Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
roman&maya | little white lies
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 24, 2015 2:18 pm Keletkezett az írás



little white lies


Még csak reggel értem vissza a városba. Az üzenetrögzítőn csupán néhány hívás fogadott. Shane és Jamie soha nem fogyó hiánya, a húgom ittas megnyilvánulása, az anyám faggatózó számonkérése a jövőmet illetően, s egy hosszan zúgó felvétel, melybe néha beleneszelt egy-egy higgadt légvétel. A vonal fodrozódott a kifújt levegőtől, s hullámokban csapódott neki a kagyló alsó részének.
Nem követtem el őrültséget, noha pont az volt blőd döntés a részemről, hogy halogatni kívántam a probléma megoldását. Az eltelt hetek sérelme komoly testi sértésnek számított, sőt, az illegálisan elvégzett szervkivétel, a szervkereskedők láncszerű feltűnése további hosszú évekkel kecsegtette volna a csoportot a rácsok mögött.
Hosszú mélázás után, mégsem tettem meg. Az ígéret ott lebegett előttem, melyet önmagamnak tettem az átzokogott buszutat követően, de a telefont visszasüllyesztettem nadrágom zsebébe, elodázva a pillanatot, elodázva az összeszedetlen gondolatok és ziháló vádak eggyé és érthetővé kovácsolását.
Nem értem rá. S ez mondtam akkor is, mikor beálltam a zuhany alá, megittam otthon az első kávémat, vagy az induláshoz készülődtem, hogy a kórház falai között visszazuhanjak az imádott hétköznapok monotonitásába. A telefon ott ült zsebemben, biztatott közelségének érzése, de nem tettem meg. Órákig küzdve a megfelelő pillanat keresésével, nem tettem meg.
Az oldalamba nyilalló fantom fájdalom, a tartósan magas lázam és a vizeletem véresbe hajló színezete, fájdalmas ürítése sokkal jobban zavarta kiegyensúlyozottságot mímelő személyemet, mint az elmúlt hetek fájdalma.
Felejteni akartam. De hogyan tehettem volna, ha közben a fél világgal megosztom segítségkérés céljából? Nem a rendőrségre volt szükségem, vagy az általuk kiközvetített pszichiáterre. Csupán néhány vizsgálatra, hogy mire van még esélyem azzal az egy vesével az oldalamban.

A hajnali pirkadattal léptem az utcára.
Az álmatag gondolatok szétporladtak a levegőben. Aranyos fényben derengett a flaszter, a kihalt sétányon magányosan kongtak lépteim. A kövecses tengerparttól csupán néhány méter választott el és a kovácsoltvas-kerítés, melynek tetején végighúzva puha ujjbegyeimet a tegnap este verejtékét itathattam fel.
A távol ködében felderengtek az operaház jellegzetes hajóorr alakú kupolái. Lassan elhaladtam mellettük. Búcsúzva intettem vissza gondolatban a három héttel ezelőtt látott, az esti felejtés ködébe burkolózó karakterisztikus építménynek, Sydney jelképének, hogy tovább álljak, s most onnan folytassam az életemet, ahol azon a ferde és érzelmileg zivataros estén véget ért.

Három hét telt el, hogy utoljára az irodámban jártam. A helyettes disznóóla ott pihent az asztalon, s nem jelentkezett hajnali szolgálatra egyetlen takarítónő se, hogy megakadályozza feltörekvő hányingeremet. A tegnapi almájának csutkája ott pihent a beteg kartotékok tetején. Csak nem le akarta csócsálni róla a maradék gyümölcshúst még, mikor visszajön ma rendelni? Gusztustalan. A bögrémben gőzölgő fekete csodától is elvette a kedvemet az emberi hanyagság ezen foka.
Megválva dr. Seggfej maradványaitól, egy illatosított törlőkendővel még a kezéről származó baktériumoktól és kórokozóktól is megfosztottam az asztalomat.
Finnyás voltam. Finnyásabb, mint valaha, miután túléltem az éhezést, a testi és lelki erőszakot, a sérüléseket, s azt a pöcegödröt, amit az a férfi a menedékének tekintett.
A félelem, hogy hozzászoktam környezetéhez, hogy a rám szálló legyek lidércröpte agyam csalfa játékán túl a valóságban sem lett volna zavaróbb, s hogy mindent, mit eddig megszokottnak tekintettem, ezen túl luxusként könyveljek el, mert idegenként mutatta be fogvatartóm, ez mind a nosztalgia szélére sodort.
Nem akartam rágondolni, nem. Nem bírtam.
Gondolatától csak erőteljesebben sajgott a szerv helye.
A kényelmesnek hitt forgószékemből olyan sebesen pattantam fel, ahogy izmaim dolgozni tudtak, ugyanis a karfába fogódzkodott ujjaim közé rágógumi ragadt. Egy félig megrágott, mentolos ízű egyed. Ezt is nekem hagyta hátra? Megosztotta velem a magas cukortartalmú ebédjét?
Miközben én papírzsebkendőt kutattam táskámnak legmélyén, kinyílt az iroda ajtaja. Láss csodát, megjött az én törtető rezidensem.
– Nagyon helyes, hogy itt van, Kettes. Ki a franc használta az irodámat? Épp egy félig megszáradt mentolos rágó szétcsócsált testét vakarom ki az ujjaim közül. Ki helyettesített? Pierce? Kinney? Abney? – dühömet nem tudtam leküzdeni. Bármennyire igyekeztem megfeledkezni a rosszullétről, az erőszakos férfiak vágyával gyűrt maga alá, s tobzódott mellkasomon.

– Keresett valaki mostanában? Valaki az intézmény dolgozói közül vagy egy külsős idegen, akit még nem látott erre? – megfeledkeztem a bőrömre ragadt rágógumiról, amint a vehemens kérdéssor végéhez értem.
Vajon már keresett? Rhys Higgs tudhatott rólam? A férfi a nyomomban volt és be kívánta fejezni elfuserált munkáját? Reszkettem, s már nem tudtam különbséget tenni a félelem és a láz hidegrázása között.
Az idegentestnedvvel átitatott rágócsőcselék végül a papírral együtt a kukában végezte. Nem állhatott meg az életem Rhys Higgs miatt.
– Jöjjön be, csukja be azt az ajtót és legyen olyan szíves, hogy üljön ide, mert nincs kedvem kiabálni. Először is… köszönöm a kérdését, az egészségi állapotom jobb, mint bármelyik páciensé.
Ó, igen! Még mindig volt egy vesém. S ha nem is kérdezte, három hét után nyomós indok kellett hozzá, hogy ne faggasson erről.
A betegek pedig... a kartotékokban szereplő kezeltek között volt olyan, akit hónapok óta a hajnali dialízisek segítettek át a kritikus, várakozással teli időszakon. Ergo tényleg jobban jártam még mindig.
– Referáljon a bent fekvőkről. Mi a helyzet prosztataembolizáció műtéten túljutott pácienssel? Tegnap hoztak be egy negyvenkilenc éves fehér férfit, akinél vesedaganatot diagnosztizáltak azzal a disznóval, aki lelakta az irodámat. Kértek konzultációt dr. Morgantől? Ez az onkológia területe, ne fogunk nagyképűen vagdosni. Ha valamit nem tud, Kettes, mindig konzultál. A betegei hálásak lesznek, mert felébrednek. Sebész, de mindig lesz magánál egy nagyobb hal. Nem lehet önelégült.
S mikor a monológ végére értem, újra éreztem a fájdalmat. De most már övszerűen rántotta össze a deréktájékot. Végig akartam hallgatni beszámolóját, ezért kézfejem vérkeringését elszorítottam combjaim közt, hogy egy intenzívebb fájdalommal blokkoljam agyam receptorait.
Gyerünk Kettes, ne rólam beszéljünk. Talán túlélem.


made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 24, 2015 5:01 pm Keletkezett az írás




Little white lies            
Fejemet a zúgó, villódzó fényű kávéautomatának döntve állok,lehunyva szemeimet.  Meghallom, ahogy a barna pohárba lecsorog a gőzölgő kávé, felriadok félálmomból, jobb kezem a készüléknek támasztva pihen, ujjaimmal dobolok a fémen, egyrészt unalmamból, másrészt mert ébren akarok maradni józan ítélőképességem már a harmincadik ébren töltött óránál elvesztettem. Egy kissé jobban hajtok, mint a többi rezidens. Nem hogy magánéletem nincs, mivel magamra vállaltam több nem kötelező feladatot, az alapszükségleteim kielégítésére is csak pár perc jut. Így a rendkívül egészséges mikrós zacskós levesek és automatás kávék világában éltem élek egy ideje és nem volt ellenemre. sőt, úgy éreztem, minden egyes végigszenvedett percben segítek legalább egy emberen. Ám maikor Maya eltűnt, valahogy már nem volt az igazi. Tettem a dolgom nélküle is, de az őt helyettesítő személy teljesen más módszereket alkalmazott, és nem hajtott úgy, mint ő.
Kiveszek két keverőpálcikát, egyet a kávénak, a másikat az újdonsült rossz szokásomnak. Belepottyantottam a fekete folyadékba, majd a hátramaradt darabot a számba veszem. Egy rakás ilyen jelentéktelennek tűnő, bosszantó szokást felvettem, mióta próbálok leszokni a cigiről.
A kávé nem nekem lesz. Okkal tehetnénk fel a kérdést, hogy akkor mi a fasznak vettem meg, de mivel a megszokások rabja vagyok, minden egyes reggel egy pohár kávét vittem a főorvosasszony asztalára, hátha bejön és megissza, és egy szúrós megjegyzéssel a dolgomra küld. De csak nem akart előbukkanni. Már kezdtem volna aggódni, amikor eszembe jutott, hogy az Urulógia főorvosa, Maya, tud vigyázni magára, legalább is olyannak tűnt. kezem a kilincsre teszem, lenyomom, és belépek a megszállt helyiségbe.
Majdnem kiesik a kezemből a lötty, mikor meglátom a székében az említettet.
- Jó reggelt. -köszönök, és csukom be lábammal magam mögött az ajtót egyidejűleg. - Úgy gondolták Kinney megfelelő lesz a feladatra. Halkan hozzátenném, hogy ha valamilyen csoda folytán valóban ő kerülne a maga székébe, sötét idők jönnének el. Tudja milyen... Határozott. Azt mondta, hogy a zseni átlátja a káoszt és nem engedte, hogy rendet rakjak az asztalon sem.
Könnyű leszűrni azt, mennyire hiányzott Maya, hiányzott az, ahogy uralkodott, ahogy ura volt a helyzeteknek és ahogy képben volt mindennel.
Igazán nevetséges képet nyújthattam a küszöbömtől egy lépés távolságra ácsorogva, egy poharat szorongatva, várva a parancsszóra. mikor megkaptam, gyorsan levágódtam a helyemre, és eléraktam a kávét. egy kicsit gondolkoznom kell a kérdésein, majd sorban végighaladtam rajtuk.
- Ami azt illeti, a kórházban csak tőlem kérdezgették, hogy hová tűnt Bá.... Báthory Erzsébet, de semmi különös. - tisztában van azzal, hogy nevezik a rezidensek. Azt hiszem. - Viszont két napja csörgött a telefonja, felvettem, de nem szóltak bele. Aztán mondtam, hogy ez az ön telefonja, jelenleg nem tartózkodik az intézményben bizonytalan ideig, és akkor letette. Szótlanul. Különös volt... Biztos ebben? - kérdezek vissza az egészségi állapotára. Nem bírok nyugton maradni, nekikezdek a papírok szelektálásának a roskadozó falapon. nem nézek a szemébe, úgy számolok be az eseményekről.
- A műtét után romlott az állapota, de sikerült stabilizálni, mára már kutya baja. Kinney azt mondta, ebben mi vagyunk a jók, Dr. Morgan felesleges kerülő lenne. - felnézek rá, és elmosolyodok. - Milyen jól informált már most... - egyáltalán nem nyalásnak szántam, lenyűgöző, hogy már most elkezdett dolgozni. Aztán elakad a lélegzetem. Szemeim arcáról lejjebb vándorolnak, és nem, nem állok le a kebleinél, azon már túl voltam amikor beléptem. Kezét a combjai közé szorítja, izmai megfeszülnek, egyértelműen fájdalmai vannak.
- Én maga alatt tanultam, tanulok, és az egyik legnagyobb bölcsessége az volt, hogy a páciens nem tud semmit. Meg kell vizsgálni, ha bármilyen tünetet észlelünk, még ha tagadja is. Hisz az emberek legnagyobb ellensége a saját büszkeségük. - idézem szavait mutatóujjamat feltartva, majd válaszra várva a széke mellé lépek.

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 28, 2015 4:25 pm Keletkezett az írás



little white lies


Az első kávét követően mindig derűsebb volt a kedvem. A fájdalom sem tehette tönkre az örömforrásból fakadó endorfin-löketet szervezetemben. Ennek a tündibündinek pedig az volt egyik jó tulajdonsága, hogy aggódó figyelemmel csüngött óhajaimon, hanyag kijelentéseimen és másnap máris jó tündér módjára teljesítette azokat.
A műanyag pohárban gőzölgő kávét magam elé húztam az asztalon át a Kinney-maradványok labirintusszerű elhelyezése között cikázva, óvatos mozdulatokkal. Nem volt ráírva, hogy nekem készült, nem csippentett rá édes, szalagos masnit szélére, a nevemmel ellátott bilétát. De az a kávé… nos, igen. Az irodám küszöbén átrepülő szíverősítők felett hatalmam volt.
Hangomban éllel és a jövőbe vetett következménnyel teli szenvedéllyel szegeztem neki a kérdést. Indulatom volt a megélezett konyhakés hideg pengéje a torkánál, egy arasznyival elhibázva a duzzadó nyaki verőeret. Egészen meghasonlott aktív szókincsemhez a rezidens, amibe a morfium hatására az argó jövevény szavai és kifejezései fészkelték magukat.
Őszinte odaadással vártam válaszát. Nem kizárólag az indokolta figyelmemet, hogy primer fontosságú volt megtudnom, hogy Rhys Higgs jár-e máris a nyomomban, netán egy másik őrült, kinek bűntudat nélkül tettem el felettesét láb alól.
Míg Kettes a megfogant szavakat egymás utáni rendbe tette a mondatban, rimánkodva szívtam be alsó ajkamat, s iterálva hajtogattam magamban háromszor rusztikus imádságomat: kérlek, kérlek, kérlek.
– Szóval volt egy névtelen betelefonáló, akinek maga elmondta, hogy nem vagyok itt. Kettes. Ha még egyszer megcsörren az a telefon, a másik oldalról nem szól senki, csak vár, maga leteszi. Nem még neki kezd taglalni, hogy mi a pontos lakcímem, vagy mit eszek ebédre és cukor nélkül iszom a kávét. Ugye nem mondta el, hogy mivel nem vagyok bent, ezért a lakásomon megtalálhat?
Megilletődötten szaladtak össze egyenes ívű szemöldökeim, s az eddig kényelmes pozíciómat tiszteletet parancsolóvá változtattam. Volt benne annyi, hogy nem csinált ostobaságot, igaz? Orvos volt. Tehát valahogy ott feküdt közte és az intelligencia között egy egyenlőség jel. Ugye?
Bízni akartam benne.
Így inkább leintettem, mielőtt válasszal szolgált volna, s netán bevallja, hogy ostobán kiadta még a vércsoportomat is. Ateveztem a komolyabb vizekre.
Az idő, amit mellettem töltött, már elegendő információval látta el jellememről. Mélyre ható kapcsolatunk hatodik évét kezdtük meg együtt. Mióta Kettes gyakornokból rezidenssé lépett elő, s már emberszámba vettem, gondom volt rá, hogy az az apró szikra, ami már az első találkozásunkkor ott égett tekintetében, az tábortűzzé lobbanjon, s szerelemmé érjen az urológiával
Jobbra, majd ütközésnél azonnal balra fordultam el a gurulós, irodai bőrfotelben, miközben hallgattam a páciensekről referáló Kettest. Kitűnő, precíz, lényegre törő, velős, mégis lényegében sokat mondó volt, amit letett az asztalra. Kezdtem azt hinni, hogy örömöm forrása nem csupán a fájdalomcsillapító hatására elért nyugalmi állapot, hanem a rezidens jelenléte is. Régen láttam. Három vagy négy hete? Az egymásba folyt napok miatt megdörzsöltem halántékomat.
Már éppen belebonyolódtam volna ebbe a furfangos kapcsolatba a bódult melankóliával, mikor meghallottam Kinney kijelentését rezidensem hangszínén, s vehemensen kellett megkapaszkodnom asztalom peremében.
Nem vallottam be magamnak sem, hogy a pillanatnyi elégedetlenség, melyet női méhek mérgezett fala okádott a világra, eltöpörödött az alhasba kisugárzott fájdalom mellett.
– Nem osztotta a nézeteit. Nem oszthatja a nézeteit! Ha rákos sejtről van szó, az már nem csak a mi területünk. Az sem érdekel, ha egyetlen vizeletcsepp tartozik a hímtag végén lecsüngve az onkológiához, akkor is konzultációt kérünk. Olyan pedig nincs, hogy dr. Morganre semmi szükség. dr. Morganre szükség van… és apropó! Elfelejtettem megkérdezni, hogy ilyen remek felügyelet mellett hány embert is ölt meg? Lefelé kerekítsen, mert ha túl sok, akkor egy ideig nem fog egyedül műteni.
Ezeket én csak anyai ösztönöknek neveztem. Noha a szerepre nem éreztem készen magam, de uterusom átkos létezése arra sarkallt, hogy teret engedjek némi személyeskedésnek. Amúgyis, a franc tudja, hogy a helyetteseim miket csináltattak vele.

Azért hazudtunk, hogy könnyebb legyen. Könnyebb legyen lépni, lélegezni, szólni. Az igazságot onnan ismertük fel, hogy fájdalmas volt.
Tudván, hogy Shane-nel ma találkozni fogok, s előtte még színlelni sem tudok, ráadásul nincs meg a hatásköröm, sem, mint barátnak, sem mint beosztottnak, hogy elhallgattassam, a nagyobb jót kellett választanom. Egy olyan emberrel megosztani a titkom egy negyedét, akibe aztán következmények nélkül beléfojthattam a szót, s a titoktartási esküjére hivatkozva elhallgathattam.
Shane a teljes igazságot kipréselte volna belőlem, lelkiismeret-furdalás nélkül kínzott volna a maga eszközeivel. De Kettes…

– Üljön vissza, mielőtt azt feltételezném, hogy maga fenyegetést jelent rám nézve. Éppen most voltam magával annyira jófej, hogy kommunikáljak magával. Maga meg tetézi a gondomat. Rendben, tudja mit? Pocsékul vagyok. A szabadságom szar volt, és magának még a nevét sem tudom. Hogy hívják?
Biztosan ott állt az aktáján, s nem egyszer bemutatkozott, csak éppen nem volt fontos, hogy megjegyezzem. Most azonban, nem titkolhattam tovább előtte rosszullétemet. Az orvos, aki megvizsgál, ne egy szám legyen a többi közül.
– dr. …?
Megváltam a papírmunkától, s felálltam az asztalom mögül. Nem, már egyáltalán nem ment olyan könnyen a séta, vagy az állás, mint reggel.
– Ez a mi titkunk lesz. Most a páciense vagyok, nem a felettese, akiért aggódhat és valamilyen elferdült ihletés alapján beleavatkozhat a magánéletébe. Mire dr. Morgan ma idejön, nekem jól kell lennem. Pakolja le azt a vizsgálóasztalt.
Előregörnyedve indultam a leterített szék felé. Ha sikerült teljesítenie kérésemet, segítségével beültem a pácienseknek fenntartott ülő-fekvőalkalmatosságba. Nem esett nehezemre felhúzni a pamut anyagot testemen, tudva, hogy minden, ami ma itt elhangzik, orvos és kezelt viszonyának keretein belül marad.
A meztelen hasfalon vörös volt a varrat, ahol a vágást ejtették.
– Érzékeny a bal vese területe, megduzzadt. Fertőzés vagy gyulladás, de lehet, éppen most adja meg magát. A vizeletben reggel alvadt vér volt.
Hogy mondhattam volna el neki, hogy mint egy állatot felkoncoltak és kivették az egyik veséjét? Hogy kellett volna? Könyörgöm, Kettes, ne hagyd, hogy megalázkodjak. Mondd, ki te. Mondja ki, doktor.



made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 28, 2015 7:51 pm Keletkezett az írás




Little white lies            
Éreztem rajta.
Általában, mikor a helyiségben volt a személyisége - és a megjelenése - szinte betöltötte a maga nyers, mégis elegáns vibrálásával a teret. Minden egyes szavából érződött az, hogy ő erős, erősebb a rezidenseknél, erősebb a főorvosoknál, és egyszer úgy lehordott egy nála háromszor nagyobb kamionost, aki elutasította, hogy egy magamfajta "kis buzi" végezze el rajta a prosztatavizsgálatot, hogy az előbb említett háromajtós szekrény bocsánatot kért tőlem és szótlanul tűrte a vizsgálatot. Hálás voltam Mayának, még akkor is, ha nekem sem volt kedvem elvégezni az illetőn (Nem mintha változtatna a páciens személye a dolgon, ez nem egy vidám vizsgálat. Sokkal inkább kellemetlen.) Azt is tudtam, hogy nem miattam csinálta, de akkor is, sokat jelentett a dolog, hogy a szemem láttára üvöltötte le a faszi fejét.
- Elnézést. - még ez is csupán halovány hasonmása volt régi önmagának, mintha csak egy, az elmém által létrehozott emlékkép homályos hangja szólott volna rám, hogy megnyugtassa lelkemet, minden rendben. Mint mondtam, a megszokások embere vagyok, és sivár, unalmas életemben jelenleg az egyik legmeghatározóbb személy bizony Maya volt.
Érdekes, ha belegondolunk, hogy ő még a nevem sem jegyezte meg, ráadásul az évek során sok sok kettessel volt dolga.
És bizonyára nem én voltam az első kettes, akivel lefeküdt, és nem én vagyok az utolsó kettes, akiért kiállt.
Kifakadására csak egy elégedett, barátságos mosollyal válaszoltam először, és utána elkezdtem a lapok között keresgélni.
- Nos... Ha Kinney megtanított valamire rövid uralkodása során, az az volt, hogy bátran kerüljünk meg embereket. Hiba volt tőle az én kezembe adnia a kezelésekről szóló papírokat. - kihúzok egy mappát a társai közül, kis híján fel is borul a torony, de aztán megállítom. - És hiba volt tőle ekkora rendetlenséget hagyni, amiben könnyen el tudom rejteni a lapjait. - lengetem meg az aláírással és pecséttel rendelkező iratokat. - Helyette írtam egy másikat, és elküldtem az onkológiára, természetesen nem hamisítottam aláírást, egyszerűen írtam Dr.Morgannek, az egyik gyakornok kezébe nyomtam, hogy kézbesítse és megpróbáltam vele így konzultálni. De ez tegnap történt, szóval még nem érkezett válasz rá. - természetesen ezt a piti, csaló cselekedetet úgy adtam be, mintha az évezred legkigondoltabb terve lenne. Ezért fejmosást fogok kapni, megkapom, hogy vele ezt meg ne merjem tenni, micsoda töketlen vagyok, de.... oké, ki kell egészítenem.
- De csupán azért fanyalodtam erre a módszerre, mert amint már mondtam, Kinney igen.... határozott tud lenni a dolgokban. A meggyilkolt emberek száma nulla. - teszem hozzá száraz torokkal, mivel felvillannak a balul sikerült műtét képei. Amikor meghallottam a szívmonitor sípolását, tudtam, vége. De folytatni akartam. Nem érdekelt, hogy Maya megállapította a halál idejét, nem érdekelt, hogy csuklómra fonódtak ujjai, és még be akartam fejezni, egy utolsó metszéssel. Amint megtettem, karom megremegett, és elengedte a hűvös fémet.
- Dr. Wise. Roman Wise. - suttogom magam elé, majd odalépek a vizsgálóasztalhoz, és előkészítem. Felfekszik rá, felhúzza felsőjét. Valahogy a domborulatainak csábító remegése a hideg anyagon sem tudta elvonni a figyelmemet a csúnya sebtől hasfalán.
- Mármint. - köszörülöm meg torkomat. - A volt vese területe? - próbálok rákérdezni, de annyira kapar a torkom, hogy csak egy krákogáshoz hasonló morgás lesz belőle. Ujjaim közelebb érnek a sebhez, majd mielőtt megérinteném a vörös heget, visszahúzom. Olyan valóságos volt, és olyan undorító.
- Miss Cairns... Mennyire volt rossz az a szabadság? - nézek fel rá. Most nem Dr.Cairns, egyszerűen csak egy páciens. Elfordulok egy pillanatra, ajkaim undorral keveredett mosolyra rándulnak. Olyan ez a jelenet, mint egy elbaszott, túlságosan fájó és létező szerepjáték, ahol én vagyok az orvos, ő pedig az alattam remegő, fájdalmaktól gyötrődő személy. Ha ez az egész csak egy játék lenne, most megcsókolnám, és elmúlna minden fájdalma, és átvenné helyét a vágy... Ha megcsókolnám...
- Jó... Értem. Nem kell aggódni, mire  Dr.morgan itt lesz, maga jobb lesz, mint újkorában. Kérem, majd említse meg a vesedaganatos beteget. - igyekszem viccelődni, de abban semmi mókás nincs, ha az ember egyik ismerősével történik ez. félek, hogy elrontok valamit, félek, hogy ő is az én kezeim közt fog kihunyni. A szekrényből kiveszek pár fájdalomcsillapító tablettát, majd megtorpanok. - De ezen túl van, nem? - azéért leteszem az asztalra. - Gondolom nem steril környezetben avatkoztak be. És utána sem volt higiénikus állapotban. Lehet, hogy fertőzés lesz, vagy gyulladás. - csak most eszmélek rá, hogy ő is erre jutott. - Én azt mondom... Ez fertőzés lesz.
választ sem várva hátat fordítok neki, és elkezdek munkálkodni. Dolgokat teszek át más helyre, eszközöket készítek elő, gyógyszereket pakolok ki, de az agyam mintha csak azt visszhangozná "Mi lesz vele?" - Nincs szükség komoly beavatkozásra, csak érzéstelenítés kell és elkezdek munkálkodni.

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Okt. 03, 2015 9:10 am Keletkezett az írás



little white lies


Szöget ütött a fejembe erőszakos morálom a pácienseimmel szemben. Szajkóztam, a lelkükre kötöttem és egymásnak feszülő tenyerekkel könyörögtem meghajolva előttük, hogy legközelebb bármilyen panaszt észlelnek magukon, azonnal forduljanak orvoshoz. Ne várjanak, ne hagyják érni és magától múlni, mert ami néha felesleges felhajtásnak tűnik az első tüneteknél, az a későbbiekben falakat dönt majd össze, megoldásokat lehetetlenít el.
Régi, magát igazoló mondás, hogy az orvos a legrosszabb beteg. Nem azért, mert gyakorta úgy állunk a betegek fölé szikével a kezünkben, hogy tűfóbiától szenvedünk, és még csak nem is azért, mert túltanultaknak hisszük magunkat, gyakorlottabbnak, aggályaink vannak, a kezeléssel kapcsolatban kételyeink és ostobán dacolunk, mint a gyermek az óvodában, addig nyüstöljük a kezelőt, míg az elbizonytalanodva nem változtat az elsőre ajánlott kezelés módszertanán. Azonban a vezető tényező, amiért az orvos kiérdemelte a degradáló titulust, az a szakmától való tartózkodása. Belülről láttuk a gépezetet, tudtuk, kollégáink reakcióját, gyakorta ismertük a testanalízisnek folyamatait, az elodázott diagnózisközlés nehézségét, a lehetetlent, mi ellen a beteg majd tiltakozik, kétségbe vonja, másodvéleményt követel. Ott állunk megsemmisülve. Az életünk pedig úgy mállik széjjel, ahogy sebezhetetlenségünk korában csak idegeneknek lehetett.
Mindig is úgy hittem, hogy a szervezetem működésének kifogásolhatatlan metódusa az én ajándékom a világban. Együtt éltem az éveimet beteg emberekkel, láttam őket, ismertem fáradtságos nyűgjüket, de egyszer sem gondoltam arra, hogy az egészség trónjáról bármikor is letaszíttatok. Katartikus veszteség volt a részemről, testet öltött elmúlás a riasztó rémálmokban, mikor rá kellett jönnöm, hogy a szervezetem rendjének megbomlása miatt már sosem leszek az a betegségek számára elérhetetlen, távoli vágy, minek hittem magam.
Megestem.
Deprimált vonásaim a remény hajszálvékony mentsvár izmain küzdték fel magukat.

Elfeküdve a vizsgálóasztalon, kényelmes pozíciót kerestem fejemnek. Összefogott hajzuhatagomat megbontva, csontos, a megfeszült bőrt szétvető csuklómra húztam rá az addig tincseimet tartó gumit. Szorított. Mintha bordáim térfogata lecsökkent volna, ahogy felfeküdtem az asztalra. Fulladozott mindig magabiztos létem, s a feszültség csak egyre nőtt bennem, ahogy fél kezemmel felgyűrtem a hasfalamat és a bordák alsó negyedét takaró pamut felsőt. Ujjaim és tenyerem ott pihent a vágás érzékeny felületén. Meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy ez már mindig ott lesz. Hogy bárhogyan akarom száműzni és takargatni, csak elmélyül bennem a görcsös gyűlölet iránta, s képes leszek kárt tenni magamban. Meg kellett szoknom, hogy ott van. Először csak gondolatát, majd lassan látványát. Az utolsó tükör akkor halt a látványtól szörnyet, mikor a kihelyezett táborban, Marian megmutatta, milyen alapossággal végezte munkáját bőrömön.
Hányingerem támadt a kép felidézésétől, s annál most még a jobb alsó kvadránsban fellépő görcsös fájdalom is kecsegtetőbb volt. Hagytam, hogy átjárjon, verejtéket gyötörjön ki bőrömből, eltorzítsa arcom vonásait, elpusztítsa a csokoládészín szivárványhártyákon megcsillanó gyógyulás lehetőségét.
Alábuktam fájdalmamnak, s csak nehezen összpontosítottam a felettem álló Kettesre. Még, hogy Roman Wise. Nevét dacból jegyeztem meg. Ő lett a fekete listám leggyűlöltebb személye, most, hogy beleártja magát az elmúlt néhány hetem legszörnyűbb történéseibe. Néha jobb volt megőrizni magunknak titkainkat, hogy ne kelljen értük egy idegent okolni. Noha én jutottam arra a döntésre, hogy beadva derekam, hagyom, hogy megvizsgáljon, de neki úriemberesen hárítania kellett volna a lehetőséget. Nem. Hogy fogok ezt követően szemeibe nézni?
– dr. Wise… attól, hogy most éppen készülök belepusztulni ebbe a nyamvadt fájdalomba, mert maga úgy néz le rám, mintha képtelen lenne ellátni egy vesegyulladást, még nem veszítettem el a doktorátusomat. Nincs Ms. Cairns. dr. Cairns. És vegye úgy, hogy ez egy vizsgafeladat. Ne töketlenkedjen… – nyögtem fel a parancsoló szavak végeztével, s az eddig két könyökömön megtartott felsőtestemet visszafektettem lassú mozdulatokkal, a műanyag fóliával fedett felületre. – És maga egy orvos. Semmi köze hozzá, hogy milyen volt a szabadságom. Még magának sem. Miért néz ennyire? Elfordul?
A kétkedő rezidenst könyökön fogva rántottam vissza az asztal mellé. Hezitált. Egy orvos nem hezitált.
– Hagyjuk dr. Morgant. Nem vagyok humoros kedvemben. Mi a francot akar, magamat vizsgáljam meg? Mikor öt hete elmentem ebből a kórházból, képes volt betapintást végezni egy nyomorult hasfalon. Adja ide a kezét – ez nem kérés volt, inkább az ingerültségemmel, amit a türelmetlenség hozott magával, figyelmeztettem, hogy mit fogok tenni vele.
– Az a rohadt heg nem harap.
Kezdtem úgy érezni, hogy valaki átmosta a rezidensem agyát. Hova tűnt a tudás és a tapasztalat a férfiből, akit a szárnyaim alá vettem? Hová lett a fény, amit megláttam az íriszekben? Miért nem töri magát? Miért süllyedtünk vissza a gyakornokok szintjére. Kitekerem a nyakát, ha most szégyent hoz rám.
Annyi lett volna a dolga, hogy vizsgálat után kijelenti, hogy a megmaradt szerencsétlen vesém életképes-e vagy nem. Lehet, a nefrológiára kellett volna mennem azonnal. De így… még egy plusz szemre nem lesz szükségem. Elég volt. Magam is tudtam a problémát. Csupán egy külső személytől akartam róla megbizonyosodni.
– Tapintsa meg. A jobb oldalt. A bal valóban, nincsen egy ideje – ami pedig nincs, azzal szükségtelen foglalkozni, ezzel pedig le is zártam a témát, amit az a rohadt vörös, megduzzadt és éppen csak nem gennyező heg okozott. – Fertőzés okozta a jobb oldali vese gyulladását. Nézze meg, hogy meg van e duzzadva. De óvatosan. Aucs… magának hideg a keze – a jobb oldali két kvadránshoz húztam ujjait. S ugyan először felszisszentem, utána hagytam, hogy magától boldoguljon az anatómia berkeiben.
– Nem kell fájdalomcsillapító. Ha valamit adni akar, az morfium legyen. Vénásan kérem. Az utóbbi napokban sulfamethoxazole és trimethoprim hatóanyagú antibiotikumot szedtem. De láthatóan kevésnek bizonyultak. Mennyire van megduzzadva? Ha csinálnánk vérvételt, a fehér vérsejtek száma az egekben lenne. Látnom sem kell. Érzem. A szervezetem küzd.
Még mindig küzd. Ezt már csak magamban tettem hozzá, hiszen Roman Wise, mit sem tudott a napjaimról. S még akkor sem erősítettem volna meg, ha jó helyen tapogatózik.
– Mit akar érzésteleníteni? Mire készül egyáltalán? Kinney egy segg. Nem kért beszámolót. De nekem most menten elmondja, hogy mi az istent akar tenni. Nem akarok csalódni magában, dr. Wise… ne hagyjon szarban, mert nem akarok bevonni egy harmadik személyt. Koncentráljon, vagy még ma befejezi az orvosi képzést és repül a sarkon lévő gyorsétteremig, ahol talán adnak magának takarító állást. Gyerünk, halljam.
Bosszantott. Mód felett bosszantott, hogy valaki ezt tette az én jól képzett rezidensemmel. Nem is akartam látni tekintetét, ezért alkarom hátát szemeim elé fektettem, úgy igyekeztem kizárni a külvilágot.


made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Okt. 04, 2015 10:56 pm Keletkezett az írás




Little white lies            
- Elnézést, Dr.Cairns. Elragadtattam magam. - Mondom szemeibe.
Próbálok helytállni, de gondolataimnak folyton folyvást gátat szab a tény, hogy a mentorom fekszik most az ágyon, és hogy az a vöröslő heg, ami bal hasfalán emelkedik és süllyed minden egyes lélegzetvételkor.
Elfordulok, mélyeket lélegzek, igyekszem összekapni magam. Próbálom felidézni azt, hogy Maya miket mesélt az ilyen helyzetekről, de folyamatosan kizökkent az a rohadt vágás.
Még így, a gyógyszeres szekrényt bámulva is látom a szemem előtt, pedig hat éves rezidens pályafutásom alatt azért tapasztaltam egy-két durva dolgot. Amint a csuklómért nyúl, ujjaim ökölbe szorulnak, fogaim egymásnak feszülnek.
Nem igaz, hogy én, Kettes, Dr.Cairns aka Báthory Erzsébet mentoráltja képtelen vagyok akármit is kezdeni egy vesegyulladással csak azért, mert az történetesen a főorvosnővel történik.
Hideg kezem végigsiklik sima bőrén, és pár centivel arrébb érezni lehet a gyulladt veséből származó hőt. Az apró nyomogatások nyomán Maya ajkai közül félig elfojtott nyögések és szisszenések távoznak, de ezúttal nem zökkent ki a páciens személye. Csak a problémára koncentrálok.
Meg van duzzadva. Tekintetem arcára emelem, mélyen belenézek mogyoróbarna íriszeibe. Már a pillantásomból is tudhatja, hogy semmi jót nem találtam, de azért kimondom.
- A jobb oldali két kvadránson betapintást alkalmaztam, és azt tapasztaltam, hogy a jobb vese a gyulladás következtében megduzzadt. - mondom monoton hanglejtéssel, szinte gépiesen.
Merev mozdulatokkal húzom el kezem, és mintha egy bocsánatot formálnék ajkaimmal elfordulás közben a hideg kezek miatt, ám egy árva hang nem hagyja el torkomat. Háttal állva neki bólogatok a Morfiumra és arra, hogy értettem a beszámolóját.
- A duzzanat mértéke nem kritikus, kezelhető, úgy gondolom, ha folytatjuk az antibiotikum kezelést, nem lehet probléma.  A sulfamethoxazole, trimethoprim baktériumölő hatásának elégnek kell lennie. - Kezemben az injekciós tűvel fordulok felé, és  megpöckölöm az eszközt, eltávolítom a légbuborékot.
- Kitapintom a perifériás vénát, a vena cubitalist, és beadom a kellő mennyiségű Morfiumot. - igyekszem magabiztosan viselkedni, kezem ideges remegése elmúlt, gyakorlott mozdulatokkal hajtom végre a cselekvéssorozatot, majd mikor végeztem, egy fél lépéssel hátrébb állok.
- Mikor vett be utoljára az antibiotikumból, Dr.Cairns?

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Okt. 11, 2015 3:30 pm Keletkezett az írás



little white lies


A vizsgálóasztal tetejébe fektetett betegről mindig azt képzeltem, hogy kritikusan feltekint a plafonra, megkeresi a hajszálvékony repedéseket a helyiség vakolatában, s azoknak folytatására koncentrál, hogy kígyózva behálózza a szabad területet, mi az első lámpáig látóterébe szorult.
Könnyebb volt olyan hétköznapi problémákkal foglalkozni, magunkon kívül eső kételyekkel, mint az építészet modern remekművén esett csorbulások. Legalábbis azt hittem. De a figyelmemet várakoztatás nélkül Roman Wise foglalta le, akinek többet láttam a hófehér köpenyes hátából, mint bizalomgerjesztő gesztikulációt sugalló arcából. Aggasztott. Megerősítést vártam, de olyan keveset kaptam.
Nem voltam tudatlan, egyszerűen csak kétségbeesett, aki várta, hogy ambivalenciára hajlamos gondolatai között katonás rendet teremtsen egy külső szemlélő.
Míg a férfi a sarokban álló, üveges vitrinnek szentelte figyelmét, a kimaradó görcsös sajgást azzal jutalmaztam, hogy saját magamon végeztem el a betapintás nem fájdalmas, mégis kellemetlen lépéseit. A négy kvadránsból kizárólag a jobb tekén elhelyezkedő kettőn dolgoztam. A helyi fájdalmat kerestem, az áttétet, amit a fertőzés okozhatott, az egyéb szerveken kialakult változást. Igyekezetemet, mely olyannyira aggódott a jövőben elképzelt épségemért egy rám törő éles feszítés szabotálta, mely kifeszített testemen, a derékból átsugárzott az alhasba.
Az oldalamra taszított a kín. Átbillentem az egyensúlyi ponton, hiába támasztották egymásra fektetett térdeim az altestet, mellkasom és nehéznek bizonyuló csontos vállaim minduntalan meghajlottak előre, mint tó partján rostokoló fűz kecsesen ringó, buja zöldbe öltözött ágai.
Egy perc erejéig arcomat szélesen elterülő, töredezett végű, kezelhetetlen hajkoronám fúria tincsei közé fúrtam, úgy küzdöttem meg az egyre terjedő fájdalommal. Múlt a sekélyes öröm, hogy fájdalmam egyelőre csupán egy pontra koncentrálódott. Talán elmém bosszantó játéka volt, ahogy az idegsejtek körében keltett félelem eluralkodott az akarat központján, az érzékelés csomópontjában vetette meg lábát, hogy onnan okozzon még nagyobb fantom rémületet testemben. Olyan régen éreztem már a megüresedett vese területén fájdalmat, hogy szinte idegenkért ért a csapás, ahogy egykori helyén, a betokosodott szerv kontármunka közben megsértett környéke feljajdult. Tudtam, hogy az őrület játszott velem. Hogy mindaz, amit éreztem, nem létezett. Hogy a bennem lezajló folyamatok mindegyike csak álcája volt egy rosszul működő, mégis kifogásolhatatlan állapotra áhítozó szervezetnek.
– Egy hétig szedtem az antibiotikumot, kevésnek és gyengének bizonyult, valószínűleg kialakult az antibiotikum-rezisztencia. Nem adhat ugyanabból a gyógyszerből újabb adagot, mert nem fog hatni. Körülbelül egy hete vettem be utoljára. Kortizon- vagy azatioprin tartalmú gyógyszerre van szükségem. Legalább két hétre kell az adag. Szükségem lesz parenterális folyadékpótlásra és az előbb említett antibiotikum hozzávalók valamelyikében bővelkedő gyógyszerre. Maga mindig egy állat, Kettes? – a hosszúra elnyújtott monológ végén fájdalomittas nyöszörgés áztatta el amúgyis kimerültségtől fátyolos hangomat. Ha más betegbe döfi a tűt, nem érdekelt volna, hogyan teszi, megtehettük, hogy ne a fájdalmat tartsuk elsődleges szempontnak, hanem a gyorsaságot és a hatás-hajhászatot. Most azonban én feküdtem ott, én, aki gyűlölte az antibiotikumokat.
– Mennyi az idő? Mikor ér be dr. Morgan?
Kedvem lett volna magam válaszra találni, de egyelőre a nagymennyiségű morfiumtól úgy elnehezültek végtagjaim, hogy magukra öltsék a fájdalomcsillapító készítmény lebegtető hatásához szükséges szárnyakat, hogy még a fejemet sem bírtam felemelni.
– Hozzon egy infúziós állványt, sóoldatot, egy adag azatioprint és végeznünk kell egy vizeletvizsgálatot, hogy kaphatok-e allopurinolt. És ha már úgyis elmegy, hogy lopjon, szerezzen nekem egy párnát is a fejem alá. Aztán hozza a betegek kartonját. Átvesszük a műtéteket. Hátha, ha nem magammal és a fájdalmaimmal foglalkozok, hanem másokkal, akkor nem lesz időm érzékelni ezt a rengeteg tűszúrást.
Nem figyeltem ténykedését, vagy szófogadását, verejtékező homlokomon átvetettem alkarom hátát, hogy úgy takarjam el az éles neonfényt, s pihenhessek. Most, hogy tudtam, rábízhatom magam a férfire, mert nem tehet bennem nagyobb kárt, mint amivel bevonszoltam magam a klinikára, megpróbáltam szusszanni néhány percet. Vajon meddig takargathatom a világ elöl sérüléseimet? Mikor fogok lebukni? Mikor neveznek hazugnak, mutogatnak rám ujjal, s bélyegeznek meg? Vajon meddig fogom bírni tartani magam ez alatt a súly alatt?


made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Nov. 05, 2015 11:06 pm Keletkezett az írás




Little white lies            
- Nem mindig. - mormogom, miközben befejezem a műveletet. Mozdulataim merevek, igyekszem ellazítani a karomat, de mégis csak a mentorom fekszik azon az asztalon. Olyan szokatlan látvány és erre agyam minden egyes pillanatban emlékeztet. Ennek ellenére már összeszedve magam pakolok az asztalon pár röpke pillanatig, majd hátralépve Maya szemeibe nézek.
- Értem. Fél tíz lesz két perc múlva, legfeljebb másfél óránk van. Gondolom diszkréten kezeljem a visszatérését, ezt a kevés időt még a gyógyulással kell töltenie… - már indulnék ki, mikor kezem megdermed a kilincs felett, visszafordulok. -  Van ötlete arra, miként tartsam távol Dr.Kinneyt? – miután válaszol – legyen az bármennyire hasznos – elindulok, és sebes léptekkel vetem bele magam a folyosók és liftek dzsungelébe.
Így visszagondolva egész jó voltam. Kinneyt elirányítottam jó messze az irodától, egy kis flört is belefért a pultnál lézendő nővérkével (Tudom, sietni kellett, de hát vörös!) A betegek kartonjait magam előtt egyensúlyozva vágtam át az egyik folyosón, elkötöttem egy tolószéket, belepakoltam az összeszedett dolgokat, lefedtem egy zöldség szóbájából a tartalék takarót, lefedtem a zsákmányom, és bevásárlókocsiként szállítottam a szerzeményeket Maya irodájához. Az állványért kellett még egyet fordulom, de az egész megvolt egy negyed óra alatt. hiába, az évek és a rutin megkönnyítik a dolgomat. Az iratokat mellérakom, a párnát a kezébe nyomom, majd ha azt kényelmesen elhelyezte, következik a vizeletmintához használatos tárolóeszköz.
- Sarah, a nővér fontossági sorrendbe rendezte nekem a kartonokat, kincset ér az a nő… Bár be kell vallanom, nem mindig a legpontosabb, ezért átnézem, még maga előtt az elrendezést, Amíg ön. Amíg ön mintát ad. – A rendetlen íróasztalhoz sétálok, ott kezdek el vizsgálódni, beleülni a székbe viszont már nem akaródzik. Hisz itt van Maya, és akármilyen kiszolgáltatott, nem letépné a fejem. Elnézek mentoromról aztán belemerülök a dokumentumokba. Ezúttal nem volt hiba az elrendezésben, már készen is állok a konzultációra.
Örülök, hogy visszatért. Örülök neki, akármilyen szar állapotban is tette azt, ez fantasztikus. Valószínűleg mától minden nap itt lesz, Kinneytől fájdalmas búcsút vehetek, és minden olyan lesz, mint régen.
Már épp megszólalnék, mikor a szar is belémfagy. Kopognak.
Shane hangját hallom, tekintetem mentoromra kapom, kinek tekintetéből tisztán le tudom olvasni, biztosan az onkológus az. Nyomás alatt mindig is jobban teljesítettem, de most egyre debilebb és debilebb alternatívák ugranak be nekem.
Remélem Maya ennél összeszedettebb és kreatívabb.
//Amúgy képzeld Maya, egyszer kizártam magam egy egyetem tetőterére télen. Móka volt. Még általánosban volt, nyolcadikos voltam, és a kémiatanár azt mondta tehetséges vagyok, ezért elvitt egy előadásra. Tök okos voltam n' shit, mindenki nézett rám, aztán tartottunk egy kis szünetet (god knows why) én meg a fasza új fiatal zseni mázsommal jártam-keltem a folyosókon, mígnem találtam egy lépcsőt. Felmentem. Ott volt egy üvegajtó, rajta egy lap, de én yolo módra nem olvastam el, és kimentem. Szép volt, jó volt, de legfőbbképp hideg volt, és amikor vissza akartam menni nem sikerült. Akkor láttam meg, hogy  a kiírás az volt, hogy ne menjünk ki, el van baszódva a zár. Szóval képzeld el a jelenetet, ahogy  egy "fiatal zseni" próbálja úgy feszegetni az ajtót, hogy az ne tűnjön kétségbeesettnek vagy feltűnőnek XDDDD De túléltem.//

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Nov. 05, 2015 11:06 pm Keletkezett az írás




Little white lies            
- Nem mindig. - mormogom, miközben befejezem a műveletet. Mozdulataim merevek, igyekszem ellazítani a karomat, de mégis csak a mentorom fekszik azon az asztalon. Olyan szokatlan látvány és erre agyam minden egyes pillanatban emlékeztet. Ennek ellenére már összeszedve magam pakolok az asztalon pár röpke pillanatig, majd hátralépve Maya szemeibe nézek.
- Értem. Fél tíz lesz két perc múlva, legfeljebb másfél óránk van. Gondolom diszkréten kezeljem a visszatérését, ezt a kevés időt még a gyógyulással kell töltenie… - már indulnék ki, mikor kezem megdermed a kilincs felett, visszafordulok. -  Van ötlete arra, miként tartsam távol Dr.Kinneyt? – miután válaszol – legyen az bármennyire hasznos – elindulok, és sebes léptekkel vetem bele magam a folyosók és liftek dzsungelébe.
Így visszagondolva egész jó voltam. Kinneyt elirányítottam jó messze az irodától, egy kis flört is belefért a pultnál lézendő nővérkével (Tudom, sietni kellett, de hát vörös!) A betegek kartonjait magam előtt egyensúlyozva vágtam át az egyik folyosón, elkötöttem egy tolószéket, belepakoltam az összeszedett dolgokat, lefedtem egy zöldség szóbájából a tartalék takarót, lefedtem a zsákmányom, és bevásárlókocsiként szállítottam a szerzeményeket Maya irodájához. Az állványért kellett még egyet fordulom, de az egész megvolt egy negyed óra alatt. hiába, az évek és a rutin megkönnyítik a dolgomat. Az iratokat mellérakom, a párnát a kezébe nyomom, majd ha azt kényelmesen elhelyezte, következik a vizeletmintához használatos tárolóeszköz.
- Sarah, a nővér fontossági sorrendbe rendezte nekem a kartonokat, kincset ér az a nő… Bár be kell vallanom, nem mindig a legpontosabb, ezért átnézem, még maga előtt az elrendezést, Amíg ön. Amíg ön mintát ad. – A rendetlen íróasztalhoz sétálok, ott kezdek el vizsgálódni, beleülni a székbe viszont már nem akaródzik. Hisz itt van Maya, és akármilyen kiszolgáltatott, nem letépné a fejem. Elnézek mentoromról aztán belemerülök a dokumentumokba. Ezúttal nem volt hiba az elrendezésben, már készen is állok a konzultációra.
Örülök, hogy visszatért. Örülök neki, akármilyen szar állapotban is tette azt, ez fantasztikus. Valószínűleg mától minden nap itt lesz, Kinneytől fájdalmas búcsút vehetek, és minden olyan lesz, mint régen.
Már épp megszólalnék, mikor a szar is belémfagy. Kopognak.
Shane hangját hallom, tekintetem mentoromra kapom, kinek tekintetéből tisztán le tudom olvasni, biztosan az onkológus az. Nyomás alatt mindig is jobban teljesítettem, de most egyre debilebb és debilebb alternatívák ugranak be nekem.
Remélem Maya ennél összeszedettebb és kreatívabb.
//Amúgy képzeld Maya, egyszer kizártam magam egy egyetem tetőterére télen. Móka volt. Még általánosban volt, nyolcadikos voltam, és a kémiatanár azt mondta tehetséges vagyok, ezért elvitt egy előadásra. Tök okos voltam n' shit, mindenki nézett rám, aztán tartottunk egy kis szünetet (god knows why) én meg a fasza új fiatal zseni mázsommal jártam-keltem a folyosókon, mígnem találtam egy lépcsőt. Felmentem. Ott volt egy üvegajtó, rajta egy lap, de én yolo módra nem olvastam el, és kimentem. Szép volt, jó volt, de legfőbbképp hideg volt, és amikor vissza akartam menni nem sikerült. Akkor láttam meg, hogy  a kiírás az volt, hogy ne menjünk ki, el van baszódva a zár. Szóval képzeld el a jelenetet, ahogy  egy "fiatal zseni" próbálja úgy feszegetni az ajtót, hogy az ne tűnjön kétségbeesettnek vagy feltűnőnek XDDDD De túléltem.//

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 7:38 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
roman&maya | little white lies
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Detty ¤ Maya

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: