Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Jeremiah and Nate
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 17, 2015 11:00 pm Keletkezett az írás



Jeremiah and Nathaniel
 

Az elmúlt néhány nap alatt olyan mértékű változáson ment keresztül, amit még ő maga is csodál, nem csak az ismerősei. Megint azt érzi, hogy él, mintha megnyitották volna előtte a remény és a kitartás kapuját melyet már egy ideje fontolgatott maga mögött hagyni.
Ehhez pedig nem kellett más, csak egy titokzatos szőke. Egy titokzatos szőkeség akiről mindenki tud, akiről mindenki hall meséket és tovább terjeszti azt - köszönhetően Anthonynak - de senki nem látta még és nem is ismeri. Egy titokzatos szőkeség, kit nevezzünk nevén, Kaya, akiről nem fognak Nate ismerősei híreket harsogni, akit megtart magának apró, kellemes és szeretett titkaként egészen addig, míg jónak nem látják bemutatni a "nyilvánosságnak". Ez a lány felnyitotta Nate egyre ködösülő szemét, rávilágította arra, hogy bár igen, tényleg lassan lejár az ideje és alulról fogja szagolni az ibolyát, mégis van még előtte fél év amit boldogan tölthet el. Elvégre... miért jó az, hogy a múltján rágódik? Miért jó megoldás, ha nem engedi, hogy a szép és a jó elhatalmasodjon felette? Miért jó ha nem küzd, ha nem remél ha nem vágyakozik?!
Végre jött valaki akinek már most rengeteget köszönhet, aki nem csak kitart mellette de harcol is érte. És talán erre volt a legnagyobb szüksége, hogy ne csak sajnálják őt, mint a legtöbb ismerőse, ne csak azt hallja tőlük, hogy már számolják a napokat. Nem akarja magát sajnálat tárgyává tenni, hisz van még fél éve amit olyan boldogan és annyi szeretet között élhet át, mint más tíz vagy húsz, harminc év alatt. Az elmúlás jó is lehet. Nem csak a keserű mindennapokra és régmúltra akar emlékezni, hanem a nevetéssel, szórakozással és tánccal eltöltött napokra. Mert ez a legfontosabb. Szépen, békésen eltávozni.
Még mindig tisztán emlékszik a csókjukra mely apró volt, óvatos és lágy, beleadta szívét és lelkét is, hitt abban, hogy ennél nem is kell több. És tényleg nem kellett mert pont elég volt ahhoz, hogy újra bemutatkozhasson a lánynak, hogy az megismerje egy olyan oldalát is akivel még nem találkozott.
- Mi ez az ábrándos fej, haver? - húzza fel a szemöldökét Anthony, mire ő csak elvigyorodik s megrázza a fejét.
- Hosszú. Inkább mond, nem emlékszel arra, hogy merre ment az előbbi férfi aki itt járt kelt? - utal itt Jeremiah-ra, akit már vagy ezer éve nem látott de mivel lefoglalták, lehetősége se volt arra, hogy hátba veregesse.
- Azt hiszem a part felé ment - bizonytalan arckifejezése némi gyanakvásra ad okot, de ő fejben csak legyint egyet. Mit aggodalmaskodjon?
- Akkor adj már kérlek két sört!
- Most itt hagysz? Komolyan? ... a végén még csalódni fogok benned, haver - lehet, hogy hangjában van némi duzzogás, gyermeki dac, ettől függetlenül látja rajta, hogy nincs ellenére a dolog és már le is teszi a két üveget elé.
- Kösz szépen, majd jövök még - mind két kezébe kerül egy üveg, s így indul ki a sötét tengerpart felé. Menet közben kibújik a cipőjéből, érezni akarja a homok langyosságát a talpa alatt és lábujjai között. Mindig is szerette az egyszerű de kellemes dolgokat és ez se számít másnak. Csak egy egyszerű, fehér vászonnadrágban és szintén fehér ingben sétálgat a parton, egyik kezében két sör másikban a cipője s meg se áll a földön fekvő alakig, kiről fogalma sincs, hogy mit csinál de nem mozdul.
- Élsz még, Jer? - rugdossa oldalba fülig érő szájjal, de természetesen nem bivalyból csak jelzés értékűen, hogy itt van, talán ha odafigyelne rá, még... örülne is.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 19, 2015 7:56 pm Keletkezett az írás



Nate & Jer
I feel the pain, so I am alive


Keserű pillanatok követtek, mikor Ő ismét visszament hozzá. Éreztem, hogy nem vagyok képes arra, hogy asszisztáljak az ő hozzáállásához. Kevés voltam, kevés vagyok, és kevés leszek ahhoz, hogy segítsek rajta, hiába vannak a képek a gépemen, hiába vannak bizonyítékok, Timet nehéz lesz rács mögé juttatni. Ismer sok embert, és el akarja kerülni, nem véletlen, hogy olyan erőszakos módon próbál elűzni innen. De nem jött még rá, hogy minél jobban el akar űzni, én annál inkább maradni akarok, annál inkább tudni akarom a titkait, hogy mit tesz, hova megy, kivel és mikor. Ezért ma egész nap követtem, amikor elindult otthonról, majd beért a munkahelyére, és eddig semmi. Túl átlagos a napja, nem létezik, hogy ne titkoljon valamit, Diana szavai elárultak rengeteg dolgot. Furcsa alakok, furcsa kiszámíthatatlanság.
Azt hiszem, megszállottan akarom visszaadni neki azt, hogy elvette tőlem a lehetőségét, hogy boldog lehessek a nővel, aki a másik felem. Kegyetlenül vette el tőlem, kegyetlenül rombolt le apránként mindent. Én pedig elmentem. Másfél éve annak, hogy minden megváltozott. Érdekkapcsolatban vagyok egy nővel, éltem a mindennapjaimat, de azzal, hogy vissza kellett jönnöm, ismét fellobbant millió érzés, millió lezáratlan ügy, és az a bizonyos mindent felemésztő tűzzel égő bosszú, mellyel képtelen vagyok mit kezdeni. Mellyel nem akarok leállni, és úgy érzem, eljött az ideje annak, hogy Timothy Barry mindent visszakapjon. De nem tudok előrelépni. Lekértem az aktáját, lekértem minden információt róla, még az orvosi kartonját is megszereztem, mindent, olyan szinten ki akarom ugrasztani a bokorból, hogy másra se tudok gondolni. Tönkre akarom tenni őt.
- Megszállott vagy Westwood. Ha ezt Bolton megtudja, hogy rászálltál a kapitány helyettesére... - kezdene bele Giles, én pedig felnézek rá az akták közül.
- Ha... De nem fogja, mert te nem fogsz beárulni, ugye? - teszem le az orvosi kartont, majd összezárom, és félreteszem. Felnézek a társamra, és a válaszát várom.
- Én nem... De kezdesz bekattanni, ugye tudod?
- Nem különösebben érdekel - vonom meg a vállam, majd felállok, hogy kinyújtóztassam a tagjaimat.
- Elkísérsz engem?
- Mégis hová?
- Majd meglátod, itt a taxi - vigyorog rám, miután kinézve az ablakon, sietve magára kap pár göncöt, ugyanis eddig a köntös alatt csak alsót viselt. Én megvonom a vállam, beletörődve kísérem, nem árt egy kicsit elvonatkoztatni. Talán tényleg kezdek kicsit megszállott lenni. Ahogy egyre jobban próbálom beleásni magam, egyszer el fogom veszteni a józan eszem. De valahogy most nem ez a legfontosabb. Csupán egyetlen cél, egyetlen szó. Bosszú.
Ezért eleinte nem is értékelem, hogy a partra hozott, de végül beadva a derekam iszok vele koktélokat, és sört. Pedig nem vagyok részeges. De most valahogy, mintha jól esne kikapcsolni az agyam egy rövid időre. Nem gondolni arra, hogy ez a város, ez a hely csupán keserűséggel itatja át a legjobb emlékeimet. Nem gondolni arra, hogy itt ment tönkre, aminek nem kellett volna. Csak egy kicsit jól akarom érezni magam.
De minden embernél van egy pont, mikor elég a szórakozásból, és az italból is, így végül eltolom magamtól a fekete hajú szépséget, aki éppen megpróbált elcsábítani, és elnézést kérve, egy szó nélkül indulok el a part felé. Érzem, ahogy a cipőmbe beszökik a homok, karistolja a talpam, így leveszem a felesleges lábbelit, végül a vízhez közel ülök a homokba. Az ital nem megoldás, az ital csak pillanatnyi fellélegzést nyújt, de nem örökre. Nem űz el semmilyen érzelmet, és ráadásul másnap fejfájással emlékeztet, hogy a mérték nem megtartása megbosszulja önmagát.
Nem vagyok részeg, csak ittas. Az érzéseim pedig erőteljesen csapnak le rám. Nem érzem itt jól magam. Folyton emlékekbe botlom, és legszívesebben visszamennék az időben oda, ahol még boldog voltam, visszaforgatnám az idő kerekét, és megrekeszteném, de nem tehetem. Így meg kell békélnem azzal, ami van, el kell fogadnom, ami jutott, és törekedni arra, hogy jobbá tegyem az ittlétem, hiszen én nem vagyok egy negatív mártír. Csak nem tudom kezelni az érzéseimet, és valahogy nem is akarom.
Elfekszem a homokban, és az eget pásztázom, próbálok csillagképeket kiolvasni, miközben a bár zenéjét tompán hallom összeolvadni a jókedvűen zsibongó bulizók hangjával. Kikapcsolom az agyam, és csak magam elé meredek, a csillagoktól, és a sötétkék égtől várom a megoldást a problémákra, mintha a legfényesebb csillag megtalálása megoldaná azokat. Így nem számítok társaságra, mikor megérzem az oldalamhoz ütődő lábat. Elmélyülve a gondolataimban fel se fogom, hogy nem a társam az, ki se nyitom a szemem, mikor választ adok.
- A szívem még ver, a bordáim még mindig fájnak a tegnapi balhé óta, szóval valószínűsíthető, hogy nem haltam meg - felelek egykedvűen, majd felülök, és közben kinyitom a szemem. Hangomon enyhe ittasság fedezhető fel, miközben felnézek az alakra, akit a társamnak véltem, de meglepettség ül ki arcomra, ahogy szembesülök a ténnyel, nem ő az, hanem Nate.
- Nate?! - nehezen tápászkodom fel, ahogy felidézem a régi emlékeket, még egy széles vigyor is megjelenik arcomon, és ha engedi, magamhoz vonom, mint a régi szép időkben, és megveregetem a hátát, majd visszahuppanok a homokba, és remélem ő is követi a példámat. - Bocs az előbbiért. Nem vagyok szokva a koktélokhoz, és másra számítottam. De örülök, hogy te vagy - pillantok rá, majd a víz irányába, és valahogy eszembe jutnak a közös ivászatok a bárokban. Régen jóban voltunk, Nate azon kevesek egyike volt, akit apám nem zavart el. Csoda, hiszen apám még Dianát sem akarta látni, sőt még Timothy-t is gyűlölte. Sajátos ízlése volt az öregemnek, de kihasználtam, hogy Nate felé nem táplált negatív érzéseket. Már nem is emlékszem, mikor, és hogyan szakadt meg a beszélgetés, és a találkozás, másfél éve végleg magam mögött hagytam Sydney-t.
- Mi járatban erre? - kérdezem, hiszen rég volt, hogy meg volt közöttünk a közös hang, de biztos vagyok benne, hogy hamar ráérzünk ismét.
 
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 22, 2015 10:38 am Keletkezett az írás



Jeremiah and Nathaniel
 

Jelen pillanatban nem tartózkodik a jelenben. Fejben nem a bárban ül, nem a pultnál és nem Anthony rohangál előtte mint egy farba lőtt vad, lévén nem tudja éppen, hogy kit szolgáljon ki a tömegesen érkező hölgyek közül. Mindig volt valami kedves, természetes egyszerűsége a férfinek amit a legtöbb nő imádott benne. Nem elég, hogy izmos, kigyúrt teremtés, napbarnított és kifejezetten markáns arcú miközben mélyen ülő szemei világoskéken ragyognak, de még a természete is rendben van. Talán ez minden nő álma nem igaz? Egy két lábon járó félisten, így nem csoda, hogy szerencsétlen nem tudja épp, hogy melyik nővel foglalkozzon akik marhacsordaként tolonganak előtte. Ennek a hatalmas tömegnek köszönhető az, hogy Nate inkább félre húzódott a pult legkeskenyebb részéhez de már az is megfordult a fejében, hogy beugrik Tony mellé, hogy ott védelemben érezze magát. De ehelyett inkább csak felvont szemöldökkel figyeli a szerencsétlenkedését aminek megkoronázása Nate széles vigyora. Többször is odaszól neki, hogy ne vigyorogjon mert ez baromira nem vicces és nem tudja, hogy milyen rossz ez.
Persze, hogy nem, de neki is van épp elég baja a munkahelyén, főleg mikor több beteggel kell egyszerre foglalkoznia, vagy mikor a gyógytornákat tartja húsz-harmincas csoportnak. Lehet, hogy teljesen más, ő nem lenne képes ilyen téren mozogni, de abban is biztos, hogy Anthony se tudja, hogy milyen nagy felelősség terhe nyomja Nathaniel vállát. Mert az ő esetében tényleg erről van szó, nem is arról, hogy olyan fárasztó lenne a heti mindennapos foglalkozásokat megtartani. Egyszerűen csak életekért felel, rajta múlik, hogy újra megtanulnak-e járni, fogni, érinteni és tapintani, vagy sem.
Viszont jelen pillanatban csak fizikailag ücsörög a nagy tömeg szélén a pultnál, mert egyszerűen nincs az az Isten aki kitudná törölni a fejéből Kayat és azt, amit együtt csináltak egy estén át. Kellemes, csodálatos néhány óra volt, nem is kérhetett volna ennél jobbat. A szőkeség által megtanult felejteni, és alig három nap alatt már nem a múltjának rabságában szédeleg, mert ő maga is tudja, hogy baromira nincs értelme. Fél év nem sok idő, de elég ahhoz, hogy még utoljára élvezhesse az életet... hogy tudja, milyen az: élni!
Még nem tudja, hogy fogja ezt kivitelezni de azt igen, hogy ki lehet az, aki segíteni fog neki.
Viszont most akármennyire is ódzkodik tőle de el kell hátrálnia a Kaya-s témától, hisz egy másik olyan ember keltette fel a figyelmét, aki fontos számára így két üveg sörrel csattog oda hozzá.
- Mázlista vagy - jegyzi meg vidám éllel a hangjában, majd folytatja - akkor javaslom legközelebb vigyázz jobban a bordáidra, a végén még ráfázol - örül annak, hogy megint láthatja, elvégre... meg nem tudná mondani, hogy mikor volt adott az alkalom, hogy együtt söröztek volna.
- Ahogy nézem már nem igen van szükséged még egy üvegre - széles vigyorát le se lehetne törölni az arcáról, így őszinte örömmel fogadja az ölelést. Meg is paskolja a férfi hátát, megjegyzése hallatán viszont felnevet.
- Nem szokta a paraszt a szántást? Milyen zsaru is az amelyik vedelné a snapszot? - mielőtt ő is leülne mellé, a kezébe nyomja az egyik sörrel teli üveget "mert miért ne?" alapon persze megtehetné, hogy félre rakja megvárva ezzel míg Jer kicsit kijózanodik, de ki szeret úgy sört inni, hogy már abszolút semmi szénsav nincs benne? Amúgy is addig jó míg hideg.
- Gondoltam elkezdek végre élni. Eddig a meló miatt nem volt hozzá lehetőségem, és egyéb más tényező miatt, de most belehúzok mielőtt lekések róla. De nem mellesleg ezt én is kérdezhetném. Azt hittem, teljesen felszívódtál, hogy-hogy újra itt? - kortyol bele az üveg tartalmába.
Őszintén örül annak, hogy összefutottak, viszont ha már egy ideje Sydneyben tartózkodik Jeremiah, akkor még nyakon is fogja csapni, amiért nem szólt neki.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 23, 2015 7:56 am Keletkezett az írás



Nate & Jer
I feel the pain, so I am alive


Sokkal jobb lenne, ha az élet ezerszer könnyebb lenne. Eldobnám ezt a kegyetlen érzést, messzire űzném, hiszen soha nem lelhet otthonra, és meghagynám a bosszút, mely olykor szinte elhatalmasodik rajtam. Nem látok mást, és talán Giles-nak van igaza. Bolton meg fogja tudni, és akkor repülök, bár ha mázlim van, akkor megúszom egy jó adag fejmosással. Természetesen a munka terén mindig mázlim van, mert Bolton bírja a fejem, és nem mellesleg jóban is van az öregemmel. Természetesen nem az a lényeg, hogy kihasználom a helyzetem, de nem utasítom el a kivételezést. Eleinte ezt tettem, és gyűlöltem, hogy mindenhonnan apám arca néz vissza, gúny űzve belőlem. Nincs könnyű dolgom, hiszen olykor lehetetlen annyit teljesíteni, amit ő, de mégis mindenki ezt várja tőlem. Ha az apámnak ment, akkor nekem is. Ez azt hiszem az előítélet? Vagy a beskatulyázás? Mára viszont talán sikerült kilépnem apám árnyékából, és végre nem csak Westwood ezredes fia vagyok, aki itt is voltam, és nem őáltala azonosítanak be.
Mindig is szerettem ellent mondani neki, és az általa felállított mércének, mellyel kihoztam a sodrából. Néha eljárt a keze, néha pedig csak egy akkora pofont adott, hogy a fal adta a másikat, mégis, miután Dianát megismertem, a szidalmai, és pofonjai már nem tűntek olyan kegyetlennek. Azóta minden jobb volt, és én boldogabb voltam. Egyértelmű volt, hogy nem véletlen voltunk akkor ott abban a boltban, és egyértelmű volt, hogy segíteni akartam neki, és nem azért, mert sajnáltam. Soha nem emiatt, hanem mert éreztem őt. Az első pillanattól kezdve. Ezért, mikor végül összetört, és elmentem, már nem akartam őt érezni. Pontosan ezért volt az egyik részem megkönnyebbült, mert a távolságtól vártam a megoldást. A választ, és az enyhülést. Mikor Bolton kijelentette, hogy ide kell jönnöm, akkor tudtam, a találkozás elkerülhetetlen lesz, ezért nem is akartam jönni. Valahol éreztem, hogy mi fog történni, tudtam, hogy nem tudok az érzéseimmel megbékélni. Nem tanultam meg. Olykor az érzelmek hajtanak, ahogy napok óta a bosszú érzése, az, hogy megsemmisülve omoljon össze Timothy gondosan felépített vára, én elveszem. Mindent elveszek tőle, mindent, amit egykor ő vett el tőlem.
Közben pedig kárörvendőn tornyosulok majd fölé, és a képébe vágom majd mindazt, amit régen kellett volna, mikor még fiatalok voltunk. Mert nincs mit veszítenem, mert mindent elvesztettem, és ez tesz engem veszélyessé majd.
- Munkahelyi baleset... Tudod, még mindig túl vakmerő vagyok - nevetek fel fájdalmasan, és bár lehet, hogy ittas vagyok, határozottan állok fel, nem inog meg a lábam alatt a talaj, szóval nagyjából kijózanodtam. Haza jutok anélkül, hogy bárkink feltűnne, mennyire is részeg voltam ár órája. - Egy újabb üveg mindig jöhet - nevetek fel, majd egy pillanatra lehajtom a fejem. Néha felvillan egy-egy emlék, mely nem Hozzá kötődik, hanem másokhoz. A haverjaimhoz, akikkel jókat szórakoztunk, akikkel elterveztünk pár irreális jövőt, amiben minden hétvégén összeröffenve bulizunk, de aztán vége szakadt. Minden kapcsolatomat én szakítottam meg, kérdés nélkül mentem el, el se köszöntem, mindent magam mögött akartam hagyni a lehető leggyorsabban.
- Kijöttem a régi formámból, már csak akkor iszom, ha az idióta társam rávesz a hülyeségre - vallom be őszintén, de mosolyogva, hiszen örülök a találkozásnak. Örülök, hogy nem Diana, vagy Tim, esetleg Tim talpnyalója, mert akkor minden bizonnyal nem így végződne az este. Most viszont inkább elmerülök a nosztalgikus emlékek között, és hagyom, hogy magukkal ragadjanak. Rengeteg haverom volt, sokan eltűntek, de sokan itt maradtak. Ahogy látom, Nate is itt maradt. Sokáig nem tudtam őt hova tenni, végül a jég feloldódott egy ár pohár sörben, és azóta sokszor eszembe jutott. El kellett volna néhány embertől köszönnöm, megadni egy e-mail címet, vagy telefonszámot, de nem tettem, mert önző voltam. - És nem zsaru vagyok... Ügynök. Nagy különbség, kikérem magamnak - fordulok felé összeszűkült szemekkel kis sértődöttséggel a hangomban, de az egész csak megjátszás, nem igazi, de a válaszom jogos. Nem keverhető össze az FBI a rendőrséggel, én ügynök vagyok, nem egy rendőr, ez különböztet meg tőlük. Ez különböztet meg engem Timtől, ez emel nagyobb rangra. Felette állok, mindig is felette álltam, és ezt gyűlölte. Utálta, és emlékszem egy időben ő is az FBI egyik akadémiájára akart menni, de az apja annyira kiakadt, hogy az egész áruház tőle zengett, megszégyenítve az akkor még fiatal, és kevésbé agresszív énjét. Talán ez is ehhez vezetett, amilyen ő lett, de már nem tudom megérteni, nem tudom többé, és nem is akarom.
- Lekésel róla? Fiatal vagy még. Bár nem a kor számít... Talán nekem is élveznem kellene az életet - mosolyodom el, nem is értem, miért mond ilyeneket. Arcát kezdem el fürkészni, mintha felfedezhetnék pár jelet, árulkodó ráncot, akármit. - És jól hitted. Felszívódtam, tudod kaptam egy ajánlatot, ami áthelyezéssel járt, mint később kiderült, apám keze volt benne - vallom be azt a részét a történetnek, amit tudhat, hiszen azt nem tudja, hogy Diana a szeretőm volt. Maximum azt, hogy nagyon jó barátok voltunk, szinte elválaszthatatlanok, de ezt mindenki látta. Mégis elválasztottak minket. - Nem volt időm, és nem is nagyon szeretek búcsúzkodni... - fejezem be a félbehagyott történetet, miközben felé pillantok. A sört elvéve kortyolok bele, és bár ittas vagyok, és tudom, hogy nem kéne többet innom, jól esik. Talán így nem olyan fájdalmas a múlt sebe, ha az alkohol tompábbá teszi, akkor egy nap majd jobban leszek. Majd reggel.
- De tudod, vissza kellett jönnöm, mert az itteni iroda szerint nagy gáz van. És mivel az állásom és a kinevezésem forog kockán, jönnöm kellett... Kötelezően ajánlott - bólintok. A főnökök sehol sem rendesek, de nem az a dolguk. Hangomból ki is érződik, hogy cseppet sem akartam ide visszajönni, úgy kábé soha, és ebből kikövetkeztethető, hogy nem csak a munka miatt hagytam magam mögött a helyet. - Azt híresztelik, sok a tégla a rendőrségnél... A francba már így is túl sokat beszéltem, nem is kéne erről tudnod. Sajnálom, kezdek besokallni a munkától - rázom meg a fejem kicsit észhez térve. Az aktuális ügyeimről nem beszélhetek, most pedig egyetlen apró részlet kicsúszott. Nem szabad innom. Vagy ittasan beszélnem, vagy ennyit dolgoznom, de nem érdekes. Talán tőle senki nem tud meg semmit. - Inkább beszéljünk rólad. Mi történt, mióta nem láttalak? - kérdezek. Azzal nem árulok el többet, azzal nem sodrom veszélybe a nyomozást. Inkább kérdezek, mert mást se teszek, csak a munkára gondolok. Ideje lenne tényleg, úgy igazán kikapcsolódnom, ha nem akarok bekattanni.

©


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 24, 2015 12:01 pm Keletkezett az írás



Jeremiah and Nathaniel
 

Egy ember a múltból...
Legalábbis ezt jelenti, ezt is jelenti Nate számára Jeremiah. Lehet, hogy most itt van neki Kaya aki elhitette vele és neki hála fel is fogta, hogy nem kell belefulladnia a múltjába, sokkal inkább a jelenével és jövőjével kell foglalkoznia, azt kell kedve szerint alakítani. Viszont most, hogy itt van Jer, hogy mellette ül egy üveggel a kezében és figyeli a késő esti tengert, hallgatja annak halkan tompán mégis oly élesen zúgó moraját, mintha az agyát vagdosnák vele, ismét a múltja kap szerepet.
Tisztán emlékszik gyakorlatilag mindenre, amire csak harminchárom éves fejjel emlékezhet az ember... és, hogy mi ebben a legnagyobb baj? Szimplán annyi, hogy nagyon kevés jó pillanata volt az életében amibe kapaszkodhatna. Mindent csak a negatívumok, a kétségbeesés a harag és az undor szőtt be melyhez keserűség és lemondás társult tizenhat éves kora óta.
Ehhez idesorolhatjuk ikertestvérének elvesztését akinek hazudtak mibenlétéről, arról, hogy hol van, hogy él, hogy tulajdonképpen még mindig él, csak...
Meg kellett küzdenie azzal, hogy a személyisége teljesen megváltozik, hogy addigi barátai úgy hátráltak el tőle, mintha forró tűz volna. Viszont ebből jön annyi pozitívum, hogy a lehető legjobb és legtöbb új barát kapott fontos szerepet az életében. Ám még mindig ott van, hogy meg kellett küzdenie az apjával, annak akaratosságával, makacsságával és túlzott agressziójával. Nem volt könnyű, sőt azt is lehet mondani, hogy talán ennek súlya alatt roppant össze először. Mindenért őt hibáztatta, mindig többet várt tőle, miközben Nate két helyen tanult egyszerre és két helyen dolgozott, hogy elérje azt amit akar úgy, hogy közben megteremt magának egy bizonyos alapot a jövőre nézve. Kellett a pénz, ő volt az egyedüli családfenntartó, s mikor hazament fáradtan, mindig a fejéhez vágta az örege, hogy miért nem itthon volt, mikor  éhes és semmi kaja nem volt a hűtőben. Napi huszonnégy órából általában négyet volt otthon, olykor ötöt és ez az idő arra volt csak elég, hogy aludjon egy keveset. Piszkosul unta az állandó hisztériát és haragot ami az apjából áradt. Nem tudta, hogy kezelje így egyszerűen csak nem foglalkozott már vele egy idő után. Ez viszont arra volt csak jó, hogy még jobban eltávolodjanak egymástól és nem vette észre a nyilvánvalót, hogy az öreg beteg. Ami viszont a mai napig zavarja az az, hogy egy nyomorult könnycseppet se tudott ejteni a temetésén csak állt üveges tekintettel az anyja mellett és nézett ki a fejéből várva, hogy vége legyen...
- Aha, akkor vegyem úgy, hogy öregszel - jegyzi meg piszkálódva. Idővel de rájön arra, hogy nem szabad, hogy a régi negatív emlékek éljenek benne, így el kell felejtenie egy kis időre a testvérét az apját és a menyasszonyát is. Legalábbis aki egykoron az volt, mikor még Jer is közöttük volt. Együtt jártak szórakozni, inni, vacsorázni... vagy épp át egymáshoz egy kis házi partyra. Ebből pedig mi maradt? A baráti társaságból? Anthony, Salma és Nate. Jeremiah elment minden szó nélkül Michelle pedig úgy döntött, hogy nem kér többet Nate-ből de főleg nem abból, hogy továbbra is a menyasszonyra legyen. Csak azt nem tudja megérteni, hogy akkor miért könyörgött neki újabb esélyért?
- Tudom jól haver, tudom. Csak jó ezzel dobálózni - vigyorog, nem veszi magára hisz tudja, hogy tényleg hatalmas a különbség egy egyszerű utcai zsernyák között aki ücsörög a kocsiban járőr kocsiban és tömi az arcba a fánkot mint egy olyan között, amilyen Jer is. Hatalmas rang és szintbeli különbség van és bár mind a kettőt, rendőrt és ügynököt is tiszteli, tisztában van a kettő jelentésével.
Ekkor viszont olyan vizekre eveznek melynek említése tudta, hogy kicsit kellemetlen lesz számára de elkerülhetetlen volt. Egyszerűen nincs az a lehetőség, hogy egy régi kedves ismerős ne kérdezne rá, ne gondolkodna el egy-egy elejtett megjegyzésen ami az életre utalhat. Rég nem találkoztak már és azóta Nate élete fenekestül felfordult, bármennyire is próbált tenni azért, hogy ez ne történhessen meg. Van amit nem irányíthatunk, és az ő kezéből két éve kiesett az irányítás azóta pedig csak lézeng és várja, hogy mi lesz ha átlépi azt a bizonyos fél évet.
- Jobban, mint négy évvel ez előtt a lottóról... - hogy miért mondja? Mert annak idején felírt magának számokat melyek közül mind nyert volna csak olyan szerencsétlen volt, hogy elfelejtette leadni a szelvényt. Sors.
- Nem is mondtam, hogy búcsúzkodni kellett volna egyszerűen csak közlöd, hogy "bocs de mennem kell, mert... majd még találkozunk". És egy kis váll vagy hát veregetés. Én se szeretek búcsúzkodni, de érted így X év kárba ment és bár úgy ülünk itt mintha nem történt volna semmi, de mégis idegenek vagyunk már egymásnak - hangja inkább keserű de annál is inkább semleges, nem lehet belőle tökéletesen kivenni semmit. Nem biztos abban, hogy ez volt a legjobb megoldás, elvégre él az a fránya modern technika, hogy "számítógép", vagy épp "internet". Tudtak volna levelezni, ha állandóan nem is, de legalább közölni egy-egy bizonyos dolgot a másikkal. Olykor megkérdezni, hogy mi van vele, merre jár és a többi finomság.
- Valami azt súgja, hogy baromira nem akarsz itt lenni - vet rá egy lopott pillantást csak, hogy lássa, miként reagál rá. Van a hangjában valami, amit régről se ismer és csak várja, hogy megmagyarázza azt, amit kiszúrt magának. Szinte nem is veszi figyelembe amit mond, többek között azt, ami a rendőröket illeti. Nem rá tartozik, persze jobb ha az ember biztonságban érzi magát, de egyszerűen nincs beleszólása a dologba, ezt maguknak kell megoldani, nem neki.
- Rólam? - zöldjei elkerekednek s szájához emeli a sört hogy kortyoljon egyet.
- Hát tudod az én életem is fenekestül felfordult - és ezzel nem hazudik - két éve Michelle összeszűrte a levet az eljegyzést követően egy faszival aki azóta otthagyta őt... azóta se kaptam magyarázatot arra, hogy mit miért tett, de eleinte nagyon erősködött, hogy adjak neki még egy esélyt. A gond csak az, hogy nálam nincs már még egy esély... legalábbis akkor nem fért bele. Mostanában viszont nagyon szívesen osztogatnék második esélyt annak aki csak kér, jóvá tennék bármit amíg még van rá lehetőségem. Majd bele fulladok a melóba bár egyéb okokból csökkenteni kényszerültem nemcsak a napok de az órák számát is ezen a téren - halk sóhaj szakad fel belőle s szemeit ismét a tengerre emeli.
- Valamint két hete találkoztam egy gyönyörű lánnyal, szóval most próbálom jobbá tenni az életem, odafigyelni arra, hogy teljes legyen minden amire vágyok. Nem akarok könnyen felejthetővé válni, úgyhogy igyekszek beleadni apait anyait abba az időbe ami még maradt - konkrétan nem tér ki semmire, viszont ő maga is érzi, hogy olyan célzásokat ejt el a beszélgetésben akaratlanul is, amit jobb lenne, ha nem tenne. Nem akarja rögtön azzal kezdeni a viszontlátást, hogy közölje vele, halálos beteg és gyakorlatilag annyi ideje sincs már, hogy kihasználja vagy átélje az élet szépségét.
- És veled mi van azon kívül, hogy olyan kemény és fullasztó a melód egy jót inni sincs időd? - hangjának pimasz csengését ha akarná se tudná elrejteni.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 24, 2015 8:05 pm Keletkezett az írás



Nate & Jer
I feel the pain, so I am alive


Ez a találkozás lehetne könnyű is. Egyszerű, és ugyanolyan, mint régen, de ez a kapcsolat sem lesz már a régi. Az együtt töltött vacsorák, vagy bulik már messze szálltak, és nem hagytam mást hátra, csak keserűséget. Túl sokan csalódtak bennem, és csupán egy ember örült annak, hogy elmentem. Ez az ember ugyanaz, akinek a legnagyobb csalódás, hogy itt vagyok. De nekem pedig elégtétel az, hogy halvány fogalma sincs, mit keresek itt, mert nincs jogosultsága az ügyeim után kérdezni. Semmi joga nincs, és ha én dönthetnék, elvenném még a szabadsághoz való jogát, de ezt mindketten tudjuk, hogy nem tehetem. Ő röhög a markában, hogy meg van kötve a kezem, de minden bizonnyal, idővel majd elkaphatom, bosszút állva, mielőtt lezajlik az ügyem, és egyszerre két legyet ütök egy csapásra.
A bosszú kegyetlen érzés, magával ránt, és sokkal nagyobb mélységekbe taszít, mint a fájdalom. A bosszú elhomályosítja az elmét, elrabolja az időérzékemet, és felelőtlenné tesz. Mert észrevétlenül férkőzik az elmémbe, újabb és újabb lehetőségeket dob a kezembe, én pedig engedek az érzésnek, hiszen nincs mit veszítenem. Mindent elvesztettem már, és otthon nem vár rám más, csak egy nő, akit nem szeretek, én pedig mégis el fogom venni feleségül, mert apám ezt akarja, mert ő erre vágyik. Dorothy nem érdemli tőlem azt, amit tőlem kap. Jobbat érdemelne, egy férfit, aki viszont szereti, és nem használja ki azt, ahogy érez. Aki nem csalja meg. Igen ez én voltam. Megcsaltam, mert nem szeretem, végül mégis a bűntudat győz. Mégsem hagyom el, mert kényelmesebb így, mint egyedül. Mivé változtam másfél év alatt? Ki lettem én? Már nem ismerek magamra, hiába keresem azt a férfit a tükörben, akinek lennem kéne, már rég elveszett. Megbilincseltem, és talán bele is halt abba, hogy egy olyan természetem vette át az uralmat, aminek a létezéséről se tudtam.
- Öregszem. Vagy csupán kinőttem belőle. Pedig olykor szeretném, ha még ott tartanánk, akkor valahogy könnyebb volt minden - sóhajtok. Túl sokat beszélnek helyettem a tetteim. A mozdulataim, és az elfojtott sóhajaim. Nem akarok megnyílni senkinek, nem akarok bízni senkiben, de Nate jó barát volt. Olyan, akiben bízhattam, aki sosem ártott nekem, aki csak a barátom volt. Semmiféle hátsószándéka nem volt irányomban, mégis olyan nehéz azt a soha el nem veszett érzést visszaszerezni, mert tudom, hogy magára hagytam. Hogy egy szó nélkül dobtam el azt a rengeteg kapcsolatot, ami ide kötött. Ami nem érdemelték meg, hogy megtépázzam őket, de felelőtlen kamaszként viselkedve dobtam el mindent. Nem gondoltam bele abba, hogy tényleg számítok másoknak.
Tulajdonképpen már két éve is alig voltam itt, ha nem dolgoztam, akkor Diana-val töltöttem azt a kevés, röpke két órát, mely megadatott nekünk. Visszagondolva, tényleg elég hülyén viselkedtem, és nem törődtem másokkal. Nem érdekelt más. Csak saját magam, és most is ugyanígy cselekszem. Úgy teszek, mintha másnak nem lennének problémái, pedig nagyon is vannak. Látom Nate arcán, de nem kérdezek rá, nem is tudnék, hiszen keserű szavai ébresztenek rá arra, hogy igencsak sokat hagytam magam mögött egy szó nélkül. Önző voltam, és önző vagyok. Ezzé váltam, mert az a kapcsolat, vagy viszony Dianával akkoriban a legrosszabbat hozta ki belőlem, és nem szándékosan. A kevés együtt töltött idő tette, mert kétségbeesetten vágytam arra, hogy megmentsem őt.
- Igazad van, megtehettem volna. Meg is kellett volna tennem, szólni, ahelyett, hogy eszement módon mindenkivel egy szó nélkül szakítsam meg a kapcsolatot, de amikor elmentem, a körülmények padlóra tettek. Olyan dologba keveredtem, amibe nem kellett volna. Nem tagadom, a szerelem vakká, és önzővé tett. Végül minden kifolyt a kezeim közül, és akkor úgy gondoltam, késő bármit is tenni, csak menni akartam. Nem gondolkodtam, nem mentség, és nem akarok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi -
egyet kortyolok a sörből, miután egy pillanatnyi szünetet tartok. Nem szabadkozok, nem esedezem a bocsánatáért, ha tenném, se érdemelném meg, de nem teszem. - Elcsesztem. Nincs rá mentségem, így nem is keresek, csak azt tudom mondani, hogy sajnálom - végül mégis kimondom. Nem habozva, hanem őszintén. Ahogy régen is őszinte voltam vele, mert ha már egy régi baráttal sem tudok az lenni, akkor mégis kivel tehetném? Hiszen önmagamnak is folyton hazudozok. Úgy teszek, mintha minden rendben lenne, mintha nem lenne semmi gondom, de Nate látja, kiszűri a szavaim mögött rejlő igazságot, ahogy régen is. Sosem voltam az az ember, aki elfedi a nemtetszését. A többi érzés már más tészta, azokat könnyebb elfedni, a negatív érzéseket pedig könnyebb belecsempészni a mondandómba. Kijelentése hallatán keserű mosoly jelenik meg ajkaimon, miközben egy pillanatra a számomra hangosan morajló vizet fürkészem, majd a csillagokat a horizonton. A hold fénye lassan beterít minket, miután egy sűrű felhő végül ismét felfedte előttünk az ezüstös félholdat. Felnézek, miközben lassan bólintok.
- Egyáltalán nem. De sajnálatos módon ez nem egyezett azzal, amit a főnököm akar. Nem miattad nem akarok itt lenni, vagy a többiek miatt, ez annál sokkal szövevényesebb. De ha már itt vagyok, talán helyre tudok hozni pár dolgot, amit másfél éve elcsesztem - felé fordítom a fejem. Arcomon sok érzelem nincs, talán egy kérdés, kérdő tekintet, talán remélem, hogy a köztünk lévőt is meg lehet javítani, helyre lehet hozni, ha már mást nem is, legalább egy részét, egy apró szikráját, talán képes vagyok rá. De talán másfél év távollét után már én sem leszek újra a régi, talán többé már nem leszek képes önfeledten sörözni, vagy szórakozni senkivel. Nem tudom. Igazából egyetlen dolgot látok tisztán az életemben, és ez pedig nem a legjobb érzés. Ez az érzés semmihez sem fogható, és fel fog emészteni, tudom. Érzem, és mégsem hagyok fel vele, inkább félreteszem a mai estére, hogy végre egy kicsit olyan emlékek kerüljenek felszínre, amelyektől kapok levegőt, ami mosolyt csal az arcomra, ahogy a lottós megjegyzése is teszi. Majd mosolyomat végül elengedem, ahogy beszél, arcát fürkészem, valami nem stimmel vele. Érzem, mindig is könnyedén éreztem. Mintha tehetségem lenne olykor belelátni az emberekbe, talán ezért is vagyok jó munkaerő.
- Michelle nem érdemli meg az újabb esélyt, mert ha egyszer átejtett, megteszi újra - szavaim többet rejtenek, mint amit jelentenek, mintha én magam is átéltem volna, mintha én is ismerős lennék ebben, és valahol így is van. Bár engem nem csaltak meg, én voltam a szerető, Diana szeretője, végül én húztam a rövidebbet. - De vajon egy régi barát, aki csupán idiótán és meggondolatlanul dobott el mindent, amiről azt hitte, nem ér semmit, megérdemel egy újabb esélyt? Talán nem. Tudod, sok dolgot másképp látok ma, mint akkor, már nem mennék el egy szó nélkül... - ajkam rándul, mintha mosollyá formálódna, de a folyamat abbamarad, és csak egy grimasz lesz belőle. Hogy megbántam-e? Igen meg, de ez nem segít. Nate helyében nem adnék magamnak második esélyt, de nem ez a lényeg, nem ezért vagyok itt, nem fogom sajnáltatni magam. Elcsesztem, és ennyi a történet. Tulajdonképpen ha jobban belegondolok, egyetlen dolgot nem csesztem el, ez pedig a munka. Mert azt megszerettem másfél év alatt. Hozzám nőtt, és nem tudnék mást csinálni, hiába van néha elegem belőle.
- Ami még maradt? Ez nagyon úgy hangzik, hogy baj van. Tudok segíteni valamit? - kérdezem, hiszen végül mindig ez voltam én. Segítőkész, és igyekeztem helyt állni a barátaimnál is. Egészen másfél évvel ezelőttig. De előtte talán azon kevesek egyike voltam, aki kiállt a barátaiért, segített azoknak, akiknek szüksége volt rá, és próbált helyt állni mindenhol. Maximalista vagyok, és irányításmániás. Előfordul, hogy elborul az agyam, ha valami nem úgy megy, de ezt kevesen látták. Mert ez vagyok én. Egyszerre nyílt, és zárkózott. Ellentmondásos személyiség vagyok, de helyén van a szívem.
- Velem? Lássuk csak. Azt már tudod, hogy megszívtam, végül elmentem. Apám már nem az a vaskalapos fickó, aki régen, már eljutottunk odáig, hogy nem kell Westwood ezredesnek hívnom. Aztán sikerült kilépnem az árnyékából, és már nem kivételeznek velem azért, mert a fia vagyok - hát igen. Nehéz egy olyan apával, aki nekem jutott. Aki olykor rajtam próbálta ki a derékszíját. Akinek soha nem volt jó semmi, amit teszek. Talán ezért is értettük meg egymást Nate-tel olyan jól. - De ennek ellenére kijelölt nekem egy menyasszonyt, akit eljegyeztem, és az ideérkezésemig azt gondoltam, hogy ez a helyes. Most viszont nem tudom. Talán csak a múlt miatt, vagy kimerültem - megrándítom a vállam, mintha nem érdekelne. Próbálok körvonalakban beszélni, hogy mondjak is valamit, meg ne is. Mintha titok lenne, mintha attól félnék, hogy Diana megtudja, de valakinek el kellett mondanom, hiszen Giles csak faggatna, ha elmondanám, hogy elbizonytalanodtam azzal kapcsolatban, hogy elvegyem-e a menyasszonyom, aki otthon vár rám. Talán túl sokat beszéltem, ezért mély levegőt veszek, és inkább iszok, amíg nem melegszik fel.


©


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Szept. 25, 2015 4:08 pm Keletkezett az írás



Jeremiah and Nathaniel
 

Egy ember a múltból...
Fogalma sincs, hogy miként fog visszatalálni azon egykori énjéhez, akinek Jer volt az egyik, ha nem a legfontosabb barátja, aki mindig "szolgálatára" állt, ha szükség volt tanácsra vagy csak társaságra, és ez vissza felé is igaz volt. Nem azt mondja, hogy most ódzkodik tőle, van nem akarja újra azt a barátságot ami egykor köttetett közöttük, csak egyszerűen... vannak azok az időintervallumok, mikor a távollét rányomja a bélyegét egy kapcsolatra. És ez talán most is így van, bár reméli, hogy csak téved.
Az a legnagyobb problémája, hogy gyakorlatilag másfél év telt el azóta, hogy Jer világgá ment... legalábbis sokan ezt emlegették, hisz nem tudta senki, hogy hol van, merre jár, él vagy hal valahol? Csak eltűnt egyik napról a másikra anélkül, hogy szólt volna. Ők keresték és próbáltak utána járni, próbálták kipuhatolni, hogy merre lehet, de nem jártak szerencsével bármennyire is próbálkoztak. Az idő pedig telt, mígnem Jeremiah lénye, egész személye a homályba merült. Már nem volt kivel beszélni, már nem volt ott az üres szék Anthony és Nate között, mondván "hátha megjelenik valamikor". Azt az űrt amit hagyott maga után, betöltötte egy másik személy aki azóta is a baráti társaságukat gazdagítja, noha nem lehet azt mondani, hogy teljesen elfelejtették az FBI ügynököt. Mert vannak olyan személyek egy ember életében, kiknek felbukkanására mindig várni fognak.
Rengeteg dolog történt azóta, hogy elment. Nathaniel gyakorlatilag teljesen más ember lett még akkor is, ha meghagyta annak látszatát, hogy nem változott. Ugyan olyan jókedvvel és szeretettel fordul ember és állat felé egyaránt. Fontosak számára a kapcsolatok még akkor is, ha sokszor beletörik a foga és inkább lökne el magától mindenkit csak, hogy megússzák majd a későbbiekben fájdalom nélkül. Mert igen, annak aki vele kapcsolatba lép, fel kell készülnie a legrosszabbra is.
Az viszont mindig is nyomot fog hagyni az életében, hogy az embereknek szokásuk elhagyni őt. Kezdődött tizenhat évvel ez előtt az öccsével és az anyjával, kik otthagyták őt a mindig zabos, állandóan idegbajos apjával. Ezután meghalt az apja, később az egyik legjobb barátja autóbalesetben. Ezután szerencsére volt egy olyan időszak, mikor minden rendben ment, de aztán jött Michelle aki úgy lökte el Natet magától és az együtt töltött öt évet, mintha nem is lett volna. Le lett cserélve, elhajították mint egy elnyűtt kabátot... és jelen pillanatban is fél attól, hogy a következő kapcsolata is így fog véget érni. Hogy a szőkeség még idő előtt rádöbben arra, hogy ha sikerül közelebb kerülniük egymáshoz, hogy Nate élete múlandó és inkább megóvná magát a felesleges szomorúságtól és a gyásztól mely így is úgy is be fog következni. Persze reméli, hogy Kaya nem ilyen és látja azt, amit más talán nem... hogy ez a fél év boldogan is eltelhet és ha valamikor, hát most van igazán nagy szüksége a támogatásra.
- Jer, nem tartozol nekem magyarázattal lehet, hogy én se tettem volna másként, vagy a másik esetleg a harmadik. Akkor úgy cselekedtél, ahogy jónak láttad emiatt nem vonhatlak felelősség alá, vagy nem eshetek a torkodnak. És ha valaki hát én nem foglak hülyének vagy szemétnek tartani azért, mert gyorsan kellett cselekedned. Mindenki követ el hibát az élete során, ez alól te se lehetsz kivétel - hangja mindvégig kellemes mélységben és a maga ércességében cseng. Nem akar túlkiabálni senkit és semmit, nem mellesleg itt ül mellette miért emelné meg a hangját?
- Én is sajnálom, hogy így alakult, de fátylat rá jó? Az a lényeg, hogy tudom megvagy még - küld felé egy biztató mosolyt. Nem akarja, hogy ezután fájjon a feje a későbbiekben, próbálja elhitetni vele, hogy nem fogja emiatt elítélni. Talán az ő esetében is az lenne a legjobb, ha már most szedné a sátorfáját és elhúzna a baráti társasága környékéről, mert így lesz ideje neki és nekik is beletörődni abba amit nem kerülhet el.
Alig észrevehető biccentéssel veszi tudomásul, hogy tényleg nem akar itt lenni, de kiérződik a hangjából az is, hogy tanácstalan... igaz erre nem venne mérget, de biztos benne, hogy jobban jár, ha nem feszegeti tovább a témát, majd ha nagyon cseszegeti a csőrét a későbbiekben, visszatér.
- Soha nincs késő helyre hozni dolgokat, szóval hajrá - veregeti hátba de ezután máris kortyol egyet a keserű nedűből, mintha ezzel próbálná könnyebben feldolgozni a tárgyaltakat. Nem érzi úgy, hogy közöttük bármit helyre kellene hozni, mert nem romlott meg a kapcsolatuk, nem sértettségen alapszik és nem is akart a torkának menni azért amit csinált. Egyszerűen kell egy kis idő, ha Jer is úgy gondolja, hogy megtudnak majd beszélni egyet s mást, ami ez alatt a másfél év alatt kimaradt. Biztos benne, hogy rengeteget változtak mindketten ez idő alatt és talán ez se engedné, hogy minden ugyan az legyen mint régen, de mindig élnie kell a reménynek.
- Tudom, ez volt az egyik ok amiért nem adtam neki újabb esélyt. Emellett túl nagy volt bennem a sértettség, egyszerűen nem tudtam zöld ágra vergődni azzal amit csinált... inkább azzal, hogy miért? De teljesen felesleges emiatt izzadni, rég volt, elmúlt - viszont zöldjei egy pillanatra szemügyre veszik Jer profilját. Úgy érzi, hogy több van a szavak mögött, mint amit egyszerűen csak hozzá intézett.
- Figyelj - sóhajt egy nagyot, majd leteszi a sört maga elé a homokba, míg háta mögött megtámaszkodik a két kezén - lehet, hogy nagyon sokakat rosszul érintett, hogy elmentél és bevallom nekem is voltak összeesküvés elméleteim, hogy mit miért csinálhattál. De a magam részéről nem érzem, úgy, hogy szükséged lenne még egy esélyre, mert az előzőt se játszottad még el. Ettől függetlenül lesz mit bepótolnod és most én leszek az, aki többször fog lerángatni a bárba nem a társad! - mutat rá szórakozottan a lényegre. Nem fogja hagyni, hogy megint csak úgy kicsússzon a kezei közül egy kedves barátja mert annál többet ér az a több év ami mögöttük van. Ettől függetlenül még mindig úgy áll, hogy megérti amiért minden szó nélkül eltűnt.
- Nem, sajnos nem tudsz - fekszik hanyatt a homokon s le sem veszi tekintetét a végtelen feketének ható, apró aranyló csillagokkal teli égboltról - tudod, mikor elmentél már bajok volt a szívemmel. Pont azután, hogy elmentél, ki is cserélték néhány billentyűjét, azóta is azok pörgetik, viszont teljes vakvágányon robogok tovább. Végstádiumú szívelégtelenségem van, egy éve vagyok várólistán - látszólag könnyen beszél róla, nem csuklik meg a hangja, de ettől függetlenül az elméje mindvégig ordít, hogy nem mondhat csak úgy le valamiről, főleg nem az életéről. De mi mást tudna tenni? - fél év. Ennyit jósoltak ezzel a ketyegővel - hunyja le a szemeit, hogy ilyen módon láthassa tovább azt a sötétséget amit talán fél év elteltével ismételten látni, akkor már tapintani fog.
A mai napig úgy érzi, hogy Kaya mint őrangyala jött el hozzá és bár soha nem volt vallásos, nem hitt az efféle dajkamesékben, ettől függetlenül jó ebben hinni és tényleg ilyesmi célt szolgálhat emberi értelemben. Jött valaki aki boldoggá teszi egy haldokló életét... legalábbis azt, ami még maradt neki. Mert ugyebár fél év alatt nem lehet megélni egy egész emberöltőt bármennyire is próbálkozhatnak vele.
- Ez azért jó kis haladás meg kell hagyni - tudja, hogy mennyire kellemetlen valakinek az árnyékában ücsörögni és várni azt, hogy majd nagyot robbantva kikerülhet onnan de igazából ez sose történhet meg, mert mindig az előd, az apa vagy a mentor lesz az, akit emlegetni fognak az ő sikerei kapcsán is, elvégre "neki köszönhető az ami lett belőle, amit elért".
- Hogy? - nyitja ki a szemét s rögtön a döbbenet az ami nem csak arcán rajzolódik ki, de a hangja is megtelik vele. Szemöldöke a homlokába szökik ezután viszont akaratlanul is felnevet.
- Jézusom, mint  századokkal ez előtt. Erre csak azt tudom mondani, hogy felnőtt férfi vagy Jeremiah, mindjárt negyven éves, könyörgök dönts már te, ne az apád! Én amondó vagyok, hogy az érzéseinket nem befolyásolhatják a szülők, vagy mások döntései. Persze elhiszem, hogy nem jó ellent mondani akárkinek, de neked kell döntened az életedről nem az öregednek. Szerintem emiatt kellene igazából, hogy fájjon a fejed és nem azért, mert nem tudod, megbocsájtanak-e neked azért mert itt hagytál mindenkit - persze ő nem a szüleivel nőtt fel, vagy legalábbis nem olyan szülőkkel akik tényleg foglalkoznak a kölykeikkel  és próbálják igazgatni, rendezgetni az életét. Ő mindent magának teremtett meg, ezért is érzi úgy, hogy nem lehet ilyen téren beleszólása Jer apjának a témába. Magának kell döntenie.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 28, 2015 7:33 am Keletkezett az írás



Nate & Jer
I feel the pain, so I am alive


Tulajdonképpen dönthettem volna másképp is. Dönthettem volna úgy, hogy szólok, hogy egy SMS-ben küldök egy címet, ahogy Dianának tettem, de a repülőn minden megváltozott. Nem érdekelt már tovább Giles duruzsolása a fülemben, hogy mennyit kellene innom, és igazából semmi, ami Sydney-hez tartozott. Nem érdekelt akkor már semmi, mikor a légi utaskísérő segített vissza a helyemre, mert fogalmam sem volt, hol is ültem. Emlékszem, akkor Giles csak látogatóban volt, mikor eldöntöttem, hogy elfogadom a bostoni állást. Örült neki, mert mindig is velem akart ismét dolgozni, de nem tehette, és meg volt a lehetőség. Én mégsem voltam annyira feldobva. El akartam felejteni mindent, és mindenkit, végül olyan kapcsolatokat tettem semmissé, amik nem érdemelték meg, de nem tudok változtatni, ahogy az idő vaskerekét sem tudom megfordítani. És a helyzet az, hogy nem is akarom. Megérdemlem azt, hogy most itt tartok, hogy mindenkitől bocsánatot kell kérnem, mert igen is vállalnom kell a felelősséget, ahogy eddig nem tettem, vagy tettem, csak nem itt, és nem most. Szóval az üröm az örömben, hogy Nate nem küld el, vagy esik nekem, esetleg nem zárja le. Mert örülök, ha van egy barát, és bár eszembe jut más, mégsem akarom ezzel tönkretenni a jelenlegi hangulatát a beszélgetésnek. Szeretném, ha tudná, nem vagyok az, aki csak azért beszél ismét egy régi baráttal, mert szívességet akar kérni. Nem, ennek még nem jött el az ideje, ráadásul kicsit ittas vagyok, ami miatt nem igazán vagyok beszámítható, így inkább csak lassan kortyolom a sört, hogy kiélvezzem minden cseppjét, mivel még azt sem tudom, hogy fogok innen felkelni, ha Giles nincs már itt.
- Igazából szorulna magyarázatra a helyzet, de ésszerű nincs, és soha nem is lesz. Olykor még én is képes vagyok a szívemre hallgatni, bár elég ritka - mosolyodom el, mert mindig is tárgyilagos voltam, egészen addig, míg Diana és én.. Nos, nem kezdtük el azt a viszonyt két éve. Akkor kezdődött, hogy hallgattam a szívemre, és az eszem háttérbe szorult. Ezért utaztam el. Én mindig is hagytam, hogy az eszem döntsön, olykor pedig az érzelmeim hűségesen támasztották alá az ész szavát,, és ezek az érzések erővel ruháztak fel. Kivéve a Diana irántiak azon az estén. Tehetnék úgy, mintha nem is létezett volna, mintha nem lettem volna piszkosul szerelmes, de az voltam. Végre éreztem, hogy szeret, igazi, mindent felemésztő szerelemmel, éreztem, hogy több vagyok, és végül ez lett a vesztem. Még most is érzem iránta mindazt, amit akkor, még most is érzem, hogy elragadnak, ahogy a legutóbbi találkozásunkkor, tegnap. Éreztem, és minden pillanatban egyre nehezebb volt viselni a terhét. De végül minden elmúlik nem? Vagy felerősödik. Nem tudom. Talán soha nem kapok választ a kérdéseimre, de már nem is annyira érdekel, hiszen új célt találtam, új érzés hajt előre.
- Még megvagyok. Bár csak egy munka hívott ide, szeretném, ha tartanánk a kapcsolatot, ha el kell ismét mennem - mosolyodom el, hiszen ami tény, azt nem tagadhatom le. A munkám nem tudom, mennyi időt ölel fel, nem tudom, mennyi lehetőségem lesz még vele itt ücsörögni a parton, és megpróbálni helyrehozni a
dolgot, de igyekezni fogok. Hiszen az emer nem maradhat jóakarók nélkül, nem maradhat barátok nélkül. Nate nekem több volt, olykor elképzeltem, hogy ő a testvérem, és nem Mitch, aki drogozik, és minden bizonnyal soha nem is fog leszokni, csak az élteti, hogy minél jobban elkábuljon. Olykor szégyelltem az öcsém, olykor letagadtam a létezését is, mára már csak legyintek, ha kérdezik, és válaszok. Nem tagadom le, csupán nem beszélek róla, hiszen elég érdekes, hogy a kormány emberének, egy hivatalos szerv tagjának az öccse drogokat szed. Mégsem adjuk őt fel. Apám is védi, és nem beszél róla, én pedig ugyanezt teszem. A nagyközönség még a létezéséről is csak elejtett félszavak miatt tud. De Nate tudott mindent. Neki panaszkodtam olykor, mikor felbosszantott, mikor az első füves cigit megtaláltam nála.
- Szóval ezt vegyem fenyegetésnek? - nevetek végül fel, miután inkább mégsem kortyoltam a sörbe. Kérdésem arra vonatkozik, amikor a sörözésről beszél. - Olykor tényleg jól esne egy más társaság Giles-on kívül, mert ha mindenhol kollégákat látok, az olyan, minta dolgoznék, nem? - mosolygok rá, majd végül nagyobbat kortyolok az italból, és az apró buborékok kellemesen marják a torkom. Valahol tényleg nem ártana egy kis kikapcsolódás. A szabadság fogalmát még csak hírből sem ismerem, hiszen volt már vagy... Tizensok éve, hogy fiatal kis gyakorló ügynökként bekerültem a nagyok közé, és azóta megállásom nem volt. Tavaly karácsonykor apám intézett el nekem egy hetet, mert egyik este részegen mentem át hozzájuk. Hiába, szeret beleszólni a dolgaimba, pedig csupán annyi volt, hogy egy kicsivel többet ittam. Holott ritkán iszom, hiszen apám szavai beleégtek az elmémbe.
„Az alkohol felesleges méreg. A mi családunk nem mérgezi magát”
De olykor jól esett. Olykor, mikor a munka túl sok volt, vagy mikor ártatlanok haltak meg, mert nem értünk oda időbe, vagy mikor lelőttem az első embert. Az padlóra tett, pedig egy sorozatgyilkos volt. Rám támadt, és én lettem volna az ötödik, de mégis, ahogy holtan esett össze, az padlóra tett. A legjobb lövő vagyok, de egy céltáblára lövöldözni más, mint egy élő emberre, még akkor is, ha bűnöző.
- Hogy micsoda? - ledöbbenek, szemöldökeim a magasba szaladnak, és érzem, ahogy kifut a vér az arcomból. Csak fél év van? Nem lehetséges, hogy egy ilyen jó ember meghaljon. - De még van fél év. A várólistán előrébb kerültél. Segítsek esetleg? Van pár ismerősöm, akik ismernek valakit, tudod a szokásos, de biztos vagyok benne, hogy ez nem a vég... Ugye nem adtad fel? - kérdezem, miközben ismét iszok. A vizet figyelem, ahogy némán morajlik, könnyebb, mint a szemébe nézni. Kérdéseim ostobák, szavaim értelmetlenül követik egymást, és közben elgondolkodom, vajon én mit tennék. Én reménykednék abban, hogy nem csak fél év adatott meg, vagy lemondanék róla, és csak élném, ami maradt? Nem tudom. És nem tudom, ő mit gondol, de nem halhat meg. Emlékszem, mikor egykor mondta ezt, akkor nem igazán vette komolyan, vagy talán én, akkor még nem volt ilyen rossz a helyzet, akkor azt hiszem még nem volt ekkora baj. És remélem, hogy nem is lesz, hiszen fél év semmire sem elég. Nem hozható vissza az elvesztegetett idő, és nem tudom, hogy képes lennék-e elengedni ezt a kapcsolatot csak így.
- Felnőtt vagyok, és majdnem negyven, jól mondod. És pontosan azért, mert felnőtt vagyok, tudom, hogy mit kell tennem. Nézd, ez a szerelem első látásra, örökkön-örökké dolog egy hülyeség. A szerelem csak bajt hoz a fejemre, így inkább elveszek egy olyat, aki iránt nincsenek érzéseim, és a házasság még előnyös is számunkra - nagyot sóhajtok. Beleéléssel mondom, de ha látná a tekintetem, rájönne, hogy nem így gondolom. Mindenesetre apám hatása megérződik, hiszen igencsak sok időt töltöttem vele, hagytam, hadd törlessze a múlt sérelmeit. - Amikor én akartam dönteni az életemről, kihúzták a lábam alól a talajt, és elvették a döntés lehetőségét. A szerelem csak a filmekben heppiend, a való életben nincs így. A való életben sajnos érdekből házasodnak - vonom meg a vállam, és rápillantok. Sajnos így látom, és érezhetően sértettség beszél belőlem, vagy inkább a csalódottság. A szív csak a bajba sodor. Nem hallgathatok többé rá, így az eszemmel kell.
- Különben pedig én sem tartottam jó ötletnek, de megbékéltem. Nem fújhatok folyton a világra, mert nem lehettem azzal, akivel lenni akartam. Maximum elérhetem, hogy az, aki elvette tőlem, szenvedjen - csak egy olyan ember beszél így, akinek nincs vesztenivalója. Ez lennék én. Néha kibuknak belőlem szavak, addig sem kell a munkámról beszélnem, vagy másról, addig sem kell rá gondolnom. Pedig Diana sokszor eszembe jut. Ahogy ott állt, majd megláttam minden sérülését, melyet okozott neki az a szemét. A régi barát, aki végül már csak ellenség lehet. Sajnálom, de az élet olykor megtréfál minket, és olykor olyan barátokat ad, akik megtanítanak valamire, majd továbbállnak jobb esetben. De a mostani helyzet, Nate nem ellenség, Nate egykor a fivérem volt, talán képes leszek ismét elérni ezt.


©


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Okt. 05, 2015 4:51 pm Keletkezett az írás



Jeremiah and Nathaniel
 

Egy rég nem látott ismerősének se örült még annyira, mint most Jernek. Általában akikkel hosszabb ideig nem találkozik, annak meg is van az oka... vagy nem szívlelték eléggé egymást ahhoz, hogy tartsák a kapcsolatot, vagy hirtelen, nem várt haláleset esetleg olyan veszekedés mely azt eredményezte, hogy nézeteltéréseikből a távolságtartás alakuljon ki. Olyanok is vannak akikkel nem találkozott hosszú ideje mert máshova költöztek vagy Ausztrálián belül, vagy Európába esetleg Amerikába mentek.
Anyjával elég sokat találkozik, de inkább esik kétségbe ilyen alkalmakkor mint, hogy tenyerét összecsapva pattogna örömében. Egyszerűen nem tudja elviselni azt a nőt aki egykor eldobta magától csak azért, hogy ne legyen egy fedél alatt a férjével. Sokkal könnyebb lett volna elválni, és elköltözni úgy, hogy a két fiú tudatában van azzal, hogy mi az oka. De ilyen hazugságok közepette felnőni nem volt egy legény álom és ezek után még a kedves mama is elvárja, hogy vágjon jó pofát ahhoz, hogy újra és újra összefutnak. Egyszerűen nem képes rá, hisz a háta közepére se kívánja... ez pedig nyilvánvaló, hisz abban a pillanatban megváltozik az egész arckifejezése amint meglátja a nőt. A mindig lelkesen csillogó zöld szeme fátyolossá, ködössé válik mintha legalábbis undorodna valamitől vagy mélységes haragot táplálna. Ezekről szó sincs, még ő maga se tudja, hogy mi a pontos kínja de talán nem is akarja megtudni. Minden esetre általában visszavonulót fúj és ha szerencséje van akkor nem kezdeményez a másik fél beszélgetést csak egyszerűen tudomásul veszi, hogy igen, ott van de nem kíváncsi rá.
És akkor még nem említettük Michelle-t akivel ha össze is fut, olyan mértékű ridegséggel beszél hozzá, hogy a lány ereiben megfagyna a vér, ha ez kivitelezhető lenne. Ezzel szemben viszont olyan Jer társaságában, mint amilyen régen volt. Lehet, hogy már nem olyan könnyen tapintható és észrevehető a lelkesedése, ettől függetlenül ha rejtve is de ott lapul a háttérben csak nem ad neki túl nagy hangsúlyt.
- Majd eljön ennek is az ideje, ami nem megy azt nem kell sürgetni. Azt viszont komolyan elmondhatnád nekem, hogy merre jársz általában? Az országban vagy egyáltalán? A kontinensen vagy, vagy... valahol máshol? - mert őszintén kíváncsi. Nem csak tudni szeretné, de tudni akarja, hogy az a személy aki egykoron testvére helyett is a testvére volt valamint talán a valaha volt legjobb barátja, nem valami háborús övezetben szenvedi az életet, hanem bár kemény munkája van ez köztudott, mégis biztonságban van.
Nem tudja persze, hogy manapság mi számít biztonságosnak.
- Én szint úgy, szóval ezt a részét ne felejtsük el a nap végeztével se - még nincs itt az ideje annak, hogy elkérje a telefonszámát vagy épp az email címét, ahhoz még túl sok a megbeszélni való vagy a tisztázni való. Számára az adatok megismerése mindig egyet jelentett azzal, hogy a napnak eljött a vége, ideje elköszönni, viszont nekik most bőven akad még mit megbeszélniük, nem kell sietni.
- Talán igen. Ne is mond... van néhány kedves kollégám akikkel elég sűrűn futok össze valamelyik bárban és ilyenkor tényleg az az érzése az embernek, hogy dolgozik még akkor is, ha az én és a te munkád között bőven akadnak különbségek - ő nyomozhat beépülve viszont Nate nagy valószínűséggel nem fog egy bárban fizioterápiás órákat tartani még akkor sem, ha kérik.
Ezek után pedig ismét eltéved azokra a kitaposott de vadregényes ösvényekre, ahova nem kellett volna elvégre nem azért van most itt Jerrel, hogy az ő kínjait latolgassák és próbáljanak meg megfelelő ötleteket kitalálni. És persze azt se akarja, hogy a sajnálatot lássa az arcán noha ez nagy valószínűséggel elkerülhetetlen. Egyszerűen nincs az az ember aki így vagy úgy nem fejezte volna ki a sajnálatát és bár nem utálja a dolgot, ettől függetlenül gyengébbnek és kétségbeesettebbnek érzi magát általa.
Kelletlenül elhúzza a száját majd biccent egyet s egy nagy sóhaj kíséretében folytatja.
- Az a baj, hogy egy év alatt is csak öt helyet másztam előrébb és még mindig van ugyan ennyi. Nem hiszem, hogy olyan könnyen megvalósítható lenne főleg úgy, hogy az egészségügyben is próbálkoznak. Úgy is mondhatjuk, hogy reménytelen a helyzet és csak várhatom, hogy valami oly történjen ami számomra is kedvező - halovány mosollyal jelzi, hogy azért köszöni a felajánlást, viszont ő maga se akarja, hogy elvegye másoktól a lehetőséget. Mit nem akarja?! Azok után amiken keresztül ment mostanában, igenis várja! Együtt akar lenni Kayával és nem csak azt akarja megélni, hogy valaki mellett fiatal kora ellenére szépen lassan, de elmúlik. Kapaszkodni akar nem csak Kayába és azokba akik fontosak neki, hanem az életbe is.
- Nem. Ha valamit akkor az életet nem fogom feladni, mert... hogy is van? Csak egyszer élünk nem? Tudni akarom, hogy van-e még jövőm és nem akarom csak úgy elengedni. De ha idejében nem történik valami, akkor kénytelen leszek búcsút inteni neki és beletörődnöm. Az élet ilyen. Valaki nyer, valaki veszít. Én állok eddig vesztésre, remélem nem túl sokáig.
Tényleg próbálja nem feladni, ettől függetlenül úgy éli az életét egy jó ideje, hogy bármelyik nap az utolsó lehet számára. Nem szeret tökölni, gyors megoldásokat keres, próbál minél ésszerűbb döntéseket hozni miközben minden napot a legjobb tudása szerint él meg.
Lehunyt szemekkel, halvány mosollyal hallgatja a víz vad de annál inkább andalító morajlását ami még a zavaros, kellemetlen gondolatok között is megnyugtatja.
- Sajnos nem tudok egyet érteni veled barátom - szinte elkerekednek a szemei - nem tudom mi történt veled, de... én is érezhetnék így, hisz nincs előttem tökéletes példa arra, hogy milyen a békés házasság. A szüleim elváltak, a volt menyasszonyom is megcsalt. Ettől függetlenül rengeteg ismerősöm van akik hosszú-hosszú évek óta élnek egymással boldog, békés házasságban. És a mai világban nem igazán házasodnak érdekből sokkal inkább szerelemből vezeti a férfi oltár elé a nőt. Lehet, hogy csak egy hirtelen fellángolás és nem tart "örökkön örökké", de talán igen. Soha nem lehet tudni.
Meglepetten ráncolja a szemöldökét és őszintén mondja, hogy nem érti mi megy végre Jer életében, de idővel szeretné megérteni.
- És abban mi a fair, mi a jó, ha más szenved? Túl rövid az élet ahhoz, hogy bosszút forraljunk - és akkor hozzá tehetné azt is, hogy túl rövid az utálkozáshoz is, pedig ő maga is ezt teszi. Lehet, hogy nem utál senkit de nem próbál javítani se a helyzeten. Nem akar kibékülni senkivel, se Michelle-vel se az anyjával. Semmi nem úgy megy, mint szeretné vagy ahogy mennie kellene.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Okt. 06, 2015 3:05 pm Keletkezett az írás



Nate & Jer
I feel the pain, so I am alive


Az élet kiszámíthatatlan. Ha a munka nem hív ide, akkor nem is tudom meg, hogy Nate beteg, mégpedig nagyon. Ha a munka nem hív ide, fel sem hívom, meg sem mondom neki, hogy ne haragudjon, nem kérem, hogy adjon egy esélyt. Akkor ez meg sem történik, és leélem az életem abban a tudatban, hogy ő jól van. Hiszen akkoriban még nem volt olyan nagy gond a szívével, akkor még orvosolhatónak mondták. Most pedig alig van fél éve hátra, én pedig nem is tudom, hogy erre mit kellene mondanom. Nem, nem sajnálatot, mert bár így van, tudom, hogy nincs szüksége rá. Egy sajnálom, nem gyógyítja meg, egy sajnálattal teli arckifejezéstől nem lesz egyből első helyen az átültetésre váró listán. Szóval megkímélem tőle, és csak hallgatom őt. Közben elkalandoznak gondolataim másfelé. A családom felé, apám felé, végül visszatérek ide, ahol Diana él, ahol kudarcot vallottam, és ez a hely folyton erre emlékeztet majd. Ez a hely soha nem hoz ismét vissza valamit, amit régen elvettek tőlem. Nem leszek a régi, ahogy Nate sem. Nem lesz Diana az enyém, és el kell fogadnom, hogy én Bostonba tartozom. Ott élek, ott várnak haza, nem itt. Sydney csak addig volt az otthonom, ameddig szerettek, ameddig hittem, hogy boldog leszek, ameddig nem törtek össze. Ráadásul hiába érzem azt, amit érzek, és hiába sejtem, hogy viszonzásra lel, ha ez csak ennyi. Soha nem teljesedhet be, nekem pedig túl kellene lépnem, de valóban ezt akarom? Nem tudom. Igazából azt sem tudom, hogy vagyok képes ilyen gondolatokat forgatni a fejemben, mikor még mindig ittas vagyok, és a józanság messzebb van tőlem, mint a részegség. De szavaim érthetőek, tiszták, és nem csuklik el a hangom, egyszer sem, csak ha én akarom.
- Bostonban. Apám is ott van, én fél évvel utána kaptam egy felkérést. Szeretem a helyet. Nyugodt, és a kertváros filmbe illő. Természetesen a stílusom már nem. Áthelyeztek egy kevésbé életveszélyes osztályra egy éve, mikor eszement módon viselkedtem - szisszenek fel, egy mosollyal bevallva az ostobaságom. Soha nem voltam megfontolt, mindig is az érzéseim vezéreltek, most viszont más a kisugárzásom. Most komolyabbnak látszom, olyannak, aki soha nem cselekedett indulatból. - Szóval más kontinensre keveredtem, hogy magam mögött hagyjak olyan dolgokat, amik akkor szétszedtek. Mára talán jobb a helyzet, de nem költöznék már vissza. Megszerettem Bostont - szavaim őszinték, és hihetők. Mindez azért, mert így is van. Szeretem a helyet, békés, ám olykor zajos. De ez cseppet sem zavar. Sőt, élvezem azt a nyüzsgést, ami ott van. Semmihez sem fogható, és végül is Amerika a szülőhazám, ezt Nate is tudja. Régen is sokat ugrattak azzal, hogy nem Sydney-ben születtem, hiszen majdnem az egész társaság itt élt, mióta az eszét tudja. Én nem, én alig múltam öt, mikor ide kerültünk, mert apám munkája ide szólította.
Szóval ez nyílt titok volt mindig is. Ezért volt nehéz beilleszkedni, hiszen egy idegen ország szülöttje mindig nehézségekkel küzd az új lakhelyén. Ezt megtanultam. Viszont mikor Bostonba visszatértem, olyan volt, mintha el se mentem volna. Nem néztek rám furcsán.
- Ne is mondd, régen nehéz volt különbséget tenni a beépült civil élet, és a saját életem között. Persze nyilván bármikor szolgálatba helyezhetném magam... Na jó, most nem... De amúgy megeshetne - utalok ezzel az ittas állapotomra, majd elmosolyodom, és kortyolok. Nate társasága kellemes, bár tudom, hogy nem a régi semmi, mégis végre nem érzem azt, hogy szabadulni akarok, és egyedül lenni. Talán a ritka esetek egyik ez, mikor inkább húznám még a társalgást, holott tudom, hogy minden bizonnyal neki is dolga van holnap, habár nekem kivételesen nincs. Végre kaptam egy szabadnapot, és ezt méltón akarom megünnepelni.
- Öt hely az nem a világ. Fél év alatt bármi történhet, akár még első is lehetsz. Örülök, hogy nem adod fel, ez az a Nate, akit én ismertem... Akiről példát vehetnék - a víz felé fordítom a tekintetem. Valahol igaza van. Én egykor feladtam, és most is megtenném. Mindig megtenném, és ha visszatekerném az idő kerekét ezerszer, akkor se tennék máshogy, mert ez vagyok én. Akkor ez volt a helyes döntés. Távozni. Magam mögött hagyni mindent, és mindenkit. És minden bizonnyal nem változtatnék semmin. Még azon sem, ahogy Diana az életembe került, és sajnos azon se, hogy gyáva voltam előbb kimondani, amit érzek. Most már felesleges. Ő nem hagyja el Timet, bár azt mondta segít. Hinni akarok neki, annyira nagyon, de ne megy úgy, ahogy kellene. Pedig lehetne több hitem, de ha magamban sem mindig hiszek igazán, akkor másban hogyan is tudnék? A kérdés egyszerű, hiszen először magunkat kell szeretni, elfogadni, magunkban kell hinni, hogy mások felé is meg tudjuk ezt tenni. Én pedig valahol zátonyra futottam, habár soha senki nem láthatja ezt, mert nem mutatom. Ha azt látják nincs semmi baj, nem is kérdeznek. A legjobb taktika, azt hiszem, amit ember tehet. Így nekem sem kell foglalkoznom vele, egy nap majd elhiszem, hogy minden rendben, és akkor minden jó lesz.
- Lehet, hogy nem értesz egyet. De Dorothy rendes lány, szeret, és így fogad el. Azt hiszem, idővel meg is szeretem. Elvégre apámék sem szerették egymást az esküvőjükön, most pedig, negyven évvel később is együtt vannak, és az évek alatt megszerették egymást. Tudod a szerelem nem nekem való. Elcsesztem az egészet, és az, mikor pofára esel, az szívás - sóhajtok, mély levegőt veszek, és lassan fújom ki, miközben újabb korty sörrel öblítem le torkom. - Szóval nem szenvedek... Semmiképp. Lehetne rosszabb is, a bosszú pedig egy olyan dolog, ami olykor megéri a kockázatot - ez a mondat mindent elárult. Hiszen én magam is bosszút forralok, Tim ellen. Mert tönkretett egykor, és megígértem, hogy viszonozom. Nem bukhatok bele, és nem hagyom végül annyiban, mert amit meg kell tennem, megteszem akkor is, ha ezzel mindent elvesztek. Talán Nate-nek van igaza, felesleges időpazarlás, de ilyenkor nem hatnak az észérvek, és egy régi, indulatokból és érzelmekből cselekvő énem kerül a felszínre.


©


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Okt. 10, 2015 10:02 pm Keletkezett az írás



Jeremiah and Nathaniel
 

Megszokta már, hogy akárki hallja a történetét elejétől a végéig, sajnálják... mikor hetekkel ez előtt az egyik betegének családjával leült beszélgetni a kislány életéről, valahogy szóba került az övé is. Nem akarta, hogy témát csináljanak belőle, nem akarta, hogy az ő élete legyen az, amiről a továbbiakban beszélnek viszont nem tudta az apuka és a kedves anyuka figyelmét mással felkelteni. teljesen reménytelennek látták a helyzetet, rettegne attól, hogy kislányuk soka többet nem fog tudni olyan életet élni, mint előtte. Gerinc sérülése nagyon komoly és talán visszafordíthatatlan, talán tényleg nem lesz olyan mint rég, de... Nathaniel biztos abban, hogy járni fog. Ők pedig csak mondták és mondták a magukét, hogy elveszítették a táncos lábú dalos pacsirtájukat. Pedig fel kell fognia az embernek, hogy nem minden a láb és a mozgás, mert annak híján is élhet az ember tökéletesen, megmásíthatatlanul boldog életet. Több példát is tudna mondani, de akkor inkább nem tette.
És hozzá szegezték a kérdést már-már követelőzve, hogy "Magának van mit veszítenie? Tudta valaha, hogy mekkorát bukhat? Magának nincs az életében olyan dolog ami akkora gondot jelentene mint a lányunk bénulása."
Nem vette sértésnek, mert nem tudta. Mindig elmondja magának a napjainak legelején mikor egy bajosabb beteggel vagy annak családjával találkozik, hogy: mindenkinek a maga problémája a legfontosabb a legnagyobb, és semmibe veszi a másikat.
Ezt alá is írja, mert tudja, hogy milyen rettenetes lehet azzal a tudattal élni, hogy a saját kislányukat ütötték el biciklizés közben, aki emiatt lebénult. Viszont erre elkellett mondania a saját történetét is, legalábbis a kérdésekre válaszolt, miszerint: Igen, van mit veszítenem, hatalmasat bukhatok és van ennél nagyobb gondom. Mert haldoklok.
Ez volt az a pont, mikor mindketten üveges tekintettel, meredtek rá egyenes háttal s köpni-nyelni nem tudtak. Elnézték a kislányukat aki mellettük ücsörgött a tolószékben, majd ahogy később Nathaniellel dolgozott, aztán a férfit aki meglett, harminc feletti fazonként úgy kezeli a betegeit a saját halálos betegsége ellenére, mintha semmi baja nem volna. És itt vívta ki a tiszteletüket, viszont a sajnálat ezek után nyilvánvaló volt, arcukra rá volt írva emiatt pedig Natenek még nehezebb dolga volt a kislánnyal, mert ő rá is átragasztották a szülők az aggodalmukat és kétségbeesésüket. Egy idő után pedig nem szólt másról a legtöbb óra a gyerekkel mint, hogy arról kérdezősködött, fél-e a haláltól. Persze, hogy fél de nem akar erre gondolni. Semmit nem nyerne vele, még van ideje amit békében és barátai között akar eltölteni nem is gondolva arra, hogy mi történhet és mikor. Emellett nem veszítette el a reményt, miszerint van még esély a gyógyulásra.
- Egy volt párom is Boston kertvárosában él, sokat hallottam már róla - halovány mosollyal és egy elismerő biccentéssel veszi tudomásul és ez által jelzi azt, hogy végre megnyugodott és tudja, hol kell keresni Jer-t. Az már más kérdés, hogy meg is találná-e, de.... lehet nem is kellene sokáig keresgélnie.
- És segített rajtad az az egy év, vagy vissza fogott? - kíváncsiskodik, de látja amit látnia kell, ettől függetlenül kíváncsi a véleményére. Szeretne minél többet megtudni arról az időről, amit távol töltöttek egymástól. Lehet, hogy ezeket az időket már akkor se lehetne bepótolni, ha komolyan próbálkoznak, ettől függetlenül még ismertethetik a másikkal nem?  - viszont akkor máris értelmet nyelt, hogy mi volt annyira furcsa benned. Megkomolyodtál Jer! És bár akkor is nagyon bírtalak és szerettelek, mintha testvérem volnál, de ez az éned azért kicsit békésebbnek tűnik - vigyorodik el - örülök, hogy felnőttél végre.
Van akinél hamar sikerül ezt elérni, van aki még negyven éves korában is úgy viselkedik mint egy szeles gyerek mert nem képes arra, hogy felnőjön. Nem azt mondja, hogy kifejezetten örül ennek a hatalmas változásnak, elvégre úgy hat, mintha elment volna innen az a Jeremiah akit régóta ismert, és visszajött volna valahonnan a világ túlsó végéről olyan férfiként, akit sosem ismert. És elmondása alapján nem is igazán lesz ideje arra, hogy megismerje mert nem akar itt maradni túl hosszú ideig. Kár érte.
- Megértelek. És örülök, hogy van valami ami mellett ennyire kitartasz, tesó - vigyora együtt érző mosollyá szelídül és elmondani nem tudja, hogy mennyire elégedett a helyzettel. Nagy szó, hogy találkozik valakivel akit már rég nem látott, és az minden gond nélkül megnyílik neki, nem fojt el semmit, őszintén beszél az életéről és arról, hogy mit élt át, mit érzett. Ez tényleg dicséretes, más már rég köntörfalazott volna.
- De hát az a dolgotok nem? Hogy alkalmazkodjatok a civil vagy épp a hivatásos életetekhez. Nem is várok mást tőled.
A sötétlő ég hosszan nyúlik el felettük, velük szemben pedig a víz mérhetetlenül nyugtató zúgása tölti be az üres teret és azokat a néma foltokat, melyek olykor kialakulnak közöttük főleg akkor, mikor megemlíti, hogy nincs sok hátra. Olyan szívesen csinálná minden éjjel ezt. Jeremiah-val vagy Kayaval, esetleg mindkettejükkel kifeküdne ide és élvezné az életet. Azt, hogy élnek és élhetnek.
- Nem, persze de ettől függetlenül nem bízhatom el magam. Talán te is tudod, hogy jobb negatívabban állni a dologhoz, mint folyamatosan reménykedni és hinni, hogy van még esély aztán eljutsz odáig, hogy nagyot koppansz, mert baromira nincs. Se egy kapaszkodó, se egy utolsó utáni lehetőség - gyors vállvonással jelzi, hogy nem olyan egyszerű a helyzet mint ahogy azt Jer, vagy bárki más gondolja. Mindenki azt hajtogatja, hogy már az elején van, bármikor csöröghet a telefon, hogy futás a kórházba mert van megfelelő donorszív. De sajnos nem ringathatja magát ebben a hitben, mert nagyon nehéz megtalálni a számára megfelelő szívet... Sok ismerőse próbálta legális úton elintézni a problémát, de ezt nem engedte nekik.
- Rendes lány... és idővel megszeretem. Jeremiah, ne tudd meg, hogy mennyit hallottam ezt életem során. Filmekből! Megértem én, amit gondolsz és amit mondasz nem is akarom megkérdőjelezni a véleményedet, de nem gondolod, hogy az élet nem így rendeli el a dolgokat? Miért vennénk el magunktól a boldogság lehetőségét hisz annyira kevés időnk van. Csak egy életed van, hogy igazán boldog lehess és úgy érezd, hogy meg van mindened. Ha egy olyan lány mellett állapodsz meg, akiről azt hiszed, hogy "idővel megszereted", akkor annak mi értelme? Megértem, hogy szeret téged... de a fenébe is, legyen már annyira önző az ember, hogy a saját érzéseit is előtérbe helyezi olykor legalább csak egy kis időre! - nagyot nyel miközben felül és Jer láthat valamiféle csillogást Nate szemében, ami azt sugallhatja neki, hogy "én már csak tudom". Mert ha valakinek meg vannak számlálva a napjai az ő és tudja, hogy mennyi mindent veszített már életében. Ebben a pillanatban meg is fogadja, hogy megkeresi az anyját és közli vele, hogy talán hamarosan megint le kell mondania és még annyit se fogja látni, mint eddig.
- Igen, pofára esni rossz...de nem azoké a siker, akik még nem buktak el életükben egyszer sem és tökéletesen vesznek minden akadályt. Hanem azoké akik elbuktak de utána felálltak! Én magam is azt hittem, hogy ami Michelle és közöttem van, nagy szerelem. Még sem az... előtte Lorelaival is ez volt a helyzet... mindkétszer pofára estem, de az élet nem is szól másról mint hullámhegyekről és völgyekről. Meg kell vele birkózni, és ha Michelle után nem mertem volna a jövőbe tekinteni, nem hittem volna abban ,hogy majd megtalálom azt akit igazán szerethetek és ő viszont szerethet, akkor most nem tartanék ott, ahol. Ha én se a boldogságra vágynék hanem arra, hogy legyen mellettem valaki, akárki akkor megelégednék azzal, hogy az ágyamban döglik reggelente egy huszonöt és egy nyolcvankilós szőrös kutya. De ők se adják meg azt amire vágyok...és ne haragudj már Jer, hogy ennyire őszinte vagyok, de az Istenért is, a kedvemért gondolj bele abba, hogy mi lenne ha tényleg a boldogságod lenne a cél? Lehet, hogy nem a nagy szerelem az ami neked megíratott az élet. De ettől függetlenül szerethetsz valaki szívből, önzetlenül és komoly ragaszkodással. Nem pedig odaköpöd, hogy "majd kialakul, apámék a példa rá". Nem kellenek a példák! - végezetül nagyot kortyol a kezében lévő sörből s kifújja magát, hogy végre levegőhöz jusson.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 15, 2015 9:09 am Keletkezett az írás



Nate & Jer
I feel the pain, so I am alive


A beszélgetés olyan úton halad, amerre nem tudom mi vár rám. Nem szokásom magamról beszélni, ha pedig megteszem, felszínesen teszem. A látszatképet mutatom, mert akkor nem kell mélyebb beszélgetésekbe bonyolódnom, de Nate más. Ő régen a testvérem helyett is a testvérem volt. Egy barát, aki azon kevesek közé tartozott, aki többet tudott rólam bárkinél. Egykor tudott az én ostobaságaimról, arról, hogy szeretek valakit, aki sosem lesz az enyém, akkor tudta, hogy belebonyolódtam mégis egy olyan kapcsolatba, ami helytelen. Aztán végül egyre kevesebbet találkoztunk, mert amikor neki jó lett volna, akkor én Dianával találkoztam, akkor én voltam az, aki inkább a szerelmet választja. És mégis mire mentem vele? Azt hiszem semmire, hiszen most is itt vagyok, Diana is itt van, aki nem veszi fel napok óta a telefont, és otthon vár egy nő, egy menyasszony, aki igazán megérdemelne nálam jobbat is, de ő mégis engem szeret, és naponta csak háromszor hív. Én pedig mégis csak egyszer veszem fel, és akkor is szótlanul hallgatom a napját. Tökéletesebb menyasszonyt nem is kaphattam volna, de ő mégsem Diana.
Nem tudom megbecsülni, amim van, nem tudom elfogadni az életem ezen részét, és nem tudom elviselni azt, hogy Diana napok óta nem válaszol egy hívásomra sem. Az én hibám. Minden bizonnyal így van, és míg én magamban kesergek a saját, egyáltalán nem életbevágónak ható problémámon, addig a valaha volt legjobb barátom, a testvérem haldoklik. Nem veszthetem el őt is. Nem maradhatok egyedül, a gyökereim nélkül.
Az élet igazságtalan. Azt nem kapod meg, amit akarsz, azt veszted el, akire szükséged lenne, és az erősebb nálad, akinek hónapjai vannak csak hátra. Nate nem kesereg, és arcán sem látom nyomát. Én pedig itt ülök mellette az ittasság és a részegség közötti vékony vonalon imbolyogva, miközben nem tudok megálljt parancsolni a szavaimnak. Kitörnek, mert jó egy olyannal megbeszélni, aki nem Giles, aki régebb óta ismer nála. Akivel annyi estét végigbuliztunk. Hol van már az a csapat? Hol vannak a régi idők? Elmúltak, és semmi nem hozza vissza többé őket, és talán már semmit sem tudok megjavítani már. Alapjaiban ingott meg minden, amit a világról gondoltam.
- Pontosan a kertvárosban élek én is. Csodálatos fehérkerítéses ház, egy kutya... - csendül fel hangom, de miért is rejt valami különös csengést? Szarkazmus talán? Avagy irónia? Hiszen régen mindig is valami hasonlót akartam. A nő, akit szeretek otthon vár, vagy dolgozik, esetleg gyereket szül nekem. Viszont most se gyerek, se a nő, akit szeretek. Nem jöhet minden össze, nem igaz? Legalább a munkám szépen ível felfelé, ezt elértem. És végül is nem lehet minden az enyém, ha a munkám jól megy, akkor a magánéletem nem tökéletes.
- Megkomolyodtam? Meglehet. Nem mindig veszem észre, de azért a konfliktuskezelésemen még mindig van mit javítani - mosolyodom el, hiszen Nate is tudja, hogy nem egyszer választottam inkább az öklömet tárgyalási alapnak, mint a számat. Nem, nem igazán voltam a szavak embere soha, nem vagyok az az előbb meggondolom, és azután lépek. A civil életben nem. A munka pedig más tészta. Ott egységként működünk, nem lóghat ki senki, habár néha ott is elszalad velem a ló. Néha ott is cselekszem, és nem nézem az egységet. De senki nem lehet tökélete, én pedig közel sem vagyok az. Mert a hibáim, és a ballépéseim száma igen magasan több, mint bárkinek. De Nate nem ítélkezik, ő őszinte, véleményt mond, amit vagy megfogadok, vagy szembemegyek vele. Hiába ő a fiatalabb, ő nekem valahogy mindig is olyan nyugodtabbnak tűnt, én pedig voltam a kissé szertelenebb. Bár ennyi év távlatából nem emlékezhetek mindenre, mégis tudom, hogy ő volt az, akiben az első pillanatban megbíztam.
Mégis most nehezen beszélek, és próbálom javítani az elejtett félmondataim jelentését, mert honnan is tudhatná, hogy mi történt velem, ha el sem meséltem neki a teljes igazságot? Azt se tudja, miért ragaszkodom olyan makacsul az eljegyzésemhez, mert én képtelen vagyok kinyitni a számat, és elmondani neki, hogy ezért és ezért. Mert nem tudja, hogy mit éltem át a távozásomkor, mi keményített meg, mitől lettem komolyabb, mert hiába nem gyűlöl, a kommunikáció még ittasan is nehéz.
- Most már én is tudom - ejtem ki a szavakat magam elé, túl sokat mondanak. Inkább negatívan kell hozzáállni a dologhoz, mert ellenkező esetben nagyot koppanhatsz. Ezt én nem így láttam akkor abban a bizonyos rózsaszín felhőben. Mégis leestem, nagyot koppantam, és összetörtem apró darabokra, de mindezt nem mondom ki, nem mutatom, nem akarom sajnáltatni magam, csak azt, hogy valaki meghallgasson. Még egyet sem kell értenie, mert azt soha nem szerettem, ha valaki bólogat. Néha Giles is ezt teszi, de ő megfontoltan dönt, hiszen amikor egyetért velem, akkor nagyon mérges vagyok, azt hiszem. Talán nem akar felhúzni. Elvégre én vagyok a rangidős, az idősebb, és bár nincs mindig igazam, ő megvárja, hogy lenyugodjak. Néha túlságosan is azt érzem, hogy a környezetem úgy tekint rám, mint egy bármelyik pillanatban felrobbanó bombára. Talán ezért érzem a két lépés távolságot mindenkinél, még a saját apámnál és anyámnál is.
- Voltam önző, pofára estem, nem is egyszer. Tudom mit jelent önzőnek lenni, csak magamnak akarni a boldogságot, majd rájönni, hogy soha nem lehet az enyém. Tudom milyen, mikor azzal akarok lenni, akivel az egész életemet el tudnám képzelni, és tudod, a vicces az egészben, hogy egész életemben mellettem volt. Majd kimondja, hogy szeret, én pedig eltaszítom magamtól, mert én nem tudok bízni. Nem megy, egyszerűen túl valóságos, s a valóságos dolgok összetörhetők. Nem vagyok ugyanaz az ember, és nem tudok csak úgy örülni valaminek, mert úgy érzem, csak azért mondta ki, mert én ezt akartam hallani, érted? Mert ez az egész csak egy kibaszott tréfa. Én nem akarok megint úgy pofára esni, mint másfél éve - megrázom a fejem. Kibukik belőlem az igazság, elárulom, miért is tartok ki Dorothy mellett, a menyasszonyom mellett olyan görcsösen. És szavaim magukban rejtik a friss történéseket, egyben a múlt eseményeit is. Azt, hogy miért is vagyok ilyen „komoly”. Mert az vagyok. De inkább mondanám magam egy kicsit életuntnak ebben a helyzetben. Már mindent teljesen reálisan látok, és nem álmodozok többé, mint mikor fiatalok voltunk, és egy sör mellett elképzeltük, milyen lesz tíz, vagy húsz év múlva. Egyik sem jött be. Én elmentem, Nate pedig maradt, felbontották az eljegyzést. Semmi nem lesz a régi, és már csak egyetlen dolgot tehetek, hogy helyrehozom a barátságunkat, mert még létezik, megvan. Itt akarok lenni vele, és megtenni mindent azért, hogy ne haljon meg.
- Tudod az, amit mondasz, egyszerű, de nem tudod, hányszor estem pofára, és hányszor álltam fel, majd kapartam össze magam. Az életem azon részébe senkit nem avattam be, de rájöttem, hogy nekünk nincs megírva az, hogy együtt legyünk. Nem ez volt megírva, és soha nem is lesz. A boldogságomban pedig nem szerepel már a szerelem. Többé nem. Lehet, hogy ostobának tűnök a szemedben, de egész életemben egyetlen nőt szerettem úgy igazán. Ehhez az érzéshez foghatót nem találok még egyszer, és nem is akarok. Lehet nekem húsz, vagy harminc barátnőm, kereshetem én a boldogságom, de harminchat vagyok. Én nem vágyom már igaz szerelemre, vagy emésztő tűzre - igazából talán önmagamban is elvesztettem a hitem, vagy csupán ennyit változtam. Nem így álltam hozzá, én voltam az, aki mindig azt kereste, hogyan lehet boldog, én voltam, aki másoknak is ezt mondtam el, és ez volt az, ami összehozott minket, ettől lett a barátságunk Nate-tel igazán szoros.
- Megváltoztam. Csak nyugalmat akarok, békességet, és valakit, aki megért. Ez meg van Dorothy-ban, akkor miért tenném tönkre a családomat? Nekem már csak ők maradtak, és én pedig semminél sem akarom jobban, hogy az apámmal való viszonyom jobb legyen. Engem ez tenne boldoggá, nem egy nő. Engem a munkám tesz boldoggá, és nem a szerelem - szavaimból süt, hogy lemondtam a boldogságról, a szerelem okozta boldogságról, mert nem érdekel. Nem akarom, hogy érdekeljen. Nagyot csalódtam, és a szavaim ezt rejtik. Ezért talán mondhatjuk azt is, hogy szerelmi bánatban szenvedek, és nem is tévednénk nagyot. Valahogy mindent máshogy látok már, és nem akarok megint küzdeni. De tudom, hogy fogok, csak az alkohol mondatja ezt velem. Tudom, hogy majd ha újra látom, fel fogok tenni mindent egy lapra, mégsem vallom be. Mert Nate talán tudja. Vagy már nem. Nem érdekes. Csak szeretnék békés életet. Talán el kellene mennem, haza, és lemondani a kinevezésről, de nem mehetek el. Tim még szabadlábon van. Még tartozom neki ennyivel. Még szabaddá kell tennem őt, a többi pedig elhanyagolható.


©


Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 3:24 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Jeremiah and Nate
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: