Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Liv & Jamie - Are you...drunk?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 09, 2015 9:15 pm Keletkezett az írás



Love you or leave you
I'm still in pain
And I will…
Love you or leave you... alone

Can't leave you alone.... 

Egy este. Egy hosszú nap vége. Egy bár, ahol eddig még sosem jártam. Asztalok körül ücsörgő jókedvű társaságok az alkoholgőzös füsttengerben, a bárpultnál minden széken egy széles, vagy formásan nőies hát látható, szemben a magas, világított üvegpolccal, amin ott sorakoznak az elmét elbódító csodafegyverek, az alkoholos italok színes kavalkádja. Kicsivel arrébb, egy alacsony, mikrofonokkal és hangszerekkel megpakolt emelvényen, ami a világot jelentő deszkákat hívatott helyettesíteni, egy banda játszik, élükön egyik szakorvostársammal, a konkurens kórház egyik neves szakorvosával. Mason és én régóta ismerjük egymást, s bár én mindig elismertem az ő szaktudását, azért a javamra írható néhány évnyi szakmai tapasztalat, na és persze a sokkal több kitartó munka miatt, gyakran fordul hozzám segítségért, ha munkája során elakad valamiben. Cserébe néhány évig tanított gitározni, amit mindig az orrom alá dörgöl, de én nem bánom, jókat szoktunk otthon a nappalimban, vagy nála, vagy bárhol...szóval jókat szoktunk néha zenélni. Élvezettel hallgatom a dallamokat, amit gyakorlott ujjai a gitárhúrokra húznak, a dob ütemes pergését, a húrok zendülését, s magamba fordulva elmélyülök a gondolat nélküli lét, a tudattalan álmodozás ábrándhabjai közt. Ajkamon kifürkészhetetlen mosoly feszül, fejem alig észrevehetően, de ütemesen jár. A színpad előtt fiatal lányok gazella teste vonaglik a zene ritmusára, ügyesen, kihívón, vagy félszegen téblábolva, s köröttük, közöttük akár a vadászó párducok, tejfelesszájú, kéjtől izzó tekintetű suhancok isszák a látványukat. Arcukon fénylik az alkohol, a gondtalanság és az amfetamin pírja, ahogy ugrálva, táncolva pörögnek a dallamra és az ütemre, átadva magukat a fülön, a dobhártyán keresztül érkező orgazmusnak, amit csak a zene, az igazán jó zene képes adni. Ajkaimhoz emelem az előttem álló, fakóvá suvickolt whiskey-s pohár bordázott üvegtestét, s lusta, émelyítő kortyot iszok a benne ragyogó sötétkaramell színű italból. Számban tartom, míg nyálkahártyámon át elég adagnyi elmét elbódító, érzékeket megkavaró, gátakat leromboló toxin felszívódik, s szám hőjétől felmelegszik, majd a torkomat maró érzéssel betöltő nyeléssel leküldöm a többi, ma este elfogyasztott tetemes mennyiségű testvére vagy legalábbis rokona után.
Mellettem az asztal körül még pár orvos kollégám ül, jókedvüknek semmi nem szabhat határt. Az öcsém úgy félórája lépett le valami csajjal, Maya már igencsak kapatosan Shane vállára hajtja a fejét, úgy kacag, csilingelő nevetése túlharsogja a zenekar munkásságának eredményét, miközben állán madárfészket hordozó cimborám röhögve meséli legutóbbi ágytornájának pikáns részleteit, úgy, ahogy azt csak Shane Morgan tudja előadni. Hihetetlen ez a pasi, komolyan. Vidáman nevetek velük én is.
Szegény lányt el tudom képzelni, mit szólt, mikor az éjszaka közepén végigkergette Batman a házon, és a végén addig kellett a lépcsőkorlátra tekeredve lógnia, amíg Shane magához nem tért, és magához nem hívta a lelkes házőrzőt.
- Azért, remélem utána megvolt egy maratoni menet a reggeli műszak előtt, Morgan. - röhög a másik oldalán Dr. Jayce Levine, a konkurens kórház másik oszlopos tagja, a nőgyógyászati és szülészeti osztály vezetője. Magas, hirtelenszőke férfi, acélkék szemekkel és acélos izomzattal. Nagy nőcsábász, és lelkes gátfutó, és igen tehetséges vezető. Nagyjából egyidősek vagyunk, ha jól emlékszem, talán egy évvel idősebb nálam. Jófej srác, de örök agglegény. Mellette két másik női kollégája ül, a latinos szépségű Eva Morales, aki ha jól emlékszem traumatológus, és mellette egy barna hajó és zöld szemű nő, Jessie Cortez, szintén onkológus. Mind jókedvűen röhögnek a sztorin, és Levine beszólásán, de láthatóan igencsak kíváncsian pislognak, vajon Morgan mit lépett ezek után. De cimborám nagyon jól ért ahhoz, hogy a lehető legtöbbet hozza ki egy szituációból, így csak sejtelmesen vállat von, és lesüti szemeit, miközben teli szájjal vigyorog. Na, ekkor tör ki igazán a röhögés, mindenki levágja, hogy bizony, az adott hölgyemény amint az egyik rúdról lemászott, máris kapott egy másikat, amin nagyobb élvezettel tekereghetett.
Mosolyogva pillantok végig a derűs társaságon, amikor pedig véget ér a szám, amit Masonék előadtak, hangosan fütyülve és éljenezve tapsolni kezdek, versenyre kelve legjobb barátaimmal, és kedves távoli kollégáimmal. Egyetemlegesen egyetértünk, Mason és a bandája zseniálisak, nem hiába hívják őket fellépni rendszeresen. Persze nem nagy sztárok ők, de azért mégis...
- Köszönjük szépen, szuperek vagytok srácok. Örülünk, hogy ilyen szép számmal gyűltünk ma itt össze, igazán nagyszerű érzés zenélni nektek. Most pedig szeretném nektek bemutatni egyik nagyon kedves barátomat, akivel annak idején volt egy egyezségünk... - kezd bele az ujjongás csillapodásával a beszédébe Mason, és csillogó szemmel tekint végig a közönségen. Mi is elhallgatunk, isszuk a szavait. Mayára és Shanere pillantok, cimbimmel összeakad a tekintetünk, majd egyszerre a közünkre fogott szépséges, aprócska női csodára pillantunk. A gondolatunk egy, Shane pedig a pillantásával jelzi, majd ő hazaviszi a már félálomban mosolygó aprócska kis tornádót, aki ragasztóként fog össze hármunkat, a Muskétásokat. Míg Mason beszél, valami régi egyezségről, meg fogadásról, meg eladási számról, vagy miről, az én gondolataim messzire kalandoznak, ahogy barátaimra pillantok, és újabb kortyot iszok a whiskeymből, még a világ zajai sem érnek el hozzám. Tudnám őket ennél jobban szeretni? Lehet még emelni ezt a szintet, ahogy ezt a két őrült, hibbant, néha trágár, néha veszélyesen idióta, de csupa szeretettel és titokkal megtöltött, plüssel és bársonnyal bevont szívű garázda bajkeverőt lehet? Nem, azt hiszem nem, nem tudnám. Mert amit irántuk érzek, az már több, mint szeretet. Az már vérkötelék, szerződés, házasság, fel nem bontható örök fogadalom. A szívembe férkőztek, feltörték a burkolatot akkor, amikor már azt hittem, soha többé nem leszek képes érezni. Csak nézem őket, mosolygok és nagyon, nagyon szeretek. Szívemben pedig megint újjá éled egy másik érzés, ami már nem nekik szól, de épp oly erős, épp annyira intenzív, csak ebbe a gyönyörrel és vággyal teli érzésbe belekeveredik a fájdalom, a tehetetlenség kínja is, mert amit akarok, az sosem lehet az enyém. Elnézném még őket napestig,az alkohol már módosított annyira a tudatomon, hogy percek választanak el egy nagy ölelgetéses szeretetkitöréstől, amikor egyszerre csak őrült nevetésben törnek ki, és elkezdenek tapsolni, majd arra leszek figyelmes, hogy mindenki rám néz.
-...kérjük, biztassátok őt egy kis tapssal. Gyerünk, gyerünk, Jamie, ne kéresd magad. - jut el a tudatomig, mire lassan felfogom, hogy ez nekem szól, méghozzá a színpadról. Shane és Maya röhögve, együttes erővel tolnak ki a székről majd folytatják a tuszkolásomat a színpad felé, a tömeg pedig lelkesen tapsol hozzá. Csak ekkor tudatosul, mire is készül Mason. A franc essen bele, tudtam, hogy ezt nem fogom elkerülni.
- Szóval, ott tartottam, hogy annak idején volt egy fogadásunk, vagyis inkább ígéretnek mondanám. Szóval volt egy ilyen izénk Jamievel, ami arról szólt, hogy ha elérem a rádiók lejátszási listáján valamelyik dalommal az első helyezést, akkor kötélnek áll, és hajlandó lesz egyszer egy közös éneklésre valamelyik koncertemen, ő pedig nem ellenkezik. Elő kell adnia velem egy dalt. Most pedig itt van az idő, hogy behajtsam a jussom...tapsoljátok meg kérlek, a színpadon, Jamie A Kivégzőőőőő Woodwaaaard! -beszél a mikrofonba jókedvűen, mire én fülig vörösödök, és lassan az odakészített székhez sétálok, ami mellett ott hever a gitárom. A gitárom. Ami a nappalimban kéne, hogy legyen? De akkor ho....Visszafordulok az asztalhoz, aminél Maya már jól láthatóan nagyon is jól tudja, hogy lebukott, mert fütyörészve pislog, ártatlanul, hatalmasra nyitott szemekkel a plafonra. A fenének kellett ezeknek kulcsot adnom a házhoz? Mindig is tudtam, hogy Maya nagy csempész, olyan óvatosan tud osonni, hogy biztos jövője van a műkincstolvajlásban, ha egyszer elunná az urológiát, de ez...na, majd még számolunk, csillagom. De nem tehetek mást, muszáj vagyok leülni, mert Masonből nem akarok bolondot csinálni, ráadásul...a francba, most tényleg énekelnem kell? Nem vagyok én ehhez túl részeg? Vagy épp nem eléggé részeg? Kéne még egy whiskey.
- Szóval, kedves Jamie. A következő dal...- kezdi Mason, mire Maya bekiabál.
- Hajrá Jamie, te vagy a legjobb!!!!!!!
Többen megtapsolják, javarészt pasik, devan pár lelkes női egyed is. Csak fülig vörösödve várom a kivégzésem. Bakker,mibe keveredtem már megint? Ezt holnap nagyon meg fogom bánni.
Mason felé int mosolyogva. - Az bizony, szépségem. Szóval, ezt a dalt, még sehol nem adtuk elő, de nagyban részt vettél az alkotási munkálatokban. Kinek címeznéd? - kérdezi, mire Shane beordít.
- Halljuk! Kinek szól a dal, Jamie?
A föld alá süllyednék legszívesebben, nem hiszem el,hogy Mason képes ilyen mocskos módon elbánni velem, mikor tudja, hogy a kórházon kívül nagyon esetlen tudok lenni, Shane meg szemét módon még rá is kontráz. Zavaromban vigyorogva a tenyerembe temetem az arcom. Az emberek mind engem,minket néznek,a hangulat emelkedett, és én...mit feleljek? Az igazat? Shane felé pillantok.
- Neked, drágám. Az eljegyzésünkre szántam. - dörmögök bele aztán a mikrofonba, mire általános röhögéshullám robog végig a helyiségen, élen természetesen Maya és Shane, meg persze a mellettük ülők. Mason is jót röhög, bár ő tudja az igazságot. Vagyis egy részét.
- A dal egy lehetetlen helyzetről szól, és egy számomra nagyon különleges személy ihlette. Aki nem, Shane, nem te vagy.
- Akkor én! Én úgyis szebb vagyok! - sikít bele Maya, mire csak rákacsintok, és elvigyorodom magam. Hát lehet őket nem imádni?
- Oké, akkor látom, nem szedünk ki belőled többet. Csak a dalt, hallgassátok szeretettel, Dr. James Dylan Woodward, a St. Claire Hospital gyermekosztályának főorvosa közreműködésével a következő dalt, amit a segítségével is alkottunk meg. Jöjjön a dal, a címe, Love you or leave you. - mosolyog a mikrofonba Mason, majd még pár másodperc, amíg a gitáromat a kezembe fogom,és megkeresem a megfelelő fogást, és már kezdjük is.
A teremben csend lesz, s én eleinte kicsit remegek, zavarban vagyok, de dal hamarosan átjárja a szívem, és már csak arra tudok gondolni, akire akkor is gondoltam, amikor a sorokat papírra vetettem. Ajkaimra félszeg mosoly kúszik, míg éneklek, kissé reszelős, kicsit esetlen hangon, de tiszta szívből, a nőnek, aki iránt az érzéseim többre mutatnak, mint amire lehetne, akire nem gondolhatnék így, de aki iránt már akkor többet éreztem, amikor még a fa alatt egy idegen lánynak öntöttem ki a szívem, s akivel ez a kapcsolat sosem teljesedhet ki, mert egyszerűen lehetetlenség, amire vágyom. Mégis, valahol legbelül mindig, létem minden percében csak egy jelre várok, hogy azt mondja, nem gyűlöl, és még, ha oly lehetetlennek is tűnik a vágyakozás, legalább esélyt ad arra, hogy megmutassam azt az oldalam, amit oly sok éven át sikerült elfojtanom. Hogy amit el akartam érni, azt nem sikerült, nem romboltam le minden falat azzal, hogy teljesen kizsigereltem, össze-vissza zavartam, hol kedves voltam vele, a következő percben pedig ordítottam. Hogy még nem halt meg a remény...Részeg vagyok. Énekelek egy színpadon. És azt hiszem, szeretem azt a nőt.
S míg éneklek, a fejemben egy mondat zakatol: Olivia, ez a dal neked szól.

A zene


made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Szept. 11, 2015 8:30 pm Keletkezett az írás





-Figyelj, mert te jössz! – Visítom Brenda fülébe, aki mellettem ül, így attól tartok, holnap mehet a második emeltre hallás vizsgálatra. Alkohol mámoros esténk elején tartunk, én pedig már most be vagyok rúgva. Nem csiccsentve, mint a rendes lányok. Neem, én rendesen odatettem magam. Nem emlékszem, mikor éreztem magam ennyire felszabadultnak és gondtalannak. Az idegennel eltöltött néhány órácska után a lelkem könnyebb lett, már nem húzza mázsás súly.
Kívülről tudom a dalt, aminek szövegére iszunk. Ha meghallod a neved, nincs más dolgod, mint lehúzz egy nagy adag vodkát. Ujjaim görcsösen markolják a poharat, hisz nem kell sok és én jövök. A szám majdnem körbeér a fejemen, ahogy fejemet Brenda vállára hajtom. Kótyagos pillantással nézek körbe a szobában és észreveszem, hogy Margie a szomszéd srác ölében vonaglik a zene ütemére. Kipattannak résnyire szűkült szemeim és nézem, ahogy elmerülnek egymásban.
Gyengéd érintés hoz libabőrt nyakamra. Jerome, a francia srác mosolyog rám égkék szemeivel. Ujjai elsöprik hajamat nyakam hajlatából, hogy ajkai nyomott hagyjanak puha bőrömön. Elhúzódom tőle, megijeszt a hirtelen tett gesztusa és lehúzom a maradék italom. Felfogja a helyzet furcsaságát és leül a velem szemben üresen álló székre. Nem néz rám, hozzám sem szól és ez így van jól.
-Idő van lányok, miénk az éjszaka! – Margie fejhangon ordít, próbál kimászni a szomszéd srác öléből, de annyira esetlen a mozgása a szesztől, hogy a földre huppan. Röfögve nevet, testét rázza a fület bántó kacaj. Elnevetem magam én is és töltök magamnak egy utolsó pohárkával. Jóval több a kelleténél, mégis sikerül meginnom egy kortyra. Ajkamba harapok, a gyomrom nagyot bucskázik a fanyar íztől. Ha most nem indulunk el, végem… muszáj táncolnom valahol. Ki kell mozognom a rengeteg alkoholt amit megittam, különben holnap nem tudok bemenni dolgozni.
Végignézek a lányokon és elkap egy szentimentális érzés. Könnyek gyűlnek a szemembe. Nem vagyok a társasági élet megtestesítője, kevés barátnőm van, de ők négyen bármit megtennének értem. Brenda a leghangosabb, olasz család, nem kell ragoznom, Margie nimfomán, bár tagadja, Claire katolikus iskolából jött, azóta már elfelejtette, mit ígért Isten színe előtt, Michelle pedig megjárta a poklok poklát, amikor leszokott a drogról. Mind egy helyről jöttünk, úgy ismerem ezeket a lányokat, mint a tenyeremet, igaz az elmúlt időben nem volt időnk egymásra. Mégis minden egyes alkalommal, amikor találkozunk, onnan tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk.
Elmélázva nézem, ahogy Margie egy utolsó csókot lopva a szomszéd ajkairól felkapja blézerét és a karomnál fogva kivonszol a folyosóra. Én vagyok az egyetlen, aki ezen az estén hanyagolta a magassarkút. Sőt, talán az én ruhám a legvisszafogottabb. Margie viszi a prímet az ezüst mini ruhájával, amiből kilátszik mindene. Mosolyogva nézem, ahogy minden egyes lépésnél erősen koncentrál, nehogy leessen, közben pedig ruhája végét combjához szorítva igyekszik megakadályozni, hogy belátást engedjen szentélyébe.
Húsz perces várakozás után végre sikerül taxit fognunk, de nem is kell megemlítenem, kinek a segítségével. Az ezüst ruhás lánynak csupán egyetlen mozdulatot kellett tennie, hogy a taxi csikorgó kerekekkel megálljon mellettünk.
Újabb negyed órás út következett, aminek leteltével kezdett kiszállni belőlem az alkohol. A kedvem zuhanó repülésben esett lefelé, aminek következtében felrémlett előttem James arca. Hiába is tagadnám, hiányzik… minden gondolatom körülötte forog. Mit csinálhat vajon most? Egyedül van, vagy valaki más társaságát élvezi? Vajon ki lehet az a szerencsés nő, akit közel enged magához? A gondolatra, hogy egy idegen nő öleli Őt, összeszorul a szívem. Én vagyok neki a tökéletes nő…
Mire észbe kapok, már a bár bejáratánál tipródok. Brenda sutyorog az ajtóban álló marcona fickóval, majd fülig érő szájjal nyújtja kezét felém. Ujjaimat tenyerébe bújtatom és vigyorogva követem őt a félhomályos folyosón át. Fülemet cirógatja az énekhang, ami bentről szűrődik kifelé. Lehunyom szemem és hagyom, hogy Brenda vezessen. Mire újra kinyitom őket, már egy asztalnál állunk, de körbenézni sincs időm, a pincér ott terem az italokkal. Kérdőn nézek Brendára, aki ajkába harap, majd elvörösödve néz fel a srácra. Szóval ő meg a srác… khm… nem is kérdezek többet, azonnal megiszom, amit elém tettek. Csak ezután járatom körbe tekintetem a helyiségen. Mély megdöbbenésemre először Báthory Erzsébeten akad meg a tekintetem. Arcomra kiül a döbbenet 50 árnyalata. Oldalra billentem fejem és meglátom dr Morgan tarkóját is.
Innen már tudom, hogy a triumvirátus harmadik tagja is itt van. A levegő bent akad a tüdőmben, a szívem ritmusa az ötszörösére gyorsul, nagy eséllyel szívrohamot fogok kapni. Újra fülembe szökik a hang, ami az előbb annyira megtetszett. Várjunk csak egy kicsit? Azt hiszem, hallottam már valahol… A színpad felé sandítok, ajkamba harapva halad szemem a cipőjétől egyre feljebb és elég meglátnom a gitárt pengető csuklóját,már tudom, hogy Ő az. Magamba roskadok, ahogy hallgatom. Fel sem fogom igazán a dal mondanivalóját, az alkohol elködösíti a fejemet, nem tudok tisztán gondolkodni. Alig kapok levegőt, ahogy villámcsapásként ér a felismerés… hát tényleg létezik az a szerencsés nő, aki magáénak tudhatja és azok az aprócska jelek, az a néhány óra ott a nővér szobában, az érintése… mind hiú ábránd volt.
Dühös leszek, amiért hagytam idáig elmenni a dolgokat, amiért engedtem az érzéseimnek. Gyűlölöm az idegent, aki tápláltam érzéseim lángját, ahelyett, hogy eloltotta volna. Gyűlölöm, hogy hittem neki és gyűlölöm magam, amiért beleszerettem. Mert így van…
Átverekedem magam a tömegem, a dühöm erősebb, zakatol az ereimben. Megállok a színpadtól kellő távolságban és csak figyelem… lehunyom a szemem és elmerülök hangjának tengerében. Nem küzdök azért, hogy levegőt vegyek. Nélküle nem akarok


made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 16, 2015 1:02 pm Keletkezett az írás



Love you or leave you
I'm still in pain
And I will…
Love you or leave you... alone

Can't leave you alone....

Zavarban vagyok, és azt hiszem egy kicsit részegségben is. Vagy nagyon. Ebben nem egészen vagyok biztos, de abban igen, hogy most nagyon zavarban vagyok. Arcom kipirulva, szívem üteme vágtává gyorsult már, légzésem is szaporább, ahogy a színpadon ülve a gitáromat szorítom. Izgatott vagyok, kicsit félek, és tudom, hogy nincs menekvés. Pedig hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy szerepeljek. Hozzá ahhoz, hogy tekintetek sokasága figyelje minden mozdulatomat, hisz oktató vagyok, tanár, mentor. Ennél sokkal nehezebb, frusztrálóbb helyzetekben is egy egész seregnyi ember figyeli a mozdulataimat, vár tőlem olykor akár csodát is, a műtőben, a vizsgálóban, a traumatológián, ahogy aggódó szülők is várakozva arra, hogy megtegyem, amire más nem képes, vagy nem úgy, ahogy én. De ez most más. Ott a tudásom akarják. Az agyam. Az elraktározott hatalmat, amely kiemelkedővé tett a többi pályázó orvos közül. A rengeteg áldozatot akarják, amiket életem során hoztam, hogy a legjobbnak mondhassam magam. Itt pedig nem. Itt nem Dr. Woodwardot akarják. Nem az orvost. Nem az életmentőt, nem a sebészt, nem is a kegyetlen, szívtelen zsarnokot. Nem a Kivégzőt. Itt engem akarnak. Jamiet. A szívem. A lelkem. Amit ebbe a dalba öltem. A ritkán kimutatott, ügyesen álarc mögé bújtatott érzéseim akarják látni, azt az alig érezhető fátyolt, ami óarany fényével akkor ragyogott rám, amikor arra a személyre gondoltam, amikor ezek a sorok, amelyek elhagyják ajkaimat és sajgó szívemet, papírra vésődtek. Az érzést, amikor Masonnel leültünk, és hangjegyről hangjegyre haladva, a görbe violinkulcs mögé, lassan felrajzoltuk a dallam vonalát az ötvonalas papírra, hogy aztán sok órányi pengetés, éneklés, finomítás után megszülessen ez a kis három perc negyven hat másodperces muzsika, amely elmondja azt, amit én képtelen vagyok tiszta fejjel szavakba önteni. Hogy bármennyire küzdök magammal, nem vagyok képes ellenállni annak a csokoládészín szempár csábításának, a gesztenye hajzuhatag lágy esésének, a finom, bársonyos bőr puhaságának, sem a napsugárként felragyogó mosolynak, amely néha annyira kell egy-egy rohadt napon, mint fulldoklónak a levegő. Hogy nem tudok nem gondolni rá, nem aggódni érte, nem rajta törni a fejem, nem tudok nem kiemelkedően többet foglalkozni vele, nem tudok nem vágyni utána. Hogy amióta először léptem át azt a bizonyos határvonalat, rezidens és szakorvos között, azóta nincs már maradásom. Olyanná lettem, akár az önszántából elmegyógyintézetbe vonult őrült, egy magánzárkában. Csak járkálok fel s alá a rácsok előtt, és kitörni vágyom, pedig tudom, ha egyszer kijutok, már nincs megállás. nagy eséllyel mindent tönkreteszek magam körül, mindenkinek ártani fogok, főleg azoknak, akiket mindennél jobban szeretek, s ha megtudják rólam az igazat, majd elfordulnak tőlem, árulóvá válok a szemükben. Hogy megszakad az az őrült, bolond szívem, mert mindakárhányszor jutok el arra a pontra, hogy nem csinálhatom ezt, nem vágyakozhatok utána, nem akarhatom oly erővel, hogy az már szinte megszállottság, még hevesebben izzik fel bennem a szenvedély, a féltékenység, az érzések értelmezhetetlen, sokszínű kavalkádja, s ezzel egy időben a kegyetlen, mardosó bűntudatom. Hisz egykor ígéretet tettem, amit nem szeghetek meg. Az esküm nem csak attól a naptól lett volna érvényes, hogy Isten színe előtt kimondom azt a szót. A gyűrűt nem csak az ujjamra húztam fel. A szívemre is, amely most bilincsként tart fogva, mert én nem eresztem, újra visszahegesztem a szívem köré épített acéllemezek börtönének zárjára azt a karikát, amely elkötelezettségemet hivatott bizonyítani. S azt, hogy mindezen kettősségek ellenére, azt hiszem, már réges-régen elveszítettem azt a háborút, amit az ellen vívtam, hogy Olivia Bailey Montgomeryt túlságosan a szívembe zárjam. De miért is vágyhatnék rá? hogyan is formálhatnék jogot arra, hogy esélyt kapjak? Hisz a köztünk tátongó szakadék olyan mély, hogy beleszédülök, ha csak rá gondolok is. Nem azért, ami én vagyok, amit én képviselek. nem a státuszom, nem a főorvosi létem, nem az, hogy ő rezidens. Nem azért, mert ÉN felette állok. Hanem épp fogdítva. Ő áll felettem. Hisz én csak egy átlagos fickó vagyok. Egy öregember. De Ő...fiatal és élettel teli. Ő egy csoda! Én selejtes vagyok, megtört, fásult és szürke, tele kegyetlenséggel, türelmetlenséggel, ősi ösztönökkel. Ő pedig kedves, okos, jó lelkű és gyönyörű, maga a napsütés a szürke, ködös téli reggeleken. Gondoskodó, még akkor is, ha épp előző nap gyalultam le a lelkét, tapostam át rajta sáros bakanccsal. Ha megszólal, akár a tavaszi szellő a vadvirágos réten, ahogy átfut a színes virágokkat, döngicsélő méhekkel tarkított mező felett, pillantása, akár a forró, olvasztott csokoládé, amely a legzordabb éjszakákat is meghitté és barátságossá varázsolja. Érintése nyomán minen fájdalomnak vége szakad, mégis, oly erővel képes feltüzelni a vágyat, a szenvedélyt, ha úgy akarja, hogy az ember szinte beleszédül. Hogy merészelhetnék én bármit is kérni? Hogy van bátorságom vágyni rá?
Hiába az alkohol gátakat romboló, feszültségoldó hatása, ujjaim eleinte kissé idegesen táncolnak a gitár húrjain, amit Maya, feltételezem Shane-el karöltve lopott el a tulajdon házamból. Mellettem Mason ül, és nagy átéléssel adja át magát a dalnak, hangja tökéletes pontossággal adja vissza a begyakorolt, egyszerű, mégis, számomra oly sokat jelentő versszakokat. Én kissé visszafogottan indítok, de a végére egész jól belejövök. A közönségnek úgy tűnik tetszik, amennyire a szemembe világító lámpától rálátok a félhomályos tánctérre és az asztalokra, mert eddig senki nem dobált meg sem poharakkal, sem mogyoróval, és még az asztalok is a helyükön vannak.
Azonban nem tart örökké ez sem, s bár a szívemben élénken él minden szava, a hangok lassan elhalnak az ívelt gitártestben, ahogy ujjaim utolsó pengetéssel rezegtetik meg a húrokat, lefogva a záró akkordot.
Alázattal várom az ítéletet, amit a közönségtől kaphatok. Masont nem féltem, hisz ezek az emberek már nem lennének itt, ha nem akarnák hallani őket, és amúgy is piszok jók. De én? Vajon mit váltok ki belőlük? Az utolsó pillanatban, félénken pillantok fel a tömegre. Férfiak, nők állnak, s mikor látom mozdulni a tömeget, azonnal menekülőre fogom. A tapsvihar orkán erejű szélként vág mellbe. A büszkeség, a megkönnyebbülés olyan erőt, energiát ad, amit nem tud más, csak az a fajta elégedettség, amit a jól végzett munka után tudunk magunkénak. A félhomályos helyiségben alázattal meghajolok, ajkaimra lágy, zavart mosoly ül.
- Köszönjük. Hölgyeim, és Uraim, kérem, topsolják meg, James Dylan Woodward dokit, az imént hallott dal íróját és társszerzőjét. - nevet rám a cimborám, én pedig felé mutatok.
- Köszönjük szépen! Hölgyeim, és Uraim, az utánozhatatlan, a fantasztikus Dr. Mason Delgado és zenekara. - dörmögöm a mikrofonba, majd felállok, és amikor Mason is feláll, a közönségtől érkező taps közepette, bordaropogtató, lapockaszaggató ölelésben részesítjük egymást.
Jól esik, hogy nem fújjoltak ki. Jól esik, hogy nem utálták. Büszke vagyok a dalra. Büszke Masonre. De menekülni akarok innen, mert most megint rámtörtek azok az érzelmek, amiket eddig oly ügyesen rejtettem el. A színpadról alig pár másodperc leforgása alatt tűnök el. Mayáék integetnek felém, és mennék is, hisz üdvözítő mosolyuk maga a megnyugvás, a nyugalom, a békesség. Tudom, ha odaérek, számíthatok még pár kedves beszólásra, Maya lelkes dícséretére, Shane meg majd a fejemhez vágja, hogy úgy nyivákolok, akár egy tinilány, de aztán enyhülten mond igent a legénykérésemre, és közli, csak úgy Shane módra, hogy "Azért jó voltál, cseszd meg." Így elindulok feléjük a tömegen át. Torkom porzik, agyam lüktet, a szívem pedig utolsó lehelletével tartja még magán a bilincset, amely nem engedi, hogy maga alá gyűrjön az a tudattalan lávafolyam, amely Oliviához húz. Hátamra kezek simulnak, arcok mosolyognak rám, és mondják, mennyire tetszett, amit csináltunk. És én szerényen mosolygok. És kezet fogok, aki csak kívánja, és piszok szarul érzem ettől magam. Mert én ezt nem akarom. Én csak menni akarok, el, az asztalunkhoz, hogy igyak egyet, vagy többet, vagy százat, amíg úgy kell hazacipelni. Vagy felkapjam a kabátom, és elbúcsúzzak a többiektől, és kimeneküljek az éjszakába, és addig ordítsam a szívem fájdalmát, azt a lehetetlen, kínkeserves érzést az ég felé, amíg ki nem szorítja belőlem az élethez, ehhez a nyomorult, félholt élethez való ragaszkodás. S már majdnem elérem őket. Még pár lépés. Amikor hirtelen feltűnik nekem egy arc. Csak egy pillantásnyi időre látom meg, s egy újabb ember elállja előlem a látványt, így nem tudok meggyőződni róla, hogy nem volt káprázat. Arcom elkomorul, feszült figyelem ül ki rá. Már nem érdekel az asztal, sem Maya és Shane. Senki nem érdekel, a hullámzó tömegben hirtelen irányt váltva előtör belőloem az állatias ösztön. Vadászni indulok. Hát itt van? Őt láthattam? Lelkemben a kétség, az öröm, a boldogság és a félelem körtáncot jár, ahogy előre törve utat keresek arra a pontra, ahol megpillantottam. De aztán nem találom. Kimagasodva a tömegből, idegesen, kissé szédelegve, kissé alkoholmámorban fürödve, de szüntelen kutatom azt az árulkodó sziluettet, amit az előbb látni véltem. Káprázat lett volna csupán? Illúzió? kapkodva kutatom a tömeget, de vagy rossz helyen keresem, vagy már nincs ott, ahol eddig volt. Csalódottan, hátrálok egy lépést. Azt hiszem tévedtem. Azt hittem, Őt láttam. De csak a szívem akarta illúzió volt csupán, nem más. Talán én akarom most ennyire itt tudni? Amikor ennyire sebezhetőnek érzem magam? De Montgomery nincs itt. Nincs, mert jobb dolga is van annál, mint, hogy a közelemben legyen. Miért is lenne? Hisz gyűlöl. S ez így van jól, még akkor is, ha épp az imént vallottam be egy egész teremnyi ember előtt azt, amit ő sosem tudhat meg, és amit még én is, csak egyáltalán nem tudatos állapotomban merek bevallani önmagamnak.
Mason és a bandája újabb nótába kezdenek, ami már jóval pörgősebb, ütemesebb, mint amit mi előadtunk. A tömeg táncolni kezd, és sokkal kevesebb helyem lesz. Már visszaindulnék, amikor hirtelen megérzem, hogy véletlenül nekitolattam valakinek. A tömeg túl szorosan vesz körbe, túlságosan satuba szorítanak, így csak nagyon óvatosan tudok megfordulnil hogy elnézést kérjek, amikor felfedezem, hogy aki előttem áll, az nem más, mint...Olivia. A szívem az örömtől akkorát ugrik, mint egy riadt nyúl a puksalövés hallatára.
- Olivia. - lehelem, s ajkaimról bűnös élvezettel gördülnek le nevének hangzói, zavart, kisfiús félmosolyomat nem tudom eltüntetni. - Te...te itt vagy. - jelentem ki, mintha ő maga nem tudna róla, hol is van valójában. Részeg vagyok. Szomjas. És rá szomjazom. Ő pedig megint itt áll előttem, gyönyörűen, akár egy földre szállt angyal, aki csak azért jött, hogy megmentsen önmagamtól, fényt hozva szerelemre éhes, sivár, kiüresedett, szikánkokra tört szívembe. Mozdulni is képtelen vagyok, csak állok, és nézem. Pedig a tömeg idegesít, a hangok bosszantanak, mert elvonják a figyelmem róla, tőle. Megfeledkezek Mayáról, Shaneről, a többiekről, Masonről, mindenről és mindenkiről. Ölelni akarom, ölembe kapni, és elrohanni vele egy lakatlan szigetre, miközben tudatom egy szegmense úgy rohanna el innen, ahogy csak a lába bírja. Hisz tudom, hogy nem szabadna örülnöm neki. Érzem, hogy nem szabadna. Attól félek nem tudok tisztán gondolkodni...

A zene


made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 28, 2015 7:09 pm Keletkezett az írás





A tetemes mennyiségű alkohol az ereimben tombol, eltompítva az összes érzékszervem. Alig állok a lábamon, légszomjjal küzdök és az ájulás kerülget. Összeszorítom szemeimet és mély levegőt veszek. Engedem, hogy az emberek ide-oda lökdössenek, tenyeremet az asztal lapjának feszítem. Jól esik hidegsége, egy kicsit visszarángat a valóságba. Hallom a lányok hangját, Margie visítása bántja érzékeny füleimet. Elmosódó képek villannak fel szemeim előtt, látom, ahogy egy ismeretlen fiú kaján vigyorral a száján, ujjait barátnőm fenekébe mélyesztve tessékeli ki a hátsó ajtón. Fellobban bennem védelmi mechanizmusom, arra készülök, hogy szétrúgjam annak a tetűnek a seggét, de utamat állják. Széles hát csapódik vállamnak, hajam eltakarja arcomat, a gyomrom nagyot bucskázik. Mire összeszedem magam, újabb alkohol adag veszi át gondolataim felett az uralmat. Ismerős illat szökik orromba, markáns férfias illat. Ezer közül felismerném. Szeretem ezt az illatot, most mégis felfordul tőle a gyomrom. Fejembe az előbb elhangzott dallam fészkeli be magát, felrémlik előttem a dalszöveg és összeszorul a szívem.
Arcomat kiszabadítva hajam fogságából félve pillantok fel rá. Kisfiús mosolyától megrészegülök, olyan leszek, mint egy kislány az édesség boltban. Bensőm megolvad és elvesztem az eszem. Aztán hidegzuhanyként ér a felismerés és kutató tekintetemet körbejáratom a szórakozóhelyen. Keresem azt a nőt, tudni akarom ki az. Tudni akarom, jobb e nálam? Egyáltalán itt van? Biztos, hogy tiszteletét tette, hülye lenne nem James-el mutatkozni. Karjánál fogva tolom arrébb, nem törődve sem Jamie-vel, sem a mellettem állókkal.
-Itt van? – Kérdezem, hangom egy oktávval feljebb csúszik, lépteim bizonytalanok. Dühös leszek, amikor értetlen arckifejezéssel találom szembe magam. Miért hiszi azt, hogy nem tudok róla? Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ő és én sose lesz mi. És ehhez az kellett, hogy halljam énekelni egy istenverte bárban. - A barátnője dr Woodward! – Gúnyos mosollyal ajkaimon keresem a megfelelő személyt. Valószínűleg vékony, szőke hajú és rettentő feltűnő egyéniség. Tekintetem leragad az előbb felsorolt jellemzőket birtokló nőszemélyen. Bájosan mosolyog, szürcsöli koktélját arra vigyázva, nehogy elkenődjön a rúzsa.
Megigazítom hajamat, ruhám alját ujjaim közé csippentve feljebb húzom combjaimon, dekoltázsomat még szembetűnőbbé teszem és megindulok az említett nő felé. A fejemben ezer és ezer gondolat kavarog, frappánsabbnál frappánsabb mondatok jönnek nyelvemre, de még az alkohol sem tompítja el az önérzetemet. Szánalmas, ahogy elképzelem, hajánál fogva rángatom ki a cicababát a bár elé, ahol ország világ előtt ellátom a baját. Sírásra görbül a szám, visszaigazítom ruhámat és megpróbálok elvegyülni a tömegben. Jobbnak látom, ha nem kerülök James szeme elé. Higgye csak azt, egy kósza délibábot látott éjjel kettőkor.
Apró lépésekben lavírozok a kijárat felé, érzem a kintről beáramló levegőt, ami helyre teszi fejemet. Kínosan érzem magam, nem is igazán gondolok a mai műszakra. Pedig, ha jól sejtem, egész nap egymás társaságát kell majd élveznünk. Valahogy ki kell vernem a fejemből. A vak is látja, mindennapjait nem magányosan tölti. Csak én nem voltam képes ezt észrevenni. Túlságosan is elvarázsolt a személyisége. Ez megmagyaráz mindent. A visszautasítás ebben a korban még jobban fáj. Ismeretlen érzés facsarja össze a mellkasomba dobogó húscafatot. Már nem teljes…
Vállam fölött hátra pillantok. Még mindig ott áll a tömegben, én pedig megtorpanok. A mellettem lévő asztalon egy tálca tequila pislog felém. Ajkamba harapok és elveszek kettőt. Egymás után hajtom fel őket, bátorságom az egekbe szökik és lehajtok egy harmadikat is. Talán ezt már nem kellett volna… tenyeremet számra tapasztom és nagyot nyelek. Mire feleszmélek, a mellettem álló plázacicák undorral néznek rám. Középsőujjammal kifejezem feléjük tiszteletem, majd átvágok a tömegen. Egy kósza gondolat sincs a fejemben, csak a sértettségem hajt előre. Valószínűleg a mai nappal megszűnik rezidensi állásom a kórházban, de ezt meg kell tennem. Részegek vagyunk, semmire se fogunk emlékezni belőle. Egyre növekvő bátorságom megdobja adrenalin szintemet, az eddig rejtett helyeken megbúvó alkohol most elmerészkedik és elbódít. Mire előtte termek, újra csak egy részeg kislány vagyok.
-Rohadtul nem értem, mi bajod velem… – Kezdek bele, hangom ugyan megremeg, de ezt csak a szesznek tudom be. - Te meg én… ne mond, hogy te nem érezted a nővér szobában azt, amit én. Ne mond, hogy egy cseppet sem vonzódsz hozzám! Miért vagy ilyen ellenséges? Barátnőd van vagy házas vagy? Vagy egyszerűen nem vagyok neked elég jó? – Sírásra görbül ajkam, de összeszedem magam. Nem kell, hogy lássa, mennyire fáj ez az egész.
Most az egyszer hálát adok az égnek, hogy  a barátnőim túl részegek ahhoz, hogy tudomást vegyenek a külvilágról.

made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 29, 2015 8:17 pm Keletkezett az írás



Love you or leave you
I'm still in pain
And I will…
Love you or leave you... alone

Can't leave you alone....


Egy arc a tömegben egy pillantásra csupán, de úgy tűnik, mintha Olivia lett volna. Ez a pillanatnyi idő elég ahhoz, hogy irányt változtatva nekilóduljak, és kutatni kezdjek utána, de mikor nem találom, csalódottságot érzek és zavart. Az alkohol hatása, vagy csak a lelkem önpusztításra való hajlama, hogy egyik gondolat vágja falhoz a másikat, mint a ketrecharcosok az arénában egymást? Nem tudom. De vergődöm a saját poklomban. Mert láttam őt, aztán rájöttem, hogy tévedés volt. Az érzelmek hullámvasútján a legmagasabb ponttól a legmélyebbig száguldozok a másodpercek törtrésze alatt, és újra győzködni kezdem magam az esélytelenségemről. Hisz ugyan mit keresne itt Olivia? S ha itt is lenne, miért akarna épp velem beszélni? Nincs köze hozzám, utál engem, és bár már a gondolatába is belehalok, egyszerűen nincs jogom fájdalmat érezni emiatt. Hisz nekem volt valaha valakim, akit szerettem, és nem szabad ilyesmikre gondolnom. Tudatom legmélyén motoszkál a gondolat, hogy talán nem szabadna ennyire eltemetnem magam, de elhessegetem. Nem szabad ilyesmivel törődnöm. Olivia gyönyörű, egészséges, okos, és fiatal. A legtöbb amit adhatok neki az pedig a lehetőség, hogy olyan jó orvos váljon belőle, mint amilyen jó orvosnak tartom őt. Amilyen jóvá válhat, ha nem adja fel.
Mason új dalba kezd bele, a tömeg táncolni kezd, én pedig elveszettnek és magányosnak érzem magam. A francba is, nem szabadott volna ide jönnöm. Letörten próbálok megfordulni, hogy visszatérjek Mayához és Shanehez, de megakadályoz az időközben összegyűlt és a ritmikus zenére táncolni kezdő emberáradat. Hé, mikor lettek ezek ennyien? Ki akarok törni, és ahogy tolatok, nekiütközök valakinek. Megpróbálok megfordulni, hogy elnézést kérjek, így amikor testem a lökdösődő emberek közt préselve végre felé fordítom, egy alacsonyabb nőt látok egy asztalra támaszkodni. Először nem is esik le, hogy a gesztenye hajzuhatag illata ismerős, csak amikor végre előmerészkedik tincsei mögül a számomra oly kedves arc. Olivia az. Láttára szívem akkorád dobban, mint egy földdöngölő a javításra váró úton, és önkéntelenül kúszik ajkaimra kisfiús mosolyom. Hát mégis itt van? Nem képzelődés volt csupán? Nevét suttogom a hangzavarban, és már az boldogsággal tölt el, hogy kimondhatom. Nem érzem rá méltónak magam, és tudom, hogy nem szabadna így ránéznem, de szinte iszom a látványát. Túl részeg és túl bódult vagyok ahhoz, hogy mindent kontrollálni tudjak magamban, magamon. Legszívesebben felkapnám és elrohannék vele, hogy csak az enyém legyen, ne is nézzen rá senki, közben pedig elmenekülnék tőle, távol tartanám önmagamtól, mert úgy érzem, ő a fény, én pedig csak egy fekete lyuk vagyok, ami mindent tönkretesz, megsemmisít, elnyel maga körül, ami csak jó és ami csak létezik. Mégsem tudok ellenállni az örömnek, hogy végre itt van a közelemben. Mondani szeretnék valamit. Valami kedveset. Hogy milyen csinos és dögös. És hogy örülök, hogy eljött, pedig nem is hívtam, mert én sem tudtam, hogy itt leszek, és mert úgyse jött volna el velem. Ahogy végignézek rajta, látom, hogy...nő. Mármint, eddig is tudtam, hogy az, de nem sűrűn fordult elő, hogy a megszokott munkaruháján kívül láttam volna civilben, pláne nem ennyire...hát...szexisen. Eszembe jut, hányszor képzeltem már el akaratlanul hasonlóképp. Vagy még kihívóbban. Igen, férfi vagyok én is, és bár nővel nem volt dolgom már több, mint sok hónapja, attól még nagyon is férfi vagyok. És vannak gondolataim. Meg szükségleteim. Ha a kettőt összevetjük...Mindegy, a zuhanyzótitkaim maradjanak csak meg titkoknak. De így élőben, csodásabb, mint a legvadabb álmaimban. A sötétkék ruha, ami rajta van, épp csak eltakarja a combját, dekoltázsa jóformán az arcomba bámul, nekem meg fizikai fájdalmat okoz, hogy a fejemet ne hajtsam azon nyomban a dús halmokra. De visszafogom magam. Már épp megszólalnék, mély levegőt veszek, amikor megelőz. Azt kérdezi, itt van-e. Én meg csak megtorpanok, torkomon akad a szó. Itt van? Mégis kire gondol? Értetlenül pislogok rá, szemeim nagyra tágulnak. Nem értem, az iménti kedves, lágy pillantási mitől vált démonivá? Miért mérges? Értetlenül állok, mikor arrébb tol, és a tömeget kezdi kutatni, keresve azt a valakit, akiről tudnom kéne, hogy kicsoda. Csak nézem, aprócska termetét, hogy milyen pici és édes, ám amikor gúnyosan a nem létező barátnőmet említi, ledöbbenek. Hogy a kicsodám?
- Dr. Cairns ott van aaaa....- kezdek bele zavarodottan, aztán rádöbbenek az igazságra. - De nem őrá gondoltál...- mondom felvilágosultan, és most már teljes káosz uralkodik el bennem. Mi a fene folyik itt? Nem értem, és ha nem tudnám, hogy lehetetlenség, azt gondolnám, hogy Olivia...hogy ő...
A pillantását figyelem oldalról, ahogy félreállított, próbálom arcának vonásairól megtudni, mégis mi járhat az okos kis fejében. Amikor azonban megállapodik egy ponton a pillantása, esküszöm, rendesen megijedek tőle. A távolban ülő Shane felé kapom kétségbeesett pillantásomat. Olivia feje fölött a szépséges rezidensre mutatok, hogy Shanenek leessen végre, hogy segítség kell, mert úgy tűnik, kedvenc tanítványom kissé megzakkant, arcomról lerí, hogy segítségért fulladozom. Nem tudom kezelni ezt a helyzetet, így és most nem, ahhoz józannak és hidegnek kéne lennem, de a közelében jelenleg minden van, csak hidegség nincs. Shane észreveszi Oliviát előttem, majd szélesen vigyorogva feltartja két hüvelykujját, jelezve, vette az adást, majd int. hogy lépjek le nyugodtan, és visszaül a helyére. Oké, hátszelet már nem kapok. Jól van Woodward, most csak annyi a dolgod, hogy megfogod a kezét és...
És igen. Megfognám. De mire mozdulni tudnék, Olivia megrázza gyönyörű hajkoronáját, formás combjain feljebb húzza a szoknyáját, aztán az arcomba vágja a dekoltázsát, nekem meg leáll az agyműködésem. Basszus, a fenébe, hogy lehet valaki ennyire szexis és gyönyörű, és miért megy el az eszem csak a látványától is? Féltékenyen gondolok arra, hogy ezt más is láthatja. Vissza akarom igazítani azt a ruhát a lábain. Sőt, le akarom venni az ingem, a nadrágom, hogy abba öltöztessem, mert túl szép, hogy bárki fia és lánya gyönyörködhessen benne. El akarom innen vinni, hozzám, hozzá, egy hotelba, a kórház egyik raktárába, bárhová, csak, hogy aztán csak állhassak előtte, és csodálhassam. De mire feleszmélek, a nő már sehol. Kutatni kezdem, hová tűnhetett, és észreveszem, hogy pár lépésnyire van tőlem, de gyorsan távolodik. Megindult, akár egy buldózer, vagy egy vérszemet kapott kutya. Nem értem, és szívem ólomnehézségűvé válik. Alig volt egy pillanatig itt, és megint elhagy. Pedig én nem akartam, hogy elhagyjon, én csak neki akartam adni az ingem. Miért nem akarja az ingem? Tök jó illata van!
Utána akarok menni, de mire moccanni tudnék, megint irányt vált. Megint összezavar. Az előbb a barátnőmet kereste, aki nem Maya, most meg itthagy? A kijárat felé indul, én pedig csak nézek utána.
- Olivia Bailey Montgomery, ha ki mered tenni a lábad azon az ajtón...- fenyegetem, pedig tudom, hogy egy szavamat se hallja. Mégis, túl részeg és bódult és csalódott és zavarodott vagyok ahhoz, hogy ezt az aprócska tényezőt figyelembe vegyem. Mikor megáll, elindulok felé. Látom, hogy egymás után három ismeretlen eredetű italt is levesz egy tálcáról. Persze az sem kerüli el a figyelmem, hogy kicsit felfordul tőle a gyomra. Megcsóválom a fejem, és megállok. Te jó ég, most mi lesz? Feszülten várok, nem moccanok, de felkészülök rá, hogy ha tényleg rosszul lesz, akkor segítségére legyek. De nem tűnik úgy, mintha segítségre lenne szüksége, ugyanis a drága észreveszi a mellette fintorgó libákat, és nemes egyszerűséggel feltartja nekik a középső ujját. Gonosz és büszke kis félmosoly terül szét ajkaimon. Ez nem semmi. Szóval, ilyen is tud lenni? Talán többet kellene itatnom, mert amit csinál, az..igen, nagyon is tetszik ez a Montgomery. Ez is. A felismeréstől, és a felém induló haragos Oliviától azonban lehervad a vigyor a képemről. A francba. Ezt most miért kellett csinálnia? Most megint azt érzem, hogy szeretem, és akarom. Dühösen nyomom el magamban az érzést, ahogy felém közelít. Nem tudom mi baja van, de komolyan kezdek aggódni az elmeállapotáért. Ahogy elém toppan, fel vagyok készülve rá, hogy ordibálni kezd. Hogy megüt, bár azon kívül, hogy a kórházban pokollá teszem az életét, nem tudom, ma este mit vétettem ellene. Hiszen a mellét sem fogtam meg! Pedig nagy volt a kísértés...szóval, tényleg nem tudom, miért haragszik rám. Megkapta tegnap azt a frankó Aneurisma műtétet is, és nem is kiabáltam vele, csak háromszor, és csak egy gyakornoka ment tegnap el az osztályról sírva. Laza napom volt, tényleg nem értem.
Mikor elkezdi mondani, hogy nem érti mi bajom van vele, értetlenül pislogok. Felemelem a kezem, hogy megérintsem a vállát, hogy védekezni tudjak ellene, mert úgy érzem, tényleg haragszik rám. Remeg a hangja a dühtől. Talán most, hogy ivott, most meri elmondani a teljes igazságot? Hogy mennyire gyűlöl, mint embert és orvost, mennyire gonosz vagyok és kegyetlen, és nem érdemli ezt a bánásmódot? A szégyen pírja ül ki az arcomra, még bele sem kezdett, de máris érzem, hogy szégyenlem magam. Pedig nem vagyok én olyan rossz ember, csak tanítok. A módszerem pedig sikeres és bevált. Eddig. Amikor azonban meghallom a hangját a következő gondolatokban, rádöbbenek, hogy nem mérges. Vagyis, az de ez nem az a dühös, gyűlöletes méreg. Szemeibe pillantva jövök rá: Olivia csalódott, és emiatt haragos. Csalódott bennem. Némán, döbbenten hallgatom. Igen, éreztem valamit a nővérszobában. De amit éreztem, az...már rég rájöttem, hogy sosem lehet az enyém.
- Éreztem...én...- kezdek bele, de meg sem hallja. Csak sorolja tovább. A barátnő és feleség említésére azonban felkapom a fejem. Hogy mi? Azt hiszi, képes lennék játszani vele? Arcom bűnbánó vonásai akkor váltanak át a tőlem már ismerős haragosságba, amikor a fejemhez vágja, hogy nem elég jó nekem. Még, hogy nem elég jó nekem? Mégis, hogy gondolhat ilyet? Dühösen akarok visszavágni.
- Hogy...mi van? Azt gondolod, te nem vagy elég jó? - kezdek bele felcsattanva, aztán egy lépessel előtte termek. Lenézek rá, mellkasom alig pár centire feszül a pólómnak tőle. Könnyes tekintetében elveszek, belehalok, hogy így látom, de közben baromira mérges is vagyok. Nem csak rá. Magamra is. Szívem olyan hevességgel dobog a mellkasomban, hogy megsüketít még a körülöttünk lévő hangzavarban is. Legszívesebben megráncigálnám, hogy térjen észre. Az arcába kiáltanám, mennyire buta és vak, hogy nem látja, amit nem tudok elmondani, és titkolok rég. Magamhoz akarom ölelni, és addig csókolni a dacos, sírásra görbülő ajkait, amíg ki nem száll belőle ez a sok buta gondolat, hogy másra is tudok gondolni rajta kívül. Hiszen épp emiatt szenvedek. Victoria...ő volt az első szerelmem, és azt hittem, többé már sosem fogok így érezni. De soha azelőtt nő iránt így nem éreztem, mint amit iránta érzek most, itt, ebben a pillanatban is, és ettől olyan bűntudatom van, hogy szinte megfulladok. Mert nem érdemlem meg, hogy ezt érezzem, nem szabadna, hiszen Victoria, és a baba...de az alkohol sok mindenre gyógyír, bátorságot ad, leginkább akkor, amikor nem kéne. Hajamba túrok, alkaromon a felhajtott ingem ujja megfeszül, a bőrömbe vág. Körülöttünk az emberek bámulni kezdenek, érzem átható pillantásukat. Egyesek balhéra számítanak, mások azt hiszem, pornóra. Én pedig úgy gondolom, nem ez a megfelelő hely arra, hogy tisztázzam vele, mégis mit érzek, és hogy kiszedjem belőle, mégis mi a jó fene ütött belé. Így mielőtt még elmenekülhetne újra, vagy én gondolnám meg magam, gondolok egy merészet.
- A francba, ebből elég! - morranok mellkasom mélyéről hangosan, majd mielőtt észbe kaphatna, lehajolok, és elkapom a térde hátoldalán. Ujjaim a selymes bőrre simulnak, majd megelőzvén a bajt, hogy esetleg elessen, villámgyorsan mozdulok, majd egyszerűen, akár egy zsák lisztet szokás, átvetem a vállamon. Egyik kezemmel a combját tartom a mellkasomnak simulva, másikkal a hátát fogom, ügyelve rá, hogy nehogy leessen. Ha esetleg kapálózni kezdene, megérezheti tenyerem nem túl erős, de határozott csattintását a csábító, kerek kis fenekén, egy "Nyughass, asszony!" kíséretében. Nem érdekel, most akkor letisztázzuk, mégis mi volt ez az eszelős jelenet, mert lassan agyvérzést kapok ettől a nőtől, meg attól a szexuális frusztráltságtól, amivel ma este meg kell küzdenem, mióta megpillantottam, és a bennem kavargó érzésektől. Basszus, férfi vagyok, nem tudok ennyi mindent érezni egyszerre, és még tisztán gondolkodni is! Ki akarok jutni innen, ez az egy gondolat vájja bele magát az agyamba, minden mást elnyom. Ősi ösztön vezérel, nem tudom tovább kontrollálni magam. A fények túl erősek, a zajok túl hangosak, a pillantások bosszantanak. Biztos őt nézik, mert túl szép. Féltékenyen pillantok körbe, gyilkos szemeimmel minden sóvár férfit halálra akarok pislogni. Aztán a kijárat felé fordulok. Hiába minden próbálkozás, hangos tapsvihar közepette, dühösen indulok a pehelysúlyú nővel el. Ahogy az ajtóhoz érek, egy magas, nagy darab kidobó áll elém.
- Hová viszi azt a lányt? - kérdezi morcosan, mire megpaskolom Olivia fenekét. Csak remélni merem, hogy nem kezd most patáliázni, mert félő, hogy a végén azt hinnék, hogy el akarom rabolni.
- Kicsit sokat ivott a nőm, kiviszem a friss levegőre, szegénykém nem nagyon bírja a tequilát. Agresszív lesz tőle, és ha beindul, olyankor még én is félek tőle. - vigyorgok derűsen a nagydarab benga állatra, mire az alaposan végigmér. - Csak ide viszem a bejárat mellé, pár perc és visszajövünk. Hacsak nem akarod, hogy a cipődre rókázzon. - mondom beleegyezően, és elkezdek elguggolni, hogy leeresszem a lányt. De az ajtónálló megrázza a fejét-
- Nem, nem, menjetek csak. - mondja, és kitárja előttem az ajtót. Én felegyenesedve pedig pár lépéssel kiviszem a hangzavarból, ki az utcára, mert idegesít, hogy mindenki minket néz. Megcsap az éjszaka hűvössége, orromat végre nem a bent rekedt levegő tölti meg, hanem bőrének és parfümjének finom elegye, a tiszta, oxigéndús, hűvös Sydney-i éjszaka. Az ajtónálló azért a biztonság kedvéért még egyszer utánam néz, de mikor meglátja, hogy lassan leguggolok, és talpára állítom a lányt háttal a falnak, már csak mosolyog egyet, és magunkra hagy a néptelen, csendes utcán. Csillag milliárdok ragyognak odafent az égen. Egy autó nagy sebességgel húz el az úton, hangos dübörgéssel szól belőle a zene. Ha Olivia időközben nem szaladt világgá, akkor pedig leveszem magamról az ingemet, és a kezébe nyomom.
- Ezt vedd fel. - parancsolok rá, ellentmondást nem tűrő hangon. Ha kell, én öltöztetem fel, de azért azt nem hagyom, hogy megfázzon, amíg idekint vagyunk. Én elvagyok ebben a pólóban, de ő törékeny és gyönyörű, és féltem. A francba is, miért féltem? Nem szabadna. Nem szabadna itt lennem. Rá pillantok, végignézek rajta, és elfog a vágy. Megint. Újult erővel kezdek neki én is a mondandómnak.
- Na, akkor...Tisztázzuk akkor csak le, de gyorsan, Olivia, mert...a francba is, elég volt. - kezdek bele dühödten, és megállok vele szemben. - Mondd, mégis mi a fenéből gondoltad azt, hogy nem vagy nekem elég jó? Miből gondolod, hogy szórakozok veled? Szerinted képes lennék játszani veled? Hogy juthat eszedbe ilyesmi? Tudod mit éreztem, amikor a nővérszobában voltunk? Hogy meghalok azért, hogy az enyém lehess. Hogy az ördögnek eladnám a lelkem egy csókodért. De nem lehetett. Nem azért, mert te nem vagy elég jó. épp ellenkezőleg. Túl jó vagy hozzám képest. Túl jó vagy, és jobbat érdemelsz nálam. Többet, jobbat, nem egy roncsot. Miért akarnál egy roncsot, ha tiéd lehet minden, ami egész és szép, és erős és fiatal? Nem érted, hogy én... én....- hadarom, aztán elfogy a türelmem, eszembe jut annak az éjszakának az emléke, és bódult elmémben újra felvillannak a képek, szívemben, testemben felerősödnek az elnyomott érzések. Elpattan a húr, ami még visszatartott attól, hogy fizikai kontaktusba lépjek vele. Ha még ott van, elé lépek, és a falhoz szorítom, olyan közel simulva hozzá, amennyire csak tudom, hogy nem okozok még sérülést neki. Ha engedi, tarkójánál hajába túrom ujjaimat, és lehajolva olyan közel hajolok arcához, hogy mélyen csokoládészín íriszeibe nézhessek. Tekintetem táncot jár, amíg fogva tartom pillantását, hogy aztán szemügyre vegyem fitos kis orrát, bársonyos arcának hamvas bőrét, homlokának ívét, szájának csábító szirmait.
- Hát még mindig nem érted? - suttogom neki, és kétségbeesetten gondolkozok, hogyan kéne elmondanom? Elmémet elbódítja az alkohol, az indulat, a harag, a kétségbeesett vágyakozás iránta, az érintése, a szíve utáni sóvárgás. - Nem értesz semmit...- halk hangom csak fájdalommal telt morranás az éjszakai csendben, a hangszigetelt ajtók mögül kiszűrődő tompa zsivajban, és egy hajszál választ el attól, hogy lázas szerelmemet ajkaira suttogjam, s addig csókoljam, míg meg nem fulladok. Nem ért semmit. Nem tudja, hogy mennyire rosszul ítéli meg a helyzetet. Nem tudja, hogy mennyire vágyom rá. Nem tudja, hogy nem benne van a hiba. Hanem bennem. Én vagyok abban a gépezetben a hibás elem. Én vagyok az a lehangolódott, hamisan csengő zongora, aki csak vágyakozva gondol arra a sarokban porosodva, hogy valaha waltzert játszottak rajta. Az én szívem nem egész, és nem vagyok rá méltó, hogy egyetlen percet is azzal töltsön, hogy a hülyeségeimet hallgatja, hogy velem foglakozik. Többet érdemel ennél. El akarok távolodni tőle. De nem megy. Fogva tart a pillantása. Fogva a hajának tincsei az ujjaim között. A szájának csábító íve, szempilláinak rebbenése, lélegzetének szaggatott áramlása, szívének vad, zabolázatlan vágtája. A hozzá fűződő ezernyi édesen-keserű emlék, a viták, a nevetések, a sikerek és a bukások, amiken átkísért az évek során. Fájdalom járja át a mellkasomat, ahogy az a bilincs, amit eddig rajta tartottam, végérvényesen elpattan, szabadjára engedve mindent, amit eddig lakat alatt tartott. A vágyakozás megrészegít. Istenemre, ha pokolra jutok is, ezért az érzésért itt és most meghalnék újra és újra. Mert ezt érzem, és most végre be kell, hogy valljam magamnak. Innen már nincs vissza. Ez az út, a pokolba visz.
A zene


made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Nov. 04, 2015 7:33 pm Keletkezett az írás





Ingatag lábakon állok, a magassarkúmat legszívesebben a világ végére hajítanám. Az adrenalin löket, ami néhány perccel ezelőtt bátorságot adott, most kezd alábbhagyni. Egyre melegebb és szűkebb lesz a hely, a zene élesen, fájdalmasan ordít a fülemben, az utolsó legurított tequila felfelé igyekszik, nem sok kell ahhoz, hogy telibe rókázzam James cipőjét.
Csak nézem, ahogy vívódik, ahogy a szavakat keresi és összetörik a szívem. Mit is hittem, én naiv… hogy talán az őszinte beszélgetés megrepeszti a kettőnk között húzódó hatalmas falat? Hogy talán, az érzéseim viszonzásra találnak? Óriásit tévedtem és ezt nem biztos, hogy túl fogom élni.
Egyik lábamról a másikra állok, egy helyben toporgok és legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Rosszul vagyok, ajkamba harapok, hogy szédülésemet eltereljem a fájdalom irányába.
-Szerinted mégis mi a fenét gondolok? Észre sem veszed, mennyit bántottál. Még akkor is, ha mindezt azért tetted, hogy kihozd belőlem a legjobbat. – Csattanok, a zene üteme a mellkasomban lüktet, a cigaretta füst és az olcsó szesz szagától émelyegni kezdek. Fejemben a következő mondatok csak arra várnak, hogy kiadjam magamból. Dühös vagyok, megkeseredett és csalódott. Ajkaim szétnyílnak, a lelkem egy része megkönnyebbülten sóhajt fel bátorságomtól, de mire kimondhatnám az első nyelvemre került szót, James megelőz. A jelenet lassított felvétel formájában jut el a tudatomig és esélyem sincs ellenkezni. Tenyere combomnak feszül, vigyázva, hogy véletlenül se jusson olyan területekre, ami kínos perceket okozna számunkra. Szóvá se teszem, amikor tenyere fenekem csattan. Nem, most nem, majd odakint, amikor ketten vagyunk.
Kapálóznék, már hogy a francba ne, de a közönség így is elégedett a látvánnyal. Összesúgnak a hátunk mögött, a távolból felém szűrődik Claire rekedtes vinnyogása, látom Brenda kerek szemeit és Margie… az arcán megjelent pajzán mosoly megfizethetetlen.
A hűs levegő kicsit helyre teszi a fejemet, ahogy távolodunk a szórakozóhelytől, a mellkasom sem lüktet már eszeveszettül, a fülem cseng ugyan, de elviselhető ez ahhoz képest, ami most vár majd rám. Eszembe jut az unokabátyám csalódott arca, amikor visszautasítottam azt a rezidensi állást a konkurens kórháznál. Mindenem meg lett volna, Caleb kezei alatt elismert gyermekorvos és sebész lehetett volna belőlem, de az eszem helyett már megint erre a darab húsra hagytam a döntést.
Elreppen fülem mellett gúnyos mondatainak a fele, fel sem veszem, hogy miket beszél rólam a kidobó embernek. Sőt, még rá is játszom. Karjaim hanyagul lógnak a nagy semmibe, de ujjaim utat találnak nadrágja hátsózsebébe. A szentségit Woodward milyen kemény a segged…
Hirtelen a talpamon állok, pontosabban néhány centiméterrel a beton fölött. Párnácskáim könyörületért kiáltanak, de mégsem vehetem le cipőmet csak úgy…
Parancsoló hangjától feleszmélek kábulatomból és remegő kezekkel veszem el tőle az ingjét. Belebújok, összehúzom magam előtt és karjaimat egymásba fonva nézek fel zöld íriszeibe. Bárcsak olyan könnyen menne minden.
Lélegzetvisszafojtva hallgatom monológját és erőt kell vennem magamon, hogy ne szóljak közbe. Összeszorítom ajkaimat, rúzsom maradékát igyekszem szétkenni, ezzel is lefoglalva számat. Kavarognak fejemben a gondolatok, végre szóhoz jutok, de egyetlen árva szó sem akar kibukni belőlem. Helyette engedem, hogy a falhoz szorítson, jól esik testének melege, férfias parfümjének illata. Szemeiben ott vannak a kimondatlan szavak és a vágy, de bármennyire nehéz is ellenállnom, nem adhatom magam olyan könnyen… túl sok fájó pillanatunk van, aminek a végére pontot kell tennünk. Épp ezért tenyerem mellkasának feszítem és eltolom magamtól. Nem érdekel, hogy belső istennőm visítva, térdre rogyva, cuppogtatva ellenkezik, nem… most az egyszer az eszemre kell hallgatnom.  
-Akkor tisztázzuk csak le. Kifogásokat keresel Jamie. Nem tudom, mitől félsz vagy mi bajod van. Azt sem tudom, miért mondasz nekem olyanokat, hogy egy roncs vagy. Semmit se tudok rólad, nem engeded, hogy bármit is megtudjak. Folytonos harc dúl benned és nem tudom eldönteni, hogy egy régi, fájó seb okozza ezt vagy én. Nem tudom, mikor milyen a hangulatod, mikor gondolod komolyan azt, amit mondasz… én nem, nem tudom. – Megrázom a fejem, olyan vagyok, mint egy zavarodott kislány. Beletúrok hajamba, elfordulok tőle, engedek magamnak egy szusszanásnyi időt. Addig legalább rendezhetem arcvonásaimat is. Visszafordulok hozzá, hátamat a hideg falnak vetem.  - Fiatal vagyok tudom, előttem az élet, élvezem, amennyire csak lehet, de mit csináljak, ha ehhez te is kellesz? – Kérdezem félve, vállaimon rántva egyet. Nem tarthatom magamban, nem vagyok képes tovább színlelni. Elegem van az egészből. Kínosan érzem magam, ujjaim ökölbe szorulnak összefont karjaim rejtekében tehetetlen dühöm hatására.
-Már rég el kellett volna mennem. – Sóhajtok fel. - Hónapokkal ezelőtt meg kellett volna tennem ezt a lépést. Akkor most nem tartanánk itt. Nem lenne ennyire kínos ez a beszélgetés. – Ordítani tudnék, sírnék, de nem úrihölgyhöz méltóan. Hátravetett fejjel, harsogva. - Te folyton azt hajtogatod, mennyire nem illünk össze, mekkora űr tátong kettőnk között. Egész végig azt hittem, ezért én vagyok a hibás. De rá kellett jönnöm, hogy bármit is teszek vagy mondok, teljesen mindegy, hogy te mit érzel, akkor sem fog működni ez az egész kettőnk közt. Addig nem, amíg le nem zártad magadban azokat a dolgokat, amik visszatartanak. Nem tudom, ki vagy mi az, ami visszatart, de nem gyötörheted magad egyfolytában Jamie. – Nem bírom elviselni a köztünk lévő távolságot, szinte repülök feléje, tenyerem arcához nyomom, ujjaim arccsontját cirógatják. Akármennyire is haragszom rá, bármennyi darabra törte is a szívem, mindig is fontos lesz a számomra.
A fejem kitisztult, a zene lágyan lüktet fülemben. Nem tudom eldönteni, menjek vagy maradjak. Én elmondtam, amit akartam, legalábbis egy részét annak, amit a józan eszem engedett. Könnyek szöknek szemembe, nagy, kövér könnycseppek. Utat törnek maguknak és egy sötét, félreeső utcában hüppögök a férfi előtt, aki a világot jelenti nekem…

A zene

made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Nov. 11, 2015 10:04 pm Keletkezett az írás



Love you or leave you
I'm still in pain
And I will…
Love you or leave you... alone

Can't leave you alone....


A táncoló, alkoholmámorban úszó, magáról csak félig tudó népség közt nem is vagyok kirívó eset. Én sem vagyok biztos önnön tudatom épségében, érzéseim helyességében, ítélőképességemben. A szívem húrjain egyszerre szól az elfojtott szerelem, a fellobbanó düh és a keserű csalódottság melódiája, ahogy Oliviával szemtől szembe állok. Nem is tudom, melyik az az érzés, amelyik a legerősebben munkál bennem, de abban biztos vagyok, hogy Cupido alaposan kibabrált velem. Victoria után azt hittem, soha többé nem fogok már gyengéd érzelmeket táplálni senki iránt. Megfogadtam, hogy sosem hagyom el az emlékét, sosem adom a szívem más nőnek. És most tessék. Itt állok teljesen megbénulva egy aprócska, karcsú, gyönyörű Vénuszi teremtés előtt, ingatag lábakon álló tündérem pedig fejemre olvassa csalódott utálatát, a sok-sok hibát, amit elkövettem ellene. Az egyetlen ami ellen szót emelek, csak az, hogy azt hiszi, nekem nem elég jó. Pedig nem így van, nagyon rosszul látja. Ha józanabb lennék, odacibálnám Maya és Shane elé. Shane türelmes tud lenni, Maya pedig nagyon jól ismer, talán ők el tudnák mondani, amire én azt hiszem képtelen vagyok. De sem értelmes gondolatom nincs, sem pedig józanságom, ennyi alkohol után, és az ő közelségében. Dühös kérdésemre azonban még dühösebben csattan vissza. Tudom, hogy igaza van. Keményebben bántam vele, mint bármelyik rezidensemmel. Soha annyira szigorú elbírálásban nem részesítettem rezidensem, mint őt. Mióta csak tanítanom kell, Ő az első és egyetlen, akit el tudok képzelni felelős gyereksebészként a későbbiekben. Szereti a betegeket, ők is szeretik őt, alapos, megfontolt. De sokat kell még tanulnia. Sokat kellett formálnom rajta, és nem csak orvosként, hanem emberként. Persze nem akarom megváltoztatni. csak finomítani rajta, ott, ahol úgy gondolom, hogy kell. Hogy kemény legyen ott, ahol annak kell lennie, és legyen érzékeny, amikor annak kell lenni. Ne váljon robottá, de nem szabad, hogy elragadják az érzései. Olivia nagyon intuitív alkat, és alapvetően ez a gyerekek mellett nagyon jó dolog, mert megérzik.
De ezt most, amikor fejemre olvassa, nem mondhatom meg neki, mert akkor tudatosan fog odafigyelni erre, és az sem jó, mert robottá, gépezetté válhat tőle. Nem mondhatom el a tanítási módszereim lényegét, mert akkor nem fog rátalálni a sajátjára. Van, akinek a pozitív megerősítés, a pátyolgatás jön be. Én nem tudnék így tanítani. Nem simogatom valaki lelkét, csak azért, hogy aztán azt képzelje, mindent megtehet, átléphet rajtam. Sok ilyen szakorvost láttam. Mind megmaradt szakorvosnak. Mert nem alkalmasak arra, hogy szigorúak legyenek. Egyszerűen nem vezető alkatok. Én sem a két szép szememért vagyok ott, ahol vagyok. Kőkeményen felküzdöttem magam a ranglétrán. Oliviának is meg kell harcolnia a maga érdekeiért, a betegeiért, mindenért, amit akar. Nem adják a kezébe. Én pedig segíteni szeretnék neki ebben. De olyan nehéz, mikor lassan, apránként, észrevétlenül vált fontossá számomra, zártam a szívembe a mosolyát, a hajának az illatát, a szeme ragyogását.
Még ezt a furcsa, zavaros, harcias oldalát is élvezettel lesném. Ha épp nem engem támadna. A szavai nem fájnak. Inkább csak nehézzé teszik amúgy sem patyolat lelkiismeretem, és a félreértés miatt dühössé válok magam iránt, a helyzetünk iránt. Lelkiismeret furdalás gyötör, az új szerelem, ami Liv felé húz és az eskü, ami viszatart. Úgy érzem összecsapnak a fejem felett a hullámok. Zavart vagyok, és mérges, és közben kétségbeesetten vágyom megérinteni. Egyre az jár a fejemben, mennyire gyönyörű, és mennyire féltékeny vagyok mindenkire aki ránéz. Egy bizonyos mennyiségű alkohol után előfordulhat az efféle elmebaj, hogy el akarok vele rohanni hogy megtartsam magamnak. Ez még nem kezelendő. Azt hiszem. De nem agyalok ezen. Helyette inkább egy hirtelen ötlettől vezérelve a vállamra kapom a törékeny kis hableányomat, és mint egy zsák lisztet, kicipelem a hangos és zűrzavaros helyiségből. Zavartak a fények, a hangok, a sóvár tekintetek. Zavart, hogy Shane magamra hagyott. Zavart az is, hogy Maya nem eredt utánam, hogy megmentsen. Mikor tudják mennyire esetlen tudok lenni a kórházon kívül. Főleg, ha Oliviáról van szó. Mintha ő lenne a kriptonitom. Ha legközelebb Leo farmjára megyek, talán kivesézem vele ezt a témát. Akinek Van Helsing nevű vérszomjas lova van, az biztos tud erről is valami okosat mondani, nem?
Kifelé menet megküzdök a vággyal, hogy minden pasast, aki Oliviát méregeti leharakirizzek, pedig erős bennem a késztetés, hogy átmenjek részeges karatemesterbe, pedig karatézni sem tudok. Az ajtónál még szájkaratéban padlóra küldöm a két méteres ajtónállót, hogy kijutva végre oxigénhez, és legalább használható gondolatokhoz jusson az agyam. Oliviát a falhoz cipelem, és óvatosan leteszem, majd széles hátamról letépve az inget a kezébe nyomom. Nem ellenkezik, csak belebújik az ingembe, összehúzza maga előtt, úgy pislog fel rám, én pedig elolvadok, mennyire gyönyörű most is. Bevillan egy kép: a hálószobámról. És az ajtóban támaszkodó, csak az ingemet viselő Oliviáról...
A gondolatok fékezhetetlen forgószélként csapongnak a fejemben, és nem tudok tisztán gondolkozni. Annyi minden van, amit elmondanék, de nem  mondhatok, és elmondhatnék, de nem tudom, képes vagyok-e rá...Az indulatok végül számonkérésszerűen törnek utat. Kérdésre kérdést halmozok, tudván, hogy úgysem kapok majd rá választ. Ugyan, ki tudna ezekre válaszolni? Ha jól belegondolok, azt hiszem inkább jobb is, ha nem válaszol.
A sötét kis sikátor félhomályában végül nem bírok tovább távol maradni tőle. Törékeny testét szenvedéllyel szorítom a falhoz, vigyázva túrom ujjaimat a hajának sűrű erdejébe. Nem ért semmit belőlem, mert nem mondok neki soha semmit. Hisz hogy terhelhetném azzal, amit magam mögött hagytam Seattleben. Csókolni akarom, először, végtelenül. Ajkai úgy hívogatnak, mintha szirének éneke csábítana a csábosra rúzsozott szirmokra. Mielőtt léphetnék azonban kicsiny tenyerek feszülnek hevesen dobbanó szívemet rejtő mellizmaimat fedő bőrömre, bordáim szaporán emelkedő ketrecét gyengéd erőszakkal tolja el magától a nő, akiért - idejét sem tudom mióta, de -, szívem dobban. Eltol magától, hogy most én következzek a kiosztásban. Az iménti szavaim után nem tudom mire számítok. Nem tudom akarom-e hallani. Hisz meg akartam csókolni. Talán nem érezte? Nem vagyok biztos, hogy a testbeszédem eléggé tükrözni tudja-e a bennem dúló érzelmi bikaviadalt. Olivia beszélni kezd, én pedig ellenkezni akarok. Ordítani, hogy ez nem igaz! Kikérni magamnak az igazságtalan bánásmódot, a gyalázatos félreismerést, félreértelmezést. De hallgatok. Mint a bűnös lélek a végítélet napján. Csak hallgatok. Mert minden szava igaz. Nem engedem magamhoz, csak gyenge pillanataimban, és azt utána százszorosan torlom meg. Ezt a játékot játsszuk. Ezt játszottuk mindig is. Észrevétlen így lettünk egymás hálójában rabok? Lesütöm a szemem ahogy hátat fordítva nekem távolodni kezd. Látom, hogy gyötrődik. A hátam a hideg falnak vetve megrogynak a térdeim. Némán hallgatok. Nem tudok felelni. Mit vár tőlem? Mit akar? Bocsánatkérést? Vezeklést? Könyörgést? Nem tudok adni. Akkor sem, ha megérdemelné. Mikor azt mondja azonban, hogy én kellek ahhoz, hogy jól érezze magát, meglepetten nézek rá.
-Én...Én kellek? - suttogok magam elé rekedten, alig hallhatóan, s pislogok rá, homlokomon a ráncok mély árkokat vetnek. Szívem új ütemre kezd el dobbanni. Mi a fene történik most ezekben a percekben? Livre nézek. De nem szakítom félbe, Csak hagyom, hogy beszéljen. Félek, ha megszólalnék, elillanna a pillanat. Az a megfoghatatlan valami, ami itt lebeg a fejünk felett. A következő mondatára azonban felkapom a fejem.
- Micsoda? Te el akartál menni? - kérdezem ijedten, és állam megfeszül, ahogy válaszára várva idegesen szorítom össze állkapcsom. A felismeréstől és a bűntudat egy új érzésétől elfordulva magam előtt a betont bámulom. - Annyira bántottalak, hogy el akartál menni....- morgom magam elé, mintha most először tudatosulna bennem, mennyi mindent tettem, majd újra ránézek. - De...mégsem mentél. Maradtál. Maradtál...miattam?
Nem tudom eldönteni, hogy most miattam maradt, a program miatt, vagy csak nem akarta feladni a harcot velem. Hisz tudja jól milyen véleménnyel vagyok azokról, akik feladják a St.Claireben a rezidensi programban való részvételt. Csak remélni tudom, valamilyen oknál fogva, hogy miattam, csak egy hajszálnyit is, de miattam nem akart elmenni. Hiszen ma annyi mindent elmondott. Ha tudtam volna, hogy lenne esélyem...Mekkora hülye voltam!
Csak hallgatom kifakadását, próbálom értelmezni a szavait. Nehéz rá választ kreálni. Mikor elém lép és keze arcomra simul, lehunyom a szemem, majd úgy pislogok a könnybe lábadt szemekbe. Olyan sokszor sirattam meg, aláztam a porig, kínoztam. Mégis, most mintha egyszerre fájna minden tettem. Kezem karcsú derekára siklik, közelebb vonom magamhoz. Mondanom kéne valami vigasztalót. Hogy nem látta rosszul, nem ő értette félre, csak...én nem vagyok jó ebben.
- Olivia...- suttogom, és keserű félmosollyal morzsolok el egy sós könnycseppet a szeme sarkából. - Hidd el, nem te vagy ebben a hibás. Te tökéletes vagy és gyönyörű és csodálatos és nélküled nem tudnék létezni sem. De ezt...ez nem egy kapu, amit becsukok magam mögött, és többé nem nézek vissza. Bárcsak ilyen könnyen menne. - sóhajtok, majd közel hajolva, ha engedi, arcára, szája szegletébe gyengéd csókot lehelek. Hogy mondjam el neki, hogy majdnem megnősültem, és tulajdonképpen eltemettem a gyerekem, most pedig azért van bűntudatom, mert beleszerettem, és úgy érzem megcsalom őket? Lehet ezt finoman tálalni? Meg tudná érteni valaha, mi zajlik le bennem ezekben a percekben is? Megértené a bűntudatot, hogy Olivia fénye, az iránta érzett szerelem elhalványítja Victoria emlékét? Hogy nekem ezzel mennyire nehéz megküzdenem? Mégis, a bűntudatnál jelenleg erősebb a vágy és az alkohol görcsoldó hatása.
- Azt mondod, én kellek neked? Nem a szakorvos, nem a sztársebész, hanem én, Jamie? - kérdezem, majd mélyen a szemébe nézek, és elkomorodok. - Még ne hozz végleges döntést, Olivia. Azt mondod, közel akarsz kerülni, és meg akarsz ismerni. De nem biztos, hogy az, akit most ismersz, az akkor is kelleni fog, ha megismered a múltját. Nem ismersz, de igazad van abban, hogy erre nem adtam esélyt neked, ez pedig nem volt szép tőlem. Szóval...azt hiszem....talán kezdenünk kéne ezzel valamit.
Hirtelen eszembe villan egy ötlet. Nem tudom mit teszek, de mielőtt még meggondolhatnám magam, kibököm.
- Meg akarsz ismerni? Tudod mit? Én is szeretnélek megismerni téged. Mit szólnál...- kezdem, aztán meggondolom magam, és felegyenesedek. - Mit szólnál egy randihoz? - kérdezem félszegen, de kicsit kezdek fellelkesülni. Hiszen nem ismerjük egymást. Én őt akarom. Már tudom. Talán tényleg kellene adni a dolognak egy esélyt. - Tudom...tudom, hogy eddig nem voltam túl kedves és lovagias, nem adtam neked...nekünk esélyt. De talán ha tudatosan elkezdenénk valamerre haladni, csak lépésenként? Lesz hamarosan egy jótékonysági bál. Esetleg...esetleg megtisztelnél vele, hogy elkísérsz és a vendégem leszel? Persze minden kényszer nélkül, csak...ismerkedés. Csak egy randi egy bálon. V...velem. Mit szólsz? - kérdezem, és izgatottan nézek rá. Nem tiszta a fejem, de abban biztos vagyok, hogy ha ezt most lezáratlanul hagyjuk, talán...talán ennyi volt. Ezt pedig nem akarom.  Én őt akarom. Félek tőle, hogy már elkéstem. Félek, hogy nem fogja jól fogadni a múltam részleteit. Félek tőle, hogy óriási hibát követek el, és ezzel el fogom veszíteni. De kockázatot kell vállalnom, mert érzem, talán ez az utolsó esélyem. Hisz bevallotta. El akart menni...
A zene


made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Jan. 10, 2016 5:44 pm Keletkezett az írás





Könnyfátyolba burkolózva, a világ szélén egyensúlyozva igyekszem ismét erős nőként tetszelegni, de nehezen megy. Az alkohol, ami eddig ereimben bujkált, most újra útnak indult. Dühös voltam, isten tudja már, hogy miért. Elfelejtettem mindent, ami odabent zajlott. Már rég nem érdekel, van e valakije vagy nincs. Akar e engem vagy sem. A szívem és lelkem mázsás súlyokkal lett könnyebb. Én elmondtam, mit érzek. Kitárulkoztam, meztelenre vetkőztettem félénk lelkem. Hosszú, mélyről jövő sóhaj szakad fel ajkaim közül.
-Téged akarlak Jamie. Minden hóbortoddal együtt. – Ruhám alját morzsolom, nem vagyok képes a szemébe nézni. Sosem volt jó abban, hogy kell egy férfit az ujjam köré csavarni. Túlságosan őszinte vagyok mindenkivel. Ezért is bántódom meg oly sokszor. – Nem a ranglétrán akarok feljebb jutni, hisz ismersz. Mindenért harcolok, ami számomra fontos. – Emlékszem, hat éves koromban úgy gondoltam, jobb, ha útnak indulok - nem kis riadalmat keltve a szüleimnek - és magam tapasztalom meg, milyen a felnőttek világa. A hátizsákomban a spórolt pénzem és némi elemózsia volt, a kedvenc szandálomban csattogtam végig Sydney utcáin. De rá kellett jönnöm, hogy a felnőttek élete nem olyan szép, mint amilyennek gondoltam. Így hazamentem és újabb harcokat vívtam meg. Mint ahogy Caleb-el is… hosszú napok teltek el úgy, hogy szinte minden órában kaptam egy üzenetet unokabátyámtól, aki a konkurens kórház elismert orvosa. Egy hajszálon múlott, hogy nem mellette dolgozom tovább. Mézes mázos szavai, hízelgése elért a szívemig, de egyetlen érzés megálljt parancsolt felelőtlen döntésemnek. A vágy, hogy egyszer kilépek csigaházamból és James elé állok. Nem gondoltam bele, mekkora lavinát fogok ezzel elindítani…
-El akartam menni… – Vallom be csendesen. - Szörnyen bántál velem. Gonosz voltál és követelőző. Ha egyetlen hibát vétettem, heteken át attól zengett a gyerekosztály, miközben mások rossz lépéseit elnézted. Azt hittem, ha elmegyek, elmúlik a vágy, hogy jobban megismerjelek. Miért viselkedsz így, miért rúgsz belém mindenki szeme láttára. – Hozzábújok, átölelem derekát és félénken elmosolyodom bókjai hallatán. Olyan sokszor elképzeltem ezt a pillanatot, most mégsem hiszem el, hogy megtörténik. Felnézek rá, szemem tele reménnyel. Engedem, hogy forró csókot leheljen szám sarkába és megremeg bensőm.
-Majd én azt eldöntöm Jamie, mi jó nekem és mi nem. Nem hamarkodom el… – Paskolom meg gyengéden mellkasát. Mosoly kúszik szomorú ajkaimra, elfeledem az este minden fájdalmát. Elvörösödöm kérdése hallatán, mint egy szerelmes tinilány. De hé…. hisze szerelmes vagyok.
-Hát valóban nem voltál túl lovagias és élből elutasítottál, de… azt hiszem megérdemlünk egy esélyt. – Kibontakozom öleléséből, a szívem olyan vadul kalimpál, még elárulja lelkesedésem. Vissza kell fognom magam. Összecsippentem ingjét és betakarózom vele. Karjaim derekamon pihennek, miközben hallgatom fülemnek édes hangját, szívemnek kedves szavait. Ugrándoznék, cigánykereket hánynék, össze vissza csókolnám, de uralkodnom kell magamon. Bármennyire is nehéz…
Anélkül mondok igent kérdésére, hogy átgondolnám ennek következményét. Hisz nyíltan felvállaljuk egymás iránt érzett mérhetetlen vonzalmunkat. Ennek pedig visszhangja lesz a kórházban. Hatalmas, gonosz és irigy visszhangja.
-Aggódásomat fejezem ki kettőnk megjelenésével kapcsolatban. Lesznek majd olyanok, akiknek nem fog tetszeni, akik illetlen szavakkal bélyegeznek majd meg. – Húzom el a számat, de amilyen hirtelen jött ez a kósza gondolat, olyan hamar el is illant. – De tudod mit?! Nem érdekel.[/color] – Tagolom érthetően a szavakat. Karjai közé bújok és úgy érzem, végre révbe értem. Lábujjhegyre állok és belenézek mélykék íriszeibe. Elolvadok a látványtól, egész nap nézegetném… és ezentúl 7/24-ben nézegethetem. Micsoda szerencsés egy nő vagyok.
-Gyere, menjünk vissza. – Fejemmel a minket stírölő kidobó fickó felé bökök. Néhány pillanattal később meghallom drága barátnőm fülsüketítően magas hangját. Kirobban a bárból, mint valami tornádó, nem kímélve senkit és semmit. Észrevesz, majd tapsikolva felvisít. Elindul felénk, de félúton valami megvilágosodás történhetett, mert hátat fordított nekünk és eltűnt a bár fényeiben.
Halk kuncogásomat elnyomta a hangos zene. De vadul kalapáló szívemet semmi nem tudta lecsillapítani.

made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 5:07 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Liv & Jamie - Are you...drunk?
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: