Egy arc a tömegben egy pillantásra csupán, de úgy tűnik, mintha Olivia lett volna. Ez a pillanatnyi idő elég ahhoz, hogy irányt változtatva nekilóduljak, és kutatni kezdjek utána, de mikor nem találom, csalódottságot érzek és zavart. Az alkohol hatása, vagy csak a lelkem önpusztításra való hajlama, hogy egyik gondolat vágja falhoz a másikat, mint a ketrecharcosok az arénában egymást? Nem tudom. De vergődöm a saját poklomban. Mert láttam őt, aztán rájöttem, hogy tévedés volt. Az érzelmek hullámvasútján a legmagasabb ponttól a legmélyebbig száguldozok a másodpercek törtrésze alatt, és újra győzködni kezdem magam az esélytelenségemről. Hisz ugyan mit keresne itt Olivia? S ha itt is lenne, miért akarna épp velem beszélni? Nincs köze hozzám, utál engem, és bár már a gondolatába is belehalok, egyszerűen nincs jogom fájdalmat érezni emiatt. Hisz nekem volt valaha valakim, akit szerettem, és nem szabad ilyesmikre gondolnom. Tudatom legmélyén motoszkál a gondolat, hogy talán nem szabadna ennyire eltemetnem magam, de elhessegetem. Nem szabad ilyesmivel törődnöm. Olivia gyönyörű, egészséges, okos, és fiatal. A legtöbb amit adhatok neki az pedig a lehetőség, hogy olyan jó orvos váljon belőle, mint amilyen jó orvosnak tartom őt. Amilyen jóvá válhat, ha nem adja fel.
Mason új dalba kezd bele, a tömeg táncolni kezd, én pedig elveszettnek és magányosnak érzem magam. A francba is, nem szabadott volna ide jönnöm. Letörten próbálok megfordulni, hogy visszatérjek Mayához és Shanehez, de megakadályoz az időközben összegyűlt és a ritmikus zenére táncolni kezdő emberáradat. Hé, mikor lettek ezek ennyien? Ki akarok törni, és ahogy tolatok, nekiütközök valakinek. Megpróbálok megfordulni, hogy elnézést kérjek, így amikor testem a lökdösődő emberek közt préselve végre felé fordítom, egy alacsonyabb nőt látok egy asztalra támaszkodni. Először nem is esik le, hogy a gesztenye hajzuhatag illata ismerős, csak amikor végre előmerészkedik tincsei mögül a számomra oly kedves arc. Olivia az. Láttára szívem akkorád dobban, mint egy földdöngölő a javításra váró úton, és önkéntelenül kúszik ajkaimra kisfiús mosolyom. Hát mégis itt van? Nem képzelődés volt csupán? Nevét suttogom a hangzavarban, és már az boldogsággal tölt el, hogy kimondhatom. Nem érzem rá méltónak magam, és tudom, hogy nem szabadna így ránéznem, de szinte iszom a látványát. Túl részeg és túl bódult vagyok ahhoz, hogy mindent kontrollálni tudjak magamban, magamon. Legszívesebben felkapnám és elrohannék vele, hogy csak az enyém legyen, ne is nézzen rá senki, közben pedig elmenekülnék tőle, távol tartanám önmagamtól, mert úgy érzem, ő a fény, én pedig csak egy fekete lyuk vagyok, ami mindent tönkretesz, megsemmisít, elnyel maga körül, ami csak jó és ami csak létezik. Mégsem tudok ellenállni az örömnek, hogy végre itt van a közelemben. Mondani szeretnék valamit. Valami kedveset. Hogy milyen csinos és dögös. És hogy örülök, hogy eljött, pedig nem is hívtam, mert én sem tudtam, hogy itt leszek, és mert úgyse jött volna el velem. Ahogy végignézek rajta, látom, hogy...nő. Mármint, eddig is tudtam, hogy az, de nem sűrűn fordult elő, hogy a megszokott munkaruháján kívül láttam volna civilben, pláne nem ennyire...hát...szexisen. Eszembe jut, hányszor képzeltem már el akaratlanul hasonlóképp. Vagy még kihívóbban. Igen, férfi vagyok én is, és bár nővel nem volt dolgom már több, mint sok hónapja, attól még nagyon is férfi vagyok. És vannak gondolataim. Meg szükségleteim. Ha a kettőt összevetjük...Mindegy, a zuhanyzótitkaim maradjanak csak meg titkoknak. De így élőben, csodásabb, mint a legvadabb álmaimban. A sötétkék ruha, ami rajta van, épp csak eltakarja a combját, dekoltázsa jóformán az arcomba bámul, nekem meg fizikai fájdalmat okoz, hogy a fejemet ne hajtsam azon nyomban a dús halmokra. De visszafogom magam. Már épp megszólalnék, mély levegőt veszek, amikor megelőz. Azt kérdezi, itt van-e. Én meg csak megtorpanok, torkomon akad a szó. Itt van? Mégis kire gondol? Értetlenül pislogok rá, szemeim nagyra tágulnak. Nem értem, az iménti kedves, lágy pillantási mitől vált démonivá? Miért mérges? Értetlenül állok, mikor arrébb tol, és a tömeget kezdi kutatni, keresve azt a valakit, akiről tudnom kéne, hogy kicsoda. Csak nézem, aprócska termetét, hogy milyen pici és édes, ám amikor gúnyosan a nem létező barátnőmet említi, ledöbbenek. Hogy a kicsodám?
- Dr. Cairns ott van aaaa....- kezdek bele zavarodottan, aztán rádöbbenek az igazságra. - De nem őrá gondoltál...- mondom felvilágosultan, és most már teljes káosz uralkodik el bennem. Mi a fene folyik itt? Nem értem, és ha nem tudnám, hogy lehetetlenség, azt gondolnám, hogy Olivia...hogy ő...
A pillantását figyelem oldalról, ahogy félreállított, próbálom arcának vonásairól megtudni, mégis mi járhat az okos kis fejében. Amikor azonban megállapodik egy ponton a pillantása, esküszöm, rendesen megijedek tőle. A távolban ülő Shane felé kapom kétségbeesett pillantásomat. Olivia feje fölött a szépséges rezidensre mutatok, hogy Shanenek leessen végre, hogy segítség kell, mert úgy tűnik, kedvenc tanítványom kissé megzakkant, arcomról lerí, hogy segítségért fulladozom. Nem tudom kezelni ezt a helyzetet, így és most nem, ahhoz józannak és hidegnek kéne lennem, de a közelében jelenleg minden van, csak hidegség nincs. Shane észreveszi Oliviát előttem, majd szélesen vigyorogva feltartja két hüvelykujját, jelezve, vette az adást, majd int. hogy lépjek le nyugodtan, és visszaül a helyére. Oké, hátszelet már nem kapok. Jól van Woodward, most csak annyi a dolgod, hogy megfogod a kezét és...
És igen. Megfognám. De mire mozdulni tudnék, Olivia megrázza gyönyörű hajkoronáját, formás combjain feljebb húzza a szoknyáját, aztán az arcomba vágja a dekoltázsát, nekem meg leáll az agyműködésem. Basszus, a fenébe, hogy lehet valaki ennyire szexis és gyönyörű, és miért megy el az eszem csak a látványától is? Féltékenyen gondolok arra, hogy ezt más is láthatja. Vissza akarom igazítani azt a ruhát a lábain. Sőt, le akarom venni az ingem, a nadrágom, hogy abba öltöztessem, mert túl szép, hogy bárki fia és lánya gyönyörködhessen benne. El akarom innen vinni, hozzám, hozzá, egy hotelba, a kórház egyik raktárába, bárhová, csak, hogy aztán csak állhassak előtte, és csodálhassam. De mire feleszmélek, a nő már sehol. Kutatni kezdem, hová tűnhetett, és észreveszem, hogy pár lépésnyire van tőlem, de gyorsan távolodik. Megindult, akár egy buldózer, vagy egy vérszemet kapott kutya. Nem értem, és szívem ólomnehézségűvé válik. Alig volt egy pillanatig itt, és megint elhagy. Pedig én nem akartam, hogy elhagyjon, én csak neki akartam adni az ingem. Miért nem akarja az ingem? Tök jó illata van!
Utána akarok menni, de mire moccanni tudnék, megint irányt vált. Megint összezavar. Az előbb a barátnőmet kereste, aki nem Maya, most meg itthagy? A kijárat felé indul, én pedig csak nézek utána.
- Olivia Bailey Montgomery, ha ki mered tenni a lábad azon az ajtón...- fenyegetem, pedig tudom, hogy egy szavamat se hallja. Mégis, túl részeg és bódult és csalódott és zavarodott vagyok ahhoz, hogy ezt az aprócska tényezőt figyelembe vegyem. Mikor megáll, elindulok felé. Látom, hogy egymás után három ismeretlen eredetű italt is levesz egy tálcáról. Persze az sem kerüli el a figyelmem, hogy kicsit felfordul tőle a gyomra. Megcsóválom a fejem, és megállok. Te jó ég, most mi lesz? Feszülten várok, nem moccanok, de felkészülök rá, hogy ha tényleg rosszul lesz, akkor segítségére legyek. De nem tűnik úgy, mintha segítségre lenne szüksége, ugyanis a drága észreveszi a mellette fintorgó libákat, és nemes egyszerűséggel feltartja nekik a középső ujját. Gonosz és büszke kis félmosoly terül szét ajkaimon. Ez nem semmi. Szóval, ilyen is tud lenni? Talán többet kellene itatnom, mert amit csinál, az..igen, nagyon is tetszik ez a Montgomery. Ez is. A felismeréstől, és a felém induló haragos Oliviától azonban lehervad a vigyor a képemről. A francba. Ezt most miért kellett csinálnia? Most megint azt érzem, hogy szeretem, és akarom. Dühösen nyomom el magamban az érzést, ahogy felém közelít. Nem tudom mi baja van, de komolyan kezdek aggódni az elmeállapotáért. Ahogy elém toppan, fel vagyok készülve rá, hogy ordibálni kezd. Hogy megüt, bár azon kívül, hogy a kórházban pokollá teszem az életét, nem tudom, ma este mit vétettem ellene. Hiszen a mellét sem fogtam meg! Pedig nagy volt a kísértés...szóval, tényleg nem tudom, miért haragszik rám. Megkapta tegnap azt a frankó Aneurisma műtétet is, és nem is kiabáltam vele, csak háromszor, és csak egy gyakornoka ment tegnap el az osztályról sírva. Laza napom volt, tényleg nem értem.
Mikor elkezdi mondani, hogy nem érti mi bajom van vele, értetlenül pislogok. Felemelem a kezem, hogy megérintsem a vállát, hogy védekezni tudjak ellene, mert úgy érzem, tényleg haragszik rám. Remeg a hangja a dühtől. Talán most, hogy ivott, most meri elmondani a teljes igazságot? Hogy mennyire gyűlöl, mint embert és orvost, mennyire gonosz vagyok és kegyetlen, és nem érdemli ezt a bánásmódot? A szégyen pírja ül ki az arcomra, még bele sem kezdett, de máris érzem, hogy szégyenlem magam. Pedig nem vagyok én olyan rossz ember, csak tanítok. A módszerem pedig sikeres és bevált. Eddig. Amikor azonban meghallom a hangját a következő gondolatokban, rádöbbenek, hogy nem mérges. Vagyis, az de ez nem az a dühös, gyűlöletes méreg. Szemeibe pillantva jövök rá: Olivia csalódott, és emiatt haragos. Csalódott bennem. Némán, döbbenten hallgatom. Igen, éreztem valamit a nővérszobában. De amit éreztem, az...már rég rájöttem, hogy sosem lehet az enyém.
- Éreztem...én...- kezdek bele, de meg sem hallja. Csak sorolja tovább. A barátnő és feleség említésére azonban felkapom a fejem. Hogy mi? Azt hiszi, képes lennék játszani vele? Arcom bűnbánó vonásai akkor váltanak át a tőlem már ismerős haragosságba, amikor a fejemhez vágja, hogy nem elég jó nekem. Még, hogy nem elég jó nekem? Mégis, hogy gondolhat ilyet? Dühösen akarok visszavágni.
- Hogy...mi van? Azt gondolod, te nem vagy elég jó? - kezdek bele felcsattanva, aztán egy lépessel előtte termek. Lenézek rá, mellkasom alig pár centire feszül a pólómnak tőle. Könnyes tekintetében elveszek, belehalok, hogy így látom, de közben baromira mérges is vagyok. Nem csak rá. Magamra is. Szívem olyan hevességgel dobog a mellkasomban, hogy megsüketít még a körülöttünk lévő hangzavarban is. Legszívesebben megráncigálnám, hogy térjen észre. Az arcába kiáltanám, mennyire buta és vak, hogy nem látja, amit nem tudok elmondani, és titkolok rég. Magamhoz akarom ölelni, és addig csókolni a dacos, sírásra görbülő ajkait, amíg ki nem száll belőle ez a sok buta gondolat, hogy másra is tudok gondolni rajta kívül. Hiszen épp emiatt szenvedek. Victoria...ő volt az első szerelmem, és azt hittem, többé már sosem fogok így érezni. De soha azelőtt nő iránt így nem éreztem, mint amit iránta érzek most, itt, ebben a pillanatban is, és ettől olyan bűntudatom van, hogy szinte megfulladok. Mert nem érdemlem meg, hogy ezt érezzem, nem szabadna, hiszen Victoria, és a baba...de az alkohol sok mindenre gyógyír, bátorságot ad, leginkább akkor, amikor nem kéne. Hajamba túrok, alkaromon a felhajtott ingem ujja megfeszül, a bőrömbe vág. Körülöttünk az emberek bámulni kezdenek, érzem átható pillantásukat. Egyesek balhéra számítanak, mások azt hiszem, pornóra. Én pedig úgy gondolom, nem ez a megfelelő hely arra, hogy tisztázzam vele, mégis mit érzek, és hogy kiszedjem belőle, mégis mi a jó fene ütött belé. Így mielőtt még elmenekülhetne újra, vagy én gondolnám meg magam, gondolok egy merészet.
- A francba, ebből elég! - morranok mellkasom mélyéről hangosan, majd mielőtt észbe kaphatna, lehajolok, és elkapom a térde hátoldalán. Ujjaim a selymes bőrre simulnak, majd megelőzvén a bajt, hogy esetleg elessen, villámgyorsan mozdulok, majd egyszerűen, akár egy zsák lisztet szokás, átvetem a vállamon. Egyik kezemmel a combját tartom a mellkasomnak simulva, másikkal a hátát fogom, ügyelve rá, hogy nehogy leessen. Ha esetleg kapálózni kezdene, megérezheti tenyerem nem túl erős, de határozott csattintását a csábító, kerek kis fenekén, egy "Nyughass, asszony!" kíséretében. Nem érdekel, most akkor letisztázzuk, mégis mi volt ez az eszelős jelenet, mert lassan agyvérzést kapok ettől a nőtől, meg attól a szexuális frusztráltságtól, amivel ma este meg kell küzdenem, mióta megpillantottam, és a bennem kavargó érzésektől. Basszus, férfi vagyok, nem tudok ennyi mindent érezni egyszerre, és még tisztán gondolkodni is! Ki akarok jutni innen, ez az egy gondolat vájja bele magát az agyamba, minden mást elnyom. Ősi ösztön vezérel, nem tudom tovább kontrollálni magam. A fények túl erősek, a zajok túl hangosak, a pillantások bosszantanak. Biztos őt nézik, mert túl szép. Féltékenyen pillantok körbe, gyilkos szemeimmel minden sóvár férfit halálra akarok pislogni. Aztán a kijárat felé fordulok. Hiába minden próbálkozás, hangos tapsvihar közepette, dühösen indulok a pehelysúlyú nővel el. Ahogy az ajtóhoz érek, egy magas, nagy darab kidobó áll elém.
- Hová viszi azt a lányt? - kérdezi morcosan, mire megpaskolom Olivia fenekét. Csak remélni merem, hogy nem kezd most patáliázni, mert félő, hogy a végén azt hinnék, hogy el akarom rabolni.
- Kicsit sokat ivott a nőm, kiviszem a friss levegőre, szegénykém nem nagyon bírja a tequilát. Agresszív lesz tőle, és ha beindul, olyankor még én is félek tőle. - vigyorgok derűsen a nagydarab benga állatra, mire az alaposan végigmér. - Csak ide viszem a bejárat mellé, pár perc és visszajövünk. Hacsak nem akarod, hogy a cipődre rókázzon. - mondom beleegyezően, és elkezdek elguggolni, hogy leeresszem a lányt. De az ajtónálló megrázza a fejét-
- Nem, nem, menjetek csak. - mondja, és kitárja előttem az ajtót. Én felegyenesedve pedig pár lépéssel kiviszem a hangzavarból, ki az utcára, mert idegesít, hogy mindenki minket néz. Megcsap az éjszaka hűvössége, orromat végre nem a bent rekedt levegő tölti meg, hanem bőrének és parfümjének finom elegye, a tiszta, oxigéndús, hűvös Sydney-i éjszaka. Az ajtónálló azért a biztonság kedvéért még egyszer utánam néz, de mikor meglátja, hogy lassan leguggolok, és talpára állítom a lányt háttal a falnak, már csak mosolyog egyet, és magunkra hagy a néptelen, csendes utcán. Csillag milliárdok ragyognak odafent az égen. Egy autó nagy sebességgel húz el az úton, hangos dübörgéssel szól belőle a zene. Ha Olivia időközben nem szaladt világgá, akkor pedig leveszem magamról az ingemet, és a kezébe nyomom.
- Ezt vedd fel. - parancsolok rá, ellentmondást nem tűrő hangon. Ha kell, én öltöztetem fel, de azért azt nem hagyom, hogy megfázzon, amíg idekint vagyunk. Én elvagyok ebben a pólóban, de ő törékeny és gyönyörű, és féltem. A francba is, miért féltem? Nem szabadna. Nem szabadna itt lennem. Rá pillantok, végignézek rajta, és elfog a vágy. Megint. Újult erővel kezdek neki én is a mondandómnak.
- Na, akkor...Tisztázzuk akkor csak le, de gyorsan, Olivia, mert...a francba is, elég volt. - kezdek bele dühödten, és megállok vele szemben. - Mondd, mégis mi a fenéből gondoltad azt, hogy nem vagy nekem elég jó? Miből gondolod, hogy szórakozok veled? Szerinted képes lennék játszani veled? Hogy juthat eszedbe ilyesmi? Tudod mit éreztem, amikor a nővérszobában voltunk? Hogy meghalok azért, hogy az enyém lehess. Hogy az ördögnek eladnám a lelkem egy csókodért. De nem lehetett. Nem azért, mert te nem vagy elég jó. épp ellenkezőleg. Túl jó vagy hozzám képest. Túl jó vagy, és jobbat érdemelsz nálam. Többet, jobbat, nem egy roncsot. Miért akarnál egy roncsot, ha tiéd lehet minden, ami egész és szép, és erős és fiatal? Nem érted, hogy én... én....- hadarom, aztán elfogy a türelmem, eszembe jut annak az éjszakának az emléke, és bódult elmémben újra felvillannak a képek, szívemben, testemben felerősödnek az elnyomott érzések. Elpattan a húr, ami még visszatartott attól, hogy fizikai kontaktusba lépjek vele. Ha még ott van, elé lépek, és a falhoz szorítom, olyan közel simulva hozzá, amennyire csak tudom, hogy nem okozok még sérülést neki. Ha engedi, tarkójánál hajába túrom ujjaimat, és lehajolva olyan közel hajolok arcához, hogy mélyen csokoládészín íriszeibe nézhessek. Tekintetem táncot jár, amíg fogva tartom pillantását, hogy aztán szemügyre vegyem fitos kis orrát, bársonyos arcának hamvas bőrét, homlokának ívét, szájának csábító szirmait.
- Hát még mindig nem érted? - suttogom neki, és kétségbeesetten gondolkozok, hogyan kéne elmondanom? Elmémet elbódítja az alkohol, az indulat, a harag, a kétségbeesett vágyakozás iránta, az érintése, a szíve utáni sóvárgás. - Nem értesz semmit...- halk hangom csak fájdalommal telt morranás az éjszakai csendben, a hangszigetelt ajtók mögül kiszűrődő tompa zsivajban, és egy hajszál választ el attól, hogy lázas szerelmemet ajkaira suttogjam, s addig csókoljam, míg meg nem fulladok. Nem ért semmit. Nem tudja, hogy mennyire rosszul ítéli meg a helyzetet. Nem tudja, hogy mennyire vágyom rá. Nem tudja, hogy nem benne van a hiba. Hanem bennem. Én vagyok abban a gépezetben a hibás elem. Én vagyok az a lehangolódott, hamisan csengő zongora, aki csak vágyakozva gondol arra a sarokban porosodva, hogy valaha waltzert játszottak rajta. Az én szívem nem egész, és nem vagyok rá méltó, hogy egyetlen percet is azzal töltsön, hogy a hülyeségeimet hallgatja, hogy velem foglakozik. Többet érdemel ennél. El akarok távolodni tőle. De nem megy. Fogva tart a pillantása. Fogva a hajának tincsei az ujjaim között. A szájának csábító íve, szempilláinak rebbenése, lélegzetének szaggatott áramlása, szívének vad, zabolázatlan vágtája. A hozzá fűződő ezernyi édesen-keserű emlék, a viták, a nevetések, a sikerek és a bukások, amiken átkísért az évek során. Fájdalom járja át a mellkasomat, ahogy az a bilincs, amit eddig rajta tartottam, végérvényesen elpattan, szabadjára engedve mindent, amit eddig lakat alatt tartott. A vágyakozás megrészegít. Istenemre, ha pokolra jutok is, ezért az érzésért itt és most meghalnék újra és újra. Mert ezt érzem, és most végre be kell, hogy valljam magamnak. Innen már nincs vissza. Ez az út, a pokolba visz.

A táncoló, alkoholmámorban úszó, magáról csak félig tudó népség közt nem is vagyok kirívó eset. Én sem vagyok biztos önnön tudatom épségében, érzéseim helyességében, ítélőképességemben. A szívem húrjain egyszerre szól az elfojtott szerelem, a fellobbanó düh és a keserű csalódottság melódiája, ahogy Oliviával szemtől szembe állok. Nem is tudom, melyik az az érzés, amelyik a legerősebben munkál bennem, de abban biztos vagyok, hogy Cupido alaposan kibabrált velem. Victoria után azt hittem, soha többé nem fogok már gyengéd érzelmeket táplálni senki iránt. Megfogadtam, hogy sosem hagyom el az emlékét, sosem adom a szívem más nőnek. És most tessék. Itt állok teljesen megbénulva egy aprócska, karcsú, gyönyörű Vénuszi teremtés előtt, ingatag lábakon álló tündérem pedig fejemre olvassa csalódott utálatát, a sok-sok hibát, amit elkövettem ellene. Az egyetlen ami ellen szót emelek, csak az, hogy azt hiszi, nekem nem elég jó. Pedig nem így van, nagyon rosszul látja. Ha józanabb lennék, odacibálnám Maya és Shane elé. Shane türelmes tud lenni, Maya pedig nagyon jól ismer, talán ők el tudnák mondani, amire én azt hiszem képtelen vagyok. De sem értelmes gondolatom nincs, sem pedig józanságom, ennyi alkohol után, és az ő közelségében. Dühös kérdésemre azonban még dühösebben csattan vissza. Tudom, hogy igaza van. Keményebben bántam vele, mint bármelyik rezidensemmel. Soha annyira szigorú elbírálásban nem részesítettem rezidensem, mint őt. Mióta csak tanítanom kell, Ő az első és egyetlen, akit el tudok képzelni felelős gyereksebészként a későbbiekben. Szereti a betegeket, ők is szeretik őt, alapos, megfontolt. De sokat kell még tanulnia. Sokat kellett formálnom rajta, és nem csak orvosként, hanem emberként. Persze nem akarom megváltoztatni. csak finomítani rajta, ott, ahol úgy gondolom, hogy kell. Hogy kemény legyen ott, ahol annak kell lennie, és legyen érzékeny, amikor annak kell lenni. Ne váljon robottá, de nem szabad, hogy elragadják az érzései. Olivia nagyon intuitív alkat, és alapvetően ez a gyerekek mellett nagyon jó dolog, mert megérzik.
De ezt most, amikor fejemre olvassa, nem mondhatom meg neki, mert akkor tudatosan fog odafigyelni erre, és az sem jó, mert robottá, gépezetté válhat tőle. Nem mondhatom el a tanítási módszereim lényegét, mert akkor nem fog rátalálni a sajátjára. Van, akinek a pozitív megerősítés, a pátyolgatás jön be. Én nem tudnék így tanítani. Nem simogatom valaki lelkét, csak azért, hogy aztán azt képzelje, mindent megtehet, átléphet rajtam. Sok ilyen szakorvost láttam. Mind megmaradt szakorvosnak. Mert nem alkalmasak arra, hogy szigorúak legyenek. Egyszerűen nem vezető alkatok. Én sem a két szép szememért vagyok ott, ahol vagyok. Kőkeményen felküzdöttem magam a ranglétrán. Oliviának is meg kell harcolnia a maga érdekeiért, a betegeiért, mindenért, amit akar. Nem adják a kezébe. Én pedig segíteni szeretnék neki ebben. De olyan nehéz, mikor lassan, apránként, észrevétlenül vált fontossá számomra, zártam a szívembe a mosolyát, a hajának az illatát, a szeme ragyogását.
Még ezt a furcsa, zavaros, harcias oldalát is élvezettel lesném. Ha épp nem engem támadna. A szavai nem fájnak. Inkább csak nehézzé teszik amúgy sem patyolat lelkiismeretem, és a félreértés miatt dühössé válok magam iránt, a helyzetünk iránt. Lelkiismeret furdalás gyötör, az új szerelem, ami Liv felé húz és az eskü, ami viszatart. Úgy érzem összecsapnak a fejem felett a hullámok. Zavart vagyok, és mérges, és közben kétségbeesetten vágyom megérinteni. Egyre az jár a fejemben, mennyire gyönyörű, és mennyire féltékeny vagyok mindenkire aki ránéz. Egy bizonyos mennyiségű alkohol után előfordulhat az efféle elmebaj, hogy el akarok vele rohanni hogy megtartsam magamnak. Ez még nem kezelendő. Azt hiszem. De nem agyalok ezen. Helyette inkább egy hirtelen ötlettől vezérelve a vállamra kapom a törékeny kis hableányomat, és mint egy zsák lisztet, kicipelem a hangos és zűrzavaros helyiségből. Zavartak a fények, a hangok, a sóvár tekintetek. Zavart, hogy Shane magamra hagyott. Zavart az is, hogy Maya nem eredt utánam, hogy megmentsen. Mikor tudják mennyire esetlen tudok lenni a kórházon kívül. Főleg, ha Oliviáról van szó. Mintha ő lenne a kriptonitom. Ha legközelebb Leo farmjára megyek, talán kivesézem vele ezt a témát. Akinek Van Helsing nevű vérszomjas lova van, az biztos tud erről is valami okosat mondani, nem?
Kifelé menet megküzdök a vággyal, hogy minden pasast, aki Oliviát méregeti leharakirizzek, pedig erős bennem a késztetés, hogy átmenjek részeges karatemesterbe, pedig karatézni sem tudok. Az ajtónál még szájkaratéban padlóra küldöm a két méteres ajtónállót, hogy kijutva végre oxigénhez, és legalább használható gondolatokhoz jusson az agyam. Oliviát a falhoz cipelem, és óvatosan leteszem, majd széles hátamról letépve az inget a kezébe nyomom. Nem ellenkezik, csak belebújik az ingembe, összehúzza maga előtt, úgy pislog fel rám, én pedig elolvadok, mennyire gyönyörű most is. Bevillan egy kép: a hálószobámról. És az ajtóban támaszkodó, csak az ingemet viselő Oliviáról...
A gondolatok fékezhetetlen forgószélként csapongnak a fejemben, és nem tudok tisztán gondolkozni. Annyi minden van, amit elmondanék, de nem  mondhatok, és elmondhatnék, de nem tudom, képes vagyok-e rá...Az indulatok végül számonkérésszerűen törnek utat. Kérdésre kérdést halmozok, tudván, hogy úgysem kapok majd rá választ. Ugyan, ki tudna ezekre válaszolni? Ha jól belegondolok, azt hiszem inkább jobb is, ha nem válaszol.
A sötét kis sikátor félhomályában végül nem bírok tovább távol maradni tőle. Törékeny testét szenvedéllyel szorítom a falhoz, vigyázva túrom ujjaimat a hajának sűrű erdejébe. Nem ért semmit belőlem, mert nem mondok neki soha semmit. Hisz hogy terhelhetném azzal, amit magam mögött hagytam Seattleben. Csókolni akarom, először, végtelenül. Ajkai úgy hívogatnak, mintha szirének éneke csábítana a csábosra rúzsozott szirmokra. Mielőtt léphetnék azonban kicsiny tenyerek feszülnek hevesen dobbanó szívemet rejtő mellizmaimat fedő bőrömre, bordáim szaporán emelkedő ketrecét gyengéd erőszakkal tolja el magától a nő, akiért - idejét sem tudom mióta, de -, szívem dobban. Eltol magától, hogy most én következzek a kiosztásban. Az iménti szavaim után nem tudom mire számítok. Nem tudom akarom-e hallani. Hisz meg akartam csókolni. Talán nem érezte? Nem vagyok biztos, hogy a testbeszédem eléggé tükrözni tudja-e a bennem dúló érzelmi bikaviadalt. Olivia beszélni kezd, én pedig ellenkezni akarok. Ordítani, hogy ez nem igaz! Kikérni magamnak az igazságtalan bánásmódot, a gyalázatos félreismerést, félreértelmezést. De hallgatok. Mint a bűnös lélek a végítélet napján. Csak hallgatok. Mert minden szava igaz. Nem engedem magamhoz, csak gyenge pillanataimban, és azt utána százszorosan torlom meg. Ezt a játékot játsszuk. Ezt játszottuk mindig is. Észrevétlen így lettünk egymás hálójában rabok? Lesütöm a szemem ahogy hátat fordítva nekem távolodni kezd. Látom, hogy gyötrődik. A hátam a hideg falnak vetve megrogynak a térdeim. Némán hallgatok. Nem tudok felelni. Mit vár tőlem? Mit akar? Bocsánatkérést? Vezeklést? Könyörgést? Nem tudok adni. Akkor sem, ha megérdemelné. Mikor azt mondja azonban, hogy én kellek ahhoz, hogy jól érezze magát, meglepetten nézek rá.
-Én...Én kellek? - suttogok magam elé rekedten, alig hallhatóan, s pislogok rá, homlokomon a ráncok mély árkokat vetnek. Szívem új ütemre kezd el dobbanni. Mi a fene történik most ezekben a percekben? Livre nézek. De nem szakítom félbe, Csak hagyom, hogy beszéljen. Félek, ha megszólalnék, elillanna a pillanat. Az a megfoghatatlan valami, ami itt lebeg a fejünk felett. A következő mondatára azonban felkapom a fejem.
- Micsoda? Te el akartál menni? - kérdezem ijedten, és állam megfeszül, ahogy válaszára várva idegesen szorítom össze állkapcsom. A felismeréstől és a bűntudat egy új érzésétől elfordulva magam előtt a betont bámulom. - Annyira bántottalak, hogy el akartál menni....- morgom magam elé, mintha most először tudatosulna bennem, mennyi mindent tettem, majd újra ránézek. - De...mégsem mentél. Maradtál. Maradtál...miattam?
Nem tudom eldönteni, hogy most miattam maradt, a program miatt, vagy csak nem akarta feladni a harcot velem. Hisz tudja jól milyen véleménnyel vagyok azokról, akik feladják a St.Claireben a rezidensi programban való részvételt. Csak remélni tudom, valamilyen oknál fogva, hogy miattam, csak egy hajszálnyit is, de miattam nem akart elmenni. Hiszen ma annyi mindent elmondott. Ha tudtam volna, hogy lenne esélyem...Mekkora hülye voltam!
Csak hallgatom kifakadását, próbálom értelmezni a szavait. Nehéz rá választ kreálni. Mikor elém lép és keze arcomra simul, lehunyom a szemem, majd úgy pislogok a könnybe lábadt szemekbe. Olyan sokszor sirattam meg, aláztam a porig, kínoztam. Mégis, most mintha egyszerre fájna minden tettem. Kezem karcsú derekára siklik, közelebb vonom magamhoz. Mondanom kéne valami vigasztalót. Hogy nem látta rosszul, nem ő értette félre, csak...én nem vagyok jó ebben.
- Olivia...- suttogom, és keserű félmosollyal morzsolok el egy sós könnycseppet a szeme sarkából. - Hidd el, nem te vagy ebben a hibás. Te tökéletes vagy és gyönyörű és csodálatos és nélküled nem tudnék létezni sem. De ezt...ez nem egy kapu, amit becsukok magam mögött, és többé nem nézek vissza. Bárcsak ilyen könnyen menne. - sóhajtok, majd közel hajolva, ha engedi, arcára, szája szegletébe gyengéd csókot lehelek. Hogy mondjam el neki, hogy majdnem megnősültem, és tulajdonképpen eltemettem a gyerekem, most pedig azért van bűntudatom, mert beleszerettem, és úgy érzem megcsalom őket? Lehet ezt finoman tálalni? Meg tudná érteni valaha, mi zajlik le bennem ezekben a percekben is? Megértené a bűntudatot, hogy Olivia fénye, az iránta érzett szerelem elhalványítja Victoria emlékét? Hogy nekem ezzel mennyire nehéz megküzdenem? Mégis, a bűntudatnál jelenleg erősebb a vágy és az alkohol görcsoldó hatása.
- Azt mondod, én kellek neked? Nem a szakorvos, nem a sztársebész, hanem én, Jamie? - kérdezem, majd mélyen a szemébe nézek, és elkomorodok. - Még ne hozz végleges döntést, Olivia. Azt mondod, közel akarsz kerülni, és meg akarsz ismerni. De nem biztos, hogy az, akit most ismersz, az akkor is kelleni fog, ha megismered a múltját. Nem ismersz, de igazad van abban, hogy erre nem adtam esélyt neked, ez pedig nem volt szép tőlem. Szóval...azt hiszem....talán kezdenünk kéne ezzel valamit.
Hirtelen eszembe villan egy ötlet. Nem tudom mit teszek, de mielőtt még meggondolhatnám magam, kibököm.
- Meg akarsz ismerni? Tudod mit? Én is szeretnélek megismerni téged. Mit szólnál...- kezdem, aztán meggondolom magam, és felegyenesedek. - Mit szólnál egy randihoz? - kérdezem félszegen, de kicsit kezdek fellelkesülni. Hiszen nem ismerjük egymást. Én őt akarom. Már tudom. Talán tényleg kellene adni a dolognak egy esélyt. - Tudom...tudom, hogy eddig nem voltam túl kedves és lovagias, nem adtam neked...nekünk esélyt. De talán ha tudatosan elkezdenénk valamerre haladni, csak lépésenként? Lesz hamarosan egy jótékonysági bál. Esetleg...esetleg megtisztelnél vele, hogy elkísérsz és a vendégem leszel? Persze minden kényszer nélkül, csak...ismerkedés. Csak egy randi egy bálon. V...velem. Mit szólsz? - kérdezem, és izgatottan nézek rá. Nem tiszta a fejem, de abban biztos vagyok, hogy ha ezt most lezáratlanul hagyjuk, talán...talán ennyi volt. Ezt pedig nem akarom.  Én őt akarom. Félek tőle, hogy már elkéstem. Félek, hogy nem fogja jól fogadni a múltam részleteit. Félek tőle, hogy óriási hibát követek el, és ezzel el fogom veszíteni. De kockázatot kell vállalnom, mert érzem, talán ez az utolsó esélyem. Hisz bevallotta. El akart menni...