Gondterhelten ültem az asztalom felett, miközben az egyik kórlapot töltögettem és próbáltam nem arra koncentrálni, amit Jordannel beszéltem alig fél órával korábban. Ez a nyomozás felőrölte az idegeimet, nem volt egyetlen nyugodt pillanatom sem, aggódtam az öcsémért, a munkám miatt, azért hogy ne bukjak le és véghez tudjam vinni a megbeszélteket. Ez persze nem is volt olyan könnyű menet. Napközben a kórházban ténykedni, végezvén a rendes munkámat, éjszakánként meg, valami alvilági bűnszervezetnek dolgozni a legújabb drogjain, hogy azok fogyaszthatóan kerülhessenek a piacra. Nem beszélve az információgyűjtésről, amivel napi rendszerességgel kellett beszámolnom Jordannek. Mikor lettem én titkos ügynök, kettős kém, szuperhős? Mikor fogadalmat tettem a praxisomra, nem erről volt szó. Mikor apám a jobb élet reményében áthozott minket Ausztráliába, nem erről volt szó. Amikor Aleket alsó tagozatban a sarokba állítottak rossz magaviseletért, nem azt ígérték, hogy végig problémás lesz a srác.
Sóhajtva fújtam ki a levegőt, ujjaim és tenyerem alsó fele támasztották koponyámat, aminek asztalon könyöklő kezem biztosított végső támaszt. A papíron könnyedén gördültek előrébb betűim, melyek az össze szedetlenség és fáradtság miatt lassan olvashatatlanná váltak.
Az ajtó nyikorduló hangjára kaptam fel pillantásom, amin Ellie libbent be, vajszín ballonkabátban, maga előtt azt szorosan megkötve. Mosolya olyan széles volt, hogy azt le se lehetett volna vakarni az arcáról. Csak tudnám, hogy ezt nekem miért is kellett volna értenem?
- Ellie, neked nem járt még le a műszakod? – Értetlenül ráncoltam homlokom, ahogy az egészen fiatal, hamvas bőrű, mosolygós ápolónőre futottak íriszeim. Maga mögött bepattintva az ajtót, közelebb sétált hozzám és megkerülve asztalomat, mellettem vert horgonyt.
- De, lejárt a műszakom, ezért is gondoltam, hogy most már rád érek. –
- Hogy? Mi? – Túl fáradt lehettem ahhoz, hogy feltűnjön, Ellie nem azért érkezett, hogy a műszak után szép napot kívánjon. Fel sem tűnt, hogy a kabát alatt mezítelen lábát tűsarkúba bújtatta.
Két kezével hirtelen rántotta szét előttem a ballonkabát szárnyait, ami alatt csak a vöröses-fekete csipke emelte ki formás idomait, és csupán ez a néhány falatnyi ruhadarab sejtette, mi is várna rám, amennyiben kedvem lenne némi huncutsághoz.
- Na ne, Ellie khm…igazán hízelgő, de nem lehet, dolgoznom kell. És te is tudod, hogy köztünk nem lesz semmi, a múltkori csak, akkor csak eltöltöttünk kellemesen néhány nyugodt pillanatot. Úgy, mint két magányos ember. – Széttártam karjaim, remélve azt ,hogy megért majd és gyorsan visszahúzza kabátját, összeszedi becsületét, és gyorsan hazasétál. Nem tehettem meg vele, hogy megismételjük azt, aminek nincs jövője. Erre amúgy sem számítottam.
Ő persze hirtelen hevességében jó erősen arcon csapott, felkapva mappámat az asztalról, ütlegelni kezdett, mire védekezően kaptam fejem elé kezeimet.
- Ne már, állj le. – Nem kellett sokáig csitítanom, amint kitombolta magát és hozzám vágta, hogy mekkora egy szemét állat vagyok, úgy porolt el, mint puska csövéből az élesen töltött acél.
Arcom még mindig égett csípős ütésétől, meg is dörgöltem ujjaimmal, majd felegyenesedve az asztalom mögül, kifújtam a levegőt, és kezembe véve a gyógyszerek listáját, elindultam, hogy felmérjem, mire van szüksége a toxikológiai osztálynak, mely szerekből hiányzik a polcokról.
Fáradtan ballagtam, többször megdörgöltem homlokomat és nem számítva arra, hogy bárki is ólálkodhat odabent, ásítva nyitottam be a helyiségbe. Látva azonban, hogy nem vagyok egyedül, hanem egy látszólag függő alak kapkodó mozdulatokkal kutat, azonnal bekapcsolt a vészjelzőm.
- Dobd el, ami a kezedben van, és fordulj meg! – Hirtelen az ajtóba támasztott partvis nyelét kaptam fel jobb híján, felkapcsoltam a fővillanyt, ám meglátva kivel van dolgom, gyorsan beraktam magam mögött az ajtót.
- Basszus Alek, normális vagy? Mi a francot keresel itt? És ha az egyik nővér nyit rád, vagy valamelyik kollégám? – Mérgesen ráncoltam homlokom, miközben közelebb lépdeltem hozzá.
- Halljam, már megint mi a jó francba keveredtél, hm? Miért izzadsz ennyire? Megint be vagy tépve? -

Láttam már az öcsémet nem egyszer betépve vagy ittasan, de mindez semmi volt ahhoz képest, amivel szemben találtam magam. Ő volt a két lábon járó Frankenstein valamelyik rosszul sikerült horrorfilmből, láthatóan rosszul érezte magát, ezt mindenféle orvosi műszer nélkül is könnyedén megállapítottam róla.
Végig nézve rajta, nem túl egyenes testtartásán, látva remegését, az arcán végig csorduló vízcseppeket, sápatag bőrét, le mertem volna fogadni, hogy összeszedett valami vírust az öcsikém, vagy még annál is rosszabbat.
- Nem, ha nem tűnt volna fel, én itt dolgozom, és nekem van jogom ebben a helyiségben tartózkodni, ellentétben veled. Megőrültél egyáltalán? A te priuszoddal azonnal vinnének a sittre, ha rajta kapnának, hogy itt pakolgatod zsebre a drága gyógyszereket. Arról nem is beszélve, hogy alattam is vágod a fát ezzel. Mi van, olyan jól megy már, hogy ki akarsz rúgatni? Mától te fizeted az albérletem és te fogsz eltartani? – Dühösen ráncoltam homlokomat, mert nagyon nem tetszett az öcsém.
Haragudtam rá, amiért hagyja elkallódni a tehetségét és ilyen fiatalon már tönkre teszi magát a drogokkal, nem beszélve azokról az emberekről, akikkel barátkozik. A sok semmittevő, alvilági korcs, akik mások szenvedéséből akarnak hasznot húzni.
Pillantásommal végig kísértem, hogyan vágta zsebre a morfint, és az sem kerülte el a figyelmem, hogy mennyire ellenszenves lett velem az elmúlt időszakban.
- Most baszódjak meg, mi? De mikor múltkor ott könyörögtél, hogy fedél kell mert nem tudsz hol aludni, akkor bezzeg jó voltam. Öcsém, ez szánalom, amit művelsz. – Rosszallóan ráztam meg a fejemet, miközben közelebb lépve, észre vettem az oldalán lévő, meggypiros foltot.
- Az meg mi? Mi a fenét műveltél? – Nem várva, hogy magyarázatot adjon, mellé léptem és ránéztem az oldalára.
- Te vérzel, Alek! Basszus, mi a szart műveltél? Gyere, megvizsgállak, azokat meg azonnal rakd le, nincs szükséged még több drogra, mert az asztalon fogod végezni. Ma három betegem halt meg túladagolásban, nem akarlak egy tepsiben látni, megértetted? – Elkapva nyakát, homlokát enyémhez húztam és úgy fúrtam pillantásom a tekintetébe.
- Ne csináld ezt, hallod? Megnézem a sebed, segítek, csak mond el nekem, hogy pontosan mi történt, és legfőképp, mikor. – Gondterhelten fürkésztem pillantását, mérges voltam, haragudtam rá nagyon, de aggódtam is érte, hisz mégis csak az öcsém volt. A családomnak immár egyetlen tagja, és nekem a család volt a legfontosabb. Ő érte mindent.