Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Megosztás
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

Candy and Jadie Empty
»Vas. Okt. 04, 2015 8:17 pm Keletkezett az írás




Candy & Jadie


Idegesen doboltam a kormányon, mert már régen ott kellett volna lennem azon a megbeszélésen és még ezerfelé kellett volna ma rohannom. És természetesen pont most kellett reggel lemerülnie a telefonnak, éppen ma kellett magamra borítanom egy tál müzlit, aztán egy pohár narancslevet, és végül a rendelőmből kifelé rohanva rálépni egy sípolós gumikacsára – óhogyaza!- letört a körmöm ahogyan hozzávágtam az ezüst színű Chevy oldalához – óhogyaza!- végül mindezek tetőzéseképpen letört az egy hete vásárolt cipőm sarka- óhogyaza!- Mi jöhet még ezután, könyörgöm? Kinek ártottam én? Biztos nagyon utálnak engem a magasságosok, mert a forgalom sem volt ma a barátom, és azt hiszem alaposan el fogok késni, a professzor meg nem lesz boldog. Ez a továbbképzés az utóbbi idők egyik legjobb dolga volt, és nem volt egyszerű bekerülnöm. Szóval nem azzal kellene nyitni, hogy alaposan elkések róla, de mit tehet az ember lány,a ha reggel minden összeesküdik ellene? És amikor már azt hiszed, hogy rosszabb nem jöhet, a kőlépcső legutolsó fokán belelépsz egy tuti módon odabiggyesztett rágóba. Nézzük a jó oldalát, ahogyan mostanában valami ilyen lelkis műsorok egyikében láttam késő este a tévében. Szóval mindig gondolkodjunk pozitívan. Persze alaphangon ez nem okozott nekem gondot, hiszen ilyen voltam mindig. Én voltam a család külön bejáratú bohóca. Kérem szépen évek óta én vagyok a Mikulás. Van ilyen tuti kis piros cuccom, műszakállam. Okés, azt aláírom, hogy azt a combközépig érő vörös lakkcsizmát, a méteres sarkaival nem ártana lecserélni, mert az egyéb kiegészítők nélkül leginkább egy nőimitátor-imitátornak nézek ki, de nem foglalkozunk ilyen apróságokkal. A lényeg, hogy az unokahugomnak hitelesen adjam elő Miki bácsi figuráját, még akkor is, ha előtte annyit kell füstölnöm mit egy gyárkémény, hogy a mély hang is meglegyen. Mindent a gyerekekért nem igaz? Legalábbis én eszerint élek. Eleinte nem…egészen addig a napig nem is nagyon akartam én gyerekek lelkével foglalkozni, amíg meg nem pillantottam Candy apró kis ajándékcsomagját a kórházban. Istenemre mondom nála szebb gyerek nem is létezik, és most lehet elfogultnak nevezni vagy bárminek nevezni, akkor is így…basszusnemhiszem el ezt a rágót, nem tudom kiszedni a cipőmből és minden mozdulatnál cuppog, ahogyan a folyosón haladok előre. Majdnem fellököm a takarítót, és a karbantartót felváltva. Azt hiszem ma már semmi komoly dolgot nem fogok csinálni, feltéve ha egyben megúszom ezt délutánig. Addig csak elmegy az idő nem? Akkor végre megfoghatom a kis motyómat, otthon a dobozba pakolt kis cupcake-eket, amiket saját két kis mancsommal sütöttem és újra a nyakamba vehetem a városi forgalmat, hogy kiautózzam a húgomékhoz. Egy ideig ott laktam, amíg a Kismajmi csöppecske volt, aztán valahogy úgy gondoltam, hogy könnyebb lesz Candy-nek ha nem lógok állandóan a nyakán az éjjeli sütizabálásaimmal, a vígjátékokon való röhögésemmel, meg persze azzal, hogy hajlamos vagyok elbőgni magam ha éppen jégtánc versenyt közvetítenek a tévében. Hülyén vagyok összerakva? Ahham, azt hiszem mások is mondták már, ha neked is ez a véleményed csak tépj egy sorszámot, és állj be a többi kritizáló közé! Mára csak az előadás volt amiről a rágó és egyéb zavaró dolgok miatt szerencsésen el is késtem és a professzor….háááát fogalmazzunk igen cizelláltan nem volt elragadtatva tőle, de megígértem, hogy a következő alkalommal igyekszem időben érkezni, és nem vonszolni magammal egy tonna lehullott falevelet a cipőmbe ragadva, és egy sípolós gumikacsát szorongatva a kezemben. Mi?! Ez meg hogy maradt nálam? No mindegy, a lényeg, hogy nem bántam meg, hogy végül ha nehezen is de megérkeztem, és végigültem a kemény három órát, ami egy box meccsnek is beillett a végére. Kiütéssel győzött az agyzsibbadás. Szóval délután irány haza, a belvárosi kis garzonomba, ami nem olyan nagy szám, de nekem teljesen tökéletesen megteszi, minden megvan benne ami kell. Ledobáltam magamról az elegáns kis cuccomat, farmert és  fehér pólót húztam, tuti módon az ötágú fésűvel átkotortam a hajam, felvettem a sportcipőmet és már csak a motyókáimat kellett összeszedni, amit viszek majd magammal. Persze nem is én lennék, ha nem ütném bele az orromat a süteménybe….szigorúan minőség-ellenőrzés céljából. Mégse vihetek rosszat, nem igaz? Ahhh ez isteni, szinte hatalmasat sóhajtok ahogyan érzem az epres tejszínhabot szétolvadni a számban. Hogy lehet valami ennyire finom? Nem azért mert én sütöttem, bár na, azért egy kis egészséges egoizmus szorult belém, hanem úgy egyáltalán. éppen a dobozra zártam rá a tetejét, és mellé pakoltam egy vadi zsír új focilabdát Susanne-Faye-nek egy olyan helyes kis hálóban. Valami kis firkálgatás is volt rajta focistáktól, állítólag értékes, egy netes aukción szereztem neki. A húgomnak meg vettem egy tisztességes fehérnemű szettet. Tudom, hogy utálja ha ilyesmit én veszek neki, de a francba már, legyen egy pár szexisebb darabja is. Mondom ezt én, akinek egy hosszú távú kapcsolat kimerül abban, hogy talán meg tudom adni a telefonszámom….utolsó három számjegyét is. De az igazat megvallva hamarabb csap bele a villám egy odvas fába a sivatag közepén, minthogy én egy tisztességes pasast összeszedjek. Csörgött a telefonom amin ezerrel üvöltött Kelly Clarkson száma, mely szerint az élet egy szívás nélküled. Néha elpattan az agyam és ilyen hülyeségeket állítok be csengő hangnak, hagy hitessem el a világgal, hogy nem vagyok egy szingli nő. Nem is vagyok az csak éppen jobb nekem így. Önámítás. Jah, de abból is az a fajta ami nehezen gyógyítható. Szóval Candy hív, hogy mikor érek oda, én meg jó szokásomhoz híven magyarázom, hogy nemsokára, ami nálam tíz és hatvan perc között váltakozik konstans beállva a minimum fél órára. Mármint az indulástól számítva, mert az már tuti, hogy legalább kétszer visszamegyek a lakásba, mert ott hagytam valamit. Első körben mindjárt a slusszkulcsot, másodszorra az irataimat, harmadszorra meg a telefonomat. Végül még egyszer visszalépek, hogy leoltottam a villanyt, elzártam a gázt, és hasonló fontos dolgok. A napom fénypontja következik, amikor a koraesti forgalomban végre kifelé araszolgatok, és a fények között csak vigyorgok, még a saját tükörképemre is a visszapillantóban. Hiszen miért is akarnék szomorú lenni? Meg aztán ha én az vagyok, akkor ki lesz az aki mosolyt varázsol életem két legjobb csajának az arcára nap nap után?  Persze azt szokták mondani, hogy mindig a bohóc élete a legnehezebb de szerintem ez nem igaz, én az a fajta bohóc vagyok, aki szeret az lenni, szeretem amit csinálok, van családom, még ha nem is a klasszikus értelemben is nézzük a dolgot. Mert a szüleinket inkább hagyjuk is, a nagyszüleinknek többet köszönhetünk mint nekik. De hát Candy mindig is jótét lélek volt kis eminens, mindig ő volt kettőnk közül a komolyabb, engem sosem vettek komolyan, nem mintha erre olyan nagyon törekedtem volna. De nem is érdekelt soha, nekem az volt a fontos, hogy többször lássam mosolyogni. Én voltam az idősebb és én azért születtem előbb, hogy rá vigyázzak, meg mostmár az unokahúgomra is. Beparkolok a szokásos helyre, ami szerencsére szabad. nem azért szoktam oda letenni az ezüst villámot, mert annyira ragaszkodom hozzá, hanem azért mert rémesen parkolok, és ez az egyetlen ív amire normálisan rá tudok fordulni. Inkább ne akarja senki látni milyen nálam egy Y-parkolás. Többszörös Y, azt hiszem.  Szóval megvan a laszti, megvan a hercegnős sütisdoboz, ami nem Susanne-é, hanem az enyém – nem röhög!- a csinos kis fehérneműs szütyőke, én meg sietve és az arcomon széles vigyorral kaptatok a lakás felé, hogy ma is berobbanjak az életükbe. Azon ritka alkalmak egyike ez az este amikor Candy itthon van. Már legalábbis addig amíg be nem ráncigálják a kórházba. Akkor maradunk a Kismajmival kettesben és felforgatjuk az egész lakást. De az igazat megvallva ma abban reménykedem, hogy ha az apróság elalszik akkor beszélgethetek kicsit a hugommal. Valahogyan fáradtabbak mostanában a vonásai, mintha nyomasztaná valami, és ezt ki veszi észre leghamarabb ha nem a saját nővére, vagyis én. Az ajtó előtt jövök rá, hogy nincs egyetlen szabad kezem sem, úgyhogy a könyökömmel bűvészkedem össze, hogy megnyomjam a csengőt, és várjak, hogy feltáruljon az ajtó.
Vissza az elejére Go down
 
Candy and Jadie
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» So, you want new tits, don't you? :: Candy & Kate
» Jadie Receptkönyve
» Hayden & Jadie
» Jadie Játékos Finomságai
» Landon & Jadie - Galéria a belvárosban

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: