Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
#maya_and_rhys_part_v_18+
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 29, 2015 4:42 pm Keletkezett az írás



I just died in your arms tonight

■ ■ ■ ■ ■ ■ ■  


Ha listát kellett volna írnom a fiziológiai szükségleteimről, akkor azt hiszem az alvást addig satíroztam volna, míg át nem szakad a betűk kacifántos kapcsolata mögött rejtező lap, majd a mögötte lévő és az az alatt fekvő… egészen addig, míg fel nem fogja már az elkövetkezendő felület a hegyes vég tintát okádó szájának ragacsos nyálát. Tudják, ez pont úgy működött, mint a tinédzser, aki visszabeszélt. Átütő sikere volt a barátoknál, a tanároknál, fröcsögött a szájából az obszcén tényfeltárása szürkeállományának hiányáról a buszsofőrrel szemben, mélységesen megszégyenítette a kiszolgálót, sírva küldte aludni testvéreit, nagyszüleit, s hol már a tiszteletlenség áthajlott az abnormális küszöbére, hála adót megkövetelő szülői szeretett fogta fel, minek már régen elejét kellett volna venni. A lesújtó következmény, amitől csöngött a kamasz tanulatlan füle, égett vastag bőrrétegű pofáján a hám, s könnybe lábadtak szemei, a stabil világnézetet hozó pofon volt az én tollamnak az asztallap, amit már nem sértett a golyóstoll. Már nem volt tovább.
Feltehetőleg a hálátlan hasonlatokat az váltotta ki belőlem, hogy már négy napja megtagadtam magamtól az alvást. A kávé íze lassan víz semlegességét meghazudtolva mállott szét számban, kifogyóban volt a mosatlan orvosi köpeny zsebében rejtező szemszárazság elleni csepp, ahogy a koffeines rágógumit is öt percenként váltottam fogaim fogságában. Az elfogyasztott csokoládé mennyisége ijesztő méreteket öltött, a gumicukor színkavalkádjának tompa fényétől felfordult a gyomrom, illatával ki lehetett volna űzni a világból. A kantinban beszerezhető gyümölcszselék inkább hasonlítottak fülzsírra, mint vitaminbomba kocsonyára, az energiaitalokkal csupán számat öblítettem fogmosás után és azt hiszem, hogy az anyám által tisztességesnek nevezett meleg, főtt ételből pontosan négyszer huszonnégy órája egy falatot sem vettem magamhoz. Semmi nem segített. S nem is láttam a kiutat reménytelenségig degradált helyzetemből.
Volt az a bizonyos gödör, melybe önmagam ostobasága taszított. Látszólag biztonságban voltam a baráti mosolyok között, sarkamban loholó gyakornokok és tudásomat szipolyozó rezidensek mellett. Mindig azt mondták a halomra nézett akciófilmekben a drámai főhősök és főhősnők, hogy az egyetlen menedéket egy szadista elöl a tömeg jelent. Elhittem nekik. Így az én halálszagú gödrömbe egyre több embert gyűjtöttem. Olyanokkal barikádoztam el a felém vezető út javát, akiket nem kedveltem, hátam közepének pelyhes szőrszálának hegyén lecsüngő apró verejtékcsepp maradvány nedvességének helyébe sem kívántam. Mégis menedéket jelentettek az elmúlt néhány napban.
A fáradtság, azonban nem kímélt. S ahogy ott ültem a műtő galériáján, hogy végignézzek egy huszonhatodik appendicitist különböző belgyógyász kollégáktól, rezidensektől és gyakornokoktól, kivételesen perforált verziót, azon kaptam magam, hogy egyre többször pillantok magam mögé, hogy felmérjem az ajtóban állók körének tagjait. Eltátott szájú gyakornokok között kellett információra éhező tekintetemnek utat találni a férfiakhoz, akik onnan bámulták a beavatkozást. Elég volt egy világosabb hajkorona, vagy a tudatosan zselével hátra simított tincsek modern eligazítása, egy-egy taktus erejéig szívem kihagyott. Mindig elhittem, hogy Rhys Higgs az. A férfit azonban az alagsori találkozásunk óta, mikor is halottnak hittem megsebzett, mozdulatlan testét, nem láttam.
Üzenete, melyet élő testbe vésve hagyott a kocsim hátsó ülésén, elmélyítette bennem a biztos tudatot: életben van. Járkálj csak, halálra ítélt! – a percekig tartó némaság, az ismeretlen légkör, a túlzott meleg, de még az élettelen berendezési tárgyak is ezt sugallták. Járkáltam, míg megtehettem. Járkáltam, míg nem ért el a vég. Járkáltam, míg nem én voltam a következő, ki kezei közé került.
Az elvesző, meddő órák, melyekbe a bakancslistám legfontosabb elemeit kívántam bele sűríteni, hasztalanul teltek el, s én pont úgy jártam el, mint egy szürke hétköznapon. A gyakornokok szerint menstruáltam, a rezidensek azonban számon tartották peteérésemet, így megcáfolták a tényt, hogy éppen a Mikulással osztom meg a fehérneműmet. Pedig csak egy voltam azon betegek közül, akiknek ágyat bérelnek a szürreális körülmények között, lent a hospice osztályon. Ott lett volna a helyem. A körülöttem élő vidámság helyett nyomasztó elkeseredettségre lett volna szükségem, lemondásra, kedvtelenségre, belenyugvásra. Hogy magam is belenyugodjak sorsomba.
Jól emlékszek arra a percre, mikor még nem vésett belém Rhys Higgs kijelentése vöröslő skarlátot. Másnapos voltam. Erős fejfájás gyötört, mégis lehúztam az aznapi beosztás nyolc óráját. Gyötört a kétely, hogy tényleges gyilkos lettem-e, s a két kéz mely addig vehemensen küzdött életekért, az bebizonyította, hogy tudására támaszkodva kioltani is képes a lélektükrökön visszaverődő lángot. Mégsem szántam rá magam, hogy visszamenjek, s ellenőrizzem a férfi ott létét. Noha ezzel máris elindultam azon az úton, hogy halálra ítéljem. Aztán jött a felsőbb útmutatás, jött a jel, melyet nem is kértem, s én hitetlen ateista mégis visszarázódhattam a szürke megszokásba. Rhys Higgs életben volt. Ez volt az első gondolatom, mikor öt méterről észrevettem az autó betört ablakát. Majd közelebb értem, s újra tudatosítottam magamban, hogy az átokfajzat életben volt akaratlan igyekezetem ellenére, s szabadlábon kószál valahol a világban. Talán távol volt, talán a közelemben, valahol a nyomomban. S talán éppen nézett, ahogy észrevettem a fedetlen hullát a hyundai hátsó ülésén. Sikítani akartam. Sőt, a gyomortartalmam is visszakívánkozott, ehelyett rezzenéstelenül álltam, szorítva oldalamhoz táskámat bőrpántjánál fogva. Köszöntem a mellettem elhaladó ismerősöknek, s húsz percig földbe gyökerezett lábbal figyeltem a nyakamba akasztandó dögcédulát. Jelzésértékű figyelmesség volt a részéről. Így neveztem. S még akkor sem zokogtam fel, vagy adtam helyet a sokknak, amit egy halott ember okozott, mikor rothadó hús szaga marta szememet a kocsiban. A tény, hogy én leszek a következő áldozata, hogy még találkozunk, hogy újra valós fájdalmat fog okozni, teljesen kizsigerelt. Nem éreztem. Üres voltam. Megkeseredett, de nem halálra vágyó. Választásom még sem volt.
Visszagondolva a történtekre, megkeményedtek arcvonásaim. Nem sírtam, s az eddig gépies mozdulatokkal szám szűk nyílásán át a szájüregbe juttatott sültkrumplit monotonon csócsáltam tovább két állkapcsom kitartó munkájával. Bele kellett nyugodnom. Nem váratni tovább, mi zilálón rám várt. Álmos voltam. Hát akkor már nem volt mindegy? A szervezetem már nem állt ellen. A testem, mit eddig örömszerzésre használt, most áldozatként kezei közé vetette volna magát, hogy megpihenhessen, regenerálódhasson. Mert már mindegy volt.
Lemondással hajítottam a szemetes kukába a megszikkadt sültkrumpli maradékát, átgázoltam egy halom hüledező gyakornokon, akik nem értették, hogyan zúghatott el hosszan, idegtépő hangján a szívmonitor, hogyan történhetett meg, hogy a perforált vakbélgyulladásnak azon 6%-ából egyetlen esetén kellett jelen lenniük, hol a páciens már nem kelt fel az asztalról.
Bennem is ott sípolt a végzet. Ahogy haladtam a folyosón, hallani véltem, ahogy magam mögött hagyom testemet. Meg kellett halnom. Össze fogott ellenem az élet minden proli férge. Mennem kellett.


Tulajdonképpen nem azzal a céllal indultam Jamie oldalán neki az éjszakának, hogy miután feléltem az általunk olyannyira kedvelt kocsmák italtartalékát, neki száguldjak Rhys Higgs mellkasának, lerántsam magamról a csipkés fekete melltartót, aminek párját úgy szerette rajtam a férfi, megváljak a felsőmtől, felkínáljam számára a megbontott gombú szűk farmer alatt rejtező csipkés világot és a gyönyör kapujának kulcsát a meleg ölben, de nem álltam volna ellen a próbálkozásnak, ha a lerészegedett valóm még egyszer használati tárgyként ring szenvedélyes ritmusú tengerhullámként ágyéka felett. Mert amint Jamie bébikéjének első ülésén nyalogattam el a tequilás üveg maradékát, rájöttem végtére, hogy mi fontos az életemben.
– Tudod, most nem kell semmit mondanod. De nekem valami rohadt fontosat kell mondanom – a teljesség igénye nélkül kijelenthettem magamról, hogy túlíveltem a részegség fogalmát és inkább tartottam magam alkoholistának abban a pillanatban, mint vonzó nőnek, akinek határozott mondanivalója van. Jamie hihette, hogy pisilnem kell. Ugyanis ha ittas voltam, gyakorta megesett, hogy addig sikítoztam akár a legforgalmasabb úton járva, míg be nem rántotta a kéziféket, hogy az út mellé sietve guggolva dolgomat ne végezzem. De ez most más volt.
Már rég tudnia kellett volna az elkorcsosult életemről, ami nem illett ebbe a luxus doktor cicomába, amibe az elrablásom előtt ringattam magam általa és Shane által közre fogva.
– Nem pisilnem kell. Csak figyelj és vezess.
Intettem le figyelmességét, két őszintén érdeklődő tekintetének vesébe látó képességét, s mielőtt belekezdtem volna a négy napos ébren lét alatt megért filozofikus gondolatok taglalásába, kiürítettem az üveget. Nem, nem vallottam volna be, hogy most már pisilnem is kellett.
– Az embereknek van egy bakancslistájuk. Nekem is. De ez nem egy lista, tudod? Nekem van egy fecnim, amin egyetlen rohadt kis jelentéktelen dolog van. Nap, mint nap szexelek különböző férfiakkal. Csoda, hogy még nem vagyok HIV-vel fertőzött. És arra vágyok kizárólag a halálom előtt, hogy újra megkapjam ezt. Háromszor történt meg eddig. Egyszer kurva rossz volt, majd megalázó, de kevésbé rossz, és utoljára állatiasan vad, szenvedélytől fűtött és… orgazmust hozó. Na, már most. Nem érdekelne, ha a legritkább urológiai műtéteket kellene kihagynom, vagy lemondanom egy búvárkodásról, egy földkörüli utazásról, az angol herceg szeretői posztjáról, vagy egy óriási tál madártejről… ez egy ostoba hasonlat volt, de a lényeg a lényeg, hogy ez annyira kicsinyes, hogy szinte igénytelennek érzem magam ezért. Tudod? Annyi mindenre vágyhatnék. De erre akarok emlékezni. Rohadtul csak a jóra akarok emlékezni. És nekem most ez jelentené az igazán jót.
Hosszú csönd telepedett kettőnk közé az autóban, ugyanis annyira kizártam a külvilágot, hogy legjobb barátom kérdései és tanácsai elrohantak tudatom mellett, s már csak arra kaptam fel a fejem, hogy megálltunk. Megérkeztem.
Fejét csóválta, amint figyelte, hogyan szállok ki szórakozottan, imbolyogva az autójából. Segíteni akart, de megtiltottam neki. S már éppen bevágtam az ajtót, hogy előkerítsem a lakásom kulcsát, mikor láttam, hogy Jamie még vár. Áh, elfelejtettem valamit!
Néhány pillanatnyi várakozást követően eszembe jutott. Feltéptem hát a nyílászárót, visszamásztam négykézláb az ülésre és addig öleltem a férfit, míg ki nem futott karjaimból a vér, s le nem omlottak széles vállairól. Ostobaságokat sugdostam a fülébe. Hiányozni fog, Shane is hiányozni fog, tudnia kell, hogy nagyon szeretem őket… persze érdeklődését azzal nyugtattam, hogy csupán az előttem álló magányos éjszakára szólnak érzelmeim. Mert hát holnap ugye Jamie ugyanúgy megveszi a második gyümölcszselét is, s vár vele az ebédlőben. Shane feltölti a mobiltelefonját és a kávém mellé a bőrkanapé elé készíti. Minden a megszokott renden megy majd, csak én nem leszek ott.
Az ölelkezés után persze nevetve búcsúztunk egymástól, s még hosszan figyeltem, ahogy elhajt autójával. Megvártam, míg a sarkon elfordul, s utána lassan megközelítettem a bejárati ajtót.
Szinte kívántam, hogy bajba kerüljek. Vágytam, hogy Rhys Higgs felbukkanjon, keze kezemre simuljon és jól… nem, nem az ölésre gondoltam. Bassza meg! Bassza meg! Basszon meg engem.
A perverz és mocskos szájú kijelentésen módfelett jót mulattam, s alig találtam bele a kulcslyukba. Végül a nehéz ajtó majdnem feltárult előttem. Csak izmaim nem bírták. Legyengült karom arra se volt képes, hogy kihúzza csókos tokjából a tömör faajtót. Inkább neki vetettem homlokomat a sima üvegnek, s úgy döntöttem megvárom, míg valaki megszán, s beenged. Valakinek jönnie kellett, nem? Hajnali fél kettő. Valaki csak be akar rajtam kívül még menni ebbe a lakótömbbe a dús hajnal origóján.

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 29, 2015 8:44 pm Keletkezett az írás



Nagyon +18, csak saját felelősségre!

Too Beautiful to Live

■ ■ ■ ■ ■ ■ ■  


- Mi van baszod, hogy itt rohadsz haver? És mi a faszom van a csuklóddal? Te is rákaptál erre a szürke ötven árnyalata fosra? Megkötözött valami csaj, vagy mi? Na gyere, szedd össze magad, ma kurva jó bulit csapatunk. – Erővel ragadott tarkón Beck, és ez volt az utolsó szava, mielőtt elnyelt volna minket a sötét éjszaka.
Az éjszaka mámorító fényei egészen bekebelezték elménket a harmadik tequila után, s akkor kezdtem élvezni igazán a hangfalakból dübörgő zenét, ami átjárta egész testemet, s megmozdította minden apró porcikámat. A piámat kortyolgatva, ütemesen mozgattam előre-hátra a fejemet, miközben poharat tartó kezemmel a hosszú, neonban úszó pult tetejét támasztottam, másik kezemet combomon nyugtattam.
Négy kurva nap telt el, s még mindig nem tudtam kiverni a fejemből azokat a rohadt megalázó perceket, amit a fogságban kellett átélnem, és amiről kurvára nem beszélhettem senkinek, még Becknek sem, aki elvileg a legjobb haverom volt, s aki most is artikulálva mozgatta ajkait, hogy szavakat préseljen ki azokon, amiből persze a felét sem értettem az őrjítő dübörgésben.
- Rhys, hallod? Ott van az a két csaj, hé, itt vagy baszki? – Ujjaival csettintgetni kezdett arcom előtt, mire pislogva néhányat észbe kaptam, s tekintetem a haverom kékjeibe fúrtam.
- Melyik kettő? – Értetlenségemben összeráncoltam homlokomat és arra kezdtem fürkészni a tömeget, amerre Beck mutatott, miközben szabad karjával a vállamra támaszkodott.
- Ott , azt a kettőt, akik együtt táncolnak. Hú hallod, ez kell nekünk. Elég egy kis pia, felvillantasz pár zsetont és tíz perc múlva már a golyóidat fogja szopogatni a kocsiban. – Vigyorogva pillantott rám, de mikor feltűnt neki, hogy egyetlen arcvonásom sem hajlott mosolyra, döbbenten fúrta pillantását az enyémbe.
- Haver, Te beteg vagy? Te beteg vagy. Mi a fasz van veled? Négy napja eltűnsz, aztán meg úgy kerülsz elő, mint akit tarkón basztak. Gond van a prosztatáddal? Komoly? Anyáddal van valami? Vagy ne…becsajoztál? Van valakid, mi? Látom, nem vagy itt , tutira feltekertél valakit. Ez súlyos, mikor ennyi jó csaj van itt. Várj, megoldjuk a problémát. Hé , két duplát ugyanebből! – Túlkiabálva a pultot, újabb rendelést adott le, miközben ajkaimhoz emelve a hideg sört, hosszan kortyoltam az alkoholból.
A jó büdös francért kellett ekkora orbitális kérdéseket feltennie. Még hogy csajom, hát persze, arról lennék híres, hogy lehorgonyozok egyetlen muffnál. Cairns…hogy baszódjon meg.
- Nem, fogd be Tate. Nincs semmi bajom, csak mostanában zűrös a meló. Szóval, azt a két csajt mondod ott. – Terelve a témát, inkább visszatért pillantásom a két nőre, akik egymással lejtettek táncot a villódzó fények társaságában.
Ki kellett vernem a fejemből azt az egy muffot, és itt volt erre a legjobb lehetőség. Ma éjjelre új programot találtam ki magamnak, s leginkább a sötét hajú motivált tekergő csípőmozdulataival.
- Igyunk, aztán cserkésszük be a két dákókirálylányt. – Kontrázott rá a Tate néven is elhíresült haverom, majd magunkba döntöttük egymás után a két dupla tequilát, s megindultunk a táncolók felé.
A két csaj nagyon bepörgött már, látszott rajtuk, hogy nem józanok, s minden egyes mozzanatukról valamely tudatmódosító szer gondoskodott.
Tate azonnal lecsapott a vörös derekára, hátulról lépett mögé, kezeit csípőjére futtatta, s mikor a ribanc érezte, hogy egy férfi kezelésbe vette, azonnal hátra nyomta a fenekét, hogy ezzel is imponáljon a mögé érkezett farok számára.
Nekem már nehezebben ment a tánc , de az alkohol megtette a hatását, s a cimborámhoz hasonlóan, a lényegre térve ragadtam meg a sötét hajú nő csípőjét, s egész közel húzódva hozzá, mozogni kezdtem a zene ritmusára, miközben egyik kezem hasára csúszott, s még közelebb húzva magamhoz, szenvedéllyel csaptam le oldalról ajkaira.
Nem hittem volna, hogy a két ribit ilyen könnyű lesz elválasztani egymástól, de sikerült, s már mindegyikünkön csaj matatott.
Nem volt kedvem végig táncolni az őrülten dübörgő zenét, éppen elég volt néhány percig smárolni a villodzó fényekben ahhoz, hogy valami egész másra vágyjak.
A csaj is beindult, ezt mi sem bizonyította jobban, mint amikor kézen ragadott, s magával húzott a mosdó helyiség irányába.
Áthaladva a nyomorgó tömegen, neki ütődve néhány kannának és kannak, végül csak eljutottunk a mosdóra nyíló folyosóig, ahol Mandy a nyakamba akaszkodott és vadul húzott be az egyik sarokba.
A mosdót sem értük el, a tánctér szélén préseltem a falhoz, hogy szenvedéllyel csaphassak le ajkaira, s egész lényemmel felfalhassam porcikáját.
Borostás bőröm arcát csiklandozta, ujjaim besiklottak szűk szabású szoknyája alá, mohón csaptam le dús ajkaira, s kiélveztem, ahogy meglazítva övemet, alsónadrágomba csúsztatta a kezét.
A pillanat egyre előrébb vitt, egyre intenzívebben és mohóbban kívántam Őt, lehunyva szemeimet ajkát faltam, s ahogy kinyíltak szemeim, a vadul táncot járó zöld fények mögött Maya arcát láttam. Az Ő arcát vettem kezeim közé, az Ő ajkait faltam, ott volt velem újra.
- Maya… - Nyögtem fülébe, miközben magamra húztam, a csaj azonban hirtelen mellkason vágott, s dühösen fúrta pillantását íriszeimbe.
- Jessica vagyok te köcsög, menj a picsába. – S hirtelen, éles körmével arcomba kapott, ahogy pofonnal akart lesújtani rám. Hirtelen villantak szemeim, Őt láttam, ahogyan nekem esik, ahogy ütni készül és megsemmisíteni.
- Rohadt kurva, kinyírlak! – Ordítottam a csajra, ujjaim azonnal a torkára szorítottam, s ott helyben kitörtem volna a nyakát, ha Tate nem kap a karjaim alá és nem ránt le a tyúkról.
- Állj már le bazdmeg, Rhys! Rhys…..
* * *
- Rhys, én lépek, te meg józanodj ki. A kocsidat beparkoltam, valami buzi parkolóőr meglepett egy csomaggal, majd fizesd be. Ja..és haver, én nem tudom, mi a fos van veled, de higgadj le. Majdnem kinyírtad azt a szerencsétlen csajt. Örülhetsz, hogy nem tesz feljelentést, mert összespanoltam a havernőjével. Majd jövök, a meló miatt úgyis beszélnünk kell. Csá..
Tate kilépett az ajtómon, s magam maradtam. Egyedül a kibaszott gondolataimmal, melyek felőröltek, s elvették az eszemet. Nem bírtam nyugton maradni, a lakásom belső terében csak törtem és zúztam, s úgy éreztem, hogy sosem szabadulhatok a gondolatától, ha nem nyírom ki. Akkor fogant meg bennem a gondolat, hogy meg kell tennem…
* * *
Négy hosszú nap telt el, s az előző estére visszagondolva tekertem lejjebb a rádiót, hogy annak halk sercegése se zavarja meg figyelmemet.
Éjfekete Ford Raptorommal ott parkoltam a házától alig néhány saroknyira, egy fa takarásában, s vártam, hogy hazaérkezzen Doktor Cairns. A nő, ki eljátszotta minden esélyét, s akinek nem tartogattam mást erre az éjszakára, csak egy hullazsákot az autóm hátsó ülésén.
Egyszerűbb lett volna, ha odafönt tartózkodik, de pechemre a kórházból egyenesen bulizni indult – tudtam meg egy fecsegő nővértől – s így kénytelen voltam rá várni.
Az a néhány óra, amit autóm belsejében töltöttem, a kényelmes bőrülések közt, egészen felőrölt. Eszembe jutott néhány emlék, sóhajtva döntöttem hátra fejemet, ahogy bevillantak ajkai, táncoló öle, hosszú, fekete hajzuhataga. Nem, ezt ki kellett vernem a fejemből.
Gondterhelten masszíroztam meg orrnyergemet, már fortyogtam a dühtől, s igyekeztem az utolsó találkozásunkra összpontosítani, amikor átvert, tűt bökött belém, és egy mocskos alagsori lyukba cipelt. Képes lett volna kinyírni. Leütött és ott hagyott, miután képen öntött a saját vizeletemmel. A rohadt szukának vesznie kellett.
Mindvégig ezzel spanoltam magam, ahogyan kezeimre húztam a sötét kesztyűket, s teljesen lezártam a rádiót.
Sötét színű felsőm kapucniját a fejembe húztam, s mikor láttam, hogy Maya haza ért, különös idegességgel kaptam az ajtózár után. Türelmetlen voltam. Legszívesebben azonnal kiugrottam volna, Maya azonban még ott pipiskedett, csak lábai kandikáltak ki a járműből, ami valószínűleg ahhoz kellett, hogy lekapja a fasz sofőrt.
Dühöngő bika éledt fel bennem, féltékenység, harag, s szenvedés emlékei kavarogtak bennem. A szégyen, amit miatta kellett átélnem, a tudat, hogy Ő lett a gyengeségem. Hullania kellett.
Kivártam, s amikor elkanyarodott az autó a sarkon, azonnal kiugrottam a járművemből, majd gyors körbepillantás után a nő után futottam, aki meglehetősen fáradtan támaszkodott otthonának bejáratában.
Nem időztem azzal, hogy figyeljem, eleget vártam már erre a pillanatra, s végre, eljött az én időm.
Ismételt körbepillantás után – ellenőrizve, hogy nincsen egyetlen szemtanú sem odakint,aki él és mozog – nesztelen, ám gyors léptekkel vettem be azt a pár lépcsőfokot, s hirtelen ragadtam magamhoz a nő testét egyik karommal, miközben másik kezemet a szájára szorítottam.
- Látom, kiélvezted az utolsó órádat ribanc, és remélem keféltél egy jót, mert nincs már hátra semmi az életedből. – Nem törődve hadonászásával, testemmel szorítottam a látszólag instabil nőt az ajtóhoz, míg kivéve kezéből a kulcsot, kinyitottam házának ajtaját, s szinte erővel löktem be rajta Őt.
Jól ismertem már a ház minden egyes pontját, bal kéz felől volt a villanykapcsoló, amit azonnal felnyomtam, s az addig oldalamnál lapuló fegyver csövét Mayára szegeztem, miközben lábammal berúgtam hátam mögött az ajtót.
- Te ribanc, itthon van a húgod? Hm? Mert akkor vele kezdem. Lilianne Cairns, gyere elő, ha kedves az életed. – Szóltam hangosan, ahogy előrébb lépdeltem, s mivel nyoma sem volt annak, hogy bárki más lenne a házban, vigyor kúszott ajkaimra, s a fegyvert derekam mögé csúsztattam.
- Tökély, akkor miénk a játszótár. Na gyere te kurva.- Dühösen martam hosszú hajszálaiba, s nem törődve azzal, hogy ordít-e a fájdalomtól, húzni kezdtem a fürdőszoba felé, s ha odaértünk, felrántottam a fejét, majd egészen közel hajoltam ajkaihoz.
- Nem számítottál arra, hogy most jövök, igaz? Bulizgattál valami fasszal? Mossuk le az arcodról ezt a kurva sminket, és térj észhez, hogy élvezhesd a kivégzésed. – Azzal a kádba helyeztem a dugót, majd elkezdtem engedni a hideg vizet, s a nő testét a kádhoz rántva, fejét azonnal a zubogó víz alá nyomtam, egészen a kád aljára, hogy csókot lehelhessen a rideg felületre.
- Jó volt velem baszakodni ott az alagsorban, mi? Élvezted? – Dühödten rántottam fel fejét, míg vártam válaszát, de mielőtt még beszélhetett volna, újra a víz alá nyomtam a fejét, s ezt megismételtem még háromszor-négyszer, míg azt nem éreztem, hogy fuldokolni kezd a lenyelt víz mennyiségétől.
- Nagyszerű, látom használt a víz. – Az utolsó merítés után testét hátra löktem, s egy törölközőt vágtam hozzá.
- Na mi lesz? Fuss ribanc! – Dühösen fúrtam íriszeimet tekintetébe, miközben megbontottam övemet, s hirtelen mozdulattal rántottam ki azt a helyéről, majd csattintottam vele egyet a levegőben, ezzel is jelezve, hogy ezúttal már nem csak bilincsként szolgál majd, hanem verőeszközként is funkcionálni fog az éjszaka folyamán.
- Mozdulj már, azt akarom hogy menekülj az életedért, fussál ribanc. – Szóltam rá dühödten ismét, s bakancsommal erősen rúgtam lábfejébe, azzal is jelezve, hogy eljött szórakozásunk utolsó órája.

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 30, 2015 3:39 pm Keletkezett az írás



I just died in your arms tonight

■ ■ ■ ■ ■ ■ ■  


Lassan, s kimérten emeltem el a hideg, testhőmérsékletem melegétől magát párásra szégyellő ablaküvegtől arcomat, majd ugyanazzal a vontatott, fájdalomtól való félelemmel döntöttem ismét vissza a hajnal csípős hidegével riogató felületnek. Lagymatagon recitáltam, míg a nyakamat mozgató izmokba görcs nem állt. Koordinálatlan mozdulatokkal haldokló pille-karom minduntalan visszahullott testem mellé. A tarkó vonalának mentén összeránduló kimerültség nem kapott ujjaim kemény, izomlazító kényeztetéséből.
Felnyögtem a meddő magatehetetlenségtől.
Vállmagasságban támaszkodtam neki forrongó, a kocsma minden mocskát magán viselő gyermekien parányi kézfejeimmel a rácsozott valóságnak, s onnan csúszott lejjebb, egyre lejjebb a két harcedzett, szikének társául teremtett sebészi tehetséget porcaiba és inaiba ivott végtagvégződés.
Csípőm környékén jártam, s a bőrben elfutó gazdag érzékelő receptorok fogást találtak a vízszintes övként szétfutó rácson. Nem így akartam, mégis az egyetlen, amire képzelőerőm képes volt, Rhys Higgs bőrből megmunkált, vastag övének felidézését tette lehetővé. Úgy kerestem rajta a csatot, mintha tudnám, hány centiméter után kellene rálelnem, vagy, hogy alakját mekkorának illene titulálnom, hogy működési elvét hosszas gyakorlás nélkül is megoldva kibonthassam.
Ott lebegtem testem felett megkapó ájulatban, kegyetlenül ittasan. Egyre magamnak akartam Rhys Higgset. A nő és a lánygyermek, kinek minden vágya beteljesülni látszott eddigi életévei alatt, felütötte fejét erőtlenségemben, s megkövetelte magának szürreális alapokon nyugodva is áhítatát. A vágyott férfit. Még egyszer, utolszor.
Emlékeimnek akartam őt, az élénk erőnek valóság és képzelet között, mibe kézfeltartással belebocsátkoztam volna, hogy jusson és maradjon is belőle. Nem múlhatott el földi létezésem, melytől a magam incredibilis módján kívántam a mai hajnalon búcsúzni, pacsirták hangjának ébredéséig. Azt akartam, hogy eljöjjön, mohó legyen, szenvedélyes, de hagyjon valamit hátra megnyugtatásul. Hogy mivel elégedtem volna meg? Őrülten ziháló testemmel, összegyűrt takarókkal, lehányt ruháival hálószobám padlóján, arcszeszének az ágyneműn visszamaradó illúziójával. Bármivel, ami egy kicsit is ő volt.

Mögöttem hangos elégedetlenséggel üzekedett a főútra ráhajtani kívánó kocsisor. Hallottam elhaladni tűsarkakon korai munkába induló női lépteket, harsányan, kiszolgáltatott elkeseredettségemet kikacagó fiatalokat, akik ötletet merítettek a megüresedett párlatos üvegekből, hogy úgy rivalljanak rám. Seggfejek. Egytől egyig, s én mindegyiknek obszcén módon felajánlottam a prűd szemléletek szerint szenvtelenül megalázó lehetőséget, hogy bekapják középső ujjamat. Hátrafelé mutogattam, a megvilágított éjszakai félhomály jótékonysága miatt azonban elkerülte riasztó lényem dacolása figyelmüket.
Továbbra is otthonom melegét kívántam, míg hátam mögé tekert karomat visszahúztam mellkasom és az üveglap közé.
Nem volt megmondhatója földi porhüvelyben élő tudatlan lélegző, vajon hol voltam nagyobb biztonságban. De még így sem tippeltem az otthonomra. Talán négy napja kajtatott nyomomban, szabadulása óta a pillanatát kívánva a kivégzésnek, s csak azért könyörgött valahol éjsötét autójának bőrülésén elterülve, hogy végre megérkezzek és túlessen önmagának tett ígéretén.
A kétely elmúlt belőlem. A férfi dühe elégnek bizonyult már láncra verve is, hogy halálos kárt tegyen bennem. Hát akkor mit vártam szabad akarattal rendelkező valójától?

Öklöm ütemesen sújtott le a törhetetlen üveglapra. Túl óvatos voltam, hiszen felkelteni senkit nem akartam, de a látványos szenvedésemnek mégis publikumot óhajtottam. Szükségem lett volna valakire. Mégis az egyik olyan ember, aki mellett biztonságban lettem volna, alig tíz perce hagyta hátra jóllétét konokul bizonygató énemet.
Megérdemeltem.
Aztán mintha a sors kívánta volna lemondásomat megcáfolni, határozott léptek hangzottak fel a hátam mögül. Nem néztem hátra, erre jött. Szinte biztos voltam benne, hogy úriemberhez méltón rákérdez majd hogylétemre, s bekísér. Hihetetlen, hogy mennyire naiv tudtam lenni azok után, hogy megjártam a poklot a szervkereskedők világában, mint donoruk. Hogy még bíztam a világban, nem sikítottam, nem estem kétségbe. Csak akkor engedtem a munkáló félelemnek, mikor bebizonyosodott a hátam mögött álló kiléte.
Megérkezett Rhys Higgs.
Hívtam? Nem. Telepatikus módon tárta fel vágyaimat, hogy segítsen rajtam? Áh, tuti nem azért jött, hogy megöljön. Miért akarna megölni, mikor én dugni akarok? Kizárt.
Az agresszív köszöntés, melyet Rhys Higgs a testéhez szorításon értett, na meg a légútjaim elzárásán, már meg sem lepett. Számítottam rá. Mert azt akartam, hogy itt legyen, s ő eljött.
Egész testem övének feszült, s a hirtelen kapálózásom az ellenvetés helyett abból fakadt, hogy megizzadt, zsibbadó ujjaim túl makacsul kapaszkodtak a rácsozott felületbe. Pedig már ott volt ő. Nem kellett a fantáziámnak élnem.
Testem, mi már egyszer elárult, most jobban rettegett a férfi visszatérésétől, mint alkoholban ázó eszem.
– Rhys Higgs. Figyelj csak, felhívtalak, hogy ide gyere, vagy annyira figyelmes vagy, hogy rájöttél, hogy körülbelül két hét telt el azóta, hogy szexeltünk? – nem tudtam, hogy mennyit hallott illumináltságom nyöszörgéséből, miközben keze ott pihent szám előtt, nehogy sikoltozni kezdjek, ezzel elbuktassam az életemre törni készülő férfi tervét.
Nem várt durvasággal vonszolt fel a lépcsőn, s lökött be az előszobába. Alig bírtam megállni saját lábaimon. Erőtlenül vágódtam neki a huzatos előtér komódjának. Az eddig tetején álló két váza késlekedés nélkül adta meg magát a hirtelen jövő behatásnak, s oldalamon a földre hullott. A bútorba kapaszkodó kezeim elfáradtak, s így volt szerencsém a nagy darab szilánkokra ülni.
Nem sziszegtem. Nem fájt annyira az éles felületek érintése, mint ahogy hajhagymáim sajogtak. Így ahelyett, hogy feltámaszkodtam volna, hogy kihúzzam magam és büszkén választ adjak Rhysnak, tovább ültem kicsavart testhelyzetemben a padlón, ahonnan már nem zuhanhattam tovább, s összekócolt tincseimbe túrtam.
Értetlenkedve álltam ittasságom miatt a helyzet előtt. Míg én azt hittem, szexért jött, ő újra feltépte sebeimet. S megkövetelve, hogy figyelmem egészét neki szenteljem, bakancsával lábfejembe rúgott. Talán eltört? Talán eltört, annyira fájt a boka alatt elterülő rész. Revánsot akartam venni rajta abban a pillanatban, ezért gyenge kezemet meglendítettem felé, hogy ráüssek izmos lábára. Talán még ez sem sikerült, annyira nem találtam helyem a világban.
– Miért csinálod ezt velem? Miért teszed ezt?
Az ital kifordított önmagamból, elrejtette valódi félelmeimet, nem érezte a helyzet súlyát, s a kínt sem tudtam felbecsülni. Hiába beszélt hozzám, míg be nem értünk a fürdőszobába, ő lábon, én majdnem négykézláb, mikor hogyan sikerült meghajlott végtagjaimnak érni a földet, nem figyeltem rá. Képtelen voltam felmérni a veszélyt, amit rám nézve jelentett.
Kócos voltam, fájt a fejbőröm, s ezeken kívül alig volt, ami megfogta volna figyelmemet. Csak a kádban felzúgó sűrűfolyású vízáradat hívott belőlem elő kérdéseket. Kérdéseket, melyeket végül elodáztam. Annyira közel rántott magához. Mi mást akarhatott, ha nem megcsókolni? Engem akart. Rhys Higgs, akarj engem!
– Csókolj meg. Csókolj meg, jó? Fáradt vagyok ellenkezni – sóhajtottam ajkai közé, amint fejem szinte önkéntelenül bicsaklott előre, hogy érjem a kívánatos hússzirmokat borostás vonásai ölén. Nem kapálóztam. Értelmetlenül bíztam benne, hogy ugyanúgy kíván, ahogy én őt.
– A kádban csináljuk?
Válasz helyett azonban tovább rángatott. Nem volt benne a szenvedély, amit az esős napon mutatott magából autójának hátsó ülésén. Kíméletlen volt, kérlelhetetlen. Hiába mozgathattam szabadon kezeimet, ha egyszer képtelen voltam hatásosan fellépni ellene. Arcom elmerült a hideg vízben, majd ugyan egy pillanatig felszínre bukott, a tüdőre szívott cseppek ormótlanul ragaszkodó teste miatt köhögéssel töltöttem el az időt ahelyett, hogy friss levegőt szívtam volna tüdőmbe. Rángatott, s mire harmadszorra is elmerült arcom a víz alatt, már két kezem is betévedt a kádba, hogy azokkal próbáljam feljebb nyomni magam.
Sikertelen volt minden igyekezetem. Az elején azt kérdeztem magamtól, hogyan tehette ezt meg velem? Végül azonban rá kellett jönnöm, hogy miért voltam annyira ostoba, hogy ezt engedjem neki? Mondhatni ezüst tálcán szolgáltam fel magam előtte, amíg a bejárati ajtóban vártam, hogy sorsom beteljesülve a végéhez érjen.
Hát kit kellett volna hibáztatnom, mikor prüszkölve a hideg víztől, átfagyott arcomra riadalom ült? Én sodortam bajba magam és most meg fogok halni.
Rá kellett ébrednem, hogy itt volt a perc, amibe órákkal korábban már azt hittem, beletörődtem.
A víz alól felbukó arcomon hatalmas könnycseppek szánkáztak végig. Sietve tágítottam ki tüdőmet oxigénnel, noha a kapkodásba zokogás is vegyült. Nem tudtam összeegyeztetni a folyamatot, köhögnöm kellett.
– Te mocskos állat!
Üvöltöttem rá erőteljes hangon, miközben az arcomba vágott törölközőt vehemensen letéptem magamról. Hideg víztől ázott testemet nem holmi fiziológiai sekélyes érzet rázta, minden porcikámat átjárta a férfi iránt érzett gyűlölet.
– Szemétláda, takarodj el a lakásomból! Takarodj el innen – mondania sem kellett. Az eddig lényegtelennek tűnő közelsége fenyegetőbb volt, mint eddig bármikor. Elborult tekintete feketébe fordult. Arckifejezése riasztó volt. Temetéshez öltözött. Talpig feketébe. Tekintetére árnyékot vetett a fejtetőn átvetett kapucnis anyag. S én erre eddig nem ügyeltem.
Mintha legszörnyűbb rémálmaimnak színteréről lépett volna elő a férfi. Sosem akartam viszont látni. Bárcsak őt dobtam volna a lápos vízbe. Bárcsak meghalt volna.
– Nem kaptál eleget az alagsorban, Higgs. Nem tanultad meg, hogy velem nem érdemes szórakoznod. Elképzelni sem tudod, hogy mire vagyok képes. Azt hiszed, ismersz. Hogy már mindent láttál belőlem. De ez nem így van. Ott kellett volna megrohadnod a pincében, étlen, szomjan, úszva a saját vizeletedben és ürülékedben.
Az egyetlen, ami miatt szóval tartottam, hogy addig is időt nyerjek magamnak a józanodásra. Nehezen tisztult a kép, ráadásul a napok alatt megfáradt testem még nem kapott eleget, hogy adrenalin tobzódjon benne. Félnem kellett volna tőle.
Botladozva álltam lábra, s először azt hittem, hogy összegabalyodott végtagjaim miatt újra visszahasalok a csúszós kőre. Megfoghatatlan erő rejtezett bennem, mely még mindig talpon tartott, s elindított az ajtó felé. Nem fordítottam hátat neki. Rhys Higgs esetében az volt a legrosszabb, amit tehettem volna. Végig tartva vele a szemkontaktust, tudatosan a konyha irányába hátráltam.
Addig nem szaporáztam meg lépteimet, míg a férfi nem tett felém újabb fenyegető mozdulatot. Engedtem, hogy lássa könnyeimet, melyek mintha nem akartak volna elállni, s már nem tudtam elég hevesen nyelni őket. Látnia kellett, hogy mit tett velem. Ismét. Nem szégyellve, hogy a fájdalom cseppjeit törlöm, elhúztam a pillanatot. Átszelve a nappali folyosószerű métereit, behátráltam a konyhapult mögé. Ahogy az első alkalommal tettük, úgy kerültünk egymással szembe ismét.
A pult tetején kerestem támaszt. Pihenni akartam, levegőt venni, de erre nem volt időm. Az első kezembe kerülő eszközzel igyekeztem hárítani a férfi egyre közeledő létét. Fából faragott gyümölcstartó volt. Rücskös, nehéz és ami a legjobb volt az egészben, hogy legalább másfél tucat zöldalmával volt kibélelve. Nem fukarkodtam. Nem emeltem ki a szemeket egymás után, hogy megkíséreljem eltalálni velük a férfit. Egyszerre emeltem fel a pult tetejéről, hogy felé lökjem. A mellkasára céloztam, a tőlem telhető legnagyobb erőbedobással dolgoztak karjaim.
Nyüszíthetett a fájdalomtól, az sem hatott volna meg. Tovább húztam a hideg márvány felületen kezemet, s szinte elsóhajtottam a medve bőrére előre lehúzott szerencsémet, hogy megmenekültem, mikor a késtartóba ütköztem. A legnagyobb kést előrántottam, oldalam mellé szegezve őriztem, várva a legjobb pillanatot a használatra. A rusztikus tömör fát és annak többi tartozékát azonban újfent felé taszítottam.
Üldözött, bekerített. Kiszolgáltatott voltam, s szúró eszközzel kezemben is védtelen.
– Fogalmam nincs, hány emberrel végeztél az életed során, de tudnod kell, hogy van még egy. Plusz egy áldozat vére szárad a kezeden. Tudod kié, Rhys? A gyerekedé – minden rándulást az arcán meg akartam élni. Ki akartam élvezni fájdalmát és megesettségét. – Képzeld, amikor annyira eltelve magadtól feltételezted, hogy élveztem a kurva együttlétet veled, mert éppen a testem orgazmust produkált, elvetéltem. A te gyerekeddel, Higgs. Te ölted meg őt. Neked semmi sem szent ezen a rohadt világon. Mindegy, hogy bűnös vagy bűntelen, nem válogatsz. Ne aggódj, nem sírtam érte. Ki akarna tőled gyereket? Ki akarná megörökíteni egy szemétláda gyilkos nevét? Ha nem te végzel vele, valószínűleg abortuszra megyek. Mert ez rosszabb lett volna minden nemi erőszakot elszenvedett nő terhénél. Mindennap viszont látni a mocskos pofádat… nem, ezt senkinek nem kívánom, Higgs. Az anyádat akkor kellett volna föld alá vetni, amikor megszült téged. Dupla temetés… az kellett volna neked. Talán akkor még nem lett volna késő a világot megóvni egy magadfajta semmire kellő gyilkostól. Te nem érdemled meg, hogy élj. Dögöltél volna meg a nyamvadt gyerekeddel együtt!
Miközben hevesen, mély átéléssel intéztem hozzá a megrázó szavakat, elbarikádoztam felém vezető útját a magasított reggeliző székekkel. Nem nyúlhatott hozzám. Ha azt hittem elég erős leszek meghalni, tévedtem. Arra még nem készültem fel.
A fűszernövények kaspóit egyenként hajítottam felé, s mikor azok is megfogyatkoztak, s kezemben egyedül a hosszú pengéjű konyhakés pihent, tudtam, hogy lépnem kell. Nem körözhetünk tovább. Nem játszhatjuk a macska-egér játékot.
Nedves arcomat lágy szellő cirógatta meg. Csak egy pillanat volt, de tudtam, hogy a konyhaablak nyitva maradt, így nem kell annak zárjával bajlódnom, elég kitárnom, s kiugranom rajta. A második emeletről levetni magam, talán őrültségnek tűnt. De arra gondolni, hogy meg lesz a lehetőségem a menekülésre, s nem esek azonnal kezének és akaratának áldozatásul, egyre elkötelezettebbé tett ötletem iránt. Ugranom kellett. Mindegy hová. Csak le innen. El innen!
Hirtelen mozdulat volt a részemről.
Amint felé hajítottam a konyhakést, remélve, hogy megsértem valahol, hátat fordítva neki, sínylődő, fájó lábfejemet koncként magam után húzva másztam a pult tetejére. Feltártam a félszárnyát az ablaknak, s hátra sem nézve küzdöttem egyre előrébb testemet, nem félve a mélységtől vagy a következményektől.
Sosem gondoltam a következményekre.

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 30, 2015 8:15 pm Keletkezett az írás



Nagyon +18, csak saját felelősségre!

Too Beautiful to Live

■ ■ ■ ■ ■ ■ ■


Ez a démoni nőszemély hihetetlen furfangossággal volt megáldva, hogy próbálkozott női bájait bevetni, s kihasználni gyengeségemet, melyre talán már Ő maga is rájött. Igen, egész biztosan birtokában volt azon információnak, hogy kívánom, amikor csak rápillantok, hogy megbolondulok a közelségétől, illatától, s már hetek óta képtelen vagyok másra gondolni. Hát persze, a rohadt kurva ezt egész biztosan tudta rólam, s valószínűleg azért áhítozott úgy csókom után, s nem pedig önös érdekből.
Pillantásom megakadt csokoládészín íriszen, majd rátévedt dús ajkaira, s ha néhány pillanat erejéig meg is gyengültem közelségétől, nem tántoríthatott el célomtól. Nem, nem lehetett rám ilyen hatással egyetlen nő sem, ki kellett iktatnom kurva gyorsan az életemből, mert éreztem, ha még néhány percnél tovább igyekszik gyengéd szavakkal becézgetni, akkor majd elgyengülök, s újból két lábon járó céltábla leszek előtte. Kiszolgáltatott, akivel bármit megtehet, akit megalázhat, s akinek az életét is veheti. Nem, ezt nem engedhettem.
- Fogd be a pofád! – Őrjöngve törtek fel belőlem a szavak, s csak hogy elhallgattassam, újra és újra elmerítettem fejét a jéghidegen zubogó víz alatt ,mely lassan félig telítette a kádat.
Őrülten bántam a nővel, s miután úgy éreztem, hogy eleget nyelt a vízből és kellően magához tért részegségéből, jöhetett a bosszú. Dühömet ki kellett töltenem rajta, mely azon éjszaka óta tombolt mellkasomban, mióta átvette felettem az uralmat, s leterített a lábamról. S ha más nem is tudott erről az egész történetről, bennem mélyen élt a pillanat, mikor mozdulatlanul hevertem előtte, kiszolgáltatva, várva a halálra, vagy arra, hogy örök életemre megnyomorítson, amit meg is érdemeltem volna.
Azonban sokkal inkább élt bennem a düh, s a bosszú íze, mint az elismerés, hogy meglássam benne azt a nőt, aki képes volt bekebelezni elmémet, s teljesen a bűvkörébe vont. Mert ez az erőteljes, céltudatos és határozott nő nem más volt, mint Maya Cairns. Ki hozzám hasonló volt, s még ha tagadta is, sokkal több mindenben egyeztünk, ahogyan azt ő elismerte volna.
A tökéletes nő volt, ki felébresztette vágyaimat, s mélyen szunnyadó érzéseimet, melyekről addig talán fogalmam sem volt, hogy létezhet. Előhozta belőlem a vágyat, a kíváncsiságot, a kötődést, s az élvezetet. Mindezt azért, hogy aztán hátba döfhessen, s lerombolja addigi tökéletességemet.
Mert nekem nem volt senki, ki árthatott, ki befolyásolt, kihez érzések kötöttek volna. Nem volt, míg nem ismertem meg Cairnst, aki mellett felbolydult életem, s ki miatt kurvára elgyengültem.
Pusztulnia kellett, végleg.
- Látom reszketsz, jól teszed, ez az utolsó alkalom, hogy érezheted a jéghideg víz érintését bőrödön, most rázott ki ettől utoljára a hideg, mert nem lesz több lehetőséged. – Dühödten, s utálattal fúrtam pillantásom tekintetébe, tombolt bennem az oroszlán, mely szét akarta tépni a prédáját, azonnal, nagy harapásokkal, cafatokra tépve a húst.
Tenyereim ökölbe szorultak, úgy figyeltem földön heverő alakját, s vonásait, melyeket ezúttal hatalmas könnycseppek szántották túl. Nem éreztem kegyelmet, nem tudtam megsajnálni, mert sokkal nagyobb veszíteni valóm volt, ha életben hagyom, hogy örökké gyötörje elmémet. Túl kellett lépnem rajta, végleg ki kellett űznöm a fejemből Maya Cairns emlékét.
- Az vagyok, egy mocskos állat vagyok. – Ekkor csattintottam övemmel a levegőben, jelezve felé, hogy ha nem mozdul, akkor hamarabb érem testét a fájó csapással, mint ahogyan azt Ő szeretné.
- Te nem tanultad meg, hogy soha se állj az utamba. Fölöslegessé váltál, számomra már semmi vagy. Nem érdekelsz Maya, csak egy lyuk voltál, amit párszor betömtem, semmi több. Szerinted nem volt más? Rajtad kívül, nem volt más? – Negédes mosolyra húztam ajkaimat, mintha csak saját magamat biztosítottam volna arról, hogy igen is, van még ezer kurva, akivel együtt tölthetem az estéimet. S mintha magam nyugtatásából említettem volna ezeket, hogy még biztosabb legyek abban, nincs már rá szükségem.
Erőteljesen rúgtam lábfejébe, hogy ezzel mozgásra bírjam, s mikor végre megmozdult, élvezettel néztem végig, ahogy nagy nehezen feltápászkodik a földről. Meg akartam alázni, azt akartam, hogy meneküljön előlem, s hogy majd arra emlékezzek vele kapcsolatban, mennyire szánalmas is volt halálának utolsó óráiban.
Tébolyult tekintettel fürkésztem vonásait, mintha megszűnt volna létezni elmém, s elfelejtettem volna, mennyi mindent indított meg bennem Maya Cairns. Nem, többé már nem nézhettem rá nőként, nem akartam őt emberszámba venni. Kizárólag tárgyként kezeltem, mert ő csak egy kibaszott tárgy volt!
Dübörögtem elmémben, magamat is buzdítva arra, hogy eljött a pillanat, mikor pontot tehetek a játék végére, s ezzel kielégíthetem főnökeim vágyát is. Végül is, mindenki arra várt, hogy a nő kilehelje a lelkét és végre föld alatt porladjon el.
- Nem futsz, nagy kár. Pedig az elég hasznos dolog. – Nem tetszett, hogy nyugdíjas tempóban araszolt hátra felé, miközben mindvégig engem mustrált csábító tekintetével. Nem akartam látni, ahogy engem néz, nem akartam elkapni pillantását, hogy azzal újra befurakodjon elmémbe, s megfordítva a helyzetét, ismét kimásszon a lehetetlennek tűnő helyzetből.
- Na, ebből elegem van. – Nem tűrtem tovább, hirtelen gyorsítottam fel lépteimet irányába, hogy elkapjam, s csak akkor kezdett igyekvő mozdulatokba, talán mert érezte, hogy többé már nem játszom vele.
Utolsó lépteim már futásból álltak, a nő azonban még így is gyorsan kúszott be a védelmet jelentő pult mögé, ami rövid ideig talán biztonságot nyújthatott számára, de csak egy egészen hangyányi ideig.
Nem tétováztam, megkerülve a pultot, közelebb akartam lépni a nőhöz, egyik kezemben a szíjat szorítva, másikat ökölbe fogva, felkészülve az ütésre, amivel le akartam csapni a velem szemben álló nőre.
Megérezhette a bajt, mert hirtelen kapta fel a dekorgyümölcsöket tartó faeszközt, mely láthatóan elég nehéznek tűnt ahhoz, hogy sérüléseket okozzon, ha fejbe talál. S ahogy azt gondoltam, már repült is felém az eszköz, túl gyorsan ahhoz, hogy elugorjak előle. Kénytelen voltam hát karomat feltartani, így a nehéz, rücskös tároló jobb karomnak csapódott, ezzel fájdalmat okozva, amit nem is bírtam rezdületlen arccal elviselni.
- Baszódjál meg, ezért most megdöglesz. – Elegem lett a fenyegető szavakból, vagy abból, hogy az időt húzzam, s tovább fecséreljem az időmet arra a könnyező nőre, aki olyan pillanatban döfte belém a tőrt, mikor egész lényemet adtam volna neki. Aljas kurva volt, aki nem érdemelt mást, csak azt, hogy húsklopfolóval törjem ripityára a csontjait.
Nem izgatott, hogy kést rántott fel a konyhapultról, így csak még inkább szomjaztam vérét. Neki akartam ugrani, szavai azonban egy pillanatra megállítottak, s ez éppen elég volt ahhoz, hogy hátrébb húzódva előlem, néhány másodpercig menedékre leljen.
- Tessék? – A hirtelen hozzám vágott információk hallatán összerándult szemöldököm, s értetlenül fúrtam tekintetem a nő íriszeibe. A gyerekem…a gyerekem? Olyan abszurd volt már a szót is hallani, s magam sem tudtam, hogyan kellene reagálnom egy efféle helyzetre, mikor egy olyan nő vágja hozzám a szavakat, aki még jelentett is valamit, azt hiszem.
A gyerekem.
Összeszorított fogakkal, lüktető halántékkal, s szikrázó pillantással hallgattam hihetetlennek tűnő meséjét, ami ingerelt, idegesített, felbosszantott. Nem, nem és nem. Nem lehetett várandós tőlem, nem, sosem ártanék a véremnek, szánt szándékkal nem…
Hirtelen bevillant Sadie arca, ahogy ostoba mód összeugrottunk és képes voltam erővel lökni rajta egyet, csak hogy a saját akaratom teljesüljön, s ne az Övé. És többé már nem mozdult, és többé már nem lélegzett, és ezekről a kurva emlékekről is csak Cairns tehetett.
Úgy fröcsögte vádjait a szemembe, mintha csak azt vágta volna hozzám, hogy én öltem meg Sadiet, hogy én tettem.
- Neeeeeeeeeeem, fogjad be a pofád te rohadt kurva! – Addig soha nem hallott erővel törtek fel belőlem a szavak, mindig is nyugodt természetem tova veszett, egész testemben remegtem az idegességtől, s végleg meg akartam szabadulni attól a gyengeségtől, amit ez a némber ruházott rám.
Elrugaszkodva a talajtól, neki rontottam, s hiába rántott elém székeket, azokat erővel vágtam arrébb, nem törődve azzal, hogy ripityára törtem a szekrénysort, vagy a pult tetején ácsingózó kristálypoharak tömkelegét.
- Baszódj meg Maya. – Neki akartam ugrani, karommal kaptam utána, de hirtelen kaspó repült fejem irányába, s így kénytelen voltam ide-oda kapkodni fejemet, hogy elkerüljem a végzetes találkozást. Még a kezemmel tartott övvel is előre csaptam, hogy félreüssem a felém száguldó tárgyakat, de az utolsó, konyhai kést ezzel a módszerrel már nem tudtam hatástalanítani.
A vállamat súroló éles pengéjű kés után – mely végig szántotta bőrömet, s szelte fel sötét kapucnis felsőm anyagát – övemet eldobva ugrottam a nő után, aki sietve próbált kimeneküli előlem az ablakon. Karjaim combjai köré kulcsolódtak, s erővel rántottam vissza az ablakból, nem törődve azzal, hogy testét végig súrolhatta a párkány recés felülete.
Hirtelen visszazuhanó testétől elveszítve egyensúlyomat, sikerült magamra rántanom, ám mielőtt még nekem eshetett volna, hogy kikaparja szemeimet, lefogva csuklóit, fordítottam testhelyzetén, s Ő került padlóra.
Ráülve testére, feje fölé szorítottam a karjait, s erővel ütöttem azokat a padlónak, majd öklömmel erővel ütöttem gyomorszájon, hogy aztán felkászálódva a talajról, újra tenyerem köré csavarjam haját, s a hátán vonszoljam ki a konyhából a nappaliba.
- Te büdös ribanc, megbánod, amiért kikötöztél azokhoz a kibaszott csövekhez. – Őrülettel tekintetemben, erővel rúgtam oldalba bakancsom orrával újra és újra, majd tovább vonszoltam, s testét felkapva, a nappaliban ácsorgó, üveges felületű dohányzóasztalra vágtam testét, mely a hirtelen becsapódástól ripityára tört teste alatt.
- Azt mondtad, hogy sose bántanálak? Beszari alaknak tartottál és röhögtél rajtam? Hát most röhögj te kurva, mert most lesz min röhögnöd. – Dühödten guggoltam fölé, majd ujjaimmal erővel kaptam el az állát, s dühödten szorítva arcát ujjaim közt, üvegszilánkért nyúltam, amit erővel döftem át tenyerén, nem törődve azzal, hogy saját tenyeremet is végig szántja az éles felület.
- Végig húzlak a kurva lakásodon, a saját véredbe fogsz beledögleni. – Sziszegtem arcába, majd erővel ragadtam meg a torkát, s felrántva a földről, olyan magasba emeltem, hogy legfeljebb pipiskedő lábujjaival érhette a talajt.
Így a levegőben tartva, gyors léptekkel iramodtam meg az erkélye felé, minek ajtaját erővel rúgtam ki, majd mindkét kezemmel megragadva testét, derekát a hideg korlátnak löktem, s hátra döntöttem fejét, hogy hajszálai alá hulljanak, s néhány másodpercre láthassa a több méter mélyen elterülő gyalogos útvonalat.
- Ledobjalak, vagy ne? Inkább kibelezzelek? – Hirtelen rántottam vissza, ködösült tekintettel, dühösen fúrtam pillantásom íriszeibe, miközben mindkét kezemmel megragadtam a torkát, s erőteljesen fojtogatni kezdtem a nőt…

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 01, 2015 11:41 am Keletkezett az írás



I just died in your arms tonight

■ ■ ■ ■ ■ ■ ■  


A következmények elenyésző fogalma megfoghatatlan távolságban rejtezett. Tiszta gondolatok helyett minden homályos volt, szürkületbe bukón keserű. Szinte ízleltem számban a kemény beton felület okozta fájdalmat, amit alsó ajkam külső feléről beemelt, rendezett fogsorom fogságában megesett szájfény művin édeskés, a másodperc tört része alatt elhamvadó ízével kívántam feledtetni.
Száraz szájpadlás, elakadó nyelv, csődöt mondó nyálmirigyek, a sivatag szúrós homokkristályaival vetekedő szájperem, melyen a felszakadt és megaszalódott bőrcafatok tűntek a legjobb gyomorfájdalom elleni betevőnek. Reményt vesztett rágást mímeltem tövig beszakított körmeim maradványán, önön testem levedlett hámjain, s legalább a szokás hatalmában álló emlékkel feledtettem az éhezésre szánt időintervallumot. A vér frissen serkenő ízében a lecsapott legyek is megtették valójukkal szikkadt sültkrumpli szirmoknak.
A fémes nedv elnyelte ízlelőbimbóim talentumát, önös érdekeken át vezetett az út, s egy idő után már örömmel fogadtam pofont és rúgást, remélve, hogy a hidratációjából vesztett bőr felszakad, megsebesül, s még facsarhatok belőle annyit, hogy a következő huszonnégy órára elfelejtsem a nívós éttermek legjobb fogásainak fűszeres ízét, vagy a kecsegtető gondolatot, hogy szomjamat vizeletemmel oltsam. Ezt azonban kerültem. Az utolsó napig volt bennem annyi, hogy emlékeztessem magam az ostobaság felső fokára, hogy mint adná le testem az utolsó melengető réteget is csontjai körül, ha felgyorsítanám anyagcserémet.
Talán egy újabb fogságban, hol várnom kellett volna a következő műtétre, hol már nem csak a hasi szervek közül választ egyet belőlem a férfi, de lényegre törően kimarkolja mellkasom ellenkező izmai közül, bárdként sebző pengéjét felé fordító bordáim menedékéből fiatal, dacosan pulzáló szívemet, már tapasztalattal fordultam volna a körülöttem felhúzott nincstelenséghez, hogy abból tartsam fent vegetáló szervezetemet. Másodjára, mikor már tapasztalattal telve fordulok az üres szobabelsőhöz, csak egy kísérlet vagyok saját tudatom számára is. Számolhatom a napokat, viszonyíthatok, s ha tovább bírtam, dicsérően megpaskolhatom vállam szirtjét. Nem akartam próbára tenni magam, újabb várakozással eltöltött napokat hagyni hátra.
Attól éreztem magamban bátorságot, s büszkeséget, hogy elrejtettem előle gyengeségemet. Erőtlen voltam. Már saját testsúlyomat is alig vonszoltam, hát féltem tőle, hogy túl gyorsan megadnám magam agresszív fenyítésének ostorcsapásai alatt. Rettegtem tőle, hogy feladom, hogy engedem a kínnak felfalni izmaimat, csontjaimat, mirigyeimet és idegeimet, hogy lankadt lenne figyelmem, kevés erőm, hogy szembe szálljak vele. Néhány percet tudhattam csak magam mögött, de már ettől is ziháltam, s kapkodtam lakásom száraz levegőjét, mely apró tűszúrásokkal jutalmazta a légutakat.
Nem láthatott kiszolgáltatottan – s ez volt az, mi motivált. Mi elfelejtette velem, hogy miről kellett volna szólnia az előttem álló hajnalnak. Megölte a csendet, a pihenésre szánt időt. Egyre megkövetelte az utolsó pillanatokban kiszolgáltatottságomat. Az nem én lettem volna, ki feladja, s úgy nyújtózik el esetlenül karjaiban, ki már csak az ütésekre vár. Nem adhattam meg számára azt a kívánatos alternatívát, hogy az ő karjai között halljak meg. Nem. Míg lélegzek, nem vehet revánsot rajtam. Nem győzhet. Még halálomban is dacoltam vele.
Belekapaszkodtam az éjszakába. Már felsőtestem a semmi fölött lógott, s egy utolsó lökésre volt szükség csupán, hogy holtpontom túllendüljön a párkányon. A sötétben testközelinek tűnő tölgy árnyai voltak az én megmentőim. Szemembe sütött a holdvilág, megvakított, s reményteljes hitem volt az egyetlen, mi támogatta az ugrást a semmibe. Így múltam hát el.
Közel a harminckettedik születésnapomhoz, egyedül, alkoholt párologtatva testemből, öngyilkosságnak beállított helyzetben.
Már senki nem tudta meg, hogy mi történt velem odafent. Mert hiába kérdezték fölöttem sírva családtagok, rokonok és barátok, ha egyszer nem hallották meg fölöttük tépelődőn szóló replikámat.

Így kellett volna történnie, ugyanis bíztam képességeimben, a konyhakésben és az agyag kaspókban. El kellett találnom, meg kellett sérülnie, le kellett lassulnia. Művemtől elvártam, hogy beteljesítse vágyaimat. De a helyzetem egy színi előadásra emlékeztetett. Elhalt a zongora hangja, az utolsó taktus fél percen keresztül visszhangzott a térben. A mű elért katarzisához, ahonnan a késleltetésen keresztül jutunk majd el a megoldáshoz. A végkifejlett akartam lenni, nem a csúcspont, kinek még élni kell a nagyívű rendhez híven.
Rhys azonban hiába küzdött sérüléseivel, verejtékező markában a bőrövvel, beért. Nem tettem meg. Életben voltam, s kétségbeesett, érthetetlen indulatok útra eresztett sikításával tudatosította bennem képtelenségemet az öngyilkosságra. Gyűlöltem. Amint lerántott a párkányból vékony combjaimnál fogva, kezeim kifutottak testem alól. Mellkasom lépcsőzetesen hullott alá először az ablak kitüremkedő műanyagára, onnan a recés téglafelületre, a párkányra, mely felmarta az elodázott vékonyanyagú felsőruházat alatt hasfalam bőrét, megsértette a nyolcadik bordát. Ezt követően értem csak a hideg konyhapultot, melyen kapaszkodót kerestem. Azt hittem megáll. De nem tette. Nem volt esélyem szólni, hogy le fogok esni, hogy még ennél is nagyobb sérelem ér majd fizikálisan. Nem figyelt rám, hiába üvöltöttem a kételytől, mi szerint elvesztem.
– Mit gondoltál, Higgs? Hogy megtorlatlanul maradnak a tetteid? Hogy nem lesz böjtje annak, hogy éheztettél? Vagy megvertél? Vagy, hogy kivetted a vesémet? Pénzt csináltál belőlem, minden módon megaláztál és tönkre tettél. Mi vagyok én hozzád képest, hm? Mi? Azt hitted, hogy csak a veled egy súlycsoportban lévő vághat vissza? Nem, te szemét állat. Nem. Veszélyesebb vagyok, mint bármelyik ismerősöd a rohadt maffiából. Ezért akarsz eltenni láb alól? Rettegsz tőlem? Ó, nagyon helyes. Fogalmad sincs róla, hogy mit éltem túl. Itt nem engem kellene megbüntetni, hanem saját magadat. Érted, Higgs? Itt te vagy a hunyó és nem én!
Hiába üvöltöttem vele, nem sokat értem el, a pult felületéről egyenesen a férfi mellkasára estem. De bennem már nem volt annyi, hogy megelőzzem és kihasználjam helyzetét. A beépített nyílászáróhoz való ragaszkodás túlságosan kifárasztott. Kezeim lomhán kívántak csak szabadulni. Addigra azonban ő már fölöttem ágaskodott.
Szájából mérgező nyála fröcsögött, ahogy gyűlölt szavaival és tetteivel. Elborult tekintetébe fúrtam sajátomat. Szólni akartam még. Még utoljára, hogy ez az, öljön csak meg. Öljön. De nem jöttek ki szavak számon.
Valami elpattant bennem. S míg eddig eszemnél voltam, figyelmem éles volt, az első ütés után, melyet csontos csuklómra a lefektetett faerezetes kőpadlóval mért, elvesztem. Testem nem bírt több fájdalmat. Blokkolta az idegek munkáját. Elernyedtem fogásában.
Némán törtek fel könnyeim. Az is éppen elég szenvedés volt számomra, hogy túléljem a férfivel együtt eltöltött időt. Nem tudtam, mire készül, de nem számítottam már megmenekülésre.
Az első ököllel mért ütés gyomromat érte. A görcsös rándulás okozhatta, hogy azonnal ülőhelyzetbe nyomtam magam, és védekezően hasfalam elé szorítottam két combomat. Még mielőtt belekapott volna fürtjeimbe, fejem előre hanyatlott. Bőséges epe távozott gyomromból, s még percekig azt köhögtem volna, ha nem ér az újabb behatás.
Fájdalmasan ordítottam fel. Gyötörte nyelvemet a könyörgés. Még időben ráharaptam, s csak csendben könnyeztem helyzetemet.
Innen már minden annyira gyorsan történt. Nem volt időm egyenként érezni a kínt. Azért sóvárogtam, hogy eljöjjön a perc, mikor már csak fölülről kísérem figyelemmel senyvedő testemet. Le akartam vetni az élettel járó érzékelést, hogy ne tudjam, milyen, mikor hasfalon rúgnak és a harántizmok nem kapcsolnak időben, hogy milyen, mikor elveszek térben és időben, és szilánkok vánkosára hullok saját nappalim közepén, milyen, mikor átszúrja kézfejemet az asztal szilánkja, milyen, mikor úgy bánnak el velem, mint olcsó marionett-bábúval a hálátlan játékos.
Még itt voltam. Gerincem ívbe feszült a gyötrelemtől. Félőrülten ordítottam fel, ahogy közeledett tűrőképességem határa. Tudtam, hogy könyörögni fogok. A kérdés már csak az volt, hogy mikor szakad el a cérna.
Testem felemelkedett a földről. Ő mozgatta helyettem. Úgy bánt velem, mint egy rongybabával. Vonszolt. Mert elbírt, mert megtehette, nem esett nehezére.
Ki akart bukni belőlem a kérés. De nem bírtam. A falnak szegezett, lábam lelógott, de nem értem a talajt. Arcunk egy szintbe került. Miért kellett újra és újra látnom őt? Dögölnék már meg!
– A kurva életbe, Rhys… – hangosan sírtam fel. A levegő kiszökött tüdőmből, görcsösen rándultak össze a finom izmok. Küzdöttek az életért, nem úgy mint én. Lábam nem érte a padlót, ujjaim hegye sípcsontjának ütközött. Akaratlanul rángtam a fogságban. Akartam, mégis képtelen voltam. Mintha megbénultam volna. Ez már régen nem lekötözött és lefogott végtagjaimról szólt.
Egyik kezem övét markolta torkom körül. Reflexszerűen törtem újra az életért előre. Jobbom, míg először tehetetlenül lógott magam előtt, meglendült előre. Válláról kígyózva kúszott fel nyakán, míg el nem értem arcát. Ki akartam kaparni a szemét, de odáig nem értem, így szájával és pofazacskójával kellett megelégednem, mikbe szívélyesen mélyesztettem el körmeimet. Nem ment, ehhez sem volt már erőm. Lehanyatló kezem nyakának vonalára siklott. A légcsőt kerestem. Viszonozni akartam a fuldoklást, helyette csak kapkodtam, s ha kárt is tettem testében, csak megkarmolnom sikerült a nagy igyekezetben, netán eltépnem felsőjének grabancát.
Gyűlöltem.
A levegőtlen állapot miatt, agyam nem jutott elég oxigénhez. Éreztem, hogy a vér megtódul ereimben. Mintha rákanyarodott volna egy vég nélküli zsákutcára, úgy lüktetett végig a kitágult erekben, hogy a létfenntartás szerveit érje. Látásomat foltokban fekete terek lehetetlenítették el. Képtelen lettem volna megmondani, hol vagyok, és mi történik velem.
Testemet megcsapta a hideg levegő. Az erkélyen voltunk. Itt volt a vége. Már nem bírtam beszélni. Elhagyott az erő. Hiába kívántam az oxigént. Nem jutottam hozzá. Megmerevedtek életért küzdő karjaim, s mintha soha nem mozdultak volna, úgy csúsztak le testem mellé.
– Ölj meg. Ölj meg végre. Csak ne kelljen tovább élnem – a könnyeken át őszinte belenyugvás csillant íriszeimen. A férfi, ki talán részeg énemnek többet jelentett, ki ellen ölem nem tiltakozott, s kit olyan természetességgel tűrtem el magam körül hetekig, most egyszerre mindent tönkre tett.
Nem erre akartam vele kapcsolatban emlékezni.
Mielőtt beleájultam volna a sötét éterbe, mi számomra már a halál előszobája volt, hol már nem volt fájdalom és könny, csak könnyed légzés és súlytalanság, átpörgött elmémen kettőnk kapcsolata, s mindazon állomások legjelentősebbje, mi számomra jelentéssel bírt. Láttam a sivatagot, a rothadó húst, szikéjét, a lakásomat, kikötött meztelenségemet, a hídon történteket, az alagsori incidenst, az első csókot és az első orgazmust, mint vele éltem át… és akkor az eső mindent elmosott. Beleájultam karjaiba. A raptor bőrülésén képzeltem megnyugodni testem. Mintha ott feküdt volna fölöttem, utoljára láttam arcvonásait.
Vele és miatta:
elvesztem.

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Okt. 02, 2015 2:59 pm Keletkezett az írás



Nagyon +18, csak saját felelősségre!

Too Beautiful to Live

■ ■ ■ ■ ■ ■ ■


Üvöltése, vádló szavai, s tekintete mit sem ért abban a pillanatban, mikor elmémet kizárólag a harag, s düh lángja éltette. Olyan érzelmek kavarogtak bennem, olyan érthetetlen, addig nem tapasztalt lehetőségek, melyek rémisztően hatottak elmémre, s azt diktálták, szabaduljak, míg lehet. Mentsem meg önmagam, s legyek újra Rhys Higgs. Legyek az a férfi, aki határozott, erős és nincs senki, aki útját állhatná.
Vissza kellett találnom önmagamhoz, nem gyengülhettem el, nekem nem lehetett semmi az életemben, mely veszélyt jelenthet, s útjába állhat kitűzött céljaimnak. Nem volt szükségem hátráltató erőre, azonnal meg kellett szabadulnom attól, ami behálózta elmémet, s utóbbi napjaimban állandóan gondolkodásra kényszerített. Maya Cairnsnek pusztulnia kellett.
Érzelmeim vehemensen erőszakolták testemet, s átvéve cselekedeteim felett az uralmat, kihozták belőlem azt az őrjöngő vadat, mely sarokba szorult, s félelmében kiutat keresett a rettegés mezejéről.
Mert többé már nem voltam halhatatlan. S többé már nem éreztem, hogy acélból lennének az idegeim, melyeket egyetlen nő finom ujjai könnyedén pengettek halálos táncába.
Csatatéren hevertem, vérben úszva, sérülten, s utolsó szívdobbanásommal is küzdenem kellett a rettegés ellen. Azon érzelmek ellen, melyek fogalmát korábban csak könyvek hasábjairól ismertem.
Meg kellett tennem.
S ahogy Don Quijote megvívta csatáját képzelt ellenségeivel, a hatalmas karú, félelmetes nagyságú szélmalmokkal, úgy nekem is le kellett küzdenem azt az átkozott, édesen mázos, szerelemnek nevezhető kínt, mely elsorvasztotta addigi tökéletességem.
Nem akartam látni már az arcát, nem akartam érezni illatát, nem vágytam, hogy érzékeim felett átvegye uralmát, s ujjai köré csavarva eszemet vegye.
Tébolyban úszó tekintettel fúrtam sötétlő íriszeimet riadt pillantásába, ködfátyol vonta maszkját vonásaira, elmémben már nem volt irgalomnak helye, csupán sírját vágytam, s hallani a koporsójára hulló lapátnyi föld tompa dobbanását.
Megragadva testét, több ízben is rongybaba módjára vágtam hozzá a környező bútordarabok valamelyikének, s ha éppen nem öklömmel sújtottam törékeny pontjait, akkor bakancsom ütött rá pörölykalapács módjára, minden egyes alkalommal kínzóbb fájdalmat okozva.
Bosszútól fátyolos tekintetem, s füleimben dübörgő vérem tompán engedte csak áttörni védőbástyámon a nő hangját. Pedig annyira küzdöttem ellene, úgy próbáltam küzdeni ellene, amennyire csak lehet. Erős ujjaim gyilkosként fonódtak bársonyos torkára, s nem törődve hadakozásával, mikor gyenge ütései arcomat érték, citromként facsartam tovább, s kergettem a pusztulás felé.
Mert nekem úgy könnyebb lett volna. Ha tudom, hogy nem él, úgy könnyebb lett volna.
S míg küzdött, és csípte arcomat, míg körme sértette borostás bőrömet, addig azt hittem, meg kell tennem, addig nem hiányzott a nő, nem hiányzott az érzéki jellem, a test, s a gyönyör.
Azonban, mikor már nem éreztem ütlegelő kezeit mellkasomon, s nem láttam küzdelem vad lángját égni tekintetében, hirtelen azt éreztem, értelmetlenné vált minden.
Megtorpanva a mozdulatban, ujjaim elernyedtek nyaka körül, dühös vonásaim eliszkoltak zord arcberendezésemről, s helyükre már csak mély döbbenet és riadalom futott.
Mit tettem?
Kiűztem testéből az életet? Kiöltem belőle mindazt, mit imádtam, mi eszemet vette, s ami miatt óhatatlanul is tiszteltem a nőt?
Képes voltam bántani azt, ki felé akaratlanul is szimpatizáltam, s kinek hiányában gondolataim folyton nevét kántálták, s elmémmel csúf tréfát űzve, megjelenítették alakját agyam hátsó zugában?
Mit tettem? Mi a jó kurva eget tettem? Hová lesz a nő? Hová lesz, ki vigyort csal ajkaimra, kinek nevét örömteli mámorban nyöghetem?
Bassza meg, bazd meg Higgs!
Elmém önkívületi állapotban üvöltötte nevem, s hibáimat, melyeket addig elkövettem.
Megöltem.
- Ne…ez nem lehet. Maya, küzdj már. – Vállait megragadva, rázogatni kezdtem testét, s mivel nem éreztem, hogy bármi is változna, azonnal karjaimba kapva, sietős léptekkel szaladtam keresztül rommá vert nappaliján, hogy a szilánkossá tört dohányzóasztal mellett elterülő kanapé kényelmes ölelésébe fektessem több sebből is vérző testét.
Az óvatos mozdulatokat követően, mellé térdelve hajoltam közelebb, s idegesen vettem arcát kezeim közé, hogy érezzem meleg bőrét, s magam is nyugtassam azzal, hogy még él. Pillantásommal kisimult vonásait fürkésztem, ujjaim újra és újra beleszöktek rakoncátlan tincseibe, ahogy simogatva próbáltam észhez téríteni Őt.
- Gyerünk, mi lesz már? Miért nem nyitott ki a szemed, és a kibaszott szád? Miért nem ordibálsz most velem?- A nő azonban nem mozdult, karja élettelenül csúszott le a kanapéról, hogy sérült körme a szőnyeg szélét cirógassa.
Félelmem pillanatok alatt nőtt, s egész elmémet bekebelezve, tébolyulttá tett.
- Ne, ne ez nem lehet, nem bazdmeg, nem. – Hirtelen pattantam föl, s távolabb lépve testétől, figyeltem élettelen alakját, miközben idegesen simítottam végig arcomon, hogy hajamba túrva, fejem fölött kulcsoljam össze ujjaimat.
- Ne szórakozz velem bazdmeg, hallod? Maya ne baszakodj velem, nyisd már ki a szemed. Hallod? – Dühödten üvöltöttem arcába a szavakat, s idegesen jártam fel-alá, miközben próbáltam legyűrni feltörni vágyó könnyeimet.
Mégis, mi a faszom van velem? Könnyek? Mi a jó kurva élet történt velem, mi fojtogatja a torkomat, mitől érzem úgy, hogy összeomlik alattam a talaj?
Ismét földre rogyva, az idegességtől megszédülve seggre estem, s nem törődve, hogy szilánkokon tenyerelek, némán néztem magam elé.
Zavarodottan ingattam meg fejem, nem akartam elhinni, hogy elveszíthetem. Hogy értelmét veszti majd, mit hajszoltam, s többé nem lesz, ki ilyen elemi erővel hat majd rám.
A tehetetlenség, s lelkemet mardosó érzelmeim gyilkos tánca földhöz gyökerezett. Rosszul voltam minden formában, legszívesebben kiadtam volna gyomrom tartalmát. Érthetetlen volt számomra, hol hagyott el az erőm, s mi gyűrt úgy padlóra, mi volt az ismeretlen fájdalom?
- Maya? – Mintha már csak hallucináltam volna, úgy láttam, mintha megrebbenne a pillája, s talán még karjával is erőtlen mozdulatot próbálna tenni. Nem kétség, még él.
Még él!
- Maya, Maya..- Sietve, térden csúsztam közelebb hozzá, hogy tenyeremmel érinthessem arcát, s végre újra láthassam csokoládészín íriszeit.
- Csezd meg, hogy elmertél ájulni. – Korholtam le azonnal, ahogy észhez tért, miközben euforikus hangulat lett úrrá bennem. Élt, s mindez úgy feltöltött, hogy kapkodó mozdulatokkal próbáltam kényelmét szolgálni, s kezét visszafektetni oldala mellé, fel a kényelmes kanapéra.
- Szedd össze magad, ahogy mindig. Kellj már fel, mi lesz már? – Nem akartam tudomást venni a sérüléseiről, nem akartam felfogni, hogy talán fáj neki, amit tettem. Én csak azt akartam, hogy kurvára üvöltsön velem, és üssön és rúgjon, és akkor újra okom legyen arra, hogy felülkerekedhessek rajta. Nem akartam felfogni, hogy Ő is sérülhet. Képtelen voltam halandóként tekinteni rá, már nem ment. Hozzám hasonló volt, élnie kellett.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Okt. 02, 2015 6:05 pm Keletkezett az írás



I just died in your arms tonight

■ ■ ■ ■ ■ ■ ■  


Mardosó sötétség borította fölém ráncos, éji fátylát.
Megesett érzések cikázásától sajgott testem minden apró és törékeny porcikája. A könnyek feledtetni kívánták az ismeretlen agresszívan megélt tettét, az izomba tépő, húsba vájt körmök tortúrájától reszkető test, így kívánta lerázni magáról a szorítást, sírással elhallgattatni az életemet veszélyeztető férfi gyilkos szavait, mely rendszertelen szertelenségének közepébe bontotta meg bántó szárnyait. A védekezés nem a test megmentéséért szólt némán és szótlan. Ezek a világra okádott, sokszor koordinálatlan mozdulatok arról árulkodtak, mint szeretnék elfeledtetni a test védővonala mögött fájlalt belsővel az érzelmi katasztrófák háborús nyomorúságának vergődő emlékét.
Foltokká mállott az erkély képe. Ujjaim még utoljára érték Rhys Higgs testét, amint magatehetetlenségük súlya lehúzva őket, végigvergődtek a kapucnis pulóver takarása mögött feszülő szegycsonton. Közénk hullott.
A kábulat nem szült bennem gondolatot. Kihűlt testem rideg megadással fogadta mostoha sorsát, s esetlen marionett-bábúként bicsaklott meg Rhys karjai között. Vajon elkapott, mikor zuhantam? Megtartott? Hogy hozott el a nappali kanapéjáig? Lábamat tépte? Karomat? Van még hajam? Kétségbeesett ellenőrzéssel konstatáltam, hogy tincseim egésze párnaként szorult fejem alá, combjaim forgócsontja mozgatható állapotban kapcsolódott a csípőhöz, és a kezeim… nos, a bal csuklóm a duplájára dagadt, és képtelen voltam megmozdítani. Talán annál fogva húzott?
Szemeiben kívántam választ lelni az ébredésemkor felmerülő talányra, így óvatos, az égszínkék párnáról lecsúsztatva fejem, lassú mozgású, erőtlen nyakam izmain felé fordultam.
Megesett volt. Figyelemre méltó vonásai megvonaglottak. Kiszolgáltatottság vehemens verejtéke mímelt ráncokat arcának két tükrözött tekéjére. Ijedt volt? Riasztó volt, hogy még lélegeztem? Jelentéktelen félelem volt ez a részéről, hiszen éreztem, hogy milyen nehéz kőtömbök ellenállásába ütközött minden mozgatni kívánt izom testemben. Ez a szervezet már nem bírta. Ez a tüdő többet nem küzd, ez a gyomor több gyógyszert nem vesz be, ez a matriarchális irányítás alá eső mirigy-csömör többé nem dacol. Oda minden.
Szólni akartam, erről tájékoztatni. Tűz martalékául esett, parazsat nyelt légcsövem kellemetlenségéről tájékoztatni, de amint elemeltem felső fogsoromat alsó ajakpárjától, fémes ízű vér töltötte ki szám üregét.
A saját véremben fogok megfulladni. Én, büdös ribanc. Hazug, elviselhetetlen rohadt kurva. Ezeket mondta? Ó, Rhys, bárcsak meg tudtalak volna kérni, hogy utoljára hörögd gyűlölet hangszínén arcomba szavaidat. Levegőt sem volt erőm venni.
Ahogy ujjai markomba csúsztak, automatikusan szorítottam rá megmaradt leheletével, a szilánkokkal megsebzett ujjaknak. Nem engedtem. Képtelenségnek tartottam, hogy fájdalmat okozzak neki ezen állapotomban, ahogy szinte távoli volt egykori hadakozásunk az előtérből, a konyhán és a nappalin át az erkélyig. Fennhangon üvöltöttek bennem ki nem mondott szavaim. Arra nem volt erőm.
Minden kérdésére arcom válaszolt. Elsötétedett bőröm, a véraláfutások, a könnyektől csillogó szem, a felrepedt száj, s annak vékony résén átbukó vérből fújt, bodros vérballonok, az arcba hulló, szétzihált hajtincsek.
Nem értettem szavait. Nem értettem mit ért a küzdés alatt, nem ismertem mit vár el a küzdéstől, hogyan definiálná az életben maradást. Meg akart ölni. S már itt volt a célvonal előtt. Át kellett esnie rajta, hogy végre elmúljak én és jelentéktelen, jellemének útjában álló testem. Már nem is emlékeztem, hogy milyen két lábamon tartani súlyomat, milyen használni a gerincet, vagy behúzott hassal, kiemelt mellkassal tiszteletet parancsolni a puszta megjelenéssel. Nem elevenítettem fel, nem küzdöttem a múltamért. Már az elmúlásnak éltem.
Feladtam hadakozni és ellent mondani.
Miért nem látta arcomon? Neki semmiség lett volna, számomra kész gyötrelem volt a tüdőtől elvont energiával kezemet megemelni, s az ő nehéz karját mellkasomra fektetve, ujjainak gyilok bilincsébe adni hófehér, törékeny nyakamat.
Mindjárt vége – súgta tekintetem. Talán őt biztattam, talán még utoljára önmagamat, de nem engedtem akaratomból. Nyöszörögve kényszerítettem ujjait rászorulni a nyak izmaira és porcos csontjaira, miközben hátra vetve fejem, megfeledkeztem mind arról, ami itt tartott ebben a pokol kénkövéről felkapart életben.
Mélabús fény futott végig arcomon, mit az utcán elhaladó autó fényszórója vetített ki rám. Láthatta, hogyan szenvedek. Látnia kellett és megkegyelmezni. Nem miattam. Önmaga miatt. Ennyivel tartozott nekem, hogy ne a sérüléseimbe haljak bele, hogy szenvedés nélkül menjek el.
– Eleget fájt már. Fojts meg. Egy perc és vége. Egy kicsit kapálózok majd, de nem érek hozzá, ígérem. Fejezd be, amit elkezdtél. Fejezd be végre, mert félek! – erőtlen hangon karmolta vágyát hangom a térbe. Alig hallhatóan beszélve töltöttem ki a törékeny csendet, miközben tovább markoltam nyakam körül elfutó ujjait.
Fáradt voltam haragudni. Csak a jót akartam belőle magammal vinni, nem a ma este képeit. Végigsimítottam néhányszor inas csuklójának csontos oldalán, a vékonyszálú szőrpelyhek közé ékeltem ujjaimat, hogy úgy érezzem bőröm alatt tintával megfestett bőrét.
– Kérlek, Rhys. Könyörgök. Egyre jobban fáj.
Belesuttogva áhítatom a helyiségbe, nyelnem kellett saját véremből. Ha a férfi még váratott, arcomat ismét felé billentettem, s úgy kerestem aggályait mimikájában. Miért késlekedett? Számolt? Arra várt, hogy ne számítsak rá? Mit várt tőlem? Még ellenkezést? Még életet? Nem ment. Kimerítette tartalékaimat. Megnyomorította az utolsó kezeket, mik polipcsápjaihoz hasonlóan kapálóztak.
– Ne hagyd, hogy üvöltsek. Ölj már meg! – egyre türelmetlenebb lettem. A félelem ott munkált mellkasomban az elodázott tettlegesség miatt. Kezdtem elbizonytalanodni, ami kérésemet illette. Pedig ez volt az utolsó, mire vágytam. Nem kérem, többé nem kérem. Hiszen ahogy sosem tett eleget felszólításaimnak, úgy valószínűsítettem, hogy most sem fog segíteni rajtam, ha nem önszántából, dacos ellenállásból cselekszik. Minden erőmet bevetve martam bele kézfejébe, hogy a fájdalmat megkorholva elszorítsa végre az agy felé igyekvő oxigéndús vér útját.
Mintha gyermekkorom színterére tértem volna vissza, úgy kezdtem lágyan dúdolni az altatót, melyet anyám jobb napjain használt, ha mellém feküdt, hogy az álmok színes és vidám világába küldjön. Ott akartam járni, hol nem ért többet a férfi agresszivitása, erőszakos közeledése és önmaga ellen küzdő csókja, vagy kiszámíthatatlan érzései. Távol akartam lenni tőle, a más világot vágytam. Hát miért engedte végre, hogy lecsukódjanak amúgyis kimerültségtől nehéz pilláim?

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Okt. 03, 2015 3:47 pm Keletkezett az írás



Nagyon +18, csak saját felelősségre!

Too Beautiful to Live

■ ■ ■ ■ ■ ■ ■


Arcát fürkésztem, csokoládészín íriszeit újra látva szívem hevesen dübörgött, s a mellkasomra nehezedett kőtömb apró darabjaira robbant szét. A saját két szememmel láttam, hogy élt, újra erőt vett magán, s harcos Amazonhoz méltó módon, szembe mert szállni a gyengeséggel és a halállal.
Igen, ez Ő. Maya visszatért hozzám, hát még sem hagyott itt.
A félelem, mi akkor fogant bennem, mikor láttam tekintetében kimúlni az élet szikráját, s rongybabaként hullott karjaimba, elszökni látszott. Helyét izgalom, aggodalom vette át, ismét csak olyan érzések, melyek addig soha nem voltak jellemzőek rám. S bár lesz nap, amikor még gyűlölni fogom magam azért, hogy teret engedtem gyengeségemnek, ezúttal észhez térve a ködös őrületből, nem vágytam mást, csak azt, hogy még lélegezzen, még legyen az életem része ez az erős nő.
Érzelmektől eltorzult arccal, összepréselt ajkakkal figyeltem megrendült vonásait, könnyekkel, s fájdalommal átitatott tekintetét, de nem tudtam, hogy mit kellene mondanom, vagy hogyan kellene viselkednem a viszontlátás pillanatában.
Örülnöm kellett volna, hogy nem nyiffant ki, s állati énem nem űzte a nőt túlvilágra, én még sem tudtam boldogan heverni mellkasára. Nem voltunk olyan viszonyban.
Ehelyett inkább düh uralta elmémet, továbbra is mérges voltam, önmagamra, s arra, hogy ez a Tyúk képes lett volna végleg itt hagyni engem.
- Bazd meg .. – Mormoltam el egész halkan a szavakat, majd alaposan lekorholtam azért, amiért rám ijesztett távozási szándékával. Mérgesnek tűnhettek vonásaim, mikor szemöldökeim egy pillanatra összeszaladtak, én mégis inkább aggodalommal fürkésztem vonásait, s azokat a felületi sérüléseket, melyek szabad szemmel is jól láthatóan fakították testét.
Nem, nem tehettem én ilyet vele. Vagy mégis?
Noszogatva próbáltam talpra bírni a nőt, hogy újra pattanjon fel, üssön arcon, rúgjon, harapjon és küldjön el a jó büdös fenébe. Vágytam vehemens mozdulatait, tüzességét, s azon gúnyos szavakat, melyekkel mindig sikerült felborzolnia a kedvemet. Mert nem akartam elhinni, hogy őrületem ilyen veszélybe sodorta Őt.
- Mi lesz már? Ez kurvára nem vicces. – Mellé guggolva, halkan mormoltam arcába a szavakat. Nem hittem el, hogy sebezhető, hisz számomra maga volt a tökéletes nő, akit valaha is ismertem. Tiszteltem küzdelmét, mindig erős jellemét, mellyel egyszer sem hunyászkodott meg előttem, s éppen ezért bosszantott az, hogy ilyen gyengén, s tehetetlenül kellett látnom magam előtt.
Kezét gyengéden helyeztem teste mellé, mikor megéreztem ujjaimra szorulni markát, mintha csak jelzés lett volna felém, úgy kaptam íriszeimet újra a tekintetére.
- Mi az? – Értetlenül cikáztak íriszeim lélektükrei felett, miközben azt vágytam, hogy végre szóra nyissa ajkait, s durván lehordjon , amiért vadállat módjára ennyire durván bántam vele. Azt akartam, hogy üvöltsön velem, s újra vegye fel a harcot, hogy érezzem, van még benne annyi szufla, és hogy nem is tettem benne olyan nagy kárt, mint az ránézésre is szembetűnő volt.
Ostoba gyerek módjára vártam, hogy a törött játék újra a régi legyen, s egykori tökéletes külsejében pompázzon. Elmém ragaszkodott ehhez, s visszavágytam karjaimba az erőteljes Mayát.
Ahogy azonban szóra akarta nyitni ajkait, s azon előgördültek a vöröslő vércseppek, megriadtam.
Dermedten bámultam Őt, miközben éreztem, hogy ujjaimat szorítja, s nem akartam elhinni még mindig, hogy képes voltam ilyen szörnyű károkat okozni a nőben. Tettem megriasztott, mozdulni sem mertem, csak azt vártam, hogy végre mondjon már egy kibaszott szót, valamit, amiből tudhatom, nem fogja feladni, és életben marad nekem.
- Mi a faszomat művelsz? – Értetlenül figyeltem gyenge próbálkozását, ahogyan ujjaimat törékeny nyakának bársonyára vezette, s tekintetében szinte éreztem a kérlelést, felhívást egy keringőre, az utolsó táncra.
S bár Ő küzdött, mert éreztem nyöszörgését, és mozdulatait, nem tettem eleget kérésének, ujjaim tapodtat sem mozdultak, hogy erővel érjék a megsebzett felületet. Nem, képtelen voltam már bántani, nem akartam újra látni, hogyan zuhan a mélybe, s hogyan hagyja el újra az erő.
- Nem bazdmeg meg, fogd már be. Nem azt kértem, hogy a halálodért könyörögj, hanem hogy ugass velem úgy, mint rég! – Dühösen förmedtem rá, miközben ismét fojtogató érzés kapta el torkomat, s mintha én lettem volna az áldozat, úgy fullasztott Maya minden egyes szava.
- Mi? Nem, ne kérd ezt, kurvára ne kérd ezt, mert felbaszol! – Nem tudtam önmagamnak parancsolni, dühödt szavak futottak ki ajkaimon, s ha nem láttam volna ily törékenynek, biztosan adtam volna két észhez térítő sallert. Hát hogy kérhette tőlem ezt? Hogy, mikor az elmém azért kalimpált, hogy végre magam előtt is beismerjem érzéseimet?
Hogy engedhettem volna a túlvilágra a nőt, mikor rádöbbentem legnagyobb gyengeségemre, s arra, hogy mindezt miért is tettem?
- Befogod! – Hirtelen húztam el kezemet övéből, s álltam talpra, hogy néhány lépést hátrébb téve, újra tisztán tudjak gondolkodni. Mert a közelében nem lehetett, mert ha oda hajoltam, s láttam törékeny pillantását, akkor elkapott a kibaszott bűntudat, és valami gyomorforgató szarság.
Észhez kellett térnem, tudnom, hogy mit akarok, s hogy miért küzdök oly vehemensen.
Nem bírtam látni a szenvedését, s képtelen lettem volna véghez vinni a tettem, melyre már napok óta készültem. A bosszúm valahol elhagyott, s már nem éreztem azt a mérhetetlen dühöt, kizárólag azt akartam tudni, hogy él, lélegzik, s hallhatom szívének minden egyes dobbanását. Szükségem volt még rá, mert fogságba estem.
Visszatérdelve hozzá, kezemet övébe csúsztattam, s mélyen fúrtam pillantásom csokoládészín íriszeibe, miközben csak annyira szorítottam meg ujjait, hogy érezzen, s tudja, nincsen egyedül.
- Ostobaság ezt kérned, nem gondolod? Mikor mindent túlélsz? Ki vagy Te? Halljam! Maya Cairns vagy bazdmeg, nem kérheted ezt tőlem. Nem öllek meg, nem mondhatod meg, hogy mit tegyek. – Szóltam rá határozottan, mire hirtelen ujjamba mart, s egy pillanatra dühödt szikra szaladt át pillantásomon.
- Ha azt hiszed, hogy ilyen erőszakkal bármit is elérsz nálam, tévedsz. Segítek neked és rendbe fogsz jönni, csak ne beszélj most. – Csupán néhány pillanatra vettem tenyereim közé arcát, míg ezen szavakat határozottan toltam az orra alá, s azt követően orvosi szemmel futtattam végig pillantásom a testén.
- Nem szabad mozognod, mert attól jobban fáj. – Jegyezem meg, bár ezzel valószínűleg Ő is tisztában lehetett. Az ajkain előbuggyanó vér nem sok jót sejthetett, s bár lehetett apró sérülés a nyelvén, a belső vérzést sem tartottam kizártnak.
Kigombolva testén a blúzt, tenyereimmel óvatosan nyomkodtam meg hasát, miközben reakcióit figyeltem. S mikor jobban megnyomtam a sérült hasfal környékét, láttam arcának rezdülésein átfutni a fájdalmat. Ahogy sejtettem…súlyosabb sérülést okoztam, mint azt gondoltam, s ez rettentően aggasztott.
- Oké, ez annyira nem is fáj, mert nem ordítasz. Tehát túl is fogod élni, értetted? – Dühösen fúrtam pillantásom tekintetébe, s próbáltam úgy tenni, mintha ne tudnám, milyen komoly sérüléseket szenvedett. Mégis, nem láthatta rajtam a rettegést, hogy attól félek, nem éli túl, míg a kórházba ér. Neki is el kellett hinnie azt, hogy halhatatlan, ahogyan én is ezt hittem róla. Még nem adhatta fel.
Miközben beszéltem, lábait igyekeztem minél magasabbra polcolni, hogy ezzel is lassítsam vérkeringését. Pólyára lett volna szükségem, azonban ahogy körbe pillantottam a lakásában, semmi mást nem láttam, csak díszpárnák sokaságát.
- Remek, kitől kaptátok ezeket a cukiságokat? – Gúnyosan emeltem magasba az egyik díszpárnát, miközben a nőhöz beszéltem, s ezzel is próbáltam elterelni gondolatait a fájdalomról, s arról a helyzetről, amibe én sodortam. Nem akartam arra emlékezni, hogy mit tettem vele, s azt sem akartam, hogy rettegésben töltse a perceit. Meg kellett nyugodnia ahhoz, hogy megerősödjön a szervezete, s szíve tovább pulzálja belé az éltető erőt.
- Le merném fogadni, hogy a húgod mániája ez a színkavalkád..- Nem foglalkozva a válasszal, a nő orra előtt téptem le az egyik díszpárna borítását, s hosszú csíkokra tépve azt, egymásra helyezve bokáit, lábujjaitól haladva lefelé, elkezdtem betekerni szorosan az anyaggal, ezzel úgymond autotranszfúziót végrehajtva, hogy ideiglenesen kiiktassam két alsó végtagját a vérkeringésből, s ezzel vért szabadítsak fel a létfontosságú szervek jobb oxigénellátásának biztosítására. S mikor már nem volt elég a kispárna huzata, ingemet kaptam le, s azzal folytattam lábai pólyázását, egészen combjának közepéig.
Tettemet fölöslegesen nem magyaráztam, hisz ezt a módszert talán még Ő is ismerte, s akkor tudta, hogy komoly belső vérzés esetén ez lehet az egyetlen esélye. Ha viszont nem tudta, akkor nem akartam ezzel riogatni, inkább higgye, hogy újabb aberrációm lett fogva tartásával kapcsolatban.
- Hé, ne aludj el, hallod? – Ha láttam, hogy netán lecsukódnának szemhéjai, azonnal mellé ugrottam, s tenyeremmel gyengéden paskoltam meg az arcát. Láttam sápatag bőrén, hogy sürgősen szüksége lesz ellátásra, de a kórházba nem telefonálhattam.
- Mit csináljak, hm? Hívjak neked mentőt? Én nem vihetlek be a kórházba. – Aggódva fürkésztem vonásait. Nem lehetettem ott vele, nem vihettem be én magam a az egészségügyi intézménybe, hogy magamra vállalva a felelősséget, tönkre vágjam az életem.
A távolból szirénák zaja hallatszott, s mint a valódi bűnösök, kiket lelkiismeretük ugraszt, megrezzentem. Jól tudtam, hogy nem maradhatok már, de mégis, biztonságban akartam tudni Maya Cairnst.
- Hol van a telefonod, hm? Maya segíts már bazdmeg, annyi kurva kacat van itt…szükségem van a telefonodra.- Kezdtem magam is ideges lenni, s ezt az idegességet már nem tudtam elfedni. A földön heverő üvegszilánkok, s magazinok közt, négykézláb kutattam, miközben az idő egyre inkább sürgetett…



MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Okt. 04, 2015 6:36 pm Keletkezett az írás



I just died in your arms tonight

■ ■ ■ ■ ■ ■ ■  


Álmokkal születtünk, ezeknek éltünk és értük haltunk.
Kislánykorom emlékei tértek vissza hozzám, melyekben, anyámnak hat és fél éves koromig azzal telt el a szabadideje, hogy lapozgatta a divatmagazinokat, régi filmek abroncsos ruháiban gyönyörködött, majd divatbemutatókon vett részt, hogy ezt követően a felfedezett izgalmat, mit a lágyesésű anyagba egyedül a varrónő képes belevarázsolni, megvalósítsa törékeny méretemben esküvői ruhák irigylésre méltó fodros valójának egész hadseregét.
A ruha nem volt ellenemre, s az első két hétben élvezettel álltam modellt neki, majd illegtem a nappalink közepén rögtönzött kifutón. Aztán persze jött a változatosságra való hajlamom, s mivel minden rám öntött dressz színe megelégedett az ártatlan hófehérrel, filctollaim segítségével kellett őket megtennem egyéniségemhez méltónak. Az én mókám azonban értetlenséget szült anyámban. Szocializálódni vitt velem egykorúak társaságába. Áthurcolt a szomszédokhoz, akiknek lányai mind az esküvőjük miniatürizált kiadását játszották el szórakozottan, feslett gúnyákba csavarva. Hálára szólított fel, s mikor téptem magamon a sok időt felemésztő ruha rojtjait, erősen ütött rá a kezemre. Meg kellett volna tanulnom játszani – mondta, s teljesen elhagyta önmagát, mikor elégedetlenül sikoltva rohantam az udvar felé, hogy belevessem magam az első sártócsába, ami reggelre maradt a komor időjárás után. Úgy dagonyáztam benne, mint egy disznó. Akkor még teljesen akaratlanul csábítottam a szomszédlányokat másfajta szerepjáték felé. Nem az érdekelt a gyerekes értelemmel mímelt ceremóniák munkássága körül, hogy a leszakított rózsa jó helyre kerüljön a két selyem cafat között, hanem a részletekbe temetkeztem. S míg a menyasszony azt hitte, hogy teljesen épen végigvonulhat a templom padsorainak bársonyos szőnyeg-ösvényén, én tettem róla, hogy fájó lábát a ruha alatt be kelljen fásliznom. De megesett, hogy szétszaggattam a ruhát hasfal tájékán és a legnagyobb méretű játékbabát rögzítettem oda egy törölköző segítségével. Persze aztán az ostobák mindig tönkre tették az álmaimat, és az idegösszeroppanást kapott anyám pártjára álltak. Ők nem intettek változásra. Egyszerűen a képembe ordították, hogy képtelen vagyok rendesen játszani.
Már akkor sem voltak nekem valóak az esküvők. Ha mégis a gyerekkézügyességgel és tudással feldíszített oltár elé rángattak, mint a heti menyasszonyt, akkor is inkább megszöktettem saját magamat a lagziról és nemet mondtam szerencsétlen Brian McNielnek, akit csokoládéval fizetett le a rusnyabanda.
Nem mintha nekem nem lettek volna már akkor is álmaim. Csupán nem fértek össze az anyám által elképzelt jövővel. Ő esküvőt akart, unokákat, egy rendes férjet az oldalamra, s engem a saját cipőjébe. Mindig is tudtam, hogy engem okolt, amiért nem teljesíthette be karrierjét. Az ő álma a születésem pillanatában semmivé lett, s én maradtam az egyetlen, aki miatt még győztesnek érezhette magát. Eleinte hajszolt, de végül lemondott rólam. Tizenegy évesen minden művi babát felkoncoltam, vagy az elképzelt kemoterápia hatására leborotváltam a haját. Ágyba fektettem őket, piros festékkel csúfítottam el hibátlan bőrüket, mintha csak sérüléseket imitáltam volna ruhájuk alatt. Ledobtam őket az erkélyről is… remélve, hogy lesz egy gerinctörés, nyílt koponyasérülés, de ezek elmaradtak. Anyám megtiltotta, hogy összejárjak a szomszédok fiú ivadékaival, akik a középiskolai tanulmányaik és az orvoslás tudományába vetett hitükről bizonygattak. Nem kellett sokáig győzködniük. A vér, a fájdalom, a tű és a bőr alatt rejtező világ sokkal inkább felkeltette eltompított érzékeimet, mint a fehér selyemruhák beaggatva a szekrényembe. Aztán persze az sem volt elhanyagolható, hogy Liam, Hawsonék idősebbik fia engem nevezett ki páciensének, s az én meztelen hasfalamat nyomogatta egy született belgyógyász tehetségével, mintha tudná, hogy az orvoslás négy kvadránsán belül, melyik tünet és rezdülés mire adott félnivalót.
Nekem is voltak álmaim.
S ahogy felidéztem a Liammel eltöltött nyarak alatt megfogalmazódott célomat, rá kellett jönnöm, hogy szinte mindent elértem, amit akartam. Hogy elmúlásom nem lesz felesleges és hasztalan. Mert harmincegy éves koromra több veszteségem van, mint kortársaim legtöbbjének. Mind az, ami még hátra maradt az idillikus definíciójáig, már nem az én vágyaimat tükrözte. Az már nem én lettem volna, aki a karrierjét háttérbe szorítva gyereket szül, újabb férjet keres. Eddig hitegethettem, elodázhattam a pillanatot, hogy hazaviszem a spermadonort, akit anyám megtömhet a zöldséglevesével, cirógathatja az egóját. De miután szakorvos lettem, az állásom biztosítva volt, nem maradt más, mint az anyámmal való küzdelmem kiéleződése.
Vittem volna haza Rhys Higgset?
Röhejes, hogy megesett, de álmatag éjszakáim fél órájára ezzel foglaltam le elgyötört agyamat. S ugyan az álmoknak szokása volt spontán érkezni, nagy hévvel, verejtéket fakasztani, ez nem távozott olyan gyorsan, mint kívántam. Visszajárt estéről estére.
A férfi rám gyakorolt hatásának törölhetetlen ténye alatt értett jellemének erőteljes kiteljesedését bennem mi sem bizonyította jobban, mint tudatom és öntudatlan valóm rabsága.
Ő volt az álom, aminek tagadásában éltem, s az elmúlás vágyálma, miért meghaltam.

Hiába ellenkezett, hiába vágyott szabadulni a közelemből, s tettét megbánón engedett a fojtogató légből, mi kettőnk közé szorult, nem hagyhattam kivergődni őt gyilkos szándékának hálója alól. A munkát sosem hagyhattuk félbe. A felnyitott pácienst az asztalon nem unhattuk meg, s hiába gondoltuk úgy, hogy elegünk van már a vakbélgyulladásos esetből. Mi aznap húszadszorra szembesültünk vele, a betegnek azonban az volt az első. Így Rhys hiába döntött úgy, hogy nem tarkítja áldozatainak sorát velem, hogy ne legyek egy a millióból, meg kellett tennie, mert nekem ő lett volna az egyetlen, aki elveheti az életemet.
Erőtlen ujjaim már nem érték karját, kézfejem lecsúszott testem mellé, s ahogy elvétette az érkezést, s tovább zuhant a földig, hangosan felnyögtem. Minden porcikám sajgott, a rántástól újra éreztem a csontig hatoló fájdalom megelevenedését.
– Miért hátrálsz? Ne menj el. Rhys… ne felejtsd el, hogy mit akartál – sérelmeimtől eltorzult arcomat makrancosan fúrtam bele a fejem mellé vetett díszpárna puha anyagába. Nem akartam érezni a nyomást, a szúrást, a feszítést, a görcsöt, a mélyreható égő fájdalmat, a hasfalban terjengő tébolyt.
– Már lent is máshogy feszültél nekem. Áúúú – nem bőrének hidege bántott forró, fájdalomtól gyötrődve remegő hasfalamon, hanem a nyomás, melyet centiről centire gyakorolt kíméletlen kíváncsisággal. Ujja a bordák alá indult a bőrön át, hogy a májat vizsgálja, azonban az nem volt anatómiailag bemért helyén. Megugrottam az érzéstől. Görcsölő izmaimat legyűrve rántottam fel térdeimet és fogtam rá csuklójára ujjaimmal, hogy megállítsam őt.
– Ne kínozz, hanem ölj meg. Rhys. Céllal jöttél ide. Nem tudom miért, de abban biztos vagyok, hogy eltökélt voltál. Nem gondolkoztál. Most viszont tajtékzol belül és döntésképtelen vagy. De nem kell hezitálnod. Már nem akarok meggyógyulni. Nem akarok többet szembe menni veled. Ellenkezni, vagy győzni. Nincs értelme. Értsd meg. Ha elkezdtél valamit, legyél olyan kedves, hogy befejezed. Ne járasd le magad előttem. Azt hittem, mindenben perfekcionista vagy, élre törő. Akkor ne hagyj magad után mocskot és fél munkát. Ne vizsgálj úgy, mint akit érdekel… – kezét eltoltam magamtól. Ha tudtam volna, elmenekülök előle, de legalábbis hadakozok. Hitetlenül rántottam meg szám sarkát, ahogy arra gondoltam, hogy másodpercek alatt áthágtam ígéretemet, s életrevalóságom visszarántott a helyesnek tartott útra.
– Hagyd ezt abba, ne tereld el a témát!
Morrantam rá a férfire maradék erőmmel, s könnyekben úszó tekintetemmel övét kerestem.
Minden fájdalmam ezerszeresére erősödött. Hiába vártam tettlegességig fajuló gyűlöletének testet öltését, egyre csak terelte önön gondolatait, hogy ne tegyen még ennél is nagyobb kárt bennem. Már arra sem volt erőm, hogy visszahívjam magamhoz, vagy leessek a kanapéról. Arcom izmai kisimultak, eddig megfeszített izmai az állnak elernyedtek, szememet tartó erőmre máshol volt szükség. Csak feküdtem, időnként átesve a kábulat küszöbén.
Belső vérzésem lehetett. Éreztem, hogy kihűl testem, belsőmet elönti a vér, s szívem pulzálása a kétségbeesés határán csak egyre gyorsult.
Vajon így vérzek el? Ilyen érzés teljesen legyengülni.
Éreztem, hogy Rhys mellém térdepelve arcomhoz ér. Mielőtt a külvilág elmosódott volna, hogy belevesszen a férfi további kérdése, még arra képes voltam, hogy tenyerét levezetve oldalamról csípőm vonaláig, eljuttassam reszkető végtagját a farmernadrágom elülső zsebéhez, melyben ott lapult vékony testű telefonom.
Rámosolyogtam. Emlékszem, hogy egy fáradt mosollyal búcsúztam a férfitől. Nem kellett, hogy erőszakos legyen. Testem elvégezte a félbehagyott munkát. Elveszett a külvilág, vagy a további történések sora. Kérdéseimmel összezárva lebegtem élet és halál között a vakítóan fehér szobában, hol végeláthatatlan sorban lógtak egymás után a különféle divatházak kínálatából összeválogatott menyasszonyi ruhák.
Anyám akarata.
Hol már nem ért a valóság fájdalma, s újra két lábamon tudtam járni, lassan indultam meg a tüllszoknyák között. Ujjaim begyét végighúztam rajtuk. Mintha ő simogatott volna. Lágy hang dúdolta altatómat.
Most kellett utoljára elaludni.
Tehetetlenül, mintha üres belsőmet várakozásra késztették volna, úgy rogytam le a ruhák alá, hogy újra megbirkózzak az elmúlás gondolatával.
Könnyebb volt úgy hátrahagyni a létet, hogy már nem hajszolt fájdalom, nem tartottak vissza érzelmek.
Könnyebb volt meghalnom, mint élnem.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 9:37 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
#maya_and_rhys_part_v_18+
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: