Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington, Nathan Graham

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Washingtons - So many years later
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 10, 2015 10:13 pm Keletkezett az írás





Washingtons


Van olyan, amikor reggel felkelsz, és már tudod, hogy a napod el van baszva. Ugyan ennek semmilyen jele sincsen, már tudod, érzed mélyen, hogy ennek nem lesz jó vége. Hogy nem lenne szabad menned sehová sem, egyszerűen csak ágyban kellene maradnod, és bámulnod a plafont egész álló nap. Mert az egyszerűbb lenne. Mert akkor nem történne semmi sem. Nem történhetne

Az ágyamon fekve, a plafont bámulva eszembe jut a reggel, és kívánom, menthetetlenül reménykedek abban, hogy képes vagyok szuggerálással visszafelé való haladásra bírni az időt. Ugyan ruhám tiszta, ahányszor mellkasom felé pillantok, látom a rászáradt vért, érzem a halál bűzét magamon, mélyen a pórusaimba ivódva.
A késő délutáni nap erőteljes sugarai szemkápráztató alkotást szőnek szobám félhomályos magányába, én pedig továbbra is csak fekszem az ágyamon. Képtelen vagyok tenni akármit is, képtelen vagyok az árnyékcsíkoktól tarkított plafonon túl máshová nézni. Mert akkor a gyönyörű narancsszín napsugarak vérvörössé változnak, és mindent elborít a vasszagú, egyre csak sűrűsödő, sötétvörös véróceán.

Magam sem tudom, mennyi időt fekszem hanyatt, a régmúlt egyik-másik emlékébe belefeledkezve. Hogy gondoltam-e azt valaha, hogy harminchét évesen egymagam fogok feküdni egy rossz nap után az ágyamon, és nem lesz egyetlen ember sem, akinek elmondhatnám, mi bánt? Nem, nem gondoltam. Pontosabban nagyon sokáig nem gondoltam erre…
Ugyan nem feleltem meg szüleim elvárásainak, de azt sosem hittem volna, hogy kapcsolatunk ilyen rondán végződik. Apám mindig is makacs, akaratos ember volt; egyedül ő volt képes arra a napra időzíteni a szívinfarktusát, amikor életemben először igazán szabadnak éreztem magam. Első nap az egyetemen… Ennél nagyobb szabadság nincsen, nem volt és nem is lesz. Apám meghalt, anyám pedig kitagadott, és eltemette a családot megszégyenítő fiút, aki már többé nem volt a fia.
Hogy miért nem változtattam nevet? Fogalmam sincsen… Talán mert nem lett volna egyszerű megmagyarázni annak az édes, vörös hajú, kék szemű kis istennőnek, akivel aznap találkoztam. Szeplői minden mosolygásánál örömtáncot jártak arcának finom vonalain; hihetetlenül tiszta, rikító kék szemeiben azonnal látszott az összes érzelem, ami elöntötte őt. Az égszín íriszekben mindig megjelent a boldogság, a szomorúság, a gondok, a csíntalan játékosság… Minden.
Néha elgondolkozom azon, hogy mi lehet a tősgyökeres, a családra nagyon büszke, megmaradt Washingtonokkal. Apám halála óta senki felől nem hallottam semmit sem, azt sem tudom, élnek-e halnak-e…
Őszintén szólva, elég kevés olyan tagja van az egyébként sem túl népes családomnak, aki egyáltalán érdekelne. De hogy miért nem kérdeztem sosem felőlük? Nem értem rá, egyszerűen csak túl elfoglalt voltam. Lekötött a boldogságom, majd a gyász és az életem végéig tartó feladatom: a változás. Kedves, nyílt, megértő ember voltam, mindenki barátja. Elég nehéz elképzelni, mekkora akaraterő kell ahhoz, hogy az ember hideggé, arrogánssá, egoistává, látszólag gonosszá váljon, miközben valójában nem lesz az. Hogy sikerült-e? Nem tudom. Halálosan félek, hogy nem.

Napoknak tűnő percek múltán erőt veszek magamon, és betámolygok a fürdőszobába. Még az ajtót sem csukom be, tudom, hogy úgyis egyedül vagyok, teljesen egyedül. Ruháim a fizika törvényeinek megfelelően a földre hullanak, egyenletesen gyorsulva, lebegve szelik a centimétereket, miközben azt sem tudom, hogy egyáltalán elengedtem a kezemmel, vagy még mindig szorítom őket…
Belépek a zuhany alá, majd kinyitom a csapot. Fogalmam sincs, hogy a rám folyó víz milyen, nem jut el tudatomig, hogy jéghideg vagy forró, esetleg testhőmérsékletű víz folyik-e rám. Homlokomat a csempének támasztom, miközben magamban mantrázom, hogy az ez által adott érzés a hideg. Percek alatt sikerül csak rájönnöm a gőz alapján, hogy tűzforró eső veri a hátamat. Bőröm kipirulva tiltakozik a forróság ellen, én pedig a színben már megint nem látok mást, csak a vért…
Jéghidegre állítom a zuhanyt, majd addig állok alatta az indulatoktól remegve, míg bőröm visszanyeri eredeti színét, arcom sápadttá lesz. Fogvacogva szállok ki, és nyúlok a törölközőmért, majd rohamtempóban távozok a hálószobám felé. Nem akarok belenézni a tükörbe, nem akarom látni a rám visszabámuló, beesett szemű szerencsétlen idiótát. Magamra kapok egy szürke melegítő alsót és egy fehér pólót, majd szinte menekülve sietek az előtér felé, hogy felvehessem cipőmet, és kiléphessek a szabad levegőre.

Időközben a napkorong vöröslő szörnyetegét lefogva győzött a horizont, az ég aljának narancssárgája is megszűnőben van. Látva alkony szürke egyszínűségét, a legelőn rohangáló, engem vidáman nyerítve fogadó lovaimat, elönt a megkönnyebbülés. Sikerül tudatalattim legmakacsabb, legsötétebb részét meggyőznöm arról, hogy nem én öltem meg ma a beteget, hogy nem tudtam segíteni rajta, hogy nem tehettem semmit sem a rám fröcskölő vér ellen. Hogy már bent lesúroltam magamról hat soron a mocskot, hogy már nem érezhetem a szagát, hogy minden csakis a képzeletem szüleménye.
- Uram, mindent elvégeztem mára, amit kért! – szól Tom, miközben a lovak felé igyekszem, akik a ház előtti karámban várakoznak türelmesen. Szórakozottan bólintok, Tom pedig visszavonul.
Átbújok a karámlécek között, majd hátamat felső fának vetve kezeimmel végigsimítok a legközelebb álló két állat puha orrán. Az egyikőjük finomat megbök, mint szeretetre éhezve tolja közelebb fejét egy kis fülvakargatásban reménykedve. Akaratlanul is elnevetem magamat, majd az ajtóhoz sétálok, és egy lendületes mozdulattal kitárom azt.
- Rendben, srácok, ideje bemenni a boxba! – szólok a három lóhoz, majd arrébb állok az útból. Ők rutinosan elindulnak a ház bal oldala felé, hogy azt megkerülve beléphessenek az istállóba, és elfoglalhassák saját helyüket. A kancákat már becsukta Tom, így… Baj nem lehet. Főképp, hogy a három, sorban vonuló lóból kettő herélt. Van Helsing pedig… Ő csődör, de nem az a nehezen kezelhető, kanos fajta. Ki így, ki úgy - náluk is.
A lovak hamarabb érnek be nálam, már örömmel fogyasztják esti szénaadagjukat, mikor rájuk csukom az ajtót. Egyenként benézek az összes állathoz, az egyik kancánál megtalálom a macskát is, békésen szunyókálva a ló hátsóján. Elmosolyodom, majd körutam végeztével elköszönök tőlük, és leoltom a villanyt.
Valószínűleg… Nem, nem fogok aludni. Csak becsukom a bekötő út ház felőli végén lévő kaput, majd bemegyek a házba, és keresek egy üveg whiskeyt…
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 12, 2015 12:50 am Keletkezett az írás



Angie & Leonard
Angel in the lion cage!
Hosszúra nyúlnak a fák árnyai, a lemenő nap sugarai átszűrődnek a lombok táncoló ágai és levelei közt. Békesség és nyugalom vesz körül Sydney külvárosában, ahogy a porral fedett aszfaltozott úton az oly régen nem látott unokabátyám háza felé tartok. Gyalog. Magam után húzom a bőröndömet, utazótáskám a kezemben cipelem a csendes, magányos sétám alatt. Jöhettem volna taxival, de...nem tudom miért nem jöttem azzal. Talán, tudat alatt így akartam elodázni a találkozást, elnyújtani az odavezető utat olyan hosszúra, amennyire csak lehetséges. Mert elé kell állnom, ennyi év távollét után, és arra kérnem, fogadjon be magához. Fogadjon be, mert a világon nincs hová mennem, nincs kihez fordulnom. Nincs pénzem, pár száz dollár lapul a zsebemben, amit a kocsimért kaptam, amit eladtam még New Yorkban. A végkielégítésem fedezte a válási költségeimet és az ide szóló repülőjegyem, de...semmim nincs. Kisemmiztek. Kisemmizett a volt férjem, a saját tulajdon anyám segítségével. Nincs semmim, és ha most ő is becsukja előttem az ajtót, ő is elküld...
Félek. Félelem van bennem. Leonard és én sosem voltunk túl közel egymáshoz, hisz inkább Alex-szel volt jóban, semmint velem, mivel amikor én születtem, ők már kb. kilenc évesek voltak. Voltak közös programjaink még annak idején, sokat nyaralt nálunk, és mi is sokszor utaztunk el hozzájuk Angliába a birtokra. Ott voltam az esküvőjén is. De aztán Leonard apja, apám testvére, a nagybátyám meghalt, őt pedig kitagadták. Aztán, amikor meghalt Marie, ő egyszerűen eltűnt. Nem keresett senkit. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Most már mondjuk megértem, miért. Kitagadták, ahogy engem is, miért is keresett volna bárkit is? Épp ezért, ő az egyetlen ember, akihez köt a vér szava, és aki talán nem fordít nekem hátat. De mi van, ha mégis?
Magamba roskadva kullogok, és míg egyre közelebb érek a házhoz, a múlton rágódok. Istenem, hogy történhetett mindez? Házas voltam, sikeres ügynök, jó zsaru. Volt kocsim, lakásom, pénzem. Voltak ismerőseim, rokonaim, akik kerestek, akiket érdekeltem, még ha a szüleim nem is támogattak. Volt egy testvérem, aki szeretett. Hogy omolhatott össze minden így? Vajon Leonard fülébe eljutott már? Vajon ő tud róla, mi történt Alexszel és velem? A gyomromban nehéz kőként ül a bánat és az elutasítástól való rettegés. Nem akarok odamenni. Nem akarok azért kuncsorogni, hogy befogadjon, amíg talpra állok. Nem akarok szembenézni a veszteséggel, mert...attól félek, azt nem élném túl. Így mielőtt a lelkem mélyén, olvadt fekete kátrányként, lassan bugyborékoló sötétséget kiengedném, gyorsan visszazárom rá az ajtót. Nem. Nem lehet. Most nem. Majd egyszer engedek neki, de most másra kell fókuszálnom. Ki kell találnom, hogy mihez kezdjek. A nyomozó iroda gyilkossági osztálya már átvett, párnap múlva kezdhetek is, de még annyi elintézni valóm van,hogy azt sem tudom, mihez kezdjek. A papírjaimat el kell intéznem, kéne egy kocsi, és lehetőleg azonnal munkába állni, hogy a kapott híreim után forró nyomon indulhassak el az itteni nyomozásomra, amit persze csak a munka mellett csinálhatok, nem hivatalosan. De mielőbb folytatnom kéne amit elkezdtem, mielőtt még újra eltűnnek.
A gondolataim csapongva követik egymást, ami ugyan nem kellemes, de mégis jobb, mintha a fájdalmamon sajnálkoztam volna, amit elrejtettem magamban. S míg a lépteim egymást követik, lassan elérek a házhoz is, amit megadtak nekem, még a legelső portánál az itteniek közül. Tekintetem elképedve issza a hatalmas, gyönyörűen rendezett birtok látványát a szürkülő égbolt alatt, muszáj vagyok megállni, hogy megcsodáljam, mielőtt a hozzá tartozó bekötőútra érnék. A hosszú lécek, a gyönyörűen zöldellő legelők, az erdősáv, a terebélyes lombú fák, és a hatalmasnak tűnő, gyönyörű szép ház...
- Istenem, de gyönyörű. Hogy tetszene Alexnek...- sóhajtom, majd összeszoruló szívemre szorítom az öklömet, és mélyeket sóhajtok. Nem sírhatok. Nem, még nem. Nem szabad. Nem lehetek ennyire törékeny. Mikor összeszedtem végre magam, folytatom az utam, és befordulok a bekötőútra, majd egyenletes léptekkel a kapuhoz sétálok. Ott egy kis akadályba ütközök, de egy, a táskámból előhalászott hajtű és egy körömreszelő segítségével pillanatok alatt sikerül megoldanom a helyzetet. Nem kell túl sok ész ahhoz, hogy kinyissam. Hiába a zár. Én zsaru vagyok. Nincs az az ajtó amelyik zárva maradhat előttem, ha én be akarok jutni valahová. Sokszor húzott ki a csávából ez a trükk, amikor az irodában hagytam a kulcsom.
A kaput ügyesen visszacsukva lassan a házhoz tipegek, de már jóval óvatosabban. Bőröndömet már felemelem, és lábujjhegyre emelkedek, hogy léptem se hallatszódjon. Lassan fellopakodok a tornácra, és lerakom magam mellé a csomagjaimat. Hallgatózok. Csak a természet hangjai hallatszódnak, semmi zaj vagy nesz. Odabentről meleg, lágy fény szűrődik ki. Békés és csendes minden. Egy pillanatra eszembe jut, talán Leonak épp vendége van ma este. Vagy mi van, ha közben újra nősült? Vagy egyszerűen csak látni sem akar? De aztán megrázom magam. Nem lehetek ennyire nyuszi. Ugyan mi történhet? Legfeljebb azt mondja, nem akar látni. Akkor meg fogom a cókmókom, és egyszerűen továbbállok. Eddig is megéltem valahogy, ezután sem fogom feladni.
Így megrázom magam, mélyet sóhajtok, aztán szívemben rettegéssel és félelemmel, megnyomom a csengőt az ajtó mellett, és magamban a köszönőszövegemet gyakorolom. Már, ha képes leszek bármit is kimondani. Vajon megismer majd? Emlékszik rá egyáltalán kivagyok? S én emlékszem még magamra?

Zene

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 14, 2015 9:06 pm Keletkezett az írás





Washingtons


Miután becsukom a kaput, és elindulok a ház felé, a verandáig vezető utolsó lépéseket már majdnem futva teszem meg. Nem akarok kint lenni, nem akarok alkohol nélkül létezni sem.
Nem vallom magamat alkoholistának, de voltak és vannak napok, amikor az ital nélkül már biztosan öngyilkos lettem volna. Egyszerűen nem megy. És amikor ezt elismerem, akkor álcám összeomlik, jégpáncélom földre hull, és ember vagyok újra. Ilyenkor nincsen, ami megvédjen, pőrén, csupaszon állok tudatalattim vad inkvizíciója előtt. Félek.
Berontok a házba, becsukom az ajtót, majd miután a nappali meleg fényeit felkattintom, a konyhába menekülök, és legfelső polc hátuljából előveszek egy üveg skót whiskeyt. Hogy miért nem a vitrinben tartom a nappaliban, a többi mellett? Talán mert magam sem akarom elhinni, hogy ezt csinálom. Hogy tényleg erre van szükségem.
Töltök magamnak egy hatalmas adagot, majd húzóra megiszom az egészet. A hirtelen mennyiség miatt, és mert egész nap nem ettem, az alkohol fejbe vág, így már remegő kézzel öntöm ki a másodikat. Igyál! Felejtsd el a múltat, csak igyál!
Számhoz emelem a poharat, amikor az ajtócsengő megszólal. Hirtelen dühömben olyan erősen csapom le a poharat a konyhapultra, hogy az eltörik. A szilánkok beleállnak tenyerem külső oldalába, az érett, barna folyadék keveredik a lágy fényben vérem sötétvörösével. Csak vért ne… Csak most ne…
Magamban szitkozódok, majd felkapok egy konyharuhát és a kezemen lévő sebre szorítva az ajtóhoz indulok. Fogalmam sincsen, hogy mit akarhat Tom ilyenkor, és bármennyire is nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni, már most érzem, hogy nem fogom tudni magamat türtőztetni.
- Máskor ne zav… - kezdem erélyesen, miközben nyitom az ajtót. Szám tátva marad a felismerés azonnali döbbenetétől, a szó közepén állok meg. A csak félig kinyitott ajtót szélesre tárom, hogy a benti fény még jobban rávetüljön a verandámon álló nőre. Ez nem lehet…
Balommal még jobban odaszorítom elvágott jobbomhoz a konyharuhát, majd az ajtófélfának dőlök, és végre nagy nehezen becsukom a számat.
- Angie? – kérdezem hitetlenkedve. Kedvenc, és egyébként egyetlen unokahúgom áll előttem, hogyha minden igaz. Nem vagyok benne biztos, nem láttuk egymást vagy… Nem is tudom, mióta. Nagyon rég volt már. Akkor még csak a lovaspóló érdekelt, apám még élt, még nem tagadtak ki. Vagy talán…
Bármennyire is jártatom az agyamat, nem ugrik be, hogy utána találkoztunk-e. A Marie iránti szerelmem teljesen elvakított, a halála után pedig… Képszakadás. Totálisan. Teljes sötétség.
Ugyan azt hittem a döbbenet első pillanatban, hogy összeomlok, mert megrohan majd az összes szörnyű emlék, magam számára is meglepő módon, ez nem így van. Eszembe jutnak a régi játékaink, amikor a bátyával kergettük egymást a hatalmas udvaron, ő pedig kacagva tapsikolt nekünk a dajkája öléből. Eszembe jut, amikor szüleim nagy pereputtyukkal kivonultak megnézni a pólómérkőzést, Angie és Alex pedig az első sorból ordították a lovamnak, hogy rohanjon gyorsabban. De mindez… Nagyon-nagyon régen volt.
- Kerülj beljebb! – szólok hirtelen, felocsúdva döbbenetemből. Elállok az útból, majd miután belépett, becsukom az ajtót. Fogalmam sincsen, hogy miért van itt, de egyáltalán nem bánom. Igazából… Nehéz beismernem, és talán csak az alkohol segít ebben, de érdekel, mi történt a londoni Washingtonokkal. Elégre vér… Ne!
- Ülj csak le! – szólok neki az étkezőasztal felé mutatva. Az étkező és a konyha nyílik közvetlenül a bejárattól, így a pult felől szálló whiskey szaga mindent betölt. El kell tüntetnem… – fut át az agyamon azonnal. Mert most nem lehetek részeg. Most nem annak az ideje van, hogy ilyen módon tereljem el a figyelmemet.
Valamiért megnyugtató örömöt érzek a nő láttán. El kell ismernem, hogy gyönyörű, telt asszonnyá érett az egykori kis törékeny „virágszál”, ahogyan a családban hívták. Nagy nehezen felfogom csomagjai láttán, hogy valószínűleg nem véletlenül állított be hozzám éjszaka… Mégis, nem bosszankodok. Önfeledt, gondtalan gyermekkoromat idézi, azt a megnyugtató érzést adja jelenléte, amit már nagyon hosszú ideje nem éreztem.
A mosogató felé indulok, és olyan sokáig szöszmötölök a pohár szilánkjaival, ameddig csak tudok. Feltörlöm a kiömlött szeszt, majd keresek az egyik fiókban egy ragtapaszt a kezemre – csak merem remélni, hogy elég lesz rá ennyi. A whiskeys üveget nem merem visszatenni a dugihelyére, így csak ott hagyom a konyhapulton. Gratulálok, Washington! Lehet percek kérdése és elmenekül, most biztosan azt hiszi, hogy valami ágról szakadt alkoholista vagy… És ugyan utálom, igazat kell adjak tudatalattimnak. A helyzet nem kicsit félreérthető, illetve… Egyáltalán lehet-e ezt félreérteni? Vagy ez tényleg az, aminek látszik?
Miért? Miért pont most? Összefüggéstelen gondolatok cikáznak a fejemben. Képtelen vagyok ráfókuszálni egy dologra, a mai nap és az alkohol után nem. Veszek egy mély lélegzetet, majd szembefordulok vele.
- Megkínálhatlak valamivel? – kérdezem. Közben rájövök, hogy mekkora tahó vagyok. Ugyan beengedtem, de se egy ölelés, se egy puszi az arcra, se semmi. Veszek egy mély lélegzetet, majd tenyeremet végighúzom nyúzott arcomon. Tudom, hogy elég szarul nézek ki, felesleges megjátszanom magam. Őelőtte nem.
Nagyon furcsa, de felszabadító. Ő az egyetlen, aki ismert régen, aki tudja, hogy milyen voltam. És ez jó, nagyon mélyen jó.
- Elnézésed kérem, kicsit összeszaladtak a dolgaim… - Kék szemeimet az övéibe, sajátjaim másába fúrom. Washington-tartozék a kék szem, bár ha jól emlékszem, az anyjának is kék van.
- Miben tudok segíteni? – kérdezem, miközben letelepszem vele szemben az asztalhoz. Amennyiben kért inni, finoman elé teszem a poharat; és legyen az akár alkohol, akár víz vagy valami teljesen más, én is iszok vele együtt.
A mély, kissé talán riadt égszín szempárba nézek, és magamban nevetve megállapítom, hogy az idő nagyobb ribanc mindennél. Mit teszel velünk, te…? – gondolom fásultan. Semmit sem tudunk egymásról a velem szemben ülő nővel, pedig egy családból származunk. És ez így van jól? Talán…
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Okt. 06, 2015 12:14 am Keletkezett az írás



Angie & Leonard
Angel in the lion cage!
Bejutni a kapun nem volt nehéz. Néha már fel sem tűnik, mennyire közel állok minden törvénytelenséghez, ami ellen tulajdonképpen küzdök. Zárakat török fel, szembe megyek a parancsokkal, szöges ellentétét teszem annak, amit bárki más tenne a helyemben. Mintha tudatosan vágnám magam alatt a fát, mintha minden, amit tanultam volna, egyszerűen kiesne a fejemből. Mintha folyton a rossz úton járnék. Már meg sem kottyant, hogy úgy hatoljak be a farmra, mint valami tolvaj, hangtalanul, macskaügyességgel osonni a bejárati ajtóhoz semmiségnek tűnt. De itt állni? Nem volt jó érzés. S mikor megfogan bennem, hogy visszaforduljak és inkább egy padon töltsem az éjszakát, mielőtt még elmenekülhetnék, ujjam a sima felületű gombra siklik, és felhangzik a jöttömet bejelentő hang odabent. Mélyet sóhajtok, és ajkamba harapok. Mellkasomban felerősödik a szorongás, amikor meghallom az üveg csörrenését. Mi van, ha zavarom? Ha épp vendége van? Vagy ha egyszerűen látni sem akar? Kétségek közt vergődöm, ösztönöm azt súgja, meneküljek, amíg lehet, de tudom, hogy ahhoz már túl késő. Így csak feszenve várom, hogy kinyíljon előttem a bejárati ajtó. Hallom a léptek közeledtét, majd a zár kattanását, és Leonard érces, oly rég nem hallott hangját. Érzem rajta a neheztelést, és bűntudat fog el. Biztosan fáradt, hisz orvos, az orvosok pedig nagyjából olyanok a szememben mint a Supermanek. Az ajtó nyílásától induló egyre szélesedő fénysáv lassan felfelé indul nadráom szárán, majd csípőmön át az oldalamra, és csak arcom feléig merészkedik, tovább nem engedi a hatalmas termetű férfi sziluettje, és az ajtó. Hitetlen kérdésére csak finoman bólintok, halovány mosollyal nézek rá.
- Szia Leonard.
Nem mondok többet, nem tudok mit mondani. Hisz csak nem fogom itt letámadni az ajtóban? Meg...csoda, hogy felismert, hisz talán az esküvőjükön találkoztunk utoljára, és akkor én még bőven pattanásos képű tinilány voltam, tele komplexusokkal és félszegséggel. Akkor nem voltam túl jó lelkiállapotban. De legalább kedves és illemtudó voltam, jó lelkű és jóra hajló. Imádtam a bátyám lépésének nyomát is, folyton csak loholtam utána, pedig ő akkor már felnőtt férfi volt. Most? Most megtört roncs vagyok, kiüresedett porhüvelye egykori önmagamnak. Még tartom magam, még kibírom, hogy ne gondoljak arra, Alex nincs többé. Hiába csörgetem a számát, többé nem veszi fel, hiába akarok vele beszélni, már nem válaszol. Még kibírom, hogy ne omoljak össze, kézben tartom. Csak addig kérek időt, amíg elkapom, aki ezt tette vele. Csak addig, amíg rájövök a titkokra, amíg kikaparom azt a csontot. Aztán...már nem számít, mi lesz velem. Csak addig kérek időt.
Mikor kitárja előttem az ajtót, elmosolyodok. Bár látom, hogy vérzik a keze, csak futó pillantást vetek rá, nem teszem szóvá. Pedig azonnal segíteni vágyom, de...félek, esetleg rosszul esne neki, ha észrevenném. Tanácstalanságomban pedig azt teszem, amit általában ilyenkor, kivárok. De annak örülök, hogy behív, és nem várja, hogy azonnal hagyjam el a házat, a telket, a kontinenset is. Ez már jó jel azt hiszem.
- Kösz. - mondom, majd lehajolok, és felkapom az utazótáskát, aztán megragadom a gurulós bőrönd hideg műanyag fogantyúját, majd magam után húzva belépek. Szemem elé ízlésesen berendezett ebédlő és konyha tárul, ahogy magam mögött hagyva minden vagyonomat beljebb merészkedek. Megfordulok, ahogy azt mondja, üljek le, és rámosolygok, majd bólintok. Zavartan túrom hosszú, gesztenye fürtjeimbe az ujjamat, miközben kihúzva az egyik széket magam alá húzom, és leülök. Whiskey ismerős illata tölti be a légteret, és nem vagyok vak, észrevettem a kezén a vágást is. Nyomozó vagyok, nem nehéz összeraknom a képet. Valószínűleg megzavartam, biztosan hosszú napja volt, és megszokta a csendet, talán nem szokták ilyen későn zavarni már személyesen. Talán leejtette a poharat és megvágta magát. Ha agresszívabb hajlamú, akár akarattal is törhette össze a kristályos csillogású üvegtestet. Várom, hogy valamit mondjon, de nem szól. Szívemben némi félsz, aggódás és nagy adagnyi szorongás. Nézem, ahogy szöszmötöl a mosogatónál, ahogy lassan eltünteti a kis balesetének a nyomait. Szeretnék beszélni hozzá. Annyira vágyom, hogy beszélhessek, csacskaságokról, bármiről, ami elterelheti a figyelmem a helyzetemről. Bármiről, csak arról nem, hogy miért jöttem. De nem szólalok meg. Csak nézem őt, nézem a ház részleteit, amit látok belőle, hallgatom a csendet, a tőlem oly szokatlanul távol álló farm hangjait. Vajon meddig tart majd Leo türelme? Ha meghallja, hogy bajban vagyok, mit fog tenni? Hisz mindenki elfordult tőlem, ahogy egykor tőle is. Vajon rajtam áll majd bosszút, engem használ fel arra, hogy régóta benne gyűlő haragját végre rázúdíthassa kitaszíttatásra ítélő rokonainak valamelyikére?
- Hogy? - kapom felé zafírszín tekintetem, ami annyira hasonlít az övéhez, majd mikor felfogom, mit is mondott, mosolyogni kezdek, és a pulton álló üvegre mutatok. - Nekem tökéletesen megfelel, ha nem bánod, hogy megiszom a méregdrága whiskeydet. Iszol te is? - kérdezem, aztán észbe kapok én is. Már nem csinálok úgy, mintha semmit nem láttam volna, azt hiszem nem bírná el a lelkem. Tekintetem a kezére vándorol. - Összevarrjam? Nem tűnik túl stabilnak az a ragtapasz. Bár, te vagy az orvos, nem akarok a dolgaidba szólni. - teszem fel a kérdést, és kék tekintetét kutatom, s bármit felel, azt teszem. Nem akarom, hogy azt higgye, bármiféle rossz gondolat környékez. Láttam már sokkal többet és rosszabbat. Én csak segíteni szeretnék, ha esetleg szüksége van rá. Nézem, ahogy nyúzott arcán végigszánt kincset érő kezeivel. Elgondolkozok, vajon hány ember életét mentette már meg az a kéz? Hány családot egyesített újra, hány gyermeked adott vissza szülei karjaiba, hány édesapát engedett újra családja szerető körébe. S amelyik szétszabdalta a bátyám fájdalomtól rángó testét, megszabadítva mindentől, ami használható, kivagdosva minden egészséges, fiatal szervét, amit csak lehetett...az a kéz miért nem a segítségnyújtásra hajlott? Miért csábította el a vérrontás bűvössége, miért lelte örömét abban, hogy valakit, akár egy vágóhídra ítélt állatot, lemészároljon? Beleborzongok a gondolatba is. Szinte hallom Alex hangját, eltorzultan ordít tudatom legsötétebb zugaiban, minden más hangot elnyomva. Segítségért eseng, látom magam előtt, ahogy borzalmas körülmények közt, vérhabos szájjal könyörög az életéért, majd megmakacsolva magát, már eszét vesztve kívánja a gyors halált. Lelkemben nagymacskaként éled újjá a bosszúvágy, éles, tűhegyes karmait mélyen szétszaggatott, megtaposott szívembe mélyeszti, majd fortyogó, zöld fiolát vesz elő, és a mérget a nyílt sebbe csepegteti. Leonard mentegetőzése térít ismét észhez. Csak intek a szabadkozásra.
- Ah, ugyan már! - intek a levegőbe hanyagul, és megrázom a fejem, miközben állom átható pillantását. - Bárkinek lehet rossz napja. Vagy rossz hete. Vagy hónapja. - mondom, és nem merem folytatni. Hisz ha belegondolok, nekem évek óta ez van. Rossz napom. Csak sokáig nem voltam hajlandó tudomásul venni. Mennyi elvesztegetett idő. Pedig, ha időben felismertem volna...talán most nem lennék legbelül halott. Felém nyújtja a kitöltött whiskeyt, én pedig megfogom a poharat, és csak nézem, ahogy a karamellszínű ital táncol a pohár mélyén. Hát itt vagyok. Sóhaj hagyja el mellkasomat, de cseppet sem könnyebbülök meg. Szorongó érzésem egyre erősödik, és én, aki vakmerő és bátor vagyok, amikor Leonard megkérdezi miben segíthet...beijedek. Nagyot nyelek. A büszkeségem túlságosan nagy és erős. Ami máskor oly nagy segítség, most ellenem fordul. Nem, képtelen vagyok kimondani...egyszerűen...nem megy. Nem tudok alamizsnáért könyörögni. Képtelen vagyok bárkitől segítséget kérni, nem, inkább éhenveszek, inkább hajléktalanná válok, temessenek saját kezemmel kikapart sírgödrömbe, de nem megy.
- Én...- nyögöm, majd mosolyt erőltetek magamra, és elfordulva csak a berendezésre fókuszálok. - Én csak erre jártam, és benéztem. Kicsit későn szállt le a gépem, sajnálom, hogyha alkalmatlan pillanatban zavartalak. Itt Sydneyben fogok dolgozni...családi okok miatt. - mondom, és minden igyekezetemre szükségem van, hogy ne mondjam ki az őszinte igazságot. Hogy minden vagyonom az a bőröndnyi és sporttáskányi ruha, meg pár száz dolcsi a zsebemben, nincs családom, nincsenek barátaim, és tulajdonképp, ha eltűnnék a föld színéről, senki észre sem venné. Hogy nagy szükségem lenne bármilyen segítségre, tanácsra, amit csak kaphatok. Hogy elmondjam, Alex meghalt, és én saját fejem után azt hiszem a vesztembe rohanok, mégsem tudok lemondani arról, hogy bosszúvágytól hajtott hajtóvadászatot tartsak azok után, akik ezt tették vele. Hogy a családom kitagadott, a férjem pedig kisemmizte a szívem, a lelkem, már évekkel ezelőtt, aztán üresen és érzelmek nélkül megkopasztotta a bankszámlámat is. Helyette elterelem a témát.
- Veled mi újság? Hallottam, hogy valami nagy szuperműtétet csináltál, láttam a hírekben. Tudtam, hogy zseniális sebész vagy, de azért nem gondoltam volna, hogy ekkora szupersztárrá nőtted ki magad, bátyó. - mosolygok aztán rá, és igyekszem könnyednek tűnni. De nem nagyon megy. Ahhoz túlságosan emlékeztet Alexre. Arra, ahogy ő nézett rám, amikor tudta, hogy nem mondok igazat, vagy hogy titkolózok. Lehajtom a fejem, aztán kiiszom a poharam. Újra az asztallapot nézem, majd mélyen, halkan szólalok meg.
- Leo...én...nem tudom, tudod-e, de...Alex meghalt. - mondom, és megremeg a szám széle. A fájdalom a szívembe mar. Mély levegőt veszek, hogy ne törjön ki rajtam a hónapok óta elfojtott indulat, és csak várok. Hogy mire? Nem tudom. Kérdésekre. Ordításra. Bármire. Arra, hogy azt mondja, kívül tágasabb. De nem, képtelen vagyok azt kérni tőle, fogadjon be. Sok minden mondható rólam, de az nem, hogy meghunyászkodnék, vagy, hogy könyörögnék bárkinek is.

Zene

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Okt. 24, 2015 4:55 pm Keletkezett az írás





Washingtons


Egyszerűen képtelen vagyok felfogni. Annyi éven át… Semmit sem hallottam egy Washingtonról sem. Nem kerestek engem, én sem kerestem őket. Én ugyan azt gondoltam, hogy utálkozni fogok, de nem így van. Angie látványa megnyugtat, egyedül Alexet hiányolom.
Míg összetakarítom a kiömlött whiskeyt, gondolataim örvényekként cikáznak össze-vissza. A pár perccel ezelőtt ledöntött nagy pohár ital elbódít, megrészegít, furcsa, örömteli mámorba von. Washington, a fenébe is! Tisztítsd ki a fejedet! – szól a kis hang, és igazat kell adnom neki.

Nagy sokára fordulok csak kérdésemmel unokahúgom felé, és meglepődök a válaszán. Az évek meg a rutin segít abban, hogy arcomra ne üljön ki egy érzelem se, ám amikor az öltésekről beszél, képtelen vagyok nem felvonni szemöldökömet. Ugyan halvány lilám sincsen, mivel foglalkozik… Csak nem volt olyan hülye, hogy orvos legyen, ugye? Látta, hogy mi volt velem, ennél csak több esze volt, nem?
Szólásra nyitom a számat, majd becsukom, mert nem vagyok képtelen kinyögni egy szót sem. Kérdezni és mondani akarok sok dolgot egyszerre, ami jelen állapotomban… Egyszerűen csak nem megy.
- Igen, iszok veled – válaszolom végül, feledve a kezemre vonatkozó kérdését. Most az érdekel a legkevésbé. Mert… Elég volt ránéznem, és már tudtam. Fel kellett fogjam, hogy felnőtt. Hogy látja a problémáimat. Hogy annak lát, aki vagyok, hogy tiszta tükröt tart elém. Hogy én is annak lássam magam, aki vagyok. És ez fáj, ugyanakkor mélyről jövő szeretettel tölt el. Mert ő megteszi ezt, míg más nem. Mert ő képes őszintén válaszolni nekem, holott megtehetné, hogy hazudik.
Két pohárba töltök a borostyán italból, majd az üveggel együtt az asztalhoz viszem őket. Még szükség lehet többre…
Elé tolom az egyiket, miután mentegetőzésemre már megint félreérthetően válaszol. Rossz hónapja? Kinek van rossz hónapja itt, Virágszál? A fenébe is… Legszívesebben kezembe temetném az arcomat, de nem tehetem, így inkább nagyot kortyolok a whiskeyből. Ez majd segít. Segítenie kell…

Kérdésemre sóhajt, én pedig látom, hogy nem oké. Hogy ez így nagyon nem oké. Hogy semmi sem az. Vele szemben ülök le, a székben hátradőlve figyelem őt, poharamat az asztalra téve. Mert most rá figyelek, nem érdekel semmi más. Türelemmel hallgatom, látom rajta, hogy van mit mondania. Hogy ki akarja mondani, de nem teszi, így beszél a semmiről. Olyan mértékben meg tudom őt érteni, ahogyan szerintem senki más sem. Nem szólok közbe, mert én az ő helyében nem szeretném, ha megzavarnának. Hagyom, hadd mondja. Hadd nézzen félre, mert tudom, hogy biztatóan szuggeráló tekintetemhez előbb-utóbb vissza fog találni. Hogy vissza kell találnia, mert ebben a szobában, ezen a földrészen én vagyok neki az egyetlen biztos pont, hacsak Alex nem költözött ide. Mondjuk annak határozottan örülnék.
Szupersztáros megjegyzésén elmosolyodom, hogy aztán az öröm hamuvá válhasson a számban, hogy mosolyom elhervadhasson, akár a tűző napon hagyott virág. Olyan, mintha nem is itt lennék, mintha csak egy ősrégi rádióadásból szólna a hangja. Várom, hogy hol van a poén a mondatban, hogy legyen meg a csattanó, hogy Alex előugorjon az egyik szekrény mögül, hogy betörje az ajtót üvöltve és mellkasához szorítson, mint kölyökkorunkban. Várom, hogy betévedjen ide a kék szemű, jóképű ügyész, aki igazi Washington. Aki a generációnkban az egyetlen igazi Washington, aki tovább viheti a család nevét, aki méltó az örökségre. De Alex nem jön…
Döbbenetem ha akarnám sem tudnám letagadni, arcomról olyan könnyen lehet olvasni, mint akármelyik nyitott könyvből. A pohárért nyúlok, majd háromszor töltök magamnak, mire eljutok arra a pontra, hogy kezem túlzottan remeg az üveg felemeléséhez. Nem merek, nem tudok Angie szemébe nézni. Mert ismerem eléggé őt annyira, hogy tudjam, ha ő itt van, és Alex halott, akkor… Nem akarok rágondolni. Embert tudnék ölni, a anyámat, a nagybátyámat, mindenkit a felettem lévő generációban. Mert ha az aranyos, kedves unokahúgom az én ajtómon kopogtat, és Alex halott, akkor…
Kezembe temetem az arcomat, és érzem, hogy fáj. Hogy fáj mindenhol, pontosan annyira, mint Marie halálakor. De most nem engedhetem meg magamnak, hogy szétessek, mert velem szemben ül az az ember, aki rám számít. Akinek szüksége van rám, különben nem jött volna ide. Ez a kötelességed is. Mert ugyanúgy vagy a testvére, ahogyan Alex a te testvéred volt.
Felnézek, arcom könnyektől nedves, szemeim vörösek, alattuk sötét karikák éktelenkednek. Halántékomnál véres csík rontja tovább az összhatást, mert a ragtapasz nem tartott rendesen a kezemen. Tekintetemmel keresem Angie tekintetét, meg akarom találni, akarom, hogy megértsen egy pillantásból. Fel akarok állni, odamenni hozzá, és átölelni őt, de az alkohol nem enged megmozdulni. Maga a késztetés, hogy átöljek valakit is annyira idegen, hogy racionálisabb felemet sokként éri az elhatározás mértéke.
- Addig maradsz, amíg szeretnél – nyögöm ki valahogyan. Hangom ismeretlen számomra, mintha nem is a sajátom lenne. Még mindig szeretnék odamenni hozzá, vagy csak az asztalon keresztül megfogni a kezét, de képtelen vagyok megmozdulni. Mert én élek, Alex pedig egy kupac föld alatt fekszik valahol kint, a hidegben, egyedül.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 11:14 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Washingtons - So many years later
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: