Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington, Nathan Graham

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Mr & Mrs. Lyle - special night.
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Pént. Szept. 25, 2015 10:55 am Keletkezett az írás






Mr & Mrs Lyle


Azt hiszem úgy vártam ezt a napot, mint egy kisgyerek a kirándulást Disney-Landbe. Mielőtt bárki bármit is félreért, leszögezem, imádom a gyerekeimet, mindennél jobban, nem érzem őket nyűgnek se, csak… esetleg néha, de azt hiszem ez természetes, ha néha előmászik ilyen gondolat a fejemből.
De ma olyan jó érzés volt úgy hazaérni, hogy rajtam kívül senki nem volt a házban és nem azért, mert a gyerekeim kórházban voltak…
Az első dolgom az volt, hogy levetettem magam a kanapéra és csak feküdtem vagy fél órán keresztül anélkül, hogy bárki is megzavart volna. Isteni érzés tud lenni és fel se fogod, hogy mennyire tud akár ez is hiányozni az életedből, ha amúgy mindennap megkapod.
Aztán persze felpattantam és nekikezdtem a napomnak… egy teljesen más napnak, mint a megszokottak.
Nem törődve a szomszédokkal maximumra kapcsoltam az egész házban a zenét és úgy kezdtem el egy kicsit parkolni, miközben hangosan énekeltem és táncoltam, amit ugye egy majdnem egy éves gyerek mellett nem igazán lehet, mert amikor nem alszik éppen, akkor bizony mellette vagyok.
Mint a filmekben, fehérneműben és arcmaszkkal, felkontyozott, törölközős hajjal rohangáltam a teljesen üres, óriási házban fél napon keresztül. Úgy éreztem magam, mint a ketrecben tartott állat, aki kiszabadul a fogságból és teljesen elszabadulva azt csinál, amit akar.
A nap vége felé kezdtem csak neki, hogy főzzek is, már csak egyetlen dolog hiányozna az egészből, hogy tökéletes legyen minden… egy üveg bor. De azt hiszem erről le tudok mondani. A megszokott almalét öntöm bele a borospoharamba, hogy legalább az érzés meglegyen, miközben szintén táncolva sürgök az óriási konyhában.
Egészen úgy érzem, hogy ez a ház most az én színpadom… nem is tudom, hogy mióta nem éreztem magam ilyen felszabadultnak. Mondhat akárki-akármit… történhet bármi, én ma akkor is jól fogom érezni magam… és elintézem, hogy ne csak én legyek így.
Még köntösbe burkolózva terítek meg a vacsorához az asztalon, sőt, olyan merész leszek, hogy még gyertyákat is kihelyezek.
A legjobban azt imádom, hogy Sebastiannak halvány lila fogalma sincs arról, hogy mit terveztem mára és hogy csak ő és én leszünk…
Miután a vacsorával végeztem nekem is elő kell készülnöm… úgy nyitom ki a gardróbom hátsó részét, mintha Charlie nyitna be a csokigyárába… az eltitkolt kincsek közé.
Gondosan válogatok a szebbnél-szebb darabok között, amiket alig van már alkalmam viselni. Ha magától nem adódik, tudok én találni…
Lehet több időt vesződök a készülődéssel, mint a főzéssel összességében… de azt hiszem megéri. Ahogy belenézek a tükörbe, nehezen bírom ki, hogy ne sírjam el magam. Ezer éve nem néztem ki így… ezer éve nem fogadott ez a látvány, ha tükörbe néztem… mert ezer éve nem volt szükségem rá, hogy ilyen látvány fogadjon.
Széles mosoly terül el arcomon, ahogy megpillantom az autónak a fényét… azt hiszem, alaposan meglepem Sebet már csak azzal is, hogy lerohanok a lépcsőn és amint belép az ajtón a nyakába ugrok, olyan hévvel, hogy nehéz lesz megtartania is, ami nagy szó, tekintve, hogy pehelysúlyban versenyzek még három gyerek után is… és anélkül, hogy bármit is mondhatna megcsókolom.

१ Zene १ Kinézet १ …
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Szept. 25, 2015 2:55 pm Keletkezett az írás






Mr & Mrs Lyle

Kétszer kell visszamennem a kocsihoz, mire egyszer sikerül bejutnom a házba. Először azt az aktakupacot csapom a hónom alá, amivel eljöttem a kórházból. Kénytelen vagyok hazahozni a munkát, különben… Haza kell hoznom a munkát, ha itthon akarok végre aludni. Már pedig három nap után, végre a saját ágyamat akarom érezni a hátam alatt, nem pedig kényelmetlen irodai kanapémat. Már a lépcsőnél vagyok, mikor eszembe jut, hogy a kulcsot és kabátomat elfelejtettem. Visszafordulok, közben próbálom egyben tartani a munkámat, és az életemet is, ami lassan kifolyik az ujjaim közül. De jobb is erre nem gondolni. Kulcs és kabát. Ezért mentem vissza. Egy gombnyomásra bezár a centrálzár, és már baktatok is fel a lépcsőn. Ballonkabátomat a karomra dobom, nyúlok a kilincsért. Az ajtónk mindig nyitva, mint most is, hiszen általában rajtam kívül mindenki itthon van. A küszöbre pillantok, próbálom elkerülni a bukást. Sejtelmem sincs arról, hogy mi fog fogadni a másik oldalon. Általában van akkora rend, hogy attól ne kelljen tartanom, hogy a bejárati ajtónál orra bukom valamiben. A küszöbön kívül. Általában nem vagyok ügyetlen, de mikor már napok óta nem aludtam pár óránál többet, olyankor jobban odafigyelek. Fontos a biztonság, nem győzöm hajtogatni. A gyerekeknek. A rohangáló gyakornokoknak. A megesett tini lányoknak. Az aggódó anyukáknak. Legyünk elővigyázatosak, és akkor nem üthetjük meg a bokánkat. Mint az a bokaficamos rezidens, aki két hete kezdett a kórházban. A nagy sietségben lelépett a lépcsőn. Ej. Pedig nem is arra akart menni.

- Megjöttem – kezdenék bele, de valahol a szájnyitásnál elakadok, a hangom a tüdőmbe száll, a levegővételem másodpercekig késik. Pusztán a reflexeim azok, amik reakcióra késztetik fáradt testemet. Nem vagyok egy esetlen ember. Afrika előtt talán az voltam. Talán. De Afrikában a fehér ember is megtanulja megvédeni magát. Amilyen körülmények ott voltak. Régen voltam már fiatal és talán az erőm se a régi, de ha az embernek hirtelen kell cselekednie, megfeledkezik a koráról. Az ész megáll, az izmokat újult erővel tölti fel a vér. Az egyik lábam hátra csúszik. Megtámaszkodom, hogy a becsapódástól ne veszítsem el az egyensúlyomat. Egyik kezemmel megragadom az ajtókeretet, biztosan tartom magam.

Fehér, kék tintával teleírt papírlapok repülnek az előkertben. Hallom a szél suhogását, ahogy felkap pár szökevényt, hogy a medencében rendezze el egy dolgozat sorsát. Azért szabadultak el, hogy megtarthassam a formás combokat. Nehogy leessen.

Visszacsókolok. Nincs ezen, mit átgondolni. Ami megtörtént, az már a múlt. Nincs ezen, mit aggódni. Csak papírlapok a szélben, semmi más. Pár diáknak jó napja lesz, mert olvasás nélkül kapja meg a jó jegyet. Talán olyan is, aki meg se érdemelné. Úgyis minden egyetemista azt hiszi, hogy arcra osztályozunk. Ez nem mindig igaz. Nálam nem. Például ezt a csókot is ötösre osztályoznám. Az íze felszabadító. Leveszi a vállamról a munka terhét, a gondolataimat visszarepíti az időben egy olyan pillanatba, mikor még csak ketten voltunk. Csak ketten és…

- A... a gyerekek? – Térek magamhoz, és hajtom hátra a fejem, hogy tekintetemmel feligyam az apró mosolygó ráncokat a feleségem arcáról. Mennyi ideje is, hogy nem láttam ilyen közelről? És ilyen kipihentnek. Már sejtek valamit, bár ez még semmi ahhoz képest, ami benn vár. Általában a gyerekek szoktak a nyakamba ugrani érkezésemet követően, hogy aztán elmagyarázzam nekik, miért nem csinálunk ilyeneket a lakásban. Nem attól tartok, hogy összetörnek egy vázát vagy betörnek egy ablakot. A testi épségükért aggódok. Persze ilyen feleség mellett, még én csodálkozom?

- Gyönyörű vagy. – Pillantok végig a csinos kis ruhán, mikor már visszaengedtem a földre, hogy saját talpunkon álljunk. Igen, megéreztem a szoknyarész alatt megbúvó harisnyatartót is. És melyik férfiembernek ne jelennének meg mocskos dolgok a gondolatai között, ha ilyesmit tapint érzékeny ujjaival? Félszeg, féloldalas mosoly jelenik meg a számon. Nem a félig megevett ebédemre gondolok, sőt még a vacsora illata sem jutott el a tudatomig. Már nem is igazán emlékszem, hogy mit szokásunk ilyenkor tenni. Készült. Haza várt. És éppen most nem hozok személyesen virágot a feleségemnek? Kissé szégyenlem magam, ám ez mit sem ront a pillanaton, ahogy ott állunk az ajtóban. Újra megragadom a derekát, hogy visszahúzzam magamhoz egy csókra. Most már a kabátomat is hagyom leesni a földre. A sarkammal berúgom az ajtót. Eldöntöttem. Erre a dolgozatra mindenki ötöst kap. Kit érdekel, hogy mi van azokon a papírlapokon?

१ Zene १ ... १ 622+
©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 27, 2015 12:16 am Keletkezett az írás






Mr & Mrs Lyle

Kilesek az ablakon, hogy megfelelő pillanatban tudjam lerohanni Sebastiant, az úgy mégis snassz, hogy állok az ajtó előtt és várom, elég hatásosnak kell lennie, hogy kifejezze mennyire vártam már, hogy hazaérjen. Nem is értem magam se, hogy miért viselkedek így… de már nem is emlékszem, hogy mikor éreztem így legutoljára… hogy az alapnál is jobban vártam, hogy végre láthassam, hogy megölelhessem, hogy a karjaiba ugorhassak és csak az enyém legyen pár órára.
Szegényt szóhoz jutni se tudom, amikor a nyakába ugrik és csoda, hogy nem is terülünk el a küszöbön, a teraszon, vagy akárhol, ahova a lendület visz, de még szerencse, hogy azért tud kapcsolni annyira, hogy megtartsa magát, ha már én ilyesmivel nem törődök.
Hallom a papírok repülésének hangját, ahogy a szél is beléjük kap, de nem tud érdekelni. Nem szerettem sose, hogy tanít… így is van elég dolga, és még ezt is magára vállalja… én pedig utálom, hogy többet van máshol, mint itthon. Lehet, hogy a mai napot imádni fogom, de utána csak jobban fogom érezni, hogy mi az, ami hiányzik az életemből… már annyira megszoktam, hogy el is felejtem néha, hogy milyen volt, amikor csak mi és semmi más gond. Ami tudom, hogy szörnyű és ilyenre gondolni is az, de nem tehetek róla, ha néha megfordul ilyesmi a fejemben. Persze semmi pénzért nem változtatnék rajta…
- A lányok pizsipartin, Jeremy pedig anyuéknál. Csak mi vagyunk… - Adok még egy apró puszit arcára, miközben le se tudom vakarni a mosolyt arcomról. Legszívesebben el se engedném és nem hagynám, hogy akár egy pillanatra is eltávolodjak tőle, de természetesen hagyom, hogy letegyen és egy fél lépést hátrább is lépek, hogy ha már megnéz, rendesen meg tudjon, elvégre ez mind neki szól. A ruha, a haj, ami a ruha alatt van… főleg, ami a ruha alatt van.
Kezeim automatikusan simulnak nyakára, hogy ismét közelebb húz magához, hozzásimulok és egészen addig el se távolodok tőle, még nem érzem, hogy levegőhöz kell jussak. Bár jelenleg úgy érzem az se érdekelne, ha nem tenném. Mintha tinédzser lennék és most érezném a szerelmet először… infantilis lettem teljesen.
Mielőtt még elveszek ebben a pillanatban, megragadom a kezét, hogy az étkezőbe vezessem. A kabát, meg minden más jó helyen van most ott… ezzel nem törődünk.
Megvárom, még leül a székre, majd a háta mögül töltök neki egy pohár bort, aztán hátulról átkarolom, adok neki egy apró puszit és elmegyek a konyhába, hogy kihozzam a vacsorát.
Persze, szokásomhoz híven csak akkor foglalok helyet, ha mindkét tányér már tele, viszont most a szokottnál közelebb húzom a széket.
- A kedvenced… - Bár ezt már nyilván az illatából is kitalálhatta, sőt, láthatja is…
Addig nem is nyúlok a sajátomhoz, amíg meg nem kóstolja, s nem látom arcán azt, amilyen reakciója egyértelműen lesz, hiszen isteni az étel… van már benne gyakorlatom.
- Milyen volt a napod, drágám?
१ Zene १ Kinézet १ …
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 27, 2015 5:49 pm Keletkezett az írás




Lyle
&
Lyle


- Pizsipartin? Nem fiatalok még ilyesmihez? – Fogalmam sincs, hogy a gyerekeknek mely életszakaszára mi a jellemző, már az élet-funkciókon kívül. Bár nem a gyermekosztályon dolgozom, így az évek során nem volt, mi frissen tartotta volna a gyermekgyógyászati szaktudásomat. Nem, mintha a gyerekneveléshez ennek bármi köze lenne. Természetesen az első lányok születése előtt próbáltam értekezni egy-két szakemberrel és gyakorló orvos-apával a kórházból, hogy amennyire lehet, felkészüljek az eshetőségekre, de… Melyik szülő gondolná azt, hogy a születendő gyermekei betegek lesznek? Ezt a kérdés már csak akkor jut eszembe, mikor elindultunk az étkező irányába, kissé még elveszve a látványban. A szexuális élet a szülők életében ritka, mint a fehér holló, és általában kimerül annyiban, hogy „ma túl fáradt vagyok hozzá, drágám”. Valahol megnyugtató, hogy az esetek többségében hasonlóan fáradtak vagyunk nap végére, valahol viszont ijesztő, hogy a serdülőkorban a szinte végletekig hajszolt szex, mely mintha még a levegőnél is fontosabb lett volna, már nem is annyira létszükséglet. Ellentétben az alvással, ami után úgy vágyik az ember, akár ha levegő volna. És ebből még hátra van legalább tizenhét év, már ami a fiunkat illeti, mert a lányok esetében olyan harminc-negyvenre saccolom. Nem. Nem a betegségük miatt, hanem mert ők az én kicsi lányaim, csak nem hagyhatom őket magukra, éppen tizennyolc évesen? Leveszem tekintetemet az előttem fodrozódó ruhácska szoknyarészéről, majd mélyet szippantok a levegőből, hogy megteljen a tüdőm élettel. Az agyam gyors elemzésbe kezd a szagérzetek felett, és hamar rövid listát írok a lehetséges ételekről. A szimatom pedig nem csal.
Miközben leülök az asztalunkhoz, még egy utolsó pillantást vetek a kabátom felé. A csak saját magamra, felszereléseimre korlátozódó rendmániám kezd ébredezni, arra ösztönözve, hogy esetleg felkeljek, ám mielőtt ez megtörténne, Alicia a segítségemre siet, hogy újra feledésbe merüljenek az ilyesfajta gondolataim. Egy pohár bor. Az ujjaim az ujjaira simulnak, amint leteszi elém, felpillantok, hogy egy mosollyal jutalmazzam az én csodálatos feleségemet.
- Köszönöm – inkább csak suttogom, mintha attól tartanék, hogy a gyerekek felébrednek. Hiába, a megszokás. Már nem is emlékszem arra, hogy hogyan kell lazítani. Felső testemmel utána fordulok, hogy lássam, mit szed a tányérjainkra. Csak most döbbenek rá, hogy már napok óta nem adtam magamnak időt arra, hogy valami normális étel kerüljön a tányéromra, sőt hogy egyáltalán találkozzak ilyen eszközzel. A papírszalvéta bőven elegendő volt ahhoz, hogy felfogja a morzsákat, melyek a büféből szerzett szendvicseimből származtak.
- Igazán… nem kellett volna – bepárásodik a szemüvegem. A levesből felcsapó gőztől. Arra se volt időm az utóbbi fél évben, hogy készíttessek egy újat az optikusomnál. Annyi itt a karc. Leteszem az asztalra, majd megdörzsölöm az orrnyergemet. Megtehetném, hogy kontaktlencsét hordok, de nem akarom arra pazarolni reggel az időm. A feleségem majdnem olyan jól főzi a cawlt, mint az édesanyám, bár lehet, hogy csak a megfelelő alapanyagok hiányában érzem a különbséget. A walesi bárányhoz semmihez se fogható, viszont itt elég nehéz beszerezni. Ezt a hazai, gulyás jellegű ételt azért nem egyszerű elkészíteni, mert a hazai só teszi igazán különlegessé.
- Csodálatos vagy. – Megfogom a kezét, amint leült, hogy a számhoz emelve adjak rá egy csókot, mielőtt még magamhoz venném a kanalat, hogy elkezdjek enni. Elégedetten morgok, amint megérzem az ízét. Igazi, hazai, még a megfelelő sót is eltalálta. Enyhén füstös íz. Szinte érzem a szigetországi hideg víz arcomba csapódó cseppjeit, ahogy a hullámok felkúsznak a sziklákon. Talán karácsonykor meglátogathatnánk Wallest. A gyerekek biztos örülnének egy hét kirándulásnak. Ha szerencsém van, kivehetek én is pár nap szabit… Utánuk mehetnék. Oldalt döntöm a fejem, és ahogy végig pillantok másik felemen, újra elterelődnek a gondolataim. Felidéződik a fogadtatás az ajtóban.
- Hmm. – A hangja visszaránt kósza, bágyadt álmodozásomból. Fáj a hátam, napok óta nem aludtam egy jót, de még ennek ellenére is... – Csak a szokásos – lerázom a vállamról a munka terhét. Semmi izgalmas nincs a munkahelyemen, amióta feladtam a kutató orvosi pozíciómat. Természetesen szeretem a munkámat, gyakran kedvelem a betegeimet, szeretek gyógyítani, de ez mégsem olyan, mint amikor egy olyan vírussal dolgozol élesben, ami rád is veszélyes lehet. Elég egy rossz mozdulat, és elkaphatod. Át kellett értékelnem az életemet, mikor Alicia megjelent, és ott kellett hagynom a munkámat, kicsit megváltozni. Ez akkor történet, mielőtt az első lányunk született volna, habár már az esküvő előtt rágódtam azon, hogy ki tehetem-e ekkora kockázatnak azt, akit szeretek? Ha csak egy csepp vér is rám fröccsent… azonnal mentem vizsgálatra. És mégis megszólalok. - A fiatalok egyre kevésbé hajlanak a tudás felé – a levest kavargatom, miközben beszélek. – Azt hiszik, hogy mindent tudnak az AIDS-ről és a fogamzásgátlásról – sóhajtok. Vajon, hogy fogom ezt bírni, mikor majd a gyermekeim lesznek ebben a szexuálisan túlfűtött korban? Lazítanom kellene, nem erről beszélni, de… olyan kevés lehetőségem van bárkivel is megosztani a gondolataimat, hiszen általában bezárkózok az irodámba, hogy minél kevesebbet kelljen látnom a kórházból. És még valamiért.
- A rezidensek és a gyakornokok az idegeimen táncolnak. Azt hiszik, hogy a bőrgyógyászat… - keresem a szót – haszontalan. Pedig gyakran előbb azonosítjuk a betegségeket, mint a szakorvosok – egy újabb sóhajtás, majd megrázom a fejem. Ráadásul a dolgozatok! Nem akarok erre gondolni.
- És neked? Milyen napod volt? – Kérdezek vissza, miközben leteszem az evőeszközöket, és elmosolyodom. Sajnos azonban még a válasz előtt megszólal a telefonom. - Egy pillanat. - Kiveszem az apró kagyló alakú, elavult készüléket a zsebemből. Több telefonom és több telefonszámom is van, de általában csak egy készüléket használok. Az átirányítás csodái. Megnézem a hívó felet, elhúzom a számat.
- Ezt muszáj felvennem. - Egy elnézést kérő pillantást vetek a feleségem felé, majd felkelek az asztaltól, hogy kicsit távolabb sétáljak.
- Lyle - szólok bele, és már előre aggódom. Az osztályom nem a sürgős esetekről híres. Ekcémát kezelünk, övsömört, további orvosokhoz küldjük el a pácienseket a teljes kivizsgálás érdekében. Ezért sem értem, hogy miért keresnek ilyenkor. Igazából azért választottam éppen a bőrgyógyászatot, mert azt hittem, így sokkal több időt tölthetek a családommal. Visszapillantok a feleségemre. Aztán ez valahogy mégsem úgy alakult. Szeretném azt hinni, hogy az események áldozata vagyok, de nem.
- Ha elkezdik az antibiotikumos kezelést, legyengül az immunrendszere - bólogatok, miközben megdörzsölöm az orrnyergemet. - Nem éri meg kockázatot vállalni, de ennél többet nem mondhatok az előzmények ismerete nélkül. Küldjék át a kórtörténetet. Reggelig átnézem. És konzultáljanak a sebésszel is - elsétálok a nappalig, mert a szokások rabja vagyok, és leteszem a telefont a kis asztalra, aztán a lejátszóhoz sétálok, hogy kiderítsem, milyen zenét készített be Alicia. Mert őt ismerve, legalább annyi időt töltött a megfelelő összeállítás kiválasztásával, mint öltözködéssel vagy főzéssel. Habár fogalmam sincs, hogy mennyi idő alatt készül egy ilyen pazar vacsorát előkészíteni. Megnyomom a play gombot. Magic!
- Reggelig ráér. - Kiabálok át a másik szobába, hiszen ezt már a neki mondom, hogy megnyugtassam, nem fogom tönkre tenni az éjszakánkat. Nem arról van szó, hogy ne lennének fontosak a betegek, csak nem minden pillanatban. A házi hifirendszer kezeléséhez külön applikációnk van, mellyel eldönthetem, hogy hol szeretném hallani a zenét. A modern technika vívmányain még mindig csak ámulok. Kijelölöm az ebédlőt, a nappalit, és némi habozás után a hálószobát is, majd elindulok visszafelé.




made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Szept. 28, 2015 12:47 pm Keletkezett az írás






Mr & Mrs Lyle

- Dehogy fiatalok… Jeremy még az lenne… ne képzelj bele túl sokat. Rohangálnak együtt kicsit, esznek egy csomó édességet, aztán hálózsákba bújva összetömörülnek egy szobába.
Egyszerű igazából, már én is rendeztem, csak ő nem volt itthon éppen. Bár tény, hogy elküldeni egyszerűbb őket máshova, mintsem elviselni a gyereksereg kiabálását, főleg, ha lányokról van szó, ugyebár. Mindig van hajtépés meg hiszti valamin, amit neked kell megoldanod, különben kitör a világháború.
Máskor szinte automatikus mozdulatokkal teszem meg a tálalást és hasonlókat, most azonban olyan semmiségnek tűnik, egyáltalán nem vagyok kimerült, pedig nem is igazán pihentem a szó szoros értelemben. Mégis úgy érzem sokkal kisimultabb vagyok és okkal könnyebbnek és frissebbnek érzem magam, mint azelőtt. Talán, mert nem keltem fel 3 óránként egy síró babára, vagy, mert nem arra keltem, hogy egy pihesúlyú bomba ugrik az ágyamba és rángatja rólam a takarót, hogy ideje felkelnem, mert ők bizony más éhesek. Istenem, alig várom azt, amikor már maguktól is megcsinálják ezeket… Most is megcsinálnák szívesen, viszont az után nem akarom betenni a lábam a konyhába.
- Egészségedre. – A levakarhatatlan mosoly ott ül az arcomon, miközben figyelem, ahogy belekóstol az ételbe. Én annyira nem vagyok oda érte, de a kedvéért megtanultam. Egészen más az evési kultúránk itt, mint náluk, éppen ezért máshoz is vagyok szokva, ezért is mértem magamnak kevesebbet. Azt nem akartam, hogy mást főzzek esetleg magamnak, mint neki. Túlélem, van, ami kárpótol a mai estében bőven. Kezdve az apró kézcsókkal, amit kaptam tőle, vagy az aprócska jelzők, amikkel illet ma. Tudom, hogy alapvetően ezt gondolja, csak már egyre ritkábban hallom tőle és jó érzés tudni, hogy tényleg még mindig ezt gondolja, nem csak az én képzeletemben van ez ott.
Odaadóan figyelem minden egyes szavát és tudom, hogy jól esik neki, hogy elmondhatja, bár nálam mindennapos, hogy megkérdezem tőle. Már, ha haza is jön… persze minden este várom, s általában csak a kimerültségtől alszom el, mert ennyi év után már szinte kényelmetlen egyedül aludni az ágyban, még akkor is, ha csak fekszik mellettem. Hiányzik a szuszogása a fülemből, vagy az illata, meg alapvetően a tudat, hogy ott van. Sokkal nyugodtabban alszom, amikor az ágy másik végén ott van ő is… de ezt se fogom felhánytorgatni. Nem akarom, hogy emiatt rosszul érezze magát, nyilván nem szabad akaratából alszik inkább a kényelmetlen kanapéján, mintsem mellettem. Legalábbis, nagyon remélem, hogy nem választja inkább azt, ha választási lehetősége van.
- A mai fiatalok borzasztóan pökhendiek, korábban érnek szexuálisan, éppen ezért még éretlen fejjel gondolkoznak azon, amin nekünk később kellett. Tizennégy évesen még eszembe se jutott a szexre gondolni, nem, hogy a nemi betegségekre. Ők pedig már arra vágynak, hogy elveszítsék a szüzességüket… A szülők pedig nincsenek erre felkészülve és leginkább az internetről értesülnek. – Szerencsére én már bőven fel leszek rá készülve és időben el fogom magyarázni a lányaimnak, hogy nem az a cél, hogy minél előbb túlessenek ezen… és Seb hiába akarja a fejét a homokba dugni ezzel kapcsolatban és arra gondolni, hogy majd az esküvőjük után történik bármi, én azért meg fogom tenni a szükséges intézkedéseket, ahogy majd Jeremy-nél is. Jesszus… hol van az még, én meg már ezen gondolkodok.
- A rezidenseid pedig majd megtanulják az alázatot, főleg, mert ilyen jó tanáruk van. – Simítok végig a karján, s odahajolok hozzá, hogy egy apró csókot leheljek arcára.
Már épp válaszolnék a kérdésére, amikor megcsörren a telefonja, de egészen addig mosolyogva nézem, amíg fel nem áll az asztaltól.
Tudom, biztos még a hormonok, de ebben a pillanatban kedvem lenne sírni, s valóban küzdök azzal, hogy a könnyek kiszökjenek szememből.
Megértem… én borzasztóan türelmes tudok lenni, de egy ilyen apróságon is ki tudok bukni, amikor egész nap erre készültem, hogy végre csak ketten… Ha most itt hagy, azt hiszem, egy percet se fogok aludni éjszaka.
Nyilván orvos, életeket ment, tudtam én ezt már akkor is, amikor eljegyzett, amikor elvett, amikor családot alapítottunk, de ettől függetlenül ez nem lesz könnyebb. Nagyon sokszor sóhajtottam csak egyet és mosolyogva közöltem, hogy „semmi gond, tudom, a kötelesség, menj csak”, pedig legbelül sikítottam, vagy éppen zokogtam. Most is csak sóhajtok, bár már nem látja, s hátradőlök a széken. Az étvágyam is elment. Nem hiszem el, hogy nem létezik más orvos, akit zaklathatnak, hogy nem létezik más ember és hogy annak a nyamvadt telefonnak bekapcsolva kell lennie. Úgy megfognám és a falhoz hajítanám, hogy apró darabokra törjön, de nyilván nem teszem.
Aztán meghallom a zenét és nem tudom, hogy mit gondoljak. Még akkor se, amikor átkiabál nekem. Merne mást mondani… lehet most lenne a pillanat, amikor nem csak csöndben ülnék és tűrném, hogy magamra hagy. De hát ez már nem derül ki.
Ahogy visszatér hozzám magamra húzom a mosolyomat, amin általában átlát, de remélhetőleg most nem fog. Nem akarom, hogy az előbb történteket forszírozzuk, mert abból kínos beszélgetés lenne s tudom, hogy ő nem szeret vitázni, de én annál inkább tudok.
Még pár falatot eszek a levesemből, aztán hátradőlök a széken és csak figyelem. Azt is elfelejtettem, hogy miről beszélgettünk előtte, sajnos csak azon kattogok, ami pár perce történt, s még csak egy pohár bort se ihatok meg, hogy elterelhessem a figyelmemet.
१ Zene १ Kinézet १ …
©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 29, 2015 1:39 pm Keletkezett az írás




Lyle
&
Lyle
- Nem? Biztos nem? - Kérdésem költői, csak azt szeretném kifejezni, hogy fontosak nekem a gyerekek, és hogy senki más kezében nem érzem őket biztonságban. Valaki más, egy másik szülő vigyáz az én kicsi hercegnőimre. Természetes, hogy aggódom a lányaim miatt, de tény, hogy fogalmam sincs arról, hogy mit jelent manapság az, hogy „pizsamaparti”. Szóval rohangálnak és édességet esznek, hogy még többet tudjanak rohangálni. A gyerekek nevelése lényegében teljes mértékben Alira hárul, bár bizonyos dolgokban nem értünk egyet. Viszont, mivel következetes szülő akarok lenni, ezért általában nem bírálom felül azt, amit „anya mond”. Kivéve a lépcsőről leugrálást. Ez azért mégis csak megérdemel egy mosolyt.
- Végül is kinél vannak a lányok? - Gondolom, hogy nem Christinánál, mert akkor ezt mondta volna. Valamelyik másik szülő lesz a soros. Mintha hallottam volna valamit arról, hogy az anyák szeretnek ilyen anya-köröket csinálni, ahol havonta más-más anyuka szervez valamit a gyerekeknek, hogy… miért is? Nem tudom. Talán Alicia mondta, vagy egy másik anyuka, esetleg egy nővér a klinikáról? – Az a magas barna? - Próbálok visszaemlékezni, de ennél sokkal fontosabb, hogy a címük azonnal beugrik. Gyors számítást végzek magamban, hogy mennyi idő alatt érnénk oda éjszaka a lányokért, ha bármi baj lenne. Mert sose lehet azt tudni, vagy mert jobban örülnék, ha itthon lennének.
- És hogy vannak anyádék? - Alicia szülei számára mostanában csak egy kép vagyok a falon, vagyis a családi képekről egy nagyon elfoglalt és állandóan fáradt valaki. Mikor is láttak utoljára? Fogalmam sincs. Lehet, több időt kellene szakítanom a családomra, de… nem hanyagolhatom el a munkámat, éppen most az oktatási év elején. Meg kell fognom a területemnek pár új orvosjelöltet, hogy később a bőrgyógyászatra akarjanak jelentkezni. Sose árt korán kezdeni a fiatalok bekebelezését.
Beleszagolok a kezembe került pohárba, majd kis kortyot veszek fel a számba a borból, hogy megvizsgáljam, mit kaptam. Lehunyt szemmel íz kirakóst játszok. Vajon mi lehet ez, amivel az asszony kínál engem?
- Abból a pincészetből van, amelyikben egy éve jártunk? - Tippelek, de amint kimondom, rá is jövök, hogy két tévedést is véthettem. Az egyik a pincészet a másik, hogy a fiam már több, mint hat hónapos, vagyis legkorább másfél évvel ezelőtt voltunk utoljára ilyen helyen. Franciaország. Szinte végeláthatatlan szőlő ültetvények sora, még az őszi szüret előtt. Tíz nap pihenés Aliciának a lányok nélkül, egy hét konferencia nekem.
- Jó étvágyat! - Már elszoktam attól, hogy ezt bárkinek is mondani kelljen, hiszen jó szerével egyedül szoktam étkezni az irodámban, így kell két kanál a levesből, mire eszembe jut. Le se tagadhatnám, hogy tényleg ez a kedvenc ételem, habár voltam olyan szerencsés, hogy képes vagyok megkedvelni más nemzetek ételeit is. Azt hiszem, ezt is Afrikának köszönhetem. Nehezen döntöm el, hogy kanalazzak inkább, vagy beszéljek. Talán jobb is, ha hagyom őt is beszélni, végig hallgatom a reflektálását szavaimra.
- Tizennégy évesen. - Visszagondolok, de nem a régi szép időkre, hanem… meggyőződésem, hogy még csak tizenkettő voltam, amikor meglestem apám férfimagazinjait, habár az első éjszakai problémám kicsit később jelentkezett. Sokáig félszeg kisfiúként viselkedtem az ellenkező nem tagjaival. – Ilyen jó kislány voltál? – Félreérthetetlen mosoly jelenik meg a számon. Tényleg sajnálom, hogy nem ismertem akkoriban, biztos vagyok benne, hogy már akkor is elbűvölte a férfiakat, még ha nem is tudatosan tette.
- Az internetről? Ezt hogy érted? - Látszik, hogy nem olvasok ilyen fórumokat. Valós értetlenség ül ki az arcomra, mert ennyire nem vagyok képben a jelenlegi helyzettel. Azzal gyakran szembesülök, hogy a fiatalok nem a megfelelő időben kezdik el feszegetni a szexuális határaikat, de a szülői oldalból csak nagyon keveset látok, illetve hallok. És a tiniktől is csak annyit, amennyit éppen muszáj. Többre nincs időm.
- A rezidenseim orvosnak képzelik magukat - horkanok fel, mintha ez nem is lenne igaz, de gyorsan megfeledkezek minderről egyetlen csóktól.

Amint visszaérek az ebédlőbe, érzem a veszekedés lehetőségének hideg szellőjét a levegőben. Vagy inkább látom. Szinte kiplakátolta az arcára, hogy aggasztja valami. Nyilvánvalóan a telefonhívás, ezt kár is lenne tagadni. Melyik orvos felesége örül annak, hogy a férjének első a munka és csak második a szeretett nő? De ez valahol megnyugtató, sőt szinte elégedettséggel tölt el, hiszen ez azt jelenti, hogy még mindig szeretjük egymást. Ehhez társul a lelkemet nyomasztó érzés, amit azért érzek, mert fontos a szakmám. Most rajtam áll vagy bukik, hogy hogyan folytatódik az este. Visszaülök az asztalhoz, némi feszengést érzek, nem csak a levegőben, saját magamban is. Ma nincs kedvem ehhez. Túl fáradtak vagyunk hozzá. Vészesen telnek a másodpercek, miközben egyre fogy a leves. Mondanom kellene valamit, valami megnyugtatót, amitől újra minden az a varázslat lesz, ami előtte volt. Ez már nem megy olyan könnyen, mint akkor, amikor kezdők voltunk a szerelemben. Néha teljes mértékben azokat, akik a szakmából választanak maguknak feleséget. Nincs veszekedés azon, hogy „miért veszed fel már megint a telefon”, hogy „miért nem vagyok olyan fontos, mint a betegeid”… Az arcára emelem a tekintetemet, kinyújtom a karomat, hogy a szőke tincsek között kalandozzak ujjaimmal.
- Nincs nálam szerencsésebb férfi a világon. Gyönyörű, tökéletes feleségem van, aki képes rám áldozni élete legszebb éveit. – Közelebb hajolok, végig cirógatok az arcán. Komolyan gondolom, érzem, amit mondok, a szavaim nem üres frázisok, hanem megtelnek az iránta érzett szerelemmel. Egy pár pillanatig még a vonásait fürkészem, arra várva, hogy meglágyul a szíve, és elengedi a bosszúságát.
- Jövőre már Jeremy is elég nagy lesz. Elmehetnénk nyaralni csak mi ketten. – Dobom be a csalit, amire azt remélem, hogy ugrani fog, hogy talán még mindig erre vágyik, hogy egy kicsit hosszabb ideig csak egymással foglalkozzunk. Bár már fogalmam sincs, hogy hogy bírnánk ki egy napnál tovább a gyerekek nélkül, hogy lehetnénk ismét szülők helyett pusztán egy pár. Aztán valahol az a sejtelmem támad, hogy inkább azt kellett volna mondanom, hogy utazzon el csak egyedül egy hétre, pihenje ki magát, én meg vigyázok a gyerekekre…, de fogalmam sincs arról, hogy mit kezdenék Alicia nélkül a gyerekekkel. És valahol mindig ott van bennem az a félelem, hogy egyszer csak besokall és egyszerűen itt hagy mindent, mint ahogyan azt Rose nénikém tette az unokatestvéreimmel.
- Menjünk fel a tetőre. - Kelek fel hirtelen a székből, bár magam sem tudom, hogy honnan szedem ezt hirtelen. - Hozok egy takarót - gyorsan egy csókkal befogom a száját, nehogy bővebbre eresszük a szót. Tudom, hogy ő gyorsabban megtalálná a pokrócot, de így mindkettőnknek lesz ideje visszarázódni a ma esti szerepébe. Fájó szívvel búcsúzom ma estére a telefonomtól, tudom, hogy végzetes hiba lenne még egyszer felemelni arról az asztalról a nappaliban.



made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 01, 2015 9:02 pm Keletkezett az írás






Mr & Mrs Lyle

Imádom, hogy aggódik és hogy az ilyesmihez nem ért, ahogy a legtöbb apuka nem ér, akinek olyan munkája van, ami nem engedi belelátni a gyereknevelés igazán szép részeibe. Igen, kivételesen ironikusan mondtam… mert a visító gyereksereg bizony nem az.
- Nyugodj meg, jó kezekben vannak, az egyik kislánynak szülinapja van, de az anyuka ápolónő, és ha bármi gond lenne, tudja, hogy szólni kell és észre is fogja venni. – Meg is simítom az arcát, olyan kis édes, amikor így aggódik. Csak tovább ne vigye ezt, mert akkor erősen úgy fogom érezni, hogy nem bízik meg abban, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy a lányaim jól legyenek. Persze, oda kell rájuk figyelni, de nem nőhetnek fel burokban. Muszáj gyereknek lenniük, nem szabad egy fűszáltól is óvni őket, mert nekem nem lesznek nyámnyila gyerekeim.
Persze ő, aki nincs velük mindig itthon, sokkal jobban meg tud ijedni egy apró eséstől is, mert nem tudhatja, hogy csak azon a héten az már a sokadik esés… de ez nem is baj. Mindig meg van az a szülő, aki keményebb kézzel fogja őket és az, aki nem. Bár nálunk azt hiszem vegyesen vagyunk, mégis inkább ő az, akihez mindig mennek könyörögni, miután én már nemet mondtam nekik.
- Jól vannak, alig várták, hogy babázhassanak végre egy kicsit. Nyugodj meg, a fiunk is tökéletes kezekben van, elvégre én is felnőttem és még csak a fejemre se ejtettek. – Még nevetek is, mielőtt még komolyan gondolna bármit is. Különben is, Jer már nagy baba, nem olyan törékeny és szenvedjenek kicsit ők…. örültek neki, hát meglátjuk a két ébren töltött éjszaka után mennyire fognak. Biztos vagyok benne, hogy idegen helyen nyűgösködni fog, anyát ismerve meg minden másodpercben ugrani fog hozzá.
- Több is volt az, mint egy év… - Nem is lepődök meg rajta, hogy az időérzéke kicsit megcsalja, tényleg csak úgy repülnek az évek. Igazából én már ott lemaradtam, hogy az első gyerekem megszületett és ő meg már hat éves… Rohannak az évek én meg fel se fogom és öreglány leszek. Bár a mai fiatalokhoz képest már most is annak érzem magam.
- Azt hagyjuk, hogy én milyen jókislány voltam. – Terelem gyorsan el a szót, mert igazából nem voltam az… viszont annyira nem is voltam durva, mint a mostani fiatalság. Egyszerűen csak szerettem, ha legyeskednek körülöttem a fiúk. De tisztességes lány voltam… többnyire.
- Manapság már nem a szülőkhöz mennek, ha  bármi gondjuk van. Csak felmennek az internetre és ott, idegenektől tájékozódnak, akik ugyanúgy idegenektől tájékozódtak és a legtöbbször teljesen ostobaságok terjednek el mindenfelé. Veszélyes világ ez, akár én is jelentethetnék meg akármilyen cikket, vagy adhatnék tanácsokat olyan dologban, amihez nem is értek és ha hitelesen eladom, még el is hiszik.
Az én gyerekeim ezt biztosan nem fogják ezt tenni, nem fogom hagyni. Egyszerűen csak el kell nyerni a bizalmukat, hogy merjenek hozzád fordulni.

Egészen vissza se esek az estébe, amikor visszatér, csak kortyolgatom a gyümölcslevemet és akkor kapom csak fel a fejem, amikor megszólal.
Elmosolyodok, de először ugyanaz a mosoly van az arcomon, mint amikor visszajött. Egyszerűen kizuhantam a hangulatból, de nem akarom elrontani. Vissza akarom hozni… mert különben ugyanolyan nap lesz, mint a többi. Hazajön, eszik, fürdik és alszik…
Persze, biztosan fáradt, de erre is találtam megoldást, hogy kicsit relaxálhasson, terveztem én apróságokat, de ahhoz vissza kell hoznom magamban is a lelkesedést.
Látom rajta, látom a szemeiben és hallom a hangján, hogy nem csak azért mondja mindezt, mert érzi, hogy megbántott most, hanem, mert komolyan is gondolja. De hát gondolja is… Én próbálok mindent megtenni, hogy minden tökéletes legyen és nem csak ma és ez sokszor olyan áron tudom csak elérni, hogy magamat messze hátrébb rakom, pedig még bőven fiatal vagyok.
Próbálkozik, látom rajta, hogy ő is szeretné, hogy ez a mostani hangulat eltűnjön és én is… csak ez nem ilyen egyszerű. Csalódott vagyok… az pedig nem egy olyan állapot, amiből könnyű kiszakadnom.
- Csak mi ketten? Nem jön a telefonos és a kórházad is velünk? – Nem gúnyos hangnemben szólalok meg, mosolyogva kérdezem mindezt… és igenis megérdemli, hogy legalább így, finoman a fejéhez vágjam ezt. Remélem, hogy nem kezdi el mentegetni magát és közölni, hogy ez meg az mennyire fontos, mert akkor a fejére öntöm a maradék levest, az biztos. Hallatszik a hangomban, hogy kezdem elengedni a most történteket és félig-meddig poénkodok, szóval értékelje is a dolgot… Tudja már úgyis, ennyi év után, hogy mikor van az a pillanat, ami után kiabálni is tudok akár könnyedén, ha nem megfelelő választ kapok. Ez most pontosan az.
Nagy szemekkel nézek rá, amikor felpattan hirtelen.
- Na de… - Kezdek megszólalni, de csak gyors megcsókol és már ott sincs. Egy pár pillanatig még biztosan döbbenten ülök az asztalnál, mielőtt eszembe jut bármi is csinálni, de aztán csak sikerül rávennem magam, hogy felálljak. A tetőre… meg fogok fagyni, még takaró alatt is… de ahogy akarja.
Azért az emeletre felérve hozok magamnak egy fekete kardigánt, amit fel is húzok, amíg megkeresem, hogy merre is ment.
- Drágám, merre vagy? – Lépek ki a szobánkból és leginkább ott meg is állok. Én tudom, hogy hol vannak a pokrócok, ő nem igazán, szóval ki tudja merre jár. Egyszerűbb lesz itt megvárnom.
Sikerült tökéletesen elterelnie a figyelmemet…
१ Zene १ Kinézet १ …
©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Okt. 13, 2015 12:30 am Keletkezett az írás




Lyle
&
Lyle
- Szóval szülinap.. - csak motyogom az orrom alatt elgondolkozva azon, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért nem lett belőlem sebész, sem gyermekorvos, mert akkor most sorra vehetném, hogy az ilyen „egyszerű” pizsipartik mennyi veszélyt rejthetnek magukban. Így viszont elvagyok a saját kis „félreális” vagy irreális(?) elképzeléseimmel. Bár az még is egy késhegynyi nyugalommal tölte el, hogy a lányok egy tapasztalt… remélem tapasztalt… ápolónő kezei között vannak, így… Így mégis megnyugtatóbb… Vagy nem? Persze, akár itthon is bármikor megsérülhetnek… vagy rosszul lehetnek, vagy… akármi… de Aliciában bízom, hiszen a feleségem, a gyermekeim anyja, az anyjuk, akinek éppen annyira fontosak, akárcsak nekem… vagy talán még jobban… Azt hiszem.
- Biztos? -kérdezek vissza óvatosan, de a pillantásomon egyértelműen látszik, hogy még a fáradtság ellenére is eszembe ötlik, mivel szívhatnám a vérét. Elképzelem, hogy a szülei a fejére ejtették, de közben már meg is feledkezek arról, hogy a fiam nincs otthon. Jó kezekben van, ezt elkönyveltem magamban, hiszen ha valaki, hát egy nagymama biztosan tud vigyázni a kölyökre. Szórakozottan mosolygok a saját viccemen, miközben alig bírok betelni az étel ínycsiklandozó illatával. Hazai! Olyan ritkán van lehetőségem ilyesmit enni, hogy ünnep, amikor csak az asztalra kerül. De nem hibáztathatom emiatt Aliciát, hiszen nem Walesben élünk, hanem messze az otthonomtól, így nem is ragaszkodhatok ehhez… Egyébként is… a világ számos pontján jártam, megtanultam, hogy nem csak az lehet finom, amiről gyerekkorunkban a szüleink azt állították, hogy az.
- Ó, igen?! – meglepődök, amint leesik, hogy igaza van, hiszen amint megfogant a fiúnk, Alicia azonnal lemondott az élvezetek jó részéről. Mindig megdöbbentett az anyai felelősségteljessége, mert első látásra nem néztem volna ki egy színpadi nőből, hogy ilyesmire képes. De hát, én és az emberismeret, két különböző világ. - Több? Több… - elszörnyülködöm azon, hogy mennyire múlik az idő. Mintha csak tegnap lett volna, hogy megszületett az első, és lám, hamarosan már a harmadik is járni és beszélni tanul. – Milyen gyorsan múlik az idő – sóhajtok, és nem az elmúlt fiatalságomra gondolok, ahogy azt Alicia szokta tenni ilyenkor, hanem arra, hogy mennyi mindent nem tettem meg, amit pedig már rég meg kellett volna.
- Rendben, hagyjuk – biccentem oldalt a fejemet, mosolyogva, de természetesen van ennek a mondatnak egy olyan kellemesen jó íze, akár a nemes, édes Tokaji aszúnak, melyet, ha az ember kortyol, mintha csak a mennyben járna, amelyet egyszerűen lehetetlen hosszan kiverni az ember fejéből. - Ha jól emlékszem, a jó kislányok nem hordanak harisnyatartót – jegyzem meg, majd a kézfejemmel megdörgölöm az orromat. Most, hogy a gyerekekkel már nincsenek elterelve a gondolataim, megint visszataláltam az eredeti témához. Megköszörülöm a torkomat.
- Még mindig istenien főzöl – dicsérem újra és újra és újra. Miért is jövök zavarba attól, hogy a feleségem még mindig nagyon vonzó? Hogy még ennyi idő elteltével is felvillanyoz, teljesen egyértelmű. Habár általában olyan fáradtan érek haza, hogy a lepedőt csak a horkolásom jellegzetes zaja gyűrögeti, nem pedig úgy mint mi, mielőtt még a lányok megszülettek volna.
- Ez nem hangzik túl jól. – Jelenik meg aggodalom az arcomon. – Meg lehet valahogy akadályozni, hogy a gyerekek az interneten próbálják megszerezni a megfelelő tudást? – Természetesen a saját gyerekeimre gondolok, ki máséra? Hirtelen eszembe jut, hogy még nem választottam ki az idei éves áldozatokat,… akarom mondani rezidenseket és gyakornokokat, akik a segítségemre kell, hogy legyenek a felvilágosításban. Az AIDS elleni harc egyik fontos bástyája a védekezés széleskörű megismertetése a fiatalokkal, erre pedig a hozzájuk korban legközelebb álló, aktív szexuális életet élő, felelősségteljes orvosok a legmegfelelőbbek.

- Csak mi ketten. És keresünk kompromisszumos megoldást -válaszolom, mert nem mondhatok egyértelműen nemet, hiszen abból balhé lenne, és igent se, mert a munkám az fontos. Főorvos vagyok, sokkal nehezebben szakadok el az intézménytől, mint mikor még csak szakorvos voltam. Tudom, hogy nem könnyű egy orvos feleségének lenni, otthon maradni a gyerekkel, lemondani álmokról. Elképzelni se tudom, hogy ez milyen érzés lehet, de ennek ellenére maradéktalanul hálás vagyok, még ha csak halvány fogalmam van arról is, hogy milyen lehet számára ez. Próbálom néha… olykor, nagyon ritkán, egyre ritkábban a helyébe képzelni magam. Már nem vagyok olyan jó ebben, mint régen.
Megindulok megkeresni a pokrócot, de elég hamar rájövök arra, hogy ehhez minimum a közönség segítsége kellene, azt pedig nem szeretném. Helyette megyek két kört a nappaliban, a harmadiknál megnézem a telefonom, hogy érkezett-e még rá valami érdekes,… csak titokban, úgy hogy előtte még körbe lesek, hogy nehogy meglássa az asszony. Aztán a helyére akasztom a kabátot, mert csak zavar, hogy ott árválkodik a földön… egyszerűen képtelen vagyok ott hagyni. Kicsit csüggedté válok már, mire a lépcsőhöz érek. Nem igaz, hogy egy ilyen egyszerű dologra képtelen vagyok, mint megtalálni a saját, hangsúlyozom: a saját házamban a takarót. Lehetne egy kicsivel nagyobb rend… vagyis, nem, nem… Alicia mindent a lehető legnagyobb rendben tart, csak én nem vagyok eleget itthon.
- Nem a nappaliban tartjuk a pokrócokat – vonom le a konklúziót keresésem eredménytelenségéről, miközben egyre közelebb érek hozzá. Kicsit talán tanácstalan képet vághatok, melyhez végül vállat vonok. Nem is olyan fontos, nem igaz? Régen annyira hülyeséget csináltunk mindketten. Nem érdekelt, ha hideg volt, ha nem volt pokróc… persze olyankor ott volt a kabátom, de az is inkább csak dísznek volt elég, mint védelemnek. Nem, mintha már nem nőttem volna fel azelőtt, hogy Aliciával találkoztam volna, de vele… mellette újra fiatal lettem. És olykor még vagyok is.
- Nem találom a takarót. - Kiemelem a lényeget, míg elég közel nem érek hozzá. Megállok vele szemben. Megcirógatom az arcát, és átfut kusza gondolataim között, hogy mintha az elmúlt három napot követően éveket fiatalodott volna. Az ujjaimat megmártom a szőke tincsek között. A bőre bársonyos tapintású, a haja selyemként siklik a csuklómra, mert a tarkójára csúszik a kezem, hogy megcsókolhassam. Mikor is voltunk legutóbb kettesben? Mikor is voltunk utoljára együtt?
- Hm. Tetszik ez a kis ruha - simítok végig a derekán.



made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 11:13 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Mr & Mrs. Lyle - special night.
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» the night is dark and full of... - Lio & Gwen

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: