Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Katherine M. Sullivan, Lena E. Winfield, Morita Ben

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Diana&Mason ~ Külvárosi motel
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 30, 2015 11:23 am Keletkezett az írás






Mason & Diana




Én jöttem vigaszért, ahogyan mindig. Végül én leszek aki vigasztal, ahogyan mindig. Mert közöttünk ez így volt törvényszerű, mert a mi kapcsolatunk erre épült mindig. Az kapott megnyugtatást, akinek a legjobban szüksége volt rá. És most talán úgy tűnhet én vagyok az, végül az élet megmutatja kinek kell több.  Nem tudom mi a rosszabb, amikor együtt élünk valakivel, aki mellett pokol az életünk, de legalább tisztában vagyunk az érzéseinkkel vele kapcsolatosan. Vagy az amikor együtt élünk valakivel de fogalmunk sincs, hogy mit is kellene pontosan éreznünk, hogy össze vagyunk zavarodva, és rájövünk, hogy valójában egyedül vagyunk. Szál egyedül az egész világon. A házasságom hamis illúziókra épült, olyan vallomásokra, amelyeket csak én akartam hallani, de soha nem volt őszinte, egyetlen szó sem, olyan mozdulatokra, amelyekről csak én akartam elhinni, hogy gyengédség lakozik bennük, de valójában minden esetben a birtoklási vágy, a bizonyítás vagy éppen az feszült meg a háttérben, hogy elvegyen valamit ami mindig is másé volt. Azt hiszem akaratgyengeségből, vagy éppen a félreértelmezett jelek miatt én magam is tökéletesen asszisztáltam a férjemnek ehhez. Egy ideje már nem akartam küzdeni tovább, egy ideje már legbelül feladtam, noha a testem még mindig életben tartott, még mindig teltek velem a napok, még mindig jártam dolgozni, még mindig beszélgettem másokkal, még mindig úgy próbáltam tenni, mintha lenne értelme a továbbiaknak, holott már nem volt. Talán valami belső hang volt, valami amit nem voltam képes meghallani, ami elhitette velem, hogy egyszer még felbukkan, hogy egyszer még újra láthatom, hogy itt lesz és segít ahogyan régen. De már semmi nem lesz olyan mint régen, én mégis bizakodni kezdtem. Ha valaki annyira elkeseredett, hogy már csak egy lépés választja el attól, hogy ne akarjon tovább harcolni, dacolni a saját elrontott életével, akkor az egyetlen apró reménysugárba is kapaszkodni kezd, mert abban bízik, hogy tökéletes ragyogássá lesz képes változtatni. Fuldoklom kettőnk emlékeinek örvényében, és valahányszor felpillantok mindig valami eszembe jut. Mintha eddig elzártam volna, mintha nem is akartam volna rá gondolni, mintha nem akartam volna, hogy itt legyen bennem, pedig szüntelen ott volt, az egyetlen menekülési lehetőségem, az egyetlen ami miatt egyáltalán még nem roppantam össze. Talán akkor egy egészen rövid időre...amikor kiszakadt belőlem valami. Mintha még egyszer elveszítettem volna őt. Napokon keresztül járkáltam üveges tekintettel, és még az sem érdekelt, hogy egy héten keresztül Timothy nem mert bántani. Mintha érezte volna, hogy ez most más, talán csak abban nem volt biztos, hogy miért. Azt csak én tudtam, hogy egy elhullott élet apró kis maradványait siratom el nem múlóan. Két nap múlva a szakadó esőben álltam kinn a kertben a fekete lombú eperfa elmosódott árnyékai között és saját magamat ringatva próbáltam meggyőzni az elmémet, hogy ez így volt rendben, hogy nem okoztam senkiben bűntudatot, csak saját magamban. Talán egyszer képes leszek beszélni róla, talán soha. Jobban belegondolva nekem is így kellett volna véget érnem, jobban belegondolva soha meg sem kellett volna érkeznem azzal a hajóval. Elég az önsajnálatból! Nem magamat akarom most megmenteni, hanem kettőnket. Azt hiszem nem sokkal az esküvőnk után rájöttem mi volt a baj, azt hiszem mindig is ez volt az akadály, ami miatt egyikünk sem tudott közeledni a másikhoz. Úgy szerettük egymást, ahogyan a testvérét szereti az ember, úgy osztoztunk egymással mindenen ahogyan az ember önmagával szemben soha nem önző. Ő volt én, és én voltam ő. A lelkünk valahol az időtlenségben egyszer összefonódott, és soha nem engedte el a másikat. És ezen nem voltunk képesek túllépni, ez volt az úgy vélem, ami megakadályozott bennünket abban, hogy még időben elmondjuk a másiknak, hogy ez sokkal több. Bűnnek éreztem és talán ő is kicsit, és ez lett a vesztünk. Ezért kellett később beteljesednie. A táncunk ritmustalan volt, és amikor egymásra hangolódtunk, már más zene szólt. Mi mégis együtt mozdultunk tovább, noha tudtuk, hogy már nem kellene. De én akartam őt, annyira akartam végre, hogy egy idő után már nem gondolkodtam. Nem érdekelt a saját ostoba döntésem, nem érdekelt, hogy másnak fogadtam hűséget, és többé már az sem érdekelt mit ígértem  meg magamnak egykor. Azokban a két órákban szabadon engedtem minden gátlásomat, azokban a két órákban én tényleg szerettem, úgy ahogyan mindig is. Amikor becsukódott mögöttünk az ajtó, a világ kinn maradt, egyetlen hamis nesz sem hallatszott, csak kettőnk szívének ütemes, és egymáshoz igazodó dobbanása, egyre követelőzőbben, éppen úgy ahogyan most is. Lassan megértem, hogy ebben a szobában mi sosem leszünk képesek ellenállni a másiknak, éppen úgy nem ahogyan a titkos helyünkön sem voltunk képesek hazudni, nem voltunk képesek a nyilvánvalót elhallgatni. Persze ostobaság ezt egyetlen helyre fogni jól tudom, de nekünk azt hiszem ez kellett ahhoz, hogy igazán meg tudjunk nyílni a másiknak. Egy hely, ami a miénk. Gyermekként a kert, felnőttként pedig egy külvárosi motel egyetlen apró szobája. Ha a boldogságot lehetne ebben mérni, akkor azt mondanám, hogy nekem csupán ez a pár négyzetméter jelentette mindig a világot, ahol szabadon és gátlások nélkül szerethettem őt. Több nem is kellett volna.
- Neked már nem kell hinni, hogy másképp lehet, te már tudod, hogy másképp lehet, ahogyan én is tudom. Célt kell találnunk, bár azt hiszem esetedben már ez is megvan. Timothy.- halkan próbálok ellentmondani neki, akárha jó pár évtizedet ugrottunk volna vissza az időben, amikor arról próbálom meggyőzni, hogy orvoshoz kell menni, ő pedig vehemensen tiltakozik. Összeveszünk, aztán kibékülünk, és megint összeveszünk és megint kibékülünk, míg aztán pár nap múlva már ott ülök a kórházi ágyának szélén és fogom a kezét, próbálva biztatni, hogy nem lesz semmi baj, hogy minden rendben lesz. Annyira aggódtam érte akkor ahogyan aggódtam később, amikor a bosszú vezérelte az apjával kapcsolatosan, és most ugyanazt az elszántságot látom a tekintetében mint akkor. Jól tudom ez mit jelent, és azt is tudom, hogy mire lenne képes miattam, amit viszont nem engedek. Így aztán most nekem kell megint annak lenni aki lélekben erősebb, hogy inkább elhagynám Tim-et hogy aztán rettegve teljenek a napok, hogy mikor bukkan fel ismét az életemben. De már ez sem számít. Ha róla van szó ez sem. Az érzéseim őrületesen váltakoznak bennem mint egy megvadult körhinta, mindezt pedig ő váltja ki belőlem, meg ahogyan magához von, ahogyan újra ott érzem közel magamhoz. Néha felszisszenek, amikor a testemet borító friss sebek némelyikét érinti, de tudom, hogy nem akarja, hogy ha lenne módja akkor most azonnal eltüntetné az összeset.
Kék és szürke kockás pamut ágyneműben fekszünk, érzem a lágy, parfüm illatú öblítőt a párnahuzaton, a hajam kócosan terül el rajta, és a tört fények között Mason mosolyog felettem, két tenyéren támaszkodva, melyek a fejem mellett pihennek két oldalon. Lassan emelem meg a kezemet, a csuklómon még mindig ott vöröslenek a kötél nyomok, ahogyan Timothy kikötözött az ágyhoz. Lassú csókot lehel rá, aztán még egyet és még egyet....
~ Ez gyógyít, tudod? Ha még egyszer hozzád ér, meg fogom ölni, hallod amit mondok?~
Finoman érintem meg az arcát, az ujjaim óvatos táncot ejtenek rajta, félek, hogy esetleg eltöröm, félek, hogy az érintésem nyomot hagy maga után, olyan nyomot ami nem kellemes. Egy ideje félek megérinteni őt, mintha az amit kapok Timtől az neki is fájna, csupán ezzel a mozdulattal.
~ Nem fogod. Csak...csak gyógyíts meg! Csak ennyi kell!~
És megtette, minden egyes alkalommal, én pedig jöttem hozzá, mert úgy éreztem csak itt vagyok képes önmagam lenni, csak itt vagyok képes teljesen feloldódni. És amikor remény látszott a tökéletes felépülésre, én inkább elfutottam. Most nem fogok. Most nem akarok. Figyelmesen hallgatom minden szavát, figyelmesebben mint eddig bármikor mert abban reménykedem, hogy választ kaphatok nagyon sok mindenre tőle, csak mögé kell látnom, ahogyan mögé tudtam látni egykor is, igaz talán nem eléggé. Meg kellene hökkennem azon amit mond, hogy én csupán a testvéremként tekintettem rá, de van ebben némi igazságtartalom. Persze hozzá tartozik az is, hogy éppen úgy védelmezett engem, mintha a huga lennék, és talán pont ezért nem gondoltam, hogy ezt engedni kellene más irányba folytatódni. Ha akkor egy kicsit bátrabb vagyok, ha akkor egy kicsit jobban képes lettem volna viselkedni. Pedig megvolt bennem, annyira megvolt bennem....csak éppen azt hiszem mindig is azt gondoltam, hogy félreértem. Ahogyan félreértettem azt a koranyári, éppen iskola utáni délutánt is. Akkor már napok óta hallgatóztam a fügefák között sugdolózó lányok beszélgetéséből, hogy miképpen is lehet tetszeni egy fiúnak. Kiengedni a hajat, és szoknyában járni, és sminkelni...én meg elkerekedő szemekkel szinte ittam az információt és akkor elhatároztam, hogy én is tetszeni akarok, hogy tetszeni fogok Mason-nek. Ostoba kis tizenkét éves kamaszkora hajnalán járó gyerek voltam, az ébredező nőiességem teljes tudatában, azt gondolván, hogy képes lesz majd másképp tekintetni rám. Kiengedtem a hajam, az utolsó kis zsebpénzemet, amit a fűszerboltban kerestem a csemegepolc pakolásával hétvégente valami borzalmas színű és állagú rúzsra költöttem, ami olyan édes volt mikor a számra felkentem, hogy rögtön kétszer egymás után le is ettem róla. Az egyetlen méregzöld selyemruhámat vettem fel, és úgy mentem a ket végébe, ahol mindig találkoztunk délutánonként. Amikor meglátott elmosolyodott, aztán emlékszem nevetni kezdett és megkérdezte, hogy mit műveltem magammal. Csalódott és sértett voltam és legszívesebben abban a pillanatban elsüllyedtem volna. Lehorgasztottam a fejem és bűnbánóan néztem rá, közben a kezemmel idegesen babráltam a hajammal, az egyik tincset feltekergetve az ujjamra, aztán leengedve, nyelvemmel folyamatosan megnyalva a számat, hogy az édes rúzs utolsó maradványait is eltüntessem.
~ Én csak...tetszeni akartam.~
Nevetett megint és én csak a homlokomat ráncoltam, szabad kezem durcásan szorult ökölbe.
~ Nem ér kinevetni! A lányok mondták, én nem tudtam. Bessie-nek már mellei is vannak, és az anyukája harisnyáját hordja. Láttam amikor a lány öltözőben levette.~
Mondtam én minden ostobaságot, amivel a zavaromat oldottam, de ő csak tovább nevetett, végül odalépett hozzám és átsimította a hajam, hogy még  a levegőt is visszatartva pislogtam rá. De akkor is még sértett voltam.
~ Neked nem kell semmi, hogy tetszeni tudj. Mintha csak a durcás kishugom lennél!~
Mosolyodott el, én meg nem bírva tovább a megalázottság okozta könnyeimmel faképnél hagytam és elfutottam. Persze nem tartott a haragom sokáig, ahogyan soha nem tartott iránta, de akkor úgy éreztem, hogy én soha nem leszek más csak a kishugi a szomszédból. Hogy mi kerülte el a figyelmemet akkor? A mondata, az első, és a másodikban elrejtett „mintha” szócska...nem figyeltem arra amit mondott, pedig még akkor többet mondott mint később. Akkor már csak a felém küldött jeleiből tudtam következtetni, hovatovább már abból sem, mert nem volt. Sem szavak, sem jelek, sem Mason.
Most azonban itt van és beszél hozzám végre, elmondja amit nem tudott, amit nem volt képes és amit én sem tudtam neki elmondani. Simogat, ahogyan régen is simogatott, de most ott vannak a gondolatai, amit nekem ad. Végre nekem, mert mindig is ez kellett. A szívem azt hiszem ezer darabra szakad ebben a pár percben mint egy túlerőltetett hegedű, amelynek húrjai már kiszolgálták a vén időt, nincs több dallam, nincs több keserű hang. Csak még itt rejtőzik közöttünk, itt dalol tovább bennünk, ahogyan most ő is itt van velem, újraélve megannyi percet, amit egymásnak adtunk. A szívdobbanása a régi, ahogyan az én sóhajom is, ahogyan rá nézek, ahogyan üzenek neki, hát nem érzi, hát nem érezte? De érezte, csak nem merte elhinni, ahogyan én sem. Ha a csoda túl kézzelfogható az ember kételkedni kezd, főleg, ha eladdig nem jutott túl sok neki belőle az életben.
- Nem lesz bajom. Nagyobb biztosan nem. Csak annyira tudok erős lenni, amennyire te hinni tudsz bennem.- támasztékot adok a homlokának, és megharapom a számat is ezredszer, hogy az a visszafogott csók ne remegjen olyan kérlelőn rajta. Érzem őt is, a lehelete szaggatottsága, a szavainak reszkető éle minden másodpercben erről mesél. De nem akarjuk elrontani még mindig bennünk van annak a búcsútlan estének az emléke, ahogyan elválunk egymástól. Ág nem roppan olyan keservesen a lehulló levél nélkül maradva ahogyan én törtem össze utána, hogy felszállt vele a repülő. Nem kérdezem mi várja otthon, nem kérdezem, hogy Bostonban milyen élete lett, nem kérdezem, hogy van e valakije, nem kérdezem, hogy miképpen telik az élete, minden jelentőségét veszíti ebben a szobában, addig amíg velem van nem érdekel semmi. Mintha fordult volna velünk minden. Most én vagyok aki mindent kockára tenne, ha tudná, hogy ezzel nála célt ér. De már nem az számít, hogy mire jutunk, hogy miképpen fogunk az egészből kijönni, csak az számít, hogy soha nem választ el tőle senki, érzem. Visszajött és ha nem is miattam tette, most akkor is itt van velem. Csak ez számít, csak ezt akarom most nézni. Mintha varázslatos szemellenző lenne rajtam amin át csak Mason van és az a megkönnyebbülés, hogy bízik bennem, hogy megpróbál bízni bennem.
- Nem fogom megszegni. Egyszer már megtettem és tudom mi az ára. Többé nem fogom. – rázom meg a fejem határozottan és őrülten nehéz megállni, hogy ne nézzek úgy a szemébe, hogy ki ne mondjam amit még akarok, ami ott van még bennem, amit nem lehet egyszerűen tovább ott tartani. A hang egyre erőteljesebben kopogtat bennem, hogy ki kell mondani..de végül nem én leszek aki megteszi, hanem ő. Ő mondja ki helyettem, ami bennem is szinte ugyanabban a pillanatban. Mondhatnám neki, hogy a barátom hiányzott, hogy a támaszom, hogy az egyetlen lehetőségem, akivel boldog lehettem, a férfi akitől megkaptam nem csupán a szerelmet, de a gyengédséget is, de mindez nem lenne igaz....illetve mindegyik igaz, de egyetlen szóval lehet jellemezni: Mason. Ő hiányzott, mert mindez ő maga volt. Megakadok, ajkaim szóra nyitom, de csupán egy tétova és lassú sóhaj az ami kiszökik belőlem. Mintha megakadt volna az idő, mintha tényleg itt ragadtunk volna, mintha nem lenne tovább, mintha csak erre az egy mondatra vártam volna, hogy a sajátomat is ki tudjam mondani.
~ Annyira szeretlek! Annyira hiányoztál....~
-....elmondhatatlanul nagyon!- adom meg végül a saját válaszomat és visszamenekülök a csendbe. Mit lehetne ezek után mondani ami nem törné meg a varázst? Mit lehetne tenni? Mozdulni nem tudok, elmenni nem tudok, még maradni akarok amíg lehet. Visszabújok az ölelésébe, bár jól tudom a tűzzel játszunk, de már nem fog fájni ha megéget. Az ö tüze sosem fájt, az mindig melengetett.




¨¨ Note: Sad  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 30, 2015 3:30 pm Keletkezett az írás



Diana&&Mason
I needed you and you’ve broken me


Soha nem voltam egyszerű eset. Mindig is volt bennem valami, ami nem hagyott megnyílni. sosem szerettem, nem voltam az a fajta. Valahogy mindig is attól tartottam, ha megteszem, ha megnyílok mások előtt, azzal fegyvert adok a kezükbe, azzal majd visszaélnek, és ott mérnek rám csapást, ahol nem is számítok rá. Ezért kevés barátom volt, és nem is hiányzott, hiszen az egyik legnépszerűbb voltam az iskolában, mindegy mennyi furcsaságom volt. Szerettem a focicsapatban játszani, mondhatjuk azt, hogy népszerű voltam, és azoknak nem kell megnyílni. azoknak azt kell tenni, amit tesznek. Élvezni azt, hogy mindenki olyan akar lenni, mint mi. Ekkor még nem volt Tim, sokkal később jelentkezett a focicsapatba, én pedig örömmel vettem be. Jól játszott, és akkoriban nagyon jól kijöttünk. Az első volt, akire azt mondhattam, hogy a barátom, az első, akit bemutattam a szüleimnek. apám már akkor tudta, mikor egy kölyök volt, hogy nem lesz jó barát, hogy majd hátba fog támadni, de reméltem, hogy nem így lesz. Sokáig nem is gondoltam volna. Sokáig annak örültem, hogy van valaki, akivel beszélhetek, akivel együtt szórakozhatok. Közben ismertem meg egyre jobban Dianát, aki sokkal jobban megértett. Akinek a mosolya elűzte a fájdalmam. Akkor én voltam az, akit bántottak, akkor én voltam az, aki fel akarta adni. az iskolában népszerű voltam, otthon pedig csak egy rongynak éreztem magam. Olyannak, aki soha nem kellett. Akkor nem tudtam azt, amit ma tudok.
„Azt akartam, hogy legyél valaki, és ezt csak úgy érhettem el, hogy feszegettem a határaid!”
Apám mindig is értett a szavakhoz. Gyerekként sokáig vágytam, hogy egyszer halljam, ahogy sajátos módon vallja be, milyen büszke rám, de nem történt meg. Én pedig dacoltam vele, mert azt hittem, azt kell tennem. Azt gondoltam, hogy vele szemben így érhetek el bármit, azt gondoltam, hogy csak így figyelhet fel rám. De rosszul gondoltam. Diana rávilágított rengeteg dologra, én pedig nagy nehezen kiléptem az önsajnálatból, hogy végre tegyek magamért. Ellenkezés helyett tettem, amit kellett, és ennek meg is lett az eredménye. Így neki köszönhetem azt, hogy apám szigora, és csapásai enyhüljenek, míg végül, mire felnőttem, meg is szűntek. Ő segített, és szépen lassan közel engedtem. Észrevétlenül férkőzött a szívembe, és a lelkembe, és oly sokszor elgondolkodom azon, hogy vajon miért, és hogyan szerettem bele. Mert ez az igazság. Olyan érzések ébredtek fel bennem, melyekre nem is tudtam, hogy képes vagyok, és mindeközben én ostoba módon hittem, hogy én vagyok a bátyja, a barátja, hogy ő nem tart többre, és lassan elhittem, hogy a jelek nem többek, csupán én képzelek mögé különös tartalmat. Hiába az a megannyi egyértelmű jel, az a zöld ruha, és az a vörös rúzs, amit ki tudja, mikor kent magára, mert neki soha nem volt szüksége ilyenekre. Természetes szépség volt, és pontosan ezért kedveltem meg, majd éreztem napról napra többet. Mégsem léptem. Pedig a férfinak kell lépnie, neki kell megtennie a megfelelő mozdulatokat. Elhívhattam volna a bálba, megtehettem volna, de vajon akkor is így alakul minden? Akkor is ilyen mély, és megmásíthatatlan lenne az érzés, ami minket most is összetart?
A kérdéseim száma mindig csak növekszik, ahogy az elutazásomkor is annyi kérdés uralkodott bennem, hogy végül el kellett nyomnom, de már nem érdekelnek a kérdések a közelében. Már nem érdekel semmi, csak az, hogy érezhessem őt a karjaim között. Nem akarom lenyugtatni a szívverésem, és nem akarok tisztán gondolkodni, mert ha így tennék, már nem lennék itt. Már rég elmentem volna, és nem érezhetném az illatát, nem hallhatnám az elfojtott sóhajait, és érzem, hogy benne is úgy tombolnak az érzések, ahogy bennem is. Nem hagy alább, egyre csak nő, mintha a szoba hatása lenne, de ezt a távollét tette, az okozta, és az egymásra ható kisugárzásunk. Vagy nem tudom, csak azt, hogy erre nekem szükségem van, ahogy neki is. Mert így kell lennünk egymáshoz közel, nem elválasztva, külön városokban, nem a világ két külön pontján.
Ez a szoba sokat adott nekünk egykor, ez a szoba volt a világunk, és soha nem szűnik meg az lenni, de már nem olyan, mint rég, nem olyan, mint volt, és nem tudjuk eltörölni a régi emléket, a távozásomat megelőzte, mégis érzem, hogy elnyel magával, magába szív, és nem tudok gondolkodni, de nem is akarok. Már rég túl vagyok azon a fázison, hogy azon kellene agyalnom, mit és miért teszek. Már csupán az ösztöneimre hallgatva tartom őt, óvatosan, ügyelve, nehogy fájdalmat okozzak neki. Tim bántotta, Tim megalázta, és nem akarok eltekinteni fölötte.
- Nem, annyira vagy csupán erős, amennyire erősnek látod magad. Te vagy az erős, te tettél engem is azzá, nélküled nem tartanék ott, ahol, nélküled talán én is olyan lennék, mint az öcsém, vagy rosszabb - helyesbítek, és kijavítom őt, mert azt akarom, hogy végre ő is lássa
azt az erőt magában, amit én mindig is láttam. Mert ő számomra olyan volt, mint egy támasz, erőt adott, felvértezett, és erőssé tett. Nélküle egy gyenge nyávogós senki voltam, vele lettem teljes, vele lettem egész. Nélküle pedig nem találtam a helyem, az otthonom és önmagam sem. Ő volt a fény, és végül kialudt. Eltaszított, és én is eltaszítottam őt. Mert olykor az emberek a lehető legkönnyebb eshetőséget választják a nehezebb helyett. Én is ember vagyok, vétkeztem, és nem akartam visszajönni, mert a hibám az égig kiált, és most magamra veszem a terhet. Miattam bántotta őt, miattam szenved, mert inkább elmentem, ahelyett, hogy átláttam volna rajta, de ő tudta. Nagyon jól tudta, mivel törhet össze, tudta, hogy nehezen nyílok, a bizalmamat is ritkán adom, de neki önként adtam a legelső találkozásunkkor. Ő pedig kegyetlenül megfosztott tőle, önző volt, ahogy én is. De nem hánytorgathatom fel a múltat, és nem is érdemes. Nem tudom megmásítani, és valahol nem is akarom. Talán kellett ez a másfél év, talán szükségünk volt arra, hogy egymás nélkül legyünk, hogy megpróbáljuk, hogy elképzeljük, milyen legyen a másik nélkül az élet.
- Ha te nem hiszed el, hogy erős vagy, akkor én hogyan tudnám? Egyik vonzza a másikat, te is tudod. Csak így működik - ajkaira suttogom szavaim, mert így könnyebb. Mert a beszéd most nehéz, és már ő sem beszél sokat. Érzem rajta, hogy másra vár, mást akar, de én már nem tudom, hogy megérdemlem-e őt, nem tudom, hogy egyáltalán gondolnom szabad-e ilyenekre, amik most járnak a fejemben. Mégis inkább elterelem a figyelmemet, mégis inkább próbálom őt megnyugtatni, próbálom kiélvezni a pillanatot, mert tudom, hogy ha innen elmegyünk, akkor minden más lesz. Akkor nem nyílunk meg, akkor már nem törünk így össze, én elkezdem a bosszúhadjáratomat, ő pedig... visszamegy oda, ahová nem kellene. Tim pedig bántani fogja, nekem pedig régen meg kellett volna ölnöm őt, vagy legalábbis úgy tenni, mintha meg akarnám, talán megijedne, mert tudom, hogy tőlem tart. Tudja, hogy nem félek tőle, tudja, hogy én leszek, aki a végét okozza majd, mert ismer. Nem hátrálok meg. Akkor se tenném, ha fegyvert szegezne a fejemhez.
- Akkor nincs több hazugság - két kezem közé fogom arcát, és úgy nézek le rá. Azt akarom, hogy többé ne legyen hazugság, hogy többé ne legyen más, csak az őszinte szavak, ahogy régen a rönköknél. Semmi mást nem akarok jobban, semmi mást nem hiányoltam jobban. Vele olyan őszinte tudok lenni, amilyen mással soha.
„Ha megtalálod az igaz szerelmet, küzdened kell érte, minden nap”
Még a nagyanyám mondta ezt, aki tényleg hitt benne, hogyha találunk valakit, akivel az egész életünket leélhetjük, mindig megéri a küzdelmet. Ezt a hitet vesztettem el, ez a hit dőlt romba azon az estén. Ezért menekültem, ezért hagytam hátra mindent, és mindenkit, aki itt lakott, akinek fontos voltam.
Most mégis itt vagyok, a karjaimba zárom őt, megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy válaszol, hogy hiányolt, hogy minden nap gondolt rám úgy, ahogy én. Holott nem érdemlem meg, hogy ezt mondja, ahogy nem érdemlem meg őt sem már. És végül lassan engedem el őt, lassan bontakozom ki öleléséből, és lépek távolabb, de már abban a percben megbánom, mikor megteszem. Egy pillanatra hátat fordítok neki, mert az, hogy elléptem tőle, az ellenkezőjét váltotta ki belőlem, ölelni akarom, sőt többet, annál is többet, és ezt nem tehetném meg.
- Lassan vissza kell menned! - hangom megremeg, ahogy kiengedem a szavakat ajkaim között, mert ezt soha nem akartam kimondani, ezt soha nem akartam én mondani, most megtettem, de nem gondoltam át. Nem gondoltam meg kétszer. Ismét felé fordulok, szembe vele, és percekig csak figyelem őt, miközben légvételem cseppet sem lassul, a szívem zakatol. Nem tehetem meg, nem lenne szabad gondolnom sem rá. - Én csak, ezt... - mély levegőt veszek, lassan fújom ki azt. - Sajnálom - szalad ki a számon a szó, de mielőtt tudná, mire értem, mielőtt elgondolkodhatna, hogy mit sajnálok, közelebb lépek ismét, két kezem az arcához ér gyengéden, miközben csak cselekszem. Nem az eszem diktál, már rég kikapcsoltam, csak érezni akarom az ajkait, önzőn venni csókját, ahogy ő tette azon az estén immár két éve. Ajkaim finoman súrolják az övét, és az óvatos mozdulat végül, ha hagyja, nem áll meg ott, ahogy az előbb, nem a szája sarkára lehelek gyengéd csókot, ha hagyja, szenvedélyes, és egyben fájdalmas csókot kezdeményezek, mely felemészt, és magával ragad egészen addig, ameddig ő meg nem szakítja, mert én jelen helyzetben képtelen vagyok gondolkodni, csak őt akarom, és senki mást. Teljesen megbabonázott, mintha nem is lennék önmagam, de nagyon is az vagyok..
 

 
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 01, 2015 1:36 pm Keletkezett az írás






Mason & Diana




A hiány szó mellett, amikor fellapozod a szótárat az alábbi meghatározást találod:
„1. Nemlét: Egy személy(...) nem léte, ahol lennie kellene, egy esemény, tett, jelenség meg nem történése, holott meg kellene történnie.”
Ha a legtisztábban akarnám kifejezni, hogy mit jelentett számomra Mason hiánya az utóbbi hónapokban, akkor azt hiszem ez a meghatározás, ez a nemlét ezt tökéletesen képes lenne kifejezni. Itt kellett volna lennie velem, ő azonban olyan mélységes űrt hagyott maga után amit sem emlékezéssel, sem annak elfojtásával, sem munkával, sem a hétköznapokba való belefeledkezéssel nem voltam képes kipótolni. Egy esemény meg nem történése, hogy nekünk együtt kellene lennünk, törvényszerű volt az egész, és eleve elrendeltetett de nem láttuk, én nem tudtam ezt az egészet megtartani. Erősnek mond, és lassan el is hiszem neki, hogy az voltam, hogy még mindig az vagyok, bár talán inkább csak azért, hogy ne győzködjön tovább. Az iskolában az egyik legnépszerűbb volt, valaki aki mindenhol jelen volt, mindenkivel megtalálta a hangot, a focicsapatban éppen úgy ahogyan az órákon. Mindig mosolygott, emlékszem arra, hogy amikor nevetett apró kis bájgödrök jelentek meg az arcán, de a szemeinek a csillogása elárulta. Kevesen láttak a nevetése mögé, de én igen. Megannyi keserűséget rejtegetett mögötte, megannyi olyan pillanatot, amit legszívesebben a világba üvöltött volna, de nem tette, csak mosolygott, mintha a világ egyetlen lehetséges fegyvere lenne ez az apjával szemben, az egész életével szemben, amelyben az elvárások súlya alatt roskadozott. Olyan volt mint a síró bohóc, amelyik arcára mázolja ezt a vidámságot, miközben a háttérben a smink alatt folynak el a könnyei, csak éppen senki nem látja, nem láthatja, mert azok befelé vándorolnak. Talán nem is tudja, hogy hányszor néztem végig az edzéseket a lelátóról, hányszor támasztottam az államat a tenyerembe, és csak figyeltem, szinte mozdulatlanul eggyé olvadva az udvaron magasodó fákkal, szinte rábízva magam az idő múlására, mert hittem abban, hogy én....majd én képes leszek igazi mosolyt varázsolni az arcára. Hogy miért láttam meg ki rejtezik a maszkja mögött? Mert ugyanilyen voltam én magam is, bár én sosem voltam népszerű, én pontosan az ellenkezője voltam neki, tökéletes ellenpólusa. Én voltam az idegen, mint valami űrlényt úgy kezeltek, nem voltak igazi szüleim, igazi családom, és nem voltak igazi testvéreim. Az életem olyan hiányos volt mint a kirakós fontos darabkáinak meg nem léte. De Mason hitt bennem ahogyan senki azelőtt és azóta sem. Hitt abban, hogy képes vagyok én magam az életemet megváltoztatni, hogy képes vagyok kiemelkedni mások közül. Végül aztán már magam is elhittem amit mond, ahogyan elhiszem most is neki, mert neki mindig tudtam....benne soha nem csalódtam. Ellenben ő már annyiszor bennem. Ha jobban belegondolok temérdek alakalommal fordíthatott volna nekem hátat, annyi lehetősége lett volna rá, annyiszor tehette volna meg, hogy egyszerűen kisétál az életemből, még csak mondania sem kellett volna semmit. Végül aztán meg is tette. Én pedig rádöbbentem, hogy az egyetlen kincsemet tékozoltam el vele. Az egyetlen értéket az egész életemben. Mert ki voltam én valójában? Soha nem sikerült megfejtenem. Amíg mások legalább a nagyszülőkig vissza tudják vezetni önmagukat, addig nekem senki nem volt akire azt mondhattam volna hozzá tartozom. Csak Mason. Ő volt az első akinél ezt éreztem. Mint amikor az ember egy nyugalmas otthon küszöbét átlépi, érzi a semmihez sem fogható otthon illatot, ami különleges, amitől átjárja egy kellemes és soha el nem múló érzés. Ez a hazatérés, ezt éreztem Mason közelében. Lehetne azt mondani, hogy csak hálás voltam, de nem csak az voltam. Amikor a szekta karjaiból megmentettek tudnom kellett volna, éreznem kellett volna azon a téli éjszakán, hogy magamért kellek neki, nem azért amiért Timothynak, hogy birtokoljon. Mason szeretett a férjem akart. Nagy különbség, noha a két szó talán sokak számára ugyanazt jelenti, én a házasságom évei alatt nagyon is megtanultam, hogy mindkettőnek külön jelentése van. Aki akar az nem biztos, hogy szeret....de aki szeret, az akar is egyben. Visszatekintve az időben ez volt az azt hiszem amit nem vettem észre benne, amit nem láttam meg, vagy ha meg is láttam, ostoba módon elsiklottam felette. Mert szavakat akartam akkoriban, szavakba öntött vallomásokat, ami azt gondolom minden fiatal lány életében elérkezik egyszer. Aztán az idő előrehaladtával megkopnak a szavak, mint a régi szobrok egy letűnt idő őrzői, és már nem az lesz a lényeg, amit kimondunk, hanem amit meglátunk a másikban. Amikor megérezzük egy ölelésében, amikor elveszünk benne és nem számít abban a pillanatban semmi más, csak az, hogy átadhassuk magunkat neki, hogy mindent odaadjunk amit addig megvontunk. Az első csók akkor magával rántott, és nem gondolkodtam, ahogyan most sem szeretnék. Akkor képes voltam a pórázt eltépni, most miért nem vagyok képes? Akkor engedni tudtam a vágyaimnak, most miért nem tudok? Azt hiszem talán azért, mert a hitemet szétszórtam valahol félúton a hónapok pergése közepette és olyan nehéz újra összeszedni. De akarom, mindennél jobban akarom, és érzem, hogy szinte megremegek, alig hallom a szavait. A száját nézem aztán a szemeit, és végül valahol a válla felett pillantok el megint az ágy felé. Ugyanarra gondolunk, ezt éreztem és ahogyan ránézek tudom, hogy éppen ő is így van vele, Nem találkozik a tekintetünk mert mindketten ugyan arra gondolunk, csak a gyávaság és a félelem karöltve ver közénk éket ahogyan mindig. Vajon képes leszünk egyszer az életünk során ezt levetkezni, vajon képesek leszünk egyszer az életünk során megfeledkezni az elvárásokról a társadalmi szabályokról, arról, hogy nekem mennyit szabad engednem, és neki mennyit szabad elvennie? Nem léteznek többé korlátok, a mi  világunkban nem. Ám valami még mindig itt jár közöttünk, bár magam sem tudnám megfejteni mi az. Mi az ami képes még tőle jobban távol tartani? Azt hiszem az az idő amit elvesztegettünk, amely olyan üres akár a betűtlen lapok életünk elnyűtt forgatókönyvében. Hüvös van, aztán forróság, végül aztán a megszokott kattogást hallom, ahogyan a régi, talán még a múlt század hetvenes éveiből itt ragadt hűtő bekapcsol, a búgása a fülemben dobol tovább, egyenletesen. Magamnak suttogok legbelülre, de a szavakat messze űzöm, nem kell többé csak saját magamnak beszélnem, hiszen itt van, meghallgat, ahogyan egykor is tette. Akkor amikor még csak én láttam a mosolya mögé, amikor csak én voltam képes felismerni ki is ő valójában. Akkor magához húzott, akkor elhitette velem, hogy több vagyok mint egy szánalmas kis szöszke orosz lány, aki még a nyelvet is csak törve beszéli, több vagyok náluk, akik kigúnyolnak. Hitet kaptam tőle, amelyet azt gondolom a bennem lakozó erő volt képes ezerszeresére növelni. Egykor hittem magamban, általa hittem, és ez a hit nem múlhat el csak úgy. Újra tudnom kell élni vele, magamért, érte, miattunk. A testem lesz végül az árulóm, az nem tudja tovább fékezni magát, noha az elme, őrületes erővel dolgozik az ellenében. De az érzelmek a testbe zárva és azzal szövetséget kötve mit sem érnek a gondolatok elkendőzésével szemben. Megadni akarnám magam, és meg is adom a szavaim által, bár van amit még sikerül féken tartanom. Nem hazugság ez, csupán azt hiszem félek attól, hogy ha kimondom, akkor már nem lehet félremagyarázni, nem lehet valami másra fogni, akkor már nem lehet....
El kell mennem, de nem tudok, a lábaim gyökeret vertek előtte, és amíg el nem lök magától nem leszek képes megmozdulni. Az ölelése megbéklyózott. El akarom hinni, hogy erős vagyok, el akarom hinni, hogy egykor amit kaptam tőle nem volt hiába való el akarom hinni, hogy ott van még bennem a lány, akit a barátsága vértezett fel, aki meg tudta tenni, hogy kitört abból a közegből amiben élt. És noha nem jutott messzire mégsem téblábol a világban még mindig önmagát kutatva. Én mindig is tudtam, hogy hozzá tartozom, még akkor is ha már reményem sem volt és talán nem is lesz arra, hogy ez több lehet. Több volt, most is több, de ami egyszer megadatott, nem jön el újra. A sors nagy játékos, kétszer nem osztja le ugyanazokat a lapokat.
- Nincs több hazugság, soha többé. Én ígérem neked, és semmi mást nem kérek, feltéve ha bármit is kérhetek még tőled, mint hogy bízz bennem, Tudom jelenleg ez a legnehezebb amit meg tudsz adni, de csupán erre van szükségem. Én segíteni akarok neked, segíteni abban, hogy végre pontot tegyünk annak a mondatnak a végére amit ki sem kellett volna mondani. Ki akarok lépni ebből a házasságból! Nem....nem bírom már tovább!- próbálom neki elmagyarázni, hogy az akarat megvan bennem, hogy tényleg képes lennék ezt megtenni, és mindezt teszem úgy, hogy az elmém minden erővel tiltakozik ellene, mert a félelem sokkal erősebb bennem mindennél. Félek mi lesz majd ha hazamegyek. Nem az elkövetkezendő pár órától félek, sokkal inkább attól a perctől amikor Tim ismét magához tér, amikor majd a bódulat alább hagy benne, és akkor újra kezdődik majd az egész elölről. És amíg Mason itt van jól tudom ez lesz, ahogyan ez volt akkor is amikor ő még az életünk része volt. Nem akartam tőle megválni, de a férjem szépen komótosan száműzte őt az életünkből. Félt tőle, mindig félt attól, hogy egyszer majd Mason kézen fog és elsétál velem. Temérdek alkalommal hallottam már ezt tőle és azt hiszem volt ebben igazság, hiszen nem sok hiányzott, hogy valóban meg is tegyem, hogy valóban vele menjek. Szavai egyenként, bennem megforgatott késként csapódnak át a szívemen. Vissza kell mennem, a távolság fojtogatóan keserű, akárha egy halálra ítélt lennék akit most kísérnek utolsó útjára. Fázom nélküle, miért kellett ez a közelség, miért kellett, hogy újra ezt tegyük magunkkal? Állok ott tehetetlenül és végtelenül magányosan, egyedül maradtam, pedig itt van velem, érzem a közelségét, és gondolatban felé nyújtom a kezemet.
~ Gyere vissza!~
De csak a hangját hallom, ahogyan próbálja elmagyarázni, hogy nem fog magamra hagyni, hogy soha többé nem kell azt éreznem, hogy ebben a küzdelemben egyedül maradtam, én mégsem tudok neki hinni amíg hátat fordít nekem. Megrezdül ahogyan beszél, és értem....érzem miért ez az egész. Ami miatt én is visszatartottam a felszínre kívánkozó mozdulatot. Háttal áll nekem így nem láthatja ahogyan hangtalan dobom mögé a szavakat egy elfojtott vallomást, amely már olyan régen ott volt. A hangom suttogó, talán az angyalok képesek ilyen sejtelmes meghittséggel megszólalni, ahogyan én teszem. Ajkaim mozognak a szavakat formálom, visszafogott gyengédséggel és egy elszenderedő mosollyal.
- Szeretlek...én mindig....- aztán amilyen hirtelen kiszakad belőlem, amikor megfordul összerezzenve riadok meg, mintha olyan dolgot ejtettem volna ki a számon amely régóta ott volt, amit régóta ki akartam már mondani, csak éppen nem találtam az alkalmat nem találtam a helyzetet amikor ezt megtehettem volna. S most is szinte hangtalan tettem csak az ajkaim mozogtak.
- Tudom...és ha megcsináltuk a fényképeket én...- meglepődötten fullad el a hangom és egy nagy gombócot nyelek le. Sajnálni?
- Mit? Mit saj...?- de időm nincs befejezni a modatot, mert a másodpercek szinte tizedekké duzzadnak a szemem láttára,olyan gyorsan töténik minden, és ha tiltakozni akarnék sem tudnék. De nem akarok. Egyetlen pillanatra sem fordul meg a fejemben. Mert ezt akartam én is, és azt hiszem, hogy ha ő nem oldja fel bennem a bűntudatot soha nem történik meg. Féltem, folyamatosan mióta csak találkoztunk, hogy nem ugyanaz az egész amilyen volt, de a csókja, ahogyan magához húz, ahogyan elveszünk a szoba levegőtlenségében, ahogyan elveszünk ebben a tizedmásodpercben ebben a percben ebben a további percekben és akárha órákat lopnánk a jó öreg Kronos-tól...hazatértem az ölelésébe. Nem tudom létezik e nagyobb nyugalom mint amit én mellette tudok érezni, létezik nagyobb hit mint amennyire én tudok hinni benne, létezik nagyobb és hatalmasabb érzés ami úgy képes elragadni ahogyan a dagály csókolja magát vehemensen a part menti sziklákra, majd végül elhal. Így adom meg magam én is neki:  elhaló hullámaimat csókolom a hűvösen is forró ajkaira. Feltörhetetlen pecsétjeként annak amik voltunk ezen a helyen és amilyenek nem szűntünk meg létezni sohasem.  Vele együtt hagyom magam átadni a szenvedélynek és viszonzom a csókját sőt azt hiszem én vagyok az aki ugyanúgy mint egykor most táplálja azt mintha némán, pusztán a szám apró érintésével, pusztán a leheletemmel mondanék igent...határozott igent a ki nem mondott kérdésére. Ujjaim egyre erőteljesebben simítanak át a haján egyre jobban vonva magamhoz. Olyan vagyok mint az éhező akinek ez az utolsó falat kenyér, olyan vagyok mint az örök kétkedő akinek Mason a bizonyosság, olyan vagyok mint aki elveszített egykor valamit és most végre meglelte. A csókja azt hiszem még erősebbé tesz, mintha valamiféle tűz lenne, valami amiben megedződöm. Hisz bennem és szeret, lehet ettől bármi erősebb? Igen. A félelem, ami nem szűnt meg bennem létezni, de próbálok rajta úrrá lenni. Zihálva vonom el egy pillanatra magamtól, ajkaim beszéd közben az övét súrolják, mintha az egyetlen hely lenne, ahonnan a saját levegőmet ellophatom, hogy én is éljek tovább.
- Annyira bolondok vagyunk....annyira ostobák...Mason én....- nem tudom mit akarok mondani minden szó jelentőségét veszíti a szobába, és amikor már a kezem a ruhájától próbálja megszabadítani az ágy felé terelve csak a szavak jönnek elő és az emlékek amik belé kapaszkodnak.
- Annyira....olyan nagyon....annyiranagyon...- hiányzott? Szeretem? Mindkettő! Vissza kell mennem...ez van bennem folyamatosan ott kopogtatnak a szavak az agyamon, miközben ujjaim már a pulóvertől próbálják megszabadítani. Ez téboly, ez őrület. Fáj, felemészt, gyönyörű élvezet, édes elkárhozás....
- Istenem annyira...Mason én annyira! Annyira kellettél mindig istenem nem vetted észre? Vissza kell mennem....vissza....nem akarok...vissza kell....könyörgöm segíts!- buknak ki belőlem összefüggéstelenül a szavak miközben folyamatosan tolom őt hátra az ágy felé. Én már nem tudom mit akarok, azt sem tudom mi lesz holnap, nem tudom, hogy azzal, hogy mindent kockáztatok mi lesz, Összeroppanok az emlékek súlya alatt és csak abban reménykedem hogy ő lesz az aki megtart. Ha benne sincs több józanság akkor elveszünk, megfulladunk, meghalunk, hogy még erősebben újjászülessünk itt a szobában. A lábunk koppan az ágy szélén és egyetlen másodpercre még megállok. Tényleg én vagyok az erősebb? Azt hiszem most nem. Most biztosan nem.



¨¨ Note: Sad  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 01, 2015 8:16 pm Keletkezett az írás



Diana&&Mason
I needed you and you’ve broken me


Az érzéseim maguk alá gyűrnek, és érzem, ahogy hiába védekeznék, nem tudok, és az igazság az, hogy most nem is akarok. Itt nem, már nem, amíg az emlékek és a múlt tart fogságban, addig nem is fog menni. Mintha megbéklyózna valami láthatatlan erő, ahogy ölelem őt, ahogy nem enged el, és mintha mindig is erre vágytam volna. És így is volt. Ki nem mondott szavaim mögött ott volt az igazság, sőt még a kimondottakban is. Nem tudnám megmondani, hogy miért adtam be végül a derekamat, miért kértem meg Dorothy kezét. Csak megtettem. De nem apám miatt, nem azért, mert ő fenyegetett, hiszen, ha csak ezen múlt volna, akkor már régen a világ másik oldalán lennék, és minden bizonnyal nem lennék itt sem, mert nem engem kértek volna meg a nyomozás vezetésével. Azért kértem meg Dorothy kezét, mert szeretett, és próbált mellettem lenni, segíteni, kedvesnek lenni, próbált megismerni. Elnyerni a bizalmam, miközben lassan úgy érzem, megkedveltem. De nem szerelemmel szerettem, nem azzal a tűzzel, és szenvedéllyel, amit Diana iránt érzek, még a közelébe sem ért az, amit iránta éreztem.
Hazudnék, ha azt mondanám, közömbös nekem, sőt hazudtam is, önmagamnak. Most pedig azzal, hogy a gyűrűt levéve jöttem ide, eltitkolva a létét, pedig mielőtt találkoztam volna Dianával, azt gondoltam, nekem arra van szükségem, amit Dorothy ad.
De mit is adott? Szabadságot. Soha nem kérdezte, mikor érek haza, és kivel töltöm az időm azon részét, amit nem neki adok.
Nyugalmat, mert otthon mindig rend volt, béke, nem faggatott, ha nem akartam, csak mellém ült, és velem volt.
Gondoskodást. Mert mindig meleg étellel várt, mindig mosott rám, és hihetetlen érzékkel rendelkezett, mert mindig eltalálta, milyen ételt kedvelek.
Megértést. Minden egyes nap megértő volt, ha napokig nem mentem haza egy munka miatt, vagy részegen aludtam el a hintaágyon a hátsó kertben, mert nem akartam, hogy lássa a mélypontomat. Ő mégis utánam jött, felkeltett, és bevitt engem. akkor is, mikor a parkban aludtam a padon a hóesésben, és minden bizonnyal halálra fagytam volna, ha ő nem indul a keresésemre.
Mindez mégsem volt elég ahhoz, hogy beleszeressek menthetetlenül, mert elismerem, hogy mint nő, csodálatos, a mogyorószín hajával, és a kékesszürke szemeivel, az ártatlan mosolyával és a mosolygödröcskékkel, mikor nevet, minden férfi róla álmodna, és sokan irigyelnek is miatta, mert ő egy földre szállt angyal. Nem nekem való, mégis azt gondoltam, ha már az, akit akarok, nem lehet az enyém, majd találok valakit, aki elfeledteti velem, aki elvisel kérdések nélkül, aki elfogadja, hogy én nem tudok neki olyat adni, amit megérdemelne. Végül tényleg komolyan gondoltam mindent, amit neki mondtam az eljegyzésen, minden egyes szavam igaz volt. Mert a szemeibe nézve egy pillanatra elképzeltem, hogy Dianának mondom minden egyes szavam, mert a szemei kísértetiesen hasonlítottak az övére, mert görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy egy nap majd talán tényleg elfelejthetem. Ha gyereket szül nekem, akkor talán minden más a háttérbe szorul majd. És lassan, idővel így is gondoltam.
Mégis minden tény hazugnak bizonyult abban a pillanatban, hogy felhívott, hogy beértem a hotelba, mostanra pedig semmivé foszlott, és csak egy dolgot látok magam előtt, az pedig Diana. Az illata elbódít, az érintése szinte minden sebemre gyógyír. A szavai lassan érthetetlenné válnak, ahogy egyre jobban elnyel ez az egész közelség. A karjai óvnak, mintha képesek lennének mindentől megvédeni, és azt hiszem, végre itthon vagyok, végre nem bolyongok céltalanul.
Végre minden ismét értelmet nyer, amit elvesztett, és a világ is visszakapja a színét, mintha eddig csak egy fekete fehér film pergett volna le lelki szemeim előtt. Hallom szavait, mégis fel sem fogom, mert valami más foglal el. Hátat fordítok, de nem bírom a mondatom súlyát, nem bírom el a vágyaimat, képtelen vagyok neki ellenállni tovább, mégis kiszalad a szó. Sajnálom. De mit sajnálok, és miért? Nem tudom, hiszen a csókja az, amit már hosszú percek óta akarom, a közelségét, még akkor is, ha nem lesz több lehetőségem, ha nem lehet az enyém. Úgy érzem, jár nekem, hogy érezhessem, hogy rendesen elbúcsúzhassunk attól, ami nekünk nem járt, és talán soha nem is fog. De most, itt, ebben a szobában nem így gondolom. Most úgy érzem, miénk a pillanat, a perc és az egész világ. Hogy nem létezik Tim, nem létezik Dorothy, senki nincs, csak Diana és én. Senki nem is lesz többé, mert a világ velünk teljes, a szerelmünk, a kötelék, ami összetart, az fogja színekkel megtölteni a világot, és nincs szükség másokra. Most eljátszom a gondolattal, hogy mi ketten összetartozunk, és egy pár vagyunk, mióta az eszünket tudjuk. Elképzelem, hogy senki nem törhet ránk, és nem kell elmennünk többé. És amint először érintem ajkait sajátommal, minden megszűnik. A gondok tovaszállnak, a problémáim, sőt, még Dorothy-t is elfelejtem, ahogy a munkám, vagy azt hogy reggel korán kell kelnem, minden semmivé foszlik. Érezni akarom őt, az ajkát, a csókjait, szükségem van rá, olyan nagyon, és amikor megszakítja, átsuhan az agyamon, hogy eltol, elutasít, és bár szavai a félelmem igazolják, tettei éppen ellenkezőleg tesznek, ahogy a felsőmet akarja levenni, eleinte fel sem fogom, eleinte le sem esnek szavai, csak pár másodperccel később.
- Tudom, te is nekem... - végül a felső lekerül rólam, én pedig ismét a múltba csöppenek, de nem érdekel. Ésszerűen kéne gondolkodnom, tudom, hogy ezt nem kellene, hogy meg sem kellett volna csókolnom, sőt a telefont sem kellett volna felvennem, de megtettem, és a józanész jelen helyzetben nem képes rám hatni, és nem is akarom, hogy így legyen. Csak azt teszem, amit ő tett az imént, a felsőjével babrálok fél kézzel, miközben a másikkal az arcát érintem, és mosolyogva bólogatok.
- Vissza kellene, ahogy nekem is vissza.. Csak, én.. - végre, ha hagyja, sikerül megszabadítanom a visszavett felsőjétől, miközben az ajkai után kapok, mert úgy érzem, nélküle megfulladok, elemésztenek az érzéseim, és porrá válok ebben a gyönyörű érzésben fellobbanva. - Én annyira vak voltam, annyira vak... én csak, kérlek, ne haragudj - hangom megremeg, ahogy a szavaim a szoba levegőjét teszik még nehezebbé. Úgy érzem, hogy már nincs itt józanész, úgy érzem, már rég elvesztettem azt, mikor először érintette az ajkaimat. Az akkori apró sóhajom most átalakult, hangosabbá, szinte megsüketülök, ahogy a szívem olyan gyorsan ver, hogy kiugrik a helyéről. Ahogy az ágy felé tol, már nem érdekel semmi, nem is foglalkozom az úttal, amit odáig meg kell tennünk, és megbotlom az ágy lábában, de visszanyerve az egyensúlyom, kezeimmel finoman járom be a hátát, miközben végül a hátam az ágy puha felületének ütközik. Hűvös, és jól esik a felhevült testemnek, miközben húzom magammal, hogy érezzem őt. - Én... - egy pillanatra megdermedek, úgy nézek fel rá, elsöpörve pár tincset az arca elől, miközben egy halvány, régi mosoly tűnik fel arcomon. - Annyira akarlak - suttogom nehézkesen, miközben elérem a melltartó csatját, és fél kézzel bontom ki azt. Nem érdekel a józanész figyelmeztetése, nem érdekel semmi, őt akarom, ahogy mindig is őt akartam. Ha ő nem állít meg, én biztos nem lennék rá képes a jelenlegi állapotomban. A múlt vonzása, vagy a valódi vágyaink ütköznek ki ebben az egészben? Nem tudom, mert bármelyik lehet, én mégis remélem, hogy ez nem csak egy múltbéli vonzás, nem csak a régi szép idők felidézése, vagy elbúcsúztatása, most oly sok dolgot remélek. Csak egyszerűen nem akarok gondolkodni, meg akarok rekedni itt, vele, örökre.



©


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Okt. 02, 2015 2:40 pm Keletkezett az írás






Mason & Diana




Amikor egykor idejöttem megnyugvást kerestem, amikor felemeltem a telefont, hogy felhívjam Masont, akkor is ezt kerestem. De valójában minden tettem, minden mozdulatom, és minden szavam mögött leginkább az húzódott meg, hogy újra itt legyek vele, itt ahonnan nem voltunk képesek elszakadni. Ezt nem csak abból érzem és tudom, hogy most itt van, nem csak abból, hogy jött amikor hívtam, hanem abból is, hogy nem ment még el, ahogyan én sem tettem. Mintha fogságban lennénk itt, itt ahol feltételek és kötöttségek nélkül szerethettük egymást. Az ajtó zárva van most is ahogyan akkor volt, a lámpákban ugyanazok az elhaló sárga fények vibrálnak, le merném fogadni, hogy a hűtőszekrény is ugyanazon időközönként kapcsol ki, a függönyökön ugyanaz a gyűrődés, mintha itt valóban megállt volna az idő, vagy mintha az emlékeink minket vártak volna vissza. A falon a kép is a régi még, a havas kanadai táj, amely azt juttatja eszembe, hogy mennyire vágytam én is látni az első havat. Gyermekként ez számított  a leginkább és a saját kis képzeletem világa, a rajzaim amelyben életre keltek a félelmeim és a kétségeim. De ott voltak benne azok a boldog másodpercek, órák és később napok, amelyeket Mason ajándékozott nekem a barátságával, azzal, hogy törődött velem, úgy igazán, ahogyan azelőtt senki. Ha jobban visszanézek az életemen, akkor meg kell látnom,  hogy abban csupán egyetlen ember segített előbbre jutnom és az ő volt. A távozása után nem maradt senki, egyedül talán Molly. Az a lány, aki soha nem kérdezett, csak nézett rám a nagy áthatóan sötét szemeivel. Kávéval kínált, amikor másnap félig még alvajárva bementem a műszakomat felvenni, és volt, hogy ő járta végig az orvosokkal a vizitet, pedig nekem kellett volna, de nem voltam képes rá. Időnként úgy éreztem, hogy Timothy nem a testemet nyomorította meg jobban egy-egy éjszakán amikor mindketten otthon voltunk, hanem a lelkemet. Az ütéseit legtöbbször simogatás követte, amely olyan volt mintha dörzspapírt húztak volna végig a testemen. Ütött és simogatott, csókolt és harapott, mindezt csinálta úgy, hogy közben beszélt hozzám, mocskosabbnál mocskosabb dolgokat, de a legvége mindegyiknek az volt, hogy soha nem fogok tőle szabadulni. Hogy ha egyszer is eszembe jut elhagyni őt akkor annak súlyos következményei lehetnek. Mason távozása után ezek az alkalmak megszaporodtak, mintha érezte volna, hogy még jobban az elmémbe kell vésni a fenyegetéseit, még inkább meg kell erősítenie bennem a tudatot, hogy kizárólag ő létezik az életemben, senki más. De ez nem így volt, és hiába ment el az egyetlen barátom, a férfi akit szerettem, hiába választott el tőle egy egész óceán, magával vitte a legértékesebb darabot belőlem: a lelkemet. Az nála maradt, súlytalan lötyögött a csomagjában, és ott maradt vele egészen addig amíg vissza nem tér. Éreztem, hogy egyszer el fog jönni ez a pillanat, bár voltak alkalmak azt hiszem, amikor feladtam, amikor úgy éreztem nem vagyok már elég erős, nem gondolok rá eleget és úgy, és éppen ezért vissza sem vagyok képes hozni azokat az időket. Annyira szerettem volna vele lenni, hogy szinte ébren álmodtam, és egy ideig nem fájtak a pofonok, nem fájt az sem, ha kikötözött az ágyhoz és úgy hagyott akár órákra is. Volt valamim amit soha nem tudott elvenni tőlem, amit soha nem tudott belőlem kiűzni sem erőszakkal sem semmi mással: a remény. Akiben egyszer felébred, aki valaha megismeri az érzést abban egészen sokáig képes ott munkálni, amíg van kiért, és van miért reménykednie. Amíg írtam neki a leveleimet amíg beszámoltam az életemről ezredszer is megbánva a hibás döntésemet, annyiszor kéredzkedett a vallomás az ujjbegyeimbe, hogy végigfutva a billentyűzeten minden betűt megfontoltan koppintva át leírom neki mit érzek. Hogy mennyire hiányzik, hogy mennyiszer megfordult a fejembe, hogy visszajövök ide és arra a két órára kibérelem a szobát végigfekszem az ágyon és emlékezem. Egyetlen mozdulatát egyetlen simogatását sem tudtam elfelejteni. Ezekből épült fel az én reményem, ez volt az ami életben tartott. Annak ellenére, hogy egyre halványult, hogy a napok és hetek múlásával egyre kevesebb volt az esélye annak, hogy valaha válaszolni fog, hogy valaha megtudjam ő mit gondolt. Mert hogy mit érzett arra talán rájöhettem abból ahogyan a szavaimat követően rám nézett. De akkor már késő volt. Remegő ajkakkal akartam azt mondani, hogy sajnálom, de akkor még nem tudtam, akkor azt akartam, hogy hagyjon el, mert én ostoba még mindig hittem valamiben, kapaszkodtam az elhibázott életem elhibázott döntéseibe, ami Timhez kötött. Nem azt gondoltam, hogy engem nem érdemelt meg, mert nem tartottam önnön magamat soha sokra, azt gondoltam, hogy az érzést nem érdemelte meg, azt a pár hónapot amit még őszinte és kislányos lelkesedéssel rá pazaroltam. Ostoba kis álmaim törékeny tengerében lubickoltam, és azt hittem ha valaki kimondja ezredszer is, hogy szeret engem, az többet ér annál mint amikor csak reménykedem ebben. Olyan sokáig bíztam benne, hogy Mason kellemesen duruzsoló hangján hallom, de nem ez történt, Tim hamarabb mondta ki. Buta....buta kis bohóc vagyok, egy életnek nevezett cirkuszban és tessék ki lehet nevetni, szánalmas. Elrongyolódott gúnyában és elmaszatolódott ábrázattal mégis ide jöttem, ide hozzá, mert hova mehettem volna, hol máshol kaphattam volna reményt? Ha eltaszít, ha elküld, ha én küldöm el...nem én nem, többé nem. És még mindig van benne valami ami bízni akar bennem, hinni akar nekem, bár nem tudom mivel érdemeltem ezt ki, miért tud még hinni nekem hiszen már eljátszottam ezt a lehetőséget. Azt hiszem a legfájdalmasabb érzés, amikor az az ember lesz az árulónk, akire az életünket is rá tudtuk volna bízni. De elmondtam neki miért tettem, elmondtam, hogy másképpen nem tudtam volna őt elküldeni, mert akkor én úgy éreztem ezt kellett tennem. Elmondtam...talán a beismerés ez esetben nem számít? De számít, ahogyan az is számít, hogy a közelében még mindig megbolondulok, és hirtelen a világ a feje tetejére áll. Elolvad minden körülöttem, nem létezik többé a szoba, nem létezik sem az idő sem a tér, nem létezik sem élet, sem halál nem létezik többé semmi, csak magunkat látom, csak azt érzékelem, hogy most jó, hogy nem akarok innen megmozdulni. Azt gondolom, hogy nem létezik ember, aki egy ilyen helyzetben még tiszta és racionális gondolatokra lenne képes. Nem létezik ember aki annyi év vágyakozás, és félig beteljesülés után ne érezné meg a másikban amikor hazatér hozzá, megérkezik arra a helyre ahol mindig is lennie kellett, akivel mindig is lennie kellett volna. E pillanatban nem lennének ész érvek amelyek ki tudnának szakítani az öleléséből. Úgy fut végig az érzékeimen a vágy mint egy megvadult ritmus a zongorán, és a gondolatok teljesen köddé válnak bennem. Őt látom és azt érzem, hogy soha ennyire nem hiányzott még egyetlen csókja sem mint ez az egyre vadabb és egyre követelőzőbb. Csak így tudok lélegezni, csak így vagyok képes levegőhöz jutni, általa. Egy érzelmi szimbiózisban vergődünk és azt hiszem soha nem voltunk képesek megfejteni mi fáj, hogy mi hiányzik, hogy mi az ami miatt kétségek gyötörnek, hogy a napok tompa szürkeségéből ki lopta el a színeket. Mi voltunk azok, elvittük a másik mosolyát magunkkal és csak egymásnak vagyunk képesek visszaadni. Mondhatnám, hogy a szoba okozza, az a semmihez sem fogható légkör ami belengi a helyet, de tudom, hogy nem így van. Hagyom, hogy megszabadítson a felsőruházattól, és én is ugyanezt teszem. Forró a bőre olyan forró, mintha a sivatag napégette homokjába burkolóznék, és magamra húzom, nem akarok tőle most már elválni. Elszántan marok az ajkai felé, érzem, hogy ugyanezt teszi ő is a lélegzete végigkaristol, és egy mozdulattal hagyom, hogy az ágyon legyünk. Forróság és a mozdulatunk által keletkező örvény hűvöse borít be, egy pillanatra megakadok, és amíg a melltartóm csatját bontja ki a kezemmel átsimítom az arcát és ajkaim olyan követelőző mohósággal tapadnak rá, mintha nem lehetne holnap ugyanezt....meglehet nem is lehet, meglehet ez most tényleg az utolsó...nem az nem lehet. Éppen csak visszakapom, nem akarom elveszíteni. Akkor sem húzódom el a szájától amíg beszél hozzám, minden kimondott szó után, apró de annál hevesebb érintés, ahogyan végigsúrolok rajta a felső, majd az alsó ajkaimmal, a fejemet mozdítom, fürdőzöm az érintésében, megbolondít a gondolat, hogy véget kellene neki vetni és én nem vagyok képes rá. Nem tudok, és ő sem tud. Ha nem lesz senki aki megállít, akkor azt hiszem ennek itt most csak egyetlen befejezése lehet. De lehetne bennünket büntetni azért mert ezt érezzük? Nem. Elég büntetés nekünk, hogy nem együtt élünk, nem egymással osztjuk meg a napjainkat, és mindezt azért mert ő egykor nem volt képes valamit kimondani, én pedig nem voltam képes jó döntést hozni....kétszer sem. Nekem mellette a helyem, nekem ott van az otthon ahol ő van, legyen az a világ bármely pontja, legyen akár ez a szoba, legyen akár a világ vége, ahonnan a lábunkat lógatjuk ahogyan gyermekkorunkban elképzeltük, végül kézenfogva lépünk a semmibe. Fájdalmasan nyögök bele a csókba, és egy pillanatra érzem ahogyan a kezével hozzáér az egyik friss sebemhez. Kijózanító a mozdulat és összeszorított szemekkel újabb nyögések közepette próbálok elszakadni tőle. Sírni tudnék, hogy még most sem vagyok képes elszakadni az életemtől, abban amiben részem van amely nyomorát rám bélyegezte mint egy pecsét egy szégyenfolt, amely ott viseli magán a nyomát a férjemnek, aki nem  volt képes ma sem türtőztetni magát. Nem az első alkalom, hogy sebekkel tarkítva szeretkeztünk éppen ezen a helyen, nem az első alkalom, hiszen szinte mindig így volt, és szinte minden alkalommal éppen ezek az órák voltak képesek feledtetni velem a fájdalmat képesek voltak átsegíteni azon, hogy mocskosnak érezzem magam Tim miatt. Csak egy másodpercnyi a megakadásom, éppen csak annyi, hogy ránézzek, és a kezemmel a haját simítsam át a homlokától felfelé. Annyira fáradtan tűnik, annyira elgyötörnek, annyira....magányosnak. Én vagyok az oka, én tettem ezt vele. Csak reménykedem abban, hogy most más lesz az elválás, hogy most nem úgy kell majd őt visszaengednem Bostonba, ahogyan legutóbb. Nem úgy kell....mégis tudom, előre tudom, hogy ez még keservesebb lesz, még rosszabb mint eddig bármikor bármi. Most nem lesz ott vele a lelkem, most nem fog súlytalan zötykölődni a csomagjában. Most nem....mert most oda zárom be, az övébe. Örökre.
- Sajnálom...én csak. Csak óvatosan, jó?- suttogom szinte elfúlva, mert érzem, hogy éppen olyan szaggatottan és őrülten veszi a levegőt ahogyan én is. Már a vágyak diktálnak a test fájdalmának ellenében is, és azt hiszem ez az a pont ahonnan billenni kell valamerre, és jól tudom ő is rám bízná a döntést. Rám bízná, mert ahogyan hozzá simulok érzem, hogy tényleg vágyik rám, hogy tényleg akar engem. Minden akarata minden vágya nekem feszül. Végül aztán veszek egy mély lélegzetet, noha amikor kiengedem még akkor is reszket a hangom, félek kimondani amit pedig meg fogok tenni, félek, de mégis akarom, nem tudom mit akartam valaha ennél jobban. Ez most feloldozás és elkárhozás egyszerre. A mennyországba a poklon át vezet az út, és ez most a mi mennyországunk, a kettőnké. Újra közel hajolok, miközben kezemet a nadrághoz vezetem le, és az utolsó akadályokat is le akarom küzdeni ami kettőnk között áll. Sem gátlások, sem élet, sem világ, sem nyugtalanság, sem semmi más. Közénk lopózik észrevétlen ez az egész, az érzés beterít, akárha egy kárhozott de meseszép takaró lenne, én pedig egy fullasztó csókkal tapadok újra a szájára, noha tökéletesen elvesztettem már az eszemet. Már akkor amikor a kezemmel a nadrág csatját oldottam meg. Egy halk csörrenés, ruha surranás, és ha nem állít le, nem fogom abbahagyni. Ha akart volna már megtette volna, és még meg is teheti....
Akarja vajon?
Akar vajon?
Én akarom!
Őt!




¨¨ Note: Sad  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Okt. 02, 2015 8:43 pm Keletkezett az írás



Diana&&Mason
I needed you and you’ve broken me


Amikor elmentem, minden eltűnt. Minden jó érzés, minden, ami pozitív. Nem maradt más, csak a csalódottság, és az a hatalmas űr, ahol neki kellett volna lennie. Azt gondoltam, majd megszokom, és idővel így is lett. Olykor, a munkába menekülve nem éreztem a hiányt, nem éreztem, hogy elnyel, mert csak dolgoztam, arra koncentráltam, és olykor túlvállaltam magam. Volt egyetlen eset, mikor a végkimerülésig hajszoltam magam volt egy alkalom, mikor összeestem a főnök irodájában, és egészen addig senki nem sejtette, hogy talán baj lehet, akkor viszont elküldtek kényszerszabadságra. Akkor éreztem ismét azt, hogy az űr elnyel és felemészt. Csak éreztem, hogy fájt, és nem kapok levegőt. Tudtam, hogy miért van, mégsem vallottam be magamnak, mert azzal valóságossá vált volna, azzal el kellett volna fogadnom, de nem tettem, csak hitegettem magam, és ezért voltam olyan nyomorult.
Most viszont, ebben a szobában, vele érzek, minden visszatért, a rossz érzések, a fájdalom, és habár az űr is megmaradt, most nem érdekel, mintha képes lenne kikapcsolni az agyam, és már nem gondolkodom, már nem érdekel. Már nem tudok arra gondolni, hogy mi lesz holnap, hogy elkések reggel, mert elalszom, és magyarázatot kell adnom. Nem érdekel most Tim sem, pedig mélyen érzem, hogy ez így nem mehet. Tudom az agyammal, hogy nem szabadott volna megcsókolnom, érzem a szívemmel is, hogy nem tehetem meg, hogy ő nem az enyém, és többé nem lehet, az, minden porcikám tudja ezt, de a tetteim ellene mennek mindennek, amit ideérkezésem előtt megfogadtam magamnak. Minden tettemben ott van a vágy, minden mozzanatom őt akarja, és ez az egész, az érintése, a ruháink a földön, minden azt jelzi, hogy ugyanúgy akarja, ahogy én, ugyanannyira vágyik a testiségre, melyekben minden apró érzés benne van, ahogy én is. Vágyok rá, vágyom az érintését, a csókjait, és legszívesebben soha nem engedném el a pillanatot.
Megrekednék vele itt, és ha most jönne el a világvége, ebben a gyönyörű és átkozott pillanatban, örömmel ölelném magamhoz őt, ahogy az elmúlást is keblemre szorítanám, és már nem érdekelne semmi. Hiszen vele lennék az elmúlásban, vele semmisülnék meg, és az azt jelentené, hogy soha nem mentünk el innen. Ezt akarnám, erre vágyom, és bármennyire is tiltakoznék, tudom, hogy soha nem lesz másképp. Hazudhatnék, de most nem teszem, őszintén vágyom minden pillanatra, mégis rohanva haladunk, ahogy egymásnak esve engedjük szabadon azt, ami eddig elzárva élt bennünk. Most egyikünk sem gondolkodik, de ha innen elmegyünk, magunkkal visszük a kínzó terhét ennek az estének, melyben hiába él a vágy, ha nem lehetünk egymáséi, ha ez csak egy utolsó emlék, egy múltbéli érzés. De nem tudom ezt elfogadni, még akkor sem, ha így van, ha már többé nem lesz csók, nem lesz érintés, nem lesznek sóhajok sem. Akkor én sem leszek már az, aki itt voltam, és akkor végleg magunk mögött kell hagynunk ezt a helyet, keresni egy másikat, ahol már nem érezzük ezt az égető vágyat, vagy megtanuljuk eltemetni, soha nem gondolva rá, de ez nem lehetséges. Mert mióta ide jöttem, másra sem gondolok, csak rá, és kettőnkre. Nem tudom őt elfelejteni, soha nem tudtam, ahogy ő sem engem, és most, ahogy sóhajai a fülemben ordítanak, már tudom, hogy ez, ami kettőnk között van, tökéletes. Összhangban vagyunk, egyszerre mozdulunk, ő rám vágyik, én pedig rá. Arra, hogy ne legyen többé ő és én, hanem csak mi leszünk. Két eggyé olvadt lélek, akiknek soha nem szabadott volna külön válniuk. Mégis megtörtént. És ez a fájdalmasan gyönyörű pillanat elmossa a keserűségem, és remélem az ő könnyeit is, melyeket visszanyelt, mert nem akarta, hogy lássam azokat.
Én mégis tudtam, hogy ott vannak, és én okozom őket. Kölcsönösen bántottuk egymást, elbuktunk. Én nem érdemlem meg őt, és azt hiszem, már soha nem lesz az enyém. a másik felem, az, akivel élnem kellene. Nem fog megtörténni, mert annyit ártottunk már egymásnak, hogy talán nem is tudnánk elviselni a súlyát. De mégsem törődöm semmivel, mert ahogy hozzám ér, ahogy megérzem meztelen bőrét az enyémhez érni, tudom, hogy ő is akar. Szinte érzem a szíve heves dobbanását, ahogy lassan azonosul az enyémhez, érzem a légvételét, és nem tudok másra gondolni. Ajkai után kapok, de felnyög, és tudom, hogy én okoztam ezt, pedig minden mozdulatom gyengédségről árulkodik, igyekeztem óvatosan érinteni, de nem tudtam, és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy most még abbahagyhatjuk, most még visszafordulhatunk, de szavai végleg elhitetik velem, hogy ez így helyes, és nem ellenkezem. Csókjába feledkezve próbálok megszabadulni attól a kevés ruhától, ami még elválaszt minket, miközben tekintetem elkalandozik arcán.
- Ne haragudj, nem akartam fájdalmat okozni - suttogom ajkai közé, miközben lehunyom a szemem. Érzem őt, és minden rezdülésére figyelek. Félek, nem akarok fájdalmat okozni, és a vágyaim olyan erősen hajtanak előre, hogy képtelen lennék húzni az elkerülhetetlent. Azt hiszem elvesztettem a fejem, a hajába túrok, miközben engedem, hogy lehalássza rólam az utolsó darabokat, és én is segítek neki. Éhesen, mohón vágyunk egymásra, és végül kezemmel mégis felfedezem a testét, óvatosan érintem minden porcikáját, mintha attól félnék, hogy elporlad. Kicsit talán vissza is fogom magam, holott vehemens vagyok, és szenvedélyes, de most, mintha az első lenne, egyszerre próbálok finom lenni, és heves, miközben már rég átléptük azt a határt, amikor finomkodni kell, de ő más, mindig is más volt.
Mellette kiteljesedtem, éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Vele mindig olyan volt, mintha az első lenne, varázslatos, és felejthetetlen. - Kérlek - suttogom két csók között, miközben próbálok feljebb csúszni az ágyon, de végül felülve akarom eltüntetni, azt a kevés távolságot kettőnk között, ami még ott van, és eggyé válva vele rándul meg csípőm egyszer. Egyetlen egyszer, miközben ajkammal már nem ajkait csókolom, hanem nyakának vékony bőrét, miközben óvatosan fektetem a hátára, hogy lejjebb haladva egy-egy sérülést hintsek be apró csókokkal. Ujjaim is finoman kényeztetik, oldalán zongoráznak végig óvatosan, majd a belső combján, finoman játszva az érzékeivel, hogy a vágyai úgy emésszék el, ahogy engem. Az apró csókok a melleit érik, majd a hasát, végül lejjebb haladok, majd visszafelé indulok el, hogy egyesülhessünk, hogy csípőm lassú mozgással ingerelje minden apró idegsejtjét, miközben a nyakáról az arcára térek át, hogy csókját lopva, gyorsabb, követelőbb mozgással juthassunk el egyszerre abba a mennyországba, melyet csak vele élhettem meg.



©


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Okt. 03, 2015 4:51 pm Keletkezett az írás






Mason & Diana




Minden ami valahol valamikor elkezdődik annak van valahol vége is. Ezt a bölcsességet életem során megtanultam, és ha bármikor is elfelejtettem volna, bármikor is reménykedtem volna abban, hogy esetleg a jó dolgok örökké tartanak majd, az élet kíméletlen pofonjai emlékeztettek rá mennyire ostobaság az, amiben reménykedem. Amikor az egész elkezdődött, amikor az első bátortalan és hovatovább meggondolatlanul botor lépéseket megtettem felé, nekem is tudom és éreznem kellett volna, hogy ez egyszer valahol majd véget fog érni, hogy nem szerethetem őt a végtelenségig, hogy nem adatott meg számunkra a boldog beteljesülés. Mert talán születésünktől fogva erre kárhoztattunk, talán olyanok vagyunk mint az évszakok, amelyek szüntelen kergetik egymást, de utol soha nem érhetik a másikat. Törvényszerűen csak figyelik a másik lábnyomait, ahogyan az olvadó hótakarót a nap sugara csókolja, ahogyan a rügybe roppanó fákon idővel illatos gyümölcs bóbiskol a szitáló őszi esőben. Nem láthatjuk, csupán a nyomait egymásnak. Ajándéknak kell hát tekintenünk mégis azt az egyetlen megadatott pillanatot, az időnek ezen törékeny darabkáját, amit kaptunk. Sejtjük talán mindketten, hogy ez már egy utolsó utáni lehetőség, egy lezárás szép és megismételhetetlen akkordja, hogy ami egyszer elkezdődött itt, az itt is érjen véget. Mikor az ember tudja, hogy az utolsó ölelés lesz, amikor tudja, hogy az utolsó ilyen csók, amikor tudja, hogy még utoljára akar elmerülni a másikban, nem érdekelve többé a következmény, nem érdekelve semmi, mert ezután bármi is jön már, az csak maszatos árnyéka lesz annak, ami a másik közelében egy teljes és ragyogó élet lehetne. Így adom meg magam én is ennek az egésznek, és noha tudom, hogy vissza kell majd mennem arra a helyre amelyet évek óta az otthonomnak nevezek, de a börtönömnek érzek még előtte akarom magunknak ezt az egészet. Akarom, hogy érjen véget azzal, amivel elkezdődött. Minden csókom amit ott felejtek az ajkain, az arcán, a lehunyt pilláin, vagy éppen a nyaka ívén haladva a válla felé, egy- egy elsuttogott szavak nélkül tett vallomás, amelyet már régen neki kellett volna adnom. Tudom, hogy minden mozdulatom amit most megteszek majd elkíséri, talán még emlékezni fog rá, talán segít elhalványítani azt a régi sérelmet, azt a kimondott, de igazsemvolt mondatot, mellyel a hitemtől fosztottam meg, amelyben a bizalmamtól fosztottam meg és olyan szavak voltak ezek, amelyeket soha ki sem kellett volna mondanom. Talán nem volt véletlen, hogy ő is mindig a mozdulataival beszélt hozzám, azzal amit tett, ahogyan tette, a szemei minden egyes alkalommal ott ragyogtak végig a bőrömön, szinte lángra lobbantva, én mégis egyetlen mozdulattal taszítottam őt el magamtól. Miért tettem? Nem volt hozzá jogom. Azért sem volt, mert én is éppen ugyanerre vágytam. Erre a gyengéd törődésre, amit most megad nekem. A sebeim olyan mélyen égtek belém, mégsem az fáj a legjobban, hanem az, hogy mindezek után itt kell majd hagynunk a szobát, magunk mögött kell hagynunk ezt a helyet, és soha többé nem jöhetünk már ide vissza. Ha megtesszük ugyanez lesz a vége, és ugyanígy egymás karjába keressük majd azt a vigasztalást, amit már nem adhatunk meg a másiknak. Talán csak szeretnénk mindketten lezárni, talán már csak az a fontos, hogy mi lesz ezután, hogy képesek vagyunk végre valamit magunk mögött hagyni a keserű múltunkból? Én hiszek benne, és segíteni akarok neki. Minden ölelés, minden testemen hagyott apró simítás újra erőt ad, beleégeti magát a bőrömbe minden mélyről felszakadó lélegzetvétele, amely kiszakít belőlem is egy darabot, hogy az övével illessze egybe. A gondolataimat tökéletesen kizártam, már semmi sem valódi ami körülöttünk történik, csak az amit érzünk. Látom magunkat szinte kívülről, látom ahogyan a kezem végigsimít a nadrágon, és végighúzom a lábán, hallani ahogyan felszisszenek többször is amikor a sebeimen simít végig olyan finoman, nekem mégis éget, de leginkább azért, mert jól tudom amíg ez az egész van, amíg hagyom, hogy Tim meggyalázzon…de miért akarok erre gondolni most? Most ki kell zárnom a fájdalmat, most csak az létezik, hogy mindent megadjak neki még utoljára, még most az egyszer és elvegyem amire nekem van szükségem. Kell nekem az utolsó leheletét is le akarom lopni, az utolsó forró lobbanást, ahogyan magára húz. Már nincsen rajtam sem ruha, sem gátlás, sem tiltakozás többé, már csak őt látom, ahogyan mohón kérlel és én csak bólintok, belefulladva az ajkai közé, mint egy megtiltott, elzárt vallomást. Szeretem mindig is szerettem és nem csupán a testemmel, bár most ez az egyetlen amit még neki adhatok magamból, az egyetlen ami még megmaradt, amit Tim megpróbált lassan de biztosan tönkre tenni. De amikor eggyé válok vele megtisztulok, akkor leszek igazán és valójában az a lány aki mindig is voltam, aki mindig az övé volt, és az is marad legyen bármi, történjék ezek után már akármi. Összedőlhet már körülöttünk az egész világ, romokban heverhetnek a gondolataink, és minden tettünk jelentőségét veszíti amit idáig elkövettünk, bármi is volt nem számít, amíg ennyire közel vagyok hozzá, hogy szinte az utolsó szívdobbanásom is eggyé válik az övével, őrült és megátalkodott ritmussal majdnem kiszakadva a mellkasomból.
– Semmi….semmi baj, csak….krisztusomra, annyira hiányoztál! Mason!- halk, alig hallható sikoltással csúszom előbbre, ahogyan magához húz, amikor felül az ágyon követem a mozdulatot, de nem látok, én már nem látok semmit, az egész szoba egyetlen átkozott forró örvény, egyetlen lángoló pokol, amelyben mi próbálunk felszínen maradni, ahogyan egymásnak adjuk magunkat, egyként, egyetlen testként mozdulva tovább. A csípőm tökéletesen megfeszül, hátrahajtom a fejem és érzem ahogyan az ujjai beletúrnak az egyre csapzottabban hátamra omló hajamba. Felnevetek, mindig imádtam amikor ezt csinálja. Fordul velünk a szoba vagy csak mi fordulunk az ágyon? Látom amint már fölém hajol, a háttérből a lámpa pislákoló fénye von köré őrületesen imádnivaló arany glóriát, és rámosolygom egyetlen másodpercre, majd hagyom, hogy végigcsókoljon, alig hallható majd erőteljesebb sóhajokkal vegyes nyögések szakadnak fel belőlem, úgy érzem ezt már nem lehet tovább fokozni. De lehet, mert a tempó egyre őrültebb ebben a felforrósodott, szinte végtelen tűzzel égő pokolban és minden mozdulatunkkal csak még jobban szítjuk ezt az egészet. Ujjaim a levegőt markolják a hátán, végül egyetlen erőteljesebb mozdulattal húzom magamra. Érezni akarom érezni most még egyszer utoljára, hogy el tudjam engedni, hogy képes legyek rá. Kell nekem, soha nem kellett még ennyire mint most. Érzem, hogy nem lesz tovább, hogy amikor ennek az egésznek vége lesz amikor utoljára mozdul egyre hevesebben, ahogyan hallom a nyakamat végigkaristoló zihálását, ahogyan még inkább és még erőteljesebben én vagyok aki a tempót növelni kezdi. Kettészakadok, vele együtt merülök, vele együtt válok az enyészet egyetlen apró kis részévé, a világegyetem lesz a szemeim előtt abban az őrült másodpercben amikor megadom magam neki. Nem képes tovább várni a testem egyetlen másodpercet sem hiszen eleget várt már arra, hogy szeressék, hogy így szeressék, hogy ő szeresse. Mindig is ő, mintha neki teremtettem volna az utolsó kis porcikámmal is, mintha csak azért lenne az összes vágyam érzékem és minden érzésem, hogy hozzá láncoljon örökre. Soha többé senki nem tudna úgy érni hozzám, ahogyan ő teszi, soha senki nem lenne képes így szeretni ahogyan ő teszi. A sírás és a nevetés határán táncolok hisztérikusan abban a másodpercben amikor kirobbanok, amikor mozdul a testem nekifeszülve egyetlen egész pillanatig kimerevedve ebben a gyönyörben ebben a végtelen kiteljesülésben ebben amit neki akarok adni az utolsó cseppig neki adni és elvenni az övét. Mindent magamnak akarok belőle, így aztán nem állok meg egyetlen egy lélegzetvételnyi időre sem csak hajszolom őt tovább, amíg aztán végül érzem… érzem és lehunyom a szemeimet, két kezemmel a vállába kapaszkodom, tökéletesen csapzott hajam előre borul ahogyan a mellkasán támasztom meg a homlokom, a nyögéseim ritmusa lassan csillapodik csak, és nem tudom mennyi időbe telik majd, hogy újra normál tempóba vegyem a levegőt. Most még zihálok és sóhajtok és nevetek, és már majdnem sírok, mélyről feltörő hörgés kíséretében vonom magamhoz, és ölelem, egészen addig ölelem amíg ő nem akar elhúzódni tőlem. A pilláimon az előbbi gyönyör apró verejték cseppjei pihennek meg. Szólalj meg…mondd ki mondd ki a szentségit, hiszen nem lesz ettől jobb alkalmad! A belső hang mindegyre biztat, egyre erőteljesebb bennem a késztetés, tudom, hogy nem lesz több lehetőségem, hogy ha ezt a szobát magunk mögött hagyjuk soha többé nem fogom tudni megtenni az egészet, soha többé nem lesz már lehetőségem. Én talán megmenekülök a rossz házasságomból, mert segít nekem, aztán visszamegy, vissza Bostonba, én pedig talán egy másik városba, talán visszatérek Európába, talán egy olyan pontjára a világnak, ahol Timothy nem találhat rám. Erős leszek, meg fogom csinálni…csak éppen az üresség marad majd, a hiány, amit soha többé nem tölt ki senki, mert abban csak neki van helye, ahogyan a testem, úgy a lelkem is örökre az övé maradt. Mondd ki….mondd már ki! De csak az egyre szaporább szívverésem üvöltését érzem a mellkasomban, és amikor felemelem a fejem meglátom a szemeit érzem, hogy elvesztem. Szét sem kell néznem, tudom, hogy mit látnék. A ruháinkat, minden gátlásunkat ami eddig féken tartott, mindent amit egymásnak jelentettünk. Nyílnak az ajkaim, a hangomat még keresem, még nem találom, elhagytam valahol az előbb átélt csoda pillanataiban. Mondd már ki szedd össze magad, másképp nem fogod tudni soha elengedni! A belső hang egyre erőteljesebb a kísértéstől megőrülök, zakatol bennem az az egy átkozott szó amely már évtizedek óta ott van ami ott volt már kamaszkorunkban, a konyhájukban töltött estén, amit csak magamban mertem kimondani, vagy akkor amikor biztos voltam benne, hogy nem hallhatta. Mindig féltem a visszautasítástól, hogy nem igaz….hogy hamis ez az egész, az érzés, hogy csupán csak én érzem, hogy csak én vagyok annyira ostoba, hogy annyira ragaszkodom hozzá, hogy még arra is képes voltam, hogy elüldözzem, csakhogy ne legyen még rosszabb. Még rosszabb lett, és most már csak ez maradt nekem. Ez az egyetlen egy szó, amit még őrizgetek utolsó kincsemként, és amit búcsúajándékul végül neki adok. Mert ez mindig is őt illette. Nem tudom milyen lavinát indítok el vele, hogy elüldözöm vagy megtartom, de ez jár neki, ezt már olyan régen meg kellett volna tennem. Csak nézem őt, érzem, hogy ő sem tud megszólalni, nekem sem könnyű. Kapaszkodom belé, a vállaiba, ahogyan alig pár milliméter választ el tőle. Add neki, jár neki, őt illeti…MONDD MÁR KI! Beszívom a levegőt, aztán lassan kiengedem…nyílnak az ajkaim, láthatóan mondani akarok valamit, de olyan súlya van, hogy alig vagyok képes elengedni, végül halkan koppanó szavanként jut el hozzá.
– Mason én…szeretlek! Mindig szerettelek!- keserédes búcsú? Meglehet, de úgy érzem, hogy nekem kellett ezt most mondanom, megint nekem, mert ő sosem volt a szavak embere. Nem tudom várok választ vagy sem, ahogyan egykor sem vártam. Azt hittem könnyebb lesz, de nem lett az, nehezebb lett, mert mindezek után el kell engednem őt.
- Csak azt akartam, hogy tudd mielőtt elmész….- középszerűnek tetszik, de nem az, számomra nem az.



¨¨ Note: Sad  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Okt. 06, 2015 3:00 pm Keletkezett az írás



Diana&&Mason
I needed you and you’ve broken me


Ha valaki megkérdezte volna, mit éreztem a távozásomkor, ha valakit igazán érdekelt volna, mi zajlik le bennem, talán elmondtam volna, talán bevallottam volna hosszú noszogatás után, hogy fáj, ha levegőt veszek, nem tudok gondolkodni, és úgy érzem, mintha minden elveszett volna. Ha valakit egy kicsit is érdekelte volna, mi a baj, ha csak egy kicsit több figyelmet kapott volna az, ami bennem lezajlik, akkor talán el tudtam volna fogadni. Akkor talán képes lettem volna rendesen lezárni, akkor talán ment volna, de mégis azt gondolom, hogy soha nem múlt volna el az érzés, amit irányába tápláltam.
És nem volt soha senki, aki a szemeimbe nézve azt mondta volna, velem nincs semmi se rendben. Nem volt senki, aki faggatott volna, és mondhatnám, hogy Dorothy ott volt, hogy leült, és velem együtt hallgatott, vagy csak kitöltött még egy pohár italt, mert az más volt. Nem kérdezett, ha látta, hogy nem akartam, távolságot tartott, mégis a támaszom akart lenni. Talán akkoriban, mikor apám bemutatta, ha faggatott volna, ha apám faggatott volna, és nem önző módon a saját kis céljait akarja elérni, akkor megnyíltam volna. Mert ez volt a legnagyobb vágyam gyerekkorom óta. Hogy apám figyeljen rám, hogy csak egy kicsit is érdeklődjön. De nem tette. Ezért is örültem Diana társaságának, ezért is nyíltam meg neki, mert a kérdése őszinte érdeklődéssel párosult. Tényleg érdekelte, mit mondok, mit érzek, és milyen vagyok. Tényleg tudni akart rólam mindent, és én azt éreztem, hogy végre valaki kezébe adhatom a lelkem egy darabját, amit ő fog óvni akkor is, ha a világ két másik, egymástól legtávolabb eső pontján leszünk. Úgy képzeltem, hogy így tovább élek, így halhatatlan maradok, mert Diana jóval nagyobb részt kapott, mint bárki más ezen a földön. Diana mindig megérdemelte ezt, és cserébe az ő saját lelkének ugyanakkora darabjával ajándékozott meg, így lettem teljes. Így lettünk teljesek, és így alakult ki az én és ő helyett a Mi. Olyan volt, mintha ő lenne az én két lábon járó otthonom. Mindig vigaszt nyújtott, és azt hiszem én is neki. Mindig számíthattam rá, és ez a kapcsolat megtörhetetlen volt egészen addig, ameddig Tim be nem lépett harmadiknak. Éket vert közénk, és a régi zárkózott énem jött vissza. Az, aki gyanakszik, aki túlságosan félt, az, aki elveszti a józan eszét, aki képtelen kimondani egyetlen apró szót, egyetlen tényt, melyet talán mindketten tudtunk, mégse mondtunk ki soha. De vajon melyikünknek kellett volna? Visszagondolva, akkoriban túl önzőnek gondoltam magam ahhoz, hogy ezzel a szóval láncoljam magamhoz, de mégis meg kellett volna tennem, mert megérdemeltem volna őt, megérdemeltük volna egymást. Most viszont már nem érzem ugyanezt, mégis a karjaim közt érzem, csókjaimat adom, és lopom az övéit, élvezem a túl sebesen száguldó perceket, melyek az utolsók így, ilyen közel egymáshoz.
Átadom magam a vágyaimnak, és a szoba fullasztó levegője elnyel. Lehunyom a szemeim, és hagyom, hogy egy könnycsepp szabaduljon el, ahogy a nyakába temetem fejem. Érezni akarom őt, érezni akartam, és megkaptam. Valahol mindketten tudjuk, hogy ez a vége, ezek a pillanatok az utolsók, melyek intimek, és sajátos varázsukkal elporlasztják a világot, majd lassan újraalkotják, miközben a valóság érzete visszatér, ahogy érzem őt, érzem magamat, nem tudok már másra koncentrálni, csak kettőnkre. Nem létezett szebb érzés soha, nem létezett ennél tökéletesebb párosítás soha, mint amilyet mi ketten alkottunk, nem létezett nagyobb boldogság, mint amikor először mondta, hogy velem akar jönni. És most egyszerre érzem ezt a boldogságot, és a fájó elmúlás közeledtét. Érezni akartuk egymást, még valamit elvenni a másiktól emlékbe, hogy örökké velünk éljen.
A beteljesedéssel a lelkemet adtam oda neki, nem várva vissza mást, nem várva cserébe semmit. Testemen enyhe remegés megy végig, és hajtja uralma alá minden porcikámat, ahogy elfekszem a takaró alatt. Ő hozzám bújik, én pedig magamhoz ölelem, lehunyt szemekkel, ziháló légvétellel, és az elmúlt percek utolsó képeit próbálom örökre elraktározni. Az elmúlt percekét, melyek egyre távolabb kerülnek tőlünk, mégsem akarok semmit mondani. Nem fogom megtörni a csendet, mert már késő lenne azzal a szóval önző módon dobálózni még akkor is, ha igaz, ha ez a valóság. Egykor gyáva voltam kimondani neki, és talán csak ez hiányzott volna, most pedig már késő lenne, és már nem láncolhatom magamhoz őt. De a szabadságát visszaadhatom, és a barátjává válhatok idővel. Homlokát érintem ajkaimmal, csukott szemmel szívom be a szoba terhes levegőjét, miközben tudom, hogy nem lenne szabad, tudom, hogy engednem kell, és végül hagyni, hogy kisétáljon az ajtón.
- Én nem tehetem ezt - sóhajtok fájdalmasan szavai hallatán, miután összeszedtem az erőm, hogy beszéljek végre. - Nem láncolhatlak magamhoz egy szóval, nem tehetem már meg. Elkéstem vele... - vallom be, és nem tagadom a tényét, hogy én is szeretem őt. Jobban, mint az életemet, hozzá mentem volna minden egyes pillanatban, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább. Mindig hozzá akartam jönni, de rá kellett ébrednem, hogy már nem lehet, mert vége, mert elengedtük egymás ezét, és többé nem csinálhatom vissza.
Lenézek rá, az arcát fürkészem. Igazat mond, mint régen, olyan, mint régen. Talán csak az évek barázdáltak ráncokat a szeme sarkába, de a mosoly ráncainak már nyoma sincs. Mintha eltörölték volna, mintha csak mellettem ismerte volna a mosolygást. Olyan, mintha én is így éreznék, mintha csak mellette lehetnék boldog, most is az vagyok. Olyan könnyed érzés, annyira boldog, és nem engedhetném el ezt, de meg kell tennem, mert úgy érzem, hogy nekünk csak annyi járt, amennyit akkor, abban a fél évben kaptunk egymástól. Hiába adom meg Timnek azt, ami jár, ha egyszer vissza kell mennem Bostonba, és nem tudom, hogy Diana velem tartana, vagy sem. Attól félek, inkább utóbbi lenne, és nem tudnám megint elveszteni őt, nem akarom többé hiú ábrándokba űzni magam, de mindenképpen hinnem kell abban, hogy sikerülhet.
- Segítek neked. Talpra állni, szabaddá válni, megszabadulni attól a féregtől, és ha akarod, melletted leszek, a barátod leszek, hinni akarok benned, és azt hiszem - megrázom a fejem, mert nem ezt akartam mondani -, tudom, hogy menni fog. tudom, hogy fel tudsz állni, és többé nem hátrálsz meg - szavaim halkak, de ő mégis érti. Bízom benne, hogy így van. Tudnia kell, hogy nekem sem könnyű, de szavakba önteni nem tudom, csak a szemem árul el, a testbeszédem, ahogy lassan enyhül az ölelésem, mintha már nem ragaszkodnék olyan görcsösen abba a hamis álomképbe, ami ide hozott, ami másfél éve éltetett, ami összetört, és már csak apró darabkái vannak meg. Egy csók, egy ölelés, egy együttlét. Ezt itt, ma este mind megkaptam, ezt itt ma este mind elvettem, és boldogan adtam. De a valóság sokkal fájóbb, hatalmas pofonjával rángat vissza magához, és tudatja velem, hogy ennyi járt, ennyi jutott azokból a percekből, amit nélküle töltöttem. A hamis illúzió, miszerint az elmúlt perceknek éltem, tovaszállt, de mégis eltitkolom, el kell titkolnom, mert nem lehetek gyenge. Erősnek kell lennem kettőnkért. Érte, a szabadságáért, és talán általa én is szabaddá válok majd.
Mert a lelkem egy darabját adtam neki, egy fontos darabját, ő pedig a saját lelkének egy darabjával pótolta ki. És ezek a darabkák eggyé olvadtak, és megmásíthatatlanul váltak elszakíthatatlanná. Mert amit ő él át, az rám is hat, válasszon el minket egy egész óceán, egész idő alatt éreztem, hogy szenved, ahogy én is szenvedtem, és tudom, hogy ő is érzett engem. Hogy a lelkünk örökre egy marad, még akkor is, ha egy napon majd végleg el kell engednünk a másikat, hiszen apám szerint; „semmilyen kapcsolat nem épülhet hazugságokra, és amelyikben akár egyetlen apró füllentés is megjelenik, romlásnak indul, végül az enyészeté lesz.”
Bár hihetném, hogy nem lesz igaza, bár a szemébe köphetném, hogy tévedett, de ahogy egymással viselkedtünk, ahogy tartottuk a távolságot, és kerestük a közös hangot, neki ad igazat, és ezzel eloroz a hitemből egy apró darabot, hiába akarom, hogy ne így legyen...



©


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 07, 2015 2:10 pm Keletkezett az írás






Mason & Diana




Soha nem fogom megbánni amit tettem sem most, sem korábban amikor itt találkoztunk, és bújtunk el nem csupán Tim elől, hanem a világ elől is. A világ, amelyben valahogyan nem volt helyünk, amely kilökött és kitaszított, akár két érdemtelen lelket arra, hogy valaha együtt boldogok legyenek. Talán én vétkeztem hamarabb azzal, hogy nem vallottam be már a legelején, amikor kamaszként rajongani kezdtem érte, és amely rajongást aztán az idő csillapította és egy véget nem érő barátsággá szelidítette. Talán nekem kellett volna megtennem azokat a bizonyos első lépéseket, talán nekem kellett volna először megszólalnom. Mindig minden helyzetben hibásnak éreztem a döntéseimet, melyek súlya egyre elviselhetetlenebb lett, végül lepakoltam magamról, végül én voltam az aki máshoz ment hozzá, és egy olyan férfi oldalán akart boldog lenni akiből hiányzott az a képesség, hogy igazán szeressen. Szeretném megérteni a múltam hibáit, hogy a jövőben ne kövessem el ezeket de már jól tudom, hogy lényegtelen lenne, már nem lehet erre építkezni, már csak a búcsú amit megadtak nekünk ezen a helyen, már csak ez maradt. A kis szoba végtelen nyugalmában ahogyan egybefonódunk, ahogyan alig hallható sóhajaink közé burkoljuk be a néma búcsú könnyeit. Mit remélek még? Talán azt, hogy rám néz, elmosolyodik azzal a semmihez sem fogható nyugalmas mosolyával, megsimogatja az arcom mint régen és azt mondja semmi baj, hogy megvannak még azok a nyomok amelyekbe egykor jártunk. Még lehet kezdeni valamit az utunkkal amit félbehagytunk, még megvannak a régi idők bólogató lombú fái alatt elrebegett apró titkok. Még itt vagyunk egymásnak. De nem ez következik be. Ahogyan nyikordul alattunk az ágy, ahogyan a kezét végigvezeti a hajamban, ahogyan a gyönyör utolsó másodperceiben beletemeti a vállamba az arcát, ahogyan megérzem a forró könnycsepp titokban elmosódó érintését a bőrömön már tudom, hogy nem maradt semmint. Az utolsókat tettük le itt, apró kis batyuját egy régi kapcsolatnak, hogy a másik töltekezzen belőle, mert mi már nem vagyunk képesek többet adni. Én mindent elé terítettem most, mindent ebbe a tökéletes szeretkezésbe öltem bele: a féktelen és egyre kezelhetetlenebb akaratos vágyaimat, hogy végre az övé legyek, a suttogó és gyengéd sóhajtásaimat, a lélegzetem ritmusos dobbanását a bőrén, az arcára adott szomorúan elhaló csókokban. Nincs több ennyi volt, a vándorok útra kell, hogy keljenek és ebből kell tovább éljenek. A lámpa felettünk rendületlen szórja arany fénypászmáit és amikor a kezemmel megsimogatom az arcát még utoljára szeretném azt mondani amit tényleg gondolok, ami már évtizedek óta ott rezeg az ajkaimon, amit eddig nem volt merszem kimondani. Gyűjtöm az erőmet cseppenként gyűjtögetem, hogy talán én is választ kapjak csak, hogy tudjam nem ostobaság az egész, hogy ott volt végig csak talán féltünk mindketten kimondani, azt az egyetlen szót ami mindent megváltoztatott volna. És most tényleg megváltoztat, csak talán nem abban a formában ahogyan azt én gondolom. Tudom, hogy ha innen felkelünk majd és a ruháinkat méla csendben szedjük össze, talán futó pillantásokat vetve a másikra, felidézve az előző perceket már csak ez maradhat nekünk, ez az utolsó leütött hang a zongorán, a visszahúzott vonó nyekkenése, egy dallam, amelynek visszhangja még sokáig bennünk marad. Hogy szeretem, hogy mindig szerettem, hogy ostoba voltam nem csupán egykor hanem utána még nagyon sokszor. Még neki akarom adni és talán válaszul megkapni amire mindig is vágytam, ami erőt adott eddig is a küzdelemhez. Jól tudom semmit nem fog megváltoztatni talán csak bennem, de még szükségem van rá, hogy ha innen kiteszem a lábam megmaradjon a hitem abban, hogy van értelme folytatni. Nem gondolom, hogy valaha is együtt lehetünk, hiszen az egész ami az előbb történt az utolsó rezdülésünk is magában hordozta a keserű elköszönést, hanem csak arra vágyom, hogy megadja. Egy utolsó fájdalmasan gyönyörű tőrdöfést, melyet nem akarok soha meggyógyítani, mindig emlékezni akarok arra mit veszítettem általa. A vallomásom után azonban csak a csend az amely egy ideig tovább rezeg közöttünk, csak a szobában a neszezés hallatszik, ahogyan mozdulunk az ágyon, az ágynemű alattunk suttogva sikolt, akárha a lelkem egyetlen apró kivetülése lenne, akárha a könyörgésem innen hallatszódna, hogy várok rá, a szavaira. Még a levegő is bennreked, annyira félek kiengedni, hátha eltévesztem, félrehallom, félreértem amit mond nekem, talán tisztán kivehetően akarnám azt az egyetlen szót megkapni tőle, mert ez még jár nekem, csak ez az egy, amit annyiszor megvont tőlem. De nem érkezik meg, nem kapom, üresen kondul a szívem, ahogyan a levegő kiszakad belőlem, a mellkasomnak feszül a kis szerkezet és megadóan vágódik neki. Dobb---nincs tovább---dobb---nem kaphatod meg! Amiket mond ezután, mintha idegen lenne, mintha egy gödör mélyéről pislognék fel rá, és elmosódottan sötéten látnám a vonásait. Hol van az a Mason akit én ismertem? Érzem, hogy azt mondja amit ő hallani akar és nem azt amit mondania kellene, miért nem? Mi tartja vissza? Aztán az jut eszembe, hogy másfél év hosszú idő én pedig nem tudom mi történt vele, hogy milyen élete van jelenleg, hogy van e valaki aki....igen, azt hiszem önző módon én vártam valamit amit meglehet már másnak adott. Talán csak buta módon reménykedtem, hogy mégsem. Az utolsó kis bástyáink hullanak most le minden kimondott szavával, amit nem érzek igaznak, mégis elfogadom, mert ő így akarja. Ahogyan egykor ő is elfogadta az én döntésemet. Ez most egy olyan helyzet, amelyben ő hozza meg a keserűbb ítéletet, és talán neki is fog fájni jobban. Az ölelése megváltozik, mintha a mozdulataival is lassan elengedne. Mintha az a két kis palack lennénk akit egykor az óceán habjaira bíztunk. Mindketten lerajzoltuk a másikat, hogy aztán egy apró üvegbe rakjuk, ráírva a nevünket, a dátumot, és azt, hogy örökké barátok maradunk. A naptár szerint 1990-et írtunk.
~ Ne már, hogy ilyen csúnya sárga hajam van, Mason. Miért ilyennek rajzoltál le?~
~ Ez nem sárga, ez arany. Nem volt jobb szín amiből látszana milyen szép a hajad. Okés, akkor háromra engedjük el őket, rendben? Számolok...eeeeeegy....kettőőőő...neeee már hamarabb engedted el, olyan izé vagy Diana!~

Nevettünk mind a ketten, két bohókás gyerek. Mert azok is voltunk.
~ Mi lesz ha soha nem találja meg senki ezeket, Mason?~
~ Akkor mi örökké ott leszünk együtt az óceán hullámai között, örökké barátok!~

Lassan bontakozok ki az öleléséből és úgy érzem magam mintha valaki meglelte volna az én üvegemet, darabjaira törte volna, és nevet rajta, hogy apró szivecskéket rajzoltam Mason köré. Én buta és ostoba. Bólintok egyet, aztán még egyet bár talán kissé még erőtlenül, mert nem tudom miképpen kellene most tovább lépni, miképpen kellene innen elmenni úgy, hogy ne érezzem üresnek és tökéletesen reményvesztettnek magam. Talán azt tart egyedül életben, hogy még a barátja lehetek....ökölbe szorul a kezem mint egykor ahogyan rámarkolok a plédre és a testem köré vonom felállva az ágyról erőtlen végtagjaimat átmozgatva. Most azonban düh is szorul a mozdulatba, ajkaim remegnek, nem tudom, hogy kiabáljak, vagy hagyjam a könnyeket előre tolulni, talán egyik sem lenne jó megoldás, talán mindkettő, talán lecsillapodnék kicsit. Odavágni neki, hogy nem a barátja akarok lenni, nem az akartam lenni soha, és most, hogy összeszedtem magam, hogy én voltam megint az erősebb és a bátrabb most úgy vágta agyon az összes érzéseimet, mint egy apró bogarat, amit semmibe nem néznek. Soha nem éreztem magam árvábbnak és kiszolgáltatottabbnak mint jelen pillanatban. Hiszen az előbb még mindenemet odaadtam neki, a szavaimat és az összes érzést ami bennem volt, és most a szívemet éri egy hatalmas ütés. Kiürültem, és itt volt az ideje, hogy valóban talpra álljak, immáron magamért, és nélküle kicsit. Bele kell törődnöm, hogy ha meg is szűnik a függésem a férjemtől a helyére lép majd egy másik, a régi idők rossz döntéseinek következménye, amely ott lóg majd a vállaimon mint egy elnyűtt, ócska kabát foszladozó maradványa. Sosem leszek képes megszabadulni tőle, de nem is akarok: fáznék nélküle ahogyan Mason nélkül is fázni fogok. Jobban magamra húzom  a takarót, és a fésülködő asztalhoz sétálok, nem akarok most ránézni, az előbbi szavak után nem megy. Több évtizednyi súlyos szavakat vetettem elé, és ő átlépett rajtuk. Így éreztem jelenleg. Most én voltam akit elárultak. Lehet a búcsú fájdalmasabb mint legutóbb? Igen lehet, amikor már későn döbbenek rá, hogy ha bármikor is szeretett az mostanra elmúlt. Most már tényleg csak a húgaként tekint rám. Ami pedig az előbb történt, lezárása volt annak ami lehetett volna, ami még járt nekünk a legutolsó alkalommal. Mint egy bevégezetlen szonett legutolsó sosem volt rímje.
A tükörképemmel nézek farkasszemet, és az előbbi pillanatok hamis ígéretei kisimították a vonásaimat, és még akkor is némiképp boldogabbnak éreztem magam mint korábban, még ha tudtam is, hogy most minden elveszik, most semmi nem marad, de tényleg semmi. Még a remény is messze úszik, hogy nekünk közünk lehet majd valaha egymáshoz. Némaságba burkolom magam, és soha többé nem akarok megnyílni, mint egy virág, amely nem fog szirmot bontani többé. Kezemmel átsimítom kócos tincseimet, a csuklómon még ott vöröslik a kötélnyom, két nappal ezelőttről, a véraláfutások emlékeztetnek honnan akarok kiszabadulni.
- Nem.- mondtam végül határozottan a tükörképemnek, bár Mason-nek szólt minden szó
- Erős leszek, amilyen erős mindig is voltam, végig fogom csinálni, talpra fogok állni, de nem miattad Mason, hanem magam miatt. És nem megyek innen sehova. Sem Bostonba, sem Európába.- van egy kis megtakarított pénzem, amiről Tim nem tudott, hiszen Mary nevén volt a számla, az egyetlen akiben megbíztam. Új életet fogok kezdeni, egy teljesen újat és nem hagyom, hogy félelemben tartson, többé nem. Bár jól tudom, hogy még sokszor vissza fogok zuhanni, tudom, hogy az első elhatározást, minden esetben majd a megadó beleegyezés követi, de igyekezni fogok...én nagyon igyekezni, tényleg. Lassan fordultam meg és kibontakoztam a pokrócból, hogy a földön heverő ruháim után nyúljak. Nem engedtem Masonnek, hogy hozzám érjen, és ha szólni akart azt sem akartam meghallani. Most csak haza akartam menni, oda vissza, hogy próbáljam az egészet tisztábban látni. Kellett egy pár perc, hogy a fájdalmaim ellenére fel tudjam venni a ruháimat, végül a kabátot. A fényképekre már nem is gondoltam, nem kellenek, majd másképp....majd másképp oldom meg.
- Segítek neked amiben tudok, információkkal és mindennel amivel csak lehet. Cserébe csak azt kérem, hogy hagyj most elmenni! Ezt csak így tudjuk lezárni, másképp...nekem ez most másképpen nem megy, Mason. Én azt hittem...- elcsuklott a hangom, ahogyan a táskámat a vállamra akasztottam és az ég felé emelve a szemeimet, forgattam, hogy a könnyeknek útját álljam, nagyon nehéz volt, és küzdelmet igényelt, de ehhez kerülnöm kellett a pillantását. Kerültem is.
- Én azt hittem, hogy nem csak én érzem ezt....de ha így is volt...akkor én is elkéstem vele, nem csak te.- nem tudok tovább itt maradni, így aztán el kell most mennem, tudja ő is, hogy ez most más, ez most nem olyan mint legutóbb. Most valamit adtunk egymásnak, ami kitörölhetetlen és egy életre megerősíti azt a bélyeget ami egymáshoz kötött, amit soha senki nem tudott széttörni. És soha nem is fog, még mi magunk sem. Bújhatunk a szavaink mögé, a tetteink elárultak. Azonban az is elárulta őt, hogy el tudott engedni, akkor pedig nincs értelme kapaszkodni. Miközben az autóval vezettem hazafelé a lassan derengő belvárosban a fények egyetlen homályos örvénnyé váltak a szemeim előtt és már nem is fogtam vissza a könnyeimet.
~ Amikor sírsz Mason akkor a színes fények összeolvadnak a szemeid előtt.~
~ Ezt jelenti neked a karácsony? A sírást?~
~ A sírás megtisztít, akárcsak az ünnepek. Amikor sírsz nem vagy egyedül mert veled van az aki a könnyeidet okozza. És amíg tudsz miatta sírni, mindig veled is marad.~

És én most miatta sírtam, Mason miatt.



¨¨ Note: Sad  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 08, 2015 8:55 am Keletkezett az írás



Diana&&Mason
I needed you and you’ve broken me


Rengeteg emlék köt minket össze, és nem a szoba teszi, vagy a rönkök az öreg fűz alatt a hatalmas kertünk végében, hanem mi. A mi emlékeink, nem tárgyakhoz köthetők, hanem sokkal inkább egymáshoz. A lelkem egy részét adtam oda, emlékekkel töltöttük meg az éveket, emlékekkel, melyeket nem vehet el senki tőlünk. Olyan mozzanatok ugranak be, és jelennek meg lelki szemeim előtt, melyeket akkor észre se vettem. Egy zavart szemlesütés, vagy, ahogy másképp tűri a haját a füle mögé. Egy láthatatlan rezdülés, melyet már tisztán látok. Minden adott volt, minden jel, minden benne volt. Ott volt az érzés, az, ami az enyém pontos mása volt, csak én nem vettem észre. Elvarázsolt kis világomban elhittem, hogy csak odaképzelek mindent, ami nincs is ott, ebben a világban azt gondoltam, ha elhívom, vagy akár rettegve elmondom, hogy tetszik, hogy én többet érzek, mint egy testvér, akkor nevetve legyint majd, hogy ne szórakozzak. Annyira ostobán viselkedtem, és elcsesztem az esélyét is annak, hogy együtt lehessünk, hogy a párom legyen, hogy boldogok legyünk. Nem volt meg bennem az, ami minden bizonnyal Timben akkor igen. Sokáig főleg a féltékenység beszélt belőlem, és tudtam, hogy elengedtem a lehetőségét, hogy együtt legyünk, és én magam löktem Tim karjaiba akkor. És ez az érzés sokáig elkísért. Én voltam, aki nem viselkedett férfiként, én voltam, aki még Timnek sem volt képes az mondani a kérdésére, amit kell.
„Tetszik neked? Elhívtad már a bálba?”
„Nem hívtam el...”

Nem ezt kellett volna mondanom, nem így, hanem azt mondanom, hogy igen, elhívtam, de nem minden azzal a dologgal kezdődött, mert az, hogy én ilyen vagyok, sokkal mélyebbről ered. Az, hogy nem mutattam ki, hogy mit is érzek, hogy csak néha lehetett olvasni a testem jeleiből, az egész egy rossz hanggal kezdődött. Mintha egy hamis dallamot játszanék a zongorán, mintha már az első hangtól rossz lenne az egész. Talán a zongorán kellett volna eljátszanom, talán akkor megértette volna, talán úgy könnyebb lett volna. Mégsem hibáztathatom magam egész életemen át, mégsem süllyedhetek le a bűntudat fojtogató, és gyilkos bugyrai közé. Mikor itt lenne a pillanat, mikor ő végre kimondja azt, amit érez, amit csak némán suttogtam a szélbe egykor, én elhallgatok. Itt lenne az ideje végre tiszta vizet önteni a pohárba, hogy tudja, mit érzek, hogy tudja, még mindig szeretem, és soha nem múlik el, de én visszalépek. Megrettenek a súlya alatt, belerokkanok a tudatba, abba, hogy túl valóságos az érzés. Az első lépésemmel töröm össze a varázst, mintha soha nem is létezett volna. Szavaimmal hazudtolom meg magam, és miután kimondom, rájövök, hogy talán nem így kellett volna. Hogy a szavaim rosszul időzített bombaként robbannak, miközben még mindig a fülemben cseng, ahogy kimondja, mindig is szeretett. Összeszorítom állkapcsom, és érzem a végét ennek az egésznek, ami köztünk van, érzem, hogy ellöktem őt, sokadjára, mintha nem tudnám az utat felé, pedig oly egyszerű lett volna. És a kezdeti távolság visszatér, a kezdeti fájdalom eláraszt, ezerszeresen adja vissza azt, amit az imént tettem.
Már csak a múlt maradt nekem, a soha ki nem mondott szavak, a saját magam állította pokol, mert biztos vagyok benne, hogy mindennek én vagyok az okozója. Annak is, ahogy feláll mellőlem, a tükörhöz lép, majd leül elé, én pedig érzem, megint megtettem. Annyiszor bántottam őt, magunkat és a kettőnk közti apró kis kapcsolatot, hogy meg sem érdemeltem azon az estén a csókját, sőt talán őt sem. Talán mindezt ő is tudta jól, és csak egy gyerekes ábránd volt mindkettőnk részéről. Az ingemet keresem, majd a többi ruhadarabot, képtelen vagyok elviselni ezt az egészet így, hiszen nem tudom, mit is akarok igazán. Már nem látja azt, amit érzek, már nem lát belém, valami megtört bennem, és talán benne is, és ez az egész, amit egykor felépítettünk, és ebbe a szobába rejtettünk, oly könnyedén szökik ki a függönyök közti résen a nyitott ablakon át a szabadba, mint napsugár késztet az ébredésre reggel. Elvesztettünk valamit, elvesztettem valamit, és önző módon megfosztottam valamitől, ami már régóta neki járt volna, de nem adtam neki, ellenben ő megtette, és én még ezt is elvettem. Minden reményét, én most úgy érzem, ezt nem tudom így végigcsinálni...
„Szerinted képes lenné rá? Szerinted igaza van?”
„Te mindenre képes vagy. Erős vagy. Csak légy önmagad”

Szavai még most is itt csengnek a fülemben. Legyen önmagam. Most pedig ellene mentem ennek az egésznek, és nem adom önmagam, hanem hagyom kifolyni a lehetőségét a boldogságomnak a kezeim közül, mert nem magamra gondolok. Nem arra, hogy boldog akarok lenni, hanem a kötelességeimre, mert még mindig nem tudok elszakadni apám árnyékától. Mert még mindig az ő őrült szavai csengnek a fülemben, ahogy azt mondja, hogy el kell vennem azt a lányt. Dorothy jobbat érdemelne nálam, nem ezt, nem egy ilyen önző férfit, aki ott csalja meg, ahol nem szégyelli. Nem kellett volna megcsókolnom... De igen, meg kellett, mert ez az egész, ami köztünk mindig is volt, amit most tettem tönkre... Soha nem kellett volna visszalépnem. Soha nem kellett volna elmennem, de nem tudok visszaforgatni semmit már. Meg kell békélnem vele, hogy én magam vagyok a saját ellenségem.
Én még mindig nem tudok szólni, miközben ő hozzám beszél, miközben végignézem, ahogy felöltözik, miközben hagyom kifolyni a kezeim között azt, amire egész idáig vágytam, amit hallani akartam.
- Diana én... - megrázom a fejem. Mintha minden más megszűnne, és elragadna engem is. Látva az arcát, látva a mozdulatait tudom, hogy ez tényleg a vég, hogy nem fog velem jönni barátként sem, hogy nem lehet már semmi köztünk, aminek lennie kellene. Eddig azt hittem, hogy ő nem érez irántam, hogy csak feleslegesen hittem abban a fél évben, mikor azokat a két órákat együtt töltöttük ebben a szobában, és most én tettem vele ugyanezt. A sors kegyetlen tréfája, hogy mindig annak okozzunk a legnagyobb csalódást és fájdalmat, akinek nem akarunk ártani, és ez fordítva is így van. - Rendben. Megértem - sóhajtok fel végül, mikor már nem jut eszembe semmilyen érv az mellett, hogy velem jöjjön. Megértem, és el kell fogadnom, ez az otthona, de nekem is az volt. Itt, ebben a szobában, vele, ahol mindig is békére leltem. Most nem maradt más hátra, nem maradt semmi, csak az én kegyetlen szavaim, melyekkel mindkettőnket megsértettem. Lehajtom a fejem, nem tudok szólni, nem vagyok képes rá, csak akkor nézek fel, ha beszélni kezd. Egy pillanatra elhiszem, hogy minden a régi, abban a néma percben, mikor elakad, a múlt egy árnya köszön vissza, mikor ő már elkészült, én pedig még mindig az ágy szélén ültem begombolatlan ingben, és éppen a cipőmet készültem bekötni.
„Lehetne másképp is, Diana.”
„ Igen, lehetne. Egy nap majd lesz is. Mikor már nem kell elmennem”
„ Akkor végre együtt lehetünk.”

Még most is érzem lágy csókját ajkamon, és még most is látom távolodó alakját, ahogy a szobaajtóból még visszanéz egy mosollyal, melyet én adtam neki, egy mosollyal, mely magával rántott, és az én arcomra is mosolyt csalt. De ez a pillanat tovaszáll, és ismét hangját hallom. Ő azt hitte... Nem hitte rosszul én voltam a kegyetlen, és most én is szenvedek. Ugyanúgy, ahogy ő, mert most úgy érzem, elvesztettem a reményem, elvesztettem őt. És csak hagyom kisétálni az ajtón, és engedem. Nem megyek utána, nem próbálom megállítani, azt hiszem, képtelen lennék rá. Fáj a szívem, fáj a légvétel is, fáj minden. A puszta létem és a meggondolatlan szavaim olyan következményeket vonnak maguk után, amire nem számoltam. Mert minden kimondott szó súlyos következményekkel jár, ezért jól át kell gondolni őket. Anyám mondta mindig, mikor meggondolatlanságot beszéltem. Most mégsem tartottam ezt be. Mégis hagytam, hogy kicsússzon a kezeim közül ez a képlékeny dolog, ez a varázs, és most az üres szobában ülök az ágy szélén, és szemeim szárazak. Már nincs több könnyem, neki adtam, már nincs több esély, mert elvettem. Elzártam magam.
- Te nem késtél el... Én voltam ostoba - magamnak beszélek, hiszen Diana régen nincs itt már. Felállok, mert képtelen vagyok hozzáérni az ágyhoz, képtelen vagyok elviselni magamat most, és az éjjeliszekrényen lévő lámpa bánja haragom. A hajamba túrok, majd feszülten, sietősen kapom magamra a cipőt. Most nem igazítom meg az ágyat, ahogy régen tettem, most nem szedem össze a szilánkokat, most nem teszek semmit, csak a táskámat megfogva indulok el a kocsim felé. Már nem látom az utat, mikor a gázpedált tövig nyomva igyekszem vissza a hotelba egyedül, és már nem látom az esélyt, de azt tudom, hogy segítenem kell neki. Talán egy nap majd végül megértem, mit is érzek, talán egy nap majd rájövök, mekkorát hibáztam, de akkor már túl késő lesz. Már most túl késő, nincs mit szépítenem, elkéstem, elvesztettem, és soha nem kapom vissza őt.



©


Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 7:35 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Diana&Mason ~ Külvárosi motel
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2
 Similar topics
-
» Menedék - Fővárosi Állatmenhely

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: