Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Pént. Szept. 25, 2015 1:50 am Keletkezett az írás





Drága férjuramnak



Gondolkodtam, hogy várjak-e vele estig, vagy pedig most menjek be hozzá az irodájába,  és mondjam el az örömteli hírt, miszerint válni akarok. Vagy talán várjam meg a pillanatot, míg az ügyvéd elkészíti a szükséges papírokat? Nem, nem, azt hiszem nem, azt tudtam, hogy valószínűleg délelőtt bent lesz az irodában. Már ha éppen nem igyekszik serényen újból megcsalni valamilyen kis nőcskével.- gondolom szarkasztikusan ahogy sietek a hófehér színű BMV-mhez. Egész reggel ott voltam, Mr. Cavanaugh-nál, és igazából egyáltalán nem azt tette amiért megfizettem, két órán keresztül azt kellett hallgatnom, hogy hányszor is gondoljam át, mert ez egy nagyon fontos döntés lesz az életemben. Mintha a halálomról lenne szó, pontosan úgy viselkedett, igen, valószínűleg az apám nagyon mérges lesz rám. Hiába vagyok a szeme fénye, ami nem volt nehéz egyetlen gyerekeként, talán csak annyi problémája van, hogy nem tudja majd rám hagyni az üzleteit. De ha családi botrányt okoznék, azt még nekem sem bocsájtaná meg. Nem mintha engem ez bármikor zavart volna, hogy azt tegyem amihez éppen kedvem szottyan, és nem, most még sem éppen azért akarok válni, mert éppen így keltem ki az ágyból reggel. Hanem mert elegem lett, belőle, és egyszerűen nem vagyok hajlandó tovább eltűrni ezt a bánásmódot. Eddig se kellett volna, nem is tudom miért tettem. Illetve de... pontosan tisztában vagyok az okkal, hogy miért tettem, és nem, nem az apám miatt, vagy hogy ne csalódjon bennem. Hiába szeretem annyira, de én mindig is azt tettem amit éppen a kedvem tartja. Néha egészen olyan vagyok, mint az április időjárás, sokszor szeszélyből cselekszem, amit persze utána rendszerint meg is bánok, de ezt soha nem mutatnám ki. Főleg előtte nem. Nem kellene szeretnem, meg sem érdemli, semmi olyan nincs benne amit egy emberben szeretni lehetne, mi több... még csak embernek is csupán nagy jó indulattal nevezném. Mégis kell nekem, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva megfogott, talán éppen azért amilyen, szöges ellentéte a bátyjának. Ezért is hagytam el annak idején Michael-t érte, hát lehet nem kellett volna. Lehet akkor most nem azon agyalnék, hogy be adjam a válópert, nyugodt lennék, nem fenyegetne az a veszély, hogy a harminc éves korom előtt megállna a szívem egyszer csak a sok stressztől amit tőle kapok. De azt hiszem azt az életet nem élvezném, nagyon nem, már évekkel ezelőtt bevallottam magamnak, hogy mazochista vagyok, de hogy ennyire? Vagy inkább csak őrült, és ideje lenne kezeltetnem magam, súlyos Jacobfüggőségben szenvedek, valószínűleg ezért is táplálok MÉG mindig azok után amit művelt velem gyengéd érzelmeket az irányába. De az apám arra nevelt, hogy legyek kemény, és ha gyomot találunk akkor azt ki kell irtani, mindenképpen, bármi áron, meg amúgy is a cél bármilyen formában szentesíti az eszközt. Ha kell ki kell iktatni a hibás láncszemet, és biztos vagyok benne, ha szólnék neki akkor ő szívesen elintézné, azt hiszem örökre. De ezt nem akarom, nem bírnám elviselni a tudatot, nem mintha én nem tudnám meghúzni a ravaszt. Apám már tizenhat éves koromban megtanított a pisztoly használatára, noha még eddig nem kellett használnom, szerencsére, ha éppen arról lenne szó, akkor megtudnám magam védeni, de nem akarom. Én nem vagyok olyan, amúgy sem szeretem a fegyvereket, de tudom apámnak nem sokat jelent, vagy pedig az emberi életek. Ebben nagyon is hasonlítanak a drága férjemmel, akár még jó barátok is lehetnének. Csak éppen nem azok. Nagyon nem azok.  Emlékszem, amikor tizenöt éves voltam, tetszett a suliból egy srác, és meg mert csókolni, ez az apám fülébe jutott valahogy, arra inkább nem is gondolok hogyan, és eltörette a verőembereivel a kezét  a fiúnak, mondanom sem kell, hogy soha a büdös életben nem hallottam felőle, még ma sem, szerencsés volt, hogy ennyivel megúszta. Egy fekete combközépig érő, pántos ruha van rajtam, derekamnál hattyú fehér színű övvel, lábaimat az őszi szellő ellen fekete combfixxel védem,  bokáimon, szintén szurok színű magassarkú ékeskedik, valamint egy fehér színű, kasmír kardigán van felette, méz színű fürtjeim egyenesre vasalva omlanak a hátamra,  a sminkem nem áll másból, mint egy karmazsin vörös rúzsból, és szénfekete szemceruzából, illetve spirálból. Határozott léptekkel indulok meg az irodaház épülete felé, miután leparkoltam az autómat, apa épp most hívott, emlegetett szamár, azt akarja, hogy ebédeljek majd vele, és mivel nem ismeri  a nem szót, ő sem, ezért kénytelen voltam igent mondani. Pár perccel később már felfelé liftezek férjecském irodája felé, majd miután megtudom, hogy a férjem bent tartózkodik, csak leintem amikor be akar jelenteni. Benyitok a helyiségbe, majd köszönés, vagy bármi más illendő dolog helyett azonnal a tárgyra térek. A táskámat leteszem az egyik székre, miközben tenyeremmel a karfáján támaszkodom.
-El akarok válni, Cavanaugh, már dolgozik az ügyön.- jelentem be neki.

notes: i love you  music: Onerepublic- Love Runs Out  szószám: xxx



made by torie ♥



A hozzászólást Ashley Mia Delaney összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Szept. 27, 2015 10:18 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Szept. 25, 2015 12:40 pm Keletkezett az írás




WHAT? Why?
Az, hogy irodám van, kiváltság. Nem a munkám után jár, hanem a nevemhez. Egy vagyok a Delaney család tagjai közül. Privilégium. Presztízs. Ez itt mind nagyon fontos. Különben a kisemberek nem vágynának arra, hogy olyanok legyenek, mint mi. Különben nem irigyelnének minket. Az nem lenne jó. Az irigység fontos. Az emberi bűnök fontosak számunkra. Az alvilág számára. Ezeket használjuk fel arra, hogy életben tartsuk saját magunkat. Most persze mocskosnak gondolsz minket, elítélően nyilatkozol rólunk, pedig mi is ugyan azt tesszük, mint mindenki más: Megpróbálunk fenn maradni, megpróbálunk életben maradni, megpróbálunk szaporodni. De térjünk most vissza az emberi gyengeségekre, melyeket a vallásos emberek elemi bűnökként emlegetnek, holott természetes része emberi létünknek, hogy enni, inni, dugni, harcolni, csillogni, kérkedni, ölni vágyunk.

Mindenki, még a legszentebb emberek is vágynak olykor olyasmire, ami nem erényes. És mégis mit érnek meg az önmegtartoztatással? Elpazarolt élet az övék, nem is véletlen, hogy nem szaporodnak, hanem feláldozzák magukat a hülyeség oltárán. Ezzel szemben mi? Mi kiélvezzük az élet minden pillanatát, hogy minden porcikánk beleremeg már csak az emlékek felidézésébe is. És ezt az élményt nyújtjuk másoknak. Rövid élet a miénk. De a végén úgyis csak azt a kérdést kell feltennünk: Megérte?

Ködös gondolataim burkában ragadva meredek diófa szín íróasztalom lapjára, míg kezem a hideg üvegpohár érintésével barátkozik. Whiskey? Nem lesz ez túl korai, Mr. Delaney? Csak egy korty, hogy megnedvesítsem a számat. Úgy tizenöt évvel ezelőtt, nem volt olyan nap, hogy munka előtt ne dobtam volna be egy-két sört. Így űztem messze a testemtől a félelmet. Mert féltem. Habár ezt nem vallhattam be senkinek. Gyengeség lett volna. Pláne egy Delaney-től. Most csak passzióból iszom. A Whiskey együtt jár az öltönnyel, akárcsak a jégkockák. Belemártom kisujjamat a tompa fénnyel csillanó borostyán színű élet vizébe, hogy aztán nyelvemmel lenyalhassam a szökevény cseppeket. Arra a nőre gondolok tegnap este. Mi is volt a neve?

- Mmm… - zümmögök magamban, mintha egy légy lennék, mely idegesítően verdesi össze szárnyait, miközben gondolataimban kőröz. Á, megvan! Melody. Egyszerű művésznév. Természetesen. Mert mégis kit érdekel, hogy az anyja minek keresztelte el vagy, hogy az apja ki volt, ha csak azért van szükséged rá, hogy… A kiszolgálás tökéletes. Hiszen csak a legjobb helyeken fordulnak meg a Delaney fiúk. Nem adjuk alább az öt csillagnál, mert ugye a presztízs. Nem hozunk fel a lakásunkra holmi útszéli riherongyokat. Ó, nem. Ilyen célra külön lakást tartunk fenn, de csak luxus prostikat fogadunk. Hogy miért? Megmutatni mindenkinek, hogy korunk ellenére-vagy éppen azért- olyan jól tudunk baszni, mint senki, akit ismerünk. Presztízs! Érted már?

- Melody. – Csettintek a nyelvemmel, majd megemelem a poharamat és belekortyolok az italomba. Ez az utánozhatatlan íz, ahogy szétömlik a nyelvemen a jeges forróság, majd lassan beteríti a torkomat is. Szinte érzem a hordó ízét, számban a fa szilánkjait. – Áhh… Helló és isten veled. – Előhúzom a fiókomat, hogy a fekete könyvembe felírjam a nevét, telefonszámát. Egy pillanatra megakad a tekintetem az első oldalon, a feleségem nevén, majd gyorsan tovább is lapozok. A telefonomból kitörlöm Melody adatait. Fő a diszkréció. Kap négy csillagot a neve mellé. Minden bizonnyal ajánlani fogom másoknak is. Így működik ez a rendszer. Visszahajítom sötét jegyzeteimet a helyükre, majd belököm a fiókot, melynek zárja hangos fémes kattanással jelzi, hogy csak a kulccsal lehet hozzáférni titkaimhoz.

- Na, ideje dolgozni. – Kelek fel a székből, miközben beljebb csúsztatom a poharat, majd nyúlok a táskám felé. Az emberek azt hinnék, hogy valakinek, aki egy ilyen épületben van irodája, biztosan aktatáskája lesz, vagy valami hasonló. Egy kőkemény Samsonite, amiről még a golyók is lepattannak, vagy legalábbis elnézést kérnek a felületi karcolásokért. De nem. Az asztalom mellett egy hűtőtáska hever, melyben nem heroint csempészek, kedves barátom. Nem ám! És nem sört a haveroknak az esti bulira. Hogy mi van a dobozban? Semmi. Egyenlőre. Hogy mi lesz? Friss, életképes szervek, melyeket a donorokat felvevő kórháztól viszek addig a kórházig, ahol a beültetésre váró páciens felkészül a műtétre. És hogy ennek mi köze az alvilághoz? Néha semmi. Máskor csak annyi, hogy a donor nem önszántából adakozik. Nagy cucc. Az élet nem érték. Hiszen olyan sok hulladék ember van ezen a bolygón!

Szokatlan, hogy bejelentés nélkül történik egy esemény. Nyílik az ajtó. Ám nem ez az első ilyen eset. Egyesek nem tudják, hogy meddig mehetnek el. Az ilyenek általában megtanulják, hogy hol a helyük. Ritkábban én vagyok az, aki megérti, hogy rossz helyen járt vagy valami rosszat tett vagy nem tett meg valamit. Ezekben az esetekben szoktam iroda felújítást véghezvinni. Mikor is volt a legutóbbi? Nem emlékszem. Egészen megszoktam a bútoraimat. Lassan visszateszem a táskát a földre, majd mielőtt felpillantanék, megigazítom az ingujjam gombjait. Ez amolyan bevett szokás. Azt jelenti, hogy nincs ínyemre valami. Fej felemel. És csapó! Rezzenéstelen póker arc. A kamera forog!

- Jó reggelt, drágám – köszönök, ügyet se vetve a kapott információkra. Még. Gyors és tömör kijelentéséből arra következtetek, hogy fél. A félelemnek igen jellegzetes szaga van. És nem is meglepő, hogy az, aki készül kiugrani a repülőből, előtte megtölti adrenalinnal az ereit. Intek a titkárnőmnek, hogy csukja be az ajtót a nejem mögött. Nem azért maradok ilyen helyzetekben nyugodt, mert a türelem mintapéldánya áll a laminált parkettán, hanem mert úgy működöm, mint egy szivacs. Egy ideig szívom magamba az események mocskos vizét, mígnem elég egy kis nyomás, és máris kiokádok mindent.

- Nagyon elszántnak tűnsz – pillantok végig az öltözékén. Elismerés. A fenébe is, akárhány nőt pakoljak meg, csak nagyon kevés ér ennek a testnek a közelébe. Még ha most kicsit vizenyősnek is tűnik a szeme. Milyen csodás is a genetika, hogy abból a két ronda emberből, már mint a szüleiből, egy ilyen teremtést raktak össze. Talán az anyja fiatalon nem volt rossz bőr, de már… egyikük se fiatal, ahogy mi sem. És hiába mondják, hogy a nő olyan, mint a jó bor, hogy korral érik, ez valójában egy óriási nagy hazugság. A nő olyan, mint az alma. Minél többet van a földön, annál inkább megrohad. És tudjuk, mi történik a rohadt almákkal, nem igaz?

- Foglalj helyet – intek a szék felé, melyre eddig támaszkodott. Üljön csak le nyugodtan. Ha ő válni akar, akkor nekünk meg kell beszélni. És miért is ellenkeznék? Vezet bármerre is az út, ha dühödten üvölteni kezdek vele? Nem. Még nem. De hamarosan. Uralkodok magamon, hogy a kezeim ne szoruljanak ökölbe. Gyűlölöm, ha megpróbálják elvenni tőlem azt, ami az enyém. Meglazítom a nyakkendőmet, miközben egy fél lépéssel az asztal mellé kerülök. Elegáns cipőmmel sokkal puhábban lépek, mint a hangosan kopogó tűsarkakkal a nejem, miközben helyet foglal. Arra nem veszem az erőmet, hogy kihúzzam helyette a széket, hiszen most ő az, aki tárgyalni akar velem. Reménykedik. Hogy megteheti. De nem lesz itt semmilyen tárgyalás. Majd én lebeszélem erről a hülyeségről, aztán elhessegetem a pletykát, ami már útnak is indult. Pusztán percek kérdése, hogy a fivérem fülébe jusson. Talán egy óra se lesz, mire megkapom tőle az üzenetet, hogy beszélni óhajt velem. Mintha minden az én hibám lenne!

- A jó Cavanaugh annyira belemerült a munkába, hogy nem volt ideje veled jönni? – Kérdezem érdeklődően, miközben acélos tekintetemmel felmérem az arcát. Fáradtnak tűnik. Talán egész este azon forgolódott, hogyan mondja meg nekem? Esetleg beteg? Nem fogok rákérdezni, hiszen csak egy utolsó, aljas kis szuka! Mit képzel magáról? El akar válni? Adok én neki válást! Az ujjaimmal koppantok az asztalon, hogy oldjam némiképp a feszültséget, ami lassan gyűlni kezd a fejem fölött, hogy aztán kitörjön, mint egy sötét fellegekből nyíló vihar.

- Nos. Tudunk mi nélküle is beszélgetni, nem igaz, kedvesem? – Udvarias vagyok, mint mindig. Minél feszültebb vagyok, annál udvariasabb vagyok. Míg mások kurva anyáznak vagy nénikéket emlegetnek, addig én roppant nyájassá tudok válni ilyenkor. Hogy miért? Nem tudom. De egy dühöngő ember sokkal megnyugtatóbb látvány, mint valaki, aki hideg türelemmel figyeli az eseményeket, hogy aztán egy váratlan pillanatban lecsapjon. Bumm!

- Beszélgessünk – lépek az asszony mögé, majd a vállaira csúsztatom a kezem. Ujjaim egy pillanatra végig siklanak a nyakán, mintha éppen arra készülnék, hogy megfojtom, de nem teszek ilyet, pusztán kedvesen simogatom a bőrét, kitapogatva a kulcscsontját. Külső szemlélő nyilván azt kérdezné: Hát lehet férfi ennyire szerelmes? Nem. Nem lehet. Ez nem szerelem, pusztán értek az asszonyi test nyelvén. A füle mellé hajolok.

- Azt hiszed, ha elválunk, minden jobb lesz? Hmm? – suttogom azon az ijesztő, hideg hangomon, amivel ellenfeleimet szoktam fenyegetni, miközben pillantásom az irodám üvegfalára vetül, melyről visszatükröződik arcunk. Anélkül nézhetünk egymás szemébe, hogy tényleg bele kellene pillantanunk a másik lelkébe. Tudja, hogy mire vagyok képes, és mégis ellenem szegül? A feleségemnek elment az esze. Vagy csak szórakozik velem? Ezt a határozottságot már láttam valahol. A dac mindennapos velejárója közös életünknek, de a határozottság… A határozottság más. Mikor is láttam ilyennek utoljára? Az esküvőnk előtt? Szexi.



made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 26, 2015 3:23 am Keletkezett az írás



1 a szíve a mellkasában, azt hiszem. A másik lehetőség, hogy Jacob lefizeti őt, búsásan, és mint már említettem mivel szerelmes a dollárokba, máris veszett ügy lenne. De akkor sem fogom, hagyni, még ha fáj is, de el fogok válni tőle. Valahogyan. Bár nehéz lesz véghez vinnem, amikor az ügyvédem is le akar beszélni a dologról, ugye bár, ha megbíznék más valakiben akkor le is cserélném, de nem bízok, csak benne, benne sem feltétlenül, de a családunkhoz és apámhoz hű már amennyire tőle telik. Nehéz, bonyolult ügy, amit talán nem is bírok véghez vinni, olyanná kell válnom, mint egy jégszobor, úgy kell tennem mintha már nem lenne hatással rám a közelsége, a pillantása, az illata. Ahogy megérkezem  a férjem irodája elé, a titkárnője próbál megállítani, hiszen mindketten teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy nem szereti a hívatlan látogatókat, bejelentés nélkül érkezőket, még ha az a valaki történesen a pici felesége. Mire feleszmélhetne már be is nyitok az ajtón, vékony ívű szemöldököm felszalad a homlokom közepére látva, hogy alig múlt el tíz óra, és ő már iszik, kortyolgatja a drága whiskey-jét. Nem is tudom miért vagyok ezen úgy meglepődve. Mintha nem ismerném évek óta. Eljátszom a gondolttal, hogy oda szúrom neki, de most nem játszadozni jöttem, még ha  a kedves férjem azt is fogja hinni.
Tulajdonképpen nem tudom mit vártam a bejelentésem után, talán, hogy elkezd hisztériázni, mint egy öt éves kislány, akitől most készülnek elvenni a játékát, vagy éppen elkezd üvölteni velem, netán bezár egy dobozba és ledob a tenger mélyére. De nem! Ő úgy viselkedik mint a türelem és az erény szobra lenne, mintha tengernyi önuralommal rendelkezne, pedig tudom jól ez csak a felszín, egy stratégia arra, hogy megrettenjek, hogy hátráljak meg. De nem fogok- acélozom meg magam.
Ahogyan ő elereszti a füle mellett azt amit az imént mondtam és amint láthatólag semmibe szándékozik venni, addig én ugyan úgy teszek az illedelmesnek tűnő köszönésével. Határozottnak, keménynek kell maradnom vele kapcsolatban, félek. Attól félek, hogy nem lesz elég erőm arra, hogy véghez vigyem  a terveimet, hiszen ugyan úgy mint az első pillanatban, ha rám emeli ónix színben ragyogó íriszeit, még ma is remegnek a térdeim, még mindig sóvárgok utána. Sajnos.
-Nem csak tűnök, Édes, az is vagyok,- válaszolom neki bársonyos hangon. Oldalra billentett fejjel veszem tudomásul ahogy sötét lélektükrei végig futnak a testemen. Pillantása hatására, egyet dobban a szívem, tisztában vagyok azzal, hogy nem csak ő van rám hatással. Azzal is, hogy én is, megcsalhat akár hány nővel, de tudom, hogy ugyan úgy kívánni fog, ahogy én őt. Talán függőség? Olyan ez, mint egy szenvedélybetegség, semmi értelme, tisztába vagyunk azzal, hogy tönkre tehet, bele halhatunk, mégis vágyunk, akarjuk a következő adag dózist.
Amikor hellyel kínál az első gondolatom az, hogy elutasítom, de tisztában vagyok vele, hogy nem venné túl jó néven, ha még arra sem méltatnám, hogy beszéljek erről vele. Nem mintha lenne miről, mert én már döntöttem, és nem tudna olyan dologgal érvelni amivel meggyőzhető lennék, jobb lesz ha ő is mielőbb tisztába jön ezzel, mindkettőnk idejét megspórolja akkor.
Végül leülök a székre, nézem ahogy lazít szoros nyakkendőjén, a táskámat a mellettem lévő székre dobom, kíváncsian várom, hogy mit szándékozik tenni, hogy akar majd eltántorítani a célomtól, mert hogy erre készül az világos. Mint a hiéna ami körözz az áldozata körül mielőtt lecsapna rá és elharapná a torkát, tudom, velem is ezt akarja tenni, megtörni az akaraterőm, vagy büntetni amiért egyszerűen szembe szegülök vele.
Ujjaim közé csippentem az egyik szögegyenes, hirtelenszőke tincsemet, majd vékony ujjaim köré csavarva játszom vele, miközben figyelmesen hallgatom kérdését. Kedvesség köntösébe bújtatott szavak mögött megérzem a halálos mérget, mivel döntésemet akarja manipulálni. De nem fogom engedni, nem ám.
-Nincs szükségem társaságra ahhoz, hogy meglátogassalak, úgy gondolom, mellesleg Cavanaugh nem  a pincsikutyám, hogy rám tapadjon,- jegyzem meg bájos mosollyal a szám sarkában ahogy felpillantok rá. Remélem nem látszik, hogy éppen fél órája sikerült ki ürítenem  gyomrom kevés tartalmát, próbáltam egy kevés púderrel korrigálni, de Jacob túl jól ismer, túl jól ismeri arcom minden rezdülését, nem akarom, hogy lássa rosszul voltam, nem akarom, hogy gyengének lásson ő, vagy bárki más.
-Hogyne, gondolom így van,- vonok vállat lazán ahogy egyetértek vele, na meg amúgy sem lenne sok értelme itt lennie azt hiszem, papírok nélkül legalábbis nem. Tudom mit gondol. Azt hiszi ez egy újabb szeszélyem, most ehhez van kedvem, reggelre majd úgy is ki fogom aludni, elfelejtem, csak hogy ezúttal nem, bár ez volt az első alkalom, hogy ennyire eltökélt legyek, legalábbis ebben az ügyben. Mögém lép, orromat betölti a kesernyés, drága arcszeszének illata, amiért már az első pillanatban is oda voltam. Testemen libabőr szalad végig, amikor tenyerét rásimítja a vállamra, szívem a torkomban dobog, de ügyet sem vetek rá, mintha megszokott, monoton, normális ütemben dobbanna, és nem akarna kiszökni a csontjaim börtönéből. Egyszerre izgató és félelmetes. Félelmetes a higgadtsága, a hideg tónus a hangjában, ami arra enged következtetni, hogy bármelyik pillanatban eláshat valahol, ugyan akkor a belőle áradó férfiasság, a pórusaiból, az egész lényéből, ami megfogott, még mindig lázba hoz.
-És ha nem? Az mitől lenne jobb,- nyugodtnak tűnnek akvamarin színű szembogaraim, amikor a szemben lévő üvegfalon egymás szemeibe pillantunk,- mellesleg van valakim,- hazudok a szemeibe, arcomon egy izom sem rándul, túl jól ismer, de remélem eléggé meggyőző hazugság ahhoz, hogy elhiggye. Nem, amióta igent mondtam neki, rá sem pillantottam más férfira, vele ellentétben, nem tudom mennyire fog-e fájni neki, vagy talán hidegen hagyja majd, mégis, tőrt akarok döfni belé, úgy ahogy ő teszi, lehet csak azt hiszi, hogy a tulajdonát más is birtokolhatja, ez is idegesíteni fogja, abban az esetben, ha hisz nekem. Vakmerő vagyok, vagy csak simán őrült? Azt hiszem mindkettő, lehet túl messzire mentem ezzel az aprócska hazugsággal, de nem fogok visszakozni. Nem fog levenni a lábamról, nem fogok meghátrálni.


notes: i love you  music: Onerepublic- Love Runs Out  szószám: xxx



made by torie ♥



A hozzászólást Ashley Mia Delaney összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Szept. 27, 2015 10:14 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Szept. 26, 2015 6:57 pm Keletkezett az írás




What? Why?


- Nem elég jó neked, amit tőlem kapsz? – kérdezek vissza. Számomra a tökéletes házasságtól csupán a női hiszti választja el ezt az egészet. De mégis mit akar? Miért nem jó neki ez? Miért dobná el magától a fényűző életet? Azt a rengeteg ruhát és más holmit, amit megadok neki. Még attól se szoktam kiborulni, hogy olykor havonta varrat új függönyöket a házunk összes ablakára, vagy hogy ha úgy tartja asszonyi kedve, évente cseréli le a bútorokat. Még azon se szoktam megrökönyödni, ha egyik este vagy reggel arra a térek haza, hogy másik ágy van a hálószobámban. Jelzés lenne? Minden bizonnyal. Valószínűleg undorodik attól a gondolattól, hogy nőket hozok fel kefélni. Ami ugyan nem igaz, de a női elme határtalan képzelgésekre képes. Van másik lakásom is külön erre a célra. Minek szennyezzem idegen nőcskékkel az otthonomat?
- Van? – A szemöldököm felszalad. Hitetlenkedek. De végül is, miért ne lenne? Bőven elegendő időt töltök távol ahhoz, hogy megteremthesse magának ezt is. Érzem, ahogy a Jégkirálynő ujjai a szívem köré fonódnak, hogy aztán szorítására a fogaim is összecsikorduljanak. Mit képzel magáról ez a kis riherongy? Hogy merészel megcsalni engem? Engem, az urát és parancsolóját, a férfit, aki eltartja?! Az ujjaim megszorulnak a vállán, ahogy a fokozódó indulat lassan utat tör magának sötét elmém nem túl rejtett zugaiból. Rögvest meg kellene basznom az asztalon, hogy tudja hol a helye, hogy ki az, aki betöltheti a testét, de… Vagy miért is ne? Az erőszak és a szex a világ kezdetétől fogva mindig együtt járt. Kéz a kézben. Jó pajtásai egymásnak. Nyilvánvaló, hogy erre játszik. Csak fel akar bosszantani.
- Ó, bébi, bébi! Miért teszed ezt velem? – Ingatom a fejemet, mintha csak egy rossz gyerekkel beszélnék. Felegyenesedem, miközben végig nyalok a számon. Visszaűzöm mellkasomba a bennem tomboló oroszlánt, hogy rácsa mögött fel és alá járkálva várjon. Türelmetlen vagyok, mégis teret engedek e tébolyult asszonynak, aki csak verést érdemelne. Ha nem lennénk az irodában. Ha otthon lennénk. Nem fognám vissza magamat. Megmarkolnám a reggel szőke haját, és belebasznám a csinos kis fejecskéjét az asztalba, hogy még az sem zavarna, hogy összemocskolja vérrel. Ehelyett megcirógatom az arcát gyöngéden, miközben kezem remeg a visszafojtott dühtől. Van más férfi, aki ily gyengéden tudja az öklével simogatni neje arcát, miközben az ösztöne azt diktálja, hogy keverjen le neki egyet? Nem jó az idő, nem jó a hely. Nekem nem. Hát persze, hogy itt akarja ezt megbeszélni, ahol túl vékonyak a falak ahhoz, hogy ne hallaná meg valaki, ahogy összetöröm testével az asztalt. Ó, már nem veszek drága, nehéz bútorokat, már megszoktam, hogy az ilyenek sokkal fájdalmasabbak, mint ezek a sorozatgyártott szarok, amik úgy törnek az ember hátán, akár az osztriga, ha rácsapnak kalapáccsal.
- Figyelj, bébi – nyúlok az álla alá, hogy felemeljem az állát, tekintetünk találkozzon. Ezek a szinte fekete szemek, amik az arcomon ülnek, úgy fúródnak lelke mélyébe, mint a szakállas lövedékek, melyek eltéphetetlenül kapcsolják össze a vadászt az áldozatukkal. – Az enyém vagy. Te is tudod. Miért kell ez a hiszti? – Ha kell, hát tartom az állát, mert nem akarom, hogy elkalandozzon a figyelme. Azt akarom, hogy az acélos, dühös szemembe nézzen, hogy tudja, hogy milyen jó vagyok hozzá, amiért nem verem szét a csinos kis arcát itt helyben, hogy érezze, hogy erősebb vagyok, hogy minden tudása ellenére bármikor megtehetném. És mégsem teszem. Végig húzom a hüvelykujjam az ajkain, akár erőszakkal, vagy kedvesen, ha elfogadja ezt a kis érintést tőlem neki. Egy kis kedvesség, mert még ilyenkor is ilyen jó vagyok hozzá. Bizony. Nálam jobb férjet nem talál magának soha.
- Rendben, bébi. – Szóval tényleg válni akar. Szóval tényleg van valakije. Ez nem valami gőgös Ashley féle hiszti, amiért kicsit elhanyagoltam. Ez lenne a véres valóság? Ó, de még milyen véres lesz, ha én a kezembe veszem ezt az ügyet. Gondolom. És mosolygok hozzá. Kedves, szinte már nyájas mosoly terül szét az arcomon, ahogy új áldozatot találok dühömnek. Ó, nem most kivételesen nem Ash lesz az, akin kitöltöm a haragomat. - Én mindent megértek, bébi. Hidd el. – Ezt a Cavanaught ki fogom csinálni, amiért nem hívott fel azonnal telefonon, amint megérkezett hozzá a nejem. Átküldöm hozzá az egyik kedves ismerősömet, hogy forgassa ki a beleit a helyéről, hogy akassza fel a csillárra a saját beleinél fogva. Micsoda pazarlás! Az a sok gyönyörű belső szerv mind veszendőbe megy, egyetlen rossz döntés miatt. Ejj, drága Cavanaugh, nagyot hibáztál most. Túl nagyot. Előtte persze megtudjuk, hogy köpött-e már a kedves papának, vagy volt annyi esze, hogy még vár egy kicsit. Ő is tudja, hogy Ash mennyire hisztis tud lenni. Reméljük, volt ennyi esze. Lehunyom a szememet, majd mikor kinyitom, újra mélyen az akvamarin tó mélyére pillantok.
- Szeretlek, bébi. Oldjuk meg ezt együtt, válás nélkül. Keressünk valami agyturkászt. Menjünk el együtt. Rendben, bébi? – Kérlelően, szinte már kiskutya szemekkel pillantok rá. Ha a keménykedés nem megy, akkor próbálkozok mással. Lényeg, hogy elhúzzon az irodából, vissza a házunkba. És én megyek utána, hogy alaposan megbeszéljük a dolgot. De még milyen alaposan! Szétverem azt a csinos kis száját, amiért képes volt széttenni a combjait valaki másnak. Akkor ezt megbeszéltük. Megköszörülöm a torkomat, miután újra felkeltem. Hátat fordítok neki, mintha a fájdalmat próbálnám elrejteni előle. Az ingujjamat igazgatom, miközben felteszem az ezer dolláros kérdést:
- És mióta hagyod, hogy más kúrogasson? – Kan vagyok. Ez egy fontos kérdés. Egy presztízskérdés. Valaki elveszi azt, ami az enyém. Valaki meglop. És mi jár a lopásért? Szeletenként fogom levágni a kezét. Az ujja első percével kezdem. Egyenként, aztán szépen haladok előre a fűrészfogú késemmel, mígnem már csak egy csonk lesz az alkarjából. Könyörögni fog a halálért, amiért más területén ólálkodott. Lehet, hogy én sem vagyok egy matyó hímzés, de legalább nem szoktam más nejét kúrogatni. Információval vagy akár annak hiányában, de visszafordulok felé, egy lépés, két lépés. Olyan közel vagyok már, hogy megmarkoljam a ruháját vagy a karját, és annál fogva állítsam talpra. Megteszem. Meg akarom tenni! Vissza akarom venni, azt, ami az enyém. Az enyém! Kell nekem! Kell!
- Nem fogsz elhagyni, Ash! – Ambivalens vagyok. Ki kellene hajítanom az ablakon, ahogy másokkal tenném, akik el akarnak bánni velem, mégis úgy vágyok magamhoz láncolni őt. Még szorosabban! Még erősebben, hogy a láncok vért csiholjanak halovány bőréből. Megragadom a haját, megtartom a fejét, hogy el ne szökhessen. Szét akarom kenni a karmazsin rúzsát az arcán, elkeverni bíbor szín vérével, mely az ajkaiból serken, amint harapva megcsókolom. Az ajakdísz tompa ízét a fémesen túl kíséri valami keserű. Nem a szívfájdalmam, amiért el akar hagyni. Nincs szívem, ami fájjon. Nem, ez valami savas, természetes és egyben természetellenes.
- Fúj, bébi. Te hánytál? – Észre vehettem volna előbb is, de a parfümje túl átható volt. Körbeölelte, akár egy puha pulóver hideg téli éjszakákon, elrejtve a rideg, undorító valóságot. Elhúzom a számat, de mégsem engedhetem el olyan messzire.



made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 27, 2015 10:26 am Keletkezett az írás





Drága férjuramnak



Akaratlan is fel csúszik az egyik tökéletesen ívelt szemöldököm, ha a férjemnek van valami az a humor, imádom az olykor cinikus, olykor fekete humorát, ez volt az egyik dolog, hogy bele szerettem, a többi mellett. De most, most ahogy tompa üvegfalon bámulom halvány tükörképét, jól ki tudom venni, hogy az arcán nem látszódik a humor legkisebb jele sem, se egy ajakrándulás, ferde szemöldök húzogatás, halálosan komoly a drágám, úgy érzem nem hisz nekem, csak lassan esik le neki, hogy ezúttal komoly vagyok én is, legalábbis komolyan gondolom, hogy el akarok válni, acélos elhatározás sugárzik belőlem, lélektükreimből, testtartásomból, az egész lényemen érezhető, ezúttal nem viccelek vele.
-Nem egészen értem, hogy mire akarsz célozni. Meguntam. Meguntam, hogy a személyzetet többször látom, mint a férjemet. Kezdem úgy érezni, hogy a kertészhez mentem feleségül és nem pedig hozzád.- közlöm vele közönyös hangon. Komolyan mit hitt? Egy nőnek nem csak pénzre, drága holmikra van szükségük, néha igénylik a társaságot is, mondjuk egy férfi társaságát, a férjük társaságát. Ő pedig úgy meglepődik ezen, mintha épp most jelentettem volna be a világ nyolcadik csodáját. Jacob mindig képes meglepni engem, komolyan bármilyen helyzetben, bárhol, mindig tesz, vagy mond valamit amin megrökönyödök, mint most ez is. Nem tudom, hogy szánt szándékkal teszi, vagy egész egyszerűen ilyen a természete, de az is lehet, hogy a kettő együtt. Természetesen, kétszínű dolog tőlem, ezen akadjak ki, mintha nekem a pénz nem számítana, mintha nem jelentene semmit sem. Nem is jelent, olyan szempontból, hogy mindig is volt, egy piszkosul gazdag, alvilági alak lányaként nőttem fel, annyira elkényeztettek, hogy ha éppen azt kívántam az apám azt tett el láb alól akit akartam. Persze nem akartam ilyet. Egy csettintésembe került bármi, amit akartam. Amikor férjhez mentem hozzá, akkor meg ugye sokkal több lett a pénzem, vagyis a pénzünk, mint eddig volt. Tehát nekem nem úgy fontosak a zöldhasuk mint a por népnek, a szegényebb rétegeknek, soha nem kellett azon aggódnom, hogy holnap eszük-e. És igen előfordult, hogy mire a drágám haza ért a munkából már egy vadi új ágy várta a hálónkban, sőt, mi több, ami azt illeti, volt hogy egy héten többször. Gondoltam egyet, és egyszer csak átfestetettem az egész házat, hozzátenném ez nem volt kis munka, hatalmas házunk van. Természetesen nem nekem, én csak fizettem a munkáért,és kiválasztottam a színt. Szóval aláírom, hogy tudok nagyon hisztis és szeszélyes lenni, az egyik percben ezt gondolom, a következőben már azt, de nem akarok továbbra is így élni, tudva, hogy hülye kis libákkal csal meg, miközben nekem el kell játszanom a tökéletes, hibátlan feleséget, aki rajong a férjéért. Ami történetesen így is van, de neki nem kell erről tudnia, túlságosan ki is használná a helyzetet, így is ki használja.
-Van.- ismétlem neki, ahogy az üvegfalon nyíltan pillantok rá, arcomról nem lehet leolvasni semmit sem, és csak azért imádkozom magamban, hogy higgye el a hazugságot, mi ajkaimat elhagyja. Tudom, hogy könnyen észreveheti a jeleket rajtam, mik lebuktathatna, de most nem bír tisztán gondolkodni, hiába tesz úgy, mintha marha nyugodt lenne. Tudom, hogy ez csak a látszat, a látszat amivel engem akar megtéveszteni. De nem sikerül neki. És akár lehetne is, ha akarnám, elég lenne csettintenem és legalább minden ujjamra jutna férfi, ezzel tisztában vagyok, nem tudom, hogy ő is, vagy nem. De nem is érdekel. Mert vagyok akkora barom, hogy ne tudjak más férfira úgy pillantani, mint rá, hogy még mindig vágyjon a testem utána, tisztában vagyok, hogy ő az egyedüli a férfi a világon aki képes kielégíteni, és úgy ahogy szükségem van rá. Ezért is utálom. A tűzzel játszom, most még inkább, mint máskor, bármikor elszakadhat a cérna, ha nem az lennék, aki akkor valószínűleg már alulról szagolnám az ibolyát, de mivel a felesége vagyok, máshogy kezeli a helyzetet, nem hagyja eldurranni az agyát. De látom rajta az erőlködést, hogy megérezze önuralmát. Halkan felszisszenek mikor ujjait megérzem bele mélyedni vállaimba, ha akarná ketté roppanthatná a csontjaimat, megtehetné, tudom jól, de érzem az erőből, hogyan szorít próbálja legyűrni a vágyat, hogy megtegye. Fáj neki. Érzem az ujjaiból, oda találtam vele, de ez nem elég nekem, meg is akarom forgatni benne a kést, hogy még jobban szenvedjen, érezze azt amit én. Vagyis azt úgy sem fogja, mivel neki, velem ellentétben nincs szíve, ha van is az asztalán tartja egy üvegtálban.
Felkapom a fejem a hangsúlyra, mintha meg akarna dorgálni, mert rossz fát tettem a tűzre. Ő azt hiszi így van, bár nem tudom meddig vagyok képes hazudni neki, olyan mint egy hazugságvizsgáló, arról nem is beszélve, hogy nem létezik ez a férfi, és addig úgy sem nyugodna míg revansot nem venne, hogy valaki rajta kívül hozzá mert érni a tulajdonához, a testhez amit csak ő birtokolhat. Hmm, lehet fel kéne bérelnem valakit, de vajon meg bírnám tenni? Tudva, hogy reggelre már nem lenne feje az illetőnek? Vagyok ilyen szívtelen? Vagy be kellene adnom, hogy a tulajdon bátyja az? Ez még jobban csesztetné őt? A gondolat, hogy bátyja bosszút állt rajta, könnyen elhitetném, de nem játszhatok Michael így, akkor már egy idegen. Járulékos veszteség lenne, szükséges rossz, hogy higgyen nekem.
-Azt hiszem ezt ugye költői kérdésnek szántad, édesem.- jegyzem meg sziporkázó hanglejtéssel, türtőztetnem kell magam, hogy ne látszódjon rajtam az elégedettség, ne suhanjon át arcomon, pedig elégedett vagyok, hogy ilyen remekül képes vagyok színészkedni, ha színpadi babérokra törnék, talán még sikerem is lenne, ha az egyetlen embert így át tudom verni, aki ismer engem kívülről, belülről. Igazából meg van az oka, hogy ide jöttem, hogy nem otthon jelentettem be, és azt hiszem ezzel ő is tisztában van, van benne némi egészséges félsz az irányába, nem vagyok teljesen ütődött, hiszen ezt hátba támadásnak veszi, amit büntetni kell, valószínűleg otthon nem kezelné ilyen nyugodtan, otthon szabadjára engedné vöröslő dühét, azt hiszem a szüleim készíthetnék az ünnepélyes, fekete ruhájukat. Talán. Igen tisztába vagyok azzal, hogy hol kell lépnem, itt hamar feltűnne, és eléggé gyanús lenne ha a felesége csak úgy el tűnne nem? Nem tudom képes lenne-e bántani, és tudom nem egészen azzal húzom ki a gyufát, hogy válni akarok. Ezt egy viccnek fogja fel, a megcsalás lehetősége, hogy talán volt merszem ehhez, na az az ami böki a csőrét, hogy más is hozzám érhetett. Bezzeg... ha tudná, hogy csupán egy hazugság, hazugság amivel azt akarom bizonyítani, most nem viccelek, valóban ezt akarom. De meddig akarom ezt vajon?
Egy pillanatra lehunyom szemhéjaim, szénfekete, hosszú pilláim árnyékot vetnek tejfehér arcbőrömre, ahogy lehelet finoman érint meg. De sokkal több van ebben a mozdulatban, mindketten tudjuk. Mikor az államat érinti el akarom fordítani a fejemet, de nem hagyja, vasmarokkal tartva fogva, hogy farkasszemet nézhessünk, hogy nefelejcskék lélektükreimet az övébe fúrjam, íriszeim kislányos daccal csillannak mikor az ónix szembogaraiba pillantok, az övében lángoló, perzselő düh parázslik. Össze illünk, sokkal jobban, mint gondolnám, össze illünk, hasonlítunk, ugyan akkor ellentétei vagyunk egymásnak, mint a nappal és az éjszaka, egyik sem lenne létezni a másik nélkül, nem tudja elpusztítani a másikat, mégis dacolok, ellenkezek vele, mert egyszerűen ilyen vagyok, a természetem, vagy inkább apám érdeme, amiért ilyenné nevelt engem.
-A tied? Valóban a tied lennék? Biztos vagy te ebben? - szórakozottan teszem fel a kérdést neki, elgondolkodva, mintha egyáltalán kérdéses lenne, hogy tudom. Persze, hogy tudom, a rohadt életbe, minden percben tudom, amikor dobban egyet a szívem, elárul, hogy egy ilyen seggfej kell neki. Ahogy ujjbegye végig siklik szám puha párnácskáján ajkaim ketté nyílnak, elakad a lélegzetem, egy pillanatra engedélyezem magamnak, hogy beszívjam az ismerős illatát, hagyom, hogy kesernyés esszenciája betöltse az orromat, a tüdőmet, hogy beszivárogjon a bőröm alá. Tudja hogyan és hol kell érintenie, évekkel később is, hogy remegjen a térdem, lángoljon a testem a vágytól. Elég egy apró érintés is, mint ez...
Túl kedves, túl türelmes az a mosoly mi kiül jóképű arcára, már már túlontúl, nem szokott ilyen lenni, csak ha be akarja hízelegni magát. Ezt akarja, rájött, hogy komolyan gondolom, ez volt az a pillanat. Szavai túl jámborak, tisztába vagyok vele, hogy csupán az álszentség köntösébe bújtatta, hogy álomba ringassam magam, abba a tudatba, hogy biztonságban vagyok, és hogy megtesz nekem mindent. Cöhh. De szinte fájdalmasan mellkason üt a felismerés, hogy túl könnyen bevette, elhitte, azt hogy megcsalom, hogy képes vagyok őt megcsalni férfiúi, férfi mivoltát eltaposni a homokban. Ennyire nem bízik bennem? Vagy csupán önmagából indul ki? Mindegy is, mert fáj, nem tudom mit akarok semmi sem jó. Azt akartam higgyen nekem, és elhitte, még csak győzködnöm sem kellett, vagy bizonygatnom. Mondtam már, hogy gyűlölöm?
-Tényleg? Hol volt az én drága, megértő férjem az évek alatt?- kérdezek vissza azonnal, tervezz valamit, gondolkodik valamin, bosszút forral, csak nem tudom kin, rajtam, vagy a nem létező szeretőmön? Eljátszom a gondolattal egy pillanatra, hogy színt vallok neki, elmesélem, hogy nem igaz, meggondoltam magam, de nem. Csak azért, mert szeretem nem kell mindent eltűrnöm, nem?Én egyáltalán nem hasonlítok az anyámra, és nem is akarok olyan álszent lotyó lenni, mint ő, nem akarok megkeseredni harmincon túl, mégis a tudat, hogy megőrjít tetszik. Beteges, amit ki akarok gyomlálni magamból, mielőtt teljesen megmérgez.
-Agyturkászt?- csilingelő hangon tör fel torkomon a nevetés, ugye nem gondolta komolyan, hogy beveszem?- Ugye most csak viccelsz velem? Teregessük ki a szennyesünket? Tudod jól, hogy egyikünk sem tenné meg,- vágom oda neki mérgesen, meglágyulnak vonásaim, bólogatni akarok, mint egy háziállat, aki csak gazdája parancsait lesi, a nyakába akarok borulni, de nem fogom megtenni, ha belegebedek akkor sem teszem meg.
Látom, hogy hátat fordít, úgy tűnik tényleg fájt amit mondtam neki, vajon tényleg ennyire megbántódott volna, vagy csak a büszkesége?
-Pár hónapja,- jön könnyedén az újabb hazugság a számra, még szerencse, hogy háttal áll nekem, így nem láthatja a kibuggyanó sós könnycseppeket, de ki pislogom őket, én voltam a hülye, nem? Nekem kellett, most egyem is meg.
Hirtelen vissza fordul, túl hirtelen, mire észbe kapnék már mellettem is van, ujjai bilincsként fonód karcsú karomra ahogy felránt, hangosan szisszenek.
-És hogyan szándékozod ezt megakadályozni?- kérdezek vissza játékos kíváncsisággal hangomban, minél jobban el akarok szakadni tőle, annál jobban magához láncol, akaraterőm bármelyik pillanatban megtörhet, addig kell lépnem míg nem tántorodom hátra. Mikor erősen markol a napszítta tincseim közé, tenyereimet izmos mellkasára helyezem, hogy megkíséreljem arrébb tolni magamhoz.
-Hé, ez...- kezdenék bele az ellenkezésbe amikor erőszakosan csókol meg, érzem ahogy alhasam lassan bizseregni kezd, ezzel egy időben ajkamból meggypiros vér serken mit ő okozott, ha egy pillanattal tovább csókol a karjaiba omlanék, épp viszonoznám a csókját odaadón, ahogy egy feleségnek kellene a férje ajkait, amikor kissé elhúzódik amikor feltűnik neki a savanykás utóízem, a francba, hiába öblítettem ki a számat, egy kevés maradt még.
-Igen, úgy fél órája, nem mintha annyira érdekelne téged, biztos elrontottam a gyomrom.- jegyzem meg ahogy megpróbálom kiszabadítani fogságban lévő kezemet. Hirtelen csap le rám, megszédülök egy pillanatra, forog a helyiség, ha Jacob nem tartana oly biztos kézzel, talán el is estem volna, mi van velem, nem szoktam ilyen gyenge lenni.

notes: i love you  music: Onerepublic- Love Runs Out  szószám: xxx



made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 28, 2015 3:09 pm Keletkezett az írás




What? Why?

Valamikor régen voltak még jó pillanatok ebben a házasságban, amikor még nem gyűlöltük egymást folyton valamiért. És talán az elején nem voltam vele őszinte. Lehet, hogy azt hazudtam neki, hogy szeretem. Talán éreztem is valami ilyesmit, de sosem voltam az a jó ember, aki önzetlenül tudott volna bárki iránt érezni. Egyáltalán. A saját családomat se szeretem, csak azért vagyunk egy család, mert mindnyájunkat ugyan az az eszeveszett vágy hajt, az élet utáni vágy. Nem, barátom! Nem a pénz, a hatalom az, ami minket annyira hihetetlen módon érdekel, hanem az élet, hogy minél tovább életben maradhassunk, létezésben. Már pedig ebben a gonosz világban nem egyszerű életben maradni. Szövetségesekre van szükségünk. Erős szövetségesekre, mint amilyen a mostoha fateromnak volt anyám, vagy amilyen nekem a feleségem. A családomnak szüksége volt a feleségem családjára. Ha nem én veszem el, akkor a bátyám. Igazából Ashnek csak annyi beleszólása volt ebbe az egészbe, hogy a végén melyik Delaney fiút választja. És engem választott, a balhésat, azt amelyik nem fog kiskutya szemekkel lihegni a nyakában. Neki egy rosszfiú kellett, aki most itt van előtte teljes életnagyságban. És most? Lecserélne? Egyáltalán melyik az a tökkelütött idióta, amelyik rá mer mászni a feleségemre, és képes arra, hogy meggyőzze arról, hogy amit ő nyújtani képes az több, mint amennyit én? Nem sok ilyen van, de… Az a kevés is, miért akarná elvenni éppen az én feleségemet? Talán egy bosszúszomjas ismerős? Meglehet. Szereztünk pár ellenséget az évek alatt, bár többségüknek nem hagytunk annyi hatalmat, hogy visszavághassanak. Ez egy ilyen biznisz. Egy kemény világ, ahol csak úgy maradhatsz a jani a gáton, ha a többieket beledöngölöd a sárba. És hogy érdekel-e, hogy mi lesz ezekkel a lecsúszott gennyládákkal? Ugyan, miért érdekelnie? Hiszen, ha nem lettek volna éppen annyira rohadékok, mint ahogy a családunk játszik, akkor bizony nem ugyan azt az utat járnánk. És valahol mélyen legbelül én is elítélem ezt az egészet, még ha benne is élek… és persze veszettül élvezem.
- Bébi - ingatom a fejem a válaszát hallva. Egyáltalán nem tetszik ez nekem. Miért is tetszene, hiszen azzal próbál fenyegetőzni, hogy elhagy? Ez a kis ribanc. Nélkülem senki se lenne. Ha én nem veszem magam mellé, akkor most valami puhapöcs unalmas, alkoholista felesége lenne, aki semmit se tehet. Mert kalitkába zárják! Igazi kalitkába. Hát azt hiszi, hogy ez börtön? Akkor még nem látott börtönt. Bezzeg én, még azt is megengedtem neki, hogy egyetemre járjon. Hát nem voltam elég nagylelkű? Talán túl engedékeny voltam vele? Basszus, bébi, miért teszed ezt velem?
- Azt hiszed, más házasságok nem így működnek? – Vágok vissza, de nem csattanok fel olyan hangosan, mint akkor tenném, ha elszakad a húr. Még tartom magam, habár a húr egyre feszül, ahogy a vihar tépi, és ki tudja, talán már az iroda se fog megállítani abban, hogy tomboljak. Mert úgy tartja asszonyi kedve, hogy ide jön és ilyesmikkel traktál. Ash és az ő hisztijei. Le merném fogadni, hogy ezt se gondolta át elég alaposan. Azt hiszi, hogy tényleg elhanyagoltam? Azért, mert olykor elugrom szórakozni a srácokkal? Hiszen mindent megteszek érte! Mindent, a kurva életbe! Lassan rázom a fejemet. Nehogy elveszítsem az önuralmamat, mert nagyon is érzem, hogy penge élen táncolok. Az nem lenne jó. Már így is alig forognak fejemben a fogaskerekek, hiszen a gépezetbe homokszem került. Egy hatalmas Ashley nevű homokszem.
Nagyon keményen dolgozok azért, hogy azt az életet élhesd, amit akarsz. – A hangom olyan hűvös, akár az északi sark jege, akár apró kockákat lehetne belőle faragni, hogy aztán belepottyantsuk egy pohár whiskey közepébe. Miért gondolja azt, hogy bárki többet nyújtana ennél? Hogy nem hajítja majd ki egy idő után, mint valami szemetet.
- Van. – Elhűlök a válaszát hallva, szinte másodpercekig nem is térek magamhoz. Egy pillanatra, mintha kifutna a vér az arcomból, ahogy arzénként szalad végig az ereimen ez az egyetlen szó, ez az apró válasz. De benzinné változik a méreg, melyet belém csöpögtetett gonosz szavaival, hogy aztán lángra lobbanjon. Burn! A pokolba veled, bébi. Ebben az egy másodpercben az összes némbert gyűlölöm, akit csak a hátára okádott a föld.
- Hogy… - Hogy történhetett meg ez éppen velem? Ambivalens érzéseim között elhajózik az undor. Ezzel a nővel éltem én eddig együtt? Hogy tehette ezt velem? Miért? Szinte hánynom kell, ha csak rá pillantok, ha csak belegondolok, hogy ezek közé a combok közé más is befeküdt. Aztán újra elönt a düh, ami arra ösztönöz, hogy tépjem le a ruháját, hogy hajítsam az asztalra és olyan kemény legyek vele, hogy utána járni se tudjon, hogy legalább úgy fájjon neki, ahogy nekem fáj, hogy átgázolt a büszkeségemen. Meg akarom neki mutatni, hogy ő még mindig az enyém. Meg kell mutatnom neki!
- Igen, bébi. Az enyém vagy - suttogom a levegőbe. Elégedettséggel tölt el a tudat, hogy akár itt helyben megkúrhatnám, mint egy kis ribancot. Nem kerüli el a figyelmemet az, ahogy a pillája rebben, pusztán egyetlen érintésemtől. Még mindig az enyém! Még mindig kurvára az enyém, és ezt ő is tudja. Ezért akar elszökni előlem? De én majd megmutatom neki, hogy mennyire nem szereti ez a Delaney fiú, ha a tulajdona szökni akar. Nem az idióta bátyám vagyok, akit csak úgy ott lehet hagyni, mint egy kivert kutyát. Egyébként se fogok sírni utána, ha elhagy. Nem én. Hatalmas bulit fogok csapni, hogy kirúgjuk a ház és az iroda udvarát is.
- Dolgoztam bébi. Érted? Ennyi az egész. Dolgoztam. Tudod mi az, bébi, dolgozni? Nem, bébi. – Ingatom a fejem. Már hogy is tudhatná, hiszen apuci annyira elkényeztette, hogy csoda, hogy a saját cipőfűzőjét be tudta kötni, mikor feleségül vettem. Persze azóta már fejlődött, de még mindig nem tudja, hogy milyen szar lehet igazából az élet, hogy valójában mekkora szenny folyik az utcákon. Hogy egyesek éheznek. Hogy szexszel kell fizetniük egy falat ételért. Vagy arról, hogy én mennyi mindent megteszek azért, hogy olyan kibaszott nagy házban lakhasson. – Fogalmad sincs róla. De ha elválsz tőlem, Istenemre mondom, meg fogod tanulni, hogy mi az a kemény munka. – Mert akkor megkeserítem majd az életét. Mit megkeserítem? Tönkreteszem! Darabokra zúzom. Ó, és nem csak az övét, hiszen akkor a családjaink közötti szövetség megbomlik. Akkor apucinak és anyucinak is lőttek, és a kicsi Ashely sírni fog, mert teljesen egyedül marad erre a világra. Nem, nem szeretem se az anyósomat, se az apósomat, ahogy az ég egy adta világon senkit se, magamon kívül. Vagy talán magamat se. De ezt igazán nem vetheti a szememre senki. Az élet nem a szerelemről vagy szeretetről szól. Az csak egy humanista humbug azért, hogy az emberek ne akarják egyfolytában kinyírni egymást. Azért, hogy az emberek szelíd birkákká váljanak, akiket lehet terelgetni. És most nekem kell pásztorrá válnom, hogy visszatereljem az én kis báránykámat a saját legelőjére, még mielőtt felégetjük az erdőt miatta.
- Ha ez kell, bébi. Keresünk egy szakembert, aki segít. – Válik szelíddé a hangom, hogy behízelegjem magam, hogy lássa, én tényleg bármire képes vagyok ezért a kapcsolatért. Ha most megnyugtatom, akkor hazamegy. És akkor… Nem, nem megyünk agyturkászhoz. Nem tesszük közszemlére a szennyest. Annyira nem, hogy szépen elsikáljuk ezt a válás mizériát, anélkül, hogy bárki hosszan pletykálni kezdene róla. Még csak az kell, hogy az egész város a szájára vegye a családom nevét! De úgy tűnik, hogy ennek semmi hatása. Már ellőttem az a és a bé tervet, most jöhetne egy cé, de hát a cére még sosem volt szükség, nem is foglalkoztam egyáltalán azzal, hogy ilyenem legyen.
Szóval hónapok óta. – Még nem tudom, mit kezdek ezzel az információval. Egyáltalán azt se értem, hogy ezt nekem miért kellene ezt tudnom, hogy nem-e lenne jobb nekem, ha erről semmit se tudnék. Akkor talán könnyebb lenne. Vagy nem, de az nagyon.
- De érdekel, bébi – meg kell tartanom. Először csak azért, mert menekülni akar, de aztán megérzem a teste majd’ teljes súlyát. Nem egy tehén, akit nem lehet elbírni, de azért mégis… az ember megérzi a változást aközött, hogy valaki ki akar szakadni a szorításból, vagy egyenesen belehasal. Az én Ashem nem szokta csak úgy elveszíteni az egyensúlyát. Annyira jól megy ez neki, hogy akár macskaköves úton is futhatna futóversenyt magas sarkúban. Én rá fogadnék, és nem azért, mert a nejem, hanem azért, mert ennyire jó benne.
Valahol félúton elhagyom a dühömet. Azonnal megérzem, hogy valami nincs rendjén. Még ha az elhatározás fölött érzett stressz is okozza ezt benne… Ashley nem szívbajos. Vannak hisztijei, de betegeskedni nem szokott. Hiszen mindig kiadja a dühét, mindig. Ezért van annyi parázs vitánk. Az imént még darabokra akartam tépni, most meg maga vagyok a kedvesség és jóság, na meg egy pohárnyi aggodalom.
- Kihívom hozzád az orvosunkat és hazavitetlek egy kocsival – egyszerű kijelentések. Megbízható belgyógyászunk van, aki bármikor ugrik, ha szükségünk van rá. Más különben nem is alkalmaznánk. És teljesen hivatalos, hiszen az életünk is teljes mértékben az. Mi nem játszadozunk olyan pénzekkel, amit nem tisztán szerzünk. Nem, a fekte pénzt máshogy és máshol használjuk. Az életünk teljesen legális. A gallérunk fehér. Legalábbis a Delaney klánnál. Az apósékról már ez nem mondható el, de hát éppen ezért is van ránk szükségük. Látszik rajtam, hogy nem tűrök ellentmondást. Az egyik kezem a telefonon, hogy a vonal másik végén a titkárnőm megkérdezze, miben segíthet.
- Ash, nem akarlak elveszíteni. – Mondom szívszorító hangon. Ide nekem az Oszkárt! Szinte hallom, hogy a másik oldalon a szőkeség szíve hatalmasat dobban. Hát, nem vertem agyon az asszonyt. Talán nem is fogunk elválni? Pedig, sokan szeretnének gyűrűt kapni tőlem. Ki tudja, hogy az asszisztensek miről álmodoznak odaát?
- Legyen szíves, hívja fel a háziorvosomat, hogy menjen a lakásomhoz. És szabadítson fel egy sofőrt, aki hazaviszi a feleségem. Köszönöm – ezzel már vissza is teszem a helyére a kagylót. Még lesz pár percünk kettesben beszélgetni, amíg megérkezik azaz autó.
- Figyelj bébi – megtámaszkodom az asztalon a derekammal, és a kezeimmel is. Próbálok nyugodt maradni, ahogy elmondom a következő szavakat, habár nagyon nehéz. – Nekem nincs okom arra, hogy elváljak tőled. A családunk közötti jó barátság sokkal fontosabb, mint a büszkeségem. Még azt is benyelem, ha félre kefélsz. – Mondom nyugodtnak hangzó szavaimat, habár legszívesebben még az ujjaimat is csuklóig lerágnám. Igaz, hogy ez nem más, csak ámítás, folyékony hazugság, azért, hogy felejtse el ezt a hülyeséget. És igen, hazudhatnám azt, hogy megváltozom, hogy minden jó lesz, de már annyiszor eljátszottuk ezt. Annyiszor hitegettem mély szerelemről, annyiszor próbáltam neki beadni azt, hogy többet figyelek majd rá, hogy… Igen, képem az lenne hozzá, hogy az arcába hazudjak újra és újra, nem ez az akadály. Hanem, kit csapjak be? Mert ezt a szöveget már egyikünk se kajálja be. Azt viszont, hogy hagyom, hogy félrekeféljen, hogy a családunk közötti megállapodások fontosak, azt még sose hazudtoltam meg. Vagy legalábbis nem olyan egyértelműen, mint például azt, hogy többé nem megyek éjszakai szórakozó helyekre a haverokkal.
- Elrendezek itt benn egy-két elhalaszthatatlan ügyet, aztán én is utánad megyek, rendben? – Még mindig szelíd vagyok, ha nem ad okot arra, hogy újra felhúzzam magam. Megpróbálom elaltatni ezzel a kis kedvességgel a figyelmét. Hogy miért? Nem, nem azért, mert haza akarom küldeni, hogy agyon verhessem, hanem mert nem akarom, hogy tudja, hogy még mindig képes vagyok aggódni érte. Csak hát… ez már nem szerelem. Ez már birtokviszony. Mint maga a házasság.
- Aztán lesz, ami lesz. Higgadtan megbeszéljük, ha jobban leszel. – Ez persze esélytelen, de ha elég gyengének érzi most magát, akkor inkább rábólint, mint hogy tovább harcoljon. Tudom, hogy ez csak egy csata volt, és hogy csatát nyerni könnyű, de Ash egy háborút akar elindítani ellenem. És ismeritek a mondást: Szerelemben és háborúban mindent szabad.



made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Okt. 03, 2015 3:31 am Keletkezett az írás





Drága férjuramnak



Nem is értem hogyan sikerült idáig jutnunk, illetve de, pontosabban értem, és ahogy a mondás is tartja, mindenki azt egye és szagolja amit szakított. Én pedig ezt szakítottam őt, és annak ellenére, hogy mekkora seggfej, hogy sokszor úgy viselkedik velem, mint egy utolsó rohadék, mégis... mégis odáig vagyok érte, a testem sóvárog minden érintése után, azután ahogy bánik velem, még mindig ő az akit akarok, más férfi nem is érdekel. Hogy miért? Valószínűleg azért mert egy idióta vagyok, más épelméjű magyarázat nem is létezhet rá, csakis ez. Mégis akár mennyire is szeretem, el akarom, el akarok válni tőle, mielőtt még olyat tennék amit megbánnék, meg nem mellesleg amúgy is kezd elegem lenni az egész helyzetből. Nem vagyok meggyőződve, vagyis ebben a pillanatban igen, de akármikor apró szilánkokra törhet makacsságom, tudom, hogy könnyen megteheti, és még csak bántania sem kellene, penge élen táncolok. De ebben a pillanatban határozott és kemény vagyok, illetve annak akarok tűnni, de lehet pár percnél nem fog tovább tartani. Igen magamnak akartam, őt akartam, nem mintha túl sok bele szólásom lett volna a dologba. Apámnak szüksége volt olyan kapcsolatokra aminek segítségével tisztára moshatja majd a mocskos pénzét, a család mocskos pénzét, Delaney-ék ebben segítettek, sőt a mai napig. Remek szövetséges egymás számára a két család. Tudták, hogy egy házasság csak megpecsételi ezt a szövetséget, ami egy ilyen világban erőssé teheti a két családot, még erősebbé. Nekem csak annyi beleszólásom volt, hogy magam választhattam, és az az igazság, hogy amikor megismertem már az első pillanatban is tűzbe hozott, pont úgy mint most, az évek múltán is, mindegy, hogy hány év telt el, azt hiszem. Először vicces és mulatságos volt Michael oldalán, de unalmas, és én szeretem az izgalmakat, a veszélyt, a tűzzel játszani, ugye, különben nem kellett volna, Jacob biztosítja ezt nekem. Más egyéb dolgok mellett.
Tudtam, hogy olyan dolgot kell felhoznom ami vérig sértené, őt a büszkeségét, de a fagyi túl hamar nyalt vissza, igazából magam sem vagyok benne biztos, hogy mit akartam, vagy akarok. Egyik részem azt akarta, hogy elhiggye, hogy ne kérdőjelezze meg a szavamat, de amikor ez bekövetkezett nem esett jól, a tudat, hogy kinézne belőlem ilyet, kesernyés ízt érzek a számban, hogy képes azt gondolni rólam bárkinek szét teszem a lábam. Bezzeg, ha nem hitt volna nekem akkor meg azzal lenne problémám, nehéz a kedvemre tenni, ez tény, de neki általában sikerülni szokott, és amikor nem akkor meg heves vitáink szoktak kialakulni, nem mondom, hogy sokszor nem élveztem, vagy élvezném a dolgot, de ez nem az a pillanat, ez egy harc, csata, amiben a végén majd az fog győzni aki erősebb, aki keményebben végig tudja vinni az akaratát, mindketten makacsok vagyunk, de neki van valamije, valami olyanja amivel könnyen nyerésre állíthatja az álláspontomat, mármint nyerésre az ő javára. Még pedig az, hogy tudja hogyan kell hozzám érnie, mi az amitől az eszemet vesztem, és mikor van az a pillanat amikor bármit megtennék érte.
Látom rajta, hogy nem jön be neki, hogy válni akarok, nagyon nem jön be, nem tudom meddig fogja el hinni hazugságomat, mert mellesleg, ha akarná, vagy egy kicsit jobban oda teszi magát akkor pillanatokon belül darabokra zúzhatja füllentésem cukormázát, csak egy kicsit mélyebbre kellene ásnia, gyanítom még a kisujját sem kellene ehhez megmozdítania csupán a telefont , ennyibe kerülne egy telefonba. Tudom, hogy borotvaélen táncolok ezzel, de nem jutott eszembe más, mivel meggyőzhetném, mondjuk ezzel sem úgy haladok ahogy terveztem. Talán hálás lehetnék neki, hiszen mellette ugyan olyan, ha nem sokkal jobb életet élhetek, mint az esküvő előtt, sokszor hetente változtatok valamit a házon, ő még sem szól egy szót sem, pedig volt hogy mire haza ért a hálószobánkban már új ágy várta, volt hogy két naponta. Tudom magamról, hogy milyen szeszélyes vagyok, hogy olykor hisztis, és a hisztijeim nem ott kezdődnek, mint egy átlagos nőnél, nálam sokkal nagyobban mérik, ehhez vagyok hozzá szokva, nem tudom lehetséges-e hogy valaha máshogy éljek, nem bírom elképzelni.
-Nem tudom, fogalmam sincs, hogyan működnek más házasságok,- vágom oda neki mérgesen, majd lehunyom a szemeimet, hogy megnyugodjak, ha felkapom a vizet az nem fog segíteni, most higgadtnak kell maradnom, maradnunk mindketten,- de egy valamit tudok. Nem akarok olyan lenni mint az anyám, én nem vagyok ő, inkább...- mondom neki egy kicsit halkabban, nyugodtabb tónussal hangomban, de nem fejezem be a mondatot, mert hazugság lenne, túl átlátszó, mindketten tisztában vagyunk vele, hogy soha nem éltem máshogy csak luxusban, nem tudom mi az a nélkülözés, és.... hát őszintén szólva nem is akarom tudni.
Össze fonom mellkasom előtt a kezeimet mikor meghallom jeges hangját, cöhh, mintha ezzel újat mondana, tisztába vagyok magam is ezzel. Ezzel az eggyel legalábbis, nem mintha pontosan tisztában lennék a "nagyon keményen dolgozok” fogalommal, a mi családunkban a nőknek nincs joga megkérdőjelezni, vagy csak kíváncsiskodni azzal kapcsolatban, hogy mivel is keresi az uruk a pénzt a házhoz. Azzal tisztába vagyok, hogy szállítási cége van, hogy a családja azzal foglalkozik, hivatalosan, és nem hivatalosan... passz.
-Tisztában vagyok vele.- sziszegem neki feldúltan, mert tényleg tudom, nem kell ezt még az orrom alá is dörgölnie, ilyenkor mindig kislánynak érzem magam még huszonhat évesen is, amikor ilyen fennkölt és beképzelt hangon szól hozzám.
Még mindig le van fagyva, szerintem nem tudja eldönteni, hogy igazat mondhatok-e vagy sem, vagy csak sérti az önérzetét, hogy megcsaltam, megsértettem férfiúi büszkeségét. Egy pillanatig örömet érzek miatta, amiatt, hogy fáj neki, vagy csak a büszkeségének. De utána egyből nyomán üres keserűséget érzek, egy percig eljátszom a gondolattal, hogy bevallom az igazat, hogy nem létezik semmilyen másik férfi, hogy soha rá se néztem másra, nem mintha lett volna lehetőségem, biztos vagyok benne, hogy plusz még figyeltet legalább egy emberével, kinézném belőle, amennyire allergiás a tulajdonaira, mindegy, hogy a házáról, egy nyaralóról a tengerparton, egy svájci víkend házról, vagy pedig rólam, a feleségéről, mert engem is annak tart, magáénak, és azt hiszem tetszik is ez, hogy ez a birtoklási vágy, ami az ágyban is épp úgy munkál benne, mint az élet bármely területén. Akár főnyeremény is lehetne a számomra, csak hogy nem az.
-Hogy történhetett?- fejezem be félbe hagyott kérdését ahogy szemeibe pillantok, majd rögtön válaszolok is,- tudod, Drágám, ha valaki nem kap meg valamit otthon máshol keresi,- bököm ki végül oldalra döntött fejjel. Még ha igaz volna, pff. Ez is ugyan olyan hazugság, mint az előző, ha valamire nem panaszkodhatok soha, hát az nem más mint az ágyban végzett munkája, életem során előtte volt egy pár férfi az életemben, történetesen az egyik kezemen megtudom számolni azokat, akik tényleg fontos szerepet töltöttek be, de ő volt az egyetlen aki valóban tisztában volt azzal mire is van szükségem és hogyan. Ezért is utálom, a francba.
Szavai cirógatják szívem felszínét egy darabig, még mindig az övének tart, bár nem tudom, hogy most csak azért mondja, hogy ne jusson eszembe elválni, vagy valóban így is gondolja, bár tudom, szerelemről esetében nem beszélhetünk, valószínűleg még önmagát sem szereti, szerintem nem is tudja mit jelent ez a szó, ez az érzés, de ragaszkodik hozzám, és nem fekszik neki, hogy lehet elárultam, azzal hogy megcsaltam. Vajon meddig játszhatom ezt a játékot? Mikor bukom majd le?
-Bizonyítsd be, bizonyítsd be, hogy még mindig a tied vagyok,- szólalok meg kissé pimasz hangon, bár a lelkem mélyén tudom, hogy nem kell semmit sem tennie, tudom, hogy így van, érzem. Magamban, mindig amikor hozzám ér, amikor megcsókol, amikor simogat, a testem minden ilyen pillanatban elárul, a térdeim remegnek, alhasam tájékán bizsergés keletkezik, a szívem a torkomban dobog, mint kalitkába zárt madár szárnyai.
Egy pillanatra elkerekednek a szemeim, ezt most komolyan mondja? Vissza vághatnék azzal, hogy míg az apja nem kényszerítette a cégbe addig neki sem volt. Ez ez tényleg bunkósság volna, és nem nem ezért nem teszem, hanem mert tényleg dolgozik, és miatta élünk ott és amiben akarunk, még a seggem is ki van nyalva ha éppen úgy akarom, még a frissen mázolt körömlakkot is megfújják helyettem a házban dolgozó szobalányok. Valóban addig halványlila gőzöm sem volt milyen keményen gürizni, míg be nem fejeztem az egyetemet, le nem diplomáztam, és most a kórházban kell gyakorlatot szereznem, kemény hat éven keresztül. Nem, nem azért mert baromira rá lennék szorulva, sokkal inkább azért mert egy nap gyermekorvos akarok lenni, amit a saját erőmből értem el, és amire büszke lehet, aminek nincs köze apám kezéhez, vagy pénzéhez, vagy a férjeméhez.
-Most fenyegetsz engem?- szúrom oda neki össze húzott szemekkel, nem hiszem el hogy komolyan megfenyegetett, csak ennyit bírok kinyögni, még lefagyva állok ujjai között és bámulom őt hitetlenkedve, tényleg megfenyegetett? Biztos vagyok benne, ha ezt tönkretenném, ha a családjaink barátságát tönkretenném, akkor apám soha nem bocsájtana meg. De valójában felkészültem erre, Hogy egyedül legyek? Teljesen és tök egyedül, Hatalmas lélekjelenlétre van szükségem ahhoz, hogy megőrizzem ezt a kemény álcát, a látszatot, hogy már nem érzek semmit iránta, hogy már el akarom hagyna. Minden idegszálam sajog és gyűlöl amiért ezt teszem, a francba is akarom őt, még mindig, szükségem van rá, hogy magam mellett tudhassam, hogy hozzá bújhassak, érezhessem parfümjének kellemes esszenciáját, mi mindig elbódít.
Össze zavarodom, mi az arcomra is kiül biztosan, egyre inkább gyengülök, az elhatározásom a válással kapcsolatban. Annyira aranyos tud ilyenkor lenni, képtelenség neki ellenállni. Miért?
-Nem fogok semmilyen emberhez menni, és beszélgetni neki magamról, meg rólad, amúgy sem hinném, hogy az tudna bármiben segíteni,- kötöm az ebet a karóhoz, mert tényleg így gondolom, nem tudom elképzelni hogy valami idegen agyturkásznak beszéljek magamról, mégis mi értelme lenne? Miben segítene előrébb jutni? Na ugye, hogy semmiben sem? Ez csak pénzcsalás az orvosok részéről, hogy minél több embert tudjanak lehúzni, erről van szó. A másik meg semmi szükségem arra, hogy pletykáljanak rólam, rólunk, az apámnál szerintem ez is éppúgy kiverné a biztosítékot mint a válás, vagy még jobban... nem jobban nem, ebből a helyzetből nincs kiút, lassan kezdem úgy érezni.
-Igen hónapok óta... és...- kezdeném magam bele lovalni ismételten, de ekkor megszédülök, elkezd velem forogni a világ, életemben először elvesztem az egyensúlyom és Jacobnak dőlök, bele kell kapaszkodnom, különben biztos elesnék, vagy elájulnék. Ez csak a véletlen műve lehet, nem is szoktam beteg lenni, most meg két nap alatt kihányom azt amit magamba tömök, mintha ez nem lenne elég... még szédülök is, lehet a vérnyomásommal lehet baj? Ez csak a szédülésre lenne magyarázat az első tünetre egyáltalán nem.
Már tizenhét éves korom óta tizenöt centis sarkakon szaladgáltam, anélkül ki sem lépnék az utcára, csak ha futni akarnék, hozzám nőtt, nélküle nem érzem magam egésznek, mintha hiányozna az egyik karom, de most, ha nem kapaszkodnék a férjembe, biztos hanyatt vágom magam.
-Ne kérlek, nem...- szólalok meg gyenge hangon, próbálkozom ellenkezni, de arcára pillantva inkább elhallgatok, olyan eltökéltnek tűnik és amúgy is ha lát egy orvos abból semmi bajom nem származhat, legalábbis ennél nagyobb biztos nem, lehet elkaptam valami náthát, felír egy gyógyszert és kész, vége is van.
-Én... Jacob, - kezdek bele lassan, de még mindig képtelen vagyok egész mondatokat befejezni, percek kérdése és el fogok ájulni, érzem, hogy nincs velem rendbe valami, csak éppen azt nem tudom, hogy mi, gondolkodni sem bírok, miért gyengültem le ennyire? Kibontakozom az kezei közül, megpróbálok egyedül állva maradni, miközben eltűrök egy izzadt hajtincset a homlokomból, próbálok rá koncentrálni, a férjem hangjára, felkapom a fejem mikor meghallom szavait. Ugye nem, képes lenne, elviselni ezt??
-Elviselnéd? Komolyan elviselnéd, hogy mással szexelek? Ezt nem mondhatod komolyan,- nyögöm halkan ahogy a székbe kapaszkodom, most kellene bevallanom az igazat, de nincs erőm, teljesen kimegy a fejemből, csak arra tudok gondolni, hogy nehogy valami baj történjen, tartanom kell magam, egy darabig legalább.
Hol rontottam el? Most nem tudom, hogy lebuktam-e már előtte, hogy vajon rájött, hogy bizony hazudtam neki és csak azért találtam ki ezt, azért akarok válni, hogy elmeneküljek előle, az érzéseim elől, az elől amit képes kihozni belőlem, ami nem emberi.
-Én sem akarlak elveszíteni,- nyögöm végül halkan mikor már nem tudom mit beszélek, Sokat hazudott nekem, annyi mindenről, leginkább arról, hogy megváltozik, de sosem fog felnőni, bezzeg, a bátyja, na az már akkor sokkal inkább képes volt felelősségteljesen viselkedni mikor még együtt jártunk, mikor még azt hittem, hogy nekem Michael kell, csak hogy nagyon hamar döbbentem rá arra, hogy nekem ő kevés, aki nekem kell, az egy igazi férfi, egy olyan férfi, mint a férjem. Még sem vagyok vele megelégedve, mégis többet akarok tőle, belőle, nem csak egy részét, mohó és kapzsi vagyok, pláne ha róla van szó.
-Rendben,- lehelem csöndesen, majd beugrik, hogy apámmal kell ebédelnem,- de... az apám, vele kell találkoznom...- mondom neki ahogy rápillantok, utolsó mondatára csak bólintok, ennyi erőm maradt mielőtt elsötétülne előttem a világ és engednék annak a sötétségnek, mi annyira hívogatott az imént.

notes: i love you  music: Onerepublic- Love Runs Out  szószám: xxx



made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 4:55 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Jacob & Ashley
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Képek ~ Ashley Benson

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: