Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Katherine M. Sullivan, Lena E. Winfield, Morita Ben

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Diana&Mason ~ Külvárosi motel
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 08, 2015 7:59 pm Keletkezett az írás



Diana&&Mason
Hello again...


Sietős léptekkel hagytam el az uszodát. Giles a maga módján végigmorogta az utat, majd mire a hotelhoz értünk, lenyugodott. Fogalma sincs, miért viselkedem úgy, ahogy, amióta itt vagyunk. Az pedig alig pár óra. Ennyi idő alatt fordult velem a világ, és jöttem rá arra, hogy az érzéseimet csupán elfedtem, a sértettség és a harag mellett a bizonytalanság is munkálkodik bennem. De végre kimondtam, már tudja, miért mentem el másfél éve. Hogy én nem akartam tovább szerető lenni. Nem akartam a második lenni, egy ember, aki jó akkor, maikor a férje bántja, egy senki, akit fél perc alatt taszított messzire. Olyan messzire, amennyire csak tudott. Ellökött, összetört, és porig alázott, és most úgy érzem, az érzéseim pusztán egyoldalúak voltak. Hogy ő csak viszonyt akart, egy barátot extrákkal. Én pedig voltam olyan jóhiszemű, hogy hittem, ő más, ő az, akivel élni akarok. Így is volt. Komolyan gondoltam mindent, és Tim soha nem ijesztett meg engem a piti kis fenyegetéseivel, mert én befolyásosabb berkekben mozogtam, mert egyszerűen az apám mellett megtanultam nem félni. Mert a munkám során nincs idő ilyen érzésekre. Mégis a Dianával való utolsó találkozás előtt volt bennem egy kis félsz, mintha az agyam tudta volna, csak a szívem bízott benne, hogy előbbi téved. Én így gondoltam, és végül elfelejtettem mindent, és akkor örültem. Boldog voltam, még a vita kezdeté is hittem kettőnkben, még akkor is elhittem, hogy most más lesz. Mert ő azt mondta, nem fog félni. Később pedig azt, hogy soha nem bízott bennem.
- Mi történt? - néz rám értetlenül Giles, ahogy végül beülök a kocsiba vérző orral, miután több, mint két órát töltöttem a rendőrségen az aktákra és a jelentésekre várva. A papír részére, ugyanis sok helyen sok anyag még mindig papíron van, hiába fejlődik a világ. Megtörtént az a bizonyos találkozás, amely feszültséggel töltött el, és a helyzethez képest elég higgadtan kezeltem. De a beszélgetőpartner nem örült a megjelenésemnek, de ezzel együtt kell élnie.
- Mondjuk úgy, hogy Timothy Barry nem örült nekem - törlöm le a vért, miközben az arcomat nézem a visszapillantó tükrében. Felrepedt a szám, de az már nem vérzik. Nem is vártam mást, mégis hirtelen ért a reakció, én pedig nem reagáltam. Direkt nem viszonoztam a köszöntését, mert nem a személyes sérelmek miatt vagyok itt.
- Ezt jelentened kellene...
- Miért is? Felesleges, én pedig nem vagyok egy picsogó gyerek, aki egyből rohan apucihoz, mert valami nem úgy megy, ahogy tervezte - válaszolok feszülten, majd beindítom a kocsit. Hatalmas fekete terepjáró. Még van egy hivatalos találkozónk azzal, aki a bostoni iroda segítségét kérte. Beszélnem kell vele, meg kell tudnom, miért is olyan fontos ez neki, miért olyan komoly ügy ez, hogy nem tudják megoldani helyben. Ezért nem a hotel felé megyek, hanem az irodába, ahol az itteni szövetségiek vannak. Viszonylag meleg fogadtatás ér, amire cseppet se számítok, ahogy Giles sem, de túlságosan nem tudom hova tenni, hiszen elég viharosan távoztam. Hirtelen, egyik napról a másikra, szinte egy szó nélkül. Végül megértek mindent. Azt, miért kértek minket, miért vagyok most itt, és az egész tényleg szükséges. Itt lennünk, külsősként, mert valakik belülről bomlasztják a rendszert. Ez nem egy sima gyilkosság, ez sokkal több annál, és érzem, nem egy hét múlva megyünk innen el. Be kell épülnöm közéjük, mintha ismét itt dolgoznék, mintha megint itt laknék. Ez a legrosszabb, amit valaha is teljesítenem kellett. Gyűlöltem a munka ezen részét, de a mi osztályunk erről szól. Leleplezések, összeesküvések felderítése. Ha akkor átkérem magam a másik osztályra, nem lennék most itt. Nem kellene ezt tennem, nem kellene ismét beleásnom magam a lelkem legmélyebb részeibe, és nem kellene éreznem azt, amit. Legalábbis nem ilyen intenzíven. Sok dolgot kellett volna tennem, amit nem tettem, és fordítva is igaz, de mivel nem tettem, ezért most ezt kell csinálnom. Így szó nélkül köszönök el, és várom a további utasításokat, miközben már előre látom a mai estémet. Nem sokat alszom ma sem.
- Itt állj meg - parancsol rám Giles hirtelen, én pedig padlóig nyomom a féket, ő pedig kicsatolja a biztonsági övét.
- Mégis mi a franc... - tenném fel a kérdésem, ha nem pattanna ki a kocsiból, és menne be a boltba. Úgy döntök, nem követem. Felesleges. Néha olyan érzésem van, mintha Giles a bolondját járatná velem, és ha nem ismerném elég jól, akkor minden bizonnyal elküldtem volna egy melegebb éghajlatra, de nem tehet róla, hogy nem figyeltem. Valójában fogalmam sincs, hogy beszélt-e hozzám, vagy sem, esetleg kérdezett valamit, vagy közölte-e a szándékát. Valahogy nem vagyok önmagam a reggeli találkozás óta, és ezt érzem. Meglátszik rajtam, és nem tudom elfedni. Ezért inkább felhangosítom a rádiót, majd elindulok, amint Giles mindent bepakolt.
- Köszi, hogy segítesz - morogja, majd végignéz rajtam.
- Igazán nincs mit - vigyorgok vissza rá üresen, majd ismét csendbe burkolózom. Nem akarok beszélni, így egyből a szobámba viszek néhány aktát, hogy olvasni kezdjem. Olykor összefolynak a sorok, máskor pedig csak magam elé meredve próbálom kitalálni, mit is jelentenek a szavak a papíron, mintha hirtelen elfelejtettem volna olvasni, máskor pedig összefüggéseket keresek, a sorok mögött próbálok olvasni, és mégse megy. Mintha az egész egy nagy tintahalmaz lenne, és én csak egy dologra tudok gondolni, egyetlen képre, ahogy meglátom őt, a medált szorongatva, mely lassan húsz éve a birtokában van. Mely jelezte egykor az elszakíthatatlanságunkat.
Most pedig sokkal másabbat jelent. Érzelmi kavalkádot, és a mellkasomhoz nyúlva rájövök, hogy most nem viselem, hogy most a kulcscsomómon van, ami a zsebemben pihen. Nem vagyok képes megválni a tárgytól, őrizgetem, mintha az életem múlna rajta, és valahol ezt is szimbolizálja. Az életemet. Én vagyok a fekete oldal, a sötétebb rész, benne egyetlen darabja Dianának, a fényem, az, aki egykor a napot jelentette, és ezt nem tudom elfelejteni. Nem tudom, mit jelent ez az egész, nem tudom, miért hozott össze a sors minket ismét.
- Hé, nesze! - felpillantok, és még időben kapom el a felém dobott sörösüveget, én pedig ismét kizökkenek a világomból. Ki tudja, mióta nem nyúltam hozzá az aktuális aktához, csak az asztalon lévő kulcscsomóra meredek. - Beavathatnál, mi bajod van azóta, mióta itt vagyunk - mintha parancsba adná, de mégse veszem annak. Ránézek, végül kinyitom a söröm, és belekortyolok. Percekig csak hallgatok, a bizalmas beszélgetések nem nekem valók. Diana felé is nagy sokára nyíltam meg, bár Giles mellett szóljon, hogy több, mint öt éve a társam. Mégsem vagyok az a fajta, aki kibeszéli, mi zajlik belül. Inkább az vagyok, aki magában próbálja megoldani a kínját.
- Timothy Barry régen a legjobb haverom volt. Aztán rájöttem, milyen is valójában, és a fejéhez vágtam, majd alápakoltam, ő pedig ezt képtelen volt elviselni. Azóta azt gondolja, én vagyok az ellensége, aki el akarja pusztítani, vagy ő engem, már nem tudom... - vonom meg a vállam, majd kiiszom a söröm maradékát, Giles pedig nyújt még egy üveggel. Nem vagyok alkoholista, de most jól esik, hiszen valahogy ezzel talán kompenzálhatom azt, amit az uszodában éreztem. Mintha ez elűzné, de soha nem fogja. Örökre itt marad, emlékeztetőként, hogy nem minden az, aminek látszik.
- Nem arra gondoltam. Láttam azt a nőt, a szőkét. Láttalak téged is - halkan beszél, és puhatolózva, mintha félne, hogy megint elküldöm. Hát igen, néha kemény tudok lenni, és kegyetlen is, ha arról van szó, de soha nem bántanám, vagy ütném meg. Inkább csak az arcát figyelem. Giles tényleg jó barát, mindamellett, hogy remek társ, és kiváló ügynök. Megérdemelné a bizalmam, csak egyszer, egyetlenegyszer, de én mégis inkább a sörömből kortyolok, mintha abban lelném a választ. Látott engem, és látott mindent. Nem tagadom, semmi értelme nem lenne. Semmi szükség se lenne rá, mégis okoz bennem egy feszültséget az, hogy látott. Nem akartam ezt.
- Bonyolult. Az a nő egykor a legjobb barátom volt, azt gondoltam, hogy több, de félreértelmeztem a jeleket - rázom meg a fejem, miközben próbálom terelni a témát. Nem akarok erről beszélni, nem akarom tovább fűzni ezt az egész dolgot. Még minden képtelen vagyok teljesen megnyílni másoknak, egyszerűen nem megy. Az is csoda, hogy ennyit képes voltam kinyögni. Giles együttérző tekintettel veregeti meg a vállam, majd megkérem őt, hogy hagyjon magamra. Valahol ezt magamban kell helyretennem, valamilyen módon, így kiiszom a sörömet, és hátradőlök az ágyon. A plafont bámulva próbálok rájönni a megoldásra, hogy könnyebb legyen, hogy elfelejtsem. Bal kezemen a jegygyűrűt forgatom, miközben egyre csak a néha villódzó fény játékát figyelem a plafonon. Gondolataim magukba szippantva ragadnak el a valóságtól, mígnem magába nyel az álom. Sötét, majd végül rémképekkel teli, arctalan emberek, arctalan halottak, nevetés, és sikoly. Éles fülsértő hang, melyre felriadok. Izzadtan zihálok a sötét szobában, és fogalmam sincs az ébredés pillanatában, hogy hol vagyok. Feloltom a villanyt, majd végül minden visszakúszik elmémbe. A hely, a munka, minden. A fülsértő hang, pedig a telefonom folytonos csörgése, és alig fél perccel ébredés után rekedtes hanggal szólok bele. A vonal túloldalán zaklatott, ismerős, gyenge hang, talán sírástól elfojtott. Harag dúl bennem ismét, fellobban.
- Odamegyek... De igen... Nem érdekelnek a kamerák... Mondtam már, hogy nem félek - felpattanok, és körbe-körbe járkálok a szobában, szabad kezem ökölbe szorul. - De... Rendben. Hol? Értem... Sietek, akkor húsz perc múlva ott. Szia - bontom a vonalat, majd pár másodpercig meredten bámulok a semmibe. Ezt akartam elkerülni, ezért nem akartam idejönni, ezért próbáltam lebeszélni Boltont, hogy ide küldjön, de nem tudtam, hajthatatlan volt, és most miattam megint Ő szenved. Ezért sietve zuhanyozok le, majd veszek magamra egy farmert, és egy hosszú ujjú felsőt, egy bőrdzsekit. A kocsim kulcsáért nyúlok, és tövig nyomva a gázpedált indulok el a helyszínre. Így hamar odaérek, talán még előbb is. Egy külvárosi motel, melytől nosztalgikus gondolatok árasztanak el, most mégse mosolygok, csak idegesen veszem ki a szobát, majd a kulcsával elindulok az ajtó felé, de nem megyek be. Még nem. Meg akarom várni őt, nem benn, hanem kinn. Nem érdekel, ki lát meg, éjjel van, sötét, és a lámpa gyér fénye tökéletesen eltorzítja vonásaimat. Mély levegőt veszek. Idegesen dobolok a lábammal, miközben felidézem magamban Diana szavait. Megtörtént. És ráadásul miattam. Ezt sosem bocsájtom meg magamnak, láthattam volna előre.
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 09, 2015 12:48 pm Keletkezett az írás






Mason & Diana




Azt mondják minden találkozással amit az életünk során megejtünk kapunk valamit és adunk is valamit. Hogy ez a tézis mennyire helytálló nem tudom, de én úgy éreztem magam a tegnapi találkozás alkalmával mintha mindent egy lapra tettem volna fel, és kiderült, hogy csupán blöff volt az egész, én pedig elveszítettem az utolsó reményemet is. Azt, hogy valaha még sikerül rendezni a dolgainkat, és egy befejezetlen mondat maradt utánam, amelyben el akartam mondani amit nem talált meg a levelekben amelyet én akartam a szemeibe, én akartam, hogy lássa rajtam: féltettem őt, csak őt féltettem. Magamat hibáztattam mindenért, nem csak vele kapcsolatosan, hanem az ütésekért is amelyeket Timtől elszenvedtem már előtte és még utána is. Hittem abban, hogy én követtem el olyan bűnöket amelyek megbocsáthatatlanok, kezdve azzal, hogy egyáltalán megszülettem és folytatva, hogy valakik becsempésztek kicsi gyerekként ebbe az országba és fogalmam sincs milyen céllal. A család...a család egy édes álom volt számomra mindig, de csupán idegen arcok maradtak meg bennem, Connorsék, és az összes gyerek akikkel össze voltunk zárva. Szám szerint heten, mint a gonoszok, egy szobán hárman is osztozva. Soha nem voltam egyedül, noha ez az összezártság elvette tőlem annak a lehetőségét, hogy valaha képes legyek igazán és valóban magammal foglalkozni. Baj volt ahogyan a levegőt vettem, baj volt ha álmomban felsírtam és oroszul zokogva követeltem, hogy haza akarok menni. Baj volt ha kócos voltam, baj volt ha nem. Minden az volt amit tettem éppen ezért nem tudtam tökéletesen önállósodni. Nem tanultam meg milyen az amikor az ember maga hoz döntést, ahogyan azt sem, hogy kell bánni a pénzzel. Merthogy az soha nem volt. Éppen ezért talán nem volt meglepő, hogy a vallási szekta olyan könnyen magába tudott szippantani, ahol az elmélyült együttlétek megfűszerezve a könnyű drogokkal tökéletes álomvilágba repített. Innen menekített ki Timothy és Mason, csakhogy ekkorra már azt hiszem nem voltam képes többé önálló gondolatokra a legminimálisabban sem. Lassan találtam vissza önmagamhoz, és Tim minden ütése tudatosította bennem a való világhoz való ragaszkodásomat, és azt, hogy mindent csak általa kaphatok meg. Ebben az állapotban voltam egészen addig amíg rá nem döbbentett a temérdek beszélgetés Mason-el arra, hogy nekem igenis lehetnek saját gondolataim és vágyaim, igenis foglalkozhatok magammal és a saját érzéseimmel, és nem csupán az a mérvadó, amit Tim gondol, amit Tim akar tőlem. Mason lett a kontroll az életemen, de megint túl későn....későn valamihez ami felett megint elveszítettem az irányítást. Fontos volt nekem, de nem annyira, hogy feladjak érte mindent. A félelem sokkal erősebb volt már ekkorra bennem. Sokkal erősebb annál, hogy végleg magam mögött hagyjam a házasságomat. Timothy bánt engem...de talán azért mert megérdemlem. Később azzal győzködtem magam, hogy nem vagyok már számára elég izgalmas és kívánatos, ezért van szüksége más nőkre. Hogyan lennék az, amikor tele voltam nyomorúságos gondolatokkal, vágytam volna egy gyermekre, és rengeteget dolgoztam sokszor az erőmön felül is vállalva mások helyett műszakot?  És megint azt gondoltam én vagyok a hibás, hogy nekem van valami olyan hibám ami miatt a férjem nem képes már rám úgy tekinteni mint régen, hogy bizonyosan elkövettem valami olyan sérelmet amit nem tud megbocsátani, és így vezeti le a feszültséget. De minél inkább győzködtem magam annál inkább éreztem, hogy hiányzik valami az életemből. Hiányzik a gyengédség, hiányzik a törődés, hiányzik az, hogy valaki észrevegye bennem a nőt. Időnként nem az ütlegektől tudtam volna sikoltani, hanem a figyelem megvonástól. Hogy nem vagyok arra sem méltó, hogy rám nézzen akár egy pillanatig is. A férjem az a fajta gondolkodású ember, aki számára a nőnek egyetlen komoly szava sincs az életben, aki nem képes önálló döntéseket hozni, aki mellé kell egy férfi, mert egy nő a racionalitást mellőzve csak a banális és gyerekes érzésekre hagyatkozva hozna döntéseket. Timothy Barry nem szeretett egy nőt....Timothy Barry birtokolt egy nőt. Jelen esetben engem, és én ezt hagytam. Én aki egykor arról győzködtem Masont, hogy ne hagyja magát elnyomni az apjának, hogy ne hagyja, hogy az életét egy olyan ember befolyásolja, aki saját sikertelen problémáit igyekszik rá kivetíteni, és a kezem nyújtva rángattam őt fel a saját fényembe, most nem voltam képes megszabadulni a saját démonaimtól. Erőt adtam neki, amit aztán viszonozni akart és én ugyanazzal a két kézzel amivel emeltem most azokkal taszítottam el magamtól. Innentől már azt hiszem minden mindegy volt. Már nem számítottak a továbbiak, ahogyan az sem, hogy miképpen büntet meg a férjem. Egészen addig a pillanatig amíg azt gondoltam elveszítettem őt, nem számított. Csak a leveleim maradtak meg, ahogyan éjjelente vagy éppen egyedül egy éjszakai műszak után ülök a gépem felett az ütemes kurzorvillogásban és lassan nekilendülve kezdem írni neki a sorokat. Elmesélem, hogy éppen milyen érzések kavarognak bennem, elmesélem azt, hogy mit érzek, mit gondolok felőle, ahogyan azt is többször leírtam, hogy hiányzik nekem. Egy dolgot nem írtam le soha: hogy szeretem....és hogy miért tettem amit. Mindezek olyan dolgok voltak, amelyeket az ember úgy akarna mondani a másiknak, hogy ott van a közelében, hogy látja, hogy tudja és érzi mit váltanak ki belőle a szavai. Én ezeket tartogattam, talán hónapokig az a remény éltetett, hogy egyszer majd érkezik válasz, hogy egyszer majd nem az üres mail fiók vár engem, válasz nélkül, hanem majd ott lesz csak egyetlen szó, csak egy elég lett volna: „Visszajövök.” De nem volt ott, és szépen lassan fogyott a reményem ahogyan az égő gyertya viasza folyik alább, elfogyott mindenféle mód, amellyel győzködtem magam arra nézve, hogy valaha visszatér. Üresség tátongott bennem, amelyen visszhangot vert minden egyes pofon amelyet ezután kaptam. De soha, egyetlen egyszer sem értek fel annak a fájdalmához, amelyet magamnak okoztam azzal, hogy elüldöztem. Azt gondolván nem tudok olyat tenni, ami miatt elhagy. De tudok, ha elhitetem vele, hogy soha nem bíztam benne. Ez azt hiszem olyan árulás volt amit nem bocsátott meg soha, és hiába is akarnám megindokolni, olyan ereje volt a kimondott szónak amit ezer bocsánatkérés sem hozhat helyre talán. Most, az uszoda óta gondolom azt, hogy az érzések jelen pillanatban bennem erősebbek, hogy én ragaszkodom hozzá jobban, hogy neki ez most munka, és a véletlen hozta csupán a közelembe. Meg talán egy foszladozó emlékkép amitől nem tud szabadulni. Ha arra gondolok, hogy elsétálhatott volna de nem tette még mindig valami reményfélét kezdek dédelgetni, noha talán hasztalan. Hazaérkezve a szétrombolt lakás fogad, a mindenfelé elgurult üvegek, üvegszilánkok a konyhapulton a temérdek mosatlan, női fehérneműk a ruhafogason, használt mások olcsó parfümjétől bűzlő törölközők a lakás különféle pontjain szétdobálva. Legalább három nő járt itt az éjjel. Nem a megalázottság könnyei barázdálják végig az arcomat, miközben egy órán keresztül takarítom el a romokat, hanem annak a tudata, hogy ma felkavart bennem valamit Mason felbukkanása, és a félelem újult erővel kezd el dübörögni bennem. Nem csak magát hozta el, hanem vele együtt a reményt is, hogy valamibe megint tudok kapaszkodni. Félájultan dőlök az ágyba és fáradt, összetört, keserű és csalódott vagyok....és rettegek a délutántól. Aludhatnék ameddig csak akarok, mert szabad napos vagyok, este nem kell mennem dolgozni, de pont ez az ami félelemmel is tölt egy egyben. Délben ébredek, nem vagyok éhes, noha a gyomrom korgása jelzi régen volt már hajnali kettő, amikor az utolsó sonkás szendvicset ettem meg. Nem nagyon van mostanában étvágyam sem. Fáj minden porcikám, és hiába zuhanyzom le, nem múlik el a testem önkéntelen remegése. A tükörben nézem magam, mint egy szépen faragott, ám senkinek sem kellő viasz szobor. Éppen olyan múlékony és törékeny is. Még téblábolok egy darabig a konyhában hiszen Tim majd csak órákkal később jön haza addig nekiállok, hogy elkészítsem a vacsoránkat, remélhetőleg ma nem egyedül kell leülnöm enni a nagy étkező asztalhoz. A konyhapult mellett állva kezdek neki a főzésnek, ám a gondolataim valahol egészen máshol járnak. Igyekszem helyre rakni magamban annak a lehetőségét, hogy bár volt egy véletlen találkozásunk, de ez nem fog többé megismétlődni. Tudom a számát, de talán nincs elég bátorságom, hogy összeszedjem magam és felhívjam őt. A fenébe is, a legjobb barátom volt egykor, most meg attól is félek, hogy felvegyem a telefont és elhívjam valami nyugodt helyre? Élesen koppan a kés a vágódeszkán, majdnem sikerül a paprikával együtt a kezemet is elvágni. Lerakom a kést és a hűtőhöz megyek, hogy egy pohár konyakkal csillapítsam a kavargó gondolataimat és igyekezzek mihamarabb túllépni ezen. Nem érzékelem a körülöttem múló időt, nem is foglalkozom vele, már csak a sülő hús illatát érzem, amely hamarosan elkészül, és azt hiszem lassan a férjem is hazaérkezik, lassan sötétedik,  az étkező ablakából látni a vörös hullámokban táncoló óceánt. Egykor kiúsztunk ilyenkor Mason-el és sokáig csak hagytuk, hogy vigyen az áramlat, azt gondolva, hogy talán majd elsodor bennünket egy biztonságosabb helyre, ahol nem talál ránk senki: sem Westwood ezredes, sem a semmirekellő öccse, sem Timothy sem senki más. Hogy létezik egy hely a világon, ahol csak ő meg én lehetünk nyugalomban. Volt is, csak én voltam gyáva megtenni amit meg kellett volna. Ostoba voltam! Az ajtó úgy vágódik be, hogy összerezzenek, és riadtan fordulok hátra, kezemben a kiürült konyakos pohárral, amelyet elhaladva az asztalra teszek az étkezőben. Timothy jött meg, és már idáig érzem az alkohol gőzét, amely az előtérből csap meg közvetlenül. A hangja éles szilánkként hasít végig a házon és jut el hozzám. Üvöltése megrémít. Szokatlanul éles és szokatlanul több düh szorul belé.
- DIAAANAAAAAAAA! MERRE VAGY TE MOCSKOOOOOOS ÁÁÁRULLLLÓÓÓ RIBAAAAANNNCC!- hallom, hogy nehezen artikulálja a szavakat, de annyira még nem ivott eleget, hogy csak zsákként dőljön végig a lakkozott parkettán. Sajnos még túlságosan magánál van. Félve jövök elő, az ebédlőn át, amikor megpillantom őt, ott áll nekitámaszkodva a konyha és étkező közötti másik átjáró ajtókeretének, kezéből egy papírzacskó zörög, belőle kandikál ki egy üveg. Vodka. Idáig érzem a nyers szagát, és az alkohol összetéveszthetetlen szagát. Megint a rokonaimnál járt, tőlük szerezte be. Gyűlöltem őket, árulásnak tekintettem rá nézve.
- Jó a piátok, mocskos ruszkik! Nazdarovje!- lendíti magasba az üveget és már kortyolja is befelé, mintha víz lenne. Nem merek megszólalni, igazából még csak ránézni sem lenne szabad, bár jelen pillanatban azt hiszem teljesen mindegy mit csinálok. Érzem a vihar előszelét, és ezúttal nem lesz könyörületes. Tim félredobja az üveget, majd a nadrágja felé nyúl, és kicsatolja a nadrág övét. Rendőrségi holmi, hatalmas : „Szolgálunk és védünk” felirat az elején. Ez a darab azonban éppen ezt a két dolgot nem fogja ma tenni.
- Gyere ide! Nem is köszönsz nekem?- a hangjában visszafojtott indulat rezeg, én pedig reszkető végtagokkal indulok közelebb hozzá.
- AZTTTTT MONDTAAAAAM GYEREEEE IDEEEE!- üvölti szinte ugyanabban a pillanatban amikor az övcsat vészjósló kattanással enged és már ott tekereg a kezében, mintha a keze folytatása lenne. Amint közel érek lendít rajta egyet és már csak is felém. Magam elé kapom a kezem és a felkaromat éri az ütés.
- VISSZAJÖTTTTT! TE TUDTAD, IGAZ? TUDTAD!- minden egyes szavát egy újabb csapás követi, én pedig alig hallhatóan könyörgöm neki, hogy ne csinálja, hogy nyugodjon le, de ez olaj a tűzre. Akkorra már mindegy, hogy mit mondok, mert válogatott szitkok között kezd neki ütni a szíjjal, eltalálva néha a csattal is, ha éppen az bukik ki a kezéből, és az egyik ilyen ütés az arcomat találja el a szemem alatt. Több helyen kezdek vérezni, a fájdalom szinte görcsbe rándít és a lábai elé vetem magam összekuporodva valamiféle magzat pózban. Mason a rendőrségen járt, és találkoztak, Tim pedig megütötte. Aztán még mondd rengeteg mindent, hogy megöli, hogy engem is megöl, hogy mindenkit megöl akinek köze van Mason-hez és meglátja a közelemben. Semmit nem csillapodik, csak üt egyfolytában, folyamatosan és megállíthatatlanul, a végére már csak a tompaság marad és a kegyetlen és semmihez sem fogható összetörtség érzése, mikor nagy nehezen valahogyan abbahagyja, zihálva veszi a levegőt, végül egyetlen szó nélkül vánszorog be a nappaliba és eldől a kanapén. Fél óra....ennyi amit azt hiszem még ebben az állapotban vegetálok, és már nem sírok. Kiapadtam, nincs bennem semmi, csupán egy gondolat dereng, csak egyetlen valami a szemeim előtt, amelyeket vékonnyá szűkített a sírás. Egy papírdarab és egy telefonszám....nem tehetem, nem lehet! De igen, nem maradt más lehetőség. Sutba vágom az utolsó érzést is ami megkörnyékez arra nézve, hogy ne tegyem. De meg kell tennem figyelmeztetnem kell őt! Aztán ma éjjelre elmegyek valahova, nem tudom hova csak el innen mert ha magához tér folytatja megint. Nem tudom honnan van bátorságom, de végül összeszedem magam. Minden mozdulatom önkínzás, fájdalmas önkínzás, de végül átöltözöm és magamhoz veszem a kocsikulcsomat. Tudom hova megyek....még utolsó mozdulatként elzárom a sütőt a hús alatt, aztán a telefonomért nyúlok. Őt hívom, az egyetlent akit mindig is hívtam, mert nincs más lehetőségem. Ha nem tér vissza ez meg sem történik...ha nem tér vissza lehet megtörténik, csak éppen nem lesz elég bátorságom és erőm elmenekülni. Már akkor újra elfog a zokogás amikor a számot tárcsázom, mert tudatosul bennem, hogy pontosan mire is készülök, ez egyszerűen öngyilkosság. Sokszor cseng mire a vonal túlsó felén a már ismert és rekedt hang beleszól, én meg még mindig küzdelmet folytatok a szavakkal és ha összefüggéstelenül is de próbálom elmondani neki, hogy mi történt. Hogy megvert, hogy nem egyszerűen megütött, hanem mint az állatokat szokták, mint valami emberi ostorral tépte végig a testemet. Mason jönni akar, de nem akarom, hogy idejöjjön, mert a biztonsági kamerák rögzítenék...félek...féltem őt, féltem magunkat talán most sokkal jobban mint bármikor. Végül aztán azt akarja tudni mi csinálok, hova megyek? A Motel a külvárosban ahol mindig találkoztunk, a 20-as szoba, az örök huszas ahol minden kezdődött és ahol be is fejeződött egykor. Alig bírok vezetni, pedig csupán három negyed órára vagyok a helytől. Egykor nem véletlenül választottuk, mert elég messze volt mindentől, de legfőképpen Timothy-tól és mindenkitől akinek esetleg szemet szúrhatott volna. Nem tudom mennyi idő alatt érek ki, de amikor végül a murvás parkolóba leállítom az autót, már csak az ütések nyoma látszik rajtam, meg a szemem alatti vörös barázdák jelzik, hogy sírtam, nem is keveset. A portás most új, már nem a régi idős, ősz hajú asszony aki itt volt, most egy közép korú kissé foghíjjas mosolyú de ugyanolyan meleg barna szemű férfi fogad. Minden bizonnyal a nő fia lehet.
- Miriam...?- állok meg egy pillanatra majd a férfi lemondóan csóválja a fejét.
- Három hónapja nincs már...velem.- nem a fia. Ekkor döbbenek rá, hogy a férfi nem a fia, hanem a férje. Legalább boldoggá tette.
- A huszas szobát kérném ha lehet....- kezdek bele bizonytalanul, látom, hogy meglepődve vonja fel a szemöldökét.
- Az úr már felvitte a kulcsot...tíz perce körülbelül.- jegyzi meg halkan, majd fejével a lépcső felé biccent, hogy menjek nyugodtan. Még mindig diszkrét a hely, még mindig nem kérdeznek, mintha látnák az emberen, hogy nem véletlenül van itt. Valószínű az arcom is árulkodó lehet. Ahogyan elhaladok a recepciós pult előtt a falon függő tükörben egy pillanatra meglátom magamat. A jobb szemem alatt egy gyermek tenyérnyi folt éktelenkedik, és mintha éveket öregedtem volna ez alatt az idő alatt. Fáj minden lépés de haladok felfelé, érzem, hogy minden mozdulattal feljebb csusszan a szívem a mellkasomban, végül már ütemesen erőteljesen dobog a torkomban. A lépcsőforduló után a negyedik szoba. Mason árnyéka rajzolódik ki az ajtó előtt, ahogyan ott áll, és bennem az emlékek felszínre szakadnak, megállíthatatlanul, végül azt hiszem már nem gondolkodom. Ismerős hely, ismerős illatok...az egyetlen nyugalom szigetünk egy olcsó külvárosi motel volt. Eltört, porba hullott álmok, egy meg nem élt jövő utolsó helyszíne. Még két lépés, még három....nehezen mozdulok, de haladok felé, végül aztán már semmi sem számít, már minden mindegy. Tudom, hogy mit gondol, tudom, hogy gyűlöl...tudom, hogy nem számít neki már semmi ami egykor a barátságunk volt. De nekem csak ő maradt, még mindig csak ő az egyetlen akihez menekülhetek. És most itt van. Mintha a gondviselés küldte volna. Félelem és gyönyörűség keveredik bennem ahogyan a tompa fények között végül sóhajtva lépek hozzá közel.
- Mason...- és most van az a pillanat, hogy nem fogom vissza magam, nem fogom vissza mert szükségem van arra, hogy átöleljem. Nem csupán azért, hogy megnyugvást adjon, hanem azért, hogy ha csak egy ideig is, de elrejtsem előle az arcomat. Érzem abból ahogyan a levegőt veszi, hogy ideges, érzem, hogy sörtől bűzlik, hogy feszült, hogy fáradt, hogy elgyötört. Felpillantok rá onnan a mellkasától, már az sem számít, hogy átölelt vagy sem, nekem volt szükségem erre. A száján az ütés nyoma. Emelem a kezem de nem érintem meg, csupán fölötte vezetem el az ujjamat. Itt most senki nem lát, itt most nem kell visszafognom magam. Itt most csak ő van meg én. És pont ettől válik nehézzé. Nem voltam benne biztos, hogy eljön, de mégis itt volt. Nem érdekelt a miért, csak az, hogy itt van.
- Bántott Téged....- ez az első gondolatom, ahogyan a sérülését nézem, és hirtelen annyira nem gondolok arra, hogy tulajdonképpen én hívtam ide....hogy miattam voltunk itt. Ahogyan egykor sem érdekelt, hogy velem mi történik, mert Őt féltettem. És ezért drágán megfizettem...vele fizettetve meg mindent. Drága érzelmek, olcsón elkufárkodva.



¨¨ Note: Sad  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 10, 2015 8:45 am Keletkezett az írás



Diana&&Mason
Hello again...


Talán álmodom. Nem tudom, hogy az, ami jelenleg történik a valóság része, vagy csupán egy olyan álom, mely régen sokáig kísértett. Egy álom, melyet végül elfeledtem, mely a háttérbe szorult, és végül békén hagyott. Nem tudom, hogy ez az egész tényleg megtörténik-e, hogy mindent eldobva, kocsiba ülök, és rohanok egyetlen szavára, mint régen. Hogy képes vagyok megfeledkezni mindenről, amint meghallom a szót. Megütötte, megverte, ismét megalázta. Nem becsüli meg Őt, Ő mégis mellette akart lenni. Gyűlöltem emiatt őt. Nagyon, és magamat is, hogy képtelen voltam elhozni tőle. Hogy nem voltam elég. Most mégis tövig nyomom a gázpedált, hogy minél előbb odaérjek. Engedem, hogy a város elárasszon a keserű emlékekkel, a távozásom napjával. Emlékszem, hogy alig láttam az utat, hogy akkor is tövig nyomtam a gázpedált, és majdnem elgázoltam egy kóbor ebet, ami kiugrott elém az úton. Akkor majdnem összetörtem a kocsit, szerencsémre sikerült megfognom a hatalmas terepjárót, és épségben hazajutnom. Emlékszem arra is, mikor az egyik itteni boltban apám felpofozott, mert ellenkeztem, mert nem akartam abba az idióta katonai táborba menni. Soha nem ütött meg nyilvános helyen, akkor és ott nagyon kihoztam a sodrából. Végül az ő akarata érvényesült. Akkor is nagyot fordult velem a világ, sokkal határozottabban tértem haza. Fegyelmezettebben. Emlékszem, Diana furcsán nézett rám, ahogy képtelen voltam egyetlen mosolyt is kierőszakolni magamból. Emlékszem, azt gondolta, agymosáson mentem át. Valahol igaza lehetett, valahol viszont tévedett. Nem ellenkezhettem, nem szökhettem, meg kellett szoknom. Akkor és ott volt az egyik fordulópont. Amikor olyan változásokon mentem át, ami visszafordíthatatlan volt. Mintha felnyílt volna a szemem a világgal szemben.
Pontosan úgy, ahogy egykor Diana nyitotta fel a szemem apámmal szemben. Bántott engem, féltem tőle, ellenkeztem, csak azt hajtogattam, hogy erre is, és arra is képtelen vagyok. Úgy hittem hosszú ideig, hogy Diana erős, Diana mindig is velem lesz, és a barátságunk megtörhetetlen. Aztán jött Tim. Mindent elvett tőlem azzal, hogy behálózta őt. Hogy elvette, és kisajátította. Ez ébresztett rá, hogy apám és Tim között ég és föld a különbség. Hiszen apám soha nem ütött ok nélkül. Belegondolva, mikor a képességeimen túl teljesítettem, apám akkor nem ütött meg. Akkor vállveregetést adott. Akkor kijelentette, hogy ez az a szint, amit teljesítenem kell. Nem véletlen végeztem el minden iskolát, minden képzést száz százalékkal, megdolgoztam érte. Apám kényszere végül eredményes lett, apám erőszakos hajtása elvitt egy szintre. Talán ezt akarta. És ez az, amiért Tim egy mocskos szemétláda, ő akkor üt, ha rossz kedve van, ha hangosabb vagy, ha keveset ivott, ha sokat, szóval bármikor, amikor kedve tartotta. Ez nem ugyanaz, és ettől akartam megmenteni őt. Most mégis úgy érzem, hogy egyetlen dolog miatt vagyok jó. Én vagyok a vigasz, a váll, akin kisírhatja magát, én vagyok a párna éjszaka, a nyugalmat adó test. Egy barát, egy testvér. A viszonyunk számára nem jelentett többet, én akartam több lenni, de ha ő ezt nem kívánja, nem erőltethetem rá. Ettől függetlenül itt vagyok, várok rá, és nem elegyedtem beszélgetésbe a portással, mint régen. Nem faggattam a Harley-járól, nem kérdeztem, hogy van a neje. Csak elvettem a kulcsot, és a húszas szoba elé indultam. Soha nem mentem be nélküle, soha nem benn vártam, hanem kinn. Az idegeim lassan elpattannak, ideges vagyok. Nem érdemlem ezt, ő pedig nem látja ezt. Nem érdemli a verést, Tim nem látja ezt. Mindketten szenvedünk ismét, de egyikünk se vesz tudomást a másik kínjáról. Ez így nem igaz. Meg akartam menteni, és talán még ma is ezt akarom, hiszen itt vagyok, várok rá, egyetlen szavára ugrottam, ahogy régen. Hatással van rám, irányít, és képes befolyásolni, de valahol nem bánom. A másik oldalról nézve nagyon is fáj, szenvedek, hogy tudom, nem azért hívott, hogy megbeszéljük a múltat, hanem azért, mert Tim megverte. Idegesen dörzsölöm meg az orrnyergem, majd felnézek. Tíz perc várakozás után jelenik meg. Az egész lényéből érzem, hogy szenved. Sajnálom? Igen, határozottan. Bánt, hogy így alakult? Minden bizonnyal. Tehetek ellene? Ameddig ő nem kéri, semmit. Hiszen ez csak rajta múlik. Neki is akarnia kell, én ehhez kevés vagyok. Akárha Mitch esetében. Amíg ő sem akar segítséget, addig ott fog szenvedni a saját maga okozta rémálmaiban. Talán régen gyűlölt, hiszen úgy érezhette, le van szarva. Ahogy én is gyűlöltem őt, amiért szabadabb teret kapott minden téren.
Apám neki engedte, bárkit felhozhat. Én viszont nem hozhattam fel Dianát, pedig ő volt az egyetlen barátom. Az, akivel mindent megosztottam, miután Timothy kimutatta a foga fehérjét. Akkor se féltem tőle, most se teszem. Nem ijeszt meg, apám azt mondta, a félelem csupán megerősít, de nincs rá szükségünk. A félelem hátráltat, és visszavet. Most mégis féltem, ahogy Diana közeledett felém, nem tudtam, milyen sérüléseket láthatok rajta. Nem tudom, mit tett vele, és rettegek, hogy durvább lett. Hogy egy nap majd ez okozza a vesztét. Hogy egy nap majd nem tudok kin segíteni, mert csak egy telefon jön, meghalt.
Engedem, hogy megöleljen, kezeim a derekán pihennek, de nem ölelek vissza. Valami meggátol, tudni akarom, látni, mit tett. Ahogy megszólal, ahogy az ujjai a sebem fölött suhannak el, elfordítom a fejem. Kicsit hűvös mozdulat, mégis feszült.
- Nem félek tőle, Diana. Nem érdekel mit tett. Ezzel csak maga alatt vágja a fát - rázom meg a fejem, majd a számra mutatok. Soha nem ijesztett meg a férje, és ezt Diana is tudja, és Tim is. Éppen ezért gyűlöl, mert soha nem tudott megfélemlíteni. Hiába fenyegetett, képen röhögtem, vagy szembe köptem. Diana tudja, hogy Timonthy-t egy gyáva féregnek tartom. Mégsem szólalok meg, csupán az ajtó felé kísérem a derekánál fogva, majd kinyitva bekísérem, és az ágyra ültetem. Feloltom a villanyt, majd magunkra zárom az ajtót. Pontosan úgy, ahogyan régen tettem, azt teszem, majd megállok vele szemben, és leguggolok elé. A térdét érintem két kezemmel, és próbálom felvenni vele a szemkontaktust. - Látni akarom, mit tett. Mindegyik mai sérülésedet - talán kicsit parancsoló, de az a gyengéd kérő hangsúly is benne van. Az, amire csak én vagyok képes szerinte. Szinte lélegzetvisszafojtva várom, hogy megmutasson minden sérülést, mert tudnom kell. Azt, hogy mit tett, hogy mit tudok ellene lépni, ha nem is ő az, aki a tégla, mindenképpen börtönbe fogom juttatni.
- Diana miért nem hagyod ott őt, hm? Tudod, hogy nem fog javulni igaz? Soha nem lesz törődő, és kedves. Mondd, miért jó ez neked? - szavaim halkak, aggódók. Barátként és testvérként próbálok viselkedni, és ez érződik, hiszen aggódásom nem olyan, mikor viszonyt folytattunk, sokkal inkább olyan, amilyen akkor volt, mikor még eszünkbe se jutott megcsókolni a másikat. Mert nem akarom saját magamat ismét padlóra küldeni, mert még mindig fáj, ahogy összetört, mert szinte fojtogatnak az érzéseim, és nem tudok védekezni ellenük. Mégis egy kicsit csalódott vagyok. Mert hiába találkoztunk most itt, nem azért történt, mert beszélgetni akart. Nem azért, hogy enyhítse a fájdalmam. Nem azért, mert esélyt akar javítani, nem azért, hogy újra megismerjük egymást, hanem azért, mert Tim megverte. És valahol reméltem, hogy nem így lesz, akartam hinni, hogy az a valami, ami köztünk volt, még ott van, de nincs, sehol nem látom, pusztán a támasz vagyok, és ennek a néma kérésének eleget teszek. Eleget kell tudjak tenni, mert ő ezt akarja. Nem többet, és nem kevesebbet, csak egy barátot... Egy testvért... Egy támaszt. Ez leszek én ismét. Az egykori fiú, aki a háttérből próbált a legfontosabbá válni, egy srác aki a háttérből akart kitörni, egy férfi, aki az élete akart lenni, és egy szerető, aki soha nem lehetett a szívének birtoklója.
©


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 10, 2015 2:37 pm Keletkezett az írás






Mason & Diana




Volt idő amikor minden gondolatomat ő töltötte ki, volt idő amikor nem múlt el nap, hogy ne vele keltem volna és vele tértem volna nyugovóra, megannyi emlékével az életünknek, melyek úgy egymásba kapaszkodtak, mint az egybefont pókháló. Azt gondoltam ennél erősebb kapcsolat nem létezik, azt gondoltam, hogy ha velem bármi történik ő ott lesz. Mint egy örökké megjelenő kéz, amelybe kapaszkodhattam. Ha boldog voltam ő tudta meg először, ha keserűség gyötört ő volt az első aki képes volt kirángatni belőle, ha Tim bántott hozzá futottam. Az első ütések után és most is. Közötte eltelt rengeteg év, elhangzott rengeteg vádló szó, könyörgés, hasztalan szidás, amely arra próbált volna rávilágítani mennyire ostoba is vagyok, hogy örökké visszatérek hozzá. Ahogyan a Motel felé tartottam és magam mögött hagytam a belváros fényeit, a lassan elterülő sötétségben tengernyi emlékem kavargott bennem, válogattam közöttük, ahogyan egy tál cseresznyébe markol bele az ember ujja.  Régi perceket, amikor a barátom lett úgy igazán, olyan mozzanatokat, amelyek meghatározóak voltak a mi szempontunkból és olyan évtizedes emlékeket amelyeket az emberek többnyire elfelejtenek vagy már nem képesek felidézni. Én azonban igen, mert csak ezek maradtak a számomra, ha ezt elfelejteném, azzal végleg lemondanék róla, és azt soha nem tudtam, még most sem tudok. Még most is hozzá futok. Éppen csak visszatért én máris őt keresem. Mondhatnám, hogy a mai az ő hibája, hogy ha nem jön vissza akkor Tim nem ütött volna meg, mondhatnám, hogy a mai azért történt mert újra felbukkant, pedig már szépen lassan rendeződni látszottak a dolgaim. De ez nem igaz, mert ez az én hibám. Fel kellett volna hívnom Timet az uszodában történt találkozás után, el kellett volna mondanom neki, hogy Mason visszatért, és akkor talán nem lett volna ennyire dühös, akkor nem a nadrágszíjat csatolta volna le, akkor elég lett volna az ökle, amely olyan erővel volt képes a gyomromba csapódni, hogy időnként úgy éreztem a lelkemet is kiszakítja minden egyes csapással. Az én hibám volt, megelőzhettem volna és nem tettem, ahogyan nem figyelmeztettem Mason-t sem arra, hogy a férjem mostanában még durvább lett. Az utóbbi hat hónapban teljesen kontrollt vesztett. Korábban hamar lecsendesedett, korábban ilyet még nem csinált, nem folyamodott semmiféle eszközhöz,  ez most történt először és azt hittem ebbe az időbe belepusztulok, hogy nem fogom túlélni. Birtoklón marta a bőrömet a szíj, a csat hangja minden ütésnél koppant  a parkettán, vagy éppen tompán puffant a bőrömön. A hátamon minden bizonnyal ott van néhány véraláfutás amit ez okozott. Mintha valami neveletlen jószág lennék, amit meg kell reguláznia, így tekintett rám. Tehettem volna ellene, most így érzem és én nem tettem, hagytam, hogy megtörténjen. Ha vissza kell gondolnom hol volt az első lépés arra nézve, hogy nem leszek képes neki ellenállni, akkor az a középiskolás bálra vezethető vissza, arra az estére, amikor találkoztunk az óceán parton, a kihalt életmentő bódék lépcsőjén ülve. Én vártam, akkor nagyon sokáig arra vártam, hogy Mason fog elhívni, de végül nem tette meg, és ma már tudom, hogy csak egy pici idő kellett volna még, hogy azon az estén amikor Tim elhívott, egyszerűen időt kellett volna kérnem, de egy hiszékeny ostoba lány voltam, akinek fogalma sem volt akkor még az életről, csak tette amit ösztönből tennie kellett. Lehengerlő rábeszélő képessége volt Tim-nek, fülbemászóan zsongó hangja, amely úgy mászott bele az ember fülébe, ahogyan az oda tartott kagyló morajló búgása. Ha visszahozhatnám az időt...de nem hozhatom, és már nincs bennem annyi ellenállás, amennyi akkor volt. Erős voltam világ életemben, telve voltam igazságérzettel, amire gyakran rá is fizettem, és ezt szépen lassan ölte ki belőlem Timothy. Megmaradt, csak rejtettem, nem akartam, hogy tudjon róla, hogy alapjaiban senki nem változik, csak elrejtőzik. Azt hiszem ha visszagondolok mi az amivel hatni tudott rám, akkor rá kell döbbennem, hogy az időközben kialakult gyűlölete volt. Úgy nőttem fel, hogy a közömbösség árnyéka vetődött rám. Mason előtt senkit nem érdekelt ki ez a kis szőke, vizes szürke szemű lány, aki alig beszéli a nyelvet, aki csak a rajzokkal kommunikál, aki mégis annyira kíváncsi nagy szemekkel nézi a többi gyereket és vágyódik közéjük. Én voltam az utcán a lány akit nem vesznek észre, én voltam a festményen a fekete maszat folt, én voltam az iskolai tablón „az a lány a sok közül, nem tudom a nevét”. Az ember számára a közömbösség a legfájdalmasabb, mert feledhetővé teszi. Mason szeretett, számára nem voltam feledhető, Tim pedig félelemben tartott. A szeretet múlandó, azt könnyen el lehet dobni, de a félelem, az egy kitartó érzés, képes akár egy életen át elkísérni. Hát ezért volt, hogy mindig visszatértem, mert éreztem, hogy amíg képes vagyok rettegni tőle, addig figyel rám, addig fontos vagyok neki, mert addig tudatosul benne a birtoklás, hogy még mindig az övé vagyok. Sosem voltam az övé. Minden alkalommal, amikor csak tudtam elfutottam előle gondolatban. Vissza a mi titkos találka helyünkre, ahova most is tartottam, ahova megérkeztem, a külvárosi motel csendes és megannyi titkot őrző falai közé. Szeretném azt gondolni, hogy akkor nem volt hiba megcsókolnom őt, szeretném abba ringatni magam, hogy nem pusztán a barátjaként akart kirángatni a házasságomból. De ostobaság azt vélni, hogy ez több lehetett volna. Nem lehetett több, mert én nem adtam rá esélyt. Mert attól féltem, hogy ha elfutok, akkor megtalál bennünket és bántani fog. Már annyira belém égett minden mozdulata, minden ütése, hogy képtelen voltam elhinni, hogy ez megváltozhat, hogy igazán boldogok lehetünk máshol. De rá kellett döbbennem, hogy soha nem lehetünk, amíg Timothy életben van, soha nem lehetünk.Még ha el is mentem volna vele Bostonba, hovatovább heteken belül minden helyen azt kutattam volna mikor bukkan ránk. A félelem megmaradt volna bennem, mert Tim sosem fog elengedni, főleg nem Mason-el. Akkor inkább látna holtan semmint vele.
Nem kell visszaölelnie nekem így is jó, csakhogy felidézzem milyen volt régen ugyanitt, ugyanígy, szinte ugyan ezekkel a mozdulatokkal, csak talán a hetek alatt változott annyit a helyzet, hogy már nem loptuk a csókokat, hanem őszintén adtuk, hogy már nem volt annyi titkunk sem a másik előtt mint régen, hogy a reményt, egymásban tápláltuk, hogy minden megváltozhat, és egy ideig magam is elhittem mindent amit mondott és mindent amit én is. Egy ideig láttam a reményt, aztán....aztán Timothy megint megvert többször is, és rá kellett jönnöm, hogy ez sosem változik, hogy ezek a pillanatok csak arra jók Mason-el, hogy elfedjék a házasságom tengernyi keserű óráját. Egy csöpp fény, az örök éjszakába. De mégiscsak éjszaka. A szoba szinte semmit nem változott, ahogyan nekem olyan mintha ő is a régi lenne, bár az arcára barázdálta magát a csalódottság tengernyi ránca. Nem láthatja más csak én. És ezt én okoztam neki. Szeretném megérinteni, de nem teszem, ahogyan nem nyúlok többé a száján lévő sérülés felé sem. Timothy valóban megvadult, korábban hozzá sem mert volna érni Mason-hez és most sem tudom hogyan volt képes ezt tenni. Az a seb olyan volt mintha az enyém lett volna, mert minden ami neki fájt, az fájt nekem is. Mindig volt közöttünk egy kapcsolat, mint az ikrek között, de ez tovább fejlődött, és átalakult az érzés. Bennem mindenképpen, csak sosem tudtam rendesen elmagyarázni, sosem tudtam rendesen kimutatni. Nem voltam jó az érzelmeim kifejezésében, vagy hogy ezekről beszéljek, ahogyan ő sem. Mi némán is tudtunk a másikkal törődni, mi megtanultunk olvasni a másik mozdulataiból, egyetlen szemrezdüléséből, az ajkainak rándulásából, a sóhajának ritmikájából. A hangulat a régi, a fények a régiek a falakon a tapéta még mindig ugyanolyan szürke selyem, rajta az absztrakt fekete minták, az ágyneműk az ágyon ugyanúgy...a parkettában tán még ugyanaz a szú perceg rendületlen, az óra a falon ugyanúgy kattogva repíti tovább a perceket, és számolva nekünk az órákat amelyek az ilyen alkalmakon jutottak. Kétszer járt körbe a mutató, két kör az időtlenség körhintáján, kicsípett idő a végtelenből. Ennyi jutott itt nekünk. Hagyom, hogy az ágyhoz vezessen, és csak egy picit szisszenek fel amikor leültet. Fáj minden porcikám, úgy érzem magam mintha a kocsit amin idáig jöttem nem én vezettem volna, hanem utána kötöttek és vonszoltak volna, tökéletesen összetörve. Követem minden mozdulatát, ahogyan lámpát olt, ahogyan az ajtót bezárja, mindegyik ismerős mozdulat, talán csak az a mosoly marad el, amivel megfordulva rám nézett, az a biztató, az a reményt, adó, nem tudok most belekapaszkodni, igazából nincs is miért mosolyogni. Az arcát fürkészi a pillantásom, amikor leguggol elém, és a térdemen pihen a keze. Egy futó pillantást vetek rá, majd újfent az arcára nézek, fájdalmasan grimaszolva, amikor arra kér, hogy mutassam meg mit tett velem. A fejemet rázom, hogy nem akarom, nem tudom....szégyellem? Éppen előtte? Igen, azt hiszem igen, hiszen éppen én voltam az, akinek nem kellett a segítsége. Mégis itt volt, mégis jött, továbbra sem akarom tudni, hogy miért. Nem ezért hívtam, hanem azért, hogy egyáltalán a jelenléte megnyugtasson.
- Nekem elég, hogy itt vagy. Én....köszönöm.- alig hallható, remegő sóhajként szakad fel belőlem a hála. És aztán jön a kérdés, az a kérdés amit már annyiszor feltett és amire régen azt a magyarázatot adtam, hogy majd megváltozik, hogy azért teszi, mert törődik velem. Ma már tudom, hogy ez nem így van, mégsem vagyok képes elhagyni. De a magyarázat kézenfekvőbb lett, sokkal értelmezhetőbb, noha csöppnyi bűntudat is fűszerezte. Lassan bújok ki a fekete vékony ballon kabátból és alatta viselt három negyed ujjú pulóver láthatóvá teszi a kezeimen a sérüléseket. Egymás mellé helyezem és tenyérrel felfelé előre nyújtom. Megnézem a sérüléseket. A felkaromon vékony csíkok, vörösek, lilák, zöldek, van amelyik véraláfutásos, és az arcomhoz hasonlatos apró tenyérnyi foltok is díszítik, ahol esetleg az övcsat eltalálta. Gyakorlatilag az egész felkaromat, könyökhajlatig ezek tarkítják. A pillantásom elvonom róluk, és Mason szemibe nézek.
- Ezt nem a kezével csinálta. A rendőri nadrágszíjával.- nyelek egy nagyot, aztán már húzom is vissza a kezeimet, hogy zavarodottan babráljak a pulóverrel, hogy le tudjam annyira húzni az ujját, hogy eltakarjam. Hasztalan, így aztán az ölembe ejtem a kezem, és még mindig a kérdésen rágódom.
- Már tudom, hogy soha nem lesz törődő...túl későn döbbentem rá. Tudom, hogy nem szeret, tudom, hogy csak....csak egyszerűen kellek neki, mert...nem is tudom igazán miért kellek én annyira neki.- rázom meg lemondón a fejem, a cipőm orrát fixírozom kitartóan, aztán felfelé nézek, el a válla felett bele egyenesen a lámpába. Nem merek ránézni, félek nem tudnám elmondani amit akarok.
- Nem jó nekem, de nem tudok más kiutat. Ha elvittél volna Bostonba nem változott volna semmi. A barátom vagy, mindig is az voltál, de magamra maradtam volna, én pedig képtelen vagyok az önálló életre. És...hovatovább az utolsó zugban is őt kerestem volna, hogy mikor talál rám. A paranoia lett volna úrrá rajtam, mert azzal, hogy elhagyom a tudat még nem szűnik meg, hogy bármikor felbukkanhat. Félek...azt mondta....ma minden ütés közben azt mondta, hogy ha találkozni merek veled megöl. Mindkettőnket. Mason én félek. Most komolyan és valóban félek. Hát ezért inkább visszamegyek, mert nem akarom, hogy bántson. Lehet, hogy nem féltél tőle, és most is ugyanezt érzed, de megváltozott. Sokkal...mintha valami történne vele, és amikor nem úgy jön ki a lépés sokkal ingerültebb.- fejezem be végül és csak a mondanivalóm végén tekintek újra rá. Mit látok? Azt, hogy itt van, hogy miattam újra itt vagyunk. Nem kérdeztem, hogy ráér e, hogy nincs esetleg programja, hogy nem az ügyön dolgozik?
- Nem tudom elhagyni. Most már nem.- keserű ráncokba futott a homlokom, és beszívtam az ajkaim, hogy tompítsam a fájdalmat és a kibukni készülő könnyeimet. Megvontam a vállam, csalódott és félelemmel telt voltam.
- Már nincs hova mennem.- lett volna lehetőség, igen tudom, hogy lett volna, és igaza volt amikor ezt az  uszoda büféjében a képembe vágta egy napja. Csak sajnos, ahogyan a kihalt óceán partjára nem tudok visszarepülni az időben, hogy beleüvöltsem Tim képébe, hogy Mason-t szeretem, hogy vele akarok lenni, úgy nem tudok vissza menni ugyanebbe a szobába sem másfél évvel korábbra, hogy ugyanezt a vallomást neki is megtegyem, csak már csendesebben. Meghittebben. Ahogyan ma tenném ha lenne még rá lehetőségem. De nincs.



¨¨ Note: Sad  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 13, 2015 1:43 pm Keletkezett az írás



Diana&&Mason
Hello again...


Alig két évvel ezelőtt pontosan tudtam, mit akarok az élettől. Tudtam, hogy meg akarom őt menteni, elhozni attól az őrülttől, és egy nap majd én lenni a mindene. A férfi, aki mellett elképzeli az életét, aki mellett talán boldog lehet. Nem tudhattam előre, hogy a köztünk lévő érzelmek hova vezethetnének, hiszen soha nem adott rá lehetőséget, hogy kiderítsük. Rengetegszer elképzeltem már, hogy reggel mellettem fekszik, mikor kinyitom a szemeimet. Hogy boldogan indulok neki a napnak, mert tudom, hogy ő vár haza, és egy nap talán meg is kértem volna a kezét. Milliószor elképzeltem a közös életünket, azt, ahogy moziba megyünk, vagy csak kiülünk a kertbe, vagy bejárjuk a világot. Milliószor éreztem, hogy ez megtörténhet, hogy ő az enyém lesz, hogy végre kiszabadítom, és ő egyetlen szóval tört össze millió álmot, és ugyanennyi kiaknázatlan lehetőséget. Soha nem tudhattam meg, hogy mi ketten hogyan működnénk együtt, egy párként, és nem barátként. Az a két óra, amit heti kétszer együtt töltöttünk, az nem bizonyított semmit, jó volt, és örültem, hogy vele lehetek, de egy idő után többet akartam. Képtelen lettem volna így maradni azok után. Képtelen lettem volna minden egyes hívására ugrani, mert összetört. A szívem, a lelkem, mindenem.
Ez a munka mégis annyi múltbéli sebet tépett fel, hogy nem bírom el az érzést. Nehéz levegőt venni a közelében, szinte fuldoklom az illatától, az érzésektől, és attól, hogy soha nem fog megkérni, hogy segítsek. Mégis eljöttem. Magam sem értem miért, de itt vagyok. Mintha magamat kínoznám ezzel, saját kezűleg tépem fel a sebeimet, és még csak nem is érdekel, mennyire fog fájni, ha ismét hazamegy, ha nem marad más, csak a másfél éve tátongó űr, melyet Dorothy se képes betölteni. Senki, és semmi nem képes rá többé. Szétestem, mégse látja senki, a lelkem megtépázott, mégsem játszom a mártírt, hanem elrejtem, elűzöm messzire, és a világ csak azt látja, hogy minden rendben van. Ezt akarom, mert akkor nem kérdeznek, hogy mi a baj, akkor nem faggatnak, mi történt velem. Így Ő se látja, mennyire fáj, hogy megint csak azért keresett fel, mert a férje bántotta. Nem látja, és kerülöm a szemkontaktust, hogy ne olvasson bennem, nem engedhetem, hogy belém láthasson, mint régen. Csak én sérülnék, és nem akarok padlóra kerülni ismét.
Nem tudom, meddig tart ez a munka, hogy mik derülnek ki, de addig nem megyek innen el, ameddig börtönbe nem juttatom a férjét azért, amit vele tesz. Így természetesen kértem őt, hogy mutasson meg minden sérülést, és várom, hogy megtegye, de csupán a kabát kerül le róla, és megfogom a csuklóját, finoman, nem akarok fájdalmat okozni neki. Nem nézek fel rá, amikor beszél, érzem, ahogy a harag elural, és legszívesebben most azonnal visszaadnám neki, szíjjal ütném, majd ököllel egészen addig, ameddig nem könyörög azért, hogy befejezzem, de nem teszem. Nagy önuralom kell ahhoz, hogy maradjak, hogy ne ugorjak egyből.
- És még ezek után is vissza akarsz menni hozzá - hagyják el a halk, alig hallható szavak ajkamat, miközben a sérüléseket figyelem, majd aggódva kezdem el az arcán lévő sérüléseket felmérni. Eddig nem néztem meg jól, de most látom, hogy nem az a Diana néz rám, aki egykor, mikor még gyerekek voltunk. Nem az az erős lány, aki lelket öntött belém. az a lány eltűnt, a helyét egy félelemtől remegő nő vette át, aki talán még rejti azt az egykori erős lányt, talán még ott van benne, hiszen Tim nem ölhette ki belőle. Nem pusztíthatta el, mégis félek, hogy talán soha nem tudom megmenteni tőle. Hogy túl késő lesz, mire megtehetném, mire akarná. Hogy csak akkor ébred rá, hogy nem akar vele élni, ha kórházba kerül magatehetetlenül. - A többit is látni szeretném, Diana - pillantok fel rá, majd felállva hátrálok egy lépést, hogy legyen helye levenni a többi ruhadarabot. Látni akarom, mit tett vele az az idióta, látnom kell, és már tudom, hogy le fogom fotózni. Talán a felhozott táskámban van egy fényképezőgép, de a telefonomon is van fényképező. De egyelőre ezzel még nem stresszelem feleslegesen, nem borítom rá eme tervemet. De talán ha elég ilyen bizonyítékot gyűjtök, akkor az elég lesz, hogy Timothy évekre rács mögé kerüljön bántalmazás miatt. Meg kell tennem ezt érte, Dianáért, és ha már az enyém nem lehet, akkor legalább ennyit engednie kell. Hiszen tudom, hogy ő csak barátot akar, hogy testvérként tekint rám, mégsem vagyok képes ezt elfogadni, mert az érzéseim szépen lassan a felszínre szivárogva mérgeznek engem, miközben erőszakosan próbálom háttérbe szorítani őket.
- Azért kellesz neki, mert tudja, hogy úgyse fogod elhagyni. Mert tudja, hogy irányíthat, és következmények nélkül bánthat - keserű szavaim megtörik a szoba csendjét, és elnyomják az óra kattogását. Elfordulok, és a tükörben szembetalálkozom saját, keserű és dühös tekintetemmel. A kezem ökölbe rándul, és lehunyom a szemeimet, hogy rendezzem a vonásaimat, a lelkemet, és az egész lényemet. Szavai olyan erővel csapnak arcul, hogy beleszédülök, minden egyes kimondott szavába, és a mögötte rejtőző érzésekbe. Nem gyengülhetek el, és nem is tudok. Még mindig becsapva érzem magam, akár egy báb lennék, de azt hiszem én voltam a naiv, hogy elhittem; több is lehet közöttünk.
Csendesen sóhajtok, és felemelem lehajtott fejem, majd felé fordulok, és a széket elveszem a tükrös asztaltól, majd fordítva ülök rá, hogy rátámaszkodva a támlájára, szembekerülhessek vele.
- Diana, még mindig az FBI-nál dolgozom, tele kapcsolatokkal, melyekről Timothy csak álmodhat. Képes lettem volna segíteni, védelmet biztosítani, és megvédeni téged, ha esetleg utánad jött volna. Nem lettél volna egyedül - elhallgatok. Nem tudok erről beszélni folyamatosan. Olyan szavak buknának ki belőlem, amelyekkel felfedném és elárulnám magam, melyeket nem tudnék visszaszívni, és bánnám, ha a szoba levegőjébe kerülve fojtogatnának súlyukkal. Ezért muszáj szünetet tartanom, hogy átgondoljam, mit is mondhatnék, ami helyes lenne, ami illik ide, ami igaz volt akkoriban rám. - Nem vagy képtelen az önálló életre, de nem hagytalak volna magadra. Tim ott nem árthatott volna neked, és senki másnak se többé. Most viszont elbízta magát. Ezért ilyen agresszív, vagy csupán olyan titkokat rejteget, amit nekem kell kiderítenem, de bármi is az, megteszem, és felhasználom ellene - elgondolkodva dörzsölöm meg borostás államat, miközben őt figyelem, ahogy időt hagyok neki, hogy levegye a többi ruhadarabot, hogy láthassam a többi sérülését, és végül lassan meggyőzzem őt, hogy engedje a fényképek elkészülését. Mert szükségem lesz rájuk, hogy eljárást indíthassunk ellene. De sajnos én nem tehetem meg a feljelentést, csak Diana. Ha ő nem írja alá, akkor a kezem kötve van, addig bántani fogja, és ezt nem hagyhatom. Ezért állok mellette, ezért jöttem el. Eddig nem érdekelt a bosszú, eddig nem érdekelt az, hogy visszaadjam mindazt, amit Tim adott nekem, de most valamiért nagyot fordult velem a föld. Talán az, amit mondott ma az irodájában?
„Ő már az enyém. Soha nem lesz a tiéd, én nyertem, fogd fel, és húzd vissza a segged Bostonba. Jó helyen voltál ott.” Talán akkor már tudta, hogy bántani akarja? Az a rejtett feszültség, az ökölbe ránduló keze, az idegesen rezdülő szemhéja erre utalt? Az én hibám lenne az, hogy most Diana így néz ki? Nem tudom, mégis úgy érzem, hogy valahol én vagyok a felelős, ha nem jövök vissza talán... De ezzel csak magamat áltatom, hiszen Tim talált volna indokot, hogy bántsa, talált volna okot, hogy így nézzen ki, csak akkor nem engem hívott volna, hanem csupán elviselte volna. De most itt vagyok, és úgy érzem, maradok is. Hosszabb ideig.
„Egyet megígérhetek neked, mégpedig azt, hogy tönkre foglak tenni, Timothy Barry. Erre a szavamat adom!”
„Meglátjuk, Westwood, csak nehogy fordítva süljön el”
Soha nem viselte el, ha nem az övé az utolsó szó, ahogy ma délelőtt sem. Meglátogattam, és megfenyegettem volna? Nem. Pusztán figyelmeztettem, ígéretet tettem, és erről Diana nem tud. Csak Tim és én, mint a régi szép időkben, csak most nem egy kis játszóterünk van. Az eszközök is veszélyesebbek, és a módszerek? Nos, én igyekszem megmaradni a törvényesség útján, mert így helyes, hogy ő miként tesz, azt nem tudom, de nem is érdekel, mert nem tud tönkretenni. Nincs, mit elvegyen tőlem, mert már megtette, és nincs, amivel megfogjon, mert elorozta tőlem a lehetőséget, hogy boldog legyek. Nem maradt semmim, csak a becsületem és a büszkeségem, amit soha nem tudott elvenni tőlem.
- Ha visszamész hozzá, nem lesz jobb. Még mindig van lehetőséged, csupán élned kellene vele, élned kellett volna vele, és már rég börtönben lenne. Diana, ha engeded, készítenék pár fényképet a sérüléseidről, amiket most szereztél... - végül csak elhagyják ajkaimat a szavak, nem tudom benn tartani, amit ki kell mondanom. Tudnia kell, hogy segítek, hogy barátként, vagy akár testvérként megpróbálok helyt állni, de ennyi. Semmi több, nem tudok többet adni, mert mikor ezt tettem, csak fájdalom vált. - Figyelj, tudom, hogy nem akarod, de ezeket le kell fotózni, hogy elég bizonyíték legyen, ha végül úgy döntesz, hogy feljelented őt - a szavaim kemények, mégis gyengédek. Nem kényszerítem őt semmire, csupán elmondom a lehetőségeit. Tudnia kell, hogy nem szükséges ilyen életet élnie.
- Még lehetsz boldog, ha megteszed a lépéseket. Nézd, nem kell egyedül csinálnod, egy nap majd találsz valakit, aki mellett nem kell így élned, de ez nem élet, ami most veled történik - ahogy az sem, amit én teszek. Eljegyeztem egy nőt, akit nem szeretek, csak hagyom, hogy szeressen, hagyom, hogy gondoskodjon rólam, mintha szeretném. De nem érzek iránta semmit, csupán kedvelem. De ebből soha nem lesz olyan elsöprő érzelem, mint, amit Diana iránt éreztem. Mégis el kellett őt engednem, mert nem velem képzelte el az életét, de talán igaza van. A ki nem mondott szavakat hallom a fülemben, a saját ki nem mondott szavaimat. Talán soha nem illettünk össze, talán sosem szabadott volna engednem a vágyaimnak. De testvérként se tudom, meddig leszek képes a közelében maradni, meddig leszek képes eljátszani, hogy nem jelent többet egy barátnál, és meddig tart, míg elmenekülök előle, hogy ne legyen rám ilyen hatással. Mert soha nem szűntem meg érezni iránta, és nem múlt el nap, hogy ne jutott volna eszembe. Nem tudom, hogy kellene viselkednem vele, így inkább próbálok távolságot tartani, próbálom megóvni önmagamat, és őt is. Közben csak remélhetem, hogy lezárhatom a múltam, ami ideköt, hogy végre elengedhetek mindent, vagy örökre és reménytelenül itt ragadok.  
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 14, 2015 3:16 pm Keletkezett az írás






Mason & Diana




Úgy tűnik nem tud meggyőzni pedig én szeretném, hogy ez másképpen legyen, akarom, hogy másképpen legyen. Csak ülök ebben az olcsó motelszobában és hagyom, hogy az életem immáron sokadszorra hulljon darabokra, de a korábbiakkal ellentétben nem akarom összeszedni a szilánkokat. Nem tudom jelen pillanatban, hogy mit is akarok, csak azt tudom, hogy a visszatértével felkavart valamit ami idáig békésen szunnyadt. Talán túl békésen. Talán soha nem volt nyugalom, csak én gondoltam, hogy így van, hogy amikor éppen nem bántott, amikor éppen nem volt olyan pillanatban akkor kenyérre lehetett kenni, akkor tényleg az a férfi volt, akit egykor megpillantottam, akinek bizalmat szavaztam, akiről úgy véltem mindent meg tud adni számomra amire csak vágyom. De nem adott, hanem elvett...mindent. Egykor erős voltam, egykor támasz tudtam lenni, amikor Mason úgy érezte feladja az egészet, hogy nem megy katonai iskolába, hogy nem akar az apja árnyékában élni, hogy nem akar semmi mást, csak szabad lenni. Azt mondtam neki, hogy a szabadságot ő teremti meg magának, teljesen mindegy, hogy hol van, hogy mit akar tőle az apja, a gondolatait nem képes elvenni. Azt mondtam neki bárhol is jár a világban, akármerre is sodorja az élet, ha nagyon erősen egymásra gondolunk, akkor beszélgetni is tudunk. Gyermekes badarság, én képzeltem mögé többet, de ma már tudom, hogy ma is ez tart életben, hogy a gondolataimat nem veheti el tőlem a férjem, azt mindig is nála hagytam, Mason-nél. Annyira félek, hogy szinte reszketek a kabátom nélkül, annyira félek, hogy a szavai sem képesek megnyugtatni mint régen. Olyasmit tettem amit korábban még soha, olyasmit amiért jól tudom megint meg fog verni de már nem számít. Mindent egy lapra tettem fel azzal, hogy idejöttem, még akkor is ha eleve vesztes leosztásom van. Mason egy ügy miatt jött vissza és nem miattam. Most mégis itt vagyunk, a szobába, ahol mindig eltöltöttük az órákat, ahol büntetlenül szerethettem és nem kért cserébe semmit, csak azt, hogy hagyjam el érte a férjemet. És én nem adtam meg neki, nem adtam semmi mást csak az életemből ellopott órákat. Nem ezt érdemelte. Felpillantok rá, az előre bukó hajam függönyén át, most úgy érzem magam mint az első időkben amikor itt találkoztunk, amikor még nem történt semmi, amikor még csak menekültem...amikor még csak felismerni véltem azt, hogy igazából mindig is hozzá tartoztam. Annyira keserű lemondással csendülnek a szavai, hogy nem tudom megállni a mozdulatot, és a kezem az arcára simítom, ha elhúzza a fejét, akkor hagyom, hogy visszahulljon, ha viszont nem akkor lassan simítom végig.
- Igen, muszáj, Mason.- lágyan beszélek hozzá mintha nem is én lennék az akit bántottak hanem ő, mintha ő lenne az akiben kárt tett Timothy, és ha jobban belegondolok ez részben így is van. Elvette az egyetlen olyan barátját akiben megbízott, aki törődött vele. Amikor a többi sérülésemet akarja látni, riadtan tekintek rá, és megrázom a fejemet. Nem akarom, nem akarom, hogy lássa, túlságosan szégyenletes ez még nekem is, és túlságosan friss, hogy megmutassam neki. Amikor hátrál néhány lépést, ösztönösen nyúlok utána, de a mozdulatom félbe marad, nem fejeződik be, reménytelenül és riadtan tekintek vissza rá.
- Nem akarom...nem szeretném. Kérlek....én csak azért, csak azért jöttem, hogy itt legyek veled, hogy. ....Istenem, nem is tudom miért, csak egyszerűen téged akartalak hívni. Ne gyűlölj érte!- attól félek, hogy megvet azért, hogy szinte még vissza sem tért, de máris hozzá futok, azt gondolja, hogy kihasználom, hogy ugyanúgy ahogyan régen pusztán akkor hívom már csak ha valami történik, ha megüt, ha megaláz....olyankor mindig hozzá futok. De mégis kihez mehetnék, ki az aki segítene nekem?
- Van egy kollégája, aki titokban segíteni akart nekem. Ha csak sejtené, hogy az illető minden követ megmozgatott ameddig csak lehetősége volt elmenni. De azt mondták, hogy ameddig nem teszek feljelentést, addig nem tudnak semmit tenni. De én nem teszek...félek, hogy megtalálná a módját, hogy bosszút álljon rajtam. És nem velem kezdené, hanem azokkal akik fontosak a számomra. Ilyen pedig csak egy van. Te.- lehelem alig hallhatóan, miközben néhány pillanatnyi gondolkodás után lassan kibújok a háromnegyedes pulóveremből. Egy pólót viselek alatt, egy fekete pólót, de ezt még nem veszem le. Így is jól látható, hogy egészen az ujjrészig telve vagyok sérülésekkel, hosszanti, vörös csíkokkal, ahol éppen a rendszőrszíj érte a bőrömet. A nyakamnál apró lila foltok pettyezik a bőrömet, amikor is két napja bevadult és gyakorlatilag úgy szívta ki a nyakamat, mintha egy átkozott pióca lenne. A végére azt hiszem a könnyeim már hasztalanok voltak és egybemosódtak a fények, az éjjeli lámpa arany ragyogása a lassan felkelő nap vörös sugaraival az ablak résein beszűrődve, és ő ott aludt el rajtam fekve, alig bírtam megmozdulni.
- Mason...ő ez alatt a másfél év alatt kapcsolatokat épített ki. Néha olyan alakok jönnek hozzá, hogy nem is tudom...- ráztam meg a fejem ahogyan felidéztem a legújabb cimboráit.
- Kiráz a hideg tőlük. Nem ismerem egyiket sem, és nem nagyon törik magukat, hogy bemutatkozzanak. Engem olyankor mindig elzavarnak, ha éppen nem dolgozom, akkor sem maradhatok ott. Mason, ha megmutatom a sérüléseket, kérlek ne készíts róluk képeket, jó?- olyan vagyok mint a gyerek aki éppen alkudozik, hogy ha megeszi a spenótot akkor nem kell mennie aludni.
- Nem akarom, hogy lefényképezd és nem akarok feljelentést sem tenni. Én tudom, hogy megvédtél volna, de elmentél...és már nem ugyanazok vagyunk mint régen. Nem...én...annyira sajnálom, Mason én őszintén.....- bukott ki belőlem a vallomás és megrázva a fejem nyeldestem vissza a könnyeimet. Nem tudom, hogy pontosan mit is sirattam. Egy porba hullott barátság emlékét, amelyet megtiportam, és talán jobban fájtak neki akkor a szavaim, semmint nekem a ma délutáni ütések.  Nem akarok semmi mást csak vele lenni, mégsem engedem meg magamnak sem most sem korábban nem tettem.
- Nem akarok fényképeket, mit nem értesz?!- csattantam fel szokatlanul ingerülten és ugrottam fel az ágyról, mint akit puskából lőttek ki, de ugyanabban a zavarodott pillanatban már meg is bántam amit csináltam, és szinte az előzőekhez képest megmagyarázhatatlan nyugalommal ráztam meg a fejem téblábolva a szobába, mint egy ketrecbe zárt vad.
- Ne haragudj....én azt hiszem, ez az egész hiba volt. Hiba volt idehívnom téged, hiba volt eljönnöm, ezzel mindkettőnket veszélybe sodorni....és tulajdonképpen te most a munka miatt vagy itt...én meg hogyan is gondolhatom...és egyébként is...a fenébe már!- összefüggéstelenül buktak ki belőlem a félmondatok, valahogyan egyiket sem vagyok képes befejezni rendesen. Érzem, hogy minél tovább maradok a szobában annál kevésbé leszek képes bármiben is ellentmondani neki, márpedig nem akarom őt veszélybe sodorni. De már azzal megtettem, hogy ide jöttem, éppen ide ahova annyi emlék kötött bennünket. Nem tudok az ágyra úgy nézni, hogy ne villanjon be egy kép arról, ahogyan hajnalban egy sóhajt követően indulunk el, mert nem maradhatunk tovább. Pedig egyszer csak egyszer mennyire szerettem volna a karjában elaludni. Két órába ez nem fért bele. Két órába csak egy röpke légyott fért bele, meg az, hogy ezerszer is elmondom neki, hogy szükségem van rá, mindig is szükségem volt. A vallomás késlekedik, ahogyan most sem érkezik el, ezek közé a zavart mondatok közé, pedig kellene, érzem a késztetést, de nem akarom, nem megy. Félek. Még mindig. Mitől? Hogy bajba sodorom, hogy elvonom a figyelmét a munkától, hogy Tim bántani fogja. Hogy én bántani fogom. A pulóverem után nyúlok, és a kabátom után, hogy öltözni kezdjek, de egyszerűen még azt sem találom hol bújhatnék bele, valahogyan semmi sem megy most olyan könnyedén, illetve igazság szerint sehogyan sem megy. Végül aztán újfent dühösen csapom oda a pulóvert valahova éppen sikerül, és ezt most a szavai váltják ki belőlem.
- Még lehetek boldog?! Jesszusom, Mason! Az egyetlen lehetőségemet is elbarmoltam!- lemondóan ráztam meg a fejem, és újfent visszacsillapodtam. Ezek a hangulatkitörések valahol a bennem egyre jobban kibukni készülő sírást voltak hivatottak elnyomni. Annyi keserű könnyet visszanyeltem már az utóbbi években, hogy egyszer talán ez segíthetne rajtam, hogy kiadom, hogy nem fogom vissza. De most nem tudom ezt megtenni. Megállok és a az ujjaimmal a homlokomat kezdem dörzsölni, próbálom kitalálni mit csináljak, de nem tudom, őszintén szólva annyira elesettnek érzem magam ahogyan mindig korábban. Az ajtó felé teszek két lépést, érzem, hogy mennem kellene, de a lábaim az érzéseimnek engedelmeskednek és lerogyok a székre. Halkan nyekken alattam, és én előre dőlve a combjaimon pihentetem meg a felkaromat összefűzve az ujjaimat, úgy nézek vissza Masonre.
- Hibát követek el minden nappal, amikor hagyom, hogy úgy múljon el nap, hogy nem csinálok semmit. De amíg én ott vagyok neki, amíg rajtam levezeti a feszültséget, addig nem máson fogja. Érted?- reménytelenül kérlelő tekintettel nézek rá, talán érti, hogy miről beszélek talán nem. Nem is fontos, a lényeg, hogy vissza kell mennem hozzá.
- Másfél éve elmentél, és soha nem válaszoltál egyetlen megkeresésemre sem. Tudomásul vettem, hogy megbántottalak, hogy nem tudom visszacsinálni az egészet bármennyire szeretném. Most felbukkansz és azt hiszed minden folytatódhat ott ahol abbamaradt, mintha nem lennének azok a sértések, mintha nem hurcolnánk magunkban ennek a szobának a tengernyi emlékét. Én nem tudok úgy gondolni rád mint....- elcsuklik a hangom a fejem előre nyaklik, és azt hiszem kell egy kis idő, amíg összeszedem magam, amíg a kibukni készülő szavakat elrejtem. Nincs jogom hozzá, talán volt....talán volt az életünkben annyi olyan pillanat amit eltékozoltam azzal, hogy nem mondtam ki neki amit érzek. Most már nincs jogom hozzá.
- Senkit nem tudtam hívni csak téged....senkihez nem tudtam menni csak hozzád. Nem...kérem, hogy segíts, csak azt, hogy legyél meg nekem, a tudat a gondolat, hogy itt vagy. Nekem még mindig csak te maradtál.- kicsit meggörbülnek az ajkaim, ahogyan innen lentről nézek rá, aztán lassan mozdulok, és a szavaimat követő lassú, méla csendben a pólóm surrogása töri meg és vet zajt, ahogyan leveszem és félredobom. A testemet rengeteg régi és új sérülés borítja, a halványsárga melltartó alatt fonom össze a kezemet és kezdem ringatni önnön magamat.
~ Soha ne szégyeld előttem magad, Diana!~
~ Soha nem fogom, Mason!~

Titkos találkáink egyikén hangzott el, és most ebbe kapaszkodtam, talán van még értelme, talán csak én akarom hinni, hogy van. Nézek rá, és a szemeim mérhetetlen mélységében olyan szomorúságot hordozok, amelyet nem lesz képes feloldozni egyetlen szó sem. Elbuktam.



¨¨ Note: Sad  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 15, 2015 8:48 am Keletkezett az írás



Diana&&Mason
Hello again...


Az uszodában éreztem először egy érzést, amit nem tudtam megmagyarázni, melyet nem tudtam hova tenni, és amikor ott hagytam, elmúlt, mintha nem is lett volna, mégis tisztán fel tudtam idézni azt a szorongást, amit eme apró kis érzelem keltett bennem. Olyan, mintha egy égig érő fal állna előtted, amin nem tudsz túljutni. Mint mikor elvágják a telefonzsinórt, vagy lekapcsolják az áramot, és a kommunikáció lehetetlen a másik féllel. Eddig nem tudtam, hogy ez az az érzés, de most már tudom, ez a baj, hogy nem értjük a másikat. Halljuk egymást, és a szavakat is felfogjuk, de a mondandóját, a célját nem, és ezért olyan, mintha itt lennénk, de mégsem. Mintha ez meg se történne. Mintha azzal, ha kilépek majd az ajtón, a szavak is elhalványulnának.
Ahogy az uszodában is történt. Nem lennék képes felidézni, miről beszéltünk, többnyire az rémlik, hogy kiadtam neki a fájdalmam, a fejéhez vágtam, hogy összetört, de a többi mintha a homályba veszne. Mintha másfél éve megszakadt volna valami köztünk, és hiába vagyunk itt, nem érezzük magunkénak. Legalábbis én nem így érzem. Bármennyire akarom, bármennyire magamba akarom fogadni az emlékeimet, nem megy. Csak köröznek körülöttem, mint a keselyűk a dög fölött, és mégis úgy érzem, mintha nem az én életem lett volna. Mintha az a megannyi emlék, a jó dolgok, és a rosszak más életéből kiszakított képkockák lennének. Úgy érzem magam, mintha egy idegen lennék ismerős helyen, egy idegen, akit mérföldek választanak el az ismerőstől. Olyan mérföldek, amiket nem lehet többé átszelni. Lehetetlen, és nem azért, mert nem akarom, hanem pontosan az ellenkezője áll fenn. Olykor minél jobban akarunk valamit, annál távolabbra kerül, és akkor, másfél éve én tényleg nagyon akartam őt magam mellett Bostonban, annyira akartam, hogy figyelembe se véve a lehetséges elutasítást vettem meg a jegyét, mintha eldönthettem volna helyette a dolgot. Holott nem így volt, csupán hittem neki, majd éjjel én voltam az, akinek el kellett viselnie a becsekkolásnál a sajnálkozó tekintetű hölgyet, aki előtte való nap még mosolyogva kérdezte, kivel megyek... Ha akkor valaki azt mondja, hogy egy nap alatt nem dől össze a világ, kiröhögöm, de aznap éjjel viszont megtörtént, és beigazolódott, hogy a világ képes egy nap alatt összedőlni, én tudom, a saját bőrömön tapasztaltam, és még mindig hordom magamon az összes sérülést, amit akkor szereztem.
Szavai eljutnak hozzám, én ennek ellenére csak figyelem őt, a széken ülve hallgatom zavarodott szavait, miközben próbálom megfejteni ezt az egész rejtélyt. Nem értem, miért Timet választotta, nem értem, miben maradtam alul. Képtelen vagyok felfogni, hogy neki jó ez a félelem, amit a szemében látok, ez a rettegés, ahogy a képeket megemlítem, ahogy megkérem, hogy mutassa meg a sérüléseit. Mellettem soha nem félt volna, soha nem emeltem volna rá kezet. Mellettem olyan élete lett volna, amiről a legtöbb nő csak álmodhat, mellette olyan boldog lehetne, mint Dorothy, aki iránt még érzelmeim is minimálisan vannak. Mellettem kibontakozhatott volna, ha viszontszeretett volna, ha többet jelentettem volna neki, mint barát, mint testvér. Többet, mint egy támasz.
- Diana, hányszor kell még elmondanom, hogy Tim engem nem bántana, képtelen lenne rá. Nem tudna sem megölni, sem megöletni - mosolyodom el, hangom nyugodt, de belül tombolok. Még mindig itt tartunk, mintha nem telt volna el az a másfél év, mintha el se mentem volna, mintha nem történt volna meg semmi abban a másfél évben, amíg távol voltam. Akárha megfagyott volna az idő, és visszatértemmel ismét továbbindult az óra mutatója. Aztán végül leveszi a pulóvert, én pedig végigmérem a sérüléseit. Elborzaszt, és lelki szemeim előtt látom, ahogy Tim kicsatolja az övét, majd kihúzza a nadrágból, és agresszívan, alkoholtól mámoros hangon szitkozódva bántalmazza őt. Lelki szemeim előtt Tim arca diadalittas, mintha ő nyert volna, és ezzel, hogy Diana nem lép fel ellene, az is, ameddig nem gyűjt elég erőt, addig minden így marad, és a tehetetlenség megőrjít. Így nem fog menni, így nem tudok bizonyítékokat gyűjteni.
- Ez alatt a másfél év alatt olyan kapcsolatokat építettem ki, amikkel nem mehet szembe. Megteheti, de végül ő veszít majd - kijavítom saját magam, hiszen mindennel szembe lehet menni, de apám mindig azt mondta, hogy... - Végül az igazság győzedelmeskedik majd, mert piszkos fegyverekkel csak ideig-óráig lehet tiéd a győzelem, de örökre soha - eleinte a földet nézem, próbálok nyugodt maradni, hátha nyugodtságommal ő is megnyugszik majd, hátha ez a módja, hogy végre megértsük egymást, de egyelőre nem vagyok ebben se biztos, ahogy semmiben, ami vele kapcsolatos. Pontosan ezért élek apám szavaival, melyeket ő is ismerhet, hiszen nem egyszer mondtam vissza neki régen, és mikor már Tim mellett élt.
Végül elhallgatok, és elveszem róla a tekintetem. Próbálok összeszedett maradni, és olykor egész könnyen megy, olykor egész egyszerű, máskor viszont elérhetetlen álom, amilyen Ő is volt, és amilyen még mindig.
- Diana a képek nekem kellenek egészen addig, ameddig erőt nem gyűjtesz. Tudom, hogy egy nap képes leszel rá, de ahhoz, hogy igazolni tudd magad, szükségesek a képek, mert különben veszett ügy... - végül egy pillanatra engedek neki, hagyom, hogy zavarában felálljon, mintha menni akarna, de érzem, hogy nem fog. az első lépést megtette. A legelsőt, mely azt bizonyítja, hogy még benne van az a lány, akit ismertem. Az erős, és bátor Diana, aki nem rettent meg semmitől, aki kirázott a depressziós időszakomból, mikor fel akartam adni, mikor elhittem, hogy jogos az, hogy apám megüt. Végül felnőttként rájöttem, hogy jogos volt, mert csak keseregtem, Dianának is igaza volt, és felszívtam magam, és most itt vagyok, kinevezés előtt. - Ha nem akarsz képeket, a kórházba is elmehetek a látleletekért, mert minden bizonnyal valaki ellátta a sérüléseidet. De ezt egyikünk se akarja igaz? Csak pár kép, semmi több, és nem kerül nyilvánosságra az engedélyed nélkül, ígérem - mondom, miközben felállok, és odasétálok elé. Szavai összefüggéstelenek, és olykor talán érthetetlenek is, de nem érdekel, mert tudom, hogy fél. Ijesztő lehet egy ilyen emberrel élni, aki ok nélkül megüt, aki képes lenne halálra verni, de mégsem értem ennek az egésznek a lényegét. Miért van vele? Folyton ezt kérdezem magamtól, hiszen ő csupán annyit mondana, hogy nincs más választása. Muszáj visszamennie. Holott ez nem így van. Velem jöhetett volna, de nem tette. Véget vethetett volna neki.
- Diana, engem nem sodorsz bajba, és tőlem nem tudja meg senki, hogy itt jártál - szavaimmal próbálok nyugodtságot sugározni felé, de mégsem vagyok teljesen az, sőt a feszültsége átragad rám, és képtelen vagyok a közelében maradni, így az ablakhoz lépek. A behúzott függönyök közötti vékony résen figyelem a sötétséget, és a halvány lámpák fényét. Szavai mintha az enyémek lennének, mégse vághatom a fejéhez, hogy a te hibád minden, nem mondhatom, hogy igaza van, és nem is akarom. Pusztán itt vagyok, kínzom magam az emlékekkel, melyek mintha más emberé lennének. Mintha csak egy régi film lett volna, egy olyan film, ami soha nem végződhet boldogan. Mintha tőlünk ellopták volna ezt.
- Addig nem is leszel boldog, míg mástól teszed függővé. Magadban kell megtalálnod... - szavaim halkak, talán nem is hallja, mit meg nem tennék azért, hogy ne hallja meg. Nem akartam kimondani, de valami lassan elér engem is, valami olyan érzés, melyet az órákkal ezelőtt megivott sör sem vitt messzire. Hinni akarok abban, hogy segíthetek neki, hinni akarok benne, mégis az egyik felem feladta a harcot. De a másik részem nem, és az még mindig küzdeni akar.
- Felejtsd már el a másokat, ne érdekeljen, mi lesz másokkal! Légy egy kicsit önző, és engedd meg magadnak, hogy nem mész vissza a mókuskerékbe! Ezt kellene tenned, nem másokkal foglalkoznod, mert senkit nem érdekel, mi lesz veled, ha egyszer Tim eszméletlenre ver, senkit, csak... - fordulok felé heves szavaimmal, de még nem kiabálok. Elharapom a mondatom végét, melyet talán tud, hogyan fejeztem be régen. Senkit nem érdekel, mi lesz vele, senki nem foglalkozik vele, mert azt hiszik, minden rendben. Senkit nem érdekelt, mi lesz vele, csak engem. Senki nem törődött vele igazán, én pedig önző módon akartam, hogy velem jöjjön, hogy együtt legyünk, de már nem tudom, mit tennék, ha újraélném. Talán ugyanígy cselekednék. Talán nem, talán győzködném, de amennyire magam ismerem, az a mondat újra és újra összetörne engem apró darabokra, ahogy mindig belerokkanok, ha felidézem szavait. Aztán egy szó mindent tönkretesz. Jön még egy, és még egy, végül egész mondattá olvad egybe, melyen megakadok, a szavak, amelyeket eddig ki akartam mondani, elillantak, arcomon egyből megjelenik a felháborodottság.
- Szóval én hiszem azt, hogy minden ugyanaz, mint régen? Én hívtam fel saját magamat, hogy jöjjek ide, én teszek úgy, mintha minden rendben lenne, mintha azzal, hogy visszajöttem, minden ugyanott folytatódik? Nem, Diana. Te hívtál fel, mert Tim megvert, Te gondolod azt, hogy minden ugyanaz, mert még mindig dróton rángatsz, én pedig egyetlen szavadra iderohanok, ami nem fair Diana - sóhajtok. Felhergelem magam, talán a hangom is megemelem, de alig tartok pár másodperc szünetet. - Sajnálom... - a szó kiszökik a szoba feszült levegőjére, de én felé fordulok ismét. - Nem. Nem sajnálom, mert igazam van. Tudod nagyon jól! Azért adtam meg a számomat, mert hittem, hogy tényleg beszélni akarsz, hogy majd beülünk kávézni, vagy kimegyünk a parkba futni. De te az első adandó alkalommal hívsz ide, ahol az emlékektől megfulladok, ahol csak a saját keserű baklövésem van, mert elhittem, hogy az, ami volt, lehet több is - két karomat széttárva nézek rá, arcomon milliónyi érzés, fájdalom, sértettség, csalódottság, harag, és mintha más is lenne ott. Apró, alig észrevehető érzelem, csak az ajkam remegése árulja el, a tekintetem, nem tudom.
- Porba tiportál. Nem várhatod el, hogy válaszoljak, te se tetted volna. Nem várhatod el, hogy ugyanúgy legyen minden, mint régen, nem várhattad el, hogy azok után is itt maradjak, most mégis itt vagyok, és úgy érzem, hogy csak kihasználod a jóhiszeműségem - megrázom a fejem, és lemondón ejtem magam mellé az eddig karba tett kezeimet. Nem fordulok el tőle, hanem az ágyra ülök, és két kezembe temetem arcomat. Egy kicsit lüktet a fejem, egy kicsit elszaladt velem a ló. Mintha nem is én lettem volna, de nagyon is én voltam. Az énem, aki nem akarja, hogy fájjon, mégis fáj, és megtörtem. Végül felnézek rá, és észreveszem, hogy levette a felsőt, én pedig meglátom a sérüléseket, és legszívesebben megölelném, de nem teszem, csak megnézem őket alaposabban. - Szóval? Hogy legyen? - kérdezem kicsit lágyabban, utalva a fotókra. Meg kell engednie, nem akarom az engedélye nélkül kattogtatni a gépet. Nem lenne jó vége, és az amúgy is törékeny valamit zúznánk jobban össze, ami kettőnk között van, vagyis úgy vélem, hogy van. Mintha ott lenne egy vékony kötelék, mintha pislákolna a fény, de már nem engedek neki. Már nem hagyom, hogy ez éltessen. Mégis úgy érzem, hogy hatással van rám, hiszen másfél év szünet után is egyetlen szavára ugrottam. Itt vagyok, holott el is utasíthattam volna. Ő pedig engem hívott először. Ez talán jelenthet valamit, de lehet, hogy csak én képzelek bele többet...
©


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 16, 2015 8:26 am Keletkezett az írás






Mason & Diana




Hosszú évek alatt gyűjtögetett dühömet adtam ki a magam módján. Soha nem engedtem meg, hogy elszabaduljon, ahogyan most sem engedhetem meg, hiszen Mason azért volt itt, hogy segítsen és nem azért, hogy bántson. Mindig ezért volt, hogy ott legyen amikor szükségem volt rá, és én vissza is éltem ezzel, mert nem volt más akihez fordulhattam volna, nem volt senki aki segíthetett volna, csak ő. Régi idők megannyi emléke után kutattam folyton és teszem ezt most is, csak azért, hogy valahova visszameneküljek, hogy az ütések ne fájjanak olyan nagyon, hogy ne halljam a hangját, hogy ne érezzem azt a megalázó és megvető hangsúlyt ahogyan velem bánt. Szerinte én csupán akkor vagyok egész ember, ha mellette vagyok, hogy nem vagyok képes önálló döntéseket hozni, és soha nem is leszek, hogy ostobaság minden kimondott gondolatom, és a véleményem olyasmit ami alapvetően senkit nem érdekel, őt meg főleg nem. A munkám során embereket ismertem meg és segítettem rajtuk, és a hálás tekintetük némiképp kárpótolt az elszenvedett megaláztatásért, de volt valami ami soha nem tudta a bennem tátongó űrt betölteni. Valaki, aki elment és nem jött vissza többé. Amikor megszokjuk a jelenlétét, amikor egy üres szobába belépve, pusztán a jelenléte elég számunkra, hogy nyugalmat hozzon, ha csak ránk néz úgy érezzük a tekintetével ölel át, amikor közel lép és magunkba szívjuk a semmihez sem hasonlító csak rá jellemző illatot, amikor arcunkat a pulóverébe fúrjuk és úgy érezzük elrejtőztünk a világ elől. Amikor valakinek olyan erős a jelenléte az életünkben, hogy ezt senki nem lenne képes lerombolni, akkor születik meg az el-nem-múlás gyönyörűsége. Egy csoda ami nem szűnik meg akkor sem ha több ezer kilométer választ el. Nem felejtjük el milyen volt, a vonásai kitörölhetetlenül égtek belénk, és amikor már feladni akarnánk az ő hangja biztat gondolatban, hogy lépjünk tovább, hogy ne hátráljunk meg. Nekem ő adott erőt, noha tudom, hogy már soha nem kaphatom vissza, sem őt, sem a lehetőséget arra nézve, hogy újra az legyen aki volt. Már nem akarta az érintésem sem, éreztem, hogy a rásimuló tenyerem alatt rezzenéstelenül hűvös az arca. Ha már neki sem kell kinek adjam? Szinte lemondok önmagamról, szinte feladni látszanék ezt az egészet, akkor mégis miért őt hívtam? Miért nem hagytam, hogy Tim felébredve az alkohol gőzéből folytassa ott ahol abbahagyta, és amikor már nem lesz rajtam egyetlen ép felület sem, akkor egyszerűen közölje megvetően, hogy vegyek ki két nap szabadnapot. Szerinte már régen abba kellett volna hagynom a munkát is, és minden bizonnyal nem is engedné, hogy dolgozzam, de a házunkon lévő tetemes jelzálog hitel miatt az én jövedelmem is szükséges. Bár az utóbbi időben voltak olyan megjegyzései, hogy hamarosan erre sem lesz szükség, hogy hamarosan nagyobb jövedelemre tesz szert, és akkor már otthon maradhatok. Otthon, ahol szemmel tarthat, ahova bármikor hazatérhet egy-egy munkahelyi kudarc után, hogy én legyek a külön bejáratú box zsákja. Néha nem is érzem magam többnek, csak ennek, és azt hiszem néha jó lenne, ha legalább olyan érzéketlen is tudnék lenni mint egy ilyen. De nem vagyok. Bennem is van lélek, bennem is van megannyi érzés, és vibráló emóció, amitől emberi leszek, amitől nem vagyok képes az ütéseit végig úgy elviselni, mint egy fadarab. Csak az ágyban. Ott ki kell kapcsolnom, különben már régen beleőrültem volna a perverzióiba. És én még mindig vele vagyok, még mindig azt fontolgatom, hogy visszamegyek, mert mások is érdekelnek, nem pusztán saját magam. Belegondolnom is rossz mit tenne egy másik szerencsétlen asszonnyal, ha én nem lennék. Felpillantok, és követem a mozdulatait, ahogyan az ablakhoz sétál, egy ideig nem is veszem le róla a tekintetem. Idegesen rágcsálom a számat, összefűzött ujjaim egymáson táncolna át újra meg újra. Ideges vagyok, de leginkább azért, mert megnyugodni jöttem ide és nem azért, hogy újabb vitát generáljak, vagy éppen arról beszéljek ki mit rontott el egykor, esetleg azt hallgassam, hogy el kellene őt hagynom. Nem akarok semmi mást tőle, csak egy kis időre nyugalmat lelni mellette mint régen....mint régen? Ideje lenne rájönnöm, hogy már semmi sem olyan mint régen.
- Mason én nem akarok semmit igazolni. Én egyszerűen csak....nem tudok hova menni. Én tudom, hogy ezt nem kellene csinálnom, hogy olyan sebeket szaggatok fel amely már gyógyulóban volt rajtunk és ez most mindkettőnknek fáj. Én csak kétségbe vagyok esve.- megrázom a fejemet, de ez most inkább valamiféle beleegyező mozdulat és elfordítva a fejem az ágyat kezdem tanulmányozni, a felette függő kép, amely egy havas, kanadai tájat ábrázol, a messzeségben a hegyek feletti a hold kék fényével takarja be a hegyvonulatot. Halovány emlékként dereng fel egy kellemes langyos őszi délután, ahogyan az állam Mason mellkasán pihen és a képet bámulom kitartóan. Ujjai már sokadszorra simítanak át a hajamon, időnként feltekeri a mutató ujjára az egyik tincsemet, hogy aztán lassan engedje vissza. Szerettem amikor ezt csinálta, megnyugtatott.
~ Ide akarok elszökni veled. Ide, Kanadába. Megnézni milyen az igazi hó. Különös, hogy orosz vagyok, mégsem láttam soha havat. Lehet, hogy ezért vágyakozom utána annyira? Mondd Mason, milyen a hó?~
Szinte még most is hallom ahogyan nevet, jól esően szívből, és őszintén, mintha gyerek lennék, aki valami buta apróságot kérdezett.
~ Leginkább hideg. Bostonban ritkán esik, de azért szokott. Ha szerencséd van, akkor láthatod majd.~
~Alig várom, hogy lássam!~
~Alig várom, hogy megmutathassam!~

Ajkaim elnyílva, szinte reszketnek az emlék felidézése kapcsán, és a fejemben ezer hangya kezd el rohanni, ahogyan bizsereg a koponyám. Fájdalmasan torz vonások rajzolódnak ki az arcomon, ahogyan elfordítom a fejem a képtől. Talán nem ide kellett volna jönnünk, túlságosan eleven még ez a hely. Mintha sokáig ez lett volna a közös szívünk, és nem szűnt meg ezidő alatt sem dobogni. Lassan fordítom felé a fejem és tudom, hogy igazat mond, hogy senkit nem érdekel mi történik velem, hogy mindenki csak megmenteni akar, de valójában csak annyit akarnak, hogy ne történjen baj, hogy talán a saját lelkiismeretüket nyugtathassák azzal, hogy nem lett komolyabb az egész, hogy igazából segítettek valakin. Pedig nem segítettek, ezzel biztosan nem. A befejezetlen mondata hallatán, a késztetés erőteljes bennem, mert tudom, hogy kinek vagyok fontos....hogy kinek voltam.
- ....senkit nem érdekel, csak Téged, Mason. És ezért vagy most itt.- lemondó a hangom, mintha többet reméltem volna hallani, mintha csak arra vártam volna, hogy azt fogja mondani, hogy az elmúlt másfél év alatt döbbent rá, hogy fontos vagyok annyira, hogy még mindig így gondolja, és még mindig adni akarna egy esélyt. De nála nincs helye sokadik lehetőségnek, ezt az uszodában a tudomásomra hozta, így aztán jogot sem formálhatok többé arra, hogy ezt kérjem tőle. Úgy érzem eljutott ő is arra a szintre amelyre mások, hogy már csak az érdekli, hogy ne történjen bajom. Persze nem tagadom könnyebb magam abban ringatni, hogy ez nem így van, hogy ez több annál. De már nem tudom igazán, hogy valóban több, vagy egyszerűen ez maradt az utolsó reményem amibe kapaszkodhatok. Én tényleg nem tudom. Szavai elhalkuló ütemként csengenek bennem vissza, hogy magamban kell megtalálnom a boldogságot. De hiszen már megtaláltam, nekem ő volt az. Egészen addig a pillanatig amíg olyan eszement módon el nem tékozoltam. Olyan könnyű lenne bevallani, elmondani, egy végleges vallomásként itt hagyni neki, hogy szerettem, hogy mindig is szerettem, hogy ostoba vagyok, hogy ha más nem is maradt akkor nekem csak az, hogy ellopjak pár órát belőle még, aminek semmi köze nincs sem Timhez, sem az apjához, sem senki máshoz, ami csak a miénk volt. A bűnünk az volt, hogy többet akartunk. De az igazi bűnünk, hogy ezt nem egyszerre, és itt hibáztunk. Én hibáztam. Én jöttem rá később. Az ingerültsége szinte lebénít, és elkerekedett szemekkel bámulok rá és óvatosan veszem a levegőt, még a szemhéjam sem rezdül, csak hallgatom a vádló szavait. Tudom, hogy igaza van mégis rosszul esik, mert magamat kezdem hibáztatni, ahogyan teszem akkor is amikor Tim megver. Olyankor szinte ösztönösen keresem azt amit elkövettem, hogy abba a dologba belekapaszkodva igazoljam a tettei jogosultságát, ahogyan most Mason szavainak is igazat adok. Lassan bólintok és azt hiszem menekülni akarnék, mert minden kimondott gondolatával belém mar. És van egy szó....egyetlen egy amire aztán felkapom a fejem és kinyitom a számat, hogy mondjak valamit aztán be is csukom, végül alig hallhatóan motyogom szinte csak magam elé. Kérdésként hangzik el, de már jól tudom ez felért egy lelki ökölcsapással.
- Baklövés? Én egy baklövés voltam neked?- most értem meg mennyire fájhattak neki egykor a szavaim, hogy min mehetett keresztül. Noha én nem gondoltam őszintén, az övé nagyon is annak hatott. Leforrázottan meredek rá, mintha nem is az az ember lenne akit egykor ismertem. Minden reményem egyetlen másodperc alatt foszlik szét, akár a légkönnyű pernye. Rádöbbenek, hogy ide futottam, hogy őt hívtam, csak ő maradt, de ez csak az én képzeletemben volt így. Ő már valójában nincs mellettem. Ott állok, de már nem én vagyok, már tudom, hogy ostoba képzelgés volt csupán, hogy bármi helyrehozható, végérvényesen elrontottam. Összeszorított ajkakkal állok és a kérdés hallatán összerezzenek, és félve pillantok rá vissza. Nem tőle félek, hanem a gondolataitól, amit rólam vél. Kihasználom, rángatom....
- Soha nem használtalak ki. Soha!- jelentem ki, és határozottnak akarom a hangom, de érzem, hogy nagyon enyhén megremeg.
- Csináld meg a fényképeket, aztán elmegyek. Sajnálom, annyiszor elmondtam már neked, és tudom, hogy kevés, hogy számodra semmi nem hihető azok után amit mondtam vagy tettem. Csak akkor mégis miért vagy itt? Ha mindent úgy gondolsz ahogyan mondtad? Ha valóban olyan lennék amilyennek látsz, aminek gondolsz Mason....miért vagy akkor itt?- kezdek rátalálni magamra, bár azt hiszem még mindig nyelnem kell vissza a könnyeimet. Már nem az ütések helye fáj, már nem az, hogy bántott, már nem az, hogy megaláz, hanem az, hogy az utolsó reményem végleg szertefoszlott. Az én gépemen most ment el Bostonba, mert eddig velem volt, a szívemben, ott őriztem. Most el kell engednem, akárha egy gyertyát fújna el az ember, ami az utolsó kis fényt adta. Hát ennyi volt, ennyi lett volna.
- Mert a sajnálatod nem kell! Nekem soha nem az kellett!- engedem le a karomat akár szegett szárnyak a testem mellé és most kerülve a pillantását megint a képet bámulom. Mintha valamiről még mesélne nekem, arról a délutánról, arról az őszi délutánról.
~ Maradj tovább Diana! Ne csak két órákra! Egyetlen estét adj nekem, hogy tudjuk milyen lenne.
~ Tudjuk milyen lenne...és tudjuk milyen lesz! Sok-sok két órák az örökkévalóságig!~
~ Akkor velem jössz?~
~ Igen veled, de csak a hó miatt.~
~ Mi másért?~

Hát igen....mi másért?



¨¨ Note: Sad  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 17, 2015 7:16 am Keletkezett az írás



Diana&&Mason
Hello again...


Érintése nyomán egy belső hang kel életre, egy hang, mely hozzá húzna, de az erősebb még mindig az eszem. A sértettségem, és a megtörtségem. az a hatalmas seb, mely a romok alatt tátong, mely mérgez, és nem engedi el az emlékeket. Talán soha nem tudom kiverni a fejemből őt többé. Talán örökre ott a helye, és még akkor is ő fog az eszemben járni, ha ismét messze leszünk egymástól. Nem csupán egy barát volt. Nem egy ember, nem egy fejezet az életemből. A legjobb pillanatban találtunk egymásra, megmutatta, hogy hogyan legyek jobb, hogyan kerüljem el az összetűzéseimet apámmal. Megmutatta a fényt, mi több, ő maga volt a fény az életemben. Élesen ragyogó, csodálatos fény, és mellette éreztem jól magam. Mellette voltam otthon. Azt mondják, hogy ott van az otthon, ahová a szívem húz, és mindig hozzá húzott, sose hagyott alább.
Mindig is éreztem, hogy Boston nélküle üres. Bárhová mentem, őt kerestem, a szőke nők arcát fürkésztem, és reméltem, hogy az egyikben felfedezem őt, hogy az egyik ő lesz. Hogy majd felém fordul, és azt mondja, itt van, és soha nem hagy el. Tényleg ebben hittem, de végül elvesztettem a reményt. Egészen pontosan az első hó leeséséig vártam, hogy felhív, vagy az egyik e-mailben majd azt írja, hogy jön. Az első hóig, melyet vele akartam megélni, végül egyedül ittam a forró teát egy padon ülve, miközben Giles a gyerekeivel barangolt a vásárokon át. Én egyedül ültem a padon, figyeltem a boldog párokat, ahogy egymásba karolnak, ahogy boldogan feledkeznek meg a kegyetlen világról, és engedik magukba a karácsony fahéjillattal átitatott hangulatát. Még akkor is egy gondolat, egy kép villant be, ahogy a hotelszobában beszélgettünk a téli kép alatt. Ahogy terveztük, hogy majd egyszer hatalmas sétát teszünk majd a sűrű hóesésben, mely Bostonban ritka, akkor mégis gúnyt űzve belőlem hullott alá vidáman, én pedig a teát lecseréltem erősebbre. Amitől felejtést vártam. A karácsony számomra pokol volt, és hiába volt akkor az eljegyzés, hiába telt el kilenc átkozott hónap, hittem, hogy eljön. Annyira akartam, de végül nem történt meg. Ismét. De mégsem hibáztattam, csak feladtam. Azt hiszem, az volt az a pont. Azt hiszem, hajnali kettőkor Dorothy szedett össze a hátsókertből, mert elaludtam a szakadó hóesésében. Nem éreztem a hideget, nem éreztem semmit. Nem akartam érezni, és most, ebben a percben is ezt érzem, hogy bár ne éreznék semmit. Bár ne fájna ennyire ez a találkozás, bár ne érezném a késdöfést minden egyes átkozott perccel egyre erősebben.
A képre siklik a tekintetem, ahogy az övé is, felidézem a röpke két órákat, melyet alatta töltöttünk, mely közelebb hozott. Melyen elkalandoztam, és végül Diana gyermeki rajongása hozott vissza. Csak vele nevettem őszintén, mintha gyermek lenne, úgy rajongott a hóért. Tisztán emlékszem az érzésre, amit mellette éreztem, amiről azt gondoltam, hogy kölcsönös, és nem rombolhatja szét senki, és semmi. Emlékszem, hogy boldog voltam, hogy végre nem éreztem magam egyedül. Jobbá tett, és azt gondoltam, és is őt, hogy sikerült jobb belátásra bírnom őt.
- Szóval úgy gondolod, gyógyulóban vannak a sebeim? - kérdezem csendesen a függöny anyagán végigfuttatva ujjaimat, majd felé fordulok. Látni akarom őt, azt akarom, hogy lásson. A tekintetét keresem, hogy belém láthasson, hogy ismét a szemembe nézve olvasson bennem. - Szerinted itt lennék akkor, ebben a szobában, veled? - kérdésem végül is költői, hiszen mindketten tudjuk a választ, itt lennék akkor is, ha a sebeim elmúltak volna, de akkor is, ha nem. Tekintetem mégis elárul, a megtörtség csillan benne, és az a fájdalom szikrája, ami a távozásom estéjén is ott ült nagyobb mértékben. Megtört vagyok, bevallom, és olyan űr tátong bennem, amit betölteni képtelenség, mégis a megtört lelkem ellenére segíteni akarok. Még mindig az az ember vagyok, habár változtam is. Nem sokban, de jelentős dolgokban. Mégsem tudok nemet mondani neki, mert aggódom érte. Mert tudom, hogy szüksége van valakire, hiszen egyedül van. Vonz magához, mint lepkéket a fény, nem tudok távol maradni tőle. De a régi sebek felszakadtak, a felszínre kerültek, és mindkettőnknek fájnak. Igaza van. Ezzel csak még mélyebbé tesszük a sebeinket, de egyszer beszélnünk kell, egyszer ki kell mondanunk, amit azóta az este óta őrizgetünk.
Szavaimat nem szégyellem, őszintén lebegnek közöttünk, mégis elharapva a mondatot térek észhez, mintha eddig nem is én mondtam volna a szavakat. A régi szavaimat, melyeket nem fejeztem be, de ő megtette, és még mindig így érzek. Némán bólintok, beleegyezőn. Igaza van. Féltem őt, és törődöm vele, csak azt nem tudom, mit is érzek most, itt ebben a szent percben. Túl sok minden kavarog bennem, mint egy hurrikán, mint egy örvény, ami elragad, és nem enged el többé. De talán jobb is, ha nem vagyok tisztában az érzéseimmel, még nem akarok tisztán látni, még helyre kell tennem rengeteg dolgot. Még rendbe kell tennünk azt, amit akkor nem tettünk.
Mégis, beszéni nehéz, csak nézem őt, vagy a képet, az ágyat, a pipereasztalt, a tükörképére pont rálátok. Őt figyelem még így is, mintha most látnám először. Őt figyelem, mintha nem hinnék a saját szememnek, majd végül elfordítom a tekintetem. Sok idő, míg a szavak kibuknak belőlem, végül minden más útra terelődik, olyan útra, melynek nem lenne itt az ideje, és helye. Melyet nem akartam, de a bennem felgyülemlett feszültség áttörte a gátat, és egy része az érzéseimnek, a fájdalmamnak kiszakadt. A gondolataim szavakká, majd mondatokká formálódva hagyták el ajkaimat, át se gondoltam őket, csak megcéloztam őt olykor vádló, máskor elkeseredett és lemondó szavaimmal. Végül az ágyra rogyok lüktető fejjel, és elrejtem arcom. Régen ez a tettem arra késztette, hogy mellém ülve próbáljon megnyugtatni, elűzni a fejfájásomat, messzire zavarni a gondjaimat, és mindig működött. Akkor is megnyugtatott, ha épp neki lett volna rá szüksége, akkor is segített, ha éppen ő szorult volna rá. Csodáltam benne, mégis ez az, ami miatt megrekedt Tim mellett, ami miatt most így vagyunk itt, ahogy vagyunk. Ez az oka, hogy nem Bostonban vagyunk, nem ő a menyasszonyom, és nem beszélünk, nem tudunk úgy beszélni, ahogy régen.
- Nem te voltál a baklövés, hanem az, hogy bolond fejjel elhittem, hogy az az egész, ami akkor volt, az több, mint szex - nem emelem fel a felem, a padlót nézem. A bordónak ható szőnyeget, azt, ahol a ruháink hevertek sokkal előbb, mint azt bárki gondolná. - Én magam voltam a baklövés, mert többet képzeltem mögé... Olyat, ami talán ott se volt - képtelen vagyok ránézni, nem vagyok érzelgős, gyűlölöm az érzelmeim kifejezését, vagy kimondását. a csalódottságom mégis előtör, és már minden mindegy alapon vallom be azt, amit valójában gondolok. Én voltam a hibás. Makacsul hittem azt, hogy az az egész több, mint szexuális kapcsolat, több, mint pár együtt töltött óra, hogy e mögött szerelem van, olyan, amelyet nagyanyáink éltek át évtizedeken át. De tévednem kellett. Én akartam jobban, én hittem kettőnkben. Most, jelen pillanatban úgy érzem, hogy kihasznált, hogy kettőnk közül mindig is én ragaszkodtam ahhoz a valamihez, amit ebben a szobában őrizgettünk.
„Soha nem használtalak ki.
Szavaira végre felnézek rá, és a tekintetét keresem, végül ő kezd beszélni, és a hangjában vélt kezdeti remegés eltűnik. Mintha egy pillanatra visszatérne a régi énje, mintha visszaugranánk az időben. Egy pillanatra úgy is érzem magam, és fejemben visszhangzó szavait felesleges kommentálnom, arcomon meglepettség táncol. Úgy éreztem, hogy kihasznált, hogy játszott velem, és dróton rángatott. Egy idő után apám szavai fészkelték be a fejembe magukat, hogy Diana se különb, mint a többi nő. Pedig nekem az volt. Mindig is különleges. Nincs hozzá hasonló, soha nem is lesz. De ezt apám nem értheti, szerintem soha nem is volt szerelmes. Ha pedig mégis, az jó mélyen őrzi magában, hogy ki iránt. Vagy inkább mi iránt. Nem rá ütöttem ilyen téren, én nem tudok annyira rideg lenni, mint ő, és nem is akarok.
„...miért vagy akkor itt?”
Kérdése belém fojtja a szavakat, kérdése kitaszítja a többi gondolatomat ismét. A kérdés, melyet érkezésemtől több alkalommal is feltettem magamnak. De erre nincs válasz, sem helyes, se helytelen. Ez a kérdés, mely szüntelenül felmerül bennem, melyre még mindig nem tudom a választ. Melyre, ha válaszolhatnék, minden bizonnyal nem lennék itt. Melyre, ha létezne válasz, fel se vettem volna a telefont. Egyszerűen ő a másik felem. Egyszerűen azt érzem, hogy itt kell lennem vele, mellette, még akkor is, ha már semmi nem a régi. Ha már soha nem lesz semmi a régi, akkor is itt akarok lenni.
„Csináld meg a fényképeket, aztán elmegyek”
Felnézek rá, tekintetemben megrökönyödést láthat. Nem hiszem el, hogy ezt ő mondta, nem hiszem el, hogy ennyire nem érdekli semmi. Nem létezhet ilyen. Belül ordítok, arcomon mégis csupán meggyötörtség ül, arcomon nem láthatja a fájdalmam, csak a tekintetem mélyén. Miért tesszük ezt a másikkal?
- Ennyi? Csináljak képeket, aztán kilépsz? Ahogy én tettem, úgy akarod tenni most te? Hogy ismét megannyi kérdést hagyj magad után, és egy olyan űrt, melyet... Melyet ezek után meg kell, majd szokom? - nem tudom, miért gondoltam meg magam, és fejeztem be máshogy a szavaimat. Igazából azt akartam mondani, hogy olyan űr van bennem, amely őt hiányolja, de nem tehetem. Ez nem az az alkalom, az már régen elmúlt. Elcsesztem, mikor felszálltam a gépre, és magam mögött hagytam mindent, amit ez a hely jelentett nekem. Nekünk.
- Nem azért vagyok itt, mert sajnállak. Nem azért ugrottam soha, mert sajnáltalak. Én csak... Fogalmam sincs, úgy éreztem, jönnöm kell, mert ez a helyes, még annak ellenére is, hogy... - mély levegőt veszek, ha eddig őszinte voltam, eztán is annak kell lennem - Annak ellenére is, ami akkor történt. Annak ellenére, hogy fogalmam sincs arról, mit kellene éreznem, vagy hinnem - megrázom a fejem. A hangom ismét visszatért, én hozzá beszélek, és arcom a szavaim mögött rejlő kétségeket tükrözik. Nem tudom, mit mondhatnék, vagy tehetnék. Azt se tudom, marasztalnám-e, ha le akar lépni. semmit se tudok. Mintha minden kiszállt volna a fejemből, ahogy megláttam őt. Még mindig hatással van rám, és hiába próbálok arcomra nyugodtságot erőltetni, távolságtartás lesz belőle, mellyel nem tudok mit kezdeni. Ezért csak percekig nézem őt, hosszú, lassan elmúló percekig, és látszik, hogy fogalmam sincs, mit tehetnék. Pedig mindig tudom, mindig mindenre megtalálom a megoldást.
- Én csak segíteni akartam ezzel az egésszel... Mindegy - megrázom a fejem, majd lehajtom, végül a fésülködőasztal elé lépek, ahová a táskámat tettem le, és keresni kezdek benne valamit. Egy sokat mondó sóhaj hagyja el az ajkam, és inkább megtámaszkodom az asztal szélénél.
„Apám, tudom, mit érzek. Ugyanezt látom rajta. Vele megyek Bostonba.” Felnézek a tükörképemre, a férfit keresem, aki reggel ott volt, de már nincs. Azt a hűvös férfit, aki a másfél év alatt lett belőlem.
„Megmondtam, hogy az a nő nem hozzád való, megmondtam, hogy csak tönkretesz!”
„Nem érdekel, itt vagyok, ahol akartad, és nagy örömödre egyedül!”
„Nem örülök a boldogtalanságodnak, Fiam. Az apád vagyok, nem az ellenséged!”

Apám szavai akkor furcsán csengtek, és azóta is elgondolkodtam rajtuk. Mintha nem lett volna értelmük, mintha az alkoholmámor mögül csak gúnyolódott volna velem, de most, ahogy a tükörben meglátom saját, keserű tükörképemet, rájövök, hogy boldogtalan vagyok. Boldogtalan, és egymagam. Az érzés megijeszt, és nem tudok mit kezdeni vele, mert ez már a távozásom estéjén velem volt. Sose hagyott el, és most, hogy Vele vagyok egy szobában, rájövök, mennyire szükségem lett volna rá. Hogy én voltam az, aki jobban szeretett...
 
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 21, 2015 8:15 am Keletkezett az írás






Mason & Diana




Mit mondjak neki amit még nem tud? Mit mondjak neki el, amit még nem mondtam, mi az amiről még beszélhetnék? Csalódott vagyok, keserű, fáradt, és fáj minden porcikám. Érzem, hogy el sem kellett volna jönnöm ide, ahogyan azt is, hogy soha el sem kellett volna mennem innen. Ez volt az egyetlen hely, ahol nyugalomra leltem, ez volt az egyetlen hely, ahol vele lehettem büntetlenül. De valóban büntetlenül volt az? Valóban azt gondoltam naívan, hogy ami közöttünk volt, az nem csupán két barát kíváncsisága, hogy nem a lelkünk hanem a testünk által is össze akarunk tartozni? Nem, azt hiszem azért nem mert soha nem a barátom volt, hanem annál több, mindig is több. Csak gyáva voltam, ahogyan most is gyáva vagyok mindezt beismerni neki. Választottam egykor, gyáván a könnyebb utat, mert azt hittem én ostoba naív kislány, hogy minden majd megváltozik, hogy a világon alapvetően minden ember képes változásra, hogy Tim sem lesz mindig ilyen, hogy egyszer majd felismeri azt, hogy nem ezt érdemlem tőle, hogy egyszer majd rádöbben arra, hogy bennem is több mindent lehet szeretni, és nem csupán elpusztítani azt, a lelkemmel együtt. Nem merek rá nézni, attól tartok, hogy összetörök és képtelen leszek akár egyetlen szóval is ellenállni neki, pedig talán éppen itt lenne az ideje, hogy újra az az erős nő legyek, aki egykor voltam. Meg kellene találnom legbelül magamban azt a lányt, aki biztatni volt képes, aki hitt abban, hogy a világon nincs olyan dolog amit meg ne lehetne javítani, nincs olyan helyzet amelyre megnyugtató megoldást nem lehetne találni. Hol van az a lány, mivé vált a férje mellett? Fakó és mások által jégasszonynak titulált időben megrekedt szoborrá. Már a mosolyom sem a régi, már mosolyogni sem merek, pedig egykor Mason mellett még nevettem is. Rengeteg itt hagyott nevetésem őrzi ez a szoba, mely mintha gúnyt akarna belőlem űzni most előkúszik a falakból és felém tekereg. Nem akarok összeroppanni az emlékek súlya alatt, nem akarok arra emlékezni, hogy egykor ebben a szobában voltam a legboldogabb. Nem akarok…mégis ezt teszem, mert be kell ismernem soha senki mellett nem voltam olyan biztonságban, mint itt…mellette. Én pedig eldobtam. Nem tudom milyen szó lenne képes leginkább leírni, hogy mi az amin keresztülmegyek, hogy mi az a fájdalmas felismerés, ami magával ragad, ami letaglóz, ami egyszerűen nem engedi, hogy tovább lépjek. Gondolatban, a lelkem mélyén én soha nem hagytam itt ezt a helyet. Én mindig itt voltam, vele. A függöny előtt állva kontrasztos árnyékként nyúlik el az alakja, de nem merek a szemébe nézni. Csak hazudnék, azt pedig nem akarom újra. Mégis megbántanak a szavai, és meg kell ismernem az érzést, amikor éppen az képes a legnagyobb ütést mérni ránk, akitől nem várnánk. Nem érzem már Tim nadrágszíjának a nyomát, mert a sebek fölé sót hintettek Mason szavai, és marnak, szótagonként, egyenként, lassan elhaló visszhangként. Sírni tudnék, de nem a testem gyötrelmei miatt, vagy talán azért is, végsősoron olyan mindegy már.
– Nem csak te vagy az egyetlen aki tévedett.- nem fordul meg a fejemben egy pillanatig sem, hogy feloldjam a válaszom kétértelmű voltát. Hiszen biztos vagyok benne, hogy ő magában már megadta mindenre a választ, nekem esett jobban, a lelkemnek ez a mondat, mert én tudtam, hogy valójában mit jelent. Hogy bánok mindent amit tettem, de azokat még inkább amiket nem léptem meg már az első percektől fogva. Szenvedünk ebben az egészben, mindig is szenvedtünk, és nem tudom létezik e gyógyír vagy bármi ami ezt az egészet képes lesz valaha bennünk feloldani. Amíg a férjem él, amíg érzem, hogy ott van a világon bárhol, addig nem fogom sosem biztonságban érezni magam, sem Mason mellett sem senki más mellett. Hibás vagyok, hogy mellette döntöttem egykor, ám ezt a hibát nekem kell vezekelnem, csak nekem és senki másnak. Én pusztán csak rettegek, és időnként elég bátornak érzem magam, hogy tegyek ellene, de minden alkalommal rájövök, hogy pusztán csak ostoba vagyok, ostoba aki azt gondolja bármit is képes lesz megváltoztatni. Nem leszek képes. Így aztán elfogadom, beletörődök, és ha eléggé magamba fordulok, akkor keresem a hibát, keresem azt, hogy én miben vagyok vétkes, és tán az összes el nem követett bűnt is magamra veszem, akkor talán kevésbé fájnak a pofonok. Mason újra felbukkanása volt azt hiszem nála mostanság, amely leginkább gátakat szakított át, és olyan dühöt váltott ki belőle amely csillapodni látszott azután, hogy ő elment. Amikor a bostoni gép felszállt vele, Tim egy időre megnyugodott….egy időre, mert ő soha nem nyugszik, ő nem az a fajta aki képes bármibe is beletörődni. Önzősége nem ismert határokat, ahogyan a birtoklási vágya sem. Már nem pusztán engem akart, hanem a gondolataimat az érzéseimet, olyan volt mint valami átkozott szörnyeteg ami felzabál belőlem mindent ami még megmaradt, amitől még képes vagyok érezni.
~ Mondd, hogy gondolsz még rá, mondd hogy nem felejtetted el!~
~ Igen, gondolok rá! És soha nem fogom elfelejteni! Üss! Addig ütsz amíg csak akarsz, de sosem fogok mást mondani!~

A szíj csatja tompán koppant a gerincemen, és felüvöltöttem a fájdalomtól, mégis édes volt a felismerés, hogy elmondhattam, hogy az életben hosszú évek óta először ellentmondhattam neki. Újabb és újabb ütések, fáradtan szuszogott, mint egy megvadult gőzgép zihálva mérte rám az újabb ütéseket, de a kiabáláson kívül, amit a fájdalom okozott nem hallott tőlem semmi mást, ahogyan az egyre vaduló, szinte önkívülten ordított követelése is lepergett rólam.
~ Mondd, hogy elfelejtetted! Mondd csak egyszer és abbahagyom!~
De nem mondtam, csak hagytam, hogy folytassa és egy idő után már csak a tompaságot éreztem, már csak azt, hogy zuhanok a semmi közepe felé, hogy már csak a bőröm érzékel bármit belőle a fájdalom nem neki szól, hanem önmagamnak, hogy ezt nem Mason-nek mondom, hanem a férjemnek. Nem érti meg, ahogyan soha nem is értette meg, hogy miért volt más az egész…hiszen kezdetektől más volt. Azt hiszem ha akkor több bennem az önbizalom talán…ha több bennem az erő a kitartás és az őszinteség, akkor nem csupán vele mentem volna, hanem mindig is mellette maradok. Ma este először értettem meg ahogyan hallottam a testemet roppanni az ütések alatt, hogy bármit képes lennék elszenvedni amellyel tompíthatom a szavaim okozta több hónapos keserűséget. Ha nem jön vissza akkor is így fájt volna, csak akkor most nem lennék itt, és nem lenne bennem az érzés, hogy ezen az egészen lehet változtatni, hogy képes lennék kitörni mellőle. Ha egyetlen egyszer azt mondaná, hogy megbocsát, ha feloldozna a szavaim mázsás súlya alól. De nem ezt kapom. Nem ez érkezik felőle, és be kell látnom naivitás volt azt gondolni, hogy éppen ő képes lesz ezen túllépni. Jön, mert talán még maradt benne valami kettőnkből, jön mert talán még az emlékek apró kis pászmái, mint megannyi álmos reggeli emlékkép elméjéből sosem távozott, jön mert érzi, ahogyan én is, hogy szükségem van rá…hogy mindig is rá volt szükségem. Nem erről beszélnek a szavai, de Mason esetében soha nem a szavakon volt a lényeg, amúgy sem volt az a bőbeszédű fajta. Neki a gesztusai, a mozdulatai, a mindent kifejező tekintete beszélt. Nem gyógyuló sebekkel vagyunk most itt és marunk egymásba újra. Miért csináljuk ezt? Miért nem tud egyikünk sem mozdulni a másik felé? Azt hiszem azért, mert egy árnyék szőtt közénk elszakíthatatlan hálót, és ott ül a végén szemlélve a mesterművét: Timothy. De nem lehet csak őt hibáztatni, hiszen én döntöttem így, én voltam az aki a végső szavakat kimondta. Mindig gyáva voltam….túl gyáva.
Az utolsó ütés úgy csattant rajtam mintha csak valami átok lenne, amely megpecsételt engem a továbbiakra, és összeroskadtam a hosszú hónapok óta gyűjtögetett emlékek alatt. Nem felejtettem el, kitörölhetetlenül hagyott nyomot bennem és ezt senki nem lesz képes sem erőszakkal, sem szelídséggel sem semmi mással kiűzni. Ha létezik ember a földön aki miatt érdemes volt folytatnom, az Mason volt, még akkor is ha nem tudott róla….ha már nem akart tudni róla. Azt hiszem én ezért voltam itt. Mint valami hajlékony fa amelyet tép a szél, és valami támaszték kell kell neki, valaki aki megerősíti. Volt egy dal a hazámban, egy orosz népdal, amely arról szólt, hogy minden férfinak élete során ültetnie kell egy fát, egy nyírfát, hogy nyomot hagyjon a világban. De mit sem ér az egész, ha aztán magára hagyja, a szél játékára bízza, ha nem vigyáz rá. Én voltam Mason nyírfája, de azt hiszem azért hagyott magamra, mert a kipusztulást mímeltem, ezáltal elüldöztem. Miért? Mai napig kutatom a választ magamban, de nem találom, talán soha nem is létezett válasz. Mint mindig most is igaza van, és csak bólintani vagyok képes, aztán felemelem a fejem és ránézek, bár még mindig félek, hogy túlságosan vádló lesz a pillantása, amit most nem akarok…ne most. Legbelül könyörgök, hogy csak egyszer mondja ki, hogy azért van itt mert rám van szüksége, és nem azért, hogy Timtől megvédjen, hanem maga miatt. De nem ez érkezik. Csalódott vagyok? Mérhetetlenül. Hibáztatom őt ezért? Nem, csak saját magamat.
– Ne akarj rajtam segíteni!- csattantam fel hirtelen, amikor azt mondja ezért van itt. Hát pont ez az amire nincs szükségem.
– Nem csak te nem tudod miért ide jöttél, én sem tudom miért hívtalak. Én…ennek az egésznek semmi értelme.- keserűen húzódott a szám valami nevetésre, és megcsóválva a fejem, egy pillanatra lehajtottam, majd újra visszanéztem rá, a tekintetem most határozottabb volt, de láttam, hogy a sérüléseimet nézi. Nem szégyelltem előtte egyiket sem. Igaz, hasonlót ő még nem látott.
– Miután elmentél az ilyenek mindennaposak voltak, igaz nadrágszíjjal még nem. Tudod mit mondott? Hogy fáj a keze a végére és ez….ez hatékonyabb! De nem ez fájt sohasem jobban. Hanem amit neked mondtam. Ehhh….mindegy!- legyintettem egyet, hiába is mondom el ezredszer is nem fogja megérteni. Tudom mit kellene mondanom, hogy végre szabadon engedni az érzéseimet és a gondolataimat, elmondani neki, hogy miatta vagyok itt, hogy nem azért mert nem volt hova mennem, hogy nekem csak ő maradt. Nem voltak szüleim, testvéreim szintúgy. Olyan magányosan álltam ebben az országban mindig mint valami pusztába kitett árvagyerek, de végülis ez voltam világ életemben. Egészen addig amíg nem találkoztam Mason-el.
– Igen, elmegyek. Vissza. Miért, mit kellene tennem Mason? Csak egyetlen egy lehetséges opciót mondj! Kihez menjek, hova menjek? És ne….ne gyere azzal, hogy volt választási lehetőségem.- emeltem fel figyelmeztetően a mutató ujjam, majd engedtem le a kezemet, mintha én magam is kezdenék erről az egészről lemondani, hogy sikerülhet.
- Volt…így múlt időben. De már nincs. Én csesztem el, tudom. Nem tudom visszacsinálni, érted? Bármennyire is szeretném, bármennyire is szeretnék másképp tenni, nem megy. Nem tudok rajta változtatni. Így aztán abból kell gazdálkodnom amim maradt.- felemeltem a kezemet és ökölbe zártam az ujjaim, majd egyesével számolva nyitogattam ki, ahogyan beszéltem.
- Egy….van egy szar házasságom és egy szadista férjem….kettő…van egy munkám amit szeretek és amely egyetlen lehetséges menekülési útként megmaradt legalább a mindennapokból…három…hetente két alkalom az uszodában, amit egyedül tölthetek nélküle. – kinyitottam az összes ujjamat majd megint Mason-t néztem
- Nincsenek rokonaim, nincsenek barátaim, nincsen már senkim. Nem vagyok elég bátor, nem vagyok elég erős…és ha el is megyek. Ha össze is szedném annyira magam, hogy elmenjek, megtalál. Te eljöttél egy munka miatt, és ha ennek vége visszamész Bostonba. Szóval nagyon szépen kérlek, ne akarj arról meggyőzni, hogy hagyjam el Tim-et, mert semmi értelme. Volt egy helyzet, volt választási lehetőségem….- széttártam a karomat és felvontam mindkét vállamat, keserű vonásokká barázdálódott az arcom, a sírás határán voltam, amikor határozottan bukott ki belőlem az egészre legjellemzőbb szó
– Elbasztam! Ez van! Köszönöm, hogy eljöttél, és én igazán…..- nem fejeztem be a mondatot, mert többféle befejezés volt, kezdve azzal, hogy kiadom végre magam egészen addig, hogy hálás vagyok neki. De ez megalázó kifejezés, tekintve, hogy nem hálás vagyok, hanem szeretem, még mindig, és ez nem is fog változni. Végül aztán csak állok bambán, magam elé nézve, érzem a késztetést, hogy mozdulnom kéne, ahogyan a fésülködő asztalnál megáll és a táskájában kezd kutatni, de aztán a tartása megváltozik. Igen….Mason sosem a szavaival beszélt igazán hanem a gesztusaival…a mozdulataival. Ahogyan ott áll, érzem felőle, hogy hív engem, hogy lépjek oda, hogy ha nem is csinálok semmit ne legyek távol, már így is túlságosan messze voltunk egymástól. Megteszem. Mozdulok egyet előre, és a meglepő az egészben, hogy nem esik nehezemre, van ereje valami ami magához vonz, ami odahúz. Még mindig hatással van rám. Meglepő? Nem, inkább jó érzés, hogy nem múlt el, mert ez azt jelenti számomra, hogy nem is fog. Ott állok mellette egyetlen karnyújtásnyi távolságra, de most nem érintem meg, nem simítom át a kézfejét, ahogyan gondolatban szeretném, csak állok és nézem akárha egy régmúlt időkből újjászületett festmény lenne, az enyém, a legféltettebb kincsem. Őrizném az idők végtelenségéig, és ha hatalmamban állna, akkor megrekeszteném magunkat ebben a szobában. Úgy érzem…ahogyan egykor is éreztem, hogy örökre itt tudnék lenni vele. Összezárva, tökéletesen kirekesztve az egész világot, az egész cudar életet ami úgy elbánt velünk.
– Soha nem csak a szexről szólt. Mondd Mason, nem érezted? Te tényleg nem érezted, hogy nem erről szólt?- szinte már kétségbeesetten halk a hangom, karcos suttogás a vége, és reménykedő pillantásokkal nézem oldalra billentett fejjel. Aztán sóhajtok egyet. Nem, azt hiszem tényleg nem érezte.
– Csináljuk meg a képeket, aztán…- nem fejezem be a mondatot, szándékosan. Rá bízom a döntést.  De a vége tudom, hogy úgyis az lesz, hogy reggel már otthon főzöm a kávét Tim-nek ahogyan az utóbbi években mindig. Mert még éltben van. Mert még mindig ő a férjem és nem Mason. Ostoba barom vagyok. A silány vörös szegfűt választottam az egyszerű fehér rózsa helyett. Ha másképp dönthetnék….de nem dönthetek. Több lehetőségem volt, és az utolsót én szúrtam el. Azt hiszem véglegesen. Mert ő volt aki jobban szeretett….és én voltam aki viszonozni akarta….de gyáva volt hozzá.




¨¨ Note: Sad  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 21, 2015 2:00 pm Keletkezett az írás



Diana&&Mason
I needed you and you’ve broken me


Ha valami eltörik, apró darabokra hullik, hiába próbálod, nem tudod megjavítani, soha nem lesz a régi többé. Hiába van meg minden darabja, hiába illeszted őket össze, majd ragasztod meg, a repedések ott maradnak, soha nem múlnak el, és elég egyetlen apró koccanás, egyetlen apró lökés, és megint darabokra hullik. Így nem tehetsz mást, csak azt, hogy újat veszel. De a lélekből nem vehetsz másikat, abból csak egy van, és ha az darabokra hullik, darabokra hullasz te is. Megpróbálhatom magam összeszedni, újra felépíteni, ahogy a másfél év alatt próbáltam tenni, de csupán falakat emeltem a romok fölé, és ezzel azt értem el, hogy az új falak is omladozva adják meg magukat az emlékeknek, azoknak a dolgoknak, amiket éreztem, amiket soha nem akartam eldobni, de mégis megtettem.
Ennek ellenére itt vagyok, pontosan azon a helyen, ahol Diana elvette tőlem az álmaimat. Mindent ellopott, de talán sosem volt igaz. Talán az egész csak képzelgés volt, apró reményfoszlány, édes méreg. De élveztem a helyzetet, és engedtem, hogy eluraljon az az érzés, apám minden intése ellenére rohantam hozzá, és tettem később is, mikor már Timothy a férje volt. A férfi, aki végül nyert, aki végül teljesen porig alázott. Mert nem Diana a hibás, nem csak ő, hanem Tim, aki tudta, milyen fontos nekem Diana, és elvette őt pusztán azért, mert ahhoz volt kedve. De eleinte még én is elhittem, hogy talán Ő képes megváltoztatni, az elején, mikor még fiatal voltam, de később rájöttem, hogy aki olyan, mint Tim, az soha nem változik. Rosszabb irányba megeshet, de a gödörből nem jön ki, és elmondhatatlan az a gyűlölet, amit iránta érzek azért, mert elvette tőlem a boldogságot, elvett tőlem mindent, és padlóra küldött. Tönkretett. Azt a csatát ő nyerte, és még láthatta, mikor meggyötörten hagyom el a várost, sőt az egész helyet. Messze utaztam, mert nem bírtam el azt a fájdalmat, amit okozott az az este, és a férfi, aki egykor jó barátom volt. Akkor úgy éreztem, gúnyt űznek belőlem, hogy a hátam mögött röhögnek rajtam, nem csak Tim, hanem mindenki. A város, és a helyek, az emlékek, mintha az elutazás lenne az utolsó mentsváram, és akkor az is volt. Habár nem múlt el a fájdalom tompább lett, és úgy éreztem, soha nem jövök vissza többé.
Ha rajtam múlt volna, nem lennék itt, Sydney-ben. Dianának igaza volt. Magamtól nem jöttem volna vissza se most, se évekkel később, mert nem vagyok kész befogadni azt a rengeteg régi emléket, melyekkel sebeket tépek fel, azt a rengeteg küzdelmet, amit lefolytattam. Nem tudnám ismét végigcsinálni, nem menne, főleg a tudattal, hogy ugyanúgy végződne minden, ahogy akkor. Nem akarok belefolyni, mégis érzem, hogy nem tudok kimaradni belőle. Itt vagyok vele, egy szobában, abban a szobában, ami egykor a menedékünk volt, ahová be akartunk zárkózni, ahonnan kizártuk a világot, mintha nem is létezne. Itt vagyok és kínzom magam, szavaimmal szinte eret vágok magamon, megannyi sebből vérzek még mindig, mégis próbálom tartani magam, erősnek látszani, mert nem nekem van szükségem megértésre. Engem senki nem érthet meg többé, és kezdem azt érezni, hogy Diana sem fog. Mintha elvágták volna a kettőnk közti kommunikáció lehetőségét, mintha már nem értenénk egymás szavait. Nem lát belém, nem tudja mit élek át minden egyes perccel, amit vele töltök el, nem tudja, mennyire küzdök az érzéseim ellen, amik hozzá húznak, melyek miatt nem tudom őt itt hagyni magára egyedül, hiszen megtett egy lépést. Az első lépést a menekülés felé, a nő felé, aki egykor lenni akart. Az a nő, akit mindig is láttam benne minden egyes alkalommal, mikor határozott bólintással jelentette ki, hogy velem jön. Hogy elhagyja Timet, mert velem akar jönni, én pedig minden egyes alkalommal elhittem neki, mert átéléssel mondta. Bárki elhitte volna neki, én pedig pláne, hiszen szerettem. Annyira, hogy meghalni is képes lettem volna érte, és még mindig így érzek, és nem tudom, hogy mit rontottam el. Mit tettem úgy, hogy végül ellökött, eltaszított, és a porba lökve eltiport.
Minden egyes szava, mellyel ecseteli, hogy Tim mit tett, vagy mondott, ezek a szavak csak felidegesítenek, egyetlen érzést táplálnak, egyetlen, jól ismert régi érzést ébresztenek fel, az pedig a bosszú. Azt akarom, hogy Tim szenvedjen, és apránként vegyek el tőle mindent, és mindenkit, míg végül egyedül marad. Szenvedni fog, és akkor fogom a fejéhez vágni mindazt, amit megérdemel, és az utolsó késdöfést tőlem fogja megkapni, mert meg fogom tenni, hiszen én már semmit nem veszíthetek. Másfél éve mindent elvesztettem, másfél éve én vagyok az a szerencsétlen, aki hitt a csodákban, és valahol a lelke mélyén mindig remélte, hogy Diana feltűnik majd, egy mosollyal az arcán, és készen arra, hogy új életet kezdhessünk.
Másfél éve én vagyok az az ember, aki egy olyan nővel él, aki csupán jól mutat mellette, aki érdekházasságot akar kötni, aki hisz valamiben, ami soha nem jön el többé. Én vagyok ez a férfi, az, aki már nem hisz, aki már csak felejteni akart, de most minden olyan élénken él az emlékeimben, hogy nem tudok tőlük szabadulni. Az emlékek nem engednek, az akkori érzéseimet keserűség fertőzi meg, fojtogat, én pedig már nem akarok szabadulni többé.
- Ha nem akarod, hogy segítsek, mi másért lehetnék itt? - felé fordulok, és tehetetlenségem kiül arcomra is. Nem tudom, és erre csak ő tudja választ, én már nem akarom ezen törni a fejem többé, nem akarom, mégis csak ezen gondolkodom. Mit keresek itt? Miért hívott? Mi ez az egész? Mit is érzek most? Túl sok a miért, és nincs válasz soha nem is lesz, hiába keresem, csak zárt ajtókra találok, és lassan elvesztem a józan eszem.
Ha pedig ez megtörténik, nem marad más belőlem, csak egy megtört és megsebzett férfi, aki csak felejteni akart, de mégsem tehette, mert a munkája által vissza kellett térnie a helyre, ahol csalódott, ahol egy egész életnyi terve és álma tört apró darabokra. Mégis figyelem a sebeket és a sérüléseket, figyelem, majd az arcát, ahogy keresem benne a nőt, aki régen volt. Keresem, és nem találom, ahogy nyilván ő se találja tekintetemben azt a régi reményt adó, mindig pozitív hozzáállású férfit, mert eltűnt. Ezt tettük egymással, ezt tette velem. Én mégis itt vagyok, kérnie sem kellett, rohantam hozzá, tudni akartam, hogy van, mert még mindig jelent valamit. De ő miért hívott? Miért engem? Megint kérdések rohamoznak meg, és lassan úgy érzem, hogy a szavai, és a saját ki nem mondott kérdéseim által sarokba szorulok, közrejátszok benne és tehetetlenül fordítom el a fejem. Tim bántja őt, én pedig semmit nem tehetek ellene, nem menthetem meg, és ez a legrosszabb az egészben. Nem akarja, hogy megmentsék, és akár fejre is állhatnék, se fogja megtenni a lépéseket. Fáj? Igen, még mindig. Összetör? Ennél jobban már képtelenség lenne összetörni engem, mint amilyen mélyen most vagyok.
- Mit kellene tenned? Küzdened, és foggal-körömmel harcolnod a szabadságodért, saját magadért, és azért, hogy Tim börtönbe kerüljön, és ne bánthasson többé! Ezt kellene tenned, nem megalkudnod a helyzettel! - ismételten felcsattanok, mikor meghallom a kérdést, ismételten felbosszant a helyzet, de talán le se nyugodtam. A hurok szorul körülöttem, megbéklyóz a sok emlék, nem bírok velük.
Szavai elérnek, és egyre jobban áttörik a gátat, a falat, mely körül vesz. Szóba kerül az este, mely minden egyes nappal eszembe jut, ő beszél, én pedig nem szólok közbe. Csak nézem őt, próbálom tartani magam, de nehezen megy. Képtelen vagyok rá, és sarokba szorít. Már nem én teszem magammal, és a ki nem mondott kérdéseimmel, hanem ő teszi ezt a szavaival, ahogy rám néz, ahogy ajkaival a mondatait formázza, ahogy a tekintete sok dologról árulkodik, túl sok mindenről, melyet egyszerre nem tudok befogadni, képtelenség. Nem megy, és már nem akarok tovább harcolni. Én csak el akartam felejteni mindazt, ami ide kötött, de nem lehet. Lehetetlenség egy életnyi felejthetetlen pillanatot kitörölni. Lehetetlenség. Ő az én másik felem, mindig is az volt attól a perctől kezdve, mikor megláttam ő a boltban, csak akkor, gyerekként fel se fogtam ezt. Csak egy barátra vágytam, akit nem az apám választott, hanem én. Egy barátra, akivel önfeledten nevethettem felnőttként. Akivel végül több dolgot megosztottam, és mégis kifolyt a kezeim közül. Nem tudtam megtartani őt.
Vesztettem.
- Rendben van. Maradj vele. Tégy úgy, akár életed végéig. Nem próbállak meggyőzni arról, hogy képes vagy egyedül megélni, egyedül boldognak lenni, ahogy arról se foglak meggyőzni, hogy igenis képes vagy erőssé válni és felvenni a harcot ellene. Én hittem, hogy képes vagy rá, de el kell fogadnom, hogy nincs így, nem igaz? - már a pipereasztal előtt állok, és hiába nézem a saját tükörképem, nem látok mást, csak a meggyötört arcom, mintha visszacsöppentünk volna az időben. Hogy feladtam? Talán igen, mindenesetre jelen pillanatban úgy érzem, felesleges küzdeni, hiszen nem akarja ezt. Nem vagyok a szavak embere, tudja nagyon jól, és nem vagyok finomkodó. Olykor elég nyers vagyok, olykor pedig csak a testem beszél helyettem, ahogy most is. Mindennél jobban vágynám azt, hogy nyugodt legyek, mindenné jobban akarom, hogy ne érezzek így, hogy rendet tudjak tenni önnön lelkemben, de nem tudom, mert ő is itt van, ő az, aki miatt ezt érzem, és a szoba, ahol vagyunk, ahol az emlékek fojtogatnak, pedig nem tudok ellene tenni, és talán már nem is akarok. Talán ez az utolsó találkozásunk? Az utolsó utáni? Úgy érzem, többé nem látom majd, hogy ő nem fog majd keresni, nekem pedig szükségem van rá, hogy lássam. Nem tudom, miért érzem ezt, de ez az érzés kerít hatalmába, miközben kezem megremeg a szék támláján.
Szavai egyszerre löknek el, és a félbehagyott mondatai ugyanazzal a mozdulattal húznának vissza, de már nem engedek, félek attól, hogy pofára esek, félek attól, hogy nem vár rám más az út végén, csak egy pofon, egy nevetés, egy gúnyolódás kíséretében a fejemhez vágott mondat: „Nem bízom benned, soha nem bíztam!” Nem akarom, hogy elvegye tőlem mindazt, amit felépítettem, de romokra nem lehet várat építeni, még mindig nem.
- Akkor úgy hittem, hogy kölcsönös, hogy... - fordulok felé, de nem számítok a közelségére, nem számítok semmire már. Tudtam, hogy közelebb sétált, érzem őt még mindig a közelemben, hatással van rám, de nem gondoltam volna, hogy a közelsége ilyen hatással taszít a földbe, mintha egy pillanat se telt volna el. Tekintetem ajkára siklik, majd próbálom ismét felvenni a szemkontaktust. - De már nem tudom, hogy mit higgyek... Azt sem tudom, én mit érzek... Honnan kéne tudnom, hogy másfél éve te mit éreztél? - megcsóválom a fejem, majd a tükörképem felé pillantok ismét keserű mosollyal bólintva, ahogy ismét a képek kerülnek szóba. - Igen, hogyne a képek... - ismét ránézek, majd elfordulok. Az ablakhoz sétálok, majd vissza a falhoz, végül annak támasztom a hátam, és csak őt nézem. Ha szemben van velem, akkor az arcát, ha nem, akkor csak a hátát figyelem, az apró részleteit, amiket nagyon jól ismertem. Még most is érzem ujjaim alatt bőrének természetes selymességét, és az érzést, amit az érintése okozott, még most is érzem, ahogy képes volt megnyugtatni, és elűzni a mostanihoz hasonló érzéseimet, de most nem teszi. Már nem érint, már nem űz el semmit, mert ő okozza azokat. Ezért mindent egy lapra teszek fel, miközben a földre rogyva húzom fel a lábaimat, és megtámaszkodom a térdemen.
- Mikor utoljára megkértelek, hogy gyere velem, hogy vigyázzak rád... Két jegyet vettem Bostonba, mert hittem abban, amit mondasz, hittem abban, hogy velem jössz - kezdek beszélni, és elfordítom a tekintetem, képtelen lennék a szemébe nézve mondani, képtelen lennék végigmondani, amit akarok, ritka pillanatok egyike az, amikor megtörik nálam a jég, és a múlt kudarcairól beszélek. - Elképzeltem, ahogy majd megkérem a kezed, majd oltár elé vezetlek. Elképzeltem a gyerekeinket, ahogy egymás mellett öregszünk meg. Elképzeltem, ahogy megmutatom az első hót, vagy azt, amikor megmutatom a szülőfölded. Annyi mindent elképzeltem, amit te pillanatok alatt elvettél tőlem, mintha egy gyerektől vennéd el a játékát, úgy vetted el ezt tőlem, és rá kellett jönnöm, mindaz, amit hittem, amit gondoltam, amit reméltem, hogy birtoklok, sosem volt az enyém, és már soha nem is lesz - lehajtom a fejem, nem akarok a szemébe nézni. Naiv voltam, hittem a csodákban, és a mesékben. Hittem, hogy engedi, hogy boldoggá tegyem, hogy megmutassam, képes vagyok rá, hogy vigyázni fogok rá, de nem jutottunk el odáig. Esélyt sem adott rá, én pedig összetörtem.
- Itt nem csak arról van szó, hogy összetörtél, hanem arról, hogy hitegettél. A legjobb barátodat. Hogyan higgyem el ezek után, hogy viszont szerettél szerelemmel, hogy nem csak szex volt? Mégis hogyan? - felnézek rá, érzelemmel teli tekintettel, végül inkább tenyerembe temetem az arcom, halántékomat masszírozva, mert a lüktető fejfájás nem múlt el, csak erősödött. Mintha összeköttetésben lenne a háborgó lelkemmel, mely több sebből vérzik, és már soha nem múlik el. Egyedül maradtam, mindig is egyedül voltam, de az érzés, és az érzés felismerése két külön dolog, teljesen más folyamat. Én pedig csak most döbbentem rá, hogy hiába vesznek körül, mindig is egyedül voltam, és most még jobban megijeszt, hiszen mellette eddig nem így éreztem, mellette otthon voltam, de most olyan távol van tőlem, hogy soha nem fogom már elérni, és rádöbbenek, hogy Diana többé nem lehet az enyém, hogy soha nem ér hozzám többé úgy, ahogy akkor tette, mikor rossz napom volt, és többé soha nem lesz meg az a bizonyos összhang közöttünk, mert azt elvitte a szél, mikor elmentem, mikor eltaszított magától akkor este...

©


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 22, 2015 10:45 am Keletkezett az írás






Mason & Diana




Itt vagyok. Lélekben mindig is itt voltam. A bútorok ismerősként köszönnek vissza ahogyan a patthelyzet is. Időnként azt érzem, hogy túl sok a levegő, túl sok én mégis fuldoklom benne, mert a távolság ami közöttünk van felemészt mindent, magába szippant, akárha egy erőszakos örvény lenne. Tudom mit kellene tennem mégis csak egy pár lépést tettem meg ez irányba. Tudom mi az amit kellene mégis egy helyben toporgom, mintha ugyanaz a gyáva asszony lennék akit maga mögött hagyott. Meglehet így van. Meglehet soha nem voltam erős, ő tett azzá. Hogy szeretett. A falak szinte rám borulnak, darabonként mállanak szét a testemen a bennük megrekedt emlékek. Nem erre van szükségem újabbak kellenének, mintha feléltem volna őket, mintha Mason visszavette volna mindegyiket azzal, hogy visszatért, és nem ad többet. A függője vagyok annak ami volt a számomra és úgy érzem még lehetne, ha bátrabb lennék. De már nem vagyok. A másfél évnyi távollét szépen lassan tett magányossá, olyanná amilyen akkor voltam amikor rádöbbentem a férjem nem fog változni. Amikor kétségbeesve hívtam fel őt, hogy nem bírom tovább, hogy el akarok válni, hogy bármit megtennék azért, hogy megszabaduljak Timtől. Az első ilyen próbálkozásomnál a férjem a hálószobánk ágyának vasrácsához kötözött és órákon keresztül hallgattam hogyan szidalmaz a szavaival is. Hogyan űz gúnyt a barátságunkból Mason-el, hogy próbálja kicsinyíteni őt a szememben, és ha még tudta is, hogy ezzel nem fog célt érni folytatta. Nem hagyta abba szinte egyetlen percre sem. A szavai szépen lassan jobban fájtak mint a tenyerének végül az öklének meg nem szűnő csapásai. Aznap éjjel a fürdőkádban aludtam ezredszer is megbecstelenítve testben és lélekben egyaránt. Nem tudom hogyan voltam képes folytatni, ahogyan azt sem, hogy Mason nélkül mikor adtam volna fel. Segíteni akart nekem, ám későn döbbentem rá mennyi mindent elvettem tőle és cserébe üresen hagytam őt. Kifosztva és reményvesztve. Nekünk nem voltak sétáink, nem voltak olyan boldog és önfeledt óráink ami másoknak kijárt, amit mások megéltek. Nekünk csak ez a szoba jutott, ennek az olcsó külvárosi motelnek heti kétszer két órája, mert én túl gyáva voltam többet adni neki. Nem tudtam viszonozni, nem tudtam hogyan lennék képes rá. Mégis valahányszor fájt valami hozzá menekültem...egykor nagyon régen talán igaz sem volt, mint valami mese az örömet is megosztottam vele, adtam az enyémből az utolsó kis morzsából is, pedig kevés jutott. Az olyan gyermek, aki idegenként jut egy országba aminek még a nyelvét sem beszéli, örökké idegen marad, hiába itt nő fel. Mintha a szíve mindig máshova húzná, mintha érezné, hogy nem ide tartozik. Nekem más volt a hazám, de az otthonom ott lehetett volna ahol szeretni tudok. Mason mellett. Talán azért érzem sértve magam, és azért vagyok jobban összezavarodva a kelleténél, mert tudom, hogy igaza van, hogy én voltam a gyengébb én voltam aki az egész álmot egyetlen mondattal elroppantottam, aki nem tudta hogyan tegye őt boldoggá. Pedig olyan keveset kért, annyira ott volt a szemeiben a cselekedeteiben, ahogyan magához vont, ahogyan az arcomat simította át, ahogyan egy egy ütésnyomon otthagyta a csókja nyomát. Gyógyított minden másodperc amit vele töltöttem. Már nem éreztem reménytelennek a helyzetet, láttam a kiutat, amikor vele lehettem. Hamis álomkép talán igaz sem volt soha csak én csaptam be magunkat, hiszen még álmodozni is gyáva voltam. És most mit teszek megint? Ahelyett, hogy a régi sebeinket óvón és féltőn tisztogatnám a szavaimmal igyekeznék helyrehozni, a cselekedeteimmel mélyítem el. De mégis kihez mehettem volna? Kihez futhattam volna? Nem miattam volt itt, én mégis őt kerestem, még mindig mert nem múlt el, soha nem múlt el, és rá kell döbbennem, hogy nem is fog. Nekem ő a másik felem, a lelkem azon darabja, aki megszületett bennem. Ha lett volna hazám, akkor az is ő lett volna. Álmaimban oroszul beszélt hozzám, álmaimban dúdolt nekem, halkan ringatva álomba....ismét. Nem féltem ha vele voltam és rettegtem amikor nem. A közelsége nyugtatott meg. Miért nem tettem hát? Azt hiszem ha igazán mélyre ások akkor az volt a legnagyobb bajom, hogy túlféltettem ezt a kapcsolatot, hogy attól rettegtem mikor fog benne megjelenni Tim, hogy mikor lesz képes a nehezen dédelgetett kis világomat szétrombolni, és pusztulást hagyni maga után. Mason nem hagyta volna, tudom, hogy nem, miért nem voltam erősebb, hogy megtegyem? Ha elveszítünk valakit, vele együtt veszik el minden amit adott magából nekünk. A távozása után értettem meg, hogy az erőm belőle merítettem, hogy ő volt az aki képes volt minden jót kihozni belőlem, és erre senki más nem lesz képes soha. Hogyan lehetnék boldog mással, amikor maga a szó nekem őt jelenti? Ott állok hozzá annyira közel, hogy ha akarnám megérinthetném, és tudom, hogy ezt kellene tennem, de a kezem nem mozdul, mintha visszatartaná valami. Lassan mozdítom éppen csak rezdül, de már hullik is vissza amikor felém fordul és nekem szegezi a kérdést. Ajkaimat nyitom, de csupán egy félszegen rezdülő sóhajra futja, alig hallhatóan nyögök fel, és pillantok vissza rá. Nem hazudhatok neki, többé nincs hozzá jogom, de az igazság elhallgatása is hazugság. A pilláim lassú csapásokkal súrolják az arcomat, az ajkaim cserepessé száradnak a sóhajom súlya alatt, aztán összezárom, és mintha a gondolataimba temetkeznék, holott azt hiszem a megfelelő választ keresem. Az igazat.
- Ha azt mondanám azért vagyok itt mert számítasz nekem még mindig, akkor elhinnéd? Van még szavam amiben bízni tudsz? Miben különbözne a nyilvánvaló igazság a hazugságtól? Te nem tudsz bízni bennem többé. Azután a nap után már nem, és hidd el nem hibáztatlak érte. Én vagyok az utolsó ember akinek ehhez joga van.- csendes a hangom, alig hallható suttogás, mintha félnék a saját kimondott gondolataimtól is. Őszinték, minden amit mondok, és még akkor is az leszek hozzá ha nem hiszi el nekem.
- Mindettől függetlenül csak ezt tudom adni még mindig. Mert én sosem voltam elég erős, és soha nem voltam semmihez elég bátor vagy vakmerő. Pedig azt kellett volna, egyszer az életben azt kellett volna!- megbicsaklik a hangom, hiszen rádöbbenek, hogy olyan kevés hiányzott hozzá, hogy akkor tényleg vele menjek. Csak egyetlen apró kis momentum. Ott egyensúlyoztam a szakadék szélén, és ugrottam volna, én utána ugrottam volna, mégis csak néztem ahogyan aláhullik. Az elutazása napján ott voltam a terminálban, és néztem hogyan emelkedik a magasba a bostoni gép a fedélzetén Mason-el. Az álmaimmal a be nem teljesült reményemmel, egy fehér rózsák közé zárt több évtizedes bánattal. Nem voltak könnyeim, addigra már nem, egy kendő volt a fejemre kötve, fekete ballonom elnyűtten borult el a testemen, mintha gyászoltam volna. Szemeim a napszemüveg mögül figyelték a világot, amely a szűrt üvegen át homályba burkolózott, ahogyan a jövőm is. A távolodó géppel együtt messze szállt vágy, boldogság, a szabadság iránti vágyam.... az előttem lepergő órák emléke volt ami megmaradt, ez volt, amelybe olyan erősen kapaszkodtam, ahogyan teszem most is, amikor vele szemben állok meg. Tétován mozdulnék, de megint visszafogom a mozdulatot. Felcsattan, de nem rezzenek össze, ahogyan Tim egyetlen halk hangjától teszem. Nem félek, mellette nincs miért, a keserűség beszél belőle tudom, ahogyan többször is együtt létünk során, ugyanígy lemondott rólam. Először dühösen szólított fel a küzdelemre, aztán legyintve hagyott magamra. De valójában sohasem tette....mindig ott volt ahogyan most is itt van.
- De igaz. És sajnálom....én tényleg Mason, annyira...én csak azért vagyok itt veled mert nekem mindig ott volt a helyem ahol te voltál. De ennyi a távolság ameddig a pórázom terjed, ennyi amit adhatok. Akkor is ennyi volt, és azt hittem elég lesz, hogy elégnek kell lennie, de ostoba voltam. Mindketten többet akartunk, és egy idő után én hagytam, hogy a pórázt tartó kéz visszarántson, holott hagynom kellett volna, hogy lecsatold rólam.- beszélnem kellene még neki, elmondani mindent amit akkor éreztem, ott a reptéren, ahogyan utána bementem dolgozni mintha mi sem történt volna. Mintha nem egy órával korábban tört volna ezer darabra az összes reményem. Érzem, hogy még egy mondat és közelebb lépek, de ebben a pillanatban fordul el a tükörtől és sétál vissza az ablakhoz, én pedig megint távol vagyok tőle, ahogyan eddig is. Elbeszélünk egymás mellett, és tudom, hogy annyira kevés hiányzik, hogy nem attól kellene félnünk, hogy minden újra a felszínre kerül nem attól, hogy megint erről kell beszélnünk. Hanem attól, hogy ezúttal sem találunk megoldást, hogy ugyanott folytatódik, ahol másfél évvel korábban abbahagytuk. Nem vagyok erősebb, és ő is megváltozott. Ezek a hónapok sokkal többet kivettek belőlünk, bár talán van abban valami varázslatosan egyszerű, hogy az az érzésem soha nem távolodtunk el egymástól. Megtörhettünk és talán kicsit csendesebbek lettünk, talán dédelgetjük magunkban egymás emlékét de még mindig itt vagyunk, parttalan folyóként zubogunk tovább rántva magunkkal az egész világot. Mert aki mindent elveszített annak semmi nem drága többé. Én tudom, hogy mit érzek, hogy mit éreztem korábban, hogy mit éreztem egykor, csak az áldozat, az hiányzott belőlem, hogy miatta mindent feladjak. Ő megtette volna egyetlen szó nélkül, én tétováztam, végül hamis szavak mögé burkoltam be magam és azt gondoltam ez majd megvéd. Nem védett meg, hanem még jobban kiszolgáltatott, a saját érzéseimnek. Hiányzott, nem is tudom elmondani mennyire, és nem akkor a legjobban amikor Timothy megvert, hanem azokban az egyszerű hétköznapi pillanatokban amikor meg tudtam volna vele osztani azt amikor végre egy kis időre boldog lehettem. Amikor egy idős nő a karjaim között aludt el, mert hiányzott neki egy ölelés, amit már harminc éve nincs kitől megkapjon. Én akkor megadtam, tudtam adni valamit. Vagy amikor egy gyereknek az üzletben csokoládét vettem, mert nem volt nála elég pénz, hogy kifizessen mindent amit vásárolt. Tudtam adni végre én is valamit, mert ismertem az érzést, hogy milyen szegényebbnek lenni egy öleléssel, egy csokoládéval....tudtam milyen szegényebbnek lenni a legjobb barátommal, a férfival akit szerettem, és elárultam. A mozdulatban rekedek, ahogyan lerogy a földre, és a szavai belém vájnak, egyre mélyebbre, amíg el nem jutnak a lelkemhez és darabjaira szednek. Én voltam az áruló, ő volt az áldozat. Mint ahogyan most is. Nekem csupán a testem fáradt el most, neki az egész lénye. Olyan megtört amilyennek soha nem láttam még korábban és én tettem ezt vele, ahogyan teszem most is. Nem kellett volna idehívnom, de ha nem teszem akkor mindkettőnknek fájna, még jobban ha tudomást szerezne róla. Az ismerős és szokásos patthelyzet, amiből valakinek feloldozást kell nyújtania. Az álmai elém peregnek szilánkonként, ahogyan elképzelt egy lehetséges jövőt, amit én is megtettem, én is hittem benne, ahogyan ő hitt bennem. Rámzúdul minden amit eddig visszatartottam, ahogyan akkor ebben a szobában elküldtem, végül aztán megadom magam neki, meg kell adnom. Csak állok ott leforrázottan és ezek azok a szavak amelyek ellen még egy minimális ellenérvem sincs. Nekem szegezi, de nem vár rájuk feleletet, mást vár, amit továbbra sem tudok neki megadni, újabb két órákat pedig nem érdemel, soha nem ezt érdemelte volna. Kitaszított, lelkem legdrágább darabja, akit méltatlanul a porba dobtam. Nem becsültem meg eléggé. Lassan fordulok meg, ahogyan látom lehajtott fejjel, mint egy büntetésben lévő gyerek, és minden bizonnyal így is érezte magát. Idejött, hogy segítsen rajtam, én pedig újra csak eltolom magamtól. Meddig lehet egy embert bántani még? És én miért csak erre vagyok képes? Miért nem tudom őt boldoggá tenni? Mert ahhoz, hogy megtegyem szabadnak kell éreznem magam. Egy rabságban lévő madár, soha nem lesz képes dalolni, csak reményvesztetten trillázni. Nehezen mozdulnak a lábaim de mégis elindulok újra felé, újra megtöröm a távolságot, megint túl soknak érzem. Mint amikor gyermekkorunkban folyton elfutott az ölelés elől, mégis ő volt az aki a következő pillanatban ajkbiggyesztve követelte azt, holott azt hiszem mindig is nekem volt nagyobb szükségem rá. De talán mindegy is ezesetben, hogy ki akarta jobban...mindegy, mert mi egyek voltunk, örökké azok maradunk. Csak van egy árnyékunk, amely ott lebeg felettünk szüntelen, amelyet én lennék képes messze űzni mégsem tudom megtenni. De ez a lépés, amelyet megteszek felé, az első aprócska, majd még egy és pár pillanat múlva ott állok fölé magasodva, hogy aztán lassan guggoljak le. Fáj minden mozdulat, finom fel is szisszenek közben, de nem számít. Igazán. Vele szemben ülök le török ülésben, majd csúszok közelebb, annyira, hogy a sípcsontjaink összeérjenek, és kezemet finoman helyezem a karjára, amely a lábain pihen. Nem simítom át, egyszerűen csak ráteszem és nézem őt. Tényleg ezt tettem vele? Mintha évszázadokat öregedett volna, mintha a történelem összes vihara megtépázta volna.
- Nem tudom hogyan. Csak azt tudom mi volt az igaz és mi nem. Nem a szavak miatt, hanem mert érzem. Ha valaki számít, akkor időnként....helyenként szükséges olyasmit tenni ami nem feltétlenül jó, de adott pillanatban azt érezzük helyesnek. Minden alkalommal....én minden alkalommal veled akartam menni. Nem hitegettelek, nem hazudtam. Abban a pillanatban csak azt akartam. Veled megosztani mindent. Ahogyan te osztottad meg velem gyermekkorunktól kezdve mindenedet amid csak volt. Nem sajnálatból, hanem mert  a kezdetektől éreztük talán, hogy ez több. Mintha egy régi, egy múltból újraéledő kapcsolat lenne a miénk, amely bármit is teszünk, bárhol is vagyunk újra és újra visszairányít a másikhoz. Nem érzel ebben az egészben valami sorsszerűséget? Mert én igen.- az álla alá vezetem finoman a kezem és egy ideig gondolkodom, hogy kényszerítsem, hogy rám nézzen, de aztán meggondolom magam, és a tenyerem csak egyszerűen az arcára simítom. Ha nem hisz a szavaimnak, hinnie kell annak az érintésnek amellyel a barátságunk kezdete óta nyugtattam.
~ Olyan jó meleg és puha a tenyered~
~ Ha lehunyod a szemeid még jobb lesz~

Ez a mozdulatom válasz volt a hogyan kérdésre, válasz volt mindenre amiben esetleg kételkedett. Félrebillenő fejjel néztem őt, és éreztem ahogyan átjár az a régi érzés, és éreztem a fájdalmát és éreztem, hogy bennem is eluralkodik. Osztozni akartam vele ezen. Az akartam lenni akinek látni akart, aki mindig is voltam számára, csak fogalmam sem volt hogy kezdjek hozzá.



¨¨ Note: Sad  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 22, 2015 3:28 pm Keletkezett az írás



Diana&&Mason
I needed you and you’ve broken me


Akartam, hogy igaz legyen. Minden egyes reménytelen percben, mely reménnyel hitegetett, elhittem, hogy igaz lehet, hogy a kettőnk közti kapcsolat több, mint amit ember valaha el tud képzelni. Olykor hittem is, olykor láttam magam előtt a lehetséges jövőt. Az esti sétákat, a meghitt vacsorákat, az utazást, mellyel kiengesztelem a sok munka miatt. A spontán meglepetéseket, és azokat, melyek jelképeznek valamit, mint a fehér rózsa. Vágytam arra, hogy igaz legyen minden, amit elképzeltem, hogy valóssá váljon az, melyet még álmodni mertem csak, de nem történt meg. Lehetetlen álom volt mind, már az elején. Eszembe se juthatott volna ajkának érintése, gyengéd simogatása, mely elviszi a haragot, és mássá alakul át. Eszembe se juthatott volna a vágy, fel sem ébredhetett volna bennem, mégis megtörtént azon az estén. Pontosabban abban a pár órában, melyet akkor együtt töltöttünk, melyben képtelenek voltunk parancsolni a vágyainknak. A fülledt szoba akkor nagyot fordult velem, és minden a feje tetejére állt, felszakítva egy gátat, mely mögött az iránta elrejtett érzéseim hevertek kimondatlanul. Akkor este engedtem az érzésnek, és magával rántott, egyre mélyebbre vitt, és minél jobban belementünk, annál jobban akartam a folytatást. Minél több alkalommal érezhettem őt, minél többször engedtünk a nyers, fullasztó vágyainknak, a belső figyelmeztető hang annál halkabb lett. Az a hang, mely eddig megóvott, mely figyelmeztetett, egy nap elnémult, többé nem szólt, többé már nem volt más, csak én. És nem érdekelt mi lesz, mert akkor tudtam, sőt bizonyos voltam abban, hogy jön velem, hogy Boston lesz az otthonunk, hogy ott éljük majd le az életünket abban a házban, amit most Dorothy-val osztok meg, mely soha nem lesz már az otthonunk, pedig mindennel rendelkezett, amit Diana szeretett volna. A nyugalom szigete volt, mégis minden egyes sarokban emlékeket kerestem, de nem voltak. Hogyan is lehettek volna, ha akkor régen, másfél évvel ezelőtt minden megszakadt.
A közös jövőnkbe vetett hitem eltűnt, és más vette át a hitét. Már önmagamat sem ismerem meg olykor a tükörben, már nem látom azt a tekintetet, mely mellette jellemzett, már nem látok semmit, csak egy férfit. Egy olyan embert, aki a szakmájának él, aki kerüli a helyet, ahol megannyi emlék várta, ahová vissza kellett jönnie, és az emlékek keserűvé váltak. Mintha minden elromlott volna, mintha méreggel itatta volna át őket egy nagyobb erő, egy kísértő árny, mely igazából nem több egy féregnél. Elvettek tőlem mindent, és tudom, hogy soha nem lesz többé az enyém. Hogy többé nem csókolhatom, hogy többé nem ölelhetem, nem érezhetem bőrének érintését az enyémen, hiába akarom. Még ha Tim nem lenne, akkor se mernék nyitni többé, hiszen rettegek. Egyszer már apró darabokra tört, bármikor máskor újra megteheti, mert fél, vagy, mert nem akar többé már. Lehet, hogy régen ez meg se fordult volna a fejemben, de most szinte másra se tudok gondolni, csak arra, hogy óvnom kell magam, az összetört lelkem, és még azt a hatalmas tátongó űrt is védenem kell, mert ha még nagyobbá válik, abba talán belehalok. Ha pedig nem történik meg, lassan elvesztem majd a józan eszem, és valamelyik zárt osztályon kötök majd ki.
Nem akartam őt elveszteni, nem akartam elmenni, de megtörtént, és elmennem is muszáj volt. Elfogadtam az állást, mert hittem, hogy jön velem, elfogadtam apám szavait, és semmi nem tartott vissza. Az az este lett volna az indulásunk estéje. Az este, mely mindent megváltoztatott volna, és meg is történt, csak éppen nem a jó irányba. Most megint menekülni akarnék, messzire futni, vissza Bostonba, mégse vagyok képes őt itt hagyni. Pedig már az állásom elvesztése, vagy a meg nem kapott kinevezés sem érdekel már. Csak az, hogy ne érezzek úgy, ahogy most. Hogy ne érezzem ezt a keserű fájdalmat, ezt a tehetetlen haragot, mellyel szembemegy az érzés, mely sose múlt el. Csupán a hiánya elvette előlem az iránta érzett vágyat és szerelmet, a fájó szavai mindezt a háttérbe szorítva hitették el velem, hogy már nem érzek mást, csak mérhetetlen csalódottságot. Olykor azt kívántam, bár elfelejthetnék mindent, ami Sydney-ben történt, olykor felelőtlenül keveredtem tűzharcba, mert nem érdekelt, mi lesz velem. Nem érdekelt, mit hagyok hátra, csak felejteni akartam, és azt, hogy ne fájjon, olykor viszont makacsul ragaszkodtam az emlékeimhez, melyeket az alkohol ködös mámora tett valóságossá. Mégsem voltam boldog, csupán másfél év alatt lenyugodtam végre, és engedtem, hogy egy olyan személyiségem keljen életre, ami megérett a kinevezésre, ami megérett az apám dicsérő szavaira, mely megérdemli azt, hogy megbecsüljék. Ezáltal egy olyan férfivá váltam, aki rideg, aki a munkájának él, és aki soha többé nem mosolyog őszintén. Akinek a tekintetéből nem olvas ki senki semmit. Megtanultam hazudni, nem engedni, hogy a tekintetem eláruljon, és tartottam is magam ehhez, de Diana mellett képtelen vagyok. A felvett szokásaim elhalványulnak, én pedig megadom magam annak a fájdalmas kavalkádnak, ami bennem uralkodik, ami ellen nem tudok mit tenni, mert kivédhetetlen. Mert soha nem hagytam időt magamnak arra, hogy feldolgozzam mindazt, ami egykor itt történt. Hogy elfogadjam a döntését, és megbékéljek a tudattal, hogy soha nem lehet az enyém.
- Ha azt mondanám, hinni akarok neked, csak nem megy, elhinnéd? Bármennyire szeretnék, bármennyire hinni akarok neked, valami nem engedi... Szóval igazad van. Nem tudok bízni benned, mert összetörtél. Honnan tudjam, hogy nem történik meg még egyszer, honnan kellene tudnom, mit tegyek? Már önmagamban sem bízom... - olyan őszintén beszélek hozzá, hogy abba én magam is beleszédülök,
szinte elvesztem a talajt a lábaim alól, még szerencsém, hogy a szék támláját szorítom szinte elfehéredett ujjakkal, majd döntök. Ő túl közel jött, én pedig nem bírom el a közelségét, és nem azért, mert nem szeretném, hanem pontosan azért, mert mindennél jobban vágyni kezdtem rá. Nem tehetem meg ezt többé, nem engedhetek a vágyaimnak, ő már máshoz tartozik. Mindig is máshoz tartozott, soha nem hozzám, csak bolond, szerelmes fejjel azt gondoltam, hogy nem igaz. De az volt. Tim akkor is uralta, ha a közelben sem volt, akkor is hatást gyakorolt rá, ha említésre se méltattuk. Mindenhol ott volt. A mosolyában, a pillantásában, és az ütései nyomán is, amelyeket nem tudtam eltüntetni egyetlen érintéssel, vagy gyengéd csókkal, mert ezek mélyebben voltak. Bár közel sem olyan durvák, mint a mostaniak, de tudom, hogy már akkor is ott volt mindenhol. Megmérgezte a kettőnk közti köteléket, megtépázta, és minden bizonnyal jót röhögött a markában, mikor megtudta, hogy elmentem. Biztos vagyok benne, hogy az volt a legjobb napja életében, azt gondolta nyert, és Diana örökre az övé lett. A helyzet iróniája, hogy én is ugyanezt gondoltam. Hogy ő nyert. Hogy Diana már nem lesz az enyém, és most is pontosan ezt érzem. Mintha visszatértemmel az idő is visszapördült volna másfél évet, és ugyanazt érezném. A boldogságom akkor beárnyékolta a tudat, hogy elveszthetem, de most nincs mit vesztenem. Ezért más mégis ez a találkozó, hiszen másfél éve mindent elvesztettem, már nem veszthetek mást, mint a méltóságomat azzal, hogy elvesztem a józan eszem, és a falnak támaszkodva rogyok alá, mint egy durcás gyermek, aki nem kapta meg azt, amit akart. És a helyzet az, hogy ez az igazság. Minél inkább vágyunk valamire, annál távolabb kerül, és a végén rájövünk, hogy a vágyott dolog soha nem is volt a miénk. Ezt érzem most. Álmokban hittem, melyek meg se történtek, álmokat dédelgettem, melyeket valóra akartam váltani, mára nem maradt semmi. Pontosan ezért dolgozom annyit, amennyit muszáj ahhoz, hogy felejtsek. Bostonban ez még megy is, de itt, ahol minden lépésemmel emlékekbe botlok, itt nem megy.
„Diana, te nagyon erős lány vagy. Irigylem ezt”
„Dehogy vagyok erős”
„De igen. Aki képes volt kirángatni engem a gödörből, az nagyon erős ember, ezt sose feledd! Te tettél engem is azzá”

Emlékfoszlányok, gyermeki hangok jutnak el a fülembe, elfeledtetve velem a választ, melyet adni akartam, elfeledtetve egy röpke pillanatra a helyet, ahol most vagyunk. Egy újabb rajzolódik ki, egy farönk a kertünk végében, egy titkos hely, melyről csak ketten tudtunk. az volt a mi helyünk, és az is maradt. Egy emlék apró részlete, melyre talán már csak én emlékszem, talán csak bennem él, lehet, a valóságban már semmi nem maradt belőle.
- Hagynod kellett volna, igen. Hagynod, hogy felszabadítsalak, és általa én is szabad lehessek. De nem tetted, és nem tudok változtatni rajta, hiába is akarnék. Én voltam az, aki többet láttam mögé, aki, mert álmodni, és hitt az erődben. Ez mind én voltam. Később én voltam, aki feladta. Mert ezt tettem. Képtelen lettem volna tovább maradni a szégyennel, amelyet akkor éreztem. Elbuktam. És a történet itt ért véget - szavaim lemondók, mégis apró reményt keltenek, hiszen érezhető bennük az érzés, mely soha nem múlt el. Soha nem engedtem el, és nem is akarom megtenni. A tekintetem elárul, és én hagyom, hogy így legyen, mert nem tudom kimondani azt a szót többé. És mégis, ha valaha egyszer sikerülne, ki tudja, hogy addigra Diana még mindig itt lesz, ki tudja, hogy engem fog hívni, vagy menet közben rájön, hogy már nem vagyok ugyanaz a férfi, aki másfél éve voltam, és végül ő mondja ki végleg az ismeretségünk végét. Egyszer már megtette, egyszer oly könnyedén vetett véget neki és tört össze pár apró szóval, pár - másoknak jelentéktelen, de nekem annál többet jelentő -, szóval, melyekkel képes volt engem messzire űzni. A kezében tartotta a szívem, a lelkem és az egész lényem, ahogy én is az övét. Legalábbis hittem, de elvette tőlem, és az enyémet apró darabokban adta vissza, én mégis itt vagyok, mert még mindig hatást gyakorol rám. Erős, soha el nem múlót, mellyel nem tudok kezdeni, melyet más nem érthet meg, csak ő, és én.
Most pedig ismét itt vagyok, egy szobában, vele, és egyik részem azt kívánja, bár ne érezne semmit. Bár csak egy álom lenne, mely ébredés után kellemetlen érzést hagy maga után, de nem így történik. A fejem lüktet, kimondott szavaim engem is fojtogatnak, talán nem kellett volna a tudtára hoznom, mennyire naiv és irányítható voltam általa. A kezében volt a döntés, mintha ő vezette volna a kocsit, majd gondolt egyet, és kiugrott, engem pedig hagyott a fának rohanni, hadd szenvedjek, mégsem ezért haragszom, mégsem ez bánt a legjobban, hanem az, hogy nem láttam előre, nem tudtam, hogy ez lesz a vége, nem gondoltam, hogy valaha egyszer majd ont ő fog összetörni, én pedig egyedül maradva próbálom felépíteni magam. De alapjaiban rontottam el mindent, hiszen a romokat csak elsimítottam, nem hagytam időt magamnak, nem akartam gondolni rá, nem akartam, érezni sem.
Pontosan úgy, ahogy képtelen vagyok ránézni, mert nem akarom, hogy olvasson belőlem, nem akarom, hogy lássa, mit élek át, mégis érzem, ahogy közelebb lé, mintha a kettőnk közti kapcsolat új erőre kelne a szobában, és mintha az érzéseim gúnyt űznének belőlem. De már nem érdekel, mert megtörtem, engedtem, hogy hallja, amit soha nem akartam kimondani, szavakba öntöttem azt, amit soha nem lettem volna képes. Érintésére összerezzenek, mint egy ijedt vad, melyet üldöztek, most pedig elkapták, sarokba szorították, és legyőzték. Itt van velem szemben, érzem a sípcsontját az enyémnek nyomódni, majd a felsőn keresztül az érintését, de nem nézek fel. Érzem, ahogy a belső remegésem erősödik, az idegesség okozza, vagy a közelsége, nem tudom, csak azt, hogy túlságosan is mélyre csúsztam jelen pillanatban ahhoz, hogy felfogjam, mi történik velem. Nem kellene engednem, nem kellene hagynom, hogy ilyen közel legyen, mert olyan erővel hat rám, mely belém fojtja a levegőt, mely nem enged szóhoz jutni, de felnézni sem. Félek, hogy olyat látna a tekintetemben, melyet nem akarok, hogy lásson benne. Ujjai gyengéden érnek arcomhoz, mégis hallom a sercegést, ahogy a borostámon keresztül az arcomat érinti, én pedig érzem, ahogy elöntenek a régi érzések. Ahogy szemem égni kezd, csak lehunyom őket, mintha ezzel valamit megakadályozhatnék. Ő hívott segítségért, ő hívott, mert szüksége van támaszra, mégis én vagyok az, akinek a sebei sokkal jobban véreznek, aki összeomlott a súly alatt, melyet csupán eddig bírt cipelni.
„Erős vagy fiam. Túléled, rengeteg nő él Bostonban, akik a két kezüket összetennék, ha olyan férfi rajongana értük, amilyen te vagy!”
„Én soha nem voltam erős, Apám. Soha nem is leszek. Az csak neked megy. Ridegnek lenni minden helyzetben, ez nem én vagyok!”
„De még lehetsz. Csupán engedd, hogy az apád legyek, és megmutassam, hogy tedd”

Hónapokig vitáztam apámmal, mire beadtam a derekam. Erősnek akart, és valahol azzá is váltam. De most, ha most itt lenne, nem lenne büszke rám. Ha látna most, ahogy szerencsétlenül ülök a földön, ahogy hagyom, hogy a múlt lassan visszakússzon az elmémbe. Szerencse, hogy nem látja az egyetlen fiát összeomlani, mert ez történt.
- Csak azt érzem, hogy megfojt ez a sok emlék, az érzések, ez a szoba - nagyot sóhajtok, végül enyhén megremegő kézzel érintem a kezet, mely arcomhoz ér, mely itt tart a valóságban, és nem enged most sem, annak ellenére sem, hogy már nem tudom elhinni, hogy a kettőnk közti kapcsolat lehet több, hogy egyszer az enyém lesz. Felnézek rá, majd lehunyom a szemem, és beszívom bőrének kellemes illatát, egy rövid pillanatra megfeledkezve a jelenlegi helyzetről, de végül kitisztul a kép, mintha még mindig képes lenne nyugalmat adni nekem. - Én már nem hiszek a sorsszerűségben, Diana - veszem el a kezét az arcomról, majd két kezem közé zárva nem engedem el. Szükségem van erre, hogy nyugalmat adjon, és végül törökülésbe helyezkedve hajolok közelebb.
- Mindenkinek megadatott a döntés joga, hogy mit kezd az életével, merre indul el, és mit képes megtenni a céljaiért, és olykor hiába teszünk meg mindent, mégsem érhetjük el, amire vágyunk - sóhajtok ismét lemondón, miközben az ölemben pihenő, két kezem közt tartott kezét figyelem, majd elveszem az egyik kezem. Megadom neki a döntés jogát, ha akarja, elveheti, nem a rabom, nem a szeretőm többé. Igazából fogalmam sincs, most hogyan állunk.
- Másfél éve én voltam az, aki erőszakosan vágyott valamire, amiről kiderült, soha nem lehet az övé. Másfél éve rájöttem, hogy talán túlságosan erőszakos voltam. El kell fogadnom, hogy te Timmel akarsz lenni, nem szólhatok bele, és ellene se tehetek többé. Mindent elvesztettem, mert elvette tőlem, mert jobbnak bizonyult... - szavaim nyugodtabbak, lemondók, mégis valamiféle régi emlék felvillan, és egy apró, felismerhető vonás jelenik meg a múltból. Határozottság. Egy apró csillanás a tekintetemben, mely egykor reményt adott. Mely egykor mindig bennem élt, és a mai napig nem veszett el, a mai napig bennem van eltemetve, és alig észrevehetően és megmásíthatatlanul.


©


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 23, 2015 9:54 am Keletkezett az írás






Mason & Diana




A szobánk magába zár, összezár, kizár... örökre itt ragadtunk, már tudom. Az érzések ide húznak vissza, minden gondolatunkat itt temettük el, hogy egyszer majd visszatérve az itt végigpergő percekből akarjuk kisajtolni a válaszokat, mert ott vannak. A ki nem mondott szavainkban, az alig hallható sóhajainkban. Azokban az órákban amiket egymásnak adtunk. Valamit akartunk, valamit megpróbáltunk, ami úgy tűnt olyan mint a túlsúlyozott mérleg: hamis értéket mutatott, ő volt aki jobban kapaszkodott ebbe a gondolatba, én meg belé. Nem akarom, hogy lemondjon rólam, ugyanakkor a cselekedeteim a szavaim másról árulkodtak. Pedig ő mindig engem akart megmenteni, nem csak Timtől, hanem az egész világtól. Ha létezik odaadás, akkor benne megvolt erre a képesség, ha létezik türelem, akkor ez benne határtalan volt, ha létezik szerelem, akkor benne olyan mély volt, akár a feneketlen mélység a szemeiben amikor rám néz. Ott vagyunk benne ő meg én ennek a helynek a foglyaként. Ha nem jön vissza akkor valaha képes lettem volna túllépni rajta? Nem, mert nem is akartam. Soha nem akartam mást, csak megváltoztatni amit nem lehet, csak egyszerűen visszatérni ide, és kitörölni annak az éjszakának az emlékét. Akkor boldogan jöttem, akkor nem bántott a férjem, akkor egyszerűen nem menekültem mint most, hanem azért jöttem, hogy vele legyek. Vajon ez fáj neki annyira most? Az, hogy nem miatta vagyok itt hanem magam miatt? Hogy önző vagyok, ahogyan önző módon engedtem el a kezét? Én aki nyugalmat akart adni, végül elárultam őt. De már tudom miért ide akartam jönni. Mert ide köt bennünket minden emlék, mert itt kezdődött el, és végül itt lett vége valaminek, ami talán csak a mi gondolataink között létezett, talán egyszerűen többet akartunk adni egymásnak, csak neki volt miből, nekem pedig már semmim nem maradt amiből adni tudtam volna. Így aztán hamis illúziókat gyártottam, megannyi színes ábrándot, amiről elhitettem, hogy képes valóra váltani őket. A félelmetes talán az, hogy képes volt rá, hogy majdnem elhittem, hogy képes lenne. De valahányszor hazatértem ebből a szobából olyan volt, mint akit otthonról kiszakítottak, mint akinek nincs is már hova hazatérnie, mert azok a két órák voltak amikor tényleg nyugalmat leltem a karjában. Mondhatnám, hogy csupán a testem dacolt az elmémmel, hogy pusztán kívántam őt és nem szerettem, de ez nem lenne igaz. Én nem csupán gondolatban akartam őt megcsókolni, hanem meg is tettem, bár azt hiszem sokáig hadakoztam vele, sokáig azt gondoltam bűn amit teszek, hogy egykor választottam és vagy elhagyom, vagy nincs jogom ahhoz, hogy ezt tegyem Mason-el. Igen elhiszem neki, hogy hinni akar csak nem tud, én sem tudnék, de csak ezt vagyok képes adni neki. Akármit is csinálok, akármennyire tennék meg bármit, hogy képes legyen megbocsátani nekem, tudom, hogy hasztalan, hogy a szavak nem hoznak enyhülést olyan ajkakról amelyek korábban csak fájdalmat tudtak okozni. Bólintok a kérdés hallatán, és még mindig tompán és megsemmisülten állok itt, alig merek megmozdulni is, vagy egyáltalán itt maradni, mert attól félek, hogy még akkor is képes leszek őt jobban összetörni pusztán a jelenlétemmel. Mindkettőnk számára kegyetlen itt lenni, de talán ő is érzi amit én, hogy ez az egyetlen menedékünk. Még mindig, ahogyan egykor a kertjük végében a titkos helyünk, amelyet gyermekkorunkban fedeztünk fel. Az emlék olyan erővel tör rám, hogy szinte összeroppanok. A mellkasomnak feszül, és a levegőtlenség szinte már bántó. Távoli zajként gyerekek kegyetlen nevetését sodorja magával a langyos tavaszi szél. Az óceáni fuvallat sós és édes egyszerre, a víz simogató hűvöse az est beköszöntével selymesen simogatja a bőrömet. Mögöttem hárman jönnek és gúnyolnak, ahogyan mindig is gúnyoltak. Az ezerszer hordott ruháim miatt, a kócos és időnként rendezetlen hajam miatt, a sok számmal nagyobb cipőm miatt, amiben leginkább úgy néztem ki mint egy apró bohóc a cirkuszban. A fájdalom, és megalázottság rajzolt rám torz maszkot. Futni akartam, de utolértek, nevettek rajtam, elvették a táskámat, kiszórták a holmijaimat, és amikor oroszul üvöltöttem, hogy hagyjanak békén, remegő ajkakkal, sírásra görbülve, szemeim megteltek a düh könnyeivel még jobban gúnyoltak. Mason volt aki kiszakított onnan, és aki végül kézen fogott és húzott magával, oda ahol nem bánthatnak, ahol csak ő lehet meg én.
~ Éjjelente innen szoktam nézni a csillagokat, de el ne áruld apámnak!~
~ Soha nem árulnám el senkinek a titkaidat, Mason. Köszönöm, hogy megmutattad. Ez csodálatos búvóhely kettőnknek.~
~ Igen és csak te tudod meg én, ígérd meg, hogy titokban tartod Diana!~
~ Ígérem Mason!~

Annyi ígéretet tettem neki, miért azt az utolsót nem tudtam megtartani, miért nem tudtam neki azt az egyet valóra váltani, miért árultam el? Nézem őt és nem értem magamat, nem értem, hogy miért vagyok képtelen dönteni, és egyszerűen kilépni a házasságomból. Mert úgy érzem ígéretet tettem Tim-nek, ahogyan Mason-ek is, de mindkettőt nem tudom megtartani. Minden szavával lemond rólam, most értettem meg, hogy nem azért vagyok itt, hogy megbocsásson, hanem azért, hogy el tudjon engedni, és ebben csak én segíthetek neki. Végérvényesen ki kellene mondanom, hogy nem fogok vele menni, hogy nem fogom soha elhagyni a férjemet. Hogy szerettem, mindig is szeretni fogom, de hoztam egy döntést, és még akkor is ha rossz, még akkor is, ha utólag döbbentem rá téves és eszement volt, akkor is az enyém, és ragaszkodnom kell hozzá. Talán egyszer már nem fogom kinyitni a szemeimet, talán egyszer úgy megver, hogy nem kelek fel többé, ez is benne van, ahogyan az is benne van, hogy egyszer újra erős tudok lenni, olyan amilyennek ő látott egykor. Olyan aki rajta is segíteni tudott. De az erő elhagy, amikor kisétál majd megint az életemből. Ő volt az én érzelmi katalizátorom. Minden helyzet ugyanaz, minden helyzet szinte kísértetiesen ismétlődik, mintha az istenek vagy bárki aki ezt a csúf tréfát űzi velünk az életünket egy sormintának képzeli, és állandó jelleggel visszatérünk aze eredeti motívumhoz, hogy ő meg én egy helyen, nem tudva szabadulni egymástól, de kimondani egyikünk sem meri. Ő nem tudom mitől fél, én a saját szavaimtól félek, attól, hogy többé már tényleg nem látom. Ez az utolsó esélyem, ha ezt is elszúrom nem lesz több. A hely kiszakítja belőlem az utolsó percek emlékét, ahogyan meggyötörten áll a szoba közepén, és úgy mered rám, mintha soha nem ismert volna, én meg összeszorítom az ajkaimat, és nem mondom ki...nem bírom kimondani, hogy „felejtsd el, hazudtam”. Egyszerűen képtelen vagyok. Csak bámulunk egymásra, benne temérdek kérdés, bennem pedig a kongó üresség, ami a szavaim nyomán keletkezett. Csak így tudom elengedni őt, csak ez az egy módja van. És ha most nem vallom be neki miért tettem, ha újra hazugságokkal és hagymázas téveszmékkel hagyom távozni innen, akkor többé senki nem lesz aki megbocsásson, akkor már tényleg annyit érek, amennyinek most gondol engem. Bizalomvesztettnek. Egy apró kis gondolat, ezt kell elültetnem benne, amely nem most fog megérni, amihez idő kell, ahogyan nálam mindenhez idő kellett, ezt is tudtam. Tisztában voltam vele, hogy nem most fogok célt érni, ahogyan azzal is tisztában voltam, hogy meglehet szélmalomharc, de talán itt az ideje, hogy most én harcoljak valamiért, hogy legyen valami ami még táplálja bennem a reményt, ez volt az utolsó kapaszkodóm. Ha már nem is kaphatom vissza, ha már nem tud többé úgy szeretni mint akkor, ha már nem lesznek együtt töltött óráink, ha már nem lesz reményünk, hogy úgy tudjuk egymást érinteni, ahogyan senki nem tudott, akinek ujjai nem hagytak órák múlva is égő, gyönyörű nyomot rajtunk, ha már semmi nem is marad ezekből, legalább az egykor volt barátságunk utolsó kis tartalékait mentsem meg. Ahol egykor tűz lobogott, ott maradnia kellett még egy apró parázsnak, csak tüdővel kell bírni, hogy életben tartsam. Ott ülök vele szemben, nem tudok tőle távol lenni, túl sokáig voltam így is az életén kívül.
– De tudsz benne hinni, csak nem akarsz! Képes vagy rá, csak egyszerűen feladtad. Nem hibáztatlak érte hidd el, én vagyok az oka! Ezerszer is elismételhetem, ezerféleképpen is elmondhatom de nem változtat a lényegen. Nem tudsz nekem hinni, soha többé nem is fogsz. Illetve, pontosabban fogalmazva nem mersz. Félsz, ahogyan én féltem egykor. Érted mitől rettegtem? Érted miért féltem? Ismered az érzést, amikor annyira féltesz valakit, hogy bármit megtennél érte. Csak a bármi fogalma mindenkinek mást jelent.- amikor megfogja az arcán pihenő kezeimet és a saját két kezébe zárja, elakadok, és csak nézem a mozdulatot, vizslatom az arcát, még akkor is ha nem néz rám. Tudom, hogy ha a szemeimbe nézne, nem tudna beszélni, ahogyan azon az éjjelen én sem kutattam a tekintetét. Csak én azért mert hazudtam.
- Igen, mindenkinek megadatott és én döntöttem is, ahogyan te is, ahogyan Timothy is. Mindannyian hoztunk egy döntést, ami utólag hamisnak bizonyult. Mindegyik. Tim soha nem szeretett, hiába döntött úgy, hogy én kellek neki. Én soha nem akartam, hogy elmenj, ahogyan te sem akartad, de az én döntésem befolyásolta a tiédet is.- nem húzom vissza a kezemet, noha tudom, hogy nem fogná vissza a mozdulatot. Szükségem van erre, utoljára még, emlékeket akarok, az utolsó érintés emlékét is önzőn őrizni. Megrázom a fejem.
- Nem voltál erőszakos, csak kétségbeesett, és nem voltál rosszabb mint Timothy csak azt hittem, hogy a mi időnk akkorra már elmúlt, hogy nem adhatunk egymásnak többet. De soha nem adtam volna fel a reményt, soha, csak éppen még nem voltam felkészülve. Még túlságosan féltem, ahogyan mostanra még jobban félek, mert már nem vagy itt, már nem lenne miért küzdenem. De mégis teszem, mégis még mindig itt vagyok. Mert én nem azért vagyok erős mert ilyennek születtem, te tudhatod a legjobban, hogy nem voltam. Te tettél azzá, belőled nyertem mindezt. Mert hiába a küzdőszellem, ha nincs célja, ha nincs oka a küzdelemnek, ha nincs miért...nincs kiért ilyen kitartónak és erősnek lenni.- beszélnem kell hozzá el kell mondanom mindent. Úgy éreztem magam mint a haldokló akinek az utolsó szavak még járnak, akinek megadatott a lehetőség, hogy mindent bevalljon, mindent elmondjon őszintén. Nem most fog nekem hinni talán, még nem most. De elkísérik őt a kimondottak elkísérik őt, és talán ha innen elmegyünk akkor majd megérti, akkor majd ha lassan is de feldolgozza. És nekem mi marad? A tudat, a remény, hogy továbbra is lesz miért. Ha egykor attól rettegtem, hogy Timothy bárhol megtalálna, hogy soha nem lennék felhőtlenül boldog sehol, akkor Mason volt az akinek a létezése lehetőséget adott, hogy tovább folytassam, hogy soha ne adjam fel, még azután az éjjel után sem, amikor rá  két napra bevittek a kórházba bordatöréssel, és agyrázkódással...és egy elvetélt élettel, amiről nem is tudtam. Ahogyan arról sem, hogy kié lett volna, bár sejtéseim vannak. Őrzöm magamban életem egyik legfájdalmasabb emlékei között. Nem érdemlem ezt az élettől, mégis zúdul rám a keserűség, mintha mindenkiét nekem kellene hordoznom.
- Hazudtam neked. Ez igaz. Csak nem abban a formában ahogyan te gondolod. Hazudtam neked azon az éjjelen, mert másképp nem mentél volna el, másképp nem tudtalak volna lebeszélni egyetlen őrült gondolatodról sem. Veled akartam menni, én tényleg ezt akartam, de tudtam, hogy Tim megtalálna. Én akkor féltem, téged féltettelek. És hazudtam arról, hogy nem bízom benned, hogy soha nem is bíztam. Ez a mondat volt a legfájdalmasabb, mert nem csak téged törtelek vele össze hanem magamat is, azt aki lehettem volna, a közös lehetőségeket, egy lehetséges és be nem teljesült jövőt. Olyasmit akartam ami nem lehet az enyém, mert nem vagyok elég bátor hozzá. Az élet két kézzel adta én meg tétováztam, végül belebuktam. Hát nálam ezt jelentette a bármi, Mason.- halkult el a hangom, majd kellett legalább fél perc, hogy újra beszélni legyek képes, és ne legyen még keserűbb minden szó, amelyet mintha vitriolos vattákat köpködnék fel úgy mondom. Marja a torkom, égeti a szemeimet, de legalább elmondom neki amit gondolok. Már nekem is mindegy, már nem lesz több két óránk, nem lesz több találkozás, már tudom, hogy nem fogom többé hívni ha Tim bántani fog, nem fogom mert nem tehetem, mert nem lehet az többé számomra aki egykor volt. Mert már nem tud bennem megbízni....már én sem bízom magamban.
- El kellett, hogy küldjelek, és csak így mentél el. Másképp nem lettél volna rá képes. Ahogyan most neked kell, hogy elküldj engem, mert másképp én sem megyek el. Ha kell hazudj, csak mondd ki te, mert én nem tudom. Még egyszer nem!- rázom meg a fejem, és a kezeim továbbra is a kezébe pihennek. Neki kell eltolnia, neki kell azt mondania, hogy nem akar látni, nem akar megmenteni, nem akar velem lenni, nem vagyok számára többé a kicsi Dio, akit nem feltörni akar, hanem megőrizni. Magának. Mindörökre.



¨¨ Note: Sad  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 23, 2015 2:52 pm Keletkezett az írás



Diana&&Mason
I needed you and you’ve broken me


Feladtam volna érte mindent, feladtam volna érte az eddigi életvitelemet, de végül kettőnkkel tettem ugyanezt. Feladtam, elmentem, anélkül, hogy visszanéztem volna, mert valahol itt telt be a pohár. Elfáradtam, és ezt a fáradtságot mind a mai napig érzem, felemészt, és olykor alattomosan kúszik az elmémbe. Nem a testem fáradt el, hanem a lelkem, mintha éveket öregedtem volna, vagy évtizedeket. Mintha már nem számítana semmi sem többé. És így is volt. Egy részem hagytam itt a távozással, egy olyan részem, mely nélkül azt gondoltam, nem tudok élni. Melyről hittem, hogy mindig is az életem része lesz, mely végül önmagát szakította el tőlem végérvényesen. Képtelen voltam levegőhöz jutni, képtelen voltam elfogadni a tényt, hogy már nem lesz több közös pillanat, nem lesz több emlék, nem lesz már semmi, csak ő és én. Soha nem lesz Mi. Soha. Mégis olykor reméltem, vártam őt, kerestem a zsúfolt utcán, vagy egy kávézóban megbújva, esetleg a parkban. Még akkor is őt kerestem, ha közben nem ismertem be, még akkor is ő járt a fejemben, mikor nem kellett volna.
Hogy is felejthetném el azt, akivel összekötöttem az életem? Mintha szimbiózisban éltünk volna, ha fájt neki, akkor nekem is, ha boldog volt, átragadt rám. Ez volt ő. Egy lélek, akivel legyek bárhol, otthonra lelhetek. A másik felem, aki nélkül létezni nehéz, és minden áldott nappal éreztem az űrt, melyet a hiánya okozott. Együtt próbáltam élni vele, de olykor maga alá gyűrt, olykor engedtem az alkoholmámornak, mely elbódított, és ameddig a bódulat tartott, nem éreztem olyan nehéznek, és elviselhetetlennek a hiányát. Nem éreztem semmit, csak azt, hogy végre fellélegezhetek. De ezen pillanatok kevesek voltak, ritkák, és nem akartam úgy élni az életemet. Valójában sehogy nem akartam, mert kiszakítottak belőlem egy darabot, de mégis itt vagyok. Talán csak apámnak köszönhetem, azért, mert áthelyeztetett egy másik osztályra, mert nem engedte, hogy terepre menjek. Olyan helyre, ahol elég egy óvatlannak feltüntetett szándékos mozdulat, és vége. Persze egy idő után ezekkel is felhagytam, egy idő után már nem akartam megöletni magam, egy idő után már nem érdekelt más, csak a munkám. Az, hogy beletemetkezve felejtsek el mindent, ami fáj, hogy ne érezzem a hiányt, ne kelljen gondolkodnom azon, hogy milyen lehetett volna. Hogy mit élhettünk volna át ketten, ha velem jön. Egy idő után képes voltam elvonatkoztatni, és Giles segített kivakarni magam az önsajnálatból. Egy szerencsétlennek éreztem magam, végül elkezdtem játszani azt, hogy jól vagyok, és Giles egy nap elhitte, egy nap már nem méregetett furcsán, és elhitte, hogy Dorothy az, akire mindig is vártam. Hogy mellette képzelem el életem hátralévő részét, hogy tőle akarok gyerekeket, hogy családdá akarok válni vele együtt.
De nem így volt. Talán az ideérkezésem előtt még elhittem, hogy én is ezt akarom. Abban a rövid pár hétben én is elhittem, hogy igenis azt akarom, hogy Dorothy mellett öregedjek meg. De ez a pillanat semmivé foszlott abban a pillanatban, mikor megláttam Dianát az uszodába, mikor megpillantottam a szőke fürtöket, és a szemébe néztem. Akkor dőlt össze minden, akkor éreztem, hogy a hit, mely elárasztott, mely elhitette Dorothy-val, hogy vele akarok élni életem hátralévő részében, hamis volt. Egy vágy, melyről azt akartam, hogy igaz legyen. Mástól vártam a gyógyulásom, de ezt csak magam érhetném el, ha akarnám.
Minden elfojtott érzés, minden eldugott emlék, minden pillanat visszatér, és egyszerre rohamoz meg engem, én pedig fuldoklom alattuk, menekülni akarok, de elhagy az erőm, és nem vagyok képes. Magamat kínozva, maradni akarok. Az utolsó perceket akarom kiélvezni vele, a szobában, mely a béke szigete volt. A mi helyünk volt, és mintha megállt volna az idő, mintha csak ránk várt volna ez a szoba, hogy befejezzük azt, amit elkezdtünk. Hogy eldöntsük, mit akarunk, de én őszintén már nem tudom. Képtelen vagyok tisztán gondolkodni, képtelen vagyok nélküle létezni. Az életem része, és ameddig él, addig élek én is. Egy perccel se tovább. Mert tudom, hogy még mindig van köztünk valami kapcsolat, amit az idő, és az összetört lelkünk szilánkjai se voltak képesek elvágni. Mégsem tudom, hogy ennek most örülnöm kellene, mégsem tudom, hogy mit akarok valójában. Felejteni, vagy emlékezni, érezni, vagy nem, gyűlölni, vagy szeretni. Felemészt a tudat, hogy itt van, mégsem hagyom itt, mégsem hagyom magam mögött a szobát, mégsem engedem el a kezét.
- Nem akarok hinni már semmiben. Sem a sorsban, sem másban. Félek bízni, de nem csak benned. Nem csak benned, hanem bárki másban. Még Giles-ban sem bízom, hazudtam neki is, hazudtam apámnak, hazudtam...  - Dorothynak. Így akartam befejezni, de inkább nem tettem, mert nem tudja, hogy Dorothy ki, hogy Dorothy a menyasszonyom, akit el akartam venni feleségül, akiktől gyerekeket akartam, akivel el akartam felejteni őt, de nem ment. Már egyre biztosabb vagyok abban, hogy soha nem is fog. - És nem értem. Nem értem, miért féltél, ha ismertél, soha nem értettem. Védelmet adtam volna, Timothy Bostonig nem ért volna el, de már felesleges győzködnöm téged - megrázom a fejem. Feladtam volna? Igen. Már nem akarom meggyőzni az igazamról, tudnia kellett volna. Éreznie, hogy amit mondok, mind igaz. Hogy vigyáztam volna rá, mintha a legdrágább kincs lenne a földön, mert nekem az is volt. Nem bántottam soha, és nem is tettem volna, csupán meg akartam neki mutatni a világot, olyan dolgot akartam neki adni, amit megérdemel, amit megérdemeltünk volna, ha nem dobja el oly könnyedén.
Ha engedi, hogy bizonyítsak, ha engedi, hogy valóra váltsam az álmait, s ez által én is megnyugodhatok. Mert nem voltam nyugodt. Mikor közeledett az elutazásom napja, ideges voltam, napról napra, óráról órára jobban. Mintha tudtam volna, mintha azt éreztem volna, hogy valami történni fog, de nem tudtam, hogy mi, fogalmam sem volt róla, de végül megtudtam. Pedig boldogan siettem hozzá, mert magam előtt láttam a közös jövőnket. Magam előtt láttam kettőnket leszállni a gépről, és láttam őt igazán, önfeledten mosolyogni lelki szemeim előtt.
- Mindenkinek megadatott a döntés joga, csak nekem nem. Te eldöntöttél valamit, én pedig eszerint cselekedtem. Elmentem, és csak Bostonban hoztam meg egy döntést, mely miatt nem válaszoltam a leveleidre. Mert képtelen lettem volna írni neked, mert azzal csak jobban lesüllyedtem volna, és ha még mélyebbre kerültem volna... Úgy éreztem, akkor abba belehalok - őszintén beszélek, miközben hangom olykor megremeg, olykor elhalkul és bizonytalanná válik. Nehezen találom a szavakat, és képtelen vagyok a frissen visszaszerzett nyugalmamat sokáig megtartani, mert ez az egész helyzet felemészt. Azt akarom, hogy minden a régi legyen, de soha nem lesz az, mert tönkrement, apró darabokra hullott, és már lehetetlen visszahozni a varázsát, mely elveszett, elvitte a szél, majd elmosta az eső. A nappalokat éjjelek váltották fel, remény, majd reménytelenség, végül hitvesztettség. Mintha kicseréltek volna. Az első külön töltött karácsony volt a fordulópont, akkor éreztem, hogy már nem jön el. Addig azt hittem, hogy majd meggondolja magát, hogy eljön hozzám. De nem jött, én pedig igyekeztem elfelejteni mindent. Ahogy most is azt akarok, de mégsem megy, és végül megadom magam az emlékeimnek, a szavainak, az érintése nyomán keletkezett érzésnek, mely nem illik a helyzethez, mégis érzem, mert elural, és én csak egy sóhajjal próbálom messzire űzni, a kezét fogva enyhén remegő kezeimmel, miközben végül engedem, hogy döntsön, hogy ismét ő legyen az, aki dönt. Mert az megy neki, másfél éve is ment.
Szavaira képtelen vagyok válaszolni, elérnek, és a fejemben visszhangoznak szüntelenül, de képtelen vagyok bármit is mondani anélkül, hogy ne ismételném önmagam, mert tudnia kell, hogy fel volt készülve, ez volt a nehezebb út, melyre mindketten ráléptünk, csak én végig is mentem rajta, ő pedig nem tette. Ő csupán kihátrált, magamra hagyva engem a világgal, magamra hagyva, én pedig folytattam az utam. A támaszom nélkül, a nő nélkül, akivel le akartam élni az életem. Elváltak útjaink, és én ezt elfogadtam, még akkor is, ha képtelen vagyok feldolgozni a tényt, amit ez az egész valójában jelent. Sokáig nem nézek rá, mert nem akarom, hogy lássa, mennyire képtelen vagyok összeszedni a gondolataim, nem akarom,hogy lássa, még mindig érzek iránta, annak ellenére, hogy bánt a múlt, szinte égető érzés. Mégis kénytelen vagyok ránézni, mert a szavai belém marnak, hangja a fülemben cseng, és nem látom többé a kiutat a káoszból. Egész eddig azt gondoltam, szavai igazak, hogy tényleg úgy volt, ő pedig kijátszott, átvert, és csak játszott velem. Ez sokkal rosszabb bárminél, még annál is, amikor aznap este kijelentette, hogy nem bízik bennem, hogy soha nem tette. A tudat, hogy átvert, felemészt, és tekintetemet ismét könnyek marják. Lehajtom a fejem, és egy pillanatra feszülté válok, ujjaim elengedik kezét, de nem húzódom el tőle, mert ledermeszt az, amivel befejezi a beszédjét, amivel a kezembe ad egy döntést, a kezembe ad valamit, amit nem kértem. Soha nem kértem ezt. A levegő belém szorul, miközben könnyeimmel küzdve, végül egyetlen csepp elszabadul, és tehetetlenül hull az ölemben tartott kézfejére, forró, fájdalmas könny, én pedig nem nézek fel rá, és percekig nem beszélek. Nem engedem a kezét, nem akarom megtenni, de nem tudok, és nem is akarok ilyen hamar döntést hozni, nekem ez így nem megy.  
- Akkor este nem csak összetörtél engem, Diana. Akkor este megtanítottál, hogy ne bízzak senkiben, akkor este rájöttem, hogy csak magam vagyok a világban, minden más csupán illúzió - felnézek rá, megfáradt tekintetem még mindig halványan vörös, de már nem érzem a maró könnyeket, mintha kiszáradt volna, mintha soha nem is tudtam volna könnyeket ejteni. - De egy pillanatra se fordult meg a fejemben, hogy hazudtál azért, hogy elmenjek. Azt gondoltam, őszinteséget érdemlek, azt gondoltam, már nem jelentek semmit, és soha nem is jelentettem. Most pedig itt vagyunk, ezen a helyen, és én... én csak... - megcsóválom a fejem, a plafonra pillantok, mintha az választ adhatna nekem a kérdésemre, mintha azt akarnám, hogy rám szakadjon, mert végleg elvesztem. Döntés elé állít, én pedig egyszerűen képtelen vagyok azt tenni, ami helyes lenne. Képtelenség... Kezem ismét remegni kezd, ajkam kiszáradt, én pedig mély levegőt veszek, hogy megszólaljak, de úgy érzem magam, mint a csapdába csalt vad. Beleestem a csapdába, ahonnan nem jövök ki jól, ahonnan nincs menekvés, és egyre inkább azt érzem, hogy ismét visszacsöppentünk az időben. Hogy bármit teszek, vagy mondok, azzal csak én fogok még jobban összetörni. Nem tudok a barátja lenni többé, mert sokkal többet érzek még mindig, de nem tudom elküldeni sem. Végül ránézek, megrázom a fejem, miközben szabad kezemet tétován mozdítom, de a mozdulat véget ér, és csak kezét fogom ismét közre.
- Nem fogok hazudni... csak ne kérd ezt tőlem... Csak... Bármi mást kérj, de ezt ne, én képtelen vagyok... - felsóhajtok. Kifújom a benn rekedt levegőt, végül megemelem a kezem, gyengéden, remegő ujjakkal érintem arcát, ügyelve, hogy ne okozzak fájdalmat. A tekintetét kutatom, a szemkontaktust akarom felvenni vele, miközben erőt kell gyűjtenem a szavaimhoz, és ahhoz, hogy ne csókoljam meg ajkait, mert már többé nem az enyémek. Nem érdemeltem meg őket soha. Tekintetem olykor mégis elkalandozik, és a közelsége ismét rabjává tesz, ahogy régen, úgy most is vágyom még ajka érintését, és minél tovább tart a közelsége, annál jobban elveszek. - Soha nem érdemeltelek meg. Soha eszembe sem juthatott volna, hogy visszacsókoljak azon az estén, én mégis minden arcban téged kerestelek, minden felém forduló szőke tincs mögül téged vártalak, de nem így lett. Soha nem jöttél, és akkor értettem meg. Lehet, hogy te azt mondod, hazudtál, de akkor nekem azok voltak a legőszintébb, és legfájóbb szavak. Mégsem vagyok képes visszaadni azt a fájdalmat. Nekem nem megy. Hozd meg te a döntést, ahogy egykor is meghoztad, de ne várd, hogy hazudjak, ne várd, hogy ugyanazt tegyem veled, amit te tettél velem, ne várd... Kérlek - hangom elhalkul, szinte könyörgő, ahogy végül az utolsó szavaim halk suttogásként csendülnek fel. Szemöldököm összeráncolom, arcomra kiül a kétségbeesés. Csapdába estem. Nem vagyok képes elküldeni, nem megy. Csak tehetetlenül magam mellé ejtem a kezem, végül elengedem az arcát, és homlokomat dörzsölöm. Lehajtom a fejem, nem bírom el ezt, én nem akarom ezt tenni. Képtelen lennék rá, ha mégis megtenném, abba belehalnék.

 
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 24, 2015 1:36 pm Keletkezett az írás






Mason & Diana




Azt hittem meg tudom oldani, hogy bármit képes vagyok megoldani. Hogy lesznek majd vigasztaló szavaim, ahogyan neki is lesznek. Azt hittem még minden megjavítható, hogy képesek vagyunk arra, hogy vigaszt nyújtsunk egymás számára. Szépen lassan azonban be kell látnom, hogy mindez csupán a múltunk része, egy olyan napok része amelyben boldog mertünk lenni ő meg én, amelyben még hittünk valamiben. Hittünk abban, hogy egymás számára vagyunk a vigasz, a megújulás, a tökéletes feloldódás. Hittünk abban, hogy csak akkor leszünk képesek túllépni a nehézségeken ha egymás kezét fogjuk. De az élet valamiféle módon közbeavatkozva hagyta, hogy ujjaim kicsússzanak az ujjai közül, hogy többé ne legyen jogom érinteni, ne legyen jogom csókolni, hogy többé ne legyen jogom semmihez ami ő. Annyira szeretném azt hazudni, hogy az egész csak képzelgés, az én buta agyszüleményem, de be kell látnom, hogy elrontottam, elhibáztam, elbasztam...mindegyik ugyanazt jelenti végsősoron. Mégpedig azt, hogy elengedtem őt, aki egykor a legfontosabb volt a számomra. És nem csupán azért mert gyermekkorunkban az egyetlen volt aki megvédett a gúnyolódásoktól, nem csupán azért, mert az egyetlen volt akinek csókja alatt elporladtam és újjászülettem mint egy elátkozott gyönyörű főnix madár, nem csupán azért mert az egyetlen reményem volt arra, hogy bármin is változtassak, hanem azért, mert az egyetlen volt akit szerettem. Feltételek nélkül. Ha van az életedben valami fontos amihez ragaszkodsz, akkor nem lesz akadály amely képes lenne tőle elválasztani, kivéve ha te magad képezed magad előtt ezeket az akadályokat, ahogyan én is tettem ugyanezt. Mennyivel könnyebb lenne talán, ha egy semleges helyen találkozzunk, ha nem ide hívom őt, de valahogyan ösztönösen jöttek a gondolatok, mintha még mindig ott rekedtem volna a múltban és nem tudnék belőle kiszakadni. Azt hiszem soha nem is tudtam valóban. Amíg nem bocsát meg, amíg nem mondja azt, hogy nem gyűlöl, amíg nem mondja azt, hogy szüksége van rám, vagy éppen ellenkezőleg, nem küldd el, addig nem tudok. Addig ez a szoba lesz az egyetlen hely amivel mindig álmodom, ahova visszatérek, ahol újraélem a napjainkat, ahol talán kicsit egy időre azt gondolom, hogy még minden helyrehozható, ahogyan azt hittem akkor is, sok éve, amikor először megcsókoltam, és amikor azt hittem, hogy ő is vissza akart csókolni. Szembesít azonban azzal, hogy megbánta. Kicsit úgy érzem magam mint akit elárultak mint aki azt gondolta, hogy joga van hozzá mint aki azt gondolta, hogy abban a csókban mindent elmondott és mindenre választ kapott. Kimondatlan kérdésekre, évek óta ott feszülő érzésekre, amelyek meglehet egyoldalúak voltak csupán. De hogyan lehetne egyoldalú az, amikor az ember fülébe súgnak ezer meg egy tündérmesével felérő vallomást, amikor az ujjak nem bántani képesek, hanem az arcon átfutva a hajamba túrni, és erőteljesen megkapaszkodni, amikor a gyönyör szinte láthatatlan mélysége húz és vonz magába. Elmerült bennem én pedig teljesen könnyeddé váltam én voltam aki adta, ő volt aki elvette egy teljes és semmihez sem fogható együttműködésben megszülető fülledt délutánban.  Ő jelentette számomra a szabadságot, a szabad szerelmet, a szabad odaadást, mindent amit addig a napig amíg újfent találkozhattam vele, csak dédelgettem magamban, mint átkozott és ki nem mondható titkomat. Ez volt ő a számomra, és ez volt amitől ő is és én is többet akartunk. Nem akar már hinni, nem akar sem bennem sem abban ami még lehetne...komolyan ennyire ostoba vagyok, hogy azok után azt hiszem bármi is lehetne, hogy azok után amit tettem, elég csak idejönnöm megint abból a pokolból és ugyanazt a férfit kapom vissza akin a szavaim kegyetlen ostorcsapása hagyott mély és vérző sebeket? Valóban annyira buta és naív vagyok, hogy nem ismerem fel mit tettem? De felismerem, túlságosan is. Mason mindig is a részem volt, mindig is éreztem a fájdalmát, és ez most ezerszeresen csap meg, szinte beleroskadok magam is. Érzem, hogy közé feszülünk a falaknak, az ágyon az ágynemű hűvöse, akár egy egy feltámadó keserű szél lebben felénk, és sosem volt még ilyen taszító, soha nem éreztem még annyira idegennek ezt a helyet mint most, annyira gyűlöltnek. Ott ahol kiteljesedtünk, ahol nyugalomra lelhettünk, most háborogtunk, a félelmeink és a vágyaink között vergődve. Mindennél jobban akartam őt, mindennél jobban másképp tettem volna mindent mint akkor...de az akkor volt, most pedig most van. Már nem lehet megváltoztatni, már nem lehet másképpen csinálni, már nem lehet ahogyan volt, és nem lehet jóvá tenni sem. Megérteti végre velem, hogy miért nem jött soha válasz a leveleimre, hogy miért nem volt képes csak elolvasni őket. Már megértem azt, hogy a címet akkor én nem azért kaptam, hogy válaszokat reméljek, hanem, hogy neki segítsek elengedni engem. Mindent értek, már sajnos mindent. Tudom már, hogy ami most történik az az igazi elválás, és nem az az éjjel amikor itt hagyott magamra a kimondott hazugságaim között vergődve, amikor az utolsó adag italt úgy kortyoltam le, mintha csak szimpla víz lenne. Akkor éjjel nem tudom hogy jutottam haza...azt hiszem taxival. Esett. Azt gondoltam, hogy ha sokáig fekszem a kertünk padján, hagyva, hogy az eső együtt marja szét az arcom a könnyeimmel, akkor megtisztulok. De nem tisztultam meg, még mocskosabb lettem. Már értek mindent. Mason nem tudott elengedni, és én sem voltam képes soha. Nem tudunk egymásnak ártani. Mintha két tompára öntött golyó száguldana egymás felé, amely a végét aprót csókol az arcbőrre, majd elhullik a porba, akár a sértőnek szánt szavaink. Fáj, nyoma marad, de nem tud nekünk végérvényesen ártani. Mi volt hát számomra, az a pár hónap amit vele töltöttem? Amit akkor olyan ostobán próbáltam eltolni magamtól? Azt hittem elegendő erőt gyűjtöttem össze, hogy elegendőt ahhoz, hogy egy régi rossz döntést feloldjak vele. De nem volt elég. Mi volt hát akkor ez az egész? Mason volt az egyetlen akit feltételek nélkül tudtam szeretni, ő volt az egyetlen akiből erőt tudtam meríteni, az egyetlen aki miatt nem éreztem olyan árvának magamat mint amennyire valójában az voltam. Mason volt a biztonság, a titok, az elmúlás, a vágy, az öröm, a szenvedély, az ígéret, a jövő...az egész addig hamisnak vélt életem egyetlen darabja, amely úgy világlott ki az össze kopott emkék közül mint a legdrágább ékszer a hamis gyöngyökkel telezsúfolt dobozból. Miközben beszél, a kezét fogom és érzem, hogy nem szeretné ha elvonnám, ahogyan maradásra sem kényszerítene. Igen, ez volt az a gondolat, az érzés, amit az ember akkor érez, ha olyan valaki közelében van aki fontos a számára, gyakorlatilag a legfontosabb, Mintha önmaga lenyomata lenne, csak némi változtatással. Ez volt nekem ő. Azt mondta nem hisz már a sorsszerűségben, pedig hinnie kell, mert semmi de semmi nem történik véletlenül, és ezt rajtunk kívül ki tudhatná jobban? Ez lenne egyébként ami ránk vár? Ez a szenvedésekkel és millió keserűséggel átitatott boldogtalanság? Ennyi járna nekünk? Kicsit úgy érzem az életünk átvert bennünket. Mintha gyermekkorunkban odadobott volna mindent nekünk, csak éppen nem mondta, hogy ez egy egész életre szól. Hallgatom őt és nem szólalok meg, félek, hogy a szavakkal megtörném az övéit, és csak a hallgatásom mögé rejtőzöm magunk elől. De történik valami....valami ami megakaszt ami felborítja az addigi nyugalmamat, ami arra ösztönöz, hogy álljak fel, é mondjak én neki búcsút, mert ez  a könnyebb. Most én vagyok az erősebb. A testben meggyötörtebb, de lélekben még mindig erősebb. Hogy miért? Mert  a közelemben van...hiszen mondtam már, hogy belőle nyerem az erőmet. Ha nincs velem lemerülök, mint egy rosszul működő és gyengülő elem. A kézfejemen forróság terül el, nedvesen csattan szét rajta egy apró könnycsepp. Nem a sajátom. Csillan rajta a szoba faragott és kissé már kopott csillárjának tompán sárguló fénye. Csak annyira mozdítom meg a kezem, hogy az ösztönöknek engedelmeskedve a számhoz emeljem és lenyaljam róla. Nem sósnak érzem, hanem édesnek. Amilyennek őt éreztem mindig. Mason számomra olyan volt mint az akácméz, amit annyira szerettem. Megédesítette a napjaimat. Nem tudom, hogy fog e még fájni valaha valami annyira mint amikor a saját hazugságommal szembesítenek? Milyen érzés, soha nem tudtam egészen eddig a pillanatig. És azt hiszem attól már keservesebb nem is lehetne, mint amikor az az ember mutatja meg nekünk torz ábrázatunkat, aki a legjobban bízott bennünk. Hazudtam neki, hazudtam magamnak, mert azt hittem, hogy ez az egyetlen lehetséges, kevésbé fájdalom mentes dolog arra, hogy lezárjuk. De nem ez volt, és nem is zártuk le. Itt rekedtünk, és ha fizikailag nem is lélekben mindig ide fogunk visszatérni, mint viaszfényű kísértetei egy egykor volt viszonynak. Mit tegyek amit nem tettem még meg idáig? Most őszinte voltam vele, mégsem elég, egykor hazudtam akkor sem volt az.
- Mindkettőnket összetörtem Mason. És nem csak kettőnket, hanem valamit amik lehettünk volna. Tudom. Mondd hányszor és milyen módon mondjam még, hogy sajnálom? – kétségbeesetten ráncolom a homlokomat, egyszerűen nem létezik szó ami most kifejezné, hogy mennyire bánom azt amit tettem egykor, amit vele tettem egykor. De nincs már semmim amit adhatnék, amivel feloldhatnám az akkori önmagamat. Semmi nincs, mindent magam mögött hagytam.
- Nem hazudtam neked akkor. Az volt az igazság, hogy ezt mondjam ki, hogy elmenj, hogy elfeledj. Jobb lett volna talán, ha zokogva és kétségek között mondom ezredszer is, hogy nem mehetek veled, hogy nem akarok veled menni, hogy még mindig félek, hogy félni is fogok. Életben van Mason! Érted? És amíg életben van addig nem fogunk tőle megszabadulni. Honnan? Mondd meg honnan tudod, hogy nem lett volna képes Bostonig követni? Te nem fogtad fel soha, hogy mennyire megszállott. Soha nem ismertük őt igazán se te, sem én.- ömleni kezdenek belőlem a szavak és kapaszkodom a kezébe, mintha az utolsó mentsváram lenne, az utolsó lehetséges kapaszkodó, a végállomás előtti utolsó megálló. Soha nem is bíztam benne, hogy az én szerelvényem majd nála ér célba....Mason az örök utolsó előtti megálló volt az életemben, és én legszívesebben örökre ott ragadtam volna nála. Megráztam a fejem és úgy beszéltem tovább kissé fojtott hangon mintha most is attól tartanék, hogy meghallhatja a szavaimat, hogy meghallhat bennünket.
- Utánunk jött volna...nem nyugodott volna le és egy bosszútól vezérelt embert nem fogsz vissza az egész istenverte ügynökséggel Mason! Gondolkodj! Téged vissza lehetne fogni? Mason téged vissza lehetett volna fogni, ha tudtad volna, hogy képes lennél elintézni őt, mondd?- tudtam, hogy olyat kérdezek tőle, amire csak egy lehetséges válasz van, azt is tudtam, hogy minden amit teszek egyre kevesebb lehetőséget hagy neki, de el kellett érnem el kellett érnem, hogy elküldjön, hogy végre ő legyen aki búcsút mond, mert nem tudom én hogyan leszek rá képes. De amikor kétségbeesetten pillant rám, könyörgőn, nem vagyok képes neki ellenállni. Tudom, hogy nem akarja, és szürreálisan kegyetlenül döföm most belé a tőrt, hogy aztán a szavaim által megforgassam. Megint hazugságra akar kényszeríteni az a hang legbelül meg arra, hogy ingereljem őt is erre, hogy megértessem vele ez az egyetlen lehetséges út. Tekintetem az ajkára siklik ahogyan kimondja sokadszor is azt a szót, hogy „Kérlek”... mennyiszer ismételtem én is ezt a szót zokogva  a férjemnek az ütéseket követően, vagy amikor nem jött válasz tőle, amikor írtam neki....mennyire apró mégis milyen jelentőséggel bíró kis apró szó ez. Csak az ajkait látom ahogyan remegnek, ahogyan megcsillan rajtuk a fény, ahogyan elhalkulva összezáródnak. Agyam egy távoli szegletéből jön elő a gondolat, hogy még utoljára, még egyetlen egyszer, még annyira akarom...még ez járna nekem. Nem már semmi sem jár nekem. Lassan vonom el a tekintetem a szájáról és nézek a szemeibe. Millió tonnányi bánat instant összetömörítve egyetlen szemvillanásban. A kezem végül kivonom a kezéből és lassan mozdul az egyik, csak az egyik, ahogyan az ajkaihoz érintem az ujjaimat. Mintha egy túlérzékeny hangszer lenne, mintha egy apr érzésektől pulzáló érzékszerv lenne, mintha valami olyasmi lenne, amire egész életemben vágytam, és én mégsem voltam képes magaménak tudni. Mutatóujjam finoman fut végig a felső ajkán a simításom egyszer és alig érzékelhető apró viszkető érzést hagy maga után, ahogyan a következő is, amit az alsó részén vezetek végig a hüvelykujjammal. Némán és egyetlen megjegyzés nélkül, végül egy hatalmas sóhajjal hagyom aláhullani a kezemet és kissé bűnbánóan nézek rá.
- Nincs hozzá jogom, hogy megcsókoljalak, ez az érintés volt a csókom, Mason.- lassan és nehezen állok fel a földről az előző pillanatok törékeny varázslata messze úszik ahogyan a tükörnél is, de én most arra indulok, ott a táskám. Megállok a pipere asztalnál és a tükörbe bámulok, majd beszélni kezdek. Szinte suttogón keserű szavaimmal.
- Akkor itt rekedtünk ebben a szobában Mason. Te sosem leszel képes elküldeni, én nem tudom megtenni újra Én sem tudlak elküldeni. Nem tudom mit tegyünk. Van még valami amit nem mondtunk el egymásnak? Biztosan van, de talán ez már nem számít annyira.- nem akarok lemondani róla mégis ezt teszem, megint és sokadszorra én teszem meg, csak azért, hogy könnyebb legyen. Neki. Sóhajtok egyet, majdnem kiszakad a mellkasom a könnyeim belülről feszítenek és szinte eszement módon vágyakoznának a felszínre, de nem eresztem őket. Még erősnek mutatom magam, noha már elbuktam. A tükörből nézek vissza rá a szék támláján támaszkodva könnyedén leeresztett vállakkal. Minden szó úgy karistolja az agyam és a torkom mint a rozsdás penge
- Akkor...én küldelek el. Mert nem hagysz más lehetőséget, mert én sem látok már más lehetőséget. Csak azt lehet megmenteni aki maga is akarja. Te mondtad ezt nekem egykor. És most te vagy az aki nem hagyja.Nem hibáztatlak érte.- fejezem be végül majd lehajtom a fejem és arra várok, hogy halljam a kabátjának a suttogását, vagy bármiféle mozgást ami arra utal, hogy megtörténik. A halál lehet ilyen. Átesünk rajta észrevétlen, csak azok a szavak fájnak amiket nem mondok ki. Még mindig nem. Lezáratlanul hagyjuk itt ezt az egészet, lehet soha nem is lennénk rá képesek. Ketté törtem a szívünket azt hiszem és a vére vörösre festi körülöttünk az egész világot. Csend van, olyan csend, hogy még az elmúlás lassan koppanó léptei is hallatszanak. A fájdalom karolja és a keserűség ahogyan elnyúlik a padlón előttem. Nem nézek fel a szavaim nyomán. A halottak nem beszélnek.



¨¨ Note: Sad  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 24, 2015 8:00 pm Keletkezett az írás



Diana&&Mason
I needed you and you’ve broken me


Valamit tennem kell. Érzem, hogy ez így nem jó, mert felemészt az érzés, az emlékeink, a közelsége, és nem tudok gondolkodni. Össze kell szednem magam, mert ha nem teszem, kifolyik a kezemből minden, amit egykor is hagytam elveszni. Találnom kell valami fogódzót, mert ha nem történik meg, akkor ismét magába nyel az az elkeseredettség, ami akkor, másfél éve nyelt el, mert rájöttem, hogy elhamarkodottan döntöttem. Igen, azt tettem, mert sértve éreztem magam, mert úgy gondoltam, hogy elvettek tőlem valamit, és el is vettek. Egyetlen ember tette ezt, még akkor is, ha ezt ő nem tudja, Tim. Elvette a lehetőségét, hogy boldog lehessek, hogy én vigyem el abba a bálba Dianát, szép dolgokat mondott neki, és egy féltékeny hazugnak állított be engem. Egy olyan embernek, kinek nincs igaz szava, ki csak hazudik, kit a féltékenység irányít. Nem tagadom, az is benne volt, de a nagy része igazság volt. Bármire megesküdtem volna Dianának, de nem hitt nekem. És emiatt lett a menyasszonya, végül a felesége is annak a féregnek. Mindeközben ő nem is szerette őt soha. Nem érzett úgy iránta, ahogy én, nem akart neki mindent megadni. Én voltam az, aki szenvedett, aki reménykedett, végül mégsem merte kimondani egyszer sem, hogy miért hagyja el Timet.
„Csak egy jó okot mondj, amiért ott kellene hagynom!”
„Bántani fog”

Most is látom magam előtt az arcát. Tudom, hogy titokban másra számított, tudom, hogy mindig is várt valamire, amit végül talán túl korán engedett el. De mindig is rettegtem. Féltem attól, ha kimondom, amit érzek, akkor eltűnik, akkor a semmivé foszlik minden, és tönkreteszünk valamit, amit a barátságunk adott. Kilenc betű, egy egyszerű szó. Mégis akkora súlya van, mint a rokon társának, ami a teljes ellentéte. De míg az egyik a magasba emel, addig a másik a mélybe taszít. Az én szavam magasba emelte volna, amikor még lehetett, mégsem hagyta el az ajkam akkor, mikor lehetett volna. Pedig több lehetőségem volt rá, mint égen a csillag, annyi alkalom, amennyit más soha nem kaphat meg az élettől, én minden egyes alkalommal elbuktam, mert féltem. Mert ugyanannyira féltem attól, hogy talán tönkre megy, mint amennyire akartam, hogy egy pár legyünk. Végül két évvel ezelőtt is ő kezdeményezett, ő akarta, mikor már végleg lemondtam a közös életünkről, akkor érintett, akkor csókolt engem, én pedig engedtem az egésznek. Minden eltemetett érzés, minden fájó, elszalasztott pillanat a felszínre tört, és alig habozva, éhesen faltam ajkait. Akartam őt, és akkor tudatosult bennem, hogy talán lépnem kellett volna, talán a lehetőségek igazak voltak, és nem álomképek, nem kósza délibábok, mert a tekintete mélyén ott volt a válasz a ki nem mondott szóra. Mindig is ott volt, csak én nem vettem észre, mert annyira el voltam foglalva a saját kis lelkivilágommal, hogy nem törődtem, nem figyeltem jól a jelekre. Azokra, amik engem igazoltak, a vágyaimat. Mint a bál előtti napokban. Mint mikor felrobbant a kávéfőző, azokban a zavaros percekben is ott volt az a bizonyos csillogás, mikor egymásról törölgettük a zaccot. És akkor is, mikor megdermedve figyeltem őt, csak álltam ott, és megfutamodtam, mikorra pedig végre elég erőt gyűjtöttem, már késő volt, Tim elvette a lehetőséget.
Most pedig itt ülünk, egymás kezébe kapaszkodva, a régi sebeinket hagyva, hogy vérezzenek, hogy a fájdalom átjárja a testünket, és én ismét érzem a késztetést, hogy ajkait csókoljam, mintha mi sem történt volna, mintha nem telt el volna egyetlen perc sem. Fájdalmas a közelsége, mégis érzem, hogy otthonra leltem, hogy végre ismét itthon vagyok, és nem mehetek többé sehová. Jelen pillanatban nem is akarok. Meg akarok maradni ebben a percben, kővé dermedni vele egymás kezét fogva, miközben az arcát érintem. így akarok maradni, vágyakozó tekintettel nézve rá, eltitkolva, fájdalom és lemondás mögé rejtve az igazi érzéseimet. Mert ha így teszek, talán könnyebb. Ha azt gondolja, nincs remény, akkor talán tényleg el tudom engedni, hiszen ő is ezért van itt. Hogy elengedjen. Mert már nem látok mindent úgy, ahogy egykor. Hiába ugyanaz a szobában minden, ha mi ketten már mások vagyunk, ha mi ketten két külön dologra vágyunk, és már ez a két dolog két ellentétes irányba halad, távolodva egymástól, szakadékot hagyva maga után. Soha nem lesz minden a régi, és rá kell döbbennem, hogy gyökeresen változtam meg, és kimondott szavaim nem hazugok, hanem igazak. Súlyuk nehéz, elviselni képtelenség, és szinte összerogyok a teher alatt, de mégis össze akarom szedni magam. Megmutatni, hogy a kín, és a szenvedés alatt létezik egy lélek, aki még képes remélni, aki képes nyitni, de mégis retteg, hogy újra és újra összetörik majd, egészen addig, míg végül már nem lesz mit összetörni. Míg végül már nem lesz kit felfedezni benne, mert az a Mason, aki ott volt, elveszett, és átvette a helyét egy olyan személy, aki soha nem lett volna, ha akkor, másfél évre nem arra az útra lép rá, melynek végén a mostani tükörképe néz vissza rá.
- Nem kell ezredszer elmondanod, hogy sajnálod, mert hiszek neked. Elhiszem, hogy így van, én pedig egy nap talán képes leszek azt mondani, hogy már nem fáj, már nem haragszom - nem tudom, miért mondom ezeket. Talán mert én is ezt akarom? A tudtára akarom adni, hogy egy nap talán képes leszek megbocsájtást adni, hogy nem is vagyok reménytelen eset? Hogy egy nap képes leszek kimondani, soha nem rá haragudtam? Nem, ez hazugság lenne, hiszen a távozásom után, pár hétre rá gyűlöltem őt, és vele együtt önnön magamat is. Azt gondoltam, hogy utána hamar elfelejtem majd, hogy végül nem fog fájni, és végre nyugalomra lelhetek majd, de nem így lett. Ahogy megbocsájtani sem voltam képes, és nem azért, mert nem akartam, hanem mert képtelen vagyok rá. Túl mély a seb, túl fájdalmas, hogy képes legyek eltekinteni mindattól, amit az az egyetlen mondat rejtett.
Csak hallgatom őt, és figyelem a tekintetét, a vonásait, mindent, amit ő jelent, még mindig érzem. Az akkori érzéseim új erőre kapva rohamoznak meg, de nem érdekel, hagyom magam, engedem, hogy uraljanak, ameddig képtelen vagyok visszazárni őket oda, ahová régen elrejtettem mindent. Nem feldolgoztam, elrejtettem, mert valahol soha nem is akartam elengedni.
- Te pedig azt nem értetted meg soha, hogy én is megszállott vagyok, ha arról van szó, akit szeretek. Te tudtad a legjobban, és igen, a bosszúszomjas embert nem érdekli más csak a bosszú. Ismerem az érzést, a visszaérkezésem napjától velem van, és nem hagy nyugodni, soha nem fog, amíg ő él. Mert nekem már nincs mit veszítenem - szorítom a kezét, ahogy ő az enyémet, nem engedem el, csak válaszolok, kimondok dolgokat, amiket nem akartam, hogy tudjon, de már késő. Tud arról, hogy úgy érzem, nincs veszteni valóm. Tud arról, hogy mit akarok tenni, és tekintetemben újfajta érzés csillan. Bosszú. Érzem, ahogy lassan kúszik elmémbe, ahogy lassan mérgez, de biztosan. Érzem, hogy nem kellene engednem neki, de sajnos már késő, már megtettem. Már engedtem, hogy apró szikraként pattanjon, majd lobbantsa be szívem, újult erőt adva neki. Nem helyes, amit érzek, de végül tudom, hogy nem fog érdekelni. Dianának igaza van, utánunk jött volna, de abban nincs, hogy nem állt volna le, mert én is kitartó vagyok. Védem, ami az enyém, akit szeretek, és soha nem engedtem volna, hogy bántsa, ha kell, saját kezűleg öltem volna meg. Mind a mai napig megtenném, de már nincs miért harcolnom, csak magamért teszem, csak a bosszú kedvéért. Végül elhallgatok, lehajtom a fejem, elragadtattam magam. Mikor felnéznék, ő érint meg lágyan, ahogy régen. Óvatosan, mintha félne attól, hogy elillanok, és semmivé foszlok a fényben, ahogy a téli köd a nap sugarainak első érintésére. Ujját megérzem ajkamon, és nehézkes sóhaj hagyja el ajkam. Gyengéd érintés, mégis érzem benne a vágyakozást, melyet a sóhajom is rejt. Vágyom rá, és ez kitörölhetetlen. Nem azért van bennem, mert makacsul ragaszkodtam az emlékekhez, nem azért, mert nem engedtem el az érzést, hanem azért, mert ez eltörölhetetlen, és ha tényleg felejteni akartam volna őt, akkor se ment volna, mert lehetetlen. Észrevétlenül húzódok közelebb, ahogy ismét képes kikapcsolni az agyam, és minden gondolatom, de ő feláll, hangja megtöri a pillanatot, apró szilánkokra hullik, szinte hallom, ahogy a semmivé válik az előbbi érzés, mintha nem is létezett volna, s létéről csupán szaporább légvételem tesz tanúbizonyságot. Pár másodpercig a földön maradok, mozdulatlanul, várva valamire, ami nem történhet már meg, majd felnézek rá, ahogy a fésülködő asztalhoz megy, ahogy hátat fordít nekem, és beszélni kezd. Válasz a kérdésére nincs, ami pedig lehetséges, az nem történik meg. Nem jön többé velem, nem fogja otthagyni őt. Pedig ezt mondhatná nekem, hogy azóta velem akar jönni, talán meg tudnám adni neki, de nem akarja, és a ragaszkodásom is illúzió csupán. Mert lemondtam róla, lemondtam az érzésről, mégis bennem él, mintha soha nem múlt volna el. Végül utolsó szavai késztetnek arra, hogy mozduljak, hogy felálljak, és közben értelmezzem azt, amit mondott. Várom, tényleg várom, hogy elküldjön, mert ő ezt mondta, hogy neki kell elküldenie. De nem tette. És most jövök rá, hogy akkor este sem mondta ki, nem zavart el, nem küldött, csupán összetört, és én az érzéseimtől fuldokolva hagytam a hátam mögött. Nem küldött el, az én döntésem volt. Nem mondta ki, hogy menjek el, ahogy akkor sem, és most sem tette, hiába várom a percet, amikor meghallom, nem jön el. Ez ad valamit, valamit, ami eddig nem volt itt. Hit? Remény? Lemondott rólam, azt mondta, már nem vagyok menthető, de mire gondolt, mire értette? A saját szavaimat fordította ellenem, most mégsem törtem össze. Most valami mást érzek, mely miatt lépteim felé visznek, és mögötte állok meg, közvetlenül. Nem hagyok neki menekülési útvonalat, és nem is engedem el csak így.
- Akkor tedd meg. Mondd ki, hogy takarodjak az életedből, hogy többé ne keresselek, hogy soha semmit nem jelentettem. Nézz a szemembe, és úgy mondd! Ne lehajtott fejjel, ahogy akkor mondtad, mikor összetörtél mindkettőnket, hanem egyenesen a szemembe - valahonnan olyan erő áraszt el, valahonnan olyan energia és bátorság éled fel bennem, amit az elmúlt húsz percben nélkülöztem, mintha ott sem lett volna, most mégis érzem, és ez az érzés ad nekem nyugalmat, és erőt, hogy a tükörképét nézzem, és várjam, hogy felém forduljon. Alig vagyok tőle két lépésnyire, mert látni akarom a tekintetét, látni, hogy mit érez. Egy lépéssel csökkentem a távolságot, hogy következő szavaimat halkan, szinte suttogva mondhassam, hogy a füléhez közel hajolva csak hozzá intézzem a gondolataimat, hogy csak ő hallja, és senki más, még a szoba falai se. - Légy őszinte, és mondd ki, mit szeretnél, hogy én is aszerint tegyek! Légy olyan őszinte, amilyen gyerekként voltál hozzám. Amikor még tudtam olvasni a tekintetedből, amikor még nem hazudtál a belém vetett bizalmadról. Kérlek, ennyit azt gondolom, megérdemlek - szavaim még mindig suttogók, csak ő hallhatja őket, senki más. Csak ő érezheti a közelségem, én pedig az övét. Az érzés megőrjít, és nem tudom, mire kellene számítanom, de bármi legyen is, el fogom fogadni. Bármit is mondjon a szemembe, mögé fogok látni, érezni fogom, ha nem mond igazat. Tudom, hogy így van, mert a kettőnk közti kapocs nem szűnt meg, és soha nem is fog. Örökre velünk marad, akárhová sodorjon is minket az élet.


©


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Szept. 25, 2015 10:47 am Keletkezett az írás






Mason & Diana




Néha nem a kimondott szavak ütnek a legnagyobbat, néha nem azok a dolgok okozzák a legnagyobb fájdalmat amit adott pillanatban tettük. Néha a ki nem mondott szavak határozzák meg az életünket, néha ezek a dolgok azok amelyek aztán olyanná teszik a sorsunkat mint a gejlert kapott biliárdgolyó. Voltak napok amikor elgondolkodtam azon, hogy miért a férjemet választottam egykor, mikor a szívem és egész lényem teljesen mást diktált? Miért nem láttam át az elnyelt és elharapott szavakon és mondatokon. A barátom volt. Tudnom és éreznem kellett volna mit gondol, mi jár a fejében, hogyan néz rám, hogyan változik meg valami a tekintetében minden alkalommal. Olyan voltam neki mint valami csendesítő zápor a nagy vihar után. Képes voltam nyugalmat hozni a számára, ahogyan ő megteremtette nekem a biztonságot, a menedéket, egy helyet ahova mindig visszatérhetek. Hozzá. Üresség van most ott, kopár és semmire nem jó vidék, amelyben úgy bóklászom, mint sivatag reményvesztett vándora sok napi víztelenség után is még reménykedve, hogy megleli az oázist. Ez a szoba többé nem lehet már az a számunkra ami egykor volt. Idegen és kifosztott hellyé vált, elloptuk az itt töltött órák összes emlékét, mohón csak magunknak akartuk, mert abból reméltük a gyógyulást, mindketten másképpen. Annyira szeretném tudni mi járt azon az éjjelen a fejében, ahogyan azt is, hogy a bál előtti éjjelen miért nem mondott nekem többet, miért csak hosszú percek némaságába temetkezve nézett rám, ujjával ezredszer is átsimítva az arcomat. A farönknél álltunk, noha már kinőttünk a gyerekkorból szüntelen oda mentünk vissza, mintha az lenne az egyetlen hely ahol képesek vagyunk megnyílni egymásnak. És ez sokáig így is volt, sokáig szinte csak ott tudtam vele őszinte lenni, sokáig csak az volt az egyetlen hely, ahol bármit el tudtam neki mondani. Mintha a természet szabad kezével faragott gyóntatószéke lenne ahol megvallhatom a bűneimet. De akkor éjjel ő hallgatott, nem mondott többet én pedig úgy éreztem valami eltörött bennem, valami remény úszott messze, talán csak az én képzeletemben létezett, talán csak én hittem azt, hogy több volt számomra mint barát. Több is volt, csak én gondoltam mögé többet. Véltem én. Hogy ez nem így volt azok az órák bizonyították amikor itt együtt voltunk. Amikor egyre mohóbban és követelőzőbben bújtam el a karjai között, amikor száműztem őt egy időre a barátságunk egyetlen apró szigetérő, hogy a szeretőmmé váljon. Olyankor nem Mason volt aki a barátom, olyankor Mason volt akit szerettem. Én akkor, azokban a lassan elvánszorgó percekben, amelyben ujjam sokadszorra futott végig a gerincén, amikor ajkaim a vállát falták mint egy éhes ragadozó, én azokban a percekben szerettem. Az utolsó rezdülő porcikámmal is. Őszintén adtam minden ölelést, és ő őszintén adta vissza. Mikor mégis azt mondja, hogy valójában el sem akarta kezdeni, nem tudom mit érezzek. Nem csalódottság ez, sokkal inkább fájdalmas felismerés, hogy ha én akkor nem iszom olyan sokat, ha én akkor képes vagyok a saját ösztöneimnek parancsolni, akkor most talán nem tartanánk itt. Elástuk volna mélyen magunkban, és nem engedtük volna kitörni. De ezek olyan dolgok voltak annyira  a felszínre kívánkoztak, hogy azt hiszem előbb vagy utóbb törvényszerűen megtörténtek volna. Nem tudom, ahogyan azt sem tudom miért nem mondott egykor többet. Csak egyetlen apró szó kellett volna, csak annyi, hogy én kellek neki, hogy ne akarjak egy olyan ember mellett élni, aki bántani fog. Nem hallgattam rá, mert nem azt vártam amit végül kimondott. És a csalódottságom sokkal erősebb volt akkor, mint a józan eszem intő szavai. Én nem akartam egyedül maradni, hovatovább egy idő után már nem az embert szerettem, hanem az érzést, hogy tartozom valakihez, valakihez aki szeret engem. Nem barátként. Azt hiszem ezt akartam mindig de ugyebár sosem azok a szavak fájnak jobban amiket kimondunk végül hanem amiket elhallgatunk. Most, ebben a szobában, ahol még az utolsó lélegzetvételünknek is jelentősége van, most esélyünk lenne lezárni, kimondani mindent, és a végén elválni egymástól. Én nem menekülnék többé hozzá, ő nem akarna többé megmenteni, véget érne valami ami soha el sem kezdődött. De valami megakadályoz bennünket ebben, mintha lenne valamiféle láthatatlan erő mintha az a  póráz továbbra sem engedne, és szüntelen visszarántana. Többet szeretnék, még mindig többet, de már jogom nincs hozzá. Amikor egykor összetört. Azt most az utolsó mozdulataimmal seprem a tenyerembe, hogy messzire dobjam, végső emlékét is egy soha nem volt kapcsolatnak.
Aznap éjjel álmodtam, egy rövid, szemhunyásnyi időre álmodtam. Hogy vele mentem, hogy Boston számomra akkor a világ közepét jelentette, mert ő ott volt velem, mert meg tudott védeni, mert akkor elhittem, ott az álmomban, hogy képes rá. Ott tudtam benne bízni. Miért nem voltam képes erre az ébredés után? Csak annyit kellett volna tennem, hogy eszement módon rohanok a reptérre, mindent hátrahagyva, hogy az első géppel utána repüljek. Semmire nem lett volna szükségem, az összes bánatomat magam mögött hagytam volna, a terminál hangtalan folyosóján végig gyalogolva, a gépen átaludva az utat leszállni, és ott lenni. Vele. Nem fog megbocsátani, legfeljebb beletörődni, ahogyan én is ezt teszem magammal állandóan, és nem vagyok képes azokat a dolgokat messze űzni a lelkiismeretemből, amelyek emlékeztetnek rá mit veszítettem vele. Akkor éjjel álmodtam. Moszkvában voltunk, valahonnan messziről egy nyekergő tangoharmonika hangja kúszott bele az orosz éjszakába, és havazott. Az első hó amit láttam, és szinte éreztem, hogy minden apró kis pihéje aláhullik, majd elolvad a bőrömön. Olyanok voltak mint az álmaim: szertefoszló tünékeny képzelgések. Én mégis elbújtam a kabátjában, elbújtam az ölelésében, kimondott szavaim után ködpára csapódott az ajkaim előtt, és amikor felnéztem rá, tudta, hogy tudom. Hogy minden kimondatlan gondolatát érzem, hogy mit akart nekem akkor éjjel mondani. Hogy az a beszélgetés nem akad el két mondatnál, hogy visszakérdeztem volna.
~ Csak egy jó okot mondj, amiért ott kell hagynom!~
~ Bántani fog!~

Halkan koppannak a szavak, és amikor ismét ránézek kimondom amit akkor nem mondtam ki, és nem hagyom, hogy hallgasson ő sem. Mást akartam hallani, és mást akartam kérdezni is.
~ Ez nem a jó ok, te is tudod, miért? Mondd meg valójában miért! Az igazat mondd!~
~ Mert hozzám tartozol!~

De ez végül nem hangzott el, végül a csendünkbe merültünk megint, mintha tökéletesen idegenné váltunk volna egymás számára, szinte másodpercek alatt. Hagytunk elmúlni egy olyan lehetőséget ami soha többé nem jön el, megbillogoztuk akkor a barátságunkat  melynek sebei azóta is folyamatosan felszakadnak, és örökre ott marad a pecsétje annak mit hibáztunk el. Elmúló óráinkban sem törekedtünk soha többre, illetve én azt hiszem nem törekedtem, csak arra, hogy végre szerethetem, még akkor is ha magamat csaptam be azzal, hogy majd vele megyek. Annyira szerettem volna ha igaz lett volna, ha meg tudom tenni. De vannak olyan dolgok az ember fejében, olyan gondolatok, amelyek jól tudja, hogy hazugságok, de ha elég ideig győzködi magát, akkor végül elhiszi, hogy minden igaz...minden annyira valóságos. Összetört azonban a kaleidoszkóp, a színes üveggyöngyök szétszóródtak mindegyik egy-egy megkopott emlékképünk utolsó csillanó maradványa, hogy aztán végleg rátiporjak. Én... én legyek ezért a hibás. De már mindegy mennyi terhet veszek magamra, a világ összes fájdalma is kevés lenne, hogy feloldja azt az egyet, azt az egy elhibázott döntést. Az egyetlen legsúlyosabbat az összes közül. Ha egyszer meg is tudna bocsátani, én nem lennék képes magamnak, és ez mindig ott marad. Csendesen beszélek hozzá, ahogyan mindig amikor megnyugtatni akartam, ahogyan mindig amikor azt akartam elérni nála, hogy csillapodjon az elkeseredettsége vagy éppen a dühe. Vigaszért jöttem, ahogyan mindig és végül én leszek aki vigaszt nyújt ahogyan mindig....nem tudom, vannak amik végül sosem változnak, ahogyan ez sem.
- A megszállott ember nem gondolkodik, a megszállott ember egy idő után elveszíti a kapcsolatát a külvilággal. Már azok sem lesznek fontosak amelyek egykor azok voltak. Már nem lesz semmi amiért igazán küzdeni akarna, csak abba az egybe kapaszkodik, mint az őrült kutya a gumicsontba. A világ elveszíti a jelentőségét, és nem lesz képes felismerni az apró és fontos dolgokat. A megszállott ember, felejt, elveszíti az emlékeit, elveszíti a lehetőséget a változásra. Elveszíti önmagát. Én nem akarom, hogy te is elveszítsd ami még maradt. Elég csak rád néznem Mason, és látom, hogy ott van a szemeidben, ezért kerülöd a pillantásom, ahogyan én is a tiédet. Mert meglátjuk magunkat egymásban. Végül el fogod veszíteni azt is akiért küzdöttél.- fejezem be halkan, de nem tudom ebből mi jut el hozzá, talán nem most fogja mindezt megérteni, talán kell majd egy kis idő. Idő? Hiszen abból volt mostanság nekünk a legtöbb. Mégsem voltunk rá képesek, hogy túllépjünk rajta. Szorítja a kezem, érzem, ahogyan erősödik a fogás és egy pillanatra odanézek, de csupán annyira, hogy megállapítsam, gondolatban én is így kapaszkodom belé, nem csak a kezébe, hanem az egész lényébe. Végül a különös és talán soha nem adott „csókom” után magára hagyom, nem tudok ott maradni tovább, mert lehetne ezt a dolgot még ezerszer is átbeszélni, a szavak itt már mint sem érnek többé, azok hamis csengését semmi nem lesz képes tompítani. Nem akarom elküldeni, de nem tudok mást tenni, így aztán ahogyan azon az éjjelen hátat fordítok neki, és kimondom azt a pár szót, ami megöl engem is legbelül. Nem akarnám elküldeni, legszívesebben megfordulnék, legszívesebben belevágnék valamit a tükörbe, hogy darabjaira hulljon az a Diana aki most ott áll, aki nem képes dönteni, aki nem képes egyszer ebben a tetves életben megtenni valamit amire mindennél jobban vágyik, aki nem képes arra, hogy maga mögött hagyja az addigi életét és vele menjen.  Pár pillanat múlva ott áll mögöttem, hallottam ahogyan feláll a földről, ahogyan közelebb jön, de még nem elég közel, soha nem volt elég közel hozzám. Még akkor sem amikor neki adtam mindenem amim csak volt. Még akkor sem. Telhetetlen voltam, és végül ez lett a vesztem is. Semmit nem őriztem soha úgy mint azoknak az óráknak az emlékeit, és soha nem volt annyira fontos, mint mindenre emlékeznem amit akkor mondott. Foszlányaink, délibábjaink...mi ketten egy meg nem született boldogság burokban. A tükörből nézem őt, ahogyan ő is teszi. Látjuk egymást de mégsem, és a szavai összeroppantanak. Darabjaira hullik bennem múlt és jövő, összemosódik minden, az egész világ egyetlen szivárványból kiszakított darab lesz, de nincsenek színek már, csak vörös és fekete, csak ez a kettő, mintha vérrel itatták volna át az egész mocskos, sötét világot, ami nélküle volt. Nem látok semmi mást a tükörből csak őt, a hangja mintha megölne bennem mindent: tiltakozást, vágyódás, közömbösséget, érzéseket, gondolatokat....mindent ami volt, hogy valami egészen új szülessen belőle. Nem tudom kimondani amit akar, ahogyan ő sem tudott elküldeni, és fuldokolva, szinte zihálva veszem a levegőt, nincs most elég, nincs, mintha víz alatt lennék, és nem látnék semmit, csak érzem, hogy magával ránt az örvény, pörgök benne és amikor újra kinyitom a szemeimet őt látom: Mason, a barátom, a cinkosom, a szeretőm...a kedvesem. A suttogása a fülemnél olyan mintha édes, finom puha takaró borulna rám, és lehunyva a szemeimet hallgatom mennyire kontrasztosan csendülnek a szavai. Ismer engem, tudja, hogy nem fogom elküldeni, ahogyan én is tudtam, hogy nem fogja megtenni. Most már olyan közel van hozzám, hogy meg kellene fordulnom, érzem, hogy a tükör hűvöse eltaszít, nincs már miért abba az irányba tekintenem. Lassan fordulok meg, először csak a törzsem végül én magam is, és szemben állok meg vele. Most én vagyok aki még néhány centimétert elcsent a közöttünk lévő távolságból. A fogaim között szűröm a szavakat, mintha valaki vissza akarná tartani azokat, de nem foglalkozom vele. Többé már nem. Ha nem tudjuk lezárni azt az éjszakát örökre itt ragadunk ennek a szobának a foglyaként, és gondolatban mindig ide jövünk vissza, örökkön-örökké.
- Nem! Ez nem igaz!- ökölbe szorítom a kezem ahogyan gyermekként tettem, amikor úgy éreztem valaki igazságtalan velem, és éppen úgy görbülnek most is az ajaim mint akkor. Talán ugyanolyan kiszolgáltatottnak is érzem magam mint egykoron.
- Ne mondd ezt, kérlek!- könyörgően halkuló hangommal végül aztán felemelem a fejem és a szemébe nézek. Határozottnak hiszem magam, pedig csak sebzett vagyok. Sok szempontból is.
- Az igazat akarod? Igen?!- egy másodpercre leszek csak ingerült, amit leginkább az okoz, hogy tehetetlen vagyok, hogy tudja....hogy érzi, hogy most nem tehetek mást, mert ha belenézek a szemeibe nem tudok hazudni. Lehajtott fejjel, elfordulva menne, de most nem megy. Most nem tudok...képtelen vagyok. Gyűjtöm az erőt, ott tekereg bennem, míg aztán eljut a szívemig, majd szavakként előbukik belőlem.
- Soha nem küldtelek el, soha nem tudtalak volna elküldeni. Csak ez volt az egyetlen lehetőség. Nem hagytál más utat, ahogyan most sem hagysz! Mason nekem mindig te voltál a legfontosabb az egyetlen igaz barátom aki...istenem, hát nem érezted soha? Miért beszéltünk el egymás mellett, mondd mitől féltünk? Mitől féltünk annyira, hogy egyik hamis és rossz döntést hoztuk a másik után? Csak egyetlen egy mondat elég lett volna! Csak egyre vártam azon az estén!- a szemeim megtelnek könnyel de nem sírok, csak tehetetlenül vergődöm a saját magam által állított csapda miatt. Én már tényleg nem tudok semmit, csak azt, hogy mindig vele akartam lenni, de vannak az életemben olyan dolgok amelyek megváltoztak.- és igen a ki nem mondott szavak fájnak, azok fájtak mindig.
- Mason én mindig szerett...- nyelek egy hatalmasat érzem, hogy a mondat ami ott van bennem már évtizedek óta kibukik belőlem
~ Mason én mindig szerettelek!~
- Mason én mindig szerettem volna veled lenni, csak veled.- másképp hangzik? Igen, mert még mindig van ott valami ami megakadályoz. Valami láthatatlan erő ami nem ereszt. Mintha az árnyék örökké itt lenne, az árnyék amit Timothy Barry-nek hívtak. Miért nem tudta csak egyszer kimondani nekem, hogy nem a barátja vagyok? Mi volt más a férjemben? Hogy azt mondta szeret, és én akkor annyira el akartam hinni, hogy valóban el is hittem. Hogy is mondtam? Ha egy hazugságot nagyon el akarsz hinni, akkor annyira beleéled magad, hogy igaznak véled és már magad is elhiszed. Én is így voltam ezzel. Felszegem a fejem és belenézek újfent a szemeibe ahogyan kérte, igyekszem úrrá lenni magamon bár ez jelen pillanatban elég nehéz. Testileg és lelkileg is meggyötört vagyok és nagyon fáradt. Lassan harminc órája talpon vagyok.
- Nem tudtalak soha elengedni, és attól félek soha nem is tudlak. Itt ragadtam. Nekem ennyi marad belőled.- olyan vagyok mint egy tépet sorsú kisgyerek. Amilyen akkor voltam amikor rám talált a boltban. Egy árva kislány, aki általa otthonra lelt, és most, hogy eltévedt, nem tudja hogyan találjon haza, vissza hozzá.



¨¨ Note: Sad  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Szept. 25, 2015 2:32 pm Keletkezett az írás



Diana&&Mason
I needed you and you’ve broken me


Egyszer régen boldogok voltunk itt. Egyszer régen mindent jelentett ez a szoba. A világunk volt, apró kis felhő, mely vágyat adott, nyugalmat, és olyan varázsa volt, melyet nem akartunk elengedni. Oly erősen kapaszkodtunk egymásba, és ebbe a helybe, amit ez az egész jelentett, hogy nem láttunk tovább az orrunknál. Nem vettük észre, amit a másik akart, mert görcsösen ragaszkodtunk a saját kis igazunkhoz. Én menteni akartam őt, kétségbeesetten kiszakítani Tim karjai közül, hogy védelmet nyújtsak. Megszállottan vágytam rá hogy teljesen boldognak láthassam, ő pedig nem bízott eléggé abban, hogy képes vagyok Tim ellen menni. Nem véletlenül, hiszen voltak olyan dolgok, amiket nem tudott, például azt, hogy milyen vagyok, ha éppen védenék valakit. Valakit, aki nem hagyta, és végül ez roppantott össze mindkettőnket. Diana túlságosan is sokat foglalkozott azzal, hogy mi történik, ha bajom esik, de nekem nem esett volna bajom. Mégis elbeszéltünk egymás mellett akkor is, mert én képtelen voltam kimondani azt az egyetlen szót, mely mindent megváltoztathatott volna. Nem tudnám megmondani, miért féltem annyira. Ha kérdezné, ha kínoznának a válaszért, se tudnék ép választ adni. Olyat, ami teljesen fedné az igazságot, nem lehet. Túl sok érzelmet rejt magában ez az egész kapcsolat, túl sok kimondatlan érzést, melyet talán már soha nem mondhatok el. Melyre kevés lenne egy élet, melynek kimondásától már enyhe belső remegés lesz úrrá rajtam.
Félek újra megnyílni, félek újra bízni, mert tőle kaptam a legnagyobb pofont, félek azt mondani, hogy kezdjük újra, hogy indítsunk tiszta lappal és borítsunk fátylat a múltra, mert már elvesztettem valamit akkor este, mégis itt vagyok, első szavára jöttem, mert tudtam, hogy szüksége van rám. Mégis ő nyújtott támaszt, ő kapart össze a földről, még akkor is, ha ő ezt nem tudja. A jelenléte megnyugtat, messzire viszi a fájdalmat, de felerősít mást, olyan érzéseket, melyeket még mindig helytelennek gondolok, és már nem csak azért, mert ő Timhez tartozik, hanem azért, mert én is máshoz tartozom. Már nem ugyanaz a helyzet, csupán én titkolom Dorothy létezését, a gyűrű pedig a pénztárcámban pihen. Nem érzem magam erősnek ahhoz, hogy tudja, nem törhetem össze, védenem kell őt, és nem bántanom. Így Dorothy csupán számomra létezik, számára nem. Mintha soha nem találtam volna párra, és végül valahol ez így van. Nekem ő a párom, a másik felem, aki hozzám tartozik, akihez én tartozom. Vele kellene lennem, vele kellene élnem, és akkor talán nem kellett volna visszajönnöm, akkor nem érezném a bosszút, nem akarnék megszállottan fogást találni Timothy-n. Akkor nem érdekelne, hiszen az azt jelentené, hogy én nyertem. Hogy Diana az enyém, azt jelentené, hogy bátor voltam, elég bátor ahhoz, hogy kimondjam azt a kilenc betűs szót. Egy érzés, mely még csak meg sem közelíti mindazt, amit érzek, mégis magába foglal minden kimondott, és ki nem mondott vágyat, és álmot. Egy érzés, melyet azóta is iránta érzek, és igen, létezik örökké tartó szerelem. ahogy első látásra is meg lehet szeretni valakit, ez is ugyanolyan erővel bír.
Bármikor kimondhattam volna, bármikor megtehettem volna, önzőn a szemébe mondva, vagy csak halkan suttogva, hogy más ne hallja, hogy eme egy szóval láncoljam őt magamhoz, mert az érzéseim iránta olyan erősek, hogy képtelen vagyok osztozni rajta, soha nem is tudtam. Megőrjített a tudat, hogy Timothy fekszik mellette, ő él vele, és bántja, úgy bánik vele, ahogy nem érdemli, mert nem ismeri őt. Nem tudja, hogy mire van szüksége, nem tudja, mit szeretne, és ezáltal szeretni sem tudja. Tudom, hogy nem így kellene lennie, és már biztos vagyok benne, hogy én csesztem el. Mindent, már az elején, már azon az estén, mikor elhívhattam volna. Azon az estén, mikor ismét vitázni kezdtünk. Mikor először megemeltük egymással a hangunkat. Az volt az első apró kis gödör, mely éket vert közénk, mikor az eljegyzésén tettem egy újabb kísérletet, hogy meggyőzzem róla, Tim nem hozzá való. Hogy ha pofon vágta, akkor eljön majd a nap, mikor kevés lesz. Mikor a pofont újabb követi, és most pedig a szíj következik. Mi jöhet még? A seprű nyele? Egy szék? Aggodalom kerített akkor hatalmába, pedig akkor még nem volt ilyen durva, akkor még megjátszotta magát. Emlékszem, hogy haragudott rám, hogy hitetlenül rázta meg a fejét.
„Tim jó ember. Ami kettőtök között volt, nem rám tartozik. Szeretem, miért nem tudsz velem örülni?”
Kérdése akkor belém fojtotta a szót, és hagytam, hogy elmenjen. Csak figyeltem távolodó alakját, ahogy eltűnik, én pedig megsemmisülten engedtem őt el akkor már sokadjára.
„Mert szeretlek. Mert hozzám tartozol”
A sötétbe suttogott szavaimat senki nem hallotta, reménytelenül foszlottak semmivé. Az eső is eleredt, hogy minden nyomát elfedje halkan suttogott vallomásomnak, mintha soha nem is létezett volna. Az élet megannyi lehetőséget dobott elém, én elszalasztottam, de még így is kaptam újabb lehetőségeket, egészen addig, ameddig ki nem mondta az „igent”. Én pedig nem tudtam vele együtt örülni. Képtelen voltam rá, mert én basztam el mindent. Nekem kellett volna lépni, de már késő, hogy hibáztassam magam. Már semmi értelme nem lenne egy újabb vallomásnak. Már lehetetlenség visszacsinálni az időt, lehetetlenség kiszedni az összes tüskét, amit egymásba döftünk akaratlanul. Már csak egy dolog maradt számomra, egyetlen érzés, egyetlen cél, semmim nem maradt. Az egész életem megjátszom, és már nem lehetek többé soha senkihez olyan őszinte, mint hozzá voltam. Többé már nem lehetek ugyanaz, aki mellette voltam, mert elengedtem, lekéstem ezt a vonatot. Soha többé nem jön vissza, és tovarobogott minden boldogságommal együtt.
- Mikor már nem marad másod, mikor mindent elvesztettél, mikor már nem lehetsz őszintén boldog, és igazán önfeledt, akkor már nem érdekel, mint veszthetek. Ha nincs semmim, vesztenivalóm sincs. Olyan nagyon akartam, hogy igaz legyen, mégis kifolyt a kezeim közül, olyan nagyon ragaszkodtam hozzád, hogy észre sem vettem, nem vagy az enyém. Megszállott voltam, a te megszállottad... Mégis boldog voltam, úgy éreztem, ismerlek, tudok a jelekből olvasni, de mégsem voltam rá képes. Akkor mégis miért érné meg felhagyni a megszállott bosszúval? Ha nem marad semmid, és az egész életed egy hazugság, miért érné meg eldobni az egyetlen dolgot, ami maradt? -
szavaim fájók, és talán értelmetlenül csengnek, ahogy számomra az övék, de később megérti, majd rájön, miért mondom ezeket, rájön, miért gondolom így. Ő volt a mindenem. Tudnia kell, érezte, hogy nem volt más. Tudnia kell, hogy hiába volt több barátnőm, egyik sem volt olyan, akiben minden megvan, ami benne volt. Megértés, szeretet, nyugalom, vágy. Mindent ő jelentett, és talán még most is éreznie kell. Hiszen teljesen lecsupaszítottam magam előtte most is, ahogy régen. Tudja, mit érzek, tudja, hogy a sebeim soha nem forrtak össze. De nem kesereghetek tovább, nem engedhetem, hogy a fájdalom uralja el minden porcikámat, és nem hagyhatom, hogy elvegye a levegőt. A sarkamra kell állnom, megráznom magam, elengednem azt, ami visszatart, és előrenézni. Mert ez a találkozó akkor semmit sem ér, ha nem tudhatom meg, mit is akar valójában. hogy mire vágyik, mit vár tőlem. Mert én nem tudom, képtelen lennék őt messzire küldeni, elvágni az utolsó vékony köteléket, ami összetart. Nem akarom megtenni, és a kezdeti könyörgő bizonytalanságom átvált magabiztosságra, ahogy felállok, ahogy felé közeledek. A lábaim visznek előre, mert ezt akarom. Hogy közelebb legyen, hogy tudjam, mi is ez az egész. Hagyom, hogy az érzéseim irányítsák tetteim, mégis az eszemmel gondolkodom, mégsem hagyom teljesen, hogy minden a felszínre törjön, mert akkor képtelen lennék ilyen tisztán látni. Képtelen lennék olyan szavakat mondani, amik kicsúsznak az ajkaimon, mert akkor csupán felállnék, fognám a kabátomat és a táskámat, majd kiviharoznék egyetlen szó nélkül, ahogy másfél éve is tettem. Most nem akarom ugyanezt megtenni, nem akarok újabb, ugyanolyan utat végigjárni, változni akarok, még akkor is, ha bennem van a tüske, ha bennem van a fájdalom, mely olykor leteper. És ha engedek neki, ha engednék neki, akkor nem merészkednék hozzá ilyen közel, akkor nem kérném őt a lehetetlenre, akkor nem követelném magamnak azt, amit ő akarna tenni, de képtelen. Mert tudom, hogy kell lennie valaminek, ami nem engedi, hogy elmenjen.
Ez a szoba egykor őrizte az emlékeket, mi töltöttük meg velük minden apró szegletét. Ez a szoba egykor a világot jelentette, végül ez volt az a hely, melyet a hátam mögött akartam hagyni. Mégsem tehettem, hiszen a szívünket és a lelkünket hagytuk itt akkor. És mégis hogyan pusztíthatnánk el a saját mozgatórugónkat? Hiszen engem az érzelmeim hajtanak, olykor szenvedélyesen teszem azt, amit kell, olykor engedem, hogy elragadjon az érzelem. Sokszor teszek így, mégis mellette minden olya világos volt. Sokkal könnyebben kiigazodtam önmagamon, mint nélküle Hiszen nélküle nem vagyok más, mint a bádogember abból az ostoba meséből. Ő adta nekem a szívet, végül ő vette el, hogy másfél évig én legyek a bádogember ismét a szív nélkül. Csak hűvösség jellemzett, képtelen voltam bármi olyat érezni, ami igaz, csak fejjel cselekedtem, és nem éreztem semmit. Most pedig hirtelen adott vissza minden érzést, minden elszalasztott emléket, minden elfelejteni vágyott gondolatot. Kegyetlenül nyomta vissza a mellkasomba a szívet, mely képes érezni, képes a fájdalomra, és felfokozott mindent, mintha mindent egyszerre kellene átélnem, egyetlen percbe sűrítve. És ez egyszerre emel fel, és taszít a mélybe, egyszerre ígér álmokat, és töri össze, mégsem bánom, már nem, hiszen mindent feltettem egy lapra, ismét a kezébe helyezve önmagamat tudattalanul is. Ahogy felém fordul, mégis úgy érzem, hogy bennakad a levegő, a közelsége ismét elemi erővel hat rám, miközben ismét látom benne a lányt, akit megismertem, azt a lányt, aki képes ökölbe szorított kézzel duzzogni, én pedig mindig elmosolyodtam. Az emlék apró, halvány félmosolyt csal ki belőlem, majd eltűnik onnan, miközben figyelem őt.
- Igen. Csakis az igazat - bólintok határozottan, miközben mély levegőt veszek, hogy az illatát érezzem ismét, azt a felejthetetlen illatot, mely őt jellemezte. Mindeközben a tekintetét kutatom, mikor felemelve a fejét rám néz, ahogy belém lát, és végre ismét látom őt, a kislányt, aki erősebb volt bárminél. A ki kegyetlenül őszinte volt, és rájövök, hogy van valami, ami menthető, még ott van, és elő lehet csalogatni a rejtekéből. Hagyok neki időt, hagyom, hogy beszéljen, hagyom, hogy őszinte legyen velem, figyelek a félbehagyott mondatára, arra figyelek igazán, mást akart mondani? Vagy csupán én képzelem oda? Vajon tényleg érzett? Szeretett? Igazi, őszinte és mindent felemésztő szerelemmel? És mikor történt ez? Én miért nem vettem észre soha? Miért nem voltam képes egyszer sem kimondani, hogy biztos legyen magában, hogy biztos legyek magamban?
- De éreztem. Pontosan éreztem, hogy a barátod vagyok, ahogy te az enyém. Mindig azt éreztem, hogy ennél nincs tovább, hogy csak a barátom vagy, és nem több, nem az, akivel... - elakadok. A kegyes hazugságnál csak egy rosszabb van, a kegyetlen igazság. Ami nem csak annak fáj, aki hallja, hanem annak is, aki kimondja. - Akivel elképzeltem egy egész életet. És mindig azt éreztem, hogy többet érzek, mint amennyit te irántam - képtelen vagyok kimondani azt az egy szót, és feleslegesnek tartom. Nem illik ide, nem lehetek önző újra, nem tehetem meg többé. De akkor mégis miért érzem folyton, hogy ez lenne a helyes? Hogy önző módon egyetlen szóval magamhoz láncolnám őt örökre? Ez a helyzet nehéz, a közelsége megfojt, mégis akarom, és nem engedhetem el. A kezem mozdul, arcát érintem finoman, mint aki nem hiszi el, hogy tényleg itt van. Mintha abban sem lennék már biztos, hogy én itt vagyok. Csupán meg akarom nyugtatni, csak azt akarom, hogy érezze, még itt vagyok. És hiába a fájdalom és a sértettség, itt akarok lenni. Nem vagyok a szavak embere, sosem voltam, és most sem vagyok képes szavakba önteni mindazt, amit kellene, és suttogó szavaim is elhalnak, elvesznek a félhomályban. Csak őt nézem, ahogy gyengéden simogatom arcát, ahogy megérzem a testét, mert óvatosan csökkentettem ismét a távolságot. Mert a tetteim beszélnek helyettem, és a vágyaim irányítanak. És egy idő után a szemkontaktus is megszakad, ajkait nézem, melyek még mindig ugyanolyan hatással vannak rám, ahogy régen, és nem tudok másra gondolni. Csak arra, hogy érinthessem őket, hogy újra otthon lehessek. Villámcsapásként ér a felismerés, hogy már alig választ el tőle két centi, hogy oly szívesen csókolnám meg csak egyszer. Egyetlen egyszer, még utoljára, és a következő pillanatban ajkammal érintem az övét, gyengéden, óvatosan, apró csókot lehelve ajka szegletére, majd végül mégsem veszem csókját. Végül mégsem engedek a vágynak, csak szabad kezemmel magamhoz vonom a derekánál, magamhoz ölelem, ügyelve, hogy ne okozzak fájdalmat. Mert ő mindig is itt élt bennem, és a részem volt.
- Soha nem fog menni, soha nem fog... - suttogom a fülébe halkan, és megkönnyebbülve. Úgy érzem, jár nekem a közelsége, jár nekem az, hogy ismét a karjaimmal óvjam a világ elől, mégis végül elengedem őt, és egy lépésnyit távolodom tőle. Mint aki észbe kapva rájött, hogy rosszat tett, arcomon bűntudat jelenik meg, és tekintetemben is, ahogy ránézek. - Sajnálom. Én őszintén. Csak úgy gondoltam - nevetek fel zavaromban a hajamba túrva -, hogy talán... Hogy valami még maradt, amit helyre lehet hozni, de ha tévedek, akkor most szólj - arcom végül megkomolyodik, a tekintetem végig őt fürkészi. Valahogy úgy éreztem, hogy megkönnyebbültem, hogy egy részem visszatért, a szoba egyik sarkából rohamozott meg újra, hogy a kettőnk közti kapocs még ott van, és talán felépíthetünk valamit, talán képesek vagyunk rá. Talán egy nap a barátja lehetek, ha már többé nem csókolhatom ajkait, ha többé nem ölelhetem úgy, akkor is a közelében akarok lenni, mert ő a részem, a legfontosabb, ami nélkül nem lehet élni. És nem is érdemes.



©


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 26, 2015 8:58 pm Keletkezett az írás






Mason & Diana




Az első ütés még nem fájt. Az első pofon még a meglepetés erejével ért, mint amikor az ember először teszi bele a lábát a hideg vízbe, és amíg meg nem szokja mindig hidegnek fogja érezni. Az volt az első olyan alkalom, hogy Tim megütött. Nem értettem miért teszi, ahogyan azt sem értettem, hogy utána hogyan volt képes magamra hagyni. A park szokatlanul csendes volt azon az éjjelen, és amikor ott sétáltunk, az égbolton viharfelhők gyülekeztek kelet felől, éreznem kellett volna, hogy a feltámadó szélben a dühe is kitörni készül, de nem tudtam….nem láttam előre, pedig kellett volna. A keze valahogyan szokatlanul hűvös volt, az érintése maróan idegen, és minden kérdés amit nekem szegezett érthetetlen volt számomra. Akkor került először szóba, az eljegyzésünk előestéjén Mason és a barátságunk. Azt hittem ez nem állhat közénk, hogy képes lesz elfogadni, hogy számomra a barátom éppen olyan fontos mint ő. Akkor még nem értettem, ami később vált számomra világossá, hogy Tim észrevette, hogy tudta amikor rám nézett, hogy ez sosem a barátságról szólt, hogy ott volt az utolsó mozdulatomban is, a szemeim ragyogásában amikor Mason-re néztem, és én is tudtam, hogy így van. Csak ne lettek volna azok a kimondatlan szavak csak ne feszült volna mögötte millió kérdésem, csak ne lett volna az az alkalom annyira üres, annyira bánatosan vágyakozó. De az lett, végül aztán Timothy szavai hoztak enyhülést a számomra, ő volt az aki megmentett a szekta fogságából, ő volt az aki mellettem volt, akivel a bál éjszakáján először táncoltam, miközben a zenekar a „What a wonderful world”-öt játszotta. Bárcsak tényleg az lehetett volna nekem is, de be kellett látnom annyi év távlatából, hogy az a zene Mason nélkül semmit nem ért. Számomra csak vele volt csodálatos a világ. Ott álltunk egy ciprus tövében és a jövendő férjem sötét szemei villantak rám, a szavai megleptek, amikor azt mondta nem akarja, hogy Mason és én találkozzunk, nem akarja, hogy valaha átlépje majd a közös otthonunk küszöbét, és azt sem akarja, hogy telefonon beszéljek vele. Minden lehetséges módon meg akarta akadályozni, hogy ő és én valaha újra beszéljünk egymással. Akkor értetlenül meredtem rá, a válla felett elpillantva, ahogyan megláttam, a háborgó óceán megannyi hulláma az én hangulatom tökéletes kivetülése lehetett volna. Tiltakozásra nyíltak az ajkaim, és a következő másodpercben már a tenyerét éreztem az arcomon. De nem simogatott, hanem csapott vele, és szinte bénultan és szinte kábán álltam ott, el sem hittem ami történt, el sem hittem, hogy megtette. Azt akartam magamnak bemagyarázni, hogy az előző pillanatokban még beszéltem hozzá, a következőben pedig állok vele szemben és dühösen fújtat velem szemben, de közötte semmi nem volt, nem bántott. Annyira nem akartam elhinni az egészet, hogy elkezdtem magam lassan meggyőzni, hogy Tim szeret engem, hogy nem bántana soha. A védekezésem egyértelműen menekülés volt, ahogyan egykor is menekültem a nevelő szüleim haragja elől, ahogyan mindig menekültem Mason karjai közé. Ahogyan tettem később is. Beláttam, annyiszor beláttam már azóta, hogy az egyetlen volt aki meg tudott védeni, aki Timtől is meg tudott volna. Mostanra értettem meg, most amikor itt vagyunk a tengernyi titkok törékeny helyszínén, kettőnk szigetén, a helyen amit sosem voltam képes elhagyni. Késő már, nem tudom megváltoztatni, nem tudom meg nem történtté tenni. Helyrehozni pedig képtelenség, csak azt kell megtalálnom hogyan kezdhetnénk mindent elölről, hogyan lehetne ebből a rengeteg keserűségből bármit is újraépíteni, hogyan lehetne megmenteni ami még maradt, mert maradnia kellett. Különben nem őt hívtam volna, különben ő sem jött volna. Hiszen a városban nem miattam volt, de itt ezen a helyen most igen. Most csak azért voltunk itt mert hívtam, mert nem volt már senki akit hívhattam volna. Nem bíztam senkiben. A kórházban összesúgtak a hátam mögött némelyek, tudtam, hogy melyik nővérnek vagy éppen rezidensnek van viszonya a férjemmel, ahogyan ismertem már a szánakozó pillantásokat, ahogyan összesúgnak a hátam mögött. Nem kértem a sajnálatukból senki sajnálatából nem kértem. Erős akartam lenni, amilyen erős Mason közelében voltam aki mellett úgy éreztem az egész világot képes lennék megváltani és olyan dolgokra is amelyekre azelőtt soha. De az a hajó elúszott, az a repülő elszállt, az az alkalom elmúlt, már nem vagyunk vágyódó gyermekek, apró kis bűbájos álmainkat dédelgetve egy szebb és teljesebb jövőről. Annyi tervem volt, amit megosztottam vele, buta kis álmok, de mind az enyémek. Mintha nem is én lettem volna, annyira messze az a kislány, az a szőke fürtös fonott hajú kislány, aki nehezen mosolygott, de neki mindig tudtam belőle ajándékozni. És mennyire messze az a félig már felnőtt, akit megpróbált figyelmeztetni, aki akkor még össze volt zavarodva, hogy vajon helyes a barátunk iránt időnként olyan furcsa kis gondolatokat táplálni? Vajon mindenki átmegy ilyesmin, vajon mindenkiben felébrednek ezek a dolgok, vagy valahogyan elmúlik, elcsendesedik, ahogyan a zápor szokott elsimulni a víz felett, ahogyan az esőcseppek koppannak, egyre halkuló, apró ütemmel ahogyan az éjjelt maga mögött hagyja a világ, ahogyan….nem is tudom, ahogyan minden elmúlik egyszer. Én akkor azt hittem tudom mit érzek. Tudtam is. Csak azt nem tudtam ő mit gondol, mert sosem mondta, mert sosem hozta a tudomásomra. Ha kérdezek, ha faggatom, ha tovább faggatom, ahogyan tennem kellett volna. Akkor talán nem így történik az egész, akkor talán boldogok lehettünk volna. Tudni akartam minden alkalommal, hogy miért nem tud örülni a boldogságomnak, hogy miért nem képes éppen olyan örömmel és várakozón tekinteni a jövőm elé ahogyan én tettem? Önző módon mosolyogtam és nem vettem észre, hogy minden szavammal csak mélyítem a saját maga hallgatása által okozott sebeket. Gyógyítanom kellett volna, helyette magára hagytam. Az érzéseivel a gondolataival a vágyaival. És később mit tettem? Ugyanezt használtam ki. Egyszerű lenne az alkoholra fogni, hogy akkor éjjel itt, éppen itt többet ittam, de az igazság az, hogy nem ezen volt a hangsúly, nem ez volt az igazi ok nem. Az igazi ok régebbről eredt, még a bál éjjele előtt is régebbről, amikor álltunk az óceán partján és arról meséltem neki, hogyan kerültem ide, hogy azt sem tudom ki vagyok valójában, hogy soha nem is fogom tudni, hogy kevés nálam árvább ember létezik a világon.
~ Soha nem leszel magányos, amíg én itt vagyok neked Diana, csak ígérd meg, hogy mindig a barátom leszel. Vagy annál is több.~
~Annál is több, Mason~

Amikor a horizontot kémleltem tovább arról meséltem neki, hogy szeretném tudni, hogy milyen lehet a világ, hogy szeretném tudni hol lelhetjük meg az igazi boldogságot, hogy szeretném tudni vajon léteznek csodák? Ostoba kis gondolataim örvényében nem vettem észre hogyan nézett rám, csak akkor amikor már késő volt, amikor odafordultam akkor nézett félre. De mi mindig ilyenek voltunk és ez később sem változott. Mindig késésben voltunk egymás életéből, mégis a legfontosabbak voltunk. Tim sosem tudta őt kiűzni a lelkemből, mert megígértem neki, mert megígértem, hogy a barátja leszek….még annál is több. A barát elárulja a barátját? Nem. A barát nem kérkedik, a barát nem vesz el, hanem ad, a barát felerősít, megerősít, a barát meghallgat a barát észrevétlen van jelen az életünkben….és mit csinál aki több? Aki több, az örökre ott marad, kitörölhetetlenül. A tükör most nem hazudik nekem, bár azt hiszem az arca sokkal elgyötörtebbnek tetszik a tompa fényben és én csak nézem, keresem a saját gondolataimat, a fejemben zsongó ezer között. Én azért jöttem ide, hogy megnyugvást leljek, de mert Mason a lelkem másik felek addig nem nyugodhatok, amíg érzem felőle a zaklatottságot, amíg érzem, hogy ugyanúgy választ akar kapni a kérdéseire, akárcsak én. De azokra a kérdésekre már nincs válasz. Azokra melyek ezen falak között születtek meg már nincs. Egykor minden az övé volt, én is. Mostanra semmi nem maradt. Kopott lenyomata vagyok csupán önmagamnak, egy árnyék. Az ő árnyéka. Azt hiszem nem tiltakozom a szavai ellen, hogy akinek már nincs mit veszítenie, annak csupán a bosszú marad. De akinek a bosszú marad a lelkében, soha nem csendesülő háborgások közepette a megnyugvást is csak egy újabb harc újabb állomásaként érzékelné.
– Nem…valóban nem tudtál olvasni a jelekből, vagy én voltam olyan ostoba, és csak félszavakkal beszéltem hozzád, buta utalásokkal. De hát gyerekek voltunk. Ismertél. Igen ismertél és tudtad mennyire nehezen nyílok meg bárkinek, hogy te voltál az első, akivel egyáltalán beszélni tudtam. De még neked sem tudtam elmondani és még mindig nem tudom elmondani mennyire…több volt ez mint ragaszkodást. Azt hittem, hogy ennyi elég, hogy elégnek kell lennie, hogy megtartsalak, hogy ne fogsz elengedni. És te nem is engedtél el. Nem hallgattam rád egy idő után, nem hallgattam az intő szavakra. Én annyira boldog akartam lenni, hogy nem vettem észre, hogy már az vagyok, hogy melletted vagyok az.- vele szemben állok, olyan közel vagyok, hogy a bőréhez súrlódó ruha sercenését is hallom, a lélegzetvétele az arcomon csapódik. Sosem értettem meg mi a hiány, sosem értettem meg milyen az amikor elveszítünk valamit magunkból, amíg őt el nem vesztettem.  Most kapaszkodnék, utolsó kis menekülésként, van még vajon lehetőségem?
- Azért éri meg, mert én kérem.- mondom ki csendesen mintha talán lenne még jelentősége, de érzem, hogy kell legyen, hogy még mindig számít neki, hogy mennyire nem akarom, hogy ostoba legyen, hogy olyan dolgot tegyen amivel magának árt leginkább. Az igazat akarta hallani, én pedig azt mondta, noha még mindig nem tudom kimondani, nem tudom mi az ami visszatart, ami a szavakat megrekeszti bennem. A félelem köt gúzsba, egy döntés súlya, ami tőlem származik, egy döntés amit nem tudok megváltoztatni. Timothy felesége lettem, és nem akarom elhagyni. Nem merem elhagyni. Szeretném neki elmondani, hogy mennyi minden változott a másfél év alatt, hogy Tim az utóbbi hónapokban milyen változásokon ment keresztül, hogy miképpen aláz meg egyre jobban, bár néha azt gondolom attól jobban már nem lehet amit időnként velem tesz. Ám mielőtt a saját gondolataim elragadnának Mason közelebb jön, még közelebb mint eddig volt, és az összes ellenállásom egyetlen másodperc alatt hullik darabokra, akár a világom. Már nem érdekes hirtelen mi történt, nem érdekes a tompa fájdalom, amely belém nyilall amikor megérzem az illatát, és szinte innen távolról is végigkaristol a borostája, mint minden közös együttlétünk során. Lehunyom egy másodpercre a szemem az emlékek elborítanak, nyelek egy nagyot, levegő kellene de nincs több, megfulladok és szétfeszülök egyetlen könyörgéssel vegyített pillanatban. Annyira ott akarok lenni, ott elveszni, meghalni, újjászületni, annyira akarok mindent ami ő volt nekem. Keserűvé fagynak a vonásaim, már nem tudom mikor nyitottam újfent ki a szemeimet, de amikor rá tekintettem ott volt az arcom előtt. Nem tudok megszólalni, csak nyeldesem a szavakat tehetetlenül bénán, csak néhány nyögést sikerül magamból kipréselni
– Mindig ugyanazt érzetük….csak mindig későn.- két ostoba, elállított lélek óra voltunk, és Tim volt az óraműves…azt hiszem. Lassú és óvatos a mozdulat, ahogyan az ajkaimhoz ér, megrezzenek, elfulladó halk sóhajom zizzenve hullik alá, akár egy némán elhullajtott könnycsepp. Időtlenül alábukva. Úgy maradok, ajkaim szétnyílva, és csak nézem őt, mikor visszahúzza a fejét, nem merek megmozdulni sem attól félek, hogy akkor valami eltörik, elveszik, és hiába tartanám meg nem leszek rá képes. Végül ő az aki a dermedtségemből kirántva von magához, és a karom akaratlan, vagy nagyon is akarva, egy régen várt mozdulatot beteljesítve kulcsolódik a nyaka köré. Szorítom, mintha nem lenne világ, nem lenne holnap, nem lenne többé semmi más, csak az újra meglelt romjaiban is gyönyörű barátságunk. Ezt tönkre lehet tenni, szét lehet zúzni, de mi képesek vagyunk újjá építeni, ugye képesek? Nekem már csak ennyi maradt, remény, hogy visszakapom. De nem kapom vissza csak egy időre. Hogy megőrizzem magamnak. Ha csak ennyi jut újfent, akkor legyen.
– Tudom, hogy soha nem fog menni…már tudom. Már akkor tudtam amikor kisétáltál innen. – emlékszem rá, emlékszem, hogy miképpen estem darabjaimra. Aztán azt hiszem vissza kell kanyarodnom az egész ma estére, hogy miért vagyok megint itt, hogy mi az ami nem változott. Hagyom, hogy kicsit elhátráljon, nem nyúlok utána, ha szüksége van a távolságra megadom, de egy keveset mégis visszaveszek, ahogyan előre nyúlva a haját rendezgetem, majd a kezem átsimítja az arcát végül lehullik, és magam mellé ejtem.
-  Nem tévedsz, csak…- hajtom le a fejem, aztán megrázom. Nem akarok fél mondatokat megint, nem akarom, hogy az elhallgatott dolgok álljanak megint közénk. Végül határozottan pillantok fel rá. Egy egészen röpke pillanatra érzem magamban az erőt, hogy most el tudom mondani, hogy tudok neki beszélni erről, hogy nem hallgatok róla.
– Figyelj rám, Mason…Tim mostanában durvább. Sokkal durvább és nem csak velem. Úgy fél éve kezdődött, mikor azok a furcsa telefonhívások jöttek, meg azok a furcsa alakok….és az egész annyira…istenem annyira szürreális, ahogyan elképzelem őket a lakásunkon, nem is akarom tudni….néha amikor hazamegyek és ott találom azokat a holmikat, és a széfben….az a temérdek pénz- kicsit zagyván beszélek, és a kezeimet lassan teszem össze tördelni kezdem, egymáson átmozgatva. Már nem tudom mit zagyválok össze, csak azt, hogy beszélnem kell róla, és most meg tudom tenni, amíg erő van bennem addig. Riadtan nézek fel Mason-re.
- Vissza kell mennem, vissza kell mert ha felébred és nem vagyok otthon….kérlek, Mason addig nem tudok amíg….addig maradnom kell amíg…- amíg micsoda? Látom a tekintetében, hogy őt is ez érdekli, és egy percnyi szünet után fejezem be a mondatot.
- Amíg elég erős nem leszek, hogy elhagyjam. Csak attól félek, már nem tudom…fogalmam sincs hová mehetnék?- azt hiszem hosszú idő óta ez volt az első pillanat, hogy egyáltalán megfordult a fejemben, hogy elhagyom. Mennyire sok idő telt el az első pofon és a mai este óta. Sok év, sok érzés…gyászolt órák és megélt boldog pillanatok. Bizonytalan vagyok, és leginkább azért, mert megcsillant a remény előttem, de félek, hogy Mason távozásával ki is húny majd, hogy az erőmet amit mellette megleltem magával viszi, akkor pedig feladni kényszerülök, akkor talán már tényleg mindegy lesz.


¨¨ Note: Sad  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 27, 2015 4:51 pm Keletkezett az írás



Diana&&Mason
I needed you and you’ve broken me


Szerettem őt minden porcikámmal. Nem első látásra, és nem is a második találkozásunkkor. Nem tudnám megmondani, mikor éreztem másképp, mikor alakult át a barátságom,a testvéri kötődésem mássá, különlegessé, mélyebbé, elpusztíthatatlanabbá, csak azt tudom, hogy megtörtént. Egyik pillanatról a másikra. Ahogy serdülni kezdett, ahogy a lányból lassan nővé érett, vagy talán ahogy akkor nézett rám, mikor felébredtem a kórházban a műtét után? Nem tudom, csak azt, hogy abban a percben szerettem őt. Abban az átkozott percben, mikor leszidott a felelőtlenségemért, ahogy felhúzta az orrát, és kipirult arccal, válogatott szidalmakkal próbált ráébreszteni az ostobaságomra, akkor szerettem őt. az utolsó gondolatom ő volt, mikor összeestem a farönköknél, az utolsó arc az övé volt, mielőtt lehunytam a szemem. Akkor azt hittem, ott halok meg, elengedtem a fájdalmakat, és a világot. Tisztán emlékszem, hogy el akartam mondani neki, hogy szeretem, hogy többet érzek iránta, mint szabadna, hogy a szemeiben elveszek, és neki köszönhetem, hogy igazán úgy láttam a napsütést, ahogy azt kell, és nem a felhőket kerestem, amik eltakarhatják. Akkor utoljára magamhoz akartam húzni, erősen átölelni, megcsókolni, amiben minden érzés benne van, amiből rájön, hogy bolond módon megszerettem, és nem tudom kiverni őt a fejemből. De miért nem mondtam el? Miért is léptem vissza, mikor őt láttam meg először, ahogy felébredtem?
„Nem veszíthetem el a barátomat.”
Szavai még most is bennem élnek, nem ezt a választ vártam, mikor próbáltam neki visszavágni, mikor tudni akartam, miért is érdekli, hogy mi lesz velem? Apámat sem érdekelte, egy hétig voltam benn, apám pedig egyszer jött be, anyám pedig kétszer. Akkor úgy éreztem, bár meghaltam volna. Akkor azt gondoltam, Diana soha nem bocsájtja meg az ostobaságom, azért vettem a láncot, azért vettem a medált, hogy lássa, a barátsága fontos nekem, túl fontos ahhoz, hogy tönkretegyem az érzéseimmel. Úgy gondoltam, helytelen, amit érzek, és végül nem mertem elhívni a bálba, mert féltem, hogy majd elrontok mindent, hogy majd elveszik az, amit évek alatt megszereztünk. Pedig nem így volt. A szívem szakadt meg, mikor nem velem táncolt, mikor Tim orvul ellopta a tőlem a jogot, a lehetőségét, hogy egyszer, csak egyszer olyan közel érezhessem magamhoz. Talán akkor még lett volna esélyem, talán akkor még visszafordíthattam volna, de nem tudtam, én képtelen voltam. Így történt meg, hogy Evangeline Bloom lett a partnerem, akivel végül táncoltam azon az estén. A lány, akit megmentettem Tim karjaiból, a lány, aki azon az estén megcsókolt, én pedig Danát képzeltem a helyére, még akkor is, ha tudtam, hogy soha nem csókolhatom meg. Mert így legalább, az álmaimban egy ár voltunk a bálon, az álmaimban volt elég merszem elhívni, és később kimondani azt, amit érzek. Az álmaimban ki mertem fejezni minden egyes érzésem, és ki is tudtam. De a valóság egészen mást takart. Én nem voltam a szavak embere, én soha nem tudtam kimondani, amit éreztem, a szeretet és a többi érzés, a fájdalom, a bánat, inkább az arcomról volt leolvasható. Szavaim sosem voltak olyan tiszták, oly hangosak, oly egyértelműek, mert féltem őket kimondani, és nem tudtam hogyan. Leginkább ez volt a baj. Mert soha nem láttam, hogyan is önthetném szavakba, mert úgy éreztem, egy férfi nem beszél az érzéseiről, mégis minden mozdulatomban ott volt. Mégis a tetteim elárultak, szinte mindent. Kivéve azt, hogy szerettem. Azt, hogy még mindig szeretem. Most is csupán elfojtott vágy ül szemeim mélyén, fájdalom, és kétségek. Mert azok gyötörnek szüntelen, mert már tudom, hogy nem lehet az enyém. De ha Tim végül megkapja a méltó büntetését, nekem mi marad? Semmi. Elnyel az űr, és keresni fogok mást, akin kitölthetem az űr okozta fájdalmat, mert majd többet akarok, annál is többet, amit Timnek adnék, és végül elvész a lelkem, tovaszáll, és már nem lehet visszaszereznem. Mégis erre az útra akarok lépni, mert tartozom.  
- Te nehezen nyílsz, én képtelen vagyok az érzéseimről beszélni, ez soha nem változik. Talán soha nem is lett volna jövője, de azt tudom, hogy nem hagyhatom annyiban. Még tartozom annyival kettőnknek, hogy nem hagyom őt szabadon, hogy nem engedem a dolgokat elfajulni, még ezzel tartozom. annyit ártott nekem, neked... - mély levegőt veszek, hogy folytatni tudjam - nekünk, hogy megérdemli a büntetést. Megérdemli, hogy ne ússza meg - ő kéri, hogy ne tegyem, hogy ne lépjek arra az útra. Tudom, hogy nem akarja, ó, hogyan is akarná, de nem tudok tenni ellene. Sajnos nem tudom elengedni, mert az érzés szétfeszít, belülről emészt el, és ha csak úgy hagyom, ha csak úgy engedem, hogy megússza, akkor azzal megszegem a saját magamnak adott szavam, a Timnek tett ígéretem, hogy bosszút állok. Mert ezt akarom. Bosszút, hogy szenvedjen, hogy egyedül maradjon, és már senki ne álljon mögötte, senkire ne számíthasson többé. Mert ezt érdemli, hogy utoljára még én döfjem belé a kést, hogy megmondjam neki, az egész élete egy hazugság, egy fertő, és most én leszek az ítélethozó. Amihez jogom bár nincs, már nem érdekel semmi többé. Csak az, hogy Dianát mentsem, és Timet élve temessem el a saját mocskába. A homokvára összedől majd, és végre, talán egyszer végre láthatom, hogy Diana is megleli a boldogságot, eléri a céljait, és végre megadhatom neki azt, amit annyira vágyott. A szabadságot, és azt, hogy egy nap talán visszamegy az országába, és talán van ott valaki, aki várja. Soha nem gondoltam bele, hogy esetleg neki még élnek a szülei, vagy van, aki még mindig várja. Soha nem gondoltam bele abba, hogy a halkan elmondott vágyai mögött ott van az a ki nem mondott kívánság. Amit megadhattam volna neki, ha nem megyek el, ha maradok, és harcolok tovább. De akkor nem tudtam. Akkor nem ment. Akkor úgy éreztem, hogy annyira összetörtem, hogy a romok alatt fuldokolva már azt sem tudom, én mire vágyom. Összetörtem, és magammal foglalkoztam, holott talán nem volt több, mint vágy a részéről, mégis azt éreztem, hogy nem így van. Most viszont a két ellentétes érv harcol bennem, a szavai ellen, kettőnk ellen, és nem tudom,  
mit is érzek valójában. De úgy érzem, ebben a helyzetben ez nem lényeges. Úgy érzem, ebben a helyzetben felül kell kerekednem a sértettségemen, mert nem akarom azt, hogy ez legyen az utolsó találkozás. Önző módon akarom, hogy láthassam, önző módon nem vagyok képes elengedni őt. És nem is akarom, mert valami azt súgja, hogy ő sem tud elengedni, hogy ő sem képes megválni tőlem, és az emlékeinktől. Mégis ez a hely keserűvé tesz, és szenvedek, a teher elviselhetetlen, amit ez a szoba rejt. És félő, ha megtartjuk, ha folyton itt találkoznánk, akkor végül ugyanaz lenne a vége, mint másfél éve. Elmennék, és soha vissza nem néznék, de így is, úgy is ez a vége ennek az egésznek. Én már nem itt lakom. Én már nem ide tartozom és a munka, amiért itt vagyok, pusztán heteket ölel fel, olyan heteket, amik talán elérik, hogy végül velem jöjjön.
Nem tudom, miért kezdte ismét remélni, mikor tudom, hogy megeshet, a végén ő tör össze ismét, ő dob el. Nem tudom, miért hiszek ebben az egészben, ha egyszer kimondhatja, hogy nem is akar többé látni, de azt tudom, hogy meg kell próbálnom. Most utoljára, most még egyszer. Talán ezt hívják az utolsó utáni esélynek, a reménynek, mely folyvást lángra kap, mely elhiteti velem, hogy másképp is lehet. De vajon ez az igazság? Nem tudom, és az érintése, a közelsége, a két karja a nyakam körül nem fogja megadni a választ, hanem ő maga fogja, csak ő, és senki más. Én már nem hiszek benne oly vakon, mint egykor, de mégis egy részem el akarja hinni, hogy ez más lehet, ez jobb lehet, hogy a romok alatt az eső életre keltette azt az egyetlen, és utolsó virágot, mely életre kel, mely virágot bont majd. Mégis az eszem visszatart, az eszem nem engedi csókját venni, az eszem vet véget az ölelésnek, melyben megnyugszom, és otthonra lelek ismét. Ezért nem éreztem Bostont igazán az otthonomnak, mert ő nem volt ott. Hiszen az otthon ott van, ahonnan, ha eljössz, hiányolni fogod. Az otthon ott van, ahová a szíved húz. És mindig is hozzá húzott, hozzá sóvárgott minden porcikám. Vele bárhol élnék, még a jég hátán is, mert tudom, hogy velem van. De nem volt, és másfél év néma, be nem ismert, elnyomott vágyakozás után megint itt van, olyan érzéseket szabadítva fel, amikről azt gondoltam kihunyt. Tévedtem. Tévedtem akkor, mikor azt gondoltam, már nem is akar látni. Tévedtem, mikor azt gondoltam, élhetek úgy, hogy nincs velem. De már csak egyet tehetek, ha képes voltam elengedni őt, egyet tehetek, hiszen már nem leszünk többé együtt. El kell nyomnom az érzéseimet, melyek újra a felszínre törtek, melyek ismét megrohamozta, mert ha nem tudom, akkor képtelen leszek a barátja lenni, akkor képtelen leszek ismét testvérként tekinteni rá.
Szavait megjegyzem, elraktározom, nem akarom elrontani a pillanatot, nem akarok válaszolni rá, mert nem tudnék mást mondani, csak azt amit ő már kimondott, nem tudnék máshogy vélekedni, csak úgy, ahogy ő. Ezért csak figyelem őt, most olyan más minden, most oldottabb, mégis feszült. Mintha a kimondatlan szavak egyre nagyobb halommá nőttek volna, és ezt a félbeszakadt mondata is jelzi. A kimondatlan szavak fájnak, és felemésztenek, mert fogalmad sincs, mi lett volna a vége.
- Miféle holmikat? - kérdezek vissza, miközben őt figyelem komorabb tekintettel. Tim rejteget valamit, ezt tudom. Éreztem rajta, mikor megjelentem az irodába, éreztem minden porcikáján, hogy tudta, nem egyedül jöttem. Hogy tudta, okkal vagyok itt. Bosszantotta, hogy nem lát belém, hogy nem tudja a célom. Én pedig most figyelek, Diana minden szavára, megjegyzem, ahogy eddig is minden szavát, mert fontos számomra, most pedig olyanokat mond, ami miatt közelebb lépek, és a kezére siklik a tekintetem, én pedig megfogom azokat, mint mindig, ha tördelni kezdte. Csak fogom két kezét, hogy kizökkentsem őt, és megnyugtassam.
- Nem vagy gyenge. Az első lépést megtetted, eljöttél, mikor ő otthon volt, itt vagy, és visszamennél? Diana, nem mehetsz vissza - megrázom a fejem, ellenkezni akarok, a múlt elragad, visszaköszön, és egy pillanatra igazi aggódás csillan tekintetemben, arcomra tehetetlenség ül, és tudom, hogy ezt a csatát elvesztettem. - Ne foglalkozz azzal, hova mehetnél, abban tudok segíteni, vannak kapcsolataim, vigyáznának rád... Vigyáznék rád, de.. - most én akadok el, én teszek félbehagyott kijelentést, nem ő. De felemészt a tudat, hogy ezek után még visszamenne, hiszen bántotta, és nem kézzel, hanem szíjjal. A sebei mélyebbek, és egy pillanatra az ajkamba harapva szisszenek fel. Teljesen megfeledkeztem a sebemről, mintha nem ütött volna meg Timothy délelőtt, de most minden eszembe jutott.
- Diana, ma lehet, hogy szíjjal ütött, de belegondoltál már abba, hogy mi lesz akkor, ha mást vesz elő? Ha mással bánt? Én nem tudom ezt elviselni, nem tudom garantálni így a biztonságod, hogy visszamész. Azzal... - megint egy sóhaj hagyja el ajkam, közben a kezét fogom, mintha én jobban aggódnék emiatt, mint ő. - Azzal akár a saját halálos ítéleted írhatod alá - szavaimat végül szabadjára engedem, megcélzom vele, mert aggódom. Nagyon is aggódom érte, és nem tudom máshogy kifejezni. A múlt visszaköszönt, letarol, majd magamra hagy. Mégis az aggódás nem szűnik, féltem őt, és nem tudom, mit tehetnék, hogy jobb belátásra bírjam, de attól félek, hogy semmit. És ez az egész megőrjít, mert nincs rosszabb érzés, mint a tehetetlenség, hogy nem vagyok képes segíteni azon, akinek a legnagyobb szüksége lenne rá.
 

 
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 28, 2015 11:01 am Keletkezett az írás






Mason & Diana




A fejem felett egy vibráló neon ontja magából a lilás fényt, és már ezredszer villan. Bágyadtan hunyom le a szememet. Ismerős helyen vagyok. Ismerősök az illatok, a hangok tompa és távoli visszhangként jutnak el hozzám. A karomban éles szúrást érzek és amikor egy kicsit oldalra fordítom a fejemet, akkor látom, hogy az infúziót kötötték be. A hangok némelyike ismerős, van közöttük aki a kollégám, van akit máshonnan ismerek, esetleg összefutottam velük a kartonozóban, a folyosón, vagy éppen az étkező morajlásában jutott el hozzám. Az egyik orvos fölém hajol és a szeme fáradtan csillan ebben a természetellenes fényben. Sajnálat? Sajnál engem, de hát miért? Csak a szokásos történt, megszokhatták volna már, nem történt egyéb csak Tim megint jobban bevadult a kelleténél, és valószínű megsérülhetett valamelyik szervem. Nem először fordul elő, hogy a kisműtők valamelyikében kötök ki. Mintha csak hazatérnék. Amikor megszólal megismerem a hangját. A szülészeti aneszteziológus az. Az a negyven feletti nő, akivel együtt szoktuk rendelni a büfében a puncsos fánkot.
~ Sajnálom Diana, őszintén. De ettől még....ettől még lehet majd újra. Csak segíteni akarunk. Sajnálom, túl erősen bevérezél, és el is ájultál amikor a mentő behozott. Mindenki azt hitte, hogy csak....megint leestél a lépcsőről...csak jobban megütötted most magad. Nem gondoltuk, hogy esetleg várandós vagy. Próbálok többet adni, hogy jobban ellazulj, nem lesz semmi baj.~
Nem is értem mit mond, azt sem tudom, hogy miképpen kerültem be, és egyáltalán mi ez az egész? Csak az az utolsó kép magam előtt, hogy Timothy üvölt velem, mert nem elég hideg a bor, nem tettem a hűtőben időben. Rácsap az asztalra, a főtt zöldbab a tányérról ezer felé száll, a fehér porcelán csörömpölve hullik a földre és a következő pillanatban visszakézből érkezik az első ütés. A pecsétgyűrűs kezével kapom, és nekiesek a tálalónak. Aztán már a rúgásokat is csak tompán érzem, megtanultam szépen lassan kikapcsolni az agyam. Rózsamezőn vagyok, fehér rózsák mindenhol és mosolyogva tartom az arcom a szélbe. Csak ne marnák ilyen fájdalmasan a kibukó könnyek. Sirattam minden alkalommal az elhervadó rózsákat...mert én voltam aki nem gondozta. És most megint elveszítek valamit amiről nem is tudtam, hogy létezik. Zokognom kellene most és hisztériázni, és úgy tenni mintha gyászolnék, pedig nem. Csak a fájdalom jár át, mint minden alkalommal. De ez most más, most valami egészen mást siratok legbelülre. Némán motyogott szavak, csak én tudom, csak én hallom, csak csendesen csitítom a lelkemet, hogy ennek így kell lennie, ennek törvényszerűen, hiszen nem tudom miképpen lettem volna képes megvédeni, amikor magamat sem tudom. De aztán rájövök, hogy az egész hazugság, hogy az egyetlen lehetőségem halt most el, ami talán segített volna, hogy el tudjam hagyni. De nem maradt meg, mert én még így sem tudtam rá vigyázni, még így is képtelen voltam. Elbúcsúzom tőle, néma imádság, alig mozdulva az ajkaim, elfehéredő ujjakkal szorítom a takarót, aztán már csak a búgó csend vesz körül, és aláhullok a kisműtő vibráló fényei között a megsemmisülésbe.
Nem tudom, hogy ez az emlék miért jutott eszembe, talán azért, mert Mason felbukkanása eszembe juttatta hogy volt valami ami még jobban összekötött bennünket, és ami még jobban össze tudott volna, az egyetlen lehetőségünk lehetett volna, ha akkor hamarabb behűtöm a bort, ha Tim inkább haza sem jön, ha fontosabb ügyhöz szólítják. Nem tudom, túl sok a lehetőség, a mi lett volna ha....de hát erről szólt az életem, erről szólt minden az utóbbi időkben. Ma este megint összetört, és már lassan porként szóródom szét a világban annyiszor tette meg, és én minden alkalommal új esélyt adtam neki. Újat, mert eleinte hittem benne, hogy szeret, aztán abban hittem, hogy megváltozik, most meg már egyszerűen gyáva vagyok, hogy megtegyem, és mert nem tudnék hova menni. Nem tartozom sehova, se barátaim, se rokonaim, senkim nincs. Talán foghatnám azt a kis pénzt, amit a saját számlámon tartok, és elmehetnék innen, ahogyan Mason tette. Nem csupán a városból, hanem az országból, haza mehetnék Európába, haza oda ahol elvileg születtem. De én mindenhol idegen maradnék, és azt sem tudnám mihez kezdjek. Túl sokáig voltam Tim mellett báb, nem lennék képes az önálló életre.  Így aztán egyszerűbb beletörődni, és elhitetni magammal, hogy egy idő után már nem fáj, egy idő után már nem érzem, egy idő után már minden fájdalom megszűnik, csak az üresség marad, amiben senkivel nem osztozom. Mason sosem beszélt az érzésiről, de ezt tudtam is, hogy neki a tekintete ami szól hozzám minden alkalommal. A mozdulatai, ahogyan a a kezét nyújtaná felém. Ha létezik két ember között valami különleges, akkor a mi barátságunk az volt. Építkezni kellene szépen lassan, levedleni a rengeteg sértettséget és megpróbálni újra, de nem tudom mennyire lennék erre képes, hogy mennyire vagyok erős, pedig tudom, hogy az vagyok, hiszen mindig én voltam az kettőnk közül aki az volt. Reményt tudtam neki egykor adni, és biztatni. Támasz voltam, ahogyan ő később nekem, ezt nem lehet csak úgy egyszerűen elfelejteni.
- Nem akarom, hogy a bosszú vezéreljen Mason. Ha így lenne semmiben sem különböznél tőle, de te mindig is más voltál. Még akkor is ha most úgy érzed csak így tudod...ezt nem így kell. Nem erőből, nem dühből, hanem megfontoltan és lassan. Az sokkal fájdalmasabb, hidd el nekem. Ráadásul a dühös ember sokkal több hibát vét, és azt gondolom nem akarsz hibázni. Lebeszélni nem tudlak, és nem is akarlak, mert ugyanazt érezzük, noha bennem sokkal kevesebb a mersz, sokkal kevésbé vagyok elszánt mint te. De ne így tedd, kérlek!- jegyzem meg csendesen neki és mindent úgy is gondolok ahogyan mondom. Próbálhatnám meggyőzni, lehetne temérdek ellenérvem, de mindegyik hazugság lenne. Nem akarom arról meggyőzni, hogy ostobaság és talán hovatovább gyerekes amit tenni akar, de tudom mit érez, és azt is tudom, hogy ennek én vagyok az oka javarészt, éppen ezért jogom sincs ahhoz, hogy megváltoztatni akarjam a véleményét, a hozzáállását. Ezért talán a magam módján akarok segíteni, ahogyan tettem mindig. Még mindig fontos nekem, talán van még egy pici lehetőségem arra, hogy helyrehozzam azt amit egykor elrontottam. Ugyanolyan nem lesz már, semmi nem lesz ugyanolyan, hiszen másfél év nagy idő, és most döbbenek rá, hogy semmit nem tudok róla. Ez az idő tökéletesen üres a számomra. Ujjaim között leperegnek a hónapok, mint temérdek üres, betűtlen lap, és nem látok bele. Itt van előttem és nem tudom milyen élete van most. Csak remélni merem, hogy a tompaságon és a fájdalom kívül jutott számára jó is, mert megérdemelné. Nem tudtak a sebek begyógyulni, hiszen mondta is, csak elnyomni tudta. Miért nem maradt ott, miért jött vissza, és én miért nem hagytam csak úgy ott a zsebemben a telefonszámát, vagy miért nem dobtam ki, hogy még csak eszembe se jusson felhívni? Mert a barátom, az egyetlen barátom, még akkor is, ha tettünk és mondtunk itt olyan dolgokat melyeket nem kellett volna.  Úgy éreztem mikor idejöttem, hogy belepusztulok a fájdalomba, hogy ez most tényleg más volt amit Tim tett velem, ez most nem rólam szólt, ezt most Mason miatt kapom, mert újra felbukkant, és azt gondolja közöm van hozzá. Pedig nincs. Azt akarta hallani, hogy nem gondolok rá, pedig többet gondoltam rá az utóbbi pár napban is. Zavarodott vagyok, nem tudom mit és hogyan kellene, hogy miképpen kellene az egészhez hozzákezdeni, éppen ezért az első mozdulat, amit teszek, hogy a kezeim tördelésével próbálom a zavaromat feloldani, vagy némiképp tompítani, noha tudom, hogy nem nagyon van értelme, de ez nálam valahogyan ösztönösen jött. Innen lehetett tudni, hogy igazán őszinte vagyok, hogy próbálok a mozdulataim mögé rejtőzni, ha a szavaim már nem védenek meg.
- Annyira sajnálom, amit tettem, nekem nem szabad lett volna. Úgy érzem kihasználtam egy helyzetet, hogy kihasználtam azt, hogy sokat ittunk, illetve én ittam túl sokat. És felfokozott állapotban voltunk, és amúgy is nehéz nap volt mögöttünk, fáradtak voltunk. Próbálom bemagyarázni, hogy ez az egész közöttünk véletlen volt, de nem volt véletlen. Ugye nem volt? Ugye nem csak azért történt, mert én elvesztettem a fejem?- nézek rá kissé keserűen barázdált vonásokkal, tanácstalanul mint egy kisgyerek, aki nem kapott választ mindent kérdésére, és nem akar úgy tovább lépni, hogy bizonytalan. Nem maradhat bizonytalan. Vállaim közé húzom a fejem, és beszívom az alsó ajkamat, majd egy egész percig így maradok, miközben alulról pislogok rá. Várom, hogy feloldozzon, hogy ne érezzem azt, hogy az egészet én akartam, hogy ő valójában soha nem tartott többre....vagy ha többre is tartott, elfogadta a döntésemet, hogy Tim felesége lettem. Csak én nem tudtam elfogadni. Végül aztán kifújom a levegőt és azon kezdek gondolkodni, hogyan magyarázzam el neki, hogy mi történik az otthonomban, ami ridegebb számomra már nem is lehetne. Az a hely, ahova visszajárok, de inkább érzem otthonnak a kórházat, a vadidegen betegeket családtagnak, semmint azt a házat. Minden falból üvölt az ott hagyott fájdalmam, minden részéről csak Tim köszön vissza, egyszerűen nem tudok már ott megmaradni, úgy érzem megfulladok. De vissza fogok menni, ahogyan minden alkalommal visszamegyek.
- Táskák. Kisebb, vagy éppen nagyobb. Bőrönd, vagy sport táska. Aztán pár nap múlva eltűnik, és aztán a széfnél pakol valamit, pénzt....nagyon sok készpénzt....amikor egyik reggel meglátta, hogy az ajtóban állok a karomon a kosár mosott ruhával megvert, mert azt hitte, hogy utána leskelődöm, pedig én nem....én csak, a ruhákat akartam, tudod...- úgy érzem összeroppanok a keserves emlékek súlya alatt, és amikor eszembe jut milyen arccal nézett rám, akkor már sokadszorra. De ma más volt, ma elmondta nekem az igazat és azt hiszem jobban belém sem rúghatott volna. Kezem a kezébe zárja és lepillantok rá, akkor veszem észre, hogy az érintése nyomán abbahagytam a mozdulatot, amit ezredszer is csináltam, lassan alábbhagy a remegés is. Megnyugodni látszom. Ezt váltotta ki belőlem mindig, ezt váltja ki most is. Talán csak annyiban változott a helyez, hogy már nem reménykedem semmiben Egykor lehetett, egykor hittem abban, hogy képes leszek vele menni, most már csak nyugalmat akarok, semmi mást. Talán csak az az elnyomott kis hang sejlik fel a tudatom mélyéről, ami még reménykedik abban, hogy egy nap majd neki és nekem még lehet bármi közünk egymáshoz, hogy nem testvérek voltunk mi valójában. Egy testvér nem képes úgy szeretni ahogyan ő szeretett akkor itt a szobában. Az ágy felé pillantok, és érzem ahogyan az illatok őrületes erővel tolulnak az agyamba, mélyet szippantok, újra van elég levegő, noha  a saját zihálásom régi volta dobol a dobhártyámon, és hallom a hangját ahogyan a fülembe súgja mennyire akar. Ujjaim a vállába marnak, szorítom magamhoz, ha a bőröm meg tudna olvadni akkor a testünk tökéletesen eggyé válna. Minden sebemen újra és újra végigfut a csókja, és azt mondja nem hagyja, hogy bántson, hogy magával visz, hogy elvisz innen olyan messzire, ahol nem talál ránk. Hiszek neki, ahogyan most is hiszek. Mindig hittem, csak éppen gyáva voltam....még mindig túl gyáva vagyok. Megrázom a fejem és megint ránézek, egyenesen az arcába. Látom, hogy reménykedik, hogy ezúttal meg tud győzni, de nem tud. Talán azért is olyan kétségbeesett, mert már tudja mi lesz a válaszom. Az ami mindig is volt.
- Eljöttem, de vissza kell mennem. Te is tudod, hogy vissza kell. Ha most eljövök engem fog keresni, és ez fogja lekötni a figyelmét, akkor pedig nem azzal fog törődni, hogy a saját kis dolgaival foglalkozzon. Megszállottan addig fog keresni amíg a föld alól is elő nem kerít. Akkor nem fogod tudni elkapni. Ha biztos benne, hogy ott vagyok, ha tudja, hogy nem változott semmi, ha elhitetem vele, hogy nem változott semmi, akkor megnyugszik, akkor biztonságban érzi magát. Bátor vagyok Mason, ígérem az leszek, ezért kell visszamennem, hogy segíthessek. Segítek, én ígérem, de vissza kell...ne tedd nehezebbé, kérlek!- tudom, hogy durvulni fog a helyzet és ezt ő is tudja, főleg ha érzi, hogy sarokba kezdték szorítani, akkor meg főleg rajtam fogja levezetni az összes dühét. Keserűen elmosolyodom amikor  újra rápillantok. Szeretném neki ajándékozni azt az igazit, azt az őszintét, amit egykor gyerekkorunkban kapott tőlem, amit csak ő kapott minden alkalommal, soha senki más, de eltűnt, messze szállt belőle a ragyogás, Tim az utolsókat is kiölte belőlem.
- Tudom, hogy durvább lesz, ez már érezhető. De kérlek...tudod, hogy nincs több esélyünk, ez is már a legutolsó utáni. De most megteszem, most össze szedem magam megígérem, most....képes leszek rá. Hagy hozzam ezzel helyre amit egykor elrontottam. Az ostobaságaimat, azt amit veled tettem, amit velünk tettem.- azt már azt hiszem csak én érzem, hogy a velünk, az nem csak kettőnket takarja, hanem azt akit akkor a kisműtőben a halványuló lila fények között elveszítettem, és ő még csak nem is tud róla, ahogyan Tim sem. A papírokat gondosan őrizte az orvosom a kórházi széfben. A kartonomon volt csak nyoma annak az éjjelnek, amit nem tudna Tim csak úgy megszerezni, igaz nem is akarja, be sem nagyon tette a munkahelyemre a lábát, azt hiszem nem véletlenül. A kezemre pillantok ismét, ami még mindig a kezében pihent, végül aztán az egyiket kihúzom, a másikat is, én vagyok az aki most a két tenyere közé húzza az ő kezét és a kimondott szavaim még soha nem fájtak ennyire mint most. Kapaszkodom belé, kapaszkodom, talán az utolsó lehetőségembe ami még maradt....aki még maradt.
- Már akkor aláírtam a saját halálos ítéletemet, amikor hozzámentem.- közelebb lépek hozzá, és magunk közé engedem a kezeinket. Rosszul döntöttem egykor, és már nem tudok rajta változtatni, de segíteni még tudok. Erősnek kell lennem, ha ennyi évet kibírtam az ütései alatt, most legalább célja is lesz neki. Felnézek rá, majdnem egy fejjel alacsonyabb vagyok végül aztán a mellkasára hajtom a fejem, hogy saját magamat is megnyugtassam, úgy suttogom bele szinte csak lehelve a szavakat.
- A rossz döntéseknek mindig vannak következményei. És néha fájdalmasak.



¨¨ Note: Sad  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 28, 2015 2:55 pm Keletkezett az írás



Diana&&Mason
I needed you and you’ve broken me


Azt mondják az öregek, hogy mindenkinek van egy lelki társa, akivel boldog lehet, akivel megkaphatja a boldog befejezést, mert az mindenkinek jár. Pár éve még el is hittem volna, mikor Diana megcsókolt először, mikor visszacsókoltam, elkezdtem hinni benne. Elhittem, hogy mi ketten boldogok leszünk, hogy nekem ő jelenti a boldog véget, ahogy én neki. De mi van akkor, ha nekem nem jár? Ha nekünk nem ez a sorsunk? Azt mondják, a gonosztevőknek nem jár boldog vég, de én nem vagyok az. Én üldözöm azt, és igyekszem visszaszorítani. Én védeni akarok, megmenteni akartam, csak éppen Diana nem hagyta. Mert nem is akarta igazán, mert azt gondolta, mindig mellette leszek. Én is azt gondoltam. Hittem benne, hogy minket nem lehet elválasztani, de mégis megtörtént, ő maga szakította el a kapcsot, ő maga akarta így, és ki nem mondott szavai elüldöztek, messzire.
Az időseknek nem lett igaza. Nem mindenkinek jár boldog befejezés, az csak a mesékben igaz, a mesékben pedig kevesen hisznek. És ezen van a hangsúly. Hinni kell benne, hinni, hogy megkaphatjuk, de én elvesztettem ezt a hitet, mégis egy szavára jöttem, mert reméltem, hogy visszaadja nekem a régi hitet, reméltem, hogy nem érzek már, mégis megannyi érzés visszajött, akkor a hitem hol marad? Miért nem érzem azt, amit akkor? Miért nem tudok bízni a jobb jövőben többé? Nem tudom, a kérdéseimre nincs válasz, nem találom őket, és félek, hogy elveszek majd egy nap a sötétben. Mégsem félek annyira, hogy eszembe jusson meghátrálni, mégis Diana az, akinek szavai aggódók, és érzem, hogy minden szavában ott az a múltbéli aggódó kislány, az, aki lebeszélt az őrültségről, mikor apámmal akartam tenni olyan dolgot, amit egész életemre megbántam volna.
„Megérdemelné, hogy megtegyem”
„Az lehet, de te nem bírnád a súlyát”

Szavai halkak voltak, mégis annál hangosabban hallottam őket a fülemben csengni. Olyan dolgok fordultak meg akkoriban a fejemben, ami egy normális embernek nem jutnak eszébe. Legalábbis én ezt gondolom. Ha Diana nincs, ha nem látom meg őt abban a boltban, amint éppen azt a sütit akarja elemelni, akkor minden bizonnyal végső elkeseredésemben olyat teszek, ami miatt talán már családom se lenne. Ami miatt egyedül lennék a világban, nélküle, így mindig is hálás voltam azért, mert ő az életem része volt. És annyira akartam, hogy továbbra is az legyen, hogy ne csak barát legyen, ne egy testvér, hanem egészen más. Azt akartam, hogy ő legyen a nő, akivel leélem az életem, és ezt aligha felejti el az ember. Legyen akárhol is, bármilyen messze, soha nem fogom tudni elfelejteni. Soha nem fogok tudni úgy ránézni, mint egy haverra, vagy mint egy nőre a múltból. Mint arra a lányra, aki helyette kapta a csókom. Soha nem lesz már közömbös nekem, soha nem lesz kevesebb, mint ami eddig is volt. Talán mondhatjuk, hogy ő az, aki beteljesíthette volna minden álmom, miközben ugyanezt teszem az övéivel, de már nem lehet, már többé nem lehet, és ez fáj. Őszintén, és megmásíthatatlanul vetettünk véget mindketten. Hoztunk egy döntést, egyik vonzotta a másikunkét, olyan döntés volt ez, melyet nem tudunk visszacsinálni, melyet nem tudunk többé kitörölni a gondolataink közül.
- Ha rólad van szó, nem tudok megfontolt lenni, akkor nem tudok higgadt lenni. Ha róla van szó, ugyanez a helyzet. Megérdemli, amit tenni fogok, és nem fogom elveszteni a fejem... - mondom ki a szavaimat halkan, de mindketten tudjuk, hogy képes vagyok elveszteni az eszem. Képes vagyok arra, hogy átengedem magam a bosszúnak, arra, hogy egy idő után már ne hassanak rám az észérvek. Ismer, és tudja ezt, én is tudom, csak azt gondolom, hogy nem lesz így. hogy tudok megálljt parancsolni magamnak, de még csak a gondolat fogalmazódott meg a fejemben, még csak az érzés, és az, hogyan kezdek hozzá, de azt nem tudom, mennyi időbe fog telni, ahogy azt sem, mivé változom a végére. Ahogy Diana sem tudhatja. Túl régi a sérelem, túl régen várat magár a bosszú, mely édesen hívogat, mely elaltatja bennem a figyelmeztetéseket, mely egy nap ki fog teljesedni, és az a nap is közeledik minden egyes perccel. De nem ugorhatok neki egyből, lassan kell csinálnom, ameddig tudom, addig csak figyelnem kell őt. Azt kell hinnie, hogy nem miatta vagyok itt, hogy az ideérkezésem csak egy összeesküvés elmélet leleplezése. De olykor túl nehéz kivárni a végét, mikor Diana élete foroghat kockán, miközben a munkámmal játszom, hogy külön utakra készülök lépni, hiszen túl sok minden van itt, ami gyanús, amit le kell lepleznem. Nem tehetném meg ezt senkivel. Nem lehetnék önző, de ahogy elengedni sem vagyok képes Dianát, úgy a bosszút sem tudom elengedni csak úgy.
Kérdései mégis kizökkentenek, szavai élesen csapnak arcul, ahogy a kérdések is, arcom egy pillanatra megdermed, szívem nagyot dobban, ahogy a kérdések értelme is eljut az elmémig. El sem hittem, hogy valaha ezt a kérdést felteszi, hogy pont ő fogja, és nem én. Egész ez idáig hittem, hogy csak az alkohol hitette el velem, hogy amit teszek, annak a viszonzása is őszinte. azt gondoltam, hogy az alkohol teteti ezt vele, hogy vágyik valakire, aki nem a férje, aki megnyugvást adhat. Azt gondoltam, hogy arcomon túl egyértelműek voltak a jelek, ő pedig élt velük, kihasználta azokat. Azt hittem, hogy az, amit érzek, soha nem volt viszonozva, csak elhitettem magammal, hogy igen, mert úgy könnyebb volt. Azt hittem, hogy csak játék voltam, egy menekülési lehetőség, egy barát, akinek az érzéseivel lehet játszani, mert úgy is megbocsájt. Hogy mindig is én voltam, vagyok és leszek az, aki többet akar, most pedig a kérdések mást sugallnak, mintha a ki nem mondott kérdéseimmel szegezne a falhoz, gúnyt űzve velem, nevetve rajtam. Nem tudom, mit kellene reagálnom, nem tudom, hogyan. Én csak... Azt gondoltam, neki csak barát vagyok. Egy testvér, aki beteges módon többet érez a saját húga iránt.
- Én... - nagyot sóhajtok, lehajtom a fejem, légvételem szapora, érzem, ahogy egyre gyorsabban ver a szívem. - Sokszor, én is ezen gondolkodtam. Hogy annyira akartam, annyira vágytam rád, hogy önző módon akartalak. Aztán szép lassan elhittem a másfél év alatt, hogy csak én akartam így, mert csak magamnak akartalak. De soha nem azért volt, mert elvesztetted a fejed, mert én is ugyanezt éreztem - és érzem még most is. Képtelen vagyok gondolkodni a közelében, képtelen vagyok elengedni, képtelen vagyok betelni a látványával, és mégis el kellene engednem, de nem megy. A kezét fogom, ő pedig lepillant. Érzem őt, érzem, ahogy megnyugszik, pontosan úgy, ahogy régen, pontosan úgy, ahogy mindig is meg tudtam nyugtatni, és ez mosolyt csal az arcomra. Rövid, mégis nyugodt mosolyt, ami lassan tűnik el,
ahogy ismét beszélni kezd. Mert Timről kérdeztem, ő pedig válaszol, olyanokat, melyeket nem is gondoltam volna. Tim üzletel valamivel, belefolyt valamibe. Ez egyre biztosabb, pedig még csak nem is ástam mélyebbre, de a remény feléledt. Érzem, mert tudom, hogy nem csak kitaláció, nem az elmém egyik ostoba játéka, Timnek piszkos ügyletei vannak. Már a gimnáziumban is megvoltak ezek az ügyei, piti kis dolgok, akár egy házi dolgozatnál a fenyegetés. akkor is értett hozzá, hogy jusson előrébb, most is minden bizonnyal belenyúlt valamibe, valami olyanba, amibe nem kellett volna. De ha így van, akkor csak idő kérdése, és lebuktatja magát, akkor pedig több váddal kell majd szembe néznie, és akár egy életre is rácsok mögé kerülhet. Talán ez a válasz a ki nem mondott kérdéseimre, talán...
- Tudom... - suttogom, miközben egy pillanatra elengedem a kezét, hogy arcát simogassam, majd ismét megfogom kezeit, hogy érezze, itt vagyok vele. Mert itt akarok lenni, nem kényszer. Mégis valahol kihasználom azt, hogy tud Timről dolgokat, és faggatom. Olyat teszek, amit nem kellene, ha a lelkiismeretemre hallgatnék.
Követem a tekintetét, az ágyat nézi, ahol többször is eggyé váltunk, ahol érezhettem, és bőrének érintésétől kirázott a hideg, másszor felperzselt mindent. Akkor azt gondoltam, annyira összepasszolunk. Minden alkalommal egyre jobban vágytam rá, és az a vágy még mindig bennem él. Érzem, és olyan nehéz elnyomni, mikor az emlékek ostromolnak. Mikor kivételesen nem az ő sebei kaptak apró csókokat, hanem az enyémek. Mikor Timmel egymásnak estünk, mert provokált, én pedig ököllel válaszoltam. Emlékszem, hogy sikerült néhányszor összevesznünk, és olykor megfenyegetett. Emlékszem, hogy gyűlölte, ha a képébe röhögtem, akkor mindig vérző ajkakkal távoztam, de vigasztalt, hogy ő sem ment haza kevesebbel. Nem tudtam soha elkerülni, ahogy Tim soha nem is akart elkerülni engem. Nem félt az orrom alá dörgölni, hogy Diana az övé, én pedig ezekben a két órákban tudtam, hogy nem így van. Éreztem, ahogy hozzám bújt, ahogy aggódott, míg végül utat nem engedtünk a vágyainknak. Tisztán hallom a sóhajait a fülemben, tisztán hallom, ahogy a fülembe suttogja, hogy kellek neki, hogy vágyik rám. Minden oly élénken él bennem, mintha tegnap lett volna, és én már nem tudom, mit kellene igaznak vélnem, vagy mit is kellene éreznem.
- De ha visszamész, azzal... Kockáztatod az életedet, és ezt nem teheted meg. Én csak nem akarom, hogy bajod essen, mégis tudom, hogy nem tudlak meggyőzni. Ahogy azt is tudom, hogy nem fog változni, és bántani fog, én pedig hiába mondanám, hogy vigyáznod kell magadra, ez nem csak rajtad múlik - hanem Timen is. hiszen, ha rossz napja van, bántja, mindig is fogja, én pedig nem tudok mit tenni ellene, mert nem leszek mellette, hogy megvédjem. Ahogy az elmúlt időben sem voltam, de nem akarok ekkora kockázatot vállalni, nem teheti ezt. Mégsem fogom tudni lebeszélni, és azt hiszem, egy részem hinni akar neki. Hogy bátor lesz, és erős. Hinni akarom, hogy nem fog többé félni, de az igazság az, hogy fog.
- Rendben. De ha bármi van, ha eldurvul, lesz elég erőd ott hagyni? Lesz elég... bátorságod elhagyni őt? Mert soha nem lesz könnyebb, és ez az egész csak nehezebb lesz, mint volt - sóhajtok. Megadom magam, és engedem, hogy visszamenjen, holott ez életem legborzalmasabb döntése. Féltem őt, és egész testem megfeszül, és amikor kiveszi a kezét kezeim közül, egy pillanatra felnézek, de végül ő érint ismét, ő fogja a kezem. Lenézek rájuk, figyelem, még akkor is, mikor ismét a hangját hallom. Arcára nézek, figyelem őt. Hinni akarok neki. Vele lenni, de már csak barátok vagyunk. Miért ilyen nehéz ez? A közelsége még nehezebbé teszi, ahogy közelebb lép, ismét furcsa érzések uralnak el. Nem ide való érzések, nem mostanra való, elfeledettnek vélt érzések, melyek végig bennem éltek, de csak neki szóltak. Soha senki iránt nem éreztem így. Lepillantok rá, a szemekbe, melyben képes voltam mindig elveszni. Nem tudok válaszolni, képtelen vagyok rá, csupán figyelem a tekintetét, majd az ajkait, végül, ahogy a fejét a mellkasomra hajtja, egy pillanatra összerezzenek. Érzem, ahogy egy részem menekülne, a másik részem viszont most már nem akar. Maradni akar. Kezem kihúzom a kezei közül, elengedem, hogy két karomat köré fonjam védelmezőn, és engedve, hogy hallja a szapora szívverésem. A közelében mindig majd kiugrott a helyéről, de ez most más. Rendszertelen, és túlságosan is árulkodó. Ő pedig minden bizonnyal hallhatja. Mégsem engedem el. Ujjaim tincsei közt futnak végig, miközben elfeledkezem önmagamról. Mintha minden olyan lenne, mint volt, mégis más. Sokkal másabb. Óvatosak vagyunk, és elrejtjük azt, amit valójában akarunk. A testem beszél helyettem, elárulva a vágyaimat. Apró csókot adok homlokára, enyhén eltolva őt. a szemébe akarok nézni, és álla alá nyúlva, gyengéden kényszerítem őt, hogy nézzen a szemeimbe. Másik karom derekán pihen, mintha tartanám őt, úgy, hogy soha nem engedem el.  
- Szeretnék segíteni neked. Szeretném, ha végre szabad lennél, és bármit megtennék érte. Szeretném, ha többé nem szenvednél általa, hogy a mosolyod újra olyan őszinte legyen, mint régen - ajkaira suttogom szavaimat. Nem akarok hangosabban beszélni, és nem is tudnék. Ajkaim kiszáradtak, torkom kapar, és olykor akadozva veszem a levegőt, de akarom, hogy tudja, mit gondolok éppen. Őszinte akarok lenni csak egyszer az életben utoljára valakihez, és az csak ő lehet, senki más. - Csak kérlek... kérlek, ha durvább lesz, el kell jönnöd. Nem számít, mennyire félsz, csak el kell jönnöd, ha... - sóhajtok. Érzem, ahogy aggodalom csillan a szemeimben, és karomban tartva, egyik kezem az arcán pihen, és a közelség felemészt. De nem akarok távol lenni tőle, mert szükségem van arra, hogy ismét biztos pont legyen az életemben. Olyan pont, aki mindig is ott kellett volna lennie, mellettem. - Ha még bármit is számít a szavam... Kérlek, ígérd meg ezt nekem - pillantok ajkaira, várva valamire, majd ismét két szemét fürkészem, miközben körülölel minket a szoba, az emlékek, és az érzéseink, melyek bennünk vannak, kordában tartva, ketrecben vergődve, és kitörni vágynak. Mégsem engedek neki, pedig olyan közel van, ajkai az enyémek lehetnének, ahogy régen is. Rá vártam mindig is, most már tudom, de egy nap majd el kell őt engednem. Egy nap már nem lesz Tim, aki összeköt minket. Egy nap már csak mi leszünk. Vajon még akkor is ugyanezt fogjuk érezni, vagy Timnek kell örökre eltűnnie, hogy elengedjük egymást? Vagy azután végre megnyílhatunk, és végre boldogok lehetünk? Túl sok a kérdés, melyre válasz még nincs, sok a kérdés, és az út, mely a válaszokig vezet, még túl hosszú, talán soha nem érünk a végére, így nem marad más, csak egy új emlék teremtése, e közelség, mely felemészt, mely vágyat ébreszt, melyben otthon érzem magam.
 

 
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 29, 2015 11:03 am Keletkezett az írás






Mason & Diana




Lehet, hogy el kellett rontani ahhoz, hogy értékelni tudjuk amit kaptunk. Lehet, hogy ennek az egésznek törvényszerűen be kellett következnie, még akkor is ha fáj, még akkor is ha mindketten szenvedünk miatta. Azt hiszem szépen lassan megértem, hogy nem fogok tudni mindent helyrehozni, hogy amit egykor elrontottam, elrontottunk azzal, hogy nem beszéltünk róla, hogy nem mondtuk ki, már nem lehet ugyanúgy megtenni, mert mögöttünk van a kihagyott jó pár hónap, ez a másfél év a másik nélkül. Amikor valakihez olyan erővel kötődünk mint ahogyan mi tettük egymáshoz, ez felért egy érzelmi köldökzsinór elvágásával. Megtennék bármit, ha újra olyan erős tudnék lenni, mint akkor voltam amikor a barátom lett, amikor akkor voltam amikor érte kellett kiállni, meggyőzni arról, hogy az ostoba gondolatait verje ki a fejéből, mert azzal csak magának árt. Most is ezt teszem. Noha folyton úgy tűnt én szorulok segítségre, én vagyok akinek támaszra van szüksége, valójában mindig ő volt. És ahhoz, hogy segíteni tudjak neki, nekem rá volt szükségem. Ez valami élet által állított huszonkettes csapda, mintha nem lettünk volna képesek erősödni egymás nélkül, és jobban belegondolva ez így is volt. Ha én menedék tudtam lenni, az miatta volt, ha ő vigaszt tudott nekem nyújtani, az meg miattam. Egész gyermekkorunkat ez hatotta át, de akkor még én voltam az aki felette állt a problémáknak, mert tudtam, mert láttam benne valamit amit más nem látott meg. Én tudtam milyen ő valójában, tudtam mire lenne képes ha hagyná, ha egyszer hajlandó lenne kibújni az apja árnyékából. És ahogyan most is próbálom féken tartani a dühét, egykor ugyanezt tettem. Mason-t mindig áthatották az érzelmek, a felindultsága olyan elementáris erővel volt képes kicsapni, hogy gyakorta a szavak olyan kevesek voltak. Olyankor át kellett ölelni, mint egy gyereket, akinek szinte csak ez hiányzott, hogy érezze a közelséget, hogy érezze fontos, hogy fontos valakinek. Az apja soha nem tudott elfogadni, szerinte mindig is rossz hatással voltam a fiára, és ma már tudom ezt leginkább úgy értette, hogy előhoztam belőle az érzelmeket, hogy képes voltam arra, hogy megmutassam neki milyen is ő valójában a keménység álcája alatt. Akkoriban én adtam neki támaszt, akkoriban én voltam az erősebb, én adtam oda mindent amit csak tudtam. És amikor ő tette velem ugyanezt elárultam. Nem bocsátottam meg magamnak soha, és azt hiszem talán titokban mindig is ezért vártam, hogy majd válaszol az üzeneteimre. Hogy tovább lépjek szükségem lett volna rá, de nem adta meg. Talán azért nem adta meg, mert a dühe alatt, ott volt az a kisfiú akit egykor megismertem...a csalódottsága alatt ott volt még az a gyermek, akinek jól esett ha átölelik, és vigasztalják. Nekem a fizikai fájdalom jobban fájt mindig is. Ha bántottak a nevelő szüleim, ha éhesen kódorogtam egész nap, ha elestem és megütöttem magam ő volt ott. Neki ezek nem fájtak, ahogyan az apja ütései sem. Mason lelke fájt mindig, az a hatalmas lelke amit csak én láthattam, senki más. Mindig reménykedtem miután elment, hogy nem gyűlöl, hogy nem képes arra, hogy gyűlöljön, csak ezt az egyet nem tudtam elviselni, és bármit megadtam volna azért, hogy át tudjam úgy megint ölelni mint mindig tettem, amikor szüksége volt rám. A különös talán az egészben az volt, hogy ezek a pillanatok megsokszoroztak és nem elvettek belőlem. Úgy tudtam neki adni, hogy ezerszeresen viszonozta azt. Ostoba gondolataiból gyakorta kellett visszarántani, amikor az indulat elragadta és éreztem, hogy nem jó irányba halad, hogy nem engedhetem, hogy ilyesmi körül járjon az esze. Féltettem őt, és ma már tudom, hogy jogosan. A bűntudatot sosem lett volna képes elviselni, a tettei súlya örökre elkísérte volna. Éppen ugyanezen okból kezdem most is félteni őt, mert ugyanazt a határozott indulatot látom a tekintetében mint egykor, és most attól félek nem lesz bennem elég kitartás, elég erő, elég mersz, hogy meg tudjam őt védeni. Azzal, hogy hozzámentem Tim-hez egyszersmind jogot adtam a kezébe, hogy átformáljon, hogy megölje bennem utolsó szikráját is annak a lánynak aki egykor voltam. Amikor Mason elment, amikor maga mögött hagyta a várost, azon a következő napon olyan részegen jött haza, hogy előbb éreztem a szagát a lakásban, semmint láttam volna őt valójában. A hangja orkánként sepert végig a házon, és azt üvöltötte, hogy végre vége van, hogy soha többé nem lesz aki megvédjen, nem lesz senki akinek sírhatok, már csak ő maradt nekem. Nem....ő sosem volt nekem, nem ő volt velem soha amikor szükségem lett volna rá. Ő volt az, aki folytatta amit a nevelő szüleim elkezdtek, amit azok elkezdtek akik egykor eldobtak maguktól, akik miatt egy idegen ország árvája lettem, senkinek nem kellő kis kacat. Néha azt gondolom jobb lett volna, ha az a hajó meg sem érkezik, ha ott hagynak az árvaházban, ha soha nem is találkozom Mason-el, mert akkor Timothy-t sem ismertem volna meg. De amikor ezen gondolatok eszembe jutnak az is eszembe jut, hogy rongyos életem egyetlen olyan biztos menedéke ő, akihez vissza lehet térni. Mint az elkötött csónak, amely szüntelen visszatér a partokhoz, mert az áramlatok visszasodorják, ahogyan engem is visszasodort most hozzá. Jól tudom már miért vagyunk itt, nem megbocsátani, nem újrakezdeni, hanem azért mert mi mindig is összetartoztunk, és ezen sem a pillanatnyi sértettség, sem Tim ütései, sem Mason távozása sem az apja és senki más nem fog tudni változtatni. Az áramlatok visszasodorták a csónakomat, vissza hozzá, hogy ismét kikössek, megnyugodva ringatózva. A hajnal párát csókol a víz felszínére, és a csendesülő hullámok között talán végre mindketten rálelünk a nyugalomra. De addig még temérdek vihart ki kell állni.
- De tudsz, miattam tudsz, ahogyan egykor is tudtál, emlékszel? – halkan beszélek hozzá, mintha attól félnék, hogy egy esetleges hangosabb szó messze űzné a pillanat törékeny varázsát.
- Amikor azt mondtam neked, hogy az apáddal szemben fogd vissza magad, hogy olyankor gondolatban gyere hozzám, zárd ki a szavait, zárj ki mindent, olyankor ő csak a háttérben beszél, olyankor rám gondolj. Emlékszel, Mason? Most sincs ez másképpen, most is gyere vissza hozzám gondolatban, a titkos helyünkre, ahol mindig voltunk....ami csak a miénk volt. Legyen visszhang a világ körülöttünk, ezt mondtam neked mindig. Csak tégy így! És ne...ne mondd, hogy már nem vagyunk gyerekek! Azok valóban nem, de vannak dolgok amik sosem változnak, ahogyan ez sem fog. Ha nem így lenne, mi most nem lennénk itt.- miközben beszélek hozzá folyamatosan a tekintetét kutatom, szemeim ide-oda futnak végig az ő szemében tükröződve. Talán érezheti, hogy én is ugyanezt tettem mindig, hogy csak így voltam képes kibírni Timothy-t, hogy csak így voltam képes kibírni mindent, ami velem történt. Hogy gondolatban én ott voltam mindig, vele, hogy onnan soha nem jöttem el. Később ez a szoba lett a menedékem, ide tértem vissza szüntelen, és nem tudtam tőle elszakadni. Azóta az este óta nem jártam itt, most mégis az első gondolatom ez a hely volt, és ha nem nekem jutott volna eszembe, akkor tudom, hogy ő javasolta volna ugyanezt nekem. Annyira kétségbe esetten várom a válaszát a kérdésemre, hogy szinte észrevétlenül rezdülök össze többször is. Félek, hogy azt fogja mondani, hogy akkor nem teszem meg, akkor ő sem fogja. Talán így is van, de azt hiszem mindez azért nem történt volna meg soha, mert tiszteletben tartotta a döntésemet, még akkor is ha hibás volt. Ma már tudom, hogy bármilyen is volt a szeretete ismerte a lemondás fogalmát, azért, hogy nekem jobb legyen. Csak figyelem őt, és amikor kimondja azt hiszem valamennyire megkönnyebbülten sóhajtok fel, noha  ez nem magyarázat arra ami történt, de legalább nem érzem magam mocskosul bűnösnek az egészért amit akkor csináltam. Nem érzem, hogy elárultam a barátságunkat, mert addigra ez már nem barátság volt, addigra ez már sokkal több volt. Ha nem is hallanám amit mond ahogyan a levegőt egyre intenzívebben veszi, ahogyan a szívverése ezerszeresére gyorsul, ahogyan a pulzusának gyorsulása szinte az én bőrömet csiklandozza.
- Az én hazámban van egy mondás, mely szerint: „Az alkohol nem oldja a gátlásokat, csak egyszerűen a felszínre hozza azt ami már amúgy is ott volt.” Lehet, hogy sokat ittam, de ha nem lett volna ott az...az a csók, amit végül én adtam, akkor nem is tettem volna meg. Nem azért volt, mert elvesztettem a fejem....hanem pont azért mert nagyon is észnél voltam. Mert akartam. Egy ideje....csak túl sok volt bennem a félelem, én attól féltem, hogy elárulok mindent, és azt hiszem később ugyanezt éreztem. Én nem akartam elveszíteni a barátságodat Mason, én csak azt akartam...csak nem akartam megbánni azt, hogy gyáva voltam megint megtenni valamit amit már annyira régóta szerettem volna. Mióta is? Amikor végül nem együtt mentünk el a bálba. Amikor a konyhátokban álltunk én azt hittem félreértettem a jeleket, hogy csak én képzeltem oda, hogy te valójában soha nem akartad, én voltam mindig aki erőszakosan vágyott valamire, ami igazából nem is volt. Ha tudtam volna....tudom kellett volna, hogy te nem a szavaiddal fejezed ezt ki. De akkor valamiért ebbe akartam kapaszkodni, hogy halljam....amit végül Timothy mondott ki. Ha egyszer...csak egyszer ki tudtuk volna mondani, ha nem gátolt volna minket valami...láthatatlan erő, akkor minden másképp alakul.- rázom meg végül a fejem és lehajtom. Nem tudom miért mondtam ezt így hirtelen el, de azt hiszem az ő vallomása ezzel kapcsolatosan arra késztetett, hogy elmondjam, hogy többet mondjak arról az egészről amikor kezdődött semmint korábban bármikor neki. Talán a hely okozza, talán a minden mindegy érzése, hogy már lényegtelen, hiszen megváltoztatni nem tudjuk, ahogyan visszahozni sem, de talán most lesz bennem annyi erő, hogy újra az legyek aki voltam, mintha a visszatérte miatt én is életre keltem volna, mintha újra rátalálnék önmagamra, noha a félelemem nem múlt el. Továbbra is félek visszamenni, félek attól, hogy mi lesz holnap, mi lesz egy hét múlva, mi lesz később. Ez mindig is bennem lesz, de talán annyi bátorságot képes vagyok összeszedni, hogy kibírjam, hogy megtegyem, hogy most ne hátráljak, hanem előre lépjek. Már nem azért, hogy mentsek egy kapcsolatot, hanem magam miatt. Három évtized van mögöttem, talán nincs már ennyi sem hátra, talán még van, de abban biztos vagyok, hogy nem félelemben akarom leélni, nem úgy, hogy megaláznak, hogy bántanak. Vert már engem az élet keze éppen eleget, nem kell, hogy most Tim tegye tovább. Talán ideje, hogy a testemet borító sebek szépen lassan elhalványuljanak. Honnan a bátorság, a hirtelen erő? Tőle. Pusztán attól, hogy hinni tudok benne, ahogyan egykor hittem. Hogy nem tolt el, hogy itt van velem, a szavai. Megint szükségünk van egymásra, mindig is szükségünk volt. Nekem, hogy féken tartsam, neki, hogy erőt adjon. Azt hiszem Timothy mindig is ezért félt ha mi együtt voltunk, mert ketten erősebbek voltunk nála. Mason egyedül is, de én...én sosem tudtam elég lenni ahhoz, hogy kitörjek az árnyékából. Félt engem, érzem minden mozdulatából, minden kimondott szavából, mégis hisz nekem, megpróbál hinni, mert annyira szükségem van arra, hogy valaki végre bízzon bennem, valakitől végre biztatást kapjak, valaki végre elhiggye rólam, hogy képes vagyok megtenni amit célul tűztem ki magam elé, hogy képes vagyok arra, hogy végigcsináljak valamit, noha tudom, hogy ez esetleg el is durvulhat. Amikor magához von már tudom, hogy ha nehezen is de el fog engedni, vissza fog engedni, mert tudja mennyire fontos ez nekem, ahogyan azt is tudja, hogy az öleléséből kapok erőre, hogy az érintése az, ahogyan egykor is volt, amitől feltöltődtem, Mint egy két lábon járó elem, ami nélküle lemerült, és mióta elment elvitte magával az utolsó lehetőségét is annak, hogy magamra találhatok megint. Ha nem jön vissza...meglehet másképp alakul, de előbb vagy utóbb akkor is eljön majd az idő amikor Tim változni fog és nem jó irányba. Nekem kellene tenni valamit, mindig is rajtam múlt, de aki annyi éven át szenved valamitől kiveszik belőle a remény utolsó szikrája is, hogy ő képes változtatni rajta. Akit túl sokszor bántottak, annak elfogy minden reménye....ahogyan nekem is elfogyott, mert nem volt célom. Önmagam megmentése nem cél, számomra nem az. Szépen lassan feladtam, szépen lassan beletörődtem, és ez így ment volna egészen a ma estéig. Ha nem kerül elő a szíj előkerült volna később, minden előbb vagy utóbb törvényszerűen bekövetkezett volna.
- Nem tudom, Mason. Csak azt tudom, hogy elkezdeni nehéz. Mindig is ezt volt nehezebb, megtenni az első lépéseket. Ha azonban belekezdek akkor nem fogok visszanézni, nem fogok meghátrálni, hiszen ismersz.- nézek rá, és az ölelésében a mellkasának suttogom a szavaimat. Érzem, hogy a szívverése tovább gyorsult, ahogyan az enyém is, láthatatlan kezek préselik össze a felszakadó érzések alatt. A közelsége lebénít, ahogyan lebénít az újabb előretoluló érzés, ahogyan itt vagyunk a szobában, és ahogyan az ágy felé nézünk mindketten tudjuk mire gondol a másik. Kezem a mellkasára simítom nyitott tenyérrel, hogy azon érezzem az utolsó szívverését, is, mintha az üzemét szeretném magamnak emlékbe, újabb eltemetni vágyott emlékbe. Lehunyom a szemeimet, amikor az ajkát érzem a homlokomon, a megnyugtatás tökéletes pecsétjeként forrón terül el a bőrömön, és összerázkódom. A testem teljesen ellentétesen viselkedik, noha a fájdalom tompán mar végig az összes szíj okozta seben. De már nem ez fáj a legjobban, hanem a mindent beborító egyre mardosóbb vágy. Mi a pokol történik velem? El kellene távolodnom tőle, de nem megy, bénultan és dermedten pillantok fel rá, amikor ujja az állam alá csúszik és gyengéden kényszerít, hogy a szemeibe nézek. Bólintok a szavaira, kiszáradó torokkal, megköszörülöm halkan mielőtt megszólalnék. Bár a hangom így is olyan mintha évezredes barlangok mélyén elzárt visszhang szabadulna fel most. Olyan közel van az arca, a szavai az ajkamat súrolják, és mindegyik apró hangyák lábaként szalad végig rajta. Elveszek, miközben a pillantásom a szájára siklik. Az utolsó szavait már csak hallom de nem értem, végül az agyam nagy nehezen feldolgozza az információt, és amikor megpróbálom elszakítani a mozgó és az enyémhez olyan közel surlódó ajkairól a pillantásom, észreveszem, hogy ő is ugyanezt teszi, az enyémet nézi kitartóan. Tudom mire gondol, ahogyan ő is tudja, hogy én mire gondolok, talán van ott valami, ami megakadályozza a mozdulatot, nem tudom mi. Még mindig félünk meglehet. Túl törékeny ez az újra meglelt csoda.
- Elég közel vagyok....- kezdek el beszélni, amikor észbe kapok, hogy nem ezt akarom, illetve nem így akarom befejezni a mondatot. Finoman rázom meg a fejem, apró alig érzékelhető kis tűnékeny mosoly árnyéka suhan végig az arcomon.
- Úgy értem elég közel vagyok hozzá, hogy segíthessek. Én segíteni akarok, és meg tudom csinálni. Ez az egyetlen esélyünk, hogy én ott vagyok. Tudom mit kockáztatok. Mason...én az utóbbi időben többet voltam kórházban sérülésekkel, mint munkában töltve. Ha nem jössz vissza soha nem lett volna elég erőm. De visszajöttél, még akkor is ha tudom nem miattam....de- elakadok egy egészen röpke másodpercre, majd folytatom, a másik kezemet is a mellkasára simítva, és a mondat bennreked, amikor megérzem az őrületes sebességgel verő szívét. Finoman simítok végig rajta, de nem húzom vissza a kezem, én így próbálom meg nyugtatni, noha talán az érintésem felkavarja. Most még. Újra felnézek rá és mélyről felszakadó sóhajjak felelek neki az utolsó általam lassan értelmezett kérdésre. Lassan....mert egészen másra gondoltam közben. Ez őrület!
- Ha megígérem, el tudod hinni, hogy meg is teszem?- fontos számomra ez a kérdés, mert ha nem tud bízni bennem, akkor semmi értelme az egésznek.



¨¨ Note: Sad  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 29, 2015 2:22 pm Keletkezett az írás



Diana&&Mason
I needed you and you’ve broken me


Az élet kiszámíthatatlan. hiába tervezed meg az életed, a napjaid, vagy éppen a heted, ha jön egy másik ember, aki mindent megváltoztat. Nem akartam ide visszatérni, soha eszembe nem jutott volna többé. Másfél éve Diana kimondott valamit, én pedig ennek fényében hoztam egy döntést, ami megváltoztatott mindent. Önző módon a távozással gyógyulást reméltem magamnak, és neki is egyaránt. Azt gondoltam, ezzel megoldom azt a sok éves érzelmi hullámvasutat, ami a kettőnk kapcsolatára volt jellemző, azt hittem, távozásommal majd elfelejt, és talán egy részem azt is elhitte, hogy Tim többé nem üti meg, hogy csak azért tette, mert én itt voltam. Mert ellenfelet látott bennem, de nem így lett, hiszen a levelek bizonyították nekem. azok az e-mailek, amiket soha nem olvastam volna el, ha apám nem mutatja be nekem Dorothy-t. Annyira gyűlöltem őt akkor, és látni sem akartam azt a lány. Pedig ő nem tehetett semmiről. Mégis, én inkább ittam, vacsora után egyből leléptem, végül a hűvös parkban vettem elő a telefonom, hogy meneküljek. Nem tudom, mit vártam akkor az e-mailektől, reméltem, hogy megnyugvást találok bennük, biztatást, erőt akartam meríteni, de helyette csak a bűntudatom emésztett, és a whiskey-s üveg tartalma sem enyhítette. Aznap, az első találkozó után Dorothy talált rám, nem ismert, mégis hazavitt. Nem tudta, mi történt velem, mégis némán hallgatta a csendet, mely beszédesebb volt bárminél.
„Szereted?”
„Kit?”
„Akit hátrahagytál... Az én szerelmem meghalt két éve... Csak azt akartam mondani, hogy tudd, velem beszélhetsz”

Szavait most is hallom a fülemben, akkor csupán felszisszentem. Nem hittem neki, sőt a hátam közepére sem kívántam őt, így nem beszéltem vele tovább azon az estén. Ő hazakísért, én beinvitáltam, ő pedig szolidaritást vállalva velem ivott az üvegemből. Nem tudom, miért, de akkor szükségem volt valakire. Fizikai támaszra, vagy csupán valakire, aki eltereli a figyelmem arról, amit mindennél jobban akartam. Ezért önző módon kihasználtam őt, és úgy csavartam az ujjaim köré, hogy észre se vette. Eleinte jól szórakoztam, később a bűntudat utolért. El akartam menekülni előle, megszakítani a kettőnk közt kialakult furcsa, egyoldalú kapcsolatot, és apám ezt tökéletesen tudta. Megannyiszor a fejemhez vágta, hogy Diana soha nem lesz az enyém, hogy az érzelmeim feleslegesen kevernének bajba, és meg kell kérnem Dorothy kezét. Csak így vethetünk véget Mitch fertőjének, csak így léphet előre a családunk. Én pedig beletörődtem.. Úgy éreztem, igaza van. Diana soha nem lesz az enyém, mert soha nem hagyja el Timet. Dorothy pedig itt van, és szeret. Nem kell viszont szeretnem őt, de nem is tudtam volna többet érezni iránta. Nem voltam képes olyan érzéseket iránta táplálni, amit Diana iránt éreztem annyi éven át. Azt nem lehet kitörölni, nem lehet eltüntetni soha, és ezt senki nem tudta. Idővel alkalmazkodtam a környezetem elvárásaihoz, idővel elkoptak azok a szavak, amiket Diana folyton nekem mondott. Idővel csak az érdekelt, hogy senki ne kérdezze, néhanapján, havi pár alkalommal miért iszom többet a kelleténél. Minden egyes nap tettem volna, ha gyenge vagyok, de nem úgy neveltek.
Bármily furcsa is az élet, bármilyen messzire sodort minket egymástól, minden mozdulatomban éreztem őt, ha nem is tudatosan, de benne volt mindig. A légvételemben, amikor reggelente munkába mentem, vagy, ahogy kerestem őt a tömegben, mindenütt ott volt, mintha egy darabkája bennem élne tovább, mintha soha nem szakadtunk volna el egymástól, és ettől az egész még fájóbb volt, ettől volt nehezebb. Ezek miatt az apróságok miatt éreztem néha úgy, hogy nem bírom tovább. Mégsem mutattam többé, mégsem láthatott belém más, csak Diana. Senki nem volt képes úgy megnyugtatni, ahogy ő, senki nem volt képes úgy megérteni, mint ő.
Az, hogy miért nem akartam visszajönni, teljesen egyértelmű volt. Féltem attól, hogy ismét ugyanott folytatjuk, vagy rosszabb, már nem fogom látni. Két hete egy e-mail se jött tőle, és attól féltem, hogy már nem él, már elengedtem őt, gondolatban elbúcsúztam tőle, legalábbis azt hittem, egészen addig hittem, míg meg nem láttam őt. Még akkor is azt gondoltam, lezártam a múltat, mikor ide jöttem, most viszont már tudom, hogy nem így van, tudom, hogy még mindig érzek, hogy soha nem zártam le semmit, és soha nem engedtem el őt. Ahogy most sem vagyok képes ellenállni, most is őt ölelem, mintha nem lenne holnap, mintha megszűnt volna a világ. Szavai lassan jutnak el hozzám, és értelmük is ideér, nehezen dolgozom fel a hallottakat. Kérdésére bólintok, majd mély levegőt veszek. Egy pillanatra ajkam megremeg, majd lenézek rá egy keserű mosollyal az arcomon.
- Már nem megy. Nem találom az utat, már nem tudok olyan lenni, mint régen. Akkor, mikor apám miatt volt, minden más volt, és nem azért, mert gyerekek voltunk, nem csak azért, hanem azért, mert akkor még képes voltam hinni, hogy másképp is lehet. Apámnál így volt, ő változott, de Tim nem. Egyszerűen képtelen vagyok visszatalálni ahhoz az énemhez, aki melletted voltam. Azt az énem elvesztettem, és már nem tudom, hogy is szerezhetném vissza - vallok színt ismét. Mert nem azzal van a gond, hogy nem akarok visszatalálni, nem ezen van a hangsúly. Egy részem tényleg nem akarja, de a másik részem nem tudja hogyan. Valami eltörött, és talán nem tudom megjavítani, és talán nem is arra kell törekednem, hogy újra a régi legyek, hanem arra, hogy elengedjem a sérelmeimet, de nem tudom. Amit Tim tett, azt nem lehet elengedni, és már nem is akarom. Talán Diana képes rám hatni ismét, képes lesz megnyugtatni, de az, ami Tim és köztem van, nem egy egyszerű családi viszály. Tönkretett a gimnáziumban, tönkretett felnőtt koromban. Elvette tőlem Dianát, én cserébe vissza akarom adni neki azt, mait tőle kaptam. Úgy érzem,
ideje törlesztenem, és ideje végre harcolnom valamiért. Talán nem lesz ismét Diana az enyém, talán többé nem lehetünk egy pár, és többé nem érhetek hozzá úgy, ahogy legszívesebben most is tenném, de elérhetem azt, hogy boldog legyen, elérhetem, hogy Tim többé ne bántsa. Lehet, hogy hosszú út áll előttem, de valamiért érzem az erőt, azt, hogy végre van miért harcolnom, és a bosszú megadja nekem az áhított visszavágást. A szavak, melyek azt igazolják, Tim piszkos üzletbe nyúlt. Ezek a szavak hitetik el velem, hogy Diana szabad lehet ismét, és valami mást is. Valamit, amit el kellene felejtenem, hiszen van egy menyasszonyom, aki hazavár. Akit el kell vennem, mert így jobb a családomnak. Most először érzem, hogy én ezt nem akarom, most érzem, hogy a hit, hogy Dorothy-val kell élnem, hamis. Most először szeretnék eltűnni ismét, Dianával, hogy senki ne találjon ránk, hogy végre csak ketten legyünk, ahogy lennünk kellene, mégis dermedtem tartom őt két karomban, mert nem lesz többé holnap. Mert így szép a világ, és ez az este így tökéletes.
Szavai oly élesek és tiszták, én pedig nem tudok parancsolni a légzésemnek, és a szívem dobbanásainak. Egyre szaporább, és csak hallgatom minden egyes szavát, mintha először hallanám. Szava tükrözik az érzéseimet, azt, amit akkor gondoltam. Akartam azt a csókot. Olyan nagyon vágytam rá akkor.
- Nem értettél félre akkor este. Én csak... Egy ostoba kamasz voltam, aki azt gondolta, nem érezhet többet a barátja iránt, aki ráadásul fiatalabb nála. Úgy gondoltam, te csak a bátyádként tekintesz rám... - megrázom a fejem egy fájó mosollyal ajkamon, mert nevetségesnek érzem, és lassan olyan meztelen vagyok előtte, mint egykor. Nincs, ami felvértezzen, mégis erősnek érzem magam. - Ha te nem csókolsz meg... Én tettem volna meg... Akkor azért ittam, mert el akartam engedni azt, amit addig éreztem irántad, de nem tudtam megtenni... - nem tudok hosszan beszélni róla, még most is felemésztenek az emlékek, magukkal ragadnak, és eszembe jut, hogy azért volt a jelenlétére szükségem, mert azt gondoltam, akkor könnyebb lesz. Hiszen, ha valaha érzett is irántam, akkor az, minden bizonnyal elmúlt. Azt gondoltam, csak egyoldalúak az érzéseim, de a csókja akkor pontosan az ellenkezőjét hitette el velem. Még ma is tisztán emlékszem arra az érzésre, még ma is tisztán emlékszem arra, hogy amilyen helytelen volt az a pár óra, annyira magával rántott. Minél tiltottabb volt, annál jobban vágytam rá. Valahol mélyen legbelül én is féltem, hiszen ha velem jött volna, akkor is boldogok lehettünk volna? Vagy csupán a képzeletünk szüleménye az a tengernyi érzelem, ami most is felemészt, és nem hagy levegőhöz jutni?
- Ismerlek. És azt mondom, soha ne hátrálj meg, mert ha megtörténik... Nem akarom, hogy bajod essen - féltem őt. Szavaimat halkan suttogom, de mégis oly hangosnak érzem, mintha kiabálnék. Mély levegőt veszek, miközben megérzem kezét a mellkasomon, lepillantok, és balom gyengéden simogatja arcát. Tudom, hogy a közelsége hozza elő belőlem azt a megannyi érzést, és vágyat, ami érzek, tudom, hogy a testem rég elárult, de nem vagyok képes elengedni őt, nem akarok távolabb lenni tőle. Nem akarom elengedni őt. Ahogy a szemeit nézem, majd az ajkát, tudom, hogy ki kellene vernem a fejemből azokat a gondolatokat, amik megfordultak benne, de mégis hogyan tudnám? Ahogy elengedni sem tudtam, úgy elfelejteni sem fogom tudni soha. Ő itt él bennem, és minden apró porcikám vágyakozik utána. Egy idő után már nem fáradok a szemkontaktussal, szavait is alig hallom, oly nehéz figyelni, csak azt tudom, hogy ajkai mozognak, én pedig végül erőt véve magamon nézek a szemeibe. Hogy képes így hatni rám? Egy pillanat alatt, egy érintéssel, az illatával, vagy csupán a jelenlétével képes elfeledtetni velem mindent, képes elvenni az szem, és kikapcsolni az agyam. Nagyot nyelek, miközben próbálom felidézni, mit is mondott az imént, mert foszlányok visszhangzanak a fejemben értelmetlenül, én pedig nehezen rakom össze azokat egésszé, és még így sem vagyok benne biztos, hogy jól tettem, vagy sem.
- Én nem akarom az életedet kockáztatni - préselem ki nehezen a szavakat ajkaimon, miközben végre sikerült felvennem a szemkontaktust. Nehezen ment, mert az érzések felemésztenek, és már nem érdekel. Szívesen égnék el az érzéseink kereszttüzében vele együtt, ha ez azt jelentené, hogy örökké együtt leszünk a másvilágon. Mély lélegzetet veszek, ahogy a szívem szapora verése nem lassul, többször megismétlem ezt, de semmit sem ér, ez ellen nem véd semmi, és nem is akarok védekezni. A homlokának támasztom a sajátom, miközben lehunyom a szemem, és elképzelem, hogy nincs semmi gondunk az ég világon, hogy csak a véletlen sodort minket messzire egymástól, és most, a viszontlátás öröme tarol le minket, de mi még parancsolni próbálunk éledező vágyainknak. Nehezen megy, és azzal, hogy orrunk összeér, egy pillanatra úgy érzem, megállt az idő.
- Minden apró porcikámmal azon leszek, hogy higgyek benne, hogy elhiggyem az adott szavad, hogy most utoljára nem szeged meg, igen. Hinni akarok benne, de nem csak rajtam múlik - enyhén megrázom a fejem, és nem tudom, hogy voltam képes ilyen értelmes mondatot kimondani. Hangom rekedt, és halk, de ő érti, értenie kell, hogy hinni akarok neki, hogy jelen helyzetben minden vágyam csupán az, hogy az elveszett hitem visszatérjen. Vagyis nem csak ez, de a másik olyan elemi erővel taszít maga alá, hogy nem kapok tőle levegőt, és ismét lehunyom a szemeimet, miközben még mindig a homlokának támasztom sajátom. A derekán lévő jobb kezem finoman simítja a hátát, gyengéden cirógatva őt gerince mentén. Úgy érzem, megadtam magam az érzéseimnek, én most nem tudok, és nem is akarok véget vetni a pillanatnak, még akkor sem, ha ez az egész helyzet olyan irreális. Nem érdekel semmi, mikor ajkaimon érzem a légvételét, mikor a szívünk azonos őrült vágtába kezd, mikor érzem rajta azt, ami engem belülről felemészt. - Most nem fogok meghátrálni, nem hagylak magadra, hacsak te nem akarod ezt... - végül mégis hátrálok, de csak a fejemet emelem fel, hogy ismét a tekintetét fürkésszem. Hogy kimondhassam, amit gondolok, mert ha nem teszem, akkor minden bizonnyal mást tennék, és én már nem tudom, nekem szabad-e, vagy sem. Nem vagyok biztos magamban többé, nem érzem azt a határozottságot többé, nem tudom, hogy ami egykor az enyém volt, az még lehet-e egy nap az enyém. Ezért élvezni akarom ezt a közelséget, amit nem szakított meg, amit én se vagyok képes, végül az eszem megadja magát, és teljesen kikapcsol, hogy ajkaira suttoghassam régen feltörni vágyó szavaimat.
- Annyira hiányoztál...



©


Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 7:35 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Diana&Mason ~ Külvárosi motel
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
 Similar topics
-
» Menedék - Fővárosi Állatmenhely

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: