem. Tekintetemmel a tenger kék hullámait ittam, tüdőmbe a friss levegőt szívtam be. Az öcsém, Peter, végre, oly sok évnyi távollét és távolság után itt van velem, mellettem, és nem is megy sehova. Ez pedig eleinte sok vicces, bosszantó, vagy kiakasztó helyzetet hozott létre, de szép lassan megszoktam. Ugyan nem sok idő telt még el az érkezése óta, de én minden percét élveztem, annak ellenére, hogy azért még mindig van valami igazán furcsa benne, amit nem tudok másra fogni, csak arra, hogy sok évnyi kihagyás után ismét meg kell ismernünk egymást. De örültem, tényleg, szívből örültem annak, hogy itt volt, és hogy marad is. Még annak is örültem, amikor ez a marha, érkezése másnapján hajnali ötkor rám vetette magát, egy tesós birkózás ürügyén. És még sok hasonlóan kellemes esetünk volt az elmúlt napokban, most viszont...most viszont nem tudom hová ment, csak azt, hogy nincs itthon. Azt hiszem valami edzésfélét emlegetett, meg valami elintéznivalókat, de nem vagyok benne biztos, mert épp a kórházzal beszéltem, ahová aztán szerencsére nem kellett bemennem, így holnap reggelig ráérek.
Elgondolkodva, tengernyi szabadidővel a nyakamon szürcsöltem a cappuccinomat a teraszon, hajamba kapott a sós ízű levegő, napszemüvegemen át szemléltem a csodás világot. Mezítelen lábam alatt simult a burkolat, rajtam meg csak egy kapucnis felső volt egy egyszerű rövidgatyával. Néhány sirály zúgott el a terasz előtt fehér-szürke  szárnyuk susogva szelte a levegőt, sárga csőrükön megcsillant a napfény, napszín szemük gyakorlottan leste az óceán habjait, a partokat, élelem után kutattak. A Csendes-óceán felett feszülő világosabb, ragyogó kék égen úszó fehér felhőpamacsok is mintha mind rám nevettek volna.
Ajkaimhoz emeltem a fehér kerámia bögrét, és élvezettel engedem ajkaim közé az édes, vanília ízű, krémes cappucinót, s közben hagyom, hogy a gondolataim messze szárnyaljanak. Nem, most nem Vicky jut eszembe, ami igen nagy csoda, hisz az utóbbi napok különösen kínzóan teltek, hisz épp az öcsém érkezésének a másnapján volt a haláluknak az évfordulója. Amit csak egyféleképp voltam képes elviselni: távol Oliviától, akit messze száműztem magamtól aznapra, és maratoni, huszonnégy órás műtétsorozattal. A nagyfőnök meg is szólt érte, de ezt már igazán megszokhatta volna már, hogy minden évben van pár olyan nap, amikor különösen kegyetlen vagyok, nem lehet hozzám szólni, és jobb, ha műtétet műtétre halmoznak nekem, különben kitör a világháború Jamie Woodward módra. De ma nem, ma nem járt az eszem egyfolytában a bűntudatomon, a kétségeimen. Nem agyaltam azon, mennyire gusztustalan féreg vagyok, amiért akaratlanul, ezerféle módon próbálkozok, mégis úgy érzem, fokozatosan elveszítem a csatát, és nem tudom magam távol tartani Oliviától. Amiért ha meglátom, bizsergés fut végig rajtam, ha a nevetését hallom, dalolni támadna kedvem, és a kelleténél többször jut eszembe az, mit tudnék tenni, ha bezárkózhatnék vele a pihenőbe.
Ma, úgy döntöttem, legalább nagyjából jó kedvem lesz. Így pár percig engedtem a csábításnak, és lustán elnyújtózva gondoltam a hosszú, dús hajzuhatagra, arra a mosolyra, a csábos pillantásra, ami az őrületbe kerget, mégis úgy hevíti a vérem, hogy ha rám szegeződik, attól félek olykor, át fogja a szívem szakítani a szegycsontomat, és mindig meglepődök, hogy ezt nem hallják még a második emeleten is. Elképzeltem Oliviát ahogy a kórházban dolgozik, ahogy a tankönyvei felett lazán keresztbe vetett lábakkal, hason fekve az ágyán tanul, vagy épp, ahogy egyszerűen csak sétál. Nem is tudom, mikor láttam utoljára civil ruhában, kiengedett hajjal, de amikor láttam a folyosón végigvonulni...
S még pár percnyi nyugodt álmodozás után felébresztettem magam.
- Fejezd be Jamie, tudod te is, hogy esélytelenek vagytok együtt, mint egy aneurysma műtét nélkül. - sóhajtottam pár perc után, és kiűztem a fejemből Liv gyönyörű, csókos ajkainak, levetkőztetett testének képét az ágyamon, és hideg zuhanyként igyekeztem nagyon hideg dolgokra gondolni. A gatyám ismételten túl szűknek bizonyult. Megcsóváltam a fejem.
- Hülye vagy te, csak nem forogsz, Woodward. Ez a nő egyszer még a sírba visz, és te magad ásod a sírgödrödet, te marha. - mormogtam borostás állam feszítve, aztán elkaptam a telefonom. Nem, ma csinálnom kell valamit, mert ha ez lesz egész nap, estére becsavarodok. Kikerestem Shane számát a telefonomból, és megcsörgettem, majd pár perc beszélgetés után letettem, majd ugyanígy Nathant, Scarlettet, Leonardot, Heathert is tárcsáztam. Aztán Maya számát is kikerestem a készülékből. Először fel akartam hívni, de aztán meggondoltam magam, és az üzenetekbe léptem, majd pötyögni kezdtem, ami csak eszembe jutott.
"Látni akarom a formás, feszes kis segged, úgyhogy mosd le magadról a gyakornokvért, kapd fel a fürdőrucid, és gyere át délután. Grillezett kaját akarok vacsorára, és be akarlak mutatni valakinek. Nem kérdés volt, kötelező program, Shane nem ér rá, mert egy kurva, és megint valami támogatói kampányra készül, Nathan, Scarlett és Washington ügyeletesek, Heather ügyeletes volt, a többieket meg már nem volt kedvem felhívni. Tudod, hogy nem viselem jól a visszautasítást. Van neked meglepetésem is, csak hozz zselét. Imádlak Majmóca, nagyon várlak. Csók: A Kivégző (vagy mi a frász)" - írtam az üzenetet, majd Maya nevéhez csatoltan megnyomtam a küldés gombot. Aztán újabb üzenetet kezdtem el szerkeszteni.
"A vacsi grillezett kaja lesz, úgy készülj. Nincs kifogás, a megjelenés kötelező, lehetőleg ne túl későn ess haza, Krumplifej Kapitány. Ha gáz van és eltévedtél, nyugi. Erről a kontinensről nem mehetsz sehová. Ha kenguruk ugrálnak az úton, akkor fordulj vissza, rossz helyen fordultál balra. Nem ajánlom, hogy kihagyd, mert megetetlek a cápákkal." - írtam, és ezt pedig elküldtem az öcsém számára. Oliviára gondolni egy percig felért nekem egy fél napos pornónéző maratonnal, de ez a tevékenység sikeresen visszahozta magabiztos nyugalmamat, így felpattantam az asztaltól, és elindultam befelé. Úgy döntöttem, elmegyek edzeni egyet, aztán vásárolni, megveszek mindent, ami egy három személyes grillezéshez szükséges, meg még pár dolgot.




A grill rácsain, a faszén vidáman izzó parazsának hevében nagy szelet pácolt, fűszerezett húsok sercegnek szép sorjában, ezüstözött fóliába csomagolva, mellettük nyársra húzott zöldségek színes sorakozója illatozik. Bal oldalamon a melegebb vizű, kisebb jakuzzi, kissé távolabb pedig a mélyebb úszómedence vize csillog a belátástól védő díszsziklák előtt sorakoznak a napozóágyak. A víz feszített tükrén még nincs semmi különös, de amint Mayusom megérkezik, kihozom azt a kis apróságot, amit az sms-ben ígértem neki. Emlékszem, egyszer eszébe jutott, és durcázott azért, hogy szerinte milyen hülyeség a gumikacsa, mert nem lehet ráülni a fürdőkádban, és aztán megemlítette azt is, mennyire szeretne egyszer kacsára pattanva habokat szelni a naplementébe. Szerinte ugyanis a belelovaglás egy hószín ménen nemcsak ósdi, de gusztustalan is, mert a ló, bár szép állat és okos is, de egyik felén harap, a másikon rúg, középen meg már nem emlékszem mit csinál, és a lócitrom nem túl jó érzés ha szörfözés közben a szádba úszik. Így maradna a kacsánál, ami vízpárti állat lévén nyilván jobban tisztán tartaná a tengerpartot, ha esetleg ő a hátán lovagolva uszikálna a naplementébe bele. Nos, lévén, hogy csodatévő nem vagyok, a házam keleti fekvésű, így a medencében maximum a napfelkeltébe úszhatna bele, mivel a ház bejárata felé megy le a nap, nem a tengerpart felé, ráadásul sajnos egy aprócska kacsa nem bírná el Maya nem túl tetemes tömegét, mégis próbáltam a magam módján megajándékozni legjobb barátomat azzal, hogy teljesítem a vágyát. Így addig kutattam, míg találtam végül egy céget, akik legyártottak egy hatalmas gumikacsát, ami ma meg is érkezett a terv szerint, és már felfújva bújik meg a dolgozó szobámban, ami kulcsra van zárva Maya elől. Tudom, hogy hülyeség, és talán gyerekes vagyok, de szeretek időnként ilyen dolgokat csinálni. Mert szerintem ezek a dolgok teszik azzá az embert, ami, és aki. Egy szál virág, egy kedves szó, egy kis apróság, a magunk módján kimutatott szeretet jelei. A lényeg, hogy az ember szívből adja, amit ad, ne kötelességből, ne önző érdekekből, vagy számításból. Hanem mert örömet akar szerezni, vigaszt nyújtani, beteljesíteni egy álmot. Szerintem ez a lényeg, de talán idealista vagyok, vagy túlságosan álmodozó. Minden esetre reménykedem benne, hogy Maya nem lesz csalódott, hogy nem csináltam egy génmanipulált hatalmas kacsát, majd tanítottam be vezényszavakra, esetleg a kantárral való közlekedésre, hogy a tengerre szálljon vele, és megelégszik ezzel a hatalmasra nőtt gumikacsával is, és egy poszterre, ami egy tengerparti naplementét ábrázol, és majd a medence szélére fogok erősíteni, hogy az illúziója meglegyen, hogy a naplementébe kacsázhat.
A jó meleg szél messze viszi az illatokat, ahogy a hangszórókból kihallatszó zene hangjait is. Szerencsére eléggé távol vannak a szomszédaim házai, hogy annyira ne zavarjak senkit a zenebonával, de muszáj volt elindítanom, mert a grillezés nem igazán mókás, ha nincs zene, társaság, és pia. Jelenleg pláne fontos a zene, mert a háromból csak ez van meg, meg a pia, a társaság még várat magára, ugyanis sem Maya, sem az öcsém nem érkezett még meg. Az ajtó ugyan zárva, de a kapu nyitva van, és mindketten be tudnak jutni, van kulcsuk. A kezemben jóféle hideg sör feszül, a zöld üvegen lecsorgó pára csillan meg a lassan a horizont felé araszoló, de még elég erősen tűző nap sugaraitól. Egy szál rövidgatyában feszítek, zöld íriszeimet csupán egy napszemüveg takarja, meztelen felsőtestemet, hátamon feszülő angyal, és mellkasomon lévő pentagramma tetoválásomat éhesen csókolja végig a melengető napsugár, ami hamarosan eltűnik majd a ház mögött. Délután, bevásárlás előtt úgy döntöttem edzek egyet, úgyhogy kicsit kapkodnom is kellett a vásárlással, úgy belelendültem a súlyok emelgetésébe, na meg összefutottam pár kedves edzőtárssal, és ők is igényt tartottak a társaságomra néhány perc erejéig. De behoztam a lemaradást pillanatok alatt, semmivel nem vagyok elkésve.
Az asztalra tekintek, végignézem, mit raktam ki, nehogy elmaradjon valami. Elkészítettem a salátákat, van kint szőlő, körte, ananász kockázva, mangó, meg még a fene se tudja, mi mindent össze nem vásároltam, és pakoltam ki, amiről tudtam, hogy szeretik azok az emberek, akiket ma este be szeretnék mutatni egymásnak. Megcsináltam a salátaönteteket is, azok csinos kis kancsókban érnek össze épp a hűtőben, és azért biztos, ami biztos, egy kosárban, kendővel letakarva felszeletelt házi sütésű kenyér is illatozik a kedvenc pékségemből. Középen gyümölcslevek, frissen facsart narancslé pihen, limonádé lime-, és citromkarikákkal teletömött kancsóban, mindkettő közepén jégtasakkal, hogy hűtve maradjon. A terítés is készen van, tányérok, poharak, evőeszközök, szalvéta, és minden ami csak kellhet, kint van már.
Vissza fordulok a hús felé, és magamban dúdolgatom a DALT, ami szól a hangszóróból, és akaratlanul is Oliviára gondolok. Hiányérzet fog el, míg megforgatom a rácson a húsokat és a zöldségeket. Meg akartam hívni Oliviát. Tizenhétszer indítottam el a hívást, majd mielőtt kapcsolhatott volna a készülék, mindegyiket kinyomtam. Aztán feladtam. Nem, hiába ígértem meg Szomszédpad-lánynak, hogy beszélek vele...nem tudtam. Nem ment. Nem szabad. Sem élőben, sem telefonon, sehogy nem szabadott közelednem. De azért valahol a szívem mélyén érzem, hogy mégis jó lenne, ha most itt lenne. Mégis jó lenne, ha most megfordulnék, és látnám elsétálni kecses alakját a medence partján, vagy ha egyszerűen itt ülne a padon mellettem, és csak beszélne, és hallgathatnám. A franc essen belém. Meg belé. Vagyis, csak belém. Belé csak ne essen semmi és senki. Csak még egy kicsit ne. Főleg ne én. Vagy ezzel már elkéstem? Csak addig húzzam ki, amíg sikerül valahogy elfelejtenem ezeket a vágyakat. Szükségem van a barátaimra, a testvéremre, hogy ezen túljussak, még akkor is, ha nem tudnak mindent, vagy tudnak, csak nem teszik szóvá. Vagy nem tudnak, de szeretnének, csak én nem beszélek. Amúgy is, hol van Maya formás segge meg az öcsém? Kíváncsi vagyok, mit fognak szólni egymáshoz. Remélem kedvelni fogják egymást. Hirtelen azon kapom magam, hogy izgatottá válok, és szorongani kezdek, miközben tudom, hogy nem lesz baj, hisz én szeretem őket, evidens, hogy ők is szeretni fogják egymást, nem? Nanáhogy! El kell nekik mesélnem, hogy beszéltem egy csajjal, akit nem is láttam, és tök jó volt. Csak, hogy tudják min köszörülni a nyelvüket. Ádáz népség. A francba. Hiányzik Olivia. Újabb kortyot húzok le az üvegből. A fejemben Olivia kacéran pillant rám, alsó ajkába harap, és eldobja a bikini-felsőjét....én meg a józan eszem...

Party Time

Saját hányásomban ülök a félhomályos utcán kora délután, ahová egy jó… Mennyi ideje is? Szóval kivágtak, mint macskát szarni valamikor a mai nap folyamán. Szemöldökömet összeráncolva, bárgyú fejjel igyekszem belegondolni, hogy miket műveltem, majd egy-egy bevillanó emlékdarab után tudatalattim felveszi edzőcipőjét és ina szakadtából sprintel valami hidegebb égtájra. Már megbánom a gondolkozást, fejem úgy kezd szúrni, mintha eltörtek volna rajta egy sörösüveget pár órája. És tényleg eltörtek a fejemen egy sörösüveget…
Nagy nehezen feltápászkodom, majd támolyogva indulok el a parkoló felé. Ugyan nem szabadna vezetnem, nem érdekel. Most semmi sem érdekel. Nagy sóhajok és halk motyogás közben lendítem be magam az autóba, amit… Már fogalmam sincs, honnan szereztem. Még nem vettem magamnak rendes járgányt, így hogyha emlékeim nem csalnak (amire elég kicsi az esély), akkor valami bolhapiacon cseréltem el az ezeréves, roncshalmaz bogárra a… Talán a sztetoszkópom volt az? Vagy némi kápé. Passz.
Nem kissé életveszélyes módon sikerült a kocsmától mindössze ötszáz méterre lévő óceánpartra levezetnem, úgy jó fél óra alatt. Hogy közben mi volt… Legjobb tudásom alapján újabb törés nincsen az autón, így balesetet csak nem okoztam. Legalábbis nagyon remélem.
Csak kiszállok, nyitva hagyom az ajtót, majd ruhástól a víz felé indulok. Lábaim keresztbe szaladnak egymás előtt, így partra vetett ámbráscetként vonszolom magam a lapos hullámok irányába. Szerencsémre nem tartózkodnak sokan itt, bár már az sem foglalkoztat, hogy ki lát és ki nem.
Több soron majdnem belefulladok a sós vízbe, de mégis megnyugtató a tudat, hogy érzem, ahogyan meg akarok fulladni. Vagyis nem akarok, még nem. Az óceáni vízben lévő só és ezernyi kis élőlény együttese rock szimfóniát játszik a légutaimban, miközben hörögve köpködök némi oxigénért imádkozva. Mondják, hogy szerelem van a levegőben. Nem. A levegőben oxigén van, meg szén-dioxid és egy nagy csomó nitrogén feleslegesen. Na jó, talán ez túlzás, de mégis.
Józanodni igyekszem, bő órán át fekszem félig a vízben lógva, miközben azon elmélkedek, hogy mi a fészkes francért rúgtam be, majd mentem át a szomszédos buzibárba illumináltan. Őszintén? Passz. Pontosabban… Ausztráliában vagyok, a bátyám után jöttem a világ végére, mert olyat tettem, amit egy testvér vagy egy barát sosem tenne meg. Én pedig kettő az egyben kávé voltam, legalábbis nagyon sokáig.
És minek volt az évfordulója a héten? Azon a héten, amikor megérkeztem? Hát természetes, hogy Victoria halálának… Igazából fel sem fogtam, hogy pont most érkezem, egészen pár nappal ezelőttig. Első munkanapom fenomenálisan sikerült, és sokáig nem értettem, hogy Jamie miért van állandóan a műtőben. Aztán… Egy érzéketlen tapló vagyok, de akkora, amekkorát a világ még nem látott. Természetesen nem említettem, már hogy a francba hoztam volna szóba! De… Láttam rajta, hogy szeretne egyedül lenni kicsit a gondolataival. És a fenébe is, nekem is szükségem volt erre. Persze, arra volt szükséged, hogy tudattalanra idd magad!
Valahol igazad kell adnom magamnak. Gyűlölöm a helyzetet, azt, ami vagyok, néha még Victoriát is. Féltékeny vagyok rá, mert azzal, hogy meghalt, elvette a testvéremet tőlem. És egy halottra vagyok féltékeny? Igen. Tényleg ennyire szánalmas vagyok.
Mikor már fekve nem forog a föld, vacogva állok fel immár hányásbűztől részben mentes ruháimban. Légy optimista! Mindenben van valami jó! – kiálltja tudatalattim, én pedig visszakézből vágom pofon. Csak kussoljon, kézben tartok mindent. Vagyis… Igyekszem.
Megtalálom a nyitott bogárban telefonomat, és a teljesen üres tárcámat, amiből valaki szépen elvette az összes pénzem. Mondjuk nem mintha túl sok lett volna, de egy picit azért dühítő a dolog.
Csuromvizesen vágom be magam a volán mögé, és hajtok el, miközben a hátam mögött az égbolt is véres násszal emlékezik meg bátyám hőn szeretett menyasszonyáról. Még az óceán mély kékje is narancsba öltözik, valami beteg, véres esküvőn játssza a koszorúslányt a napkorong és a horizont egybekelésében.
A kórházhoz hajtok, majd szerencsésen megúszom az öltözőig vezető utat. Nem találkozom senkivel sem, és hálát adok ezért az égnek. Lezuhanyozok, majd a tükör előtt állva csapkodom arcomat meztelenül, hogy legyen némi színe. Bekapok két Advilt, majd a szekrényem hátuljában tartott tartalék civil ruhámba bújok, és csak remélem, hogy nem fog feltűnni Jamie-nek, hogy nem ebben mentem el délelőtt otthonról. Hmm, otthon.
Hívok egy taxit, és a hátsó ülésen ülve veszem csak észre az SMS-t. A fenébe is! Nem merek visszaírni, mert tudom, hogy még mindig túl sok etanol van a véremben ahhoz, hogy ne nyomjam félre állandóan a billentyűket.
A szekrényemben talált pénzből fizetem ki a taxist, olyan nagy jattot adva, hogy az elkerekedett szemmel hajt el a lehető leggyorsabban, mielőtt véletlenül meggondolnám magam. Vagy csak azért menekült, mert negyed óráig tartott elmondanom egy címet. Szórakozottan, kicsit dülöngélve lépek be a házba, majd a sülő hús illata irányába igyekszem ösztöneim által vezérelve.
Egy pillanatra azt hiszem, hogy megint a buzibárban vagyok, kedves drága testvérem kötényben és szalmakalapban mászkál a grillsütő előtt. Később veszem csak észre a viszonylag alacsony nőt, de elönt a megkönnyebbülés. Oly’ annyira elragadnak az érzelmek, hogy hozzá lépek, és se szó se beszéd lesmárolom. Magamhoz szorítom, és két méternyi izom ellen, akárki is ez a nő, képtelen érdemben védekezni. Végtelen pillanat után engedem el, bárgyú vigyorral az arcomon Jamie felé fordulok.
- Szijjjjjaaaaa, Motldzsa Matlóóóóóóóóz! – ordítom összeakadó nyelvvel, és kitárt karokkal bátyám felé indulok. Hogy miért? Látszik rajtam, hogy részeg vagyok, de így legalább mulathat rajtam és elfelejtheti Victoriát. Talán így én is el tudom felejteni.

Come and lay down by my side.
'Till the early morning light.
All I'm takin' is your time,
Help me make it through the night...

I don't care what's right or wrong,
I don't try to understand.
Let the devil take tomorrow,
Oh, tonight I need a friend...

A grillen forgatva az ízletesnek ígérkező húsokat és zöldségeket méla magányomban énekelek. Balomban a hideg sör, jobbomban a húscsipesz, szívemben érzelmek értelmezhetetlen kavalkádja, csípőmben pedig rég elfeledettnek hitt mozdulatok, ahogy a ritmusra mozgatom formás fenekem, s billentem ki súlypontomat hol jobbra, hol balra. Nincs még itt senki, aki megszólhatna, és akiket várok, azok előtt még ezeket a kissé esetlen mozdulatokat sem szégyellem. Miért is tenném? Az öcsém alól annak idején még pelenkát is szedtem ki, drága barátnőm pedig, akárha a húgom lenne, cseppet sincs felé olyan érzésem, hogy meg kell felelnem, vagy hogy álarc mögé kéne bújnom. Újabb kortyot iszok a sörömből, majd lerakom magam mellé, és újra megfordítom a padlizsán szeleteket. Hátam bőrborításán, izmaim játéka felett az angyal tetoválás feszül, míg büszkeségtől és az edzéstől duzzadó mellemen a másik rajzot cirógatja a lassan alábukó nap melengető fénye. A hőmérséklet épp ideális ehhez a kis mulatsághoz, én pedig izgatottan várom, hogy mit fog szólni Maya és Peter egymáshoz, s még ezen felül arra is van érkezésem, hogy Oliviáról ábrándozzak egy kicsit. Megbabonáz az a kis boszorka, de most nem akarok önmagammal vitatkozni. Most jól esik egy kicsit átérezni, hogy hiányzik, jól esik beengedni az érzést, hogy fontos lett számomra, és jól esik még azt is tovább gondolni, hogy milyen lehet Ő, amikor épp nincs feltűzve a haja, nincs a fején Minnie egér fülecskés hajpánt, nem szorongat magához mappákat, kórlapokat, hogy viselkedhet akkor, amikor nem lesik mozdulatait árgus főorvos tekintetek. Milyen lehet, amikor szerelmesen pillant, vagy csábítóan csalogat magához, hogy vele együtt lépjem át a gyönyörök országának kapuját...
Az ábrándkép azonban úgy pukkan szét, akár egy szappanbuborék, amikor megérzem, hogy egy pehelysúlyú test csapódik a hátamra, feszes combok ölelik át a derekam, és aprócska, puha karok fonódnak izmos vállaimon át a nyakamra. A szívem egy pillanatra kihagy, a levegő is bent reked a váratlan támadástól, a hirtelen lendülettől pedig meg is kell támaszkodnom, de azonnal nyúlok is a hátam mögé, hogy a rám csimpaszkodó aprócska testet a hátamon, biztonságban tartsam. Feszes popsi simul a tenyerembe, és már tudom, alig egy másodperc múlva, hogy a szívbajt rám hozó orvtámadóm nem más, mint drága barátnőm, az urológia királynője, a vérszomjas gyakornokpusztító, akinek egyetlen pillantásában több gyalázat és megalázás rejtőzik, mint egy egész szobányi vérre szomjazó sorozatgyilkoséban. Ajkaimra azonnal széles, boldog mosoly ül, majd még jobban kiszélesedik, mikor meghallom a nagyon "veszélyes" hangot.
- Ó, jaj nekem, egy vámpír. Segítség! - kiáltok, majd megpaskolom a formás hátsóját. Tudom, hogy nem zavarja, és bár azzal is tisztában vagyok, hogy Maya egy csodálatosan vonzó és igen erős szexuális kisugárzással rendelkező nő, egyáltalán nem érzek semmiféle gerjedelmet iránta. Ez inkább amolyan testvéri kötelék köztünk, semmi több, így tőlem akár meztelenül is sétálgathatna fel s alá, nagyjából ugyanúgy néznék rá, mintha nagykabátban és sísapkában sasszézna. Kb. úgy, mintha meghibbant volna. Megtartom a súlyát, és amikor visszaidézi a dal szövegét, amit énekeltem, kicsit elpirulva megvonom a vállam.
- Ah, ugyan...ez csak egy dal. - mormogom, majd a távirányítóért nyúlok, és lehalkítom a zeneművet, persze még Mayával, a kis majmocskámmal a hátamon. Még jó, hogy ilyen erős és izmos vagyok. Rossz belegondolni, mi lett volna, ha egy horpasztott mellű, negyven kilós pc huszár lennék. Ropivá sült volna az összes bordám a grillen, ha nem gyúrtam volna magam hiperszexuálvadállattá. Persze azért tudom, hogy Maya nem fogja bevenni a szövegem, de nem baj. Azért én még mindig próblkozom azzal, hogy rejtve maradjanak azok az érzések, amit magamnak is csak elvétve vallok be, és amikről szentül hiszem, hogy rejtve kell maradniuk.
Maya hangzatos terveire, és a felkészült bevásárlására vidám mosollyal reagálok. Igen, valahogy erre számítottam tőle. Hisz Ő Maya. Az édes, a figyelmes, az okos. Aki sosem felejti el, mi a kedvencem. Akinek mindig van a tarsolyában valami olyan ötlet, ami túllendíti az embert a holtponton, aki folyton megtalálja a kiskapukat, amikor már végleg feladnád, hogy kilábalhass a nehéz helyzetedből. Mert Maya egy igazi, ízig-vérig huszonegyedik századi emancipált túlélő. Ha ledobnák a dzsungelban tök egyedül, és visszamennének érte egy hónappal később, ő lenne a vadak ura, a dzsungel királynője. Tigrisbőr feküdne a trónja előtt, topánt csinálna piránja szálkákból és anakondabőrből, és házi kedvencként madárpókot tartana nyílméregbékával.
- Baj? Édesem, maximum annyi a baj, hogy elvesztegettem az életemből lassacskán huszonnégy órát, amiben nem voltál két méteres körzetemen belül. Hiányoztál. - vallom egyszerűen, és a szerelemhez nagyon hasonlatos őrületes imádat önti el a lelkem. Tényleg így van. Néha az agyamra megy, folyton-folyvást aggódom érte, bármikor készen állok, hogy segítségére legyek, még akkor is, amikor kifejezetten tudtomra adja, hogy elég volt az atyáskodásomból, amiből persze én tudom, hogy sosem elég. mert ha ő nem vigyáz magára, akkor mégis ki tenné rajtam meg Shane-en kívül? Na ugye. De tény, hogy bár nem vagyunk összenőve, és tényleg nem vagyok szerelmes belé, úgy mint férfi a nőbe, igenis szerelmes vagyok belé. Akár a nagy és erős testvér a pici húgocskájába. Régebben nem tudtam elképzelni, hogy mi valaha barátok legyünk. Ma már azt nem értem, hogy voltam képes létezni akkor, amikor nem voltunk barátok? Kis kacsóját elkapom, amit elém nyújtott, és szám elé húzva hosszú sóhajtású, édes kis puszit lehelek a finom, puha tenyérbe. Nem akarom elrontani a kedvét, és amúgy sem akarok beszélni Oliviáról. Nem, amíg nem tudom biztosan, mégis mi a jó fene bajom van, és miért is gondolok rá megállás nélkül. - És csak, hogy tisztázzuk, ha át is festenéd a konyhám gyümölcszselével, akkor sem a milliókra biztosított kezeiddel suvickoltatnám fel. - nyugtatom, majd gonosz kis vigyor ül ki a képemre. - A hajaddal szerintem többre mennénk. Lefektetnélek a padlóra, és módszeresen, oda-vissza húzogatnálak a lábadnál fogva, míg a selymes sörényed fel nem szedné az összes zselét. - vigyorgok, és elképzelve, ahogy Maya ténylegesen pirosra zselézett hajkoronával itatja fel a buzgósága hálójában fennakadt tevékenység következményeit a konyhapadlóról majdnem kitör belőlem a kacagás. Persze, soha de soha amíg a Föld forog, nem haragudnék meg rá, ha esetleg belevetné magát az effajta tevékenységbe, hisz nagyon is értékelném, amiért az én kedvemért erőltetné meg millió dolláros kis praclijait, de ezt akkor sem hagyhattam szó nélkül. Kérdésére azonban csak kacéran somolygok.
- Hogy kit? Azt egyelőre nem árulom el, legyen meglepetés. Kíváncsi vagyok ugyanis, mit szólsz, vagyis szóltok egymáshoz. S hogy épp merre jár? Lehet, hogy krokodilokra vadászik. Vagy kengurukat ölelget. A frász se tudja, de remélem hamarosan itt lesz, de ennél többet nem mondhatok. Különben meg kéne, hogy öljelek. Azt meg nagyon nem akarnám.
Titokzatosnak érzem magam, mint James Bond. Vagy Batman. Igen, én vagyok a titokzatosság megtestesítője. De okom is van rá. Nagyon érdekel, hogy valóban miként reagálnak majd egymásra anélkül, hogy tudnák a hozzám fűződő viszonyukat. Ebből nagyon is le tudom majd szűrni, hogy csak miattam erőltetnék meg magukat, vagy tényleg lenne esély, hogy megkedveljék egymást. lelki szemeim előtt idilli jelenet zajlik le, amelyben Maya első látásra belebarátkozik édes egy öcsém kedves, ölelő karjaiba, majd azon nyomban örök cimbiséget fogadnak, és persze ígéretet, hogy ők ketten mintha rég nem látott tesók, de semmiképpen nem egymásra nagyon is gerjedő kalandokat és pár órás hancúrozásokat kereső titkos szeretők lennének, szóval megnyugodhatok, mert közöttük bárminemű ágytorna-vágy sosem fog majd lenni. Persze a gondolatszál nem áll meg itt, ezen az estén, mert Shane barátomra is vár majd egy hasonló megpróbáltatás, lévén, hogy most épp a kórházért és a gyógyíthatatlan betegség kutatási pénzéért emeli épp formás, izmos hátsóját egy pár pénzes pacák öle elé, persze csupán éteri síkon, semmiképp nem fizikai valójában. Tisztelem ezért a képességéért, én sosem voltam ebben túl jó, ahhoz túlságosan elfogult vagyok a picikéimmel kapcsolatban.
Az ételek szerintem is jól néznek ki, büszkeségtől ismét duzzadó mellem nekifeszítem az elismerésnek, és elégedetten nézem, hogy Maya fitness-lapos hasát megkocogtatva adja tudtomra, nem ette tele magát mielőtt idejött. S bár bevallom őszintén, van bennem némi izgalom. Nem sűrűn szoktam főzni, a grillsütő pedig néha az az érzésem, inkább csak a díszítőeleme, sem mint hasznos tárgya a terasz berendezéseinek, mivel olyan ritkán van alkalmam használni. Pedig nagyon csípem a grillezett ételeket. De azért dacosan rázom meg üstököm.
- Nem, nem, édes, a szomszéd partról senki nem mer idejönni. A kerítésem túl magas, én meg túl vérszomjas vagyok. Azt hiszem még a sarki fagyizóban is Kivégzőnek hívnak...- mosolygok majd bólintok. - Oké, na, mehetünk, nyugi, nem hagyom, hogy egyedül cipeld be az összes zselét. A végén még megeszed. - mosolygok felé, pedig tudom, hogy nem tenné, és elindulok utána. A napsütés melengető sugarai cirógatják bőrömet, sötét napszemüvegemen csillannak a sugarak, és ahogy megyek a nő után, aki a barátom, melegség önt el, izgatottság, ha arra gondolok, mit fog tőlem kapni. Annyira magányos lennék, ha ő nem lenne, ha nem lenne az enyém. Mert az enyém. Érzem, tudom. Belevéste magát a szívem izomrostjaiba, a húsomba, ráhegesedett a neve örök időkig a megtört, gyászoló izomkötegre, és talán ez a heg az egyik olyan ok, amiért még nem véreztem el, amiért akkor és ott, túléltem. Pedig isten a tudója, mennyire nem akartam akkor senkivel beszélni sem. Mert akivel beszéltem, az faggatott. De ő...ők nem. Ő és Shane csak leültek, és kérdés nélkül borították rám az asztalt, kutattak fel akkor, amikor menekültem előlük, és olyan erőszakkal nyomtak fel az önsajnálat tengerének mélyéről a felszín fölé, erőszakolták ki napról-napra, hogy éljek, lélegezzek, menjek tovább, hogy esélyem sem volt arra, hogy tovább fulladozzak. Elnézem ahogy a barna fürtökbe belekap a sós szél, ahogy az izmok felett táncoló, hibátlanul gyönyörű, feszes bőrt imádattal csókolják a hatalmas, melengető égitest fénynyalábjai, és egyszerűen csak szeretem, és remélem, hogy jól ki fognak jönni az öcsémmel. Átvágunk a házon, a nappalin, az előszobán, a terasz felől érkező illatok kísérik minden léptünket, míg kiérünk a ház másik oldalán a bejárati ajtó előtt elterülő belső parkolóig. Itt akkor szoktam megállni, ha csak rövid időre jövök haza. A térkövezett, széles terület szélein is zöld fű, és virágok, szépen gondozott bokrok emelik a ház szépségét, teszik igazán otthonossá. Nem fáradok azzal, hogy pólót vegyek fel, a szomszédaim már rég ismernek, nem fog senkit meglepni a méretes tetoválás a hátamon, sem az, ha rövidnadrágban látnak meg. Már messziről csillog a hatalmas Genesis kasztnija. Nagyon is jól ismerem már az autót, bár én inkább a terepjárókat szeretem, azt hiszem, hozzám jobban is illik a nyers erő, mint ez a kifinomult elegancia. Mayának tökéletes, és amíg szereti, addig én is. Közelebb érve megállok én is, és amint kinyílik a csomagtartó, kissé megrogyasztom a vállam, majd nagyra nyílt szemeimet eddig eltakaró napszemüvegemet feltolom a fejem tetejére, barna tincseim ölelésébe. Ó, te magasságos...ha egy hétre bezárnak, ennyi kaja akkor sem fog elfogyni. Főleg, ha ezt a mennyiségű piát el is fogyasztjuk, mert akkor egy hónap aktív részegséi delírium vár ránk.
- Mayám. Tündérem. Életem napsugaras tavasza...utánfutót nem hoztál véletlenül? Esetleg még várjam a kamiont is, hogy betolat a konyhába? - kérdezem, és kissé megnyújtva a nyakam végigtekintek az öblös csomagtartót betöltő zacskók és dobozok mennyiségén. - Én hívtalak meg, szóval...na. Éhen-szomjan enélkül sem vesztünk volna. De azért cuki vagy.
Csodálkozni ugyan nem csodálkozok annyira, de a meglepetésem attól még igaz és őszinte. Mint mindig.A kezemben azonban landol egy nagy doboznyi sör, és egy zacskó is, drága nem-nőm sem rest, és ő is nekifog felszerelkezni.
- Nanana, hagyd csak, nehogy megerőltesd magad, majd én bepakolok. - figyelmeztetem azért, hogy nehogy nekiálljon itt nekem cipekedni. Ugyan nem vagyok az az elnyomós pasas, de...igenis, én valahogy szeretem még hinni, hogy a férfiaknak és a nőknek is megvan a maga szerepe, és nem nagyon szeretek hím soviniszta dumával előállni, de attól még a  büszkeségem kicsit nehezen viseli el, ha azt, amit nekem kellene megtennem, azt egy nő csinálja. Szóval, ő csak ne cipelgessen nehéz csomagokat, mikor itt feszül a bicepszem, és alig várja, hogy jól megerőltesse magát. A zselé említésére felcsillan a szemem. A hatos csomag sört szélsebesen szorítottam erős combjaim közé közvetlen térd felett, és míg Maya öntetekről meg nem tudom már miről beszél, én természetesen nyakig eltűnök a méretes papírzacskóban. A barna, zizegő papírosban lavírozva a beledobált mindenféle kellék és hozzákutatom fel a legédesebb, legfinomabb és legegyszerűbb desszertet, amit valaha ember alkothatott. A kicsi, áttetsző műanyag csészébe töltött, ízesített, cukros kocsonyát, a remegő, sima és nulla tápértékű, drogfüggőséghez hasonlatos ragaszkodást előidéző piros zselét. Amint rálelek egyre, szívem boldog táncba kezd, ajkamra mosolyom kúszik, és már ki is bontom, fél kézzel, s tömöm bele a számba. Aztán mellé a következőt is. Ki sem venném a fejem onnan addig, amíg az összeset ki nem vadászom, akár egy éhes kölyökkutya, de mikor valami ajándékról kezd el beszélni, és a nem létező sörpocakomról, azonnal ki kell kapnom a fejem a papírzacskóból. Hogy mi? Két pofazacskóm, akár egy hörcsögé, szám szélén az árulkodó jel, hogy megkezdtem a dézsmálást, tettemet bizonyítandón ott piroslik a zselé maradéka, tekintetemben kíváncsiság, dac és zavarodottság. Már épp szóra nyitnám tele tömött számat, hogy nekikezdjek isteni korpuszom védelmének, és kikérjem magamnak. Nekem nincs sörhasam, sem sörpocóm, sem édes kis sördombocskám, az én testem csupa acélos izom, harcedzett erő, duzzadó, nyers, ősi energia. Egy nő feje sem kerülne árnyékba, ha...khm...na mindegy. De a gondolatot elfújja a szél, és a tény, hogy napszemüvegem visszacsusszan a szemeim elé, orrnyergemre, majd hirtelen a fejemre libben egy szalmakalap, aztán Maya teste az enyémnek simul, ahogy aprócska termetével megpróbál a nyakamon át rám akasztani valamit. Ha nem ismerném, azt hinném, így akar megfojtani, de mivel sosem feltételezném, hogy valóban ártani akarna nekem, ezért segítségére sietek. Automatikusan hajolok lejjebb, hogy átküszködje a szalmakalapon, majdnem leszakítva az egyik fülem azt a nyakamba akasztott madzagot, ami egy kötényt tart rajtam. Kezemben tartva a zacskókat, térdem felett még mindig szorítva a doboznyi sört, lenézek a nagyon is feszes, és alig nem a huszonegy éveseket irigylésre méltató hasfalamra simuló konyhai kiegészítőre, és felismervén a mintáját elröhögöm magam. Én ezt a nőt megzabálom, grillezve, az általa említett kencékkel tálalom majd a püspökfalatját. Tekintetébe mélyedek, ahogy engem szemlél, majd lassan megfordulok, hogy megnézhessen, elölről, hátulról, oldalról.
- Nos, hogy festek? - kérdezem, és teli szájjal vigyorgok, főleg, mikor közli, a kórházban is ebben fogok járni, különben sejtéseim szerint én leszek a következő, akinek a fejét kitűzi a zászlórúdra. - Azt hiszem ezzel vitatkozni sem merek. Látod, nekem kötény kell, hogy szuperhős legyek, neked elég, ha csak levegőt veszel. Amúgy viszont nagyon tetszik, a kötény is, és a szalmakalap is, és nagyon szépen köszönöm. Mindig is ilyenre vágytam, az pedig külön öröm, ha szuperhírónak tartasz, főleg, mert valójában az vagyok. Tényleg köszi, imádom! - mosolygok rá, és épp lépek közelebb, hogy puszit adjak az arcára, majd felkapva mindent, amit csak elbírok, elindulok befelé. A kötényben gyönyörködve, boldogságban és hálában úszva csak egyet sajnálok: hogy Shane nincs itt, hogy kicikizzen, aztán közölje, hogy igazából nagyon is irigy amiért nekem van ilyenem, neki meg nincs. Azt hiszem küldök is neki egy képet. Hogy még jobban irigykedjen. Na meg, hogy hátha mégis meggondolja magát, és elmenekül az uncsi kis vacsijáról ide hozzánk. Persze lehet, hogy ezzel csak kicsit kellemetlen perceket okozok neki, de ezért vagyok a barátja. Hogy érezze, törődök vele. A házba hatolva gyorsan előre megyek, és ügyesen lepakolom a cuccokat a pultra, majd azon nyomban a grillhez futok. A húsokat megforgatom, kicsit újra lekenem, a zöldségek egy részét épp egy tányérra szedem, amikor valami fura érzés arra késztet, hogy megforduljak. Szemem elé nem mindennapi látvány terül. Édes egy öcsém, a maga majd két méteres magasságával, izmos testének határozottságát kihasználva Maya törékeny termete fölé hajolva épp igen látványos és tüzes csókot ad drága barátnőm kívánatos ajkaira. Nem kérdés, hogy Peter ellen nem sok mindent lehet tenni, ha ő nem akarja, de ismerem Mayát is, és lévén, hogy a kétféle reakciója közül egyiket sem venné be a gyomrom...
Nem tudom mire készülnek. Folytatni az érzékek korbácsolását, vagy Maya bemutatót tart elhíresült fogásairól, és alaposan helyben hagyja az öcsémet.
Pete közben elengedi a apró termetű nőt, és artikulátlanul beszélve elindul felém.
- Öhm...Maya, engedd meg...- sóhajtok kissé szaggatottan, és nem tudom, hogy most öcsém az életével fizet-e ezért a tettéért, vagy megbocsájtást nyer? - Engedd meg, hogy bemutassam neked...a...Basszus, te részeg vagy, te baromarcú? - kérdezem, aztán legyintek. Már késő, ez a hajó azt hiszem elment, bár nem tudom hogy sikerült ezt a menetet abszolválnia ennyi idő alatt, mikor reggel, mikor elment még szín józan volt. - Ah, mindegy. Szóval, íme, Dr. Peter Adam Woodward. Az öcsém. Pete, Ő itt az egyik muskétásom, legjobb barátom, Dr. Maya Absynthe Cairns. És nem, öcsém, nem hívhatod Absynthenak. Szóval...ismerkedjetek meg...vagyis...hát azt hiszem az már megvolt. - mondom zavartan, és kissé tétován teszem le a kezemből a tányért, majd veszem le a napszemüvegem. Zöld szemeim ijedten pillantanak egyikről a másikra, hátam mögött serceg a hús, zöldségek illata száll, és csak azért imádkozom, hogy Maya ne kaparja ki az öcsém szemét, vagy ne essenek itt egymásnak nagy hevességükben. Azt hittem, könnyebb lesz, a francba, ezt nem így terveztem. Szükségem lenne egy italra. És megint elönt az érzés, hogy jó lenne, ha itt lenne Olivia.