»Hétf. Szept. 14, 2015 3:06 pm Keletkezett az írás
Scarlett & Jeanne
Gyűlölöm az éjszakai ügyeletet… soha semmi jó nem történik este 10 után… nem tudom, hogy honnan hallottam ezt, ki mondta, de nagy igazság van benne. Már nem is tudom követni, hogy hányadik kávémért indulok az étkezőbe, amikor belém ütközik egy nővér. Nem szó szerint, de én legalább olyan bosszús leszek, amit egy aprócska mosollyal leplezek. Ha ilyenkor zargat a nővér, akkor baj van… és én nem szeretem, ha este baj van, mert legyen az akármi, első sorban a rezidenseknek kell vele foglalkozni, ha ők nem tudják megoldani, akkor nekünk. Ha pedig nem tudják megoldani, akkor vagy bénák, vagy nagy a baj, egyik se szimpatikus. Főleg nem ma… nincs jó napom. Közölnöm kellett egy nagyon kedves betegem családjával, hogy hiába szeretnék segíteni nekik, hiába tennék meg mindent, nem tudnám megmenteni a gyereküket. Egy gyereket, aki alig élt még. Még ha felnőtt emberrel közli ezt az ember se lesz jó, na de egy gyerek szüleinek? Nem… nincs gyerekem, de azt hiszem, a reakciókból, amikkel szembetalálkoztam már, pontosan tudom, hogy milyen érzés lehet. Ráadásul nem fogadták jól. Sőt, kifejezetten rosszul fogadták. Az apuka perrel fenyegetett és a fejemhez vágta, hogy nem tudom rendesen végezni a munkámat… fárasztó, amikor fél órán keresztül magyarázom, hogy akármit teszek, a lányuknak nem lesz jobb… és inkább éljen így, mint éljen még pár hónappal tovább, de szenvedjen a műtétektől, amik nem fognak segíteni rajta. Persze, hogy nem lehet ezt elfogadni… Ezért is volt jobb Ugandában, ott akármit mondtam, elfogadták, boldogok voltak, hogy van, aki segít rajtuk. Azt hiszem a mi világunk túlságosan is el van „kényeztetve” azzal a ténnyel, hogy az orvosoknak mindenáron meg kell menteni szeretteiket… és mi mindent meg tudunk oldani. Ezt pedig mi se hihetjük el magunkról, egy bizonyos szinten legyen arrogáns egy orvos, főleg egy sebész, de csak addig, amíg ez nem fordul át abba, hogy istennek hiszi magát. Ma pedig ezt várták tőlem, ezért nem vagyok boldog, hogy az éjszaka közepén, amikor a túlélésért küzdök, egy beteghez rángatnak. - Mi a gond Amy? – Kérdezem továbbra is mosolyogva, bár kicsit szorosabban fogom közre bögrémet, miközben a nővérre nézek. - Mrs. Kyle a 15-ben has fájdalomra panaszkodik… Felsóhajtok és veszek egy mély levegőt, mielőtt megszólalnék. Ennyi? Komolyan? - Hol vannak ilyenkor a rezidensek? - Elhiheti dr. Whitley, hogy nem zargatnám, ha nem tudnám máshogy megoldani, egy rezidens megvizsgálta, de azt mondta nincs semmi baja, nem kell neki gyógyszer, biztos csak rosszat evett. Ismét felsóhajtok. A nővér kezébe nyomom a bögrémet és magamhoz véve a beteg kartonját elindulok a rendelő irányába. Hosszú percekkel később lépek ki a kórteremből, köpenyem ujja véres, amit le is veszek és ledobom a nővérpultra. - Melyik rezidens volt? – Kérdezem kicsit sem nyugodt tekintettel Amy-től. - dr. Mason. – Feleli egyszerűen a nővér, s lássunk csodát, mintha az ördögöt festenénk arra a falra, meg is jelenik az említett rezidens. - Mason! – Bár kiabálhatnék… akkor biztosan megtenném, jelenleg csak erőteljes hangon szólok rá. Mázlista… - Mégis milyen felindulásból nem vizsgáltad meg alaposabban Mrs. Kyle-t? - Nem éreztem szükségesnek, a leletei alapján nem volt oka hasi fájdalomra, megvizsgáltam, nem éreztem semmi olyasmit, ami bármilyen fontosabb beavatkozást igényelt volna, így nem gondoltam, hogy fölösleges gyógyszeres kezelésnek kell kitenni. Oh az az arrogáns képed… Sajnálom néha, hogy az az arrogáns kép ilyen jól néz ki… Vagy inkább azt sajnálom, hogy ez a jól kinéző fej ilyen arrogáns ember tulajdona. Baromira nagy szerencséje van ennek a kis taknyosnak, hogy általában jó abban, amit csinál… és hogy alattam akar dolgozni, ezért néha olyat is eltűrök neki, amit másnak nem. De ezt nem ma fogjuk gyakorolni. - Oh… értem… szóval a beteg magától döntött úgy, hogy vért fog hányni, ugye? Egy hasi fájdalmat se tudsz diagnosztizálni megfelelően és pár éven belül sebésznek akarod hívni magad? - Akkor és ott nem láttam semmit, ami ilyesmire adott volna okot… Felemelem a kezem, hogy megállítsam - Csönd. Ha a nővér nem szól a beteg halott lenne… és nem a te felelősséged lett volna, hanem az enyém. Szóval a stílust vedd vissza… és indulj befelé, hogy bocsánatot kérj a betegtől és takarítsd fel a tévedésedet! Tekintetemmel elkapom a folyosó másik végén dolgozó takarítót, odasétálok hozzá és elkérem a takarító kocsiját, amit szépen Mason elé tolok. - Parancsolj, indulhatsz… és nem, ma nem fogsz sokat pihenni, elhiheted... Mint mondtam… kifejezetten gyűlölöm az éjszakai ügyeletet…
»Hétf. Szept. 14, 2015 6:38 pm Keletkezett az írás
Jeanne
&
Scarlett
Az est gyönyörű sötétségbe vonszolta a várost. Nem az a vidéken látható, csillagfényes sötétség, hanem megannyi színű fényben pompázó éj, mi világosságot csal az utcákra. Tudjuk, hogy este van, ha viszont kinézünk az ablakon, nem látni mást, csak fényt. Ezt minél magasabbról, minél távolabbról nézi az ember, annál szebb. Ezért imádom lakásom kilátását. Csak az ablak elé állok, lenézve a legtöbb épületre, miközben a kinti zaj túlnyomó ereje nem ér el. Alig hallhatóvá válik az utcák moraja, mi akkor is jelentősen jelen van, mikor a legtöbben már alszanak, a másnapi munka miatt. Ez azonban nem a lakásom. Most csak a kórház ablakán bámulok ki, miközben a bentről kiszivárgó fény elvegyül a kintiekkel, nem okozva túl nagy különbséget. Csak egy pillanatra álltam meg a lépcsőház egyik ablakánál, hogy megnézzem, milyen az élet odakint. Hamarosan már ott sem vagyok, hogy belépve az épp takarítás alatt álló folyosóra, végigmenjek rajta, be-belesve egy-egy beteghez, megfigyelve annak állapotát. Most nincs az, hogy az én betegem, vagy nem az enyém. Most minden beteg az ügyeletesek felelőssége. Nem tervezek sokkal több körutat a mai napra. A rezidensek majd teszik a dolgukat, a gyakornokokkal együtt. Figyelnek és csak akkor ébresztenek, ha feltétlen szükséges. Legalábbis így lenne helyénvaló. Síri csendnek nem nevezhető némaság övez. Néhány gép ütemes hangja kihallatszik a folyosóra, párosulva a lámpák halk zúgásához és a falhoz csapódó felmosó hangjához. Egy pillanatra még a takarítónő füleiből szóló dalt is hallhattam, megmosolyogva ízlését. Mindenki teszi a dolgát. A következő folyosóra fordulva azonban valami más fogad. Valami nem éppen megszokott, miközben kedves ügyeletes kollégám, kicsit sem felháborodva okít egy rezidenst. Láttam már néhányszor azt az alárendeltet. Legtöbbször képben van a dolgokkal kapcsolatban, ezért sem értem, hogy mi ez az egész. Közelebb érve veszem csak észre a nővérpultra dobott köpeny véres részét. Lépteim azonnal megszaporázom, bár bizonyára szólnának, ha kellenék, mégis, talán annyira el vannak foglalva magukkal, hogy nem vesznek észre. Ezért is jobb oda menni, na meg azért, hogy megtudjam végre, miről is van szó. - Szia Jeanne, és… Mason? – üdvözlöm őket, kicsit elgondolkodva a rezidens nevét illetően. - Megtudhatnám, hogy mi folyik itt? – kérdezem is meg, kezembe fogva Jeanne véres köpenyét. Hol egyikre, hol másikra vetülnek kékségeim. Ha ráérnek vitatkozni, nem lehet vészhelyzet. Akkor meg miért nem térnek vissza a dolgukra, ahelyett, hogy felébresztik a szint összes betegét? Fene se érti, ezt azonban meg lehetne tárgyalni holnap is. Vagy ha olyan az eset, akkor az igazgató elé vinni. Tudom, hogy Mason merre akar tovább haladni. Tudom, hogy Jeanne szakiránya érdekli. Ennek ellenére nem hiszem, hogy kivételezni kellene. Mondom én, aki az esetek nagy részét letudja egy elbeszélgetéssel és némi büntetéssel, csak a tanítás kedvéért. - Azért… Ha annyi az egész, hogy menstruált a rezidensed és a köpenyedbe törölközött, akkor nem vagyok rá kíváncsi – teszem azért hozzá mégis. Ez lehetetlen, de jól esett megjegyezni. Márpedig a mostani hisztis kinézetéből, simán kinézem, hogy ez a srác nem más, mint egy pasivá formált nő. Egyébként sem lehet kizárni ezt a tényezőt, néha még akkor sem, ha a nadrágjába látunk.
A hozzászólást Scarlett Lewis összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Okt. 06, 2015 8:38 pm-kor.
Vendég
Vendég
»Szomb. Szept. 19, 2015 11:36 am Keletkezett az írás
Scarlett & Jeanne
Amikor idejöttem ebbe a kórházba nem igazán rajongtam azért, hogy ez egy tanító kórház… és hogy azon felül, hogy a betegeinkkel foglalkoznánk, még pesztrálnunk kell a gyakornokokat vagy a rezidenseket. Persze, engem is tanítottak, mindenkinek el kell kezdenie valahol, csak az a gond, hogy én nem igazán vagyok az a kifejezetten jó tanár. Nincs türelmem az emberekhez, pláne nem a fiatalokhoz. Kiborít az is, ha valaki túl lelkes, az is, ha valaki lusta és nem elég elkötelezett. Igazából kevés az olyan ember, akit tényleg boldogan tanítok és nem csak kényszerből. Az a vállalkozó szellemű pedig még inkább kevesebb, aki az én szakmámhoz megfelelő. Minden ágnak megvan a maga kockázata, de van egy két olyan szakirány, amihez igazán tökösnek kell lenned… Ismerjük be, azért egy általános sebésznek közel sincs annyira nehéz dolga, mint egy idegsebésznek, vagy akár egy kardiológusnak. Az előttem álló illető pedig egyike azoknak, akik kiérdemelte, hogy a szárnyaim alá vegyem. Borzasztó nagy szerencséje van, hogy kitartó volt, hiába próbáltam lerázni, hiába mondtam el neki rengetegszer, hogy nem elég jó ahhoz, hogy ezt a szakirányt válassza, mégis bebizonyította nekem az ellenkezőjét. Már csak azt a borzasztó nagy pofáját kéne kinevelni belőle… Most is legszívesebben visszakézből felképelném. Nem a stílusáért, nem is azért, hogy gyakorlatilag ki akart oktatni, hanem azért, mert nem fogja fel, hogy amit csinált, az egy betegnek az életébe kerülhetett volna… és nem az ő felelőssége lett volna, hiszen én vagyok a felettese. Visszafogottan beszélek vele, nem kiabálok, bár legszívesebben kirángatnám a kórház elé és úgy kiabálnám le a fejét. Egy pillanatra össze is rezzenek, ahogy meghallom a köszönést. Túlságosan is arra koncentráltam, hogy ne tépjem le a fejét a helyéről ennek az önelégült kisgyereknek… Kár lenne érte ugyan, de az jelenleg nem tud érdekelni. - Oh, szia, bocsánat, nem vettelek észre. – Ahogy Scarlett felé fordulok még egy kis mosolyt is képes vagyok elővarázsolni. Legalább lenyugszok kicsit most, hogy a nővéren kívül más is van itt a közelünkben. Egyelőre nem válaszolok a kérdésre, hogy mi folyik itt, kiosztom a feladatát a rezidensemnek és elé tolom a takarító kocsit. - Mire vársz, tapsra? Indulj már! – Szólok rá a szoba felé mutatva. Azután fordulok Scarlett felé, hogy a szoba ajtaja becsukódott. Kezembe veszem a beteg kartonját és nekidőlök a nővérpultnak. - Ne haragudj… kicsit elvesztettem az önuralmamat… Masonnek sikerül ezt hamar elérnie nálam. – Felsóhajtok, majd csak utána jut el a tudatomig az, amit mondott. Nem veszem én sértésnek az ilyesmit, sőt el is nevetem magam a fejemet ingatva. - Bárcsak ennyi lenne csak… azt egyszerűbben elintéztem volna. – Fordítom a fejem kolleginám felé, aztán még egyszer végigfutok a kórlapon. - A betegnek hasi fájdalmai voltak, amit nem volt hajlandó megfelelően kivizsgálni, mert elmondása szerint a kórlapon semmi jele nem volt annak, hogy bármi komolyabb baja lehet, amiben igaza is volt… de ettől függetlenül meg kellett volna vizsgálnia, amit ő fölöslegesnek látott, vagy nem volt hajlandó, ez a része annyira nem is lényeges. – Becsukom a kórlapot és Scarlett felé nyújtom, ha bele akar esetleg nézni, bár nem az ő betege, azért ő is ügyeletes ugyanúgy. - A nővér szólt, hogy nagyon panaszkodik a beteg még mindig… mire odaértem már a vére terített be… - vElmutatok a köpeny felé megmagyarázva annak kinézetét. - Szóval most úgy döntöttem, hogy adok neki egy kis feladatot… és feltakaríttatom vele, amit okozott… de ez a legkevesebb lesz, amit ma meg kell csinálnia. Nincs esetleg elmaradt labor, vizsgálat? – Mondom már mosolyogva. Neeeeem, még véletlenül se élvezem, hogy szívathatom az én drága rezidensemet. Valahogy meg kell tanulnia, hogy mi az a felelősség… és ha ez kell hozzá, hát ezt fogja kapni. Szinte hallom, ahogy gondolataiban mindennek elmondd most, a gond csak az, hogy ettől csak még jobban élvezem a helyzetet.
»Szer. Szept. 30, 2015 1:27 pm Keletkezett az írás
Jeanne
&
Scarlett
Időbe telik, mire sikerül észrevennie. Csak legyintek bocsánatkérésére, jelezve, hogy nem gond. Tényleg nem az. Bár máskor talán megsértődnék ezen, most egyáltalán nem. Láthatóan volt jobb dolga is, mint az, hogy velem foglalkozzon. Egyelőre csupán figyelemmel kísérem a fejleményeket. Nem avatkozok bele jobban annál, mint ahogyan eddig megtettem. A rezidens pedig meg is indul a saját dolgára, bár láthatóan nem volt kedvére megjegyzésem, mire mintha morrant volna egyet. Még csak egy rosszalló pillantásban sem részesítem emiatt. Fog még morogni elég sokat, ahogy sejtem, márpedig ez a sejtelem egyre csak erősödik, miközben Jeannet hallgatom. - Nem gondolod, hogy kicsit kevesebb figyelmet kellene neki szentelned? – kérdem ártatlanul, miközben a nővérpultnak dőlök. Mégiscsak egy rezidensről beszélünk, hiába van meg benne a potenciál. Oda lehet rá figyelni, sőt, kell is, de ha túl sok figyelmet kap, az a fejébe szállhat. Tudom, hogy nem mindenki olyan, mint én. Sőt, senki nem olyan, vagy még nem találkoztam hasonlóval sem. Távolságtartó a felszín alatt, miközben a felszínen jó pofizik mindenkivel. Nem vagyok több egy jókora hazugnál. Már csak azt kellene eldöntenem, hogy kinek hazudok jobban. Magamnak, vagy másoknak? Tehát, Mason nem menstruál. Nagy kár. Pedig megnéztem volna. Sőt, szívesen meg is vizsgáltam volna, hogy ennek mi lehet az oka. Az est fénypontjának lőttek, ehelyett azonban lehet egy másik. Nem vagyok az a rezidenseket szívató fajta. Még csak a gyakornokokat sem szokásom piszkálni. Vagy nem túlzottan, nem amolyan James módon. Néha azonban nekem is lehetnek rosszabb napjaim. Néha engem is kiboríthat egy-egy beosztott. Mason pedig bennem is megmozdít valamit. Enyhe haraghullám szalad végig rajtam, mikor tovább hallgatom a beszámolót. Ujjaim halk dobolása abbamarad ezen időre, miközben komoran nézek az őt elrejtő ajtóra. - Nem pont azért kellett volna alaposan megvizsgálnia, mert nincs rajta a kórlapon? Ha új tünet van, teljesen borulhat a diagnózis. És még belőle lett rezidens… - sóhajtom értetlenül. - Pedig máskor elég összeszedett – elmélkedem. Ezzel minden bizonnyal kolléganőm és tisztában van. Miért is ne lenne, mikor az ő rezidenséről van szó? A kórlapot elveszem és bele lesek, de csak a névig jutok el. Felesleges olvasnom, ha új panasza van a betegnek. Elnevetem magam, ahogy a feladatok után érdeklődik. Minden bizonnyal lenne néhány. Tudom, hogy találnánk, mégis, most nem igazán adnék neki olyat, ami az orvoslással kapcsolatos. Semmi kedvem nem lenne egy újabb beteg közelébe engedni. A lapot végül tovább olvasom. Magam is megbizonyosodom róla, hogy semmi oka nem lehetett annak a hasfájásnak. Főleg nem ilyen gyomortartalom ürítésnek. Pillantásom a köpenyre vándorol, majd vissza az ajtóra. - Mi okozta a fájdalmakat? Sikerült rájönnöd? – érdeklődöm. Most jobban aggaszt a beteg állapota, mint a büntetés. Nem tagadom, ennek ellenére gondolkozom a másikon is. Miért is ne tenném? Minél hamarabb belekezdünk, annál élvezetesebb. Azt hiszem. Ha pedig már morog, miért ne morogja ki magát az estére, ahelyett, hogy újra kelljen kezdenie? Ujjaimmal újra dobolni kezdek. A tompa koppanások a takarító által hallgatott zenét juttatják eszembe. Mire pedig észbe kapok, már annak ütemét játszom, akár egy zongorán, csakhogy ezen hangok egyformák, s csak a koppanások sűrűsége változik, ahogy haladok. - Először talán kimoshatná a köpenyedet. Mármint Mason. Kézzel, természetesen. Addig lenne időnk gondolkozni a többit illetően. Betegeket viszont nem szívesen keltenék fel miatta. És ha végez a takarítással, Mrs. Kyle közelébe sem engedném egy darabig, nehogy patáliát csapjon. Nincs rosszabb egy feldühödött betegnél.
Vendég
Vendég
»Hétf. Okt. 12, 2015 4:45 pm Keletkezett az írás
Scarlett & Jeanne
Szerencsére nem vagyok az a fajta személy, aki zokon venné az ilyesféle megszólalást, ezért csak egyszerűen megvonom a vállam arra, amit Scarlett mondd. Megmondhatnám neki mondjuk, hogy semmi köze hozzá, de mi értelme lenne annak? Azt meg fölösleges magyaráznom, hogy én nem vagyok az a fajta, aki mindenkinek csak egy kicsit ad át… persze, ha beosztanak mellém egy rezidenst, annak mindent elmondok az aktuális esetekről, lehetséges műtétekről, de Mason más. Benne megláttam a lehetőséget és természetesen az érdeklődést is, hogy az én területemen dolgozzon. Márpedig ha valaki ide akar jönni, nem elég az az egy, utolsó év, hogy teljesen elmerülhessen a magzati sebészet csodájában, így ha kiérdemli, akkor bizony több figyelmet fogok neki szentelni. De ez az én dolgom… sokan megjegyezték már azt, amit ő, de nem igazán vettem ezt zokon soha. Mindenki úgy ossza be az idejét, ahogy akarja… utódok pedig kellenek, elvégre mi se leszünk itt örökké. - De igen… de megkapta tőlem a fejmosását majd, sőt, meg fogja majd kapni ezután is. Az a gond vele, hogy túlságosan biztos önmagában, ezért hibázik. Még jó, hogy van még pár éve, ami alatt kikupálhatjuk belőle is az ilyen hibákat. – Nem, még véletlenül sem érdemli meg, hogy megvédjem, de azért ilyenkor előszökik belőlem a tanító, akinek az okos, kedves, aranyos tanítványát szidják. Persze ő kifejezetten nem kedve és okos, pláne nem aranyos, de az most nem is lényeges. – Alapvetően egy nagyon jó orvos… csak nem tudja még, milyen az elkötelezett alázat, amit nekünk a betegek felé követnünk kell… - Teszem hozzá, hogy egy kicsit azért kirángassam Masont a buta szőke liba kategóriából, amiben most jelenleg van, amiért ilyen szánalmas és ostoba hibát elkövetett. Pedig annyiszor magyaráztam már neki, hogy mindig mindent aprólékosan. Legalább egy gyakornokot rászabadíthatott volna az ügyre. Szerencséje, hogy nem az én betegemről van szó, akkor már lehet feje se lenne. Bár pont itt van a baj… nem a saját betege, így nem is foglalkozott vele annyit. - Még nem, de az biztos, hogy műteni nem kell… elküldtem néhány tesztre, bár szerintem az egyik gyógyszerének a mellékhatása volt. Amíg a teszt eredmények nem jönnek vissza, le is állítottam róluk. Szerencsére nem olyan súlyos az állapota, hogy bármelyiket is hiányolja. Gonosz mosoly húzódik szám szélére az ötletén. Úgy tűnik egyelőre takarítónőt avanzsálunk Masonból. Nem is baj… utálhat majd egy kicsit miatta legalább. - Ha visszatér a beteg a vizsgálatokról, akkor a minimum az lesz, hogy bocsánatot kér tőle. De vizsgálni nem fogja, az biztos. Alig, hogy ezt a mondatot befejezem, nyílik az ajtó, s a takarító kocsit követve az említett is megjelenik az ajtóban. - Remélem alaposan feltakarítottál… - Felkapom közben a köpenyt és a kezébe nyomom. - Kézzel, olyan tisztára, mint amilyen sose volt még. – Közlöm vele egyszerűen, szigorú hangon. Ha esetleg megpróbálna bármit is visszaszólni, egyszerűen csak felvonom szemöldököm, amíg rá nem jön, hogy nem túl jó ötlet most kinyitni a máskor olyan nagy száját. – Ha Mrs. Kyle visszajött a vizsgálatokról, bocsánatot kérsz, aztán jelentkezel nálam. – Adom ki a további utasításokat, majd hátat fordítok neki és ismét Scarlett felé fordulok. - Kávét, teát? – Teszem fel a kérdést. Ha már a nyugalmas kávézásból rángattak ki emiatt az egész miatt, illene azt bepótolnom, mielőtt rám jön az álmosság. Szinte sose szoktam aludni éjszakai ügyelet alatt… nincs is rosszabb, amikor álmodból rángatnak ki azzal, hogy valaki haldoklik, vagy ez meg az a baja. Vagy gyorsan kell felébredned, mert nagy a baj, vagy mérgelődsz, mert alapvetően nincs is nagy baj, csak a tudatlan rezidens vagy gyakornok nagy ügyet csinált egy apróságból. Egyik se jó éppen.
Nem igazán firtatom tovább a dolgokat. Hogy hogyan viselkedik a rezidensekkel, vagy akárki mással, csakis az ő dolga, míg nem rólam van szó és az irántam tanúsított megmozdulásairól. Ha viszont valami nem tetszik, azt úgyis az orra alá dörgölném, majdhogynem azonnal. - A fejmosás hasznos dolog. Amíg nem indokolatlan – teszem hozzá. Annak idején, nekem sok olyanban volt részem. Mikor a tanáromnak mindegy volt, hogy mibe, csak beleköthessen valamibe. Addig keresgélt rajtam, vagy a munkámban, míg megjegyzést nem tudott tenni. Irritáló volt és idegesítő. Legszívesebben belé állítottam volna néhányszor a szikét, vagy a tűt, csak hogy hallgasson, megmutatva rajta, mire is vagyok képes. Ez azonban akkor volt. Azóta sokkal nyugodtabb vagyok a felszínen. Haragom sem sűrűn mutatom ki, ahogyan mást sem, vagy legalábbis igyekszem elpalástolni ezen érzelmeimet. Ennek ellenére, még nekem is vannak szokásaim, mik elárulnak. Ilyen az ujjaimmal való dobolás hirtelen szüneteltetése is. Akárhányszor kizökkent valami, vagy a pillanatnyi örömöm új érzelem váltja fel, megállok. Még ha csak egyetlen oda kellő dobbantást is hagyok ki, akkor is. Azt pedig ott hiányzik. Ha valaki figyel, észreveheti, hogy oda kellett volna valami, hiányának pedig oka van. Szerencsére azonban ritkán találkozom olyan emberrel, ki ilyesmikre figyelne. A legtöbben csak felszínesen ismerjük a másikat. Egyszerű munkatársi kapcsolatok tömkelegével van tele ez a hely. - Igen, az. Még ha a másokkal nem is, de a betegekhez való hozzáállásán változtatnia kellene. Terelem vissza magam a rezidenshez. Ez a megjegyzésem azonban olyan, mint a „Bagoly mondja…” féle esemény. Mintha nem is olyan rég, történt volna egy eset… Egy beteggel, meg egy orvossal, aki diszkréten megfenyegette. Visszafogottan, szerényen, bár nem is nevezném igazán fenyegetésnek. Inkább… Elmondtam neki, hogy minek is kellene örülnie és hogy nem lesz semmi baja, meg hasonlók. Ez biztos másként jött le neki, de én akkor is így látom a helyzetet. És akkor nem is voltam igazán orvos. Inkább egy távozni készülő beteg, aki benézett egy másik beteghez. Akitől nem mellékesen kártérítést is kérhetett volna. Mégis, valahogy nem hangzik túl jól, hogy ezek után én mondok ilyeneket. - Na, mindegy! Néha mindenkinek lehet rossz napja – jegyzem meg. Hogy ezt magamra, vagy a rezidensre értem? Főként magamra, ezt azonban Jeannek nem kell tudnia. Így egy kicsit engedékenyebbnek tűnhetek, vagy mifene. A beteg minden bizonnyal jó kezekben van. Feltéve, ha nem az épp takarító rezidensre van bízva. Márpedig nincs, úgyhogy csak jobb kezekben lehet. Néhány tesztet csak nem szúrnak el. Vagy igen? Ahhoz már mesterien érteni kell a dolgok elcseszéséhez, szerintem. Az, hogy nem kell műteni, külön felüdülés. Nem szívesen műtenék most. Sokkal jobban szeretnék aludni, vagy szerettem volna, amíg a kis látott affér fel nem ébresztett kicsit. Kicsit fordulok, hogy kényelmesebben dőlhessek a pultnak, odébb tolva rajta néhány papirat. Mason megjelenésével Jeannere hagyom a dolgokat. Neki kell ezt elintéznie, nem nekem. Neki kell megnevelni, saját kedvére formálni. Ha olyan lesz, mint mentora, nem lesz vele gond. Nemet azért nem kell váltania, de a betegekre jobb lesz rendesen figyelnie és felhagynia a trehány munkával. Csak mosolygom az újabb instrukciókon. A takarítónő mosónővé változik, vagy mi a szösz. Valami hasonló. A kávé remekül hangzik. A tea jó napközben, most tényleg a forrón gőzölgő feketeségre vágyom, mi felfrissít kicsit. - Miért is ne! A kávé jól hangzik – nyújtózkodom egyet, elzavarva saját magam az oly kényelmessé vált nővérpulttól. Az az ostoba kérdés viszont még mindig ott motoszkál a fejemben. Amennyiben kolléganőm megindul, úgy én is mellé szegődöm. Lassú léptekkel haladok mellette, egyik karom keresztbe fonva mellem alatt, míg másikkal rá támaszkodva megtámasztom államnál lefelé biccenő fejemet. A gondolkodás most nem az erősségem. Sosem volt, ha ilyesmiről van szó, hát még egy napnyi munka után. Végül megunva újra felnézek, karjaim magam mellé engedve. - Nem tudod véletlenül, hogy a mosónőnek mi a férfi megfelelője? – kérdem végül őt. Hátha tudja és nyugodtan figyelhetek arra, ami tényleg a dolgom lenne. Miért van az, hogy a megválaszolatlan kérdéseken órákon át tudom törni a fejem, sokszor hiába?
Kezdőlap 
