Még fiatal orvos koromban, még mielőtt eldönthettük volna, hogy milyen szakirányt választunk, feladatunk volt, hogy minden területbe belelessünk, illetve, hogy minden terület belénk leshessen. Így a terület képviselői is eldönthették, hogy akarnak-e minket, illetve mi is eldönthettük azt, hogy alkalmasnak érezzük-e magunkat a kihívásra. Az első dolog, amire azonnal rájöttem, hogy nem vagyok sebésznek való. Nem azért, mert megremegett volna a kezem, amikor tartanom kellett akár egy csipeszt vagy csak egy tálat, nem azért, mert nem voltam képes összeölteni az előttem lévő sérüléseket, hanem azért, mert minden műtét után kijött minden, ami bennem volt. Amíg helyt kellett állni, addig ott voltam, de közvetlenül utána, már nem voltam képes talpon maradni. Ez pedig se az egészségemnek, se a lehetséges sebészi karrieremnek nem tett jót. Ha a mostani fejemmel mennék neki, már erősebb lenne a gyomrom. Megjártam Afrikát. Ott nem volt kérdés, hogy összefoltozok-e valakit, az sem, hogy értek-e hozzá, mert ha nem értettem, akkor is értenem kellett, különben a beteg meghal. Választhattam a között, hogy talán én ölöm meg a hozzá nem értésemmel vagy abba hal bele, amivel kezelésre jött. Afrika kemény volt, ahogy mind a mai napig az. Ott értem igazán férfivá. De mégsem Afrika miatt kaptam elismerést, hanem azért mert olyannyira a szívügyemnek tekintettem szerzett immunhiányos tünetegyüttest, melyet az emberi immunhiány vírusa okoz, hogy majdnem a betegségnek szenteltem az életemet. Végül mégsem így lett, hiszen családalapítás előtt mérlegelnem kellett, hogy mi a fontosabb. És habár ez nem látszik olyan egyértelműnek, én a családot választottam. Nem én leszek az az orvos, aki megtalálja a gyógyírt a retteget betegségre. A veszélyes vírusok helyett a bőrgyógyászat viszonylag nyugodt területét választottam magamnak, még ha az immunológia és a járványtan nagy szerelmese voltam valaha. Ezen az osztályon gyakran szenvednek, ám jelentősen alacsonyabb számban haláloznak el a betegek, mint például a baleseti sebészeten, ami számomra olyan, mint a totó. Elég egy rossz X és a beteg perceken belül meghal. Ilyen nálunk elég ritkán történik. Aztán vannak azok a kivételes esetek, mikor nem a bőrgyógyász, hanem az immunológusi tudásomat kell, használnom. Bevallom, nem a kedvenc területem az allergia. Általában ráhagyom a szakorvosokra, hogy ezekben az ügyekben döntsenek, hiszen megbízom bennük. Értik, tudják, hogy mit kell tenniük. Ma sem bírálom felül a döntéseiket, csupán átnézem a jelentéseket, átgondolom, hogy én is azt tenném-e, amit ők, esetleg konzultációra küldöm őket egymáshoz… és, ami a legfontosabb, próbálom kiszűrni, hogy kinek miben kellene tovább képeznie magát. Aztán időnként tartok egy nagyvizitet a bőrgyógyászaton, megnézem a benn fekvőket, váltok velük egy-két szót, majd meghallgatom a nővérkék panaszkodásait, aztán elküldöm a rezidenseket és a gyakornokokat, hogy a bánatukat egymás vállán akarják kisírni, ne az enyémen. Olykor-olykor egyik-másik bepróbálkozik nálam a jobb eredmények reményében, de amikor csak lehet, lerázom mindet. Orvosok, hát oldják meg a dolgot.
Jill Williams sem azért kerül éppen hozzám, mert köze lenne a bőrgyógyászathoz, hanem mert éppen benn vagyok és a rémült rezidensnek hirtelen ötlete sincs, hogy kihez kellene ilyesmivel fordulnia. Az egyik pillanatban még jól van a beteg, a következőben pedig már súlyosbodnak a tünetei. Ezt konyhanyelven túlzott immunreakciónak nevezzük. Nem engem kellene hívnia, hiszen nem az én betegem, viszont mint ügyeletes főorvos, nem sétálhatok el az esemény mellett.
-Williams kisasszony! Williams kisasszony! Hall engem? Kérem, válaszoljon! – Próbálja magához téríteni az egyik nővér, hogy nehogy túl mélyre zuhanjon, de úgy tűnik, hogy már túl késő, a bágyadtság erőt vett a lányon. Még szerencse, hogy oxigénre van kötve, különben fele ennyi időnk se lenne arra, hogy megmentsük az életét. A kiütések még csak-csak elmennek, de a beteg ajkai, szemkörnyéke, orrjáratai, torka elkezdenek felpüffedni, ami könnyen fulladáshoz vezethet. Ilyenkor minden perc számít. Egyértelmű, hogy csökken az oxigén a vérben. A rezidens elhadarja, hogy mi történt. Azt még senki se tudja, hogy a túlzott immunreakciót okozó gyógyszer tünetei fokozódtak, hiszen egyenlőre, mindenki azt gondolja, hogy a megfelelő injekciót kapta meg a páciens. Az egyik nővérkét arra kérem, miután átfutottam a felírt gyógyszereket, hogy hozzon még egy fecskendőnyit abból a szteroiddal felturbózott antihisztamin készítményből, amit az allergológusa javasol, felszívunk hozzá egy kis kalciumot is, majd kiadom a remegő kezű rezidensnek, hogy szúrjon. Kérek egy újabb vérvizsgálatot, mert abból sok minden kiderülhet. Közben az egyik tapasztalt nővérke, már adja is a kezembe az adrenalin injekciót. Ezt már nem bízom a rezidensre.

- Jill! Jill! Hall engem? – Hajolok a beteg fölé, majd a szeme előtt meglengetem gonosz kicsi lámpácskámat. A pupilla reakció normális. Szerencseéje, hogy itt voltam, bár egy anafilaxiás sokkot még egy kezdő orvosnak is el kell tudnia látni. Másfél órával később vagyunk, hagytam egy kis időt a betegnek pihenni, valamint magamnak is, miután leszúrtam a rezidenst, hogy mégis hogy nem volt képes felfogni, hogy mivel van dolga. És természetesen, még mindig a kórlapot lapozgatom, hogy rájöjjek, mi lehet a ludas. Egyenlőre még nem értem, hogy mi történhetett, de ami késik, az nem múlik.
- Lyle főorvos vagyok – azt már nem teszem hozzá, hogy honnan, mert a bőrgyógyászatot valahogy kevésbé találják megnyugtatónak a betegek, mintha valaki azt mondja, hogy sebész. valahogy úgy képzelik az emberek, hogy csak a sebészek képesek életeket menteni, no de nem baj. Én kiküszöbölöm ezt a problémát azzal, hogy csak annyit mondok főorvos. Ez a másik varázsszó. - Hogy érzi magát? – Megnyugtatóan a betegre mosolygok, hogy érezze, jó kezekben van, majd visszaadom a kórlapot a nővérnek. Sejtem én, hogy nem a legjobb dolog „majdnem megfulladni” egészen pontosan „majdnem meghalni”, ám ez a kis koktél, olyan, akár valami jobb drog, az ember könnyen kábultnak érezheti magát utána. Ez jelenleg inkább mellékhatás, hiszen nem azzal a céllal adtam be, hogy megakadályozzam, hogy a beteg kárt tegyen magában, hanem azért, hogy megszűnjön a tünetegyüttes.
- Szeretném Önnel végig ismételni, hogy milyen ismert allergiái vannak. – Hátha elkerülte valami a figyelmünket, hátha nem írtak fel a kórlapra valamit a nővérek, mert ez… sajnos előfordulhat. Senki se tökéletes, és ahogy sejtem, nem a saját lábán érkezett a hölgy az első kezelésére, így könnyen előfordulhat, hogy tényleg kimaradt valami. Ha felsorolja az ismert allergiáit, akkor megosztom vele, hogy mi történt, illetve, hogy mi is várhat rá:
- Átesett egy anafilaxiás sokkon, ezért az elkövetkező negyvennyolc órában jobban oda fogunk figyelni Önre. Valamint jelentősen csökkentenünk kell a fájdalomcsillapítói mennyiségét – igen, ez sajnos azt is jelenti, hogy a lázcsillapítással is akad egy kevés gondunk, de ahol nem hat a modern módszer, ott alkalmazzuk a régit.
- Volt valaha allergiás reakciója bármilyen penicillin tartalmú készítményre? – Próbálom valahogy kideríteni, hogy mi történhetett. Sajnos a penicillin amennyire jó dolognak tűnik, éppen annyira lehet káros, ezért szeretném egy kicsit alaposabban körbejárni a témát, pontosabban egy kicsit előre rohanni az időben, hogy megakadályozzak valamit, amitől tartok.

made by torie ♥

Miután megvizsgáltam a szemeit, eltüntetem orvosi köpenyem egyik varázszsebében vizsgáló lámpámat. Úgy tűnik, hogy rendesen átvészelte az allergiás rohamot a lány. Masszívnak tűnik a szervezete, még ha le is gyengült.
- Közepesen megfelelő - jelenik meg mosoly az arcomon, miközben leülök az ágy szélére a beszélgetéshez. Még nem feszegetem ezt a témát. Majd kicsit később futok vele még egy kört. Végül is túl van a nehezén, és ez a lényeg. Már, ha nem szökik fel a láza, ami egy ilyen esemény után nem lenne meglepő.
- Nos... - egyfelől jó, hogy eddig nem akadtak ilyen problémái, más felől viszont, ez azt jelenti, hogy el kell végeznünk pár vizsgálatot. - Ha az elkövetkező két napban nem lesz rosszul, kiírok egy sor allergia tesztet - közlöm vele a jó avagy rossz hírt, ezt döntse el ő. A betegek jelentős része nem szereti, ha tűkkel böködik a bőrét, hogy aztán lecsapoljuk a vérét. De másként nem megy, legalábbis most biztosan nem. - Megvárjuk, míg kiürül a szervezetéből ez a nagy adag antihisztamin. - Teszem hozzá magyarázatképpen. Ha pedig a negyvennyolc óra alatt másodjára is rohamot kana, ami az esetek nagyjából tíz százalékában bekövetkezik, ha ilyen intenzíven kezeljük az allergiás reakciókat. Ezt csak így lehet csinálni. Ha lenne más módszer, biztosan azt alkalmaztuk volna, de így legalább megbizonyosodhatunk arról, hogy tényleg jobban lesz.
- Szeret elszökni az ápolók elől, ms Williams?- Érdeklődöm, szándékosan nem a nővértől, hiszen nem vele kell kapcsolatot teremtenem, hanem az orvos-beteg viszonyt kialakítanom a hölggyel, most hogy úgy tűnik nekem is bele kell kicsit szólnom a kezelésébe. Bár, mi orvosok, nem szeretjük, ha mások kezelik a betegeinket, ezért valószínűleg visszaadom majd másnap a saját orvosának, hogy ő folytassa a kezelését. Hozzám pedig jöhet kontrollra az allergia panel miatt. – Most, ha lehet, próbáljon meg az ágyában maradni, hogy hamarabb felgyógyuljon. A szervezete komoly stressznek van kitéve - ahogy elnéztem az elmúlt időszakban rendesen kijutott szegény lánynak a nehézségekből. Nem kellene tovább terhelnie saját magát.
- Igen? – újra magamhoz veszem a kórlapot, hogy mélyebben belelapozhassak. Sajnos nem volt elég időm arra, hogy alaposan átolvassam, így csak ránézésre ítéltem meg a helyzetet. A főorvosi lét átka, hogy semmire sincs annyi ideje az embernek, mint amennyit szeretne rááldozni. Ráadásul nekem még ott az egyetem is.
- A stressz, kisasszony. Amikor a szervezete komoly stressznek van kitéve, kialakulhat ideiglenesen vagy akár véglegesen allergia - írom körül nagyjából a helyzetet. - Ez csak az immunrendszerétől függ – egy erős immunrendszerrel le lehet küzdeni túlérzékenységet, viszont egy gyengével... Ez nem annyira bonyolult, legalábbis szerintem teljesen logikus, hogy minden hatással van mindenre. Vagyis, ha a szervezet egy része leterhelődik, akkor ez a többi részének is majdnem ugyan ennyi terhet jelent.
- Csakugyan? – Újra mosoly jelenik meg az arcomon. Nem azaz önelégült, ami az ifjú kollégák arcán jelenik meg, ha felismerik őket, hanem az a megnyugtató, ahogy egy apa néz a gyermekeire. Valószínűleg ez a szemléletmód okozza azt, hogy csak igen csekély számú gyakornoknak és rezidensnek jut eszébe az, hogy bármit is akarnék tőle oktató-diák viszonyon kívül. És persze van az a kevés, akinek apakomplexusa van. Na, az ilyeneket jellemzően megnyerem magamnak. De szerencsére jól kezelem az ilyen helyzeteket, vagy észre se veszem az ábrándos pillantásokat.
- Valóban - bólintással jelzem, hogy eltalálta, tényleg találkozhattunk a tantermekben is - előadok az egyetemen, egy szabadon választható tárgyból - aminek később nagy hasznát veszik azok, akik immunológiát vagy járványtant tanulnak. Nem egy alapozó tárgy, és nem is annyira orvosi szemléletű. Idén például inkább arra készíti fel a fiatal tanulókat, hogy fognak találkozni olyan betegségekkel is, amelyeken nem tudnak segíteni, sőt akár az életükbe is kerülhet a segítség. A korábbi években afrikai beszámolókat is belevettem az anyagba, hogy a kutatás területére is elcsábuljon pár tanuló.
- Orvosnak tanul? - Teszem fel félig-meddig kíváncsian, miközben átpillantok szemüvegem kerete fölött. Annyira régen volt már, hogy a pad másik oldalán ültem, hogy alig emlékszem arra, milyen is volt egyetemistának lenni. Az biztos, hogy más világ volt. Merőben más világ. Sokkal vidámabb, mint most. Bár, ki tudja, hogy mit csinálnak órák után az egyetemisták? Minden esetre, biztos, hogy nem használnak annyiféle drogot, mint amennyire nekünk lett volna lehetőségünk rászokni.
- És most hogy érzi magát? - Térek vissza az eredeti kérdésre, nehogy elsikkadjon. Szeretném megtudni, hogy tényleg itt hagyhatom-e a nővérekre, hogy visszatérhessek a papírmunkámhoz, amiből rengeteget gyártottak a rezidenseim. Közben előveszek egy jegyzetfüzetet a zsebemből, majd írni kezdek a legfelső, üres lapra.
- Írok magának egy listát arról, hogy mi az, amit nem ehet, és hogy ne unatkozzon holnap, leküldök egy diétás tanácsadót. - Ugyanis nem csak a penicilin lesz az egyetlen, amit az elkövetkező két évben hanyagolnia kell a hölgynek. Sajnos vannak hátulütői annak, ha az ember életét megmentik.
- És kérem, kerülje a napfényt ebben két napban, míg itt van. Az antibiotikum mellékhatása felerősödhet. Nem örülnék annak, ha felhólyagosodna a bőre - mondom mindezt a tőlem telhető legnagyobb kedvességgel, hiszen tényleg nem ártani akarok neki.

made by torie ♥