Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Hayden & Faith - Egyes Műtő
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Hétf. Okt. 05, 2015 1:09 pm Keletkezett az írás






Hayden & Faith



Hosszú éjszaka volt mögöttem, és amikor végre magamra maradtam kicsit a pihenőben, lerogytam egy kék bőrrel borított fémszékre, fejem ernyedten ejtettem hátra, egy megadó sóhaj kíséretében. Még nagyjából három óra van hátra a műszakomból, odakint lassan a városra borul a reggel, egy új nap. Szeretnék még időben hazaérni, hogy mire Cordelia reggel óvodába viszi Alexet még legalább egyszer átölelhessem a fiamat és csókot hintsek a homlokára. Ez valahogyan hozzá tartozott a reggeli rutinhoz, még akkor is, ha éppen éjszakás voltam, és még akkor is ha csak annyira sikerült elcsípnem őket, hogy már szálltak be a kocsiba, a felhajtón. Ha elmaradt, ha később értem haza, akkor mindig rossz érzésem volt, hiányérzet, amelyet semmi nem volt képes megszüntetni, csak a viszontlátás öröme. Amikor délután ismét magamhoz ölelhettem a fiamat, mindez fel tudta bennem oldani azt a feszültséget, amelyet a reggeli öleléseim hiánya okozott. Nekem csak ő maradt, és apa, de ő messze élt, és nagyon ritkán volt alkalmunk találkozni, az is inkább az utóbbi időben az ünnepekre korlátozódott. Bár Alex imádott a régi ház óriási kertjében rohangálni, én egyre kevésbé tudtam elviselni apa szemrehányó pillantásait azt illetően, hogy túlságosan bezárkózom még mindig. Hogy nem engedek senkit közelebb magamhoz, magunkhoz. Szerinte egyedül fel tudom nevelni a fiamat, nem ezzel van a baj, hanem azzal, hogy hiányozni fog neki valamiféle apa pótlék. Azt viszont önző dolognak tartottam, hogy bárkire is rá akarjam kényszeríteni azt a szerepet amit az égiek a férjemnek szántak egykor. Nem hittem istenben, már nagyon régen elvesztettem a hitemet, pedig vallásos családban nőttem fel, és sokáig még ha kétkedő is voltam, még ha a dogmákkal szemben voltak is bizonyos fenntartásaim, hittem valamiféle égi hatalomban. Gyermekként csillogó szemekkel fohászkodtam esténként, nyugtató álomért, kellemes ébredésért, anyám örök mosolyáért, egy boldog és teljes életért. Először anya halálával rogyott meg a hitem, aztán Brian autóbalesete végleg elvette tőlem. Már nem tudtam őszintén fohászkodni senkihez, már nem tudtam a világot úgy szemlélni, ahogyan azelőtt. Az emberek felé bizalommal fordultam, tudtam velük együtt örülni, talán a régi ragyogása a szemeimnek, az kopott meg, és idővel el is tűnt. Gyászolni kellett volna, ahogyan a régi öregek is tették egykor, megsiratni és elengedni, de erre sem maradt lehetőségem. Túl sok volt a munka, túl sok volt az, hogy Alex kérdéseire válaszoljak, hogy hol az apja? Ahogyan cseperedett egyre többször kérdezte. Nincs attól keservesebb mint amikor a gyermeked áll a konyhaajtóban kitartóan nézve a bejáratot, néha hátrapillantva rád, apró kis ajkaival motyogja azt a szót, hogy Apa. Mit mondj neki, amikor még magadat sem vagy képes megvigasztalni? Vagy éppen elhitetni magaddal, hogy egyszer majd nyílik az ajtó, visszatér, és te rádöbbensz, hogy az egész csak egy keserves álom volt, amiből felébredtél. A csipogóm hangjára rezzenek össze és térek vissza a gondolataimból, illetve azt hiszem félig sikerült el is bóbiskolnom, dacára annak a nagyjából négy kávénak amit az éjszaka folyamán sikerült magamba öntenem. Mérhetetlen fáradtság ült meg a végtagjaimban, valahogyan nem ment ma éjjel a munka, túlságosan kimerült voltam, és kellett volna egy hét szabadság, csak egy kis időre kiszakadni a mókuskerékből. De egy hónapra előre be voltam táblázva. Nem a pénz miatt, hiszen mindenünk megvolt ami kellett, hanem talán azért, hogy kicsit feledni tudjak, talán segítsen a munka túllépni azon amin egykor az alkohol sem tudott...nem szívesen emlékszem azokra az időkre. Majdnem mindent elveszítettem, nem csupán a hitemet, hanem önmagamat is, a józan eszemet és a fiamat. A csipogómat kikapcsoltam, és a fejem kicsit megráztam, ekkor már a hangos bemondó is sisteregni kezdett, és Marianne ismerősen csendülő éterien lágy hangját hallottam. Ő volt az ügyeletes főnővér a sürgősségin.
- Dr Wintert várják az egyes műtőben, Dr Winter egyes műtő.- éppen csak elhallgatott, már nyílt is a pihenő ajtaja és egy szőkére festett hajú, nagyjából negyven körül járó nő dugta be rajta a fejét.
- Dr Winter kérem jöjjön azonnal az egyesbe! Roncsolódott jobb szem, kifordult üvegtest, elég csúnya eset.- már löktem is fel magam a székről bár olyan volt, mintha mázsás ólmokat pakoltak volna a lábamra és a felkaromra. Már amikor meghallottam a sürgető hangot, és hogy háromféle módon is próbáltak utolérni, tudtam, hogy innen nem fogok egykönnyen szabadulni, ahogyan azt is, hogy ma minden bizonnyal lőttek a reggeli ölelésemnek a fiammal. Megadóan igazgattam meg a köpenyemet és miközben a lift felé haladtunk elvettem a nővértől a kartont, hogy amíg a műtőhöz érünk, legalább nagyjából legyek tisztában vele, hogy mivel is állunk szemben. Oldalra sandítottam a névjegytáblára.
- Hallgatom Kreinn nővér, mondja csak nyugodtan, nagyon sokrétű a figyelmem!- rándultak az ajkaim egy sietős és biztató mosolyra, majd a kartont tanulmányozva hallgattam a nő szavait felfelé haladva a lifttel.
- Harmincas férfi, szúrt jobb szemmel, fél órán belül szállították, a mentőben a vérzést csillapították, kapott egy fél tubus véralvadás gátlót, és némi műkönnyet infúzióban, hogy ne száradjon ki az üvegtest mögötti hártya. Gyógyszerérzékenysége nem ismert, szívpanaszok nincsenek, tüdő tiszta, öntudatánál van, igaz félkómában tartjuk. Érzéstelenítőt tíz perce kapott a jobb arccsont alá.- nagyjából ugyanezek voltak leírva a mentősök által összeállított jelentésben, amiben még az is szerepelt, hogy a férfit az utcán támadták meg, rablótámadás volt, és amikor megpróbált elhajolni a felé döfő kéz elől akkor találta el az arcát a kés egye és fúródott a jobb szemébe.
- Az elkövető eszköz megvan?- tudni akartam mégis mi okozta a sérülést, hogy tudjam mit sérthetett meg, milyen széles volt a penge, milyen erőteljes a szúrás, minden információra szükségem volt.
- Sajnos nincs, a támadó elmenekült. A szemtanú szerint olyan konyhai kés szerű volt, vékonyított penge, nagyjából tizenöt centi hosszú.- a papírlapot felhajtottam, és megnéztem még néhány fontosabb adatot, illetve a mentősök megjegyzését.
- A Kölyök merre van?- nem nagyon kellett mondani kire gondolok, hiszen Hayden egy ideje már olyan volt mint az árnyékom, noha annak kicsit vékonyka volt. És azt is tudták, hogy ő számomra szinte csak ezen a néven létezett, amely esetemben inkább a kitüntető figyelem része volt semmint bármiféle gúnynév. Igaz azt hiszem én magam hordtam volna le a sárga földig ha valami hibát vét, ugyanakkor anyatigris módjára védtem meg őt bárkitől aki egyetlen rossz szóval is illette. Tényleg olyan volt nekem, mint valami mellém csapódott kölyök.
- A tetőtéri pihenőben értük utol, de már jön ő is. Tudtuk, hogy keresni fogja. Bocsánat.- egy mosollyal adta tudtomra, hogy ismernek már ilyen szempontból mint a rossz pénzt. Tényleg ennyire kiszámítható vagyok? Tényleg ennyire lehet tudni mi lesz a következő lépésem, ennyire a megszokások rabja lennék? Olybá tűnik, hogy igen. A lift rándult egyet, megérkeztünk, szinte egyszerre szálltunk ki a nővérrel és ő mögöttem pár lépéssel, a hátra nyújtott kartont elvette tőlem. A lengő ajtót betolva magam előtt egy egészen másik világba cseppentem. Apró hangyákként rohangáló emberek, és amikor megláttak mintha a felmentő sereg érkezett volna, pedig csak egy orvos vagyok a sok közül. Nem nem vagyok álszerény, pusztán némelyik kollégával ellentétben nem szeretem magam istennek gondolni. Ha az lennék soha nem hibáznék, de sajnos sokszor teszem ezt. Ahogyan az az isten is tette velem akiben hittem egykor, már ezért nem hiszek. Tekintetemet végigfuttattam a műtőn miközben nekiálltam bemosakodni. Egy nővér rám adta a kényszerzubbonynak is beillő műtős ruhát, valaki a sapkát is a fejemre igazgatta alátűrve a nem kis mennyiségű hosszú, barna hajamat.
- Ha befut a Kölyök valaki segítsen neki előkészülni, szeretném ha mellettem lenne az operáció egész ideje alatt, és könyörgöm rakjanak el a közeléből minden törékenyet!- forgattam meg a szemeimet, a legutóbbi esetre utalva amikor az én kis védencem majdnem sikeresen magára borította a teljes fertőtlenítőkkel telezsúfolt szekrényt, mert nem megfelelő csúszásgátlóval ellátott cipőt húzott fel. Van rajta még mit csiszolgatni, de határozottan tehetségesnek és kitartónak gondolom, akire érdemes odafigyelni, és meglehet hajlamos vagyok néha vele kapcsolatosan elfogultnak lenni, amiből ő természetesen semmit nem érzékel. Korábban többször tett fel indiszkrétnek is beillő kérdéseket, amik a magánéletemre utaltak, és én ezt köztudottan sem kollégákkal, sem nővérekkel, se éppen rezidensekkel nem szeretem megosztani. Így aztán egy hallgatólagos megállapodás keretében én nem faggattam őt, és ő sem engem. Persze annyira izgága volt, hogy nem nagyon tartotta ezt be, úgyhogy belefáradva az örökös magyarázkodásokba, már néha többet osztottam meg vele. Példának okáért azon kevesek közé tartozott, akik tudtak a fiamról, vagy éppen arról, hogy özvegy vagyok. Mindez köszönhető volt egy majdnem tíz órás szürkehályog műtétnek, és egy újabb hat órás megfigyelési időnek valamikor hajnaltájt a tetőtéri pihenőben.
Nagyjából negyed órás bemosakodást követően csupán a szemeim látszottak ki az arcmaszkból, amikor a műtőbe beléptem, ahol rajtam kívül már legalább hatan tartózkodtak. A beteg fejéhez sétáltam, hogy szemügyre vegyem a műtéthez előkészített jobb szemet. Elképesztően szét volt roncsolva. A bemeneti sérülés hatalmasra tágult, a szem környékén véraláfutások voltak a színükből ítélve még nem alvadt meg a vére, ami nem is baj, sőt szükséges, hogy újra beinduljon a szem vérellátása.
- Lassítsák a véralvadásgátlót az infúzióban kettőről egy cseppre, és ha elfogyott ez a tubus ne töltsék újra. Hogy áll a pulzus? Vérnyomás? Eszméleténél van még a beteg? Halló Mr Dermont, hall engem? Dr Winter vagyok, én fogom operálni önt.- szóval amíg választ vártam a kérdéseimre úgy a csapatomtól mint a betegtől oldalra pillantottam egyetlen másodpercre és láttam az üvegen túl, hogy Hayden megérkezett és már mosakszik be, hogy csatlakozzon a mai műtéthez. Ilyenben még nem volt része, igaz szerencsére nekem sem. Természetellenes volt, és nem akarom, hogy egy beteget el kelljen veszítenem. Sem őt sem a szeme világát, mert nekünk szemészeknek mindkettő egyformán fontos.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Okt. 05, 2015 7:16 pm Keletkezett az írás




Faith and Hayden



- Hayden? Megcsináltad az ötösben lévő kötéscserét is? Nem szeretem a lazsálást... - hallja még maga mögül a nővér ismerősen éles és annál idegesítőbb hangját s mielőtt kilépne a teremből az ajtófélfa sárguló, egykoron talán fehérrel lefestett egyvelegébe kapaszkodva vet gyökereket. Valamiért nem tud zöld ágra vergődni ezzel a nőszeméllyel, akaratlanul is azt veszi észre, hogy csak a hibákat keresi abban amit csinál, nem dicsér csak leckéztet és felszólít, ócsárol, pedig már ötödik éve, hogy rezidensként remekel. A nővér persze még új itt, legalábbis a többiekhez képest, ezért vele még nem volt annyi időt együtt műszakonként, mint a többiekkel, de Hayden úgy érzi, hogy ennél azért több bizalmat érdemel. Csak egy kicsit kell próbálkoznia szerencsétlennek, még megerőszakolnia se kell magát ahhoz, hogy mosolyogjon vagy látható legyen a tekintetéből kiolvasható csillanás, elismerés.
Kékes tekintetében először ijedt fény csillanhat amit utána némi kelletlenség követ és lemondás de aztán csak biccent.
- Igen, lecseréltem a kötést, nem vettem észre változást. Csepegtettem az idős néni szemébe is annak ellenére, hogy nem volt oda az ötletért mert "hogy jövök én ahhoz, hogy ilyen kölyök gólyaként felébresztem őt az éjszaka közepén". És különben is ő Latasha nővért akarta látni nem engem... már csak azt szeretném tudni, hogy ki az a Latasha. Minden esetre a szemébe csöpögtettem, kicseréltem az ötös kötését, voltam a kislánynál, ellenőriztem a szemfenekét, ott is minden rendben, szerintem holnap... illetve ma - közben van szerencséje úgy állni, hogy tekintetét a falon lévő órára emelje - haza is mehet, de még megkérem Faithet mielőtt hazamegy, hogy nézze meg - farzsebébe dugva a kezeit előre-hátra kezd el billegni cipőjének talpán s már fordulna sarkon, hogy lepihenhessen kicsit mikor ismét meghallja a nő hangját.
- Én vagyok az a Latasha. Colette Latasha....
- Ó, remek akkor legközelebb átirányítom a saját feladataidat lássuk csak... hozzád - utálja mikor több órányi meló után még őt szólítják fel arra is, hogy a nővérek munkáját elvégezze.
- Tudod Hayden nem azért szívom a véred mert utállak. Egyszerűen csak azt szeretném, hogy egyre jobb és jobb legyél, mert... - viszont ő nem engedi, hogy befejezze, nem akarja hallani így int egyet jelezve, hogy inkább hallgasson el.
- Oké,  kösz - indul el a folyosó irányába - ne tudd meg, hogy mennyit hallottam ezt életem során - ezt leginkább csak magának mondja de a hosszú folyosó kongó ürességében kifejezetten hangosnak tűnik a mondandója így nem lepné meg, h a nővérke is hallotta volna. Értékeli ő a segítséget, de azért mindenkitől elvár egy bizonyos stílust, egy elfogadható hangnemet, amit Colett minden egyes alkalommal megtagad tőle. Hangjában rosszallást és kelletlenséget szokott hallani ami piszkosul nincs az ínyére. Az a legfőbb elve, hogyha ő is képes értelmesen beszélni másokkal, akkor őt is becsüljék annyira, hogy emberszámba veszik és nem azt a kiskölyköt látják benne, aki gyakornokként is volt.
Ráadásul, bár hozzászokott ahhoz, hogy a kórházban nem mindig kérik hanem utasítják az embert arra, hogy mit kell megcsinálja, mégis van az a mennyiség főleg így hajnal felé haladva egy egész délután és éjszakai műszak után, hogy beteljen a pohár. Türelmes, jólelkű gyerek ő és az is lesz ha alhat egy kicsit.
Jól észrevehető bicegése nyilvánvaló ahogy a pihenő felé halad. A nap végeztével szokott csak határozottabb lenni a sántasága mikor már fáradt, s nem elég, hogy nem figyel oda arra, hogyan is mozog, de még a térdében is elkezd vele pimaszkodni a protézis a sok talpalás után.
Fáradtan fonja rá az ujjait a pihenőszoba ajtajának kilincsére s ebben a pillanatban érzi azt, hogy nem viszi tovább a lába. Szívesen elterülne a földön már most, nem akar elsétálni a kanapéig de tekintettel arra, hogy nem kutya, hogy a lábtörlőn aludjon, mégis megkísérli a dolgot s úgy nyúlik el a kanapén, mint valami nagyra nőtt gyerek. Az egyik kék párnát magához öleli és hagyja, hogy végre elmerülhessen álmai tengerében, ott ahol nem zaklatják legalább öt percig.
A nem túl nagy, viszont a kórház kellemetlen ridegsége ellenére is otthonosnak ható pihenő tökéletesen csendes némaságba burkolózott egészen addig, míg be nem tölti a teret egy hangos, mély horkolás melyet normális esetben egy medve felől hallana az ember.  
Az üres kávés poharak százaival vannak szétszórva nem csak az asztalon de a földön is mely segített nem csak Haydennek de az orvosoknak és a többi rezidensnek is abban, hogy legalább egy kis ideig kibírják ébren. A kellemesen sötét szobában még nyoma sincs annak, hogy lassan megérkezik a hajnal, a pirkadat első fényforrása, valahol a horizontot nyaldosva így ő maga, Hayden se érzi úgy, hogy ébrednie kellene. A biológiai órája a Nap felkelte szerint van beállítva vagy szimplán a fényre reagál, hisz amint kisüt a Nap, az ő szemei máris felpattannak.
Jelenleg a kis pihenő kanapén találhatjuk őt teljes hosszában elnyúlva, így engedi meg magának azt a néhány perc pihenőt, ami kijár végre neki is. Az elmúlt időkben nem sokat volt szerencséje az éjszakai beosztáshoz, viszont minden egyes alkalommal piszkosul megsínyli azt, hisz... soha nem volt túl jó éjszakázó bárhogy is próbálkozott.
- Hayden? Hayden... Dr. Cole! - jól hallotta ő, hogy valaki szólongatja, de sokkal kellemesebbnek hatott ezt álmon belül megélni, mikor egy rég nem látott ismerős emlegeti a nevét. Sokszor hihetetlennek hat, hogy a külső zajok milyen hatással vannak az álmokra.
- Nyhmm....hm? - nyöszörögve ül fel még mindig csukott szemekkel s a nővér kíváncsi tekintettel lép elé és simítja tenyerét a csontos de némiképp izmos vállra. Attól tart, hogy szétesik az a szerencsétlen gyerek.
- Hayden! Hoztak egy súlyos szem sérültet. Winter doktornő biztos maga mellett akar tudni téged is, úgyhogy szedd össze magad kérlek!
- Aha. Mennyit aludtam?
- Húsz percet, talán huszonötöt.
- Ó, az is valami - tápászkodik fel ezzel a nálánál sokkal alacsonyabb nővérke feje fölé tornyosulva és már indul is kifejezetten gyors tempóban a műtők felé, hogy bemosakodhasson. Menet közben egyfajta adrenalin robbanást tapasztal elvégre soha nem volt még szerencséje olyan műtéthez a szemészeten, mint amihez most készül Faith és csapata. Persze számtalanszor volt már szakorvos vagy főorvos mellett mint segítő kéz, így a traumán vagy épp a sebészeten, de a szemészeten belül még soha. De ami késik az ugyebár nem múlik.
Szeméből abban a pillanatban kiszökik az álom mikor az üvegablakon keresztül meglátja Faithet s gyors gyakorlott mozdulatokkal kezd el makulátlanul tisztára mosakodni, elvégre semmi koszt nem vihet be. Két nővér segít neki felvenni a kék nejlonos köpenyt a maszkkal és kesztyűvel együtt, ő pedig már csattog is befelé egy nagyra nőtt, leginkább egy esőkabáttal felszerelt gyerekre hasonlítva.
- Itt vagyok, itt vagyok! - siet Faith mellé ám megpillantva a kiugró szemet, kis híján az övéi is kiválnak a gödreiből - öhm... valaki ismertetné velem a kortörténetet? - pislog zavartan miközben az egyik szárnysegédre emeli a tekintetét. Nem sűrűn lát ilyet, de annyi biztos, hogy az üres gyomrában ha most lenne valami, lehet távozott volna.

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Okt. 06, 2015 10:11 am Keletkezett az írás






Hayden & Faith



Ha valaki ismert, tudhatta, hogy nem eszem embert, rezidenseket meg főleg nem. Általában a magam módján türelmes is vagyok, nem csupán velük, hanem mindenki mással is. Ritkán szoktam felemelni a hangom, és azt is csak akkor ha a beteg érdekében történik. Ha nem érzem éppen megfelelőnek azt amit kérek esetlegesen operáció közben, vagy ha elrendelek valamit és azt nem tartják be megfelelően. Egyéb esetekben szinte már az idegesítően türelmes kategória határát súroltam. Az volt a hitvallásom, hogy senki nem tudással a fejében születik, hanem azt idővel kell megszerezni, kitartó munkával és rengeteg szorgalommal. Sajnos a legtöbb orvosi pályára lépett fiatal, akik az idők folyamán megfordultak mellettem végül nem a szemészetet választották mint lehetséges, jövőbeni szakirányt, köszönhetően annak, hogy ezen a területen az ember nem küzdött olyan fajta kihívásokkal amivel mondjuk egy sebész, vagy éppen egy kardiológus. Valljuk meg őszintén a fogászat mellett ez a legkevésbé kedvelt szak az utolsó éves rezidensek körében. Én mégis hittem abban rendületlen, és kitartó nyugalommal, hogy bizonyosan lesznek majd olyanok is pályafutásom során, akik éppen annyira meglátják benne a maguk egyszerű kihívásait mint én magam. Ez igényel egyfajta megértést a betegekkel szemben. Rólam azt tartották, hogy időnként túlságosan kötődöm a betegeimhez, voltak kollégák akik még azt is megkérdőjelezték, hogy ezen tulajdonságom miatt alkalmas vagyok e erre a pályára. Egyesek szerint itt kellene hagynom a kórházat és magánpraxisba kezdenem, ahol én magam választhatnám meg a betegeimet. Én mégis maradtam a fentebb már említett kissé túlérzékenységem miatt, hiszen azokat az embereket akik a magánrendeléseket nem tudják megfizetni ki látja el? Ki fog velük törődni ha minden orvos kizárólag a fizetős betegeket akar gyógyítani? Hogyan magyarázza meg bárki annak az anyukának, aki a súlyos kötőhártya gyulladással hordja be minden télen a gyermekét, hogy nincs lehetőség az ellátására a közkórházban szemész orvos hiányában, menjen magánrendelésre? Amire persze nincs pénze. Vannak helyzetek amikor lennie kell embereknek, akik önfeláldozóak. Apa szerint az édesanyám volt ilyen, aki egykor még hitelbe is adott ki gyógyszert, ha éppen valakinek szüksége volt rá és nem tudta megfizetni. Nem hiszem, hogy ezért bárkit szentté kellene avatni, de egy hálás kézszorítás, amikor éreztetik az emberrel a köszönetüket az sok dologért kárpótol. Az életmentés, vagy éppen a betegek gyógyítása nem munka, ez hivatás és hitvallás bizonyos idő után. Azt gondolom, hogy csak az lépjen erre a pályára akiben e kettő közül valamelyik megvan, különben idővel ki fog égni.  Hayden, akit én csak a Kölyök becenévvel illettem, már jó ideje mellettem volt, és az utóbbi időben Angie hívta fel rá a figyelmemet, hogy gyakran cserélgeti a különféle alkalmakat a többi rezidenssel csak azért, hogy ott legyen a közelemben. Tehetséges, kitartó és szorgalmas fiúnak tartottam amely tulajdonságok nálam igen sokat nyomnak a latba, sőt lehet azt mondani, hogy ezeket tartottam az elsődlegesnek, kivált a szorgalmat. Ezen tulajdonság nélkül még  a legnagyobb tehetségek is elvesznek idővel. Ám minden esetben arra törekszem a mellettem bojtárkodó ifjú orvosokkal kapcsolatosan, hogy a szerénységet kellő mértékkel gyakorolják, soha ne képzeljék azt, hogy egy sikeres műtét után babérkoszorú várja majd őket. Önnön magunknak, belül kell elrendezni ezeket a dolgokat, ahogyan nekem is így kellene tennem jól tudom és nem hagyni, hogy a gyász mindegyre rátelepedjen az éltemre. Időnként úgy érzem mint egy vészterhes, viharral várandós felhőként kúszik mögöttem és egyszer majd rámszületik teljes valójában beterítve az életemet, ahogyan már korábban is majdnem magával ragadott. A munkám az egyetlen, a hivatásom és lassan hitvallásom, meg a fiam. Az állandó és néha már túlságosan is kiszámítható életem, amelybe a véletlenek vagy éppen a váratlan dolgok a legkevésbé sem férnek bele. Brian balesete éppen elég váratlan volt, elég is volt belőle egy életre. Mégsem látnak engem a kórházban sem magába roskadtnak sem pedig kedvetlennek, mert abban a pillanatban, hogy a főbejáratot átlépem kinn lepakolom minden magánéleti gondomat. Talán ez is a baj, talán az a baj, hogy amikor meg elhagyom a munkahelyem, újra magamra veszem az egészet és hordozom, ahelyett, hogy könnyíteni próbálnék rajta, vagy legalább hagynám, hogy valaki könnyítsen. Magam választotta kereszt jól tudom, de soha senki nem kényszerít rá, hogy egyedül hordozzam. Bezárni egy ajtót hátra sem nézve könnyebb, mint kitárni azt, és szembenézni az élettel és azzal, hogy valakik számára még fontosak lehetünk. Végtelenül fáradtan éreztem magam, és egy ilyen eset soha nem tud jókor jönni, de most a legkevésbé sem volt a legkiválóbb időzítés. Még egy ideig néztem az ablak túloldalán, ahogyan Hayden-re rásegítik a műtős ruhát, és a maszk alatt halványan elmosolyodtam, mert annyira vékony volt a lelkem, hogy ha a szél aláfújt volna a köpeny alá, olyan lett volna mint egy szélnek feszített vitorlavászon. Pedig egy ideje már próbálok hatni rá, hogy többet egyen és mérsékelje magát, kivált a koffeinbevitelt de ő ilyenkor csak legyint, és elmosolyodik mely szerint amíg mások már csak attól híznak ha egy ételre ránéznek, ő éppen fordítva van összerakva.  Ránéz valamire és ledob pár dekát. A gépek egyenletes ritmussal kattogtak és a beteg feje felett az aneszteziológus az infúziók adagolóját ellenőrizte. A betegem nem tudott megszólalni, így aztán hagytam, hogy a csuklómra fonja az ujjait és megszorítsa azt, ezzel jelezve, hogy hall engem, de nem tud válaszolni. Ekkor jövök rá, hogy a fájdalomcsillapítóban minden bizonnyal valamiféle zsibbasztó is volt, ami az arcának jobb oldalát lebénította, így a beszéd is nehézkesebb a számára.
- Olyan mintha egy folyóba dobták volna, és most sodródik az árral, Mr Dermont?- tettem fel a kérdést, majd a szemeimet a maszk felett az aneszteziológusomra vezettem, aki bólintott. Ezt kell éreznie, nagyjából még tíz perc és hozzákezdhetünk. A férfi kifordult jobb szeme rezdült egyet, ő pedig elfehéredett, vértelennek tetsző ujjaival megint megszorította a csuklómat.
- Remek. Nagyszerűen csinálja. Akkor csak hagyja, hogy magával ragadja az a folyó, és mire partot ér, megint találkozunk, rendben?- elmosolyodtam, bár ezt inkább csak a finoman résnyire szűkülő szemeimből láthatta. Gyakorlott orvosokkal voltam körülvéve, olyan kollégákkal, akik már láttak hasonló esetet, sőt igazából rondábban is, amikor mindkét szemből gyakorlatilag csak az erek tartottál az üvegtesteket, és a legrémisztőbb az volt, hogy a pislogásért felelős idegek még mindig dolgoztak. Másik, szabad kezemmel megpaskoltam Mr Dermont kézfejét és lefejtettem az ujjait a sajátomról, majd mellé helyeztem. Ekkorra futott be a Kölyök, a maga szokásos lelkesedésével és érdeklődésével, de elég volt egy pillantást vetnem rá, hogy lássam életében még csak hasonlót sem látott és valószínű egy kissé sokkolja a látvány.
- Majd én, dr. Cole!- szólalt meg mellettem egy fiatal hang, és én finoman fordultam meg csak egyszerűen törzsből, de már tudtam, hogy ki az aki ennyire lelkes, hogy ő legyen az első aki elmagyarázza miért is vagyunk most itt. Bólintottam felé, hogy csak rajta. April Truman, aki első éves rezidens, amolyan gólya még mifelénk, aki tavaly szerezte meg a diplomáját, és igen erőteljes érdeklődést mutat a szülészet iránt, most szerencsétlenségére éppen velem volt egy műszakban, amikor behozták a sérültet. Mivel Haydenhez hasonló lelkesedést mutat, engedtem, hogy bemosakodjon és jelen legyen a műtétnél. Nem lesz belőle soha szemész orvos ez már most látszik, viszont nagyon értékelem az érdeklődését, hogy minél sokrétűbb ismeretre tegyen szert. Hirtelen szőke hajú, fiatal, mosolygós lány, az a tipus, akit a középiskolás pompom csapat cheer leaderének képzel el az ember. Azon túl, hogy végtelenül sokat beszélt, úgy nagyjából mindenről, nem lehetett rá haragudni, már csak azért sem mert amíg volt mit mondania, addig sem nekem kellett beszélnem.
- Dr Truman, legyen kedves akkor ismertesse az esetet Dr Cole-al.- halovány és cseppet sem leplezett mosoly suhant át az arcomon, majd a gépeken lévő adatokat ellenőriztem, és figyeltem miképpen lassul a beteg pulzusa, a lélegzetvétele is lassult, hamarosan hozzákezdhetünk.
- Igen...nos. Az urat Karl Dermontnak hívják, fehér, egészséges férfi, harminchárom éves. Utcai támadás során, véletlenül elszenvedett baleset, egy nagyjából tizenöt centiméter hosszú, vékony pengéjű konyhai késsel. A jobb szemét érte az erőteljesnek mondott találat, roncsolódott üvegtest, elfolyt a csarnokvíz nagy része. A látóidegek és a retina nem sérültek, viszont a felfüggesztő rostok nagy része igen. A beteg állapotát a mentőben stabilizálták, jelenleg érzéstelenítés alatt, félkómában tartva, hogy bizonyos funkciókat az agy ellásson, ezzel is késztetve a szemet a további működésre. Khm...mintha még mindig látna.- April rám pillantott én pedig elismerően bólintottam. Ahhoz képest, hogy nem szemésznek készül egész szépen összefoglalta, hogy mi is történt tulajdonképpen, amiből már világosan látható mi is a teendőnk.
- Szóval Kölyök, szépen rendbe szedjük a felfüggesztő rostokat, és amíg én ezzel leszek elfoglalva a te feladatod lesz, hogy a szemlencsét és a pupillát előkészítsd a visszahelyezésre, majd a végén befoltozzuk a szaruhártyát, segítve ezzel, hogy újra tudjon termelődni a csarnokvíz. Segítek, rendben? Nyugalom! Remélem bírni fogod...ha nem akkor szólj! De én bízom benned, okés? Itt vagyok, együtt csináljuk!- biztatom őt, ahogyan jól tudom a zsokék is biztatni szokták a lovaikat amikor megülik. Valahogyan úgy éreztem, ha megtalálom a megfelelő utat hozzá, ha megtalálom milyen hangot kell vele megütnöm akkor jobban sikerül megnyugtatnom. Engem valóban nem érdekelt, hogy honnan jött, a balesete miatt sajnáltam, ahogyan azért is, hogy az egyik lábára kicsit sántított, és ez leginkább akkor jött elő, ha fáradt volt, mint most is. Láttam a szemeiben, hogy félig még alszik. De mindig igyekeztem egyenrangú félként tekinteni rá. Orvos volt ő is, csak még gyakorlatlan, még kell neki idő és persze az, hogy minél többször legyen jelen egy-egy olyan műtétnél amit eddig még nem látott. Ez pedig nem volt rövid műtét, de ilyenkor az ember nem figyeli az idő múlását. Nagyjából három órája voltunk már benn, amikor az egyik nővér bejött szólni, hogy megérkezett a beteg felesége. Összerándult a gyomrom a gondolatra, hogy majd nekem kell vele beszélnem ha itt végeztünk, de a műtét után meg fogom tenni nem számít mennyire vagyok fáradt.
- Mondják meg neki, hogy még legalább két, de inkább három óra. Jelenleg éppen próbáljuk megmenteni a férje látását. Valaki nyugtassa meg, hogy igyekszünk. Ismerik az ilyenkor szokásos mondatokat.- a vállam felett pillantottam hátra egy kis időre. Hagytam, hogy az egyik asszisztens letörölje a homlokom és egy mélyet sóhajtottam. Én sajnos túl jól ismertem a klisé mondatokat, azon a januári éjjelen hallottam őket eleget.: „Mindent megtettünk...” „Az utolsó pillanatig próbálkoztunk...” „Küzdött az életéért de végül elbukott....” Egy pillanatra megállt a műszer a kezemben, de aztán legyőztem a pillanatnyi gyengeségemet, és bólintottam, hogy folytassuk.
- April, kielemeznéd kérlek az EKG-t és az agyi funkciókat, hogy minden rendben van e? Ha igen, folytatjuk. Hogy állunk Kölyök? Ó, ahogyan látom egész szépen haladsz. Ahhoz képest, hogy most látsz ilyet először majdnem tökéletesnek mondanám. A szemlencsét kicsit csúsztasd balra, nem illeszkedik rendesen, de majdnem jó. Folytassuk! April?
- Szívverés normális, pulzus kicsit akadozó, vérnyomás stagnál. Agyi aktivitás normális, enyhe alfa állapot. Én adnék még neki egy kis adrenalint.- azt hittem rosszul hallok, elkerekedő szemekkel néztem a fiatal lányra.
- Ha meg akarod ölni, akkor dupla adag kakaót neki! Ha adrenalint adunk öt perc után úgy berángatnak a szemidegek, hogy nincs az az érfogó és stabil kezű orvos aki képes lesz leszorítani. Csökkenteni kell fokozatosan, majd az ébredés előtti fázisban megtolni a mennyiséget. April, figyelmesebben kérlek!- újabb idegörlő két és fél órának néztünk elébe, amely azt hiszem mindannyiunk számára emlékezetes marad.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Okt. 06, 2015 2:41 pm Keletkezett az írás




Faith and Hayden



Álmaiban mindig máshol jár...
Ott, ahol nem zaklatja őt állandóan Colette a sok hülyeségével melyektől lassan a falra mászik. Egyszerűen nem tudja elviselni a fiatal nővérke jelenlétét ami szinte már a csodával határos, elvégre nem szokott különbséget tenni ember és ember között, ráadásul mindenkivel jól ki jön, vagy  legalábbis nem tépik egymás haját a nap huszonnégy órájában. Viszont ezzel a hárpiával nem tud egyről a kettőre jutni és megugrotta azt a szintet, hogy Hayden szó szerint menekül előle hisz fél, hogy mibe fog belekötni ha összefutnak a folyosón vagy valamelyik vizsgálóban, műtőben. És ez nem csak itt a szemészeten igaz, hanem más osztályon is. Ahol ő ott van, akkor szinte biztos, hogy komolyabb vagy olykor-olykor elhanyagolható de nyilvánvaló szócsatába keveredik vele. Mondhatja Colett azt, hogy nem azért csinálja, mert kukacoskodni akar vagy az őrületbe kergetni esetleg mert utálja, pedig úgy néz ki, mintha akarva akaratlanul is a hibákat keresné abban amit csinál és ahogy csinálja pedig jó ideje már annak, hogy itt van. Lehet, hogy eleinte vétett nagyon kezdőkre jellemző hibákat, de így a rezidensképzés ötödik évében már nagyon ritkaszámba megy, hogy rosszul csináljon valamit. Lehet, hogy akad, hogy elfelejt valamit vagy épp nem úgy csinálja ahogy várták, vét hibákat még most is, de még egy szakképzett, tapasztalt orvosnak is beletörik bizonyos dolgokba a bicskája nem igaz? Ráadásul sokszor mások munkáját is megcsinálja csak, hogy bizonyítson immáron nem csak Faithnek, hanem Colettenek is, hogy elhiggye végre nem egy idétlen kölyökképű gyerek akinek fingja sincs arról, milyen is az orvosi élet, hogy mit kell csinálnia. Sokan mondták már neki, hogy ezt csak a kölyökképének köszönheti, mert nem veszik őt komolyan emiatt, főleg az izgágasága és lelkesedése miatt, mely még mindig idézi gyerekkori, fiatalabb kori énjét.
Fogalma sincs, hogy mi lesz ebből... eleinte úgy volt vele, hogy elég nagy fiú már ahhoz, hogy egyedül intézze el a nézeteltéréseit a nővel, viszont úgy tűnik, hogy kénytelen lesz ötleteket kérni másoktól, akik már tapasztaltabbak ilyen téren. Amúgy is egy nyugodt, kedves lelkű srácról van szó, nem akarja kellemetlen helyzetbe hozni a pulykán viselkedő nővért.
Olykor úgy érzi, mintha a háttérben minden nővér összeesküdne ellene, összesúgna a háta mögött és Colett lenne az, aki közli vele a meglátásokat. Sűrűn érzi magán a tekintetüket mikor fehér köpenyében elhalad előttük és talán ez az, amit soha nem fog megszokni... az a bizonyos fokozott figyelem, amit sajnos nem a tudásának, eszének és eredményességének szánnak.
... Álmaiban mindig máshol jár. Általában a Dél-Ausztráliai farmon ahol számtalan állattal van körülvéve főleg Főnixszel, a szürke ménnel aki ott tartózkodása idején a nap huszonnégy óráját mellette tölti. Vihar nyugdíjaztatása után egyszerűen nem tudta elviselni a tétlenséget amibe száműzték őt a szülei elhamarkodottságukkal és azzal, hogy megfosztatták őt egy társtól,egy baráttól aki bár még mindig ott van mellette, de sajnos nem mint versenyló, sokkal inkább egy terápiás herélt mén. Nagy nehézségek árán elérték, hogy visszavegyenek az erejéből és zabolázatlanságából. Pedig jobbat érdemelt volna. Sikereket, kitüntetést és valamit, amit más ló soha. A mai napig utálja a szüleit azért amit tettek nem csak vele, de az állattal is. Ő tudott mit kezdeni az életével, neki voltak tervei és az orruk alá tudja ezt dörgölni. De egy olyan temperamentumú ló, mint amilyen Vihar volt, nem a farm fogságában kellett volna éljen míg ki nem múlik, hanem a versenypályákon. Szerencsétlen nem tehetett arról, hogy elfáradt, hogy a hosszú, kemény hajrában ami hosszú heteken át tartott, feladta.
Viszont mivel ember, ő maga is olyan mint a legtöbb öncélú egyén. Mivel tudta, hogy vele nem száguldozhat többet Ausztrália vadregényes tájain, talált helyette mást. Valakit, aki a mai napig a ménessel él, akit nem lehet karámba vagy istállóba zárni hisz egy szabad szellemről van szó. Vele soha nem indulna versenyeken, ha egyszer visszakanyarodna annak irányába. Mert ő tényleg betörhetetlen, ő a végtelen puszták szabad szelleme, aki főnixként szárnyal mikor szabadon lehet. Csak a szőrén tudja megülni, nem tehet rá még nyerget se, maximum a kantárt engedi meg, de azt is csak ritkán. A szülei először tiltakoztak mikor meglátták azt a módot ahogy megüli a vad állatot, viszont ő élvezi az állat nyújtotta szabadságot. Ha túl sok neki a városi élet, a munka és a tanulás, akkor mindig visszautazik a farmra, hogy Főnixszel lehessen. Rengeteget tanított neki az állat és őszintén reméli, hogy egyszer Faithnek és a kisfiának is megtudja mutatni, hogy milyen az igazi nyugalom szigete. Egy hatalmas farm tele állattal, kutyákkal és lovakkal. Szabad legelők mindenütt, vadregényes tájak ahol kedvedre vágtázhatsz valamelyik hozzád illő ló hátán és ezzel már elmegy egy egész délutánod. Ahol a kakas kukorékolására ébredsz és arra, hogy a hajnali Napsugarak simogatják az orcádat. Még az illat is más, mint a nagyvárosokban ahol csak a szmogot és füstöt lélegzi be az ember... persze nem kell azt hinni, hogy a farmon minden bűzlik a lótól és a birkáktól, marháktól. Közük sincs ahhoz a központi épülethez, amiben ők, mint nagy család laknak. Biztos benne, hogy kezdeményezni fogja Faithnél, hogy pár napot töltsenek el velük, hisz tudja miken ment keresztül az utóbbi időkben. Ráfér a pihenés.
Mint ahogy rá is, ezt pedig mi sem mutatja jobban mint, hogy csukott szemmel ücsörög még néhány másodpercig a nővér előtt aki jött szólni, hogy várják lent a műtőben egy csúnya esethez. Húsz perc alvás gyakorlatilag nem elég semmire, talán csak annyit ér el vele, hogy valamivel jobban tudjon koncentrálni arra, amibe most bele fog kezdeni Faith mellett, de egyelőre még az is nagy koncentrációt igényel, hogy ne mocorogjon mint valami sajtkukac miközben ráadják a műtőben hivatalos ruházatot. Tekintete egy másodperc erejéig találkozik Faith pillantásával s elmosolyodik a maszk alatt, de már nyitják is előtte az ajtót, hogy maga előtt fenntartott kezekkel siessen oda a beteghez. Az igazat megvallva ez az az eset mikor az ember a szája elé kapja a kezét kétségbeesésében és undorában egyaránt, miközben attól tart, hogy az ebédje visszaköszön. De tekintettel arra, hogy a két nap alatt nem ivott semmit csak négy nagy bögre feketét, nagy valószínűséggel ezzel a bajjal nem kell megküzdenie, na meg... látott már hasonló furcsaságokat az öt év alatt, persze kiugró szemhez még nem volt szerencséje, viszont be kell látnia, hogy a szemészeten többször is találkozhat majd ilyennel ha tetszik, ha nem.
Csak, hogy elszakíthassa a pillantását a furcsa látványtól, meg is kéri a tömeget, hogy valaki ismertesse vele az esetet, így addig is arra a személyre tud koncentrálni és van egy kis ideje arra, hogy összeszedje magát. Folyamatos bólogatással jelzi, hogy figyel arra amit a lány mond, s többször is szemügyre veszi az említett részeket.
- Nem akarok beleszólni Doktornő, de én altatás alatt végezném a műtétet, mert bár lehet, hogy bizonyos szempontból jobb a fél kóma, de ettől függetlenül sokkal erősebbek így a reflexek, más a vérellátás is. Altatásban ki lehet őket "kapcsolni". Így nem csak a szemideg mozgása lassul le ami folyamatosan mozog - itt az adott részre mutat ahol a kifordult szemmozgató izmok folyamatosan összehúzódnak és elengednek -  de a stressz szint is jelentősen csökken, valamint a fájdalomszint könnyebben kiküszöbölhető.
Tekintetéből tisztán kivehető, hogy biztos abban amit mond, de ettől függetlenül nem akar dönteni csak egyfajta javaslatról van szó ami talán megfontolandó, talán nem. Faith régóta mestere a szakmájának, biztos benne, hogy a helyes döntést fogja választani, neki pedig nincs beleszólása, csinálja amit kell.
Komoly figyelmet fordít Faith szavaira majd bólint.
- Bírni fogom, persze - lehet, hogy még mindig érzi a fáradtság jeleit főleg a lábában mely olykor-olykor megremeg, de ettől függetlenül tudja, hogy nem fogja hátráltatni a munkában.
Hosszú ujjai a kis fém asztalon felsorakoztatott fém műszerek között kezdenek el matatni, hogy megtalálja azt, amivel a legjobb eredményt tudja elérni. Mind, kivétel nélkül aprók és pontosan kidolgozottak, és az sem mindegy, hogy melyik méretűvel kezd neki a rá kirótt feladatnak.
Arca elé húzza a nagyító és fényt egyaránt adó műszert, hogy annak segítségével még több részletet megtudjon figyelni. Ahhoz, hogy a lencse és a pupilla visszahelyezhető legyen, kell ejtenie egy kisebb bemetszést melynek köszönhetően könnyebben tudják mozgatni az adott felületeket. Hihetetlen nagy mázlija van, hogy az ilyen aprólékos, pontos munkát igénylő feladatokhoz nem csak türelme de tehetsége is van, így bár a tökéletességtől még messze áll, de roncsolás nélkül megtudja oldani a rá kirótt feladatot.
Ám mikor feszesebbre húzza a szem felületét majd visszaereszti, hogy lássa annak ruganyosságát, nagy mennyiségű vér spriccel elő valahonnan nagyon mélyről. Az egyik nővér rögtön letörli a homlokára érkező cseppeket de ő már hallja ahogy a team egy emberként nyüszít fel. Többek közelebb húzódnak, hogy jobban láthassanak s szinte érzi magán a szúrós tekinteteket, hogy majd rá mutogathassanak mondván elrontotta, megvakította a beteget gyakorlatlanságának köszönhetően.
- Faith, valahonnan mélyről nagy löket vér tolul előre. Valami vérzik a szemfenéken, talán a látóideg fejénél. Nem látok semmit, szívást kérnék - egy pillanatra se veszi le a szemeit a vérzés helyéről, majd a tenyerét nyújtja - látóideg vizsgáló lencsét kérnék!
Amint megkapja, máris úgy helyezkedik, hogy a kifordult szem mélyére nézhessen vele.
- Nem túl tiszta, kicsit zavaros az érhártya felszíne, és közvetlen a látóidegfej mellett látok egy kisebb dúcot. Talán vérrög, vagy daganat melyek magyaráznák nem csak a vérzést de a szem kifordulást is - persze tudja, hogy a szúrás is okozhatta, de talán a helyén maradt volna, ha más nem lenne a háttérben. Reméli, hogy Faith utána néz a dolognak és nem vakon fognak tapogatózni az újabb felmerülő problémát illetően, így már fordul is a nő irányába kérdőn, várva a következő utasításra.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 07, 2015 8:56 am Keletkezett az írás






Hayden & Faith



Minden kórháznak megvan a maga hierarchiája és ez alól a St Claire sem kivétel. Megvannak bizonyos osztályok, bizonyos szakterületek amik mindig is előnyt élveztek a többihez képest, ahova mindig több támogatás jutott és persze a gyakornokok vagy éppen a rezidensek körében is sokkal népszerűbbek voltak. Amikor én egykor a szemészetet választottam szakirányként egy hirtelen felindulás volt, valamiféle érzelmi löket ha lehet így mondani, és az orvosok többsége, hacsak nem karrierista vagy éppen egyéb szempontok alapján választja ki a szakterületét minden esetben ilyen okból dönt. Valamiféle múltbeli emlék, vagy éppen az adott pillanatban végbemenő lelki funkciók, esetleg az osztályos orvos személye. Végsősoron akárhonnan nézem, a döntés az esetek nagy százalékban érzelmi alapon történik, és ez az én esetemben is így volt, noha mai szemmel nézve ez már talán kissé banálisnak is hangzik. Nekem nem volt a családomban látáskárosult, nem volt olyan aki szembetegségekkel küzdött volna, nagyjából mindenki egészségesnek volt mondható, leszámítva az édesanyám gyengélkedő szívét. A melbourne-i kórház szemész szakorvosa sem tett rám olyan mély benyomást, hogy miatta döntöttem volna el, hogy ezt a szakirányt választom. Mogorva magába forduló embernek ismertem meg, aki leginkább azzal szerzett kétes hírnevet a kollégái körében, hogy közel harminc éves házasság után elhagyta a családját, a gyönyörű feleségét és két fiát, egy tizenhat éves lányért. Vannak az életben különös dolgok, és vannak olyanok amelyeket ép ésszel nem lehet felfogni. Ilyen volt számomra ez is, éppen ezért mivel tiszteletet soha nem éreztem iránta, igyekeztem kizárólag annak szentelni a figyelmemet, hogy minél több dolgot megtanulhassak tőle. Mert amennyire embernek erkölcsileg nulla volt, orvosnak egyszerűen zseniális. Az élet az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Szóval nem miatta választottam ezt a pályát, illetve az orvoslásnak ezen területét. Az oka egy színdarab volt. Különös ugye? Az ember nem tudja eldönteni, aztán egyszercsak lát valamit, és olyan erőteljes hatást gyakorol rá, hogy azon kapja magát, hogy ezzel akar foglalkozni. A Kurázsi mamát néztük meg Brian-el egy kissé kopott hangulatú vasárnap délutánon, és engem teljesen levett a lábamról a színésznő játéka, majdnem tátott szájjal néztem az előadást, amikor a későbbi férjem látva a lelkesedésem, közel hajolt hozzám és a fülembe súgta, hogy a hölgy, aki a darab címszerepét alakítja vak. Teljesen elképedve és kissé hitetlenül bámultam a színpadra, nem is akartam elhinni amit mondott, mert egész idő alatt olyan könnyedséggel, olyan eleganciával járt-kelt a színpadon, hogy egy látó ember sem tudta volna így megcsinálni. Mintha tökéletesen tudta volna mindennek a helyét, tudta volna hova kell lépnie. Olyan volt az egész mint valami csoda, és rám ez akkor olyan hatást gyakorolt, hogy tudtam, ilyen emberekkel akarok foglalkozni. Akik születésüktől fogva nem látnak valamiféle belső fénnyel rendelkeznek, ahogyan elmondták nekem, és amikor a színekről kérdeztem őket, azt mondták, hogy mindegyiknek illata van. Minden színhez kapcsoltak egy-egy illatot, és ezen kavalkádban fürdőzve színes számukra az egész világ. Így ölelkezik a karamell, a gyöngyvirág, az ámbra, az ópium az orgona, a jácint és a tömjén egyetlen kaotikumban. Mintha egy színes széles vásznat lebbentenének meg előttük illatokból fonva. Két évre rá kellett szakosodnom és addigra már rengeteg időt töltöttem a szemészeten, szinte minden lehetséges időmet arra szántam, hogy ott minél több ismeretre tegyek szert. Az orvos, akit egyébként nem szívleltem sosem zavart el, igaz nem alakult ki közöttünk semmiféle közeli barátság, amely azt az esetleges pluszt képes hozzáadni a rezidens évekhez. Valahogyan törvényszerűen szoktak ezek a dolgok végbemenni, és jobban belegondolva a mellettem tevékenykedő ifjú orvosok is valami magába forduló zárkózott orvosnak vélnek engem, aki kedves ugyan, de semmiképpen sem közvetlen. Tán sejtik, hogy komoly okok húzódhatnak meg a háttérben de sosem kérdeznek. Mindenki tudja rólam, hogy csendes vagyok, nem kiabálok, de ha bárki a gyakornok orvosaimat bántja az nem áll meg előttem, addig megyek amíg vissza nem vesznek a stílusból. Feltéve ha tudomást szerzek róla, és tudom, hogy mindez ok nélkül csupán személyes indíttatásból történik. Minden kórháznak megvan a hierarchiája, és orvosként úgy vélem még mindig nagyobb a szavam mint egy harmadik műszakbeli, egyébként rettentő rosszindulatú és egyébként is hanyag munkát végző nővérnek. Ők azok a fajták, akik szeretik áttestálni a feladataikat a gyakornokokra vagy a friss diplomás gyakorló idejüket töltő orvosokra, amit én és még nagyon sok kollégám nem néztünk jó szemmel. Nem hiszem azt, hogy a rezidensek megalázása, vagy éppen az olyan helyzetekbe való dobása amelyekben csak fuldokolnak, jó szakembert csinálna belőlük. Az ilyenek a maradék lelkesedést, és szakmai elhivatottságot is képesek belőlük kiölni, és a végére kiégett, lélek nélküli gyógyító robotokká válnak, akik később majd hasonlóan bánnak a saját tanoncaikkal. Az élet törvényszerű körforgása. Hogy én mégsem lettem ilyen, talán köszönhető annak a fajta viselkedésnek, annak a fajta töretlen lelkesedésnek amelyet hosszú idő óta először látok egy jó pár éve a kórházban tevékenykedő lassan szakosodó rezidens arcán és viselkedésében is. Talán ezért volt számomra külön öröm a Kölyök felbukkanása. Esetlen bájával, egyszerű kisfiús vonásaival levett a lábamról és örültem neki, hogy egyre többet látom a szemészeten ténykedni, sőt egyre többször bukkant fel az én műszakomban, ami azért is volt feltűnő mert egyébként nem oda volt beosztva. A havonkénti megbeszélésen azonban az utóbbi időkben egyre többször próbáltam a saját malmomra hajtani a vizet és a beosztásoknál őt azokra az időszakokra kérni, amikor én is benn vagyok. Tudtam, hogy szívesen van jelen minden ilyen műtétnél, szívesen megteszi amire kértem, soha egyetlen morgása nincs, legalábbis a jelenlétemben. Udvarias fiú, azt gondoltam róla, hogy mindig is a városban élt, a kifinomult stílusa erre engedett következtetni. Azonban amikor megtudtam hol nőtt fel, mivel foglalkozott nagyot nőtt a szememben. Onnantól azt hiszem a kitartása még inkább díjazott lett irányomból, és innentől kezdtem én is jobban megnyílni neki, olyan dolgokat elmondani, amit azelőtt nem sok embernek. Talán csak Charlene, a legrégebbi barátom tudott annyi mindent rólam, mint mostanában Hayden. Bizalommal voltam iránta úgy a munkában mint a magánéletben és csak remélni mertem, hogy egyikkel sem fog visszaélni. Jó emberismerőnek véltem magam. Igaz voltak még alkalmak, amikor hajlamos volt túlpörögni, hajlamos volt kissé esetlenül viselkedni, de ezt betudtam a szétszórtabb viselkedésnek, a kevés alvásnak és persze annak, hogy rettentően keveset eszik, még mindig. Ettől függetlenül a törékeny holmikat igyekeztem a közeléből eltávolítani. Persze az első eset után, miután összetörte Ulpion őrangyalt az asztalomon, két nap múlva egy kosárnyi apró angyal figurával állított be az irodába a legnagyobb megrökönyödésemre. Angie összeesküvő vigyorából azonban már sejtettem, hogy ő volt a ludas abban, hogy elmondta: gyűjtöm az angyal figurákat, és a hálószobám egyik falát beborító polcon számtalan kis figura ücsörög, imádkozik, térdel, mosolyog. Valahogyan megnyugtató a számomra a jelenlétük, a férjem halála óta kezdtem gyűjteni őket. Az egész onnan indult, hogy a baleset előtti héten vásárolni voltunk, és Brian vett nekem egy aprócska, Murillo angyalkát az egyik bevásárlóközpontban, mondván, ő majd vigyáz rám, amíg nem lesz mellettem. Bárcsak a kis Murillo rá vigyázott volna és nem rám, akkor még mindig élne, akkor még mindig itt lenne velünk. Keserűen gondoltam erre mindig vissza és onnantól valahogyan ösztönösen kezdtem összevásárolni az apró figurákat ahol csak megpillantottam egyet, és egy idő után már csak gyűltek és gyűltek, így az irodámba is jutott belőlük jó pár. Reméltem, hogy az újonnan felavatott Ulpion most vigyáz a betegemre is, akinek a jobb szeméért folytattunk küzdelmet már órák óta, noha tudtam, hogy nem lesz könnyű, de mégsem mondhatom az ifjú orvosoknak, hogy az esély igen csekély, de nem lehetetlen. Én amúgy sem ismertem ezt a szót. Minden betegemért az utolsó leheletemig küzdöttem, soha nem voltam hajlandó elfogadni a félmegoldásokat. Hayden megjegyzése kapcsán elgondolkodva pillantottam a maszk felett rá, és egy ideig rajta nyugtattam a pillantásom, kezemben az egyik apró kanálhoz hasonlító műszerrel, amely a szemfenék tisztán tartására szolgál. Végül aztán az aneszteziológus felé fordultam egy megadó sóhaj kíséretében. Lássuk mennyire lesz igaza az ifjú orvosomnak.
- Dr Mergin, légy olyan kedves és növeld az altató adalékot egy csepp per percről egy csepp per tíz másodpercre egészen a mélyalvás fázisig. Lássuk milyen reflexek maradnak ebben az állapotban- nem kísérleteztem a beteggel, ilyet soha nem tennék, csak akkor egyeztem bele a rezidensek javaslatába, ha annak nem láttam semmiféle kockázatát, de egy próbát megért. Hátha könnyebben fogunk így haladni. Én az a fajta orvos voltam aki hajlandó volt hallgatni rájuk, hiszen frissen, szinte éppen csak magukba szívott ismeretekkel rendelkeztek és helyenként egészen más perspektívát mutattak meg a számomra. Én beismertem ha valaki jobb volt nálam, még akkor is ha friss diplomás volt. Ahogyan mondtam nem vagyok mindenható, nem tudhatok mindent jobban, és volt már rá példa, hogy egy ifjonti orvos olyan módon végezte el velem a műtétet, hogy az ő javaslatai bizonyultak helyesebbnek. Mert másképp látta a dolgokat, mert nem voltak berögződött rutinjai. April kicsit idegesen nézte a szívritmus mérő gépet ami erőteljes csipogásba kezdett amikor Hayden megemlítette a vérömlenyt.
- Dr Winter a pulzus emelkedik, a vérnyomás zuhan. Adjunk neki egy kis vérnyomás csökkentőt?- láthatóan a többiek is tanácstalanul meredtek rám és Haydenre. De egyetlen egy szabály van a műtőben amit szerettem szigorúan be is tartani: nem esünk pánikba. Soha nem esünk pánikba. Ezt már az elején tanítom a rezidenseknek. Ehhez a munkához nagy fokú koncentráció kell, ha közben rástresszelünk akkor könnyebben hibát vétünk.
- Első szabály drágaságaim: nem esünk kétségbe. Jól van! Nem kell neki adni semmit, szívják ki onnan a vért, semmit nem látok!- adtam ki az utasítást határozottan de nem követelőzően. Ez voltam általában én. Mikor végül egy kicsit tisztult a terület akkor láttam meg, hogy egy érfogó hármas szorításra van állítva, nem egyesre. Odanyúltam és elvettem a Kölyök kezéből. A műtőben, amikor már operáltunk soha nem szólítottam ezen a néven. Ez csak nekem volt, amikor nem volt éles helyzet. Ezzel adtam tudomására, hogy tiszteletben tartom: immáron kollégának tekintem. Átállítottam az érfogó erősségét a megfelelőre.
- Még egy kis szívást kérek innen, túl sok a vér. Dr Cole, legközelebb ne olyan szorosan. Ha elszorítja a területet, akkor vérömleny keletkezik ami kifakadhat, ha túlságosan felduzzad, márpedig ott ugye elég tetemes mennyiségű vér termelődik, tehát ennek a veszélye fennáll....még egy kis szívást, mindjárt megvagyunk!....szóval az nem daganat, hanem a túlságosan elszorított vér miatt keletkezett ömleny. Mindjárt megvagyunk. Jól van, vegye át innen kolléga!- mosolyogtam rá a maszk alól és átadtam neki az érfogót, hogy lássa mennyire szabad egy ilyen helyzetben lefogni az adott területet, hogy ne legyen belőle gond.
- Na most adhat neki fél köbcenti adrenalint, April, de lassan adagolja, hacsak nem akarjuk, hogy a beteg felüljön a műtőasztalon miközben Leonard Cohen Halleluja-jat énekli egy oktávval mélyebben- mosolyodtam el aminek hatására általános derültség suhant át az arcokon. Próbáltam oldani a feszültséget, noha nem tartom magam humoros embernek.
- Legközelebb több segítőkészséget várnék Dr Cole felé a felvetése kapcsán, minthogy egy emberként hőbörögnek, és magukban tanakodnak.- villant a tekintetem a csapatom felé, bár  a hangom visszafogtam, ahogyan tőlem megszokott volt.
- Még egy kis szívást kérek! April hogy állunk?- a fiatal lány szépen lassan aneszteziológussá avanzsált észrevétlen, de nem gond, ezt is gyakorolnia kell.
- Stabilizálódni látszik, de kell még egy kis idő. De már nem mutat kiugró értéket!
- Rendben, akkor folytassuk! Hayden, hogy áll a szemlencse? Mindjárt kész vagyok az utolsó rostszálakkal is, ha megvagyunk akkor nekiállhatunk visszahelyezni, ez még legalább másfél óra hölgyeim és uraim. Remélem senkinek semmi sürgős tevékenysége nincs, rendben, akkor kezdhetjük! És lenne olyan kedves valaki Schubert -Serenade-ját előkeresni a lejátszóról? Köszönöm.- felpillantottam a Kölyökre és bólintottam. Ez kritikusabb rész mint az összes többi.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 07, 2015 7:22 pm Keletkezett az írás




Faith and Hayden



Ahogy a vér az arcába spriccel és több helyen vörös pettyesre mázolja azt, rögtön a közel nyolc évvel ez előtti balesete jut az eszébe. Zöld szemei hatalmasra kerekednek és bár nem a pánik, sokkal inkább a meglepetést lehet leolvasni arcának látható részéből de sokkal inkább szemének csillogásából, szabad keze ennek ellenére megremeg.
Sokszor érzi úgy, hogy már réges-régen túl tette magát a balesetén, hogy már nincs ami akadályozza őt, de csak akkor jön rá arra, hogy ez koránt sem igaz, mikor a semmiből jelenik meg a vér amire nem vár az ember. Ez pont olyan mint amikor horrorfilmet néz az ember. Tudod, hogy félelmetes a film és normális esetben paranoiával küzdve nézed a képkockákat, ennek ellenére nyugtatod magad, hogy " úgyis kiszámítható, nem fogsz megijedni...". De aztán mikor megérkezik a nem várt hanghatás vagy épp a zombi a képernyőbe vágódva, így is úgy is összerezzensz legyél bármilyen bátor, vagy biztos abban, hogy bírod a műfajt. Ugyan ez megy végbe vele is. Sejtette, hogy több lesz a vér mint az normális lenne, de arra nem számított, hogy a semmiből lövell elő egyenesen az arcába.
Persze mikor traumás beteghez, lőtt sérülthez viszik be akkor eleve úgy indít, hogy vért fog látni és nem csodálkozik rá, nem pörög le se az ő se pedig a beteg egész élete a szeme előtt. De nem várt pillanatok alkalmával meginduló véráradat amit minden bizonnyal ő okozott, kicsit kitudja billenteni nem csak a koncentrációból de a magába vetett hitéből is.
Nem hibázhat! Nem hibázhat és csak ezt tudja mondogatni magában mind ahányszor, miközben a szemlencsével és a pupillával van elfoglalva, mégis megtörténik a baj. Csak azt nem érti, hogy hogy, mikor elviekben nem is fog olyan részt ami bevérzést eredményezne. Talán ez zaklatja őt a legjobban no meg a tömeg, akik egy emberként szuszognak a nyakába és súgnak össze a háta mögött miközben a szem környékére mutogatnak. Akad olyan aki még az arca elé is benyújtja a kezét, hogy közelebbről is megtudja mutatni a mellette álló fiatalabbnak, hogy mi is történhetett. Erre ő csak ráharap a nyelvére, nehogy valami olyan megjegyzést tegyen amivel megsértené a nála nyilván sokkal tapasztaltabb orvost és ha még nem is ettől kellene fájni a fejének, biztos, hogy a sárga földig alázná utána. Tehát inkább csendben marad... hogy is mondják? Okos enged, szamár szenved?
Ahogy belegondol abba, hogy az arcára érkező vérmennyiség bár rengetegnek látszik mégis tizede sincs annak, mint amennyit ő elveszített nyolc évvel ez előtt, szinte égnek merednek a karján a szőrszálak amit tisztán érez még a nejlonos műtőruha takarásában is.
Egykoron Hayden kis híján az egész vérállományát elveszítette, és nem csak a lábszárának nyílt törése miatt, de a bordái által átszúrt belső szervei is komoly gondot okoztak, később viszont annál kevesebbet. Teljes vérátömlesztésre volt szüksége ahhoz, hogy életben maradjon.
Egy pillanatra megelevenedik előtte a kép, ahogy fehér de egyre liluló ujjai a saját ragacsos, sűrű és forró vérében tapicskolnak. Látja ahogy levontatják róla a pej lovat akinek oldalát, nyakát és hátát az ő vére színezte élénk vörösre, és aminek szagát még hosszú hetekig érezte magán az állat hisz akárhányszor hátra kapta a fejét szinte fintorogva kezdte csipkedni magát.
Jelen pillanatban nem az undorral kell megküzdenie, sokkal inkább a gondolattal, hogy akkor talán ott veszhetett volna, ha nem elég gyorsak az orvosok. És most ő rajta is múlik a betegek élete, sokat várnak tőle, gyorsnak ugyan akkor pontosnak és kimértnek kell lennie. Mikor pedig hibát vét, akkor nem mutathatja ki a kétségbeesését mert annál fancsalibb fejjel fogják őt nézni és nem fognak hinni abban, hogy képes megoldani a kialakult helyzetet.
Érzi, hogy képes uralni a helyzetet. Biztos benne, hogy megtudja szüntetni a vérzésnek az okát de aztán csak elbizonytalanodik a mögüle érkező kétségbeesett és gyanakvó hangok miatt, így Faith segítségére van szüksége, ki rögtön fel is világosítja, hogy mi történt. Viszont ez a fajta felvilágosítás a lehető leghidegebb zuhanyként hat rá, hisz egyszerűen nem tudja felfogni, hogy mi köze lehet neki a két ponthoz. Nem tudja felidézni, hogy milyen részt fogott akkor, mikor a vér megeredt. Ha most megkérdeznék, hogy mi történhetett ami miatt összegyűlt a vér, Hayden biztos rávágná, hogy a lencsével volt elfoglalva, amivel nincs összeköttetése a fejnek, tehát nem emiatt vérzett, nem az ő hibája. De ha kicsit többet gondolkozik rajta, akkor már semmiben se biztos főleg nem abban, hogy ki okozta a bajt.
- Faith, én nem értem úgy az érhez, hogy baj lett volna belőle. Meg se közelítettem olyan területet ahol kialakulhatott volna a visszaszorítás által vérzés...
- Elrontotta, Dr. Cole?! Leváltsam? Remegnek a kezei - értetlenül mered maga elé, pontosabban a kidülledő szemre mely egy egyszerű ember véleménye szerint totálkárosnak tűnhet, menthetetlennek. Alig észrevehetően megrázza a fejét, inkább pillantásának erejével akarja elhitetni a másik orvossal, hogy minden rendben van, tudja folytatni. Egyszerűen nem tudja mérlegelni a helyzetet azután, hogy Faith mit reagált és miben biztos  ő maga. Fájó lábáról a másikra nehezedik miközben visszaveszi az orvostól a műszereket. Nem mondhatja azt, hogy teljesen kibillent, csak egyszerűen olyan mértékű értetlenség lett úrrá rajta, amit nem tud legyűrni.
Mi történhetett? Nem ért érhez...vagy legalábbis nem ért olyan részhez ahol elszoríthatott volna bármit, de akkor hol a baj? Talán a műszer volt a ludas...
- Én adnék még négy milli Fentanilt. Egyre erősödnek a rángások - utal itt arra, hogy minden egyes érintésnél megrándulnak a férfi arcizmai. Lehet, hogy nincs magánál de az agya működik és ennyi idő alatt az elsőző adag már csak a múlté.
- Biztos, Kolléga? Jobban gondolja át, mielőtt döntéseket hozna hisz tudja, hogy életekkel játszik - a férfi hangja szinte füstössé válik a szarkazmustól s ez által Hayden érzi, hogy kezd felmenni benne a pumpa ami bár nem jellemző rá, de egy ilyen nap után és több órán át való ácsorgást, izzadást követően talán megbocsájtható. Az orvos nem sokkal ez előtt jött be, mondván érdekli az eset s szinte lerí róla, hogy kipihent. Nincsenek karikák a szeme alatt, nincs ott a táska se. Nem rogyadozik a fáradtságtól úgy, mint például Faith, vagy ő és egy-két nővér. Ennek ellenére kekeckedik és csak köti az ebet a karóhoz szüntelenül. Hibákat keres nem csak abban amit Hayden csinál, hanem a saját magabiztosságát is próbára akarja tenni és ez az, ami ő érzékel belőle és aminek védelmére kel.
- Igen! Biztos vagyok benne. Közel három órával ez előtt kapta meg az előző adag fájdalomcsillapítót aminek ennyi idő alatt már rég elmúlt a hatása. Az arcizmai folyamatosan rángatóznak, az idegek ugrálnak a szemében és meg-megugrik a pulzusa. Szóval igen, adnék neki fentanilt! - kissé emelt hangnemben intézi a szavait az orvoshoz, aki egy pillanatra se veszi le róla a tekintetét, mintha ezzel próbálná őt visszavonulásra késztetni. Hayden tisztában van azzal, hogy a műtőben nincs helye a veszekedésnek vagy a mellkas döngetésnek, de egyszerűen nem érti, hogy miért kérdőjelezi meg a másik bármit is mondjon vagy csináljon.
De nem fogja feladni! Nem ő lenne, ha mégis megtörténne. Persze ott van a fejében a másik alternatíva, hogy leteszi a műszereket és kimegy, hogy a folyosón lerogyva pihenjen egy kicsit, de nem teszi. Összeszorított állkapoccsal folytatja amit elkezdett és amire Faith ismét felszólította. Mindent kizár a külvilágból, még Faith viccére se reagál amire a legtöbben igen. Ő csak... túl akar lenni ezen és végre helyre akarja hozni ezt a nyomorult szemet és azt amit valószínűleg elrontott bár még mindig nem tudja hol. Majd a műtét után úgyis megbeszéli az orvossal. Nem reagál semmire, csak nagyokat nyelve - többek között lába fáradása miatt - teszi a dolgát.
- Mindjárt kész, még egy öltés - idegennek hat még számára is saját hangja. Valami azt súgja neki, hogy nem szabadna még bezárni a szemet, hogy nem húzhatják vissza a lencsét a helyére, de jobbnak látja ha ma már nem szól többet csak cselekszik. A saját igaza védelmében amúgy se volt jó soha.
Amint meghallja, hogy van még másfél óra - legalább - egy pillanatra ellép az ágytól, hogy kiroppantsa a gerincét és megmozgassa a nyakát, lábát ami mintha fából lenne.
- Biztos menni fog, Hayden? Átveszem szívesen, én...
- Biztos! - eddig bírta türelemmel és kitartással ,egyszerűen csak rámordul a férfire és sokan, talán még Faith is most hallhatja őt először igazán ingerültnek. Utálja, egyszerűen gyűlöli mikor megkérdőjelezik a tudását, a türelmét és a kitartását. Lehet, hogy fáj a lába, fáj a háta - magassága lévén sokkal előrébb kell hajolnia mint az egészséges lenne - és idegileg is kivan már, fáradt és szomjas de megtudja csinálni. Nagyon erős az akarata, kitartó és mint láthatják, harapós is ha kell. Lehet, hogy kölyökképű még mindig és talán soha nem fogja ezt kinőni, de a francba is, huszonnyolc éves, gyakornoki éveivel együtt majdnem hetedik éve mozog a kórházban, nem hülye.
- Na essünk neki! Mit csináljak? - csak és kizárólag Faithnek intézi a szavait. Nem akarja, hogy mások hozzáfűzzenek bármit is, utasításokat akar hallani tőle, kérdéseket, válaszokat és még sorolhatná. Határozottsága visszatért s most, hogy célegyenesben vannak, rá akar kontrázni és az előbbi hibáját kijavítani. Ettől függetlenül még mindig fél attól, hogy ez a szem nem menthető már meg.



MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Okt. 09, 2015 8:42 am Keletkezett az írás






Hayden & Faith



Ha egy orvos jól végzi a munkáját az többnyire azért van, mert betart bizonyos alapvető szabályokat, igyekszik minden helyzetben megfelelő döntést hozni, és hajlandó kompromisszumokat kötni a kollégákkal, ha a helyzet úgy kívánja. A műtőben a jó orvos soha nem veszíti el a hidegvérét, soha és semmilyen körülmények között, és igyekszik a legjobb tudása szerint helytállni. Emberek vagyunk, tévedhetünk, olykor hozhatunk rossz döntéseket, noha a mi esetünkben ezek a legkevésbé megengedhető dolgok, de néha előfordul. Ilyenkor azt hiszem elsősorban magunknak és magunkban kell elrendezni a dolgokat, mert ha a következő napokat nem hideg fejjel, megfontoltan és átgondoltan kezdjük, akkor olyan lesz az egész mint valami dominó effekt, és egyik baj vonzza maga után a másikat, borul minden szépen sorban. Engem alapvetően úgy ismerhettek, hogy még akkor is higgadtan megyek be a műtőbe, ha tudom, hogy mit teszünk éppen kockára. Igen, tisztában vagyok vele, elvégre mégiscsak érző emberi lény vagyok, ugyanakkor nem engedhetem meg egyetlen másodpercre sem magamnak a bizonytalanságot, kivált ha én irányítom a műtét minden mozzanatát, és enyém a felelősség. Ez dupla akkora teher, noha én akkor is hasonlóan érzem magam, amikor csupán segédorvosként veszek részt egy-egy operációban. Valahogy így voltam vele régebben is, amikor Haydenhez hasonlóan magam is bojtáridőmet töltöttem a melbourne-i kórház rezidensei között. Olyan időszaka volt ez az életemnek, amikor nem csupán a szakmáról, nem csupán arról  a területről tanultam sokat amit választottam, hanem alapvetően az emberekről, arról, hogy egy-egy esetben nem mindig szerencsés szembe menni bizonyos dolgokkal, néha jobb csendben maradni és megfigyelni. Néha pedig ki kell állni az igazamért, és meg kell védenem magam. A kezdő orvosokkal szemben mindenkinek fenntartásai vannak, ami azért is érdekes, mert amikor még a gyakornoki idejüket töltik valahogyan könnyedebben átsiklanak a hibáik felett, úgy kezelik őket még a nővérek is, mintha egy fészekből kipottyant fióka lenne némelyikük aki pátyolgatásra szorul. Holott nekem pont az volt a meglátásom, hogy igenis az ifjú orvosnak a rezidens éveit a végén taposónak van a legnagyobb szüksége a bátorításra, hogy nem elbizonytalanítani kell, hanem biztatni, erőt adni neki. Olyanok voltak ők számomra, mint a lejtő tetejére lassan felkapaszkodó autók amelyeknek lendületet kell adni, a végén megtolni vissza ne csússzanak, mert akkor kárba veszik az addig megtett út, az addig megszerzett tudás. Éppen ezért álltam ki minden esetben azokért az ifjú kollégákért akikben kitartást láttam, akikben megvolt a küzdőszellem, akik fel akartak jutni, akik nem adták fel. Különös talán de ők a szakmában tanultak tőlem, én viszont emberileg kaptam tőlük sokat. Megtanítottak újra arra, hogy az élet még akkor sem áll meg ha éppen gyászolunk akkor sem áll meg ha éppen próbáljuk feldolgozni, amiről úgy érezzük nem lehet. Megtanítottak arra, hogy mennyi fontos és értékes rejtezik még a világban ami mellett nem lehet és nem is szabad egyszerűen elsétálni. Persze nem állítom, hogy mindenkivel felhőtlen volt a viszonyom, de nem csupán a pozitív hanem a negatív dolgokból is képes tanulni az ember. Pontosan az ilyen dolgok miatt nem néztem jó szemmel sem a műtőben sem pedig a kórház folyosóin a betegek előtt meg végképp nem a szakmainak álcázott féltékeny kakaskodást, amelyet bizonyos kollégák előszeretettel alkalmaztak, a rezidensek, kivált azok akiknek egyébként is vehemensebb természetük volt hajlamosak voltak ezt felvenni. Igaz nem hibáztatom őket túlzottan, mert vérmérséklet függő kit milyen hamar lehet kihozni a sodrából, és meglehet adott eset, aminek esetleg a szemtanúja vagyok már sokadikként megy végbe aznap. Egy ideig csendben tűröm, hátha a felek maguktól rájönnek, hogy amit éppen művelnek mindent elősegít, csak éppen a beteg operációjának előrehaladását nem, és hagyok időt, hogy belássák ostoba veszekedésük vagy éppen a konfliktusuk kibontakozása, éppen ezen a helyen nem vezet sehova. A rangidősnek, aki már egy ideje a pályán van több türelemmel kell lennie, az ifjú kollégának, pedig több tisztelettel kell viszonyulnia, még akkor is ha adott esetben a büszkeségében érzi megsértve magát. Szóval a helyzetet egy ideig nem szoktam megoldani, még csak meg sem emelem a hangomat, noha azért az előbb jeleztem a csapatomnak, hogy az effélét nem tűröm az én műtétem alatt. Egymást segítve kell dolgoznunk és nem egymást hátráltatva. Segítek a Kölyöknek, miután a szem mögötti területet kitisztítottuk, és valamennyire láthatóvá vált, hogy mi okozta a hirtelen vérveszteséget, amiről Hayden hirtelen azt gondolja ő okozta. Ifjonti orvosok túlaggódása a jelenség, noha még mi magunk, jó pár éve praktizálók is hajlamosak vagyunk egy-egy szituációban bepánikolni.
- Nem az érhez értél hozzá, hanem az érfogó volt szorosabb a kelleténél, ezt próbálom elmagyarázni. Ha jobban megszorítasz valamit, akkor ott rög keletkezik, ami aztán tekintve, hogy megy oda folyamatosan a vérutánpótlás a súlyánál fogva kifakad. Ezért kell enyhébben rászorítani. Nem elállni akarjuk a vér erekben történő áramlásának útját, hanem csak mérsékelni.- Amikor a csapatom egyik, egyébként igen tekintélyes, ugyanakkor végtelenül rátarti tagja rápirítani próbál Haydenre, határozottan villantom rá sötét íriszeimet a maszk felett.
- Nem, nem rontotta el, Dr Timber. És boldoggá tenne, ha a saját kezének mozgásával lenne elfoglalva. Maga szerint a csarnokvíz újra termelődni fog, ha olyan roncsolt marad az érhártya felszíne?- az egyik apró műszert elvezettem az említett terület felett, jelezve, hogy azzal foglalkozzon ami a dolga, és ne azzal amit nem rá bíztam. Egy ideig nem szólalok meg, miközben Hayden és az idősebb, nálam jóval kipihentebb kolléga azon vitatkozik, hogy adjanak neki még Fentanilt vagy sem. Perszehogy kapni fog, de én később terveztem, mielőtt a szem visszakerül a helyére, hogy addigra tökéletesen abbamaradjanak a rángások, csak annyi időre, hogy ne zavarják a műveletsort. Olyan ez esetünkben mintha a szívet megállítanánk egy pillanatra, hogy egy adott beavatkozást elvégezzünk rajta. Érzékelem ahogyan a Kölyök megmozdul mellettem, látom rajta, hogy fáradt, kimerült, és a legkevésbé sincs szüksége az efféle megnyilvánulásokra. Már órák óta itt van velem a műtőben, kitartóan teszi amire kérem, és nem akadékoskodik, legfeljebb javasol. Amit kifejezetten kedvelek is, mert szeretem a kezdeményezőbb orvosokat, akik nem fogadnak el mindent készpénzként, amit mondunk. Hiszen mint említettem mi sem vagyunk tévedhetetlenek. Emlékszem Alex születésekor majdnem túladagoltál az oxytocint, ami rossz esetben a baba szülőcsatornába jutásakor komoly károkat okozhatott volna. Nem ez a szakterületem, de ezt még én is tudom, így aztán nem fért a fejembe, hogy a gyakorlott szülész orvos hogyan nem gondolt ebbe bele. Pontosan az ilyen esetek miatt nem veszem mindig készpénznek amit az idősebb kollégák mondanak, de Dr Timber kijelentése az életekkel való játék kapcsán, azt hiszem már nálam is némi ingerültségre ad okot. Egy mélyet szusszantok, majd megállok egy pillanatra és a műtéti terület felett tartva mindkét kezemet, a fejemmel intek az aneszteziológusnak.
- Ha végzetünk a terület megtisztításával akkor a beteg kezdjen el kapni Fentanilt, és nagyjából negyed óránként mehet az ellenanyag utána, hogy újra beinduljon az idegi mozgás. Addig pedig szigorúan kérem fél percenként a szívritmus állapotát, a pulzust, a vérnyomást, és a tüdőről minden információt.- jelentettem ki határozott hangon, majd csak azt láttam, hogy a Kölyök egy pillanatra ellép mellőlem, hogy némiképp átmozgassa a végtagjait, én pedig elérkezettnek látom az időt, hogy a fennmaradó másfél órára egy kis nyugalmat biztosítsak be magunknak. Eddig sem volt könnyű ez a műtét, de ha ebben a parázs helyzetben folyik tovább nagyobb az esélye annak, hogy bárki hibát vét. Többek között én is, mert az ilyen feszültség kihatással van az egész környezetre. Márpedig ilyen nem engedhető meg, és erről majd el kell beszélgetnem Haydennel is. Csak ahhoz már senkinek nem lesz semmi köze, csal nekem és neki. Egyik kezemben egy apró, szikére hasonlító pici kis műszer csillant, a másikban egy áttetsző, leginkább egy üvegceruzához hasonlító csipesz féleség, amiket megemeltem a beteg terület felett és a két delikvensre pillantottam, felváltva, egy ideig minkettejükön elidőzött a tekintetem.
- Kollégák, legyenek kedvesek abbahagyni amit most csinálnak, vagy mindketten hagyják el a műtőmet. Most!- a helység saját tulajdonná nyilvánítása bevett szokás volt az orvosok körében, hiszen minden alkalommal azé a műtő, aki éppen vezető orvosként az operációt végzi, és ez esetben ez most én voltam. Én pedig nem fogok tűrni itt ilyesmit.
- Dr Timber, hány éve van ön a pályán?
- Hát...én...tíz éve.
- Remek, és Dr Cole hány éve van a pályán?
- Hátőőőő....
- Na akkor ezt meg is beszéltük, azt hiszem. Gondolom nem szeretné ha ez az apró incidens bekerülne a műtéti naplóba, és a főorvos holnap hívatná az irodájába.- ezt hiszem ezzel el is magyaráztam neki röviden és tömören a helyzetet, hiszen most a betegre kell koncentrálnunk és ilyen esetekben a lehető legrövidebben kell lezárni a konfliktust. Mindenféle konfliktust. A többit majd ha már stabilizáltuk a páciens állapotát. Végül utolsó momentumként a rezidensemhez fordultam, és már abból ahogyan megszólítottam érezhette, hogy nem éppen egyszerű beszélgetésnek fogunk majd elébe nézni.
- Önt pedig Dr Cole a műtét után várom az irodámban egy kis szakmai eszmecserére. Remélem tudják magukat tartani a továbbiakban ahhoz, hogy a betegre koncentrálunk, és majd én eldöntöm, hogy ki mikor és miért fáradt el. Aki nem bírja, fogja magát és kimegy. Ha nem, akkor legfeljebb én utasíthatom és én küldhetem el. Maradnak? Remek, akkor tartsák magukat ehhez! Folytassuk!- immáron lezárva a magam részéről a továbbiakat, kizárólag a pácienssel foglalkoztam.
- Rendben Kölyök...akkor most nézzük tovább. Ha Dr Mergin jelezte, hogy megvan a Fentanil adagolás, és a test megfelelően reagál, elkezdjük visszatenni a szemet, hogy amíg nem indul be a rángás, addig meg tudjuk csinálni. Húsz percünk, maximum fél óránk van erre, többet egyelőre nem akarok adagolni, mert félek, hogy akkor nehezen indulna be újra a reakció. Akkor kezdjünk neki!- adtam ki az utasítást és biztatóan hunyorogtam a fiúra a maszkom felett. Nem tökéletes még, biztosan vannak hibái, no de melyikünk is a tökéletes? Kezdő orvosként pedig még inkább nem voltunk azok. Miért éppen ő lenne?

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Okt. 09, 2015 1:47 pm Keletkezett az írás




Faith and Hayden



Volt, hogy teljesen elveszítette az eszét az elmúlt évek alatt egy-egy műtétnél csak azért mert egy idősebb orvos - aki történetesen az esetek kilencven százalékában biztos, hogy Dr. Timber - megkérdőjelezte azt amit csinál. Mintha azt látná és várná az idősebb minden egyes alkalommal, hogy Hayden keze megremeg, hogy akkora galibát csináljon ami miatt kiküldik őt a műtőből ő pedig sátáni kacajt hallathat ezzel is jelezve, nyert. Sok orvossal remekül ki jön, segítenek neki és hisznek benne, legyen az traumatológus vagy épp kardiológus esetleg szülész. Ez utóbbi mellett gondolkozott még sokat, de egyelőre úgy érzi, hogy a szemészet lesz az ő tökéletes választottja.
De visszatérve a bizonytalanságra...
Sok orvos tudhatja, hogy azzal lehet megkérdőjelezni egy rezidens tehetségét, és magabiztosságát, mikor az elkezd variálni és kétségbeesni mert valaki, pontosabban egy magáról sokat gondoló orvos - mert mindig akadnak ilyenek még keresni se kell - folyamatosan idegesíti, a hibát látja abban amit csinál és oktatja, idomítja. Hayden megszokta már, hogy olykor nem hagyják érvényesülni és bármit is javasoljon, van egy orvos aki belé köt. Csak az a baj, hogy ilyenkor eszébe ötlik, hogy "de bakker... egykor ők is rezidensek voltak, és nyilván nem sztetoszkóppal a kezükben bújtak ki az anyjukból".
Timber mindig azt veszi alapul Hayden gyengeségeként, hogy még mindig olyan "csinos arcocskája van mint egy kölyöknek" és nem jó a lába. Ezen két tényezőt ki is jelentette a maga határozottságában és hozzátette, hogy nem is tudja emiatt olyan komolyan venni, mint kellene. Egy az egyben ugyan olyan, mint Colette... és ha más nincs, ezt kell alapul vennie, mint zavaró tényezőt.
Dr. William Timber úgy fogja fel lábának fájdalmát és azt, hogy egy fém és műanyag ötvözet protézis tartja össze, hogy ez gyengeség. Először mikor fényderült Hayden egykori balesetére amit nem szívesen osztott meg másokkal de a nővérek olyanok, sőt rosszabbak néha mint a pletykás vénasszonyok, és előkerültek az orvosi papírjai, William kijelentette, hogy így nem is lehetne orvos, mert nem lesz képes hosszú órákat ácsorogni a műtőben anélkül, hogy megmozgatná vagy ne igényelne bizonyos fájdalomcsillapítókat melyek függőséget okozhatnak... már a legelején biztos volt abban, hogy hamarosan felfogja adni és talán a csalódottság miszerint még mindig itt van és épp "pályaválasztás" előtt áll, féltékennyé vagy idegessé teszi. Pedig el kell, hogy szomorítsa, Hayden nem szokott semmiféle fájdalomcsillapítót bevenni épp azért, mert hajlamos a függőségre főleg olyan gyógyszereket illetően amit eleinte felírtak neki, így a Vicodint. Lehet, hogy van mikor otthon vergődik az ágyban miközben patakokban folyik róla a víz, ami már teljesen átitatta a takaróját és a lepedőjét is, lévén nem tud mit kezdeni a fájdalommal. De vallja az elvet, miszerint inkább szenved ettől két hét alatt kétszer, vagy front idején többször, mint a függőségben ami elködösíti az agyát és nem képes tőle rendesen gondolkozni. Mert ugyebár nem a filmek, valóságtól kissé elrugaszkodott  világában élünk, nem a Dr. House-t játsszuk, aki csak akkor képes gondolkodni, mikor hülyére gyógyszerezi magát. Persze kipróbált egyéb gyógyfüves, vagy vele együtt élő rezidens társainak ajánlásával homeopátiás fájdalomcsillapítót de ez csak ideiglenes megoldás és csak egy, maximum két óráig van valamiféle hatása. Próbálnak segíteni neki, elvégre számukra is komoly fejfájást okoz, hisz sajnálják mikor a szemük láttára kínlódik az ágyban és a mosdóba is csak faltól falig közlekedve tud kijutni, vagy épp Thomas segítségével. Ilyen esetekben pedig nem is látni máshol csak a szobájában, hisz nem mozdul ki még enni se. És akkor mondani se kell, hogy neki milyen megalázó ez. Nem kisgyerek már, akit pátyolgatni kell, akire oda kell figyelni, ennek ellenére mégis ezt váltja ki a társaiból. Otthon se szerette eljátszani a hattyúk halálát, noha akkor ott van az anyja aki úgy babusgatja, mint az egyetlen kisfiát aki balesetet szenvedni... mintha legalábbis az ő hibája lett volna. Itt pedig végképp próbálja elkerülni a fájdalmainak kimutatását még akkor is, ha nem megy neki olyan jól, mint szeretné hisz van amit nem rejthet el azok elől, akikkel gyakorlatilag együtt él egy ideje.
Tehát pontot téve az ügy végére, inkább szenved mint, hogy gyógyszerezze magát ezzel nem is adja meg a lehetőségét annak, hogy Dr. Timber elkényelmesedve abban bízzon, Hayden ideje korán feladja a pályát amit választott.
Végül csak megkapja a tökéletes választ az aggodalmaira, miszerint az érszorító akadályozta meg a vér tökéletes áramlási ritmusát és erejét ami a röghöz vezetett. De mivel sikerült időben korrigálni a dolgot, talán felesleges itt erről beszélni már, később megbeszélik ha még lesz elég erejük hozzá. Próbálja a lehető legügyesebben elkerülni a többi orvos és a bent lévő emberek tekintetét ami valljuk be elég jól megy neki mind addig, míg William többször is elkezdi kötni az ebet a karóhoz... a gond csak az, hogy ez az eb kezd harapóssá és morcossá válni a kiszolgáltatottsága és sarokba szorítása miatt.
Úgy érzi, hogy kezd elmérgesedni a másik orvos és közötte a beszélgetésnek titulált szakmai tanácskozás, mindketten kiállnak a saját igazuk mellett efelől semmi kétség, a gond csak az, hogy míg az egyik a munkáját próbálja végezni és jelezni, hogy kezdenek egyre erősödni a rángások ami miatt nem tudja rendesen végezni a munkáját, addig a másik ismét csak kérdőjeleket dobál a levegőbe.
- A Fentanil túladagolás a beteg halálához is vezethet, Dr. Cole. Én javaslom, hogy oldja meg a problémáját ennek hiányában, ha olyan jó orvos lenne akkor nem zavarnák a rángatózó izmok és erek - Hayden állkapcsa úgy feszül, mint egy hajó kötél és a kekeckedő orvos helyett csak azt figyeli, ahogy a könnycsatorna feletti rész megállás nélkül lüktet. Ha nem kapja meg a kívánt adag szert, akkor nagy valószínűséggel mindent elfognak rontani, elvégre rángatózó izmok és erek között orvos legyen a talpán aki tökéletes munkát tud végezni. Próbál nem reagálni a hallottakra, viszont mikor érkezik a kijelentés, hogy életek forognak kockán, előbújik az aranyos, kedves tekintetű maszkot viselő rezidensből a kisördög és határozott kijelentések közepette próbálja rávezetni a másik dokit arra, hogy miért is lenne szükség a Fentanilra bármennyire is ellenzi.
Mikor Faith úgy dönt, hogy a beteg megkapja a Hayden által javasoltakat, Dr. Timber mintha elsápadna egy pillanatra s tekintetét levéve a srácról folytatja amit elkezdett, és ami igazából a feladata lenne. Ez idő alatt pedig van ideje arra, hogy ellépjen a beteg mellől és kicsit megmozgassa fáradt testrészeit így nyakát, hátát és a lábát ami most a legnagyobb gondot jelenti neki William mellett.
Viszont a várt fejmosás is megérkezik. Tudta jól, hogy lesz egy kis ideje Faithnek arra, hogy rendet teremtsen közöttük és most érzi csak a súlyát annak, hogy mennyire elmérgesedett a helyzet a műtőben, nem beszélve a megugró feszültségről. Többek hátrébb húzódtak mintha attól tartottak volna mind idáig, hogy Will és Hayden egymásnak megy aminek már megérett a lehetősége, viszont ha valakinek akkor a rezidensnek van annyi esze, hogy ezt elkerülje. Már csak azért is mert tudja, hogy a nála jóval nagyobb darab doki friss, kipihent fejjel és jobb fizikai állapottal talán még azt a bizonyos tudjuk mit is kiverné belőle.
Még mielőtt bármit is a kezébe venne, kihúzza magát és lefelé pillantva Faith arcát figyeli, legalábbis amennyit lát belőle, ez pedig nem más mint a szeme. Csak akkor derül ki, hogy nincs olyan nagy különbség közötte és Will között, legalábbis pálya időtartalmát tekintve, mikor a műtétet vezető orvos rákérdez az időtartamra. Nem sokkal áll előtte a másik, csak előnyére váljon, hogy ő már megkapta a szakorvosi papírját, míg Haydennek van egy éve ahhoz, hogy döntsön, milyen szakorvos is akar lenni a későbbiekben.
A Dr. Cole megnevezés tarkón vágja. Nem szokta meg Faith szájából ezt a jelzőt, így egy pillanatra talán ijedten csillannak meg a fáradtságtól is ködös zöld íriszei. Tudja, hogy mi vár rá és ténylegesen örülne annak, ha tudna erről beszélni a másikkal, mert ráfér egy kis fejmosás... mint ahogy a véleményét is ki fogja kérni és még sorolhatnánk. Felmerül a lehetősége, miszerint dönthetnek, hogy maradnak vagy sem s míg "Dr. Cole" gyökeret vert lábakkal áll szakorvosa mellett, addig Dr. Timber mintha meginogna egy kicsit mert érzi, hogy elveszítette a mai vitát, Haydennek pedig lehetősége volt az egyenlítésre.
- Rendben. Sajnálom Dr. Winter - ő se sűrűn hívja így Faithet, de tudja, hogy a tisztelet most ez alapján is meg kell adnia, tehát már lép is közelebb hozzá, hogy tudja mit kell csinálnia. Azt nem teszi hozzá, hogy többet nem fog előfordulni, mert efelől nem lehet biztos. Nem szeret olyat ígérni, ami nem biztos, amit próbál megfogadni de csak felesleges próbálkozás mert így is úgy is megbukik.
- Oké - biccent alig észrevehetően s egy helyzetfelmérést követően rögtön felkap egy kisebb, kanálra emlékeztető műszert, amivel fel tudja húzni a szemhéját annyira, hogy az ne akadályozza őket a szemtest visszahelyezésében. Közben egy kisebb csipesszel megfogja a szemmozgató izmot, hogy azt kicsit feljebb tudja mozdítani, oda ahol alapból helye lenne.
- Mit gondolsz, vissza fog férni, vagy be kell metszeni az oldalánál? - jelenleg nem tudja felmérni, hogy van-e olyan nyugalmi állapotban a pulzáló szem, hogy visszaférjen az üregébe, nem véletlen kérdez inkább, mielőtt hülyeséget csinálna. Ha nincs, akkor nyilván helyet kell cserélnie Faithel, hogy a szemének sarkában be tudja vágni annyira a bőr és rost felületet, hogy gond nélkül visszacsúszhasson a kiugrott szemgolyó a helyére.
Összeszorított fogakkal igyekszik elviselni lábának löktetését, de az időközönként fellépő rángásokat és remegést nem tudja legyűrni, így meg se lepi a hátára simuló kéz. Egy ismerős alak lép közelebb hozzá és hajol a füléhez, mintha legalábbis titkot akarna megosztani vele.
- Hayden, talán tényleg jobb lenne ha most már rávennéd magad a pihenésre. Biztos átveszi valaki - biccent a folyamatosan rázkódó lába felé és az állkapcsának feszülése jelei felé. Leah nagyjából vele egy időben kezdte el a rezidens képzést, annyi hiba csúszott a gépezetbe, hogy egy mellében talált csomó miatt ki kellett hagynia egy évet, így most kezdte csak el újra a negyedik évét, de két éve lakótársa Haydennek. Ő az a gondoskodó, anyáskodó hölgyemény, aki mindig elkészíti a srácok ebédjét és vacsoráját és segít nekik, ha problémájuk van. Általában körmét rágcsálva szokta figyelni az ajtóból az aludni próbáló, de a lába miatt kínlódó srácot és lévén tudja, hogy mivel és mennyire küzd bizonyos időközönként, fokozottan odafigyel rá még most a műtőben is.
- Köszönöm Leah, de már nincs sok hátra ezt már fél lábbal is kibírom - próbál úgy diskurálni vele, hogy maximum csak Faith legyen az, aki hallja a szavait, Dr. Timber még csak véletlenül se.
- De nem szeretném holnap azt nézni egész nap, hogy az ágyban vergődsz megint, remélem megérted - halk, de gyermeteg nevetés szakad fel a fiúból és ha másért per pillanat nem is, de azért legalább hálás lehet neki, hogy eltereli a figyelmét a lábáról és teljes mértékben a betegre tud összpontosítani. Olykor nem jó a folyamatos némaság és a pityegés amit a műszerek erőszakolnak ki magukból, így kell a beszélgetés, a feszültség levezetés, elterelés. És ha valami akkor ez jól megy a törékeny alkatú lánynak.
- Hidd el én még annyira se szeretném, de ezt nem hagyom félbe. Faith, kezd dagadni a könny mirigye, leszívjuk? - persze jó hír, hogy megindult a könnytermelés mert eddig erre képtelen volt, de az se lenne jó, ha kifakadna és mindent betelítene a sós nedv.  



MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Okt. 11, 2015 11:21 am Keletkezett az írás






Hayden & Faith



Ha lett volna lehetőségem arra, hogy valahol máshol legyek ebben a pillanatban akkor megtettem volna. Már otthon lettem volna, hogy mielőtt Alex óvodába megy, mielőtt beszáll Cordelia mellé az autóba, hogy végigmagyarázza az utat, bolygókról, csillagokról és mindenféle olyan dologról ami a leginkább érdekelte őt. Ha felnő akkor a Nasa-nál fog dolgozni, és ő lesz az aki segíti az űrhajósokat amikor majd űrsétát tesznek egy újonnan felfedezett bolygón. Egy gyermekben az önfeláldozás már elég korán ki tud fejlődni, de hogy ennyire korán azt magam sem gondoltam volna. Ez a tulajdonság az apjában éppen úgy megvolt akárcsak – úgy érzem legalábbis-, hogy bennem is. Hiszen nem véletlenül léptem egykor erre a pályára, noha naívan azt gondoljuk sokszor, hogy csak erről szól  csak arról, hogy nap nap után áldozzuk fel magunkat a kórház életében, próbálva életeket menteni, próbálva szebbé tenni az emberek mindennapjait, próbálva talán csodákat véghez vinni. Hiszen maga az életi is egy csoda, maga a születés, maga az amikor felgyógyulnak egy-egy betegségből, és bár nem sikerül mindig minden tökéletesen, mi is hibázunk akárcsak mások az élet bármely más területén, de itt egy-egy tévedésünk életekbe kerülhet. Nem szerettem az érzést…nem szerettem azt amikor lehajtott fejjel még órákkal később is imára kulcsolt kézzel ültem a pihenőben és azon gondolkodtam hol rontottuk el, hol volt az a mozzanat amikor egy rossz döntésünk egy életbe került. Vagy egy fél életbe, amit már nem tud úgy folytatni ahogyan korábban. Hol tettük meg azt az egyetlen rossz lépést amivel elvettük a lehetőségét annak, hogy a maga teljességében és gyönyörűségében élje meg az eljövendőt? Gyakorta kérdeztem magamat, hogy hol hibáztam, vagy hol hoztunk egy kegyetlenül rossz döntést, de akkor rá kellett mindig döbbennem, hogy az életben minden dolog relatív. A döntéseink éppen úgy ahogyan a cselekedeteink a kimondott szavaink, vagy éppen az, hogy miképpen viszonyulunk másokhoz. Soha nem szerettem senkit elítélni, és mindenki tudta rólam, hogy a végsőkig képes vagyok valakinek bizalmat szavazni éppen ezért ér arcul csapásként az árulása. Legyen szó akár a műtőről akár egy konferenciáról ahol megkérdőjelezik a szakmai hozzáértésemet vagy éppen azt, hogy miképpen viszonyulok a betegeimhez. Mindenki elítél, holott nem is ismernek, nem tudják, hogy mit miért teszek, ahogyan semmit nem tudnak egyáltalán rólam. De ez utóbbiról én tehetek, én zártam be magam a saját elefántcsont tornyomba és onnan nem akarok semmiről tudni ami a világban zajlik, amikor megpróbálnak közelebb kerülni hozzám hárítok. Minden esetben és állandó jelleggel hárítok. Hogy a Kölyöknek mégis sikerült közelebb kerülnie hozzám, azt hiszem egy relatíve lassú folyamat eredménye, mert bár a bizalom megvolt irányába, ez azonban csak a szakmai esetekre vonatkozott és nem a magánéletemre. Ő mégis úgy nyerte el a barátságomat, hogy amikor már észbe kaptam, ültünk a város felett hajnalban egy, a mostanihoz hasonló több órás műtétet követően és beszélgetni kezdtünk. A felettünk elterülő éjszakai égboltról sápadtan meredtek ránk a csillagok az óceán felől feltámadó langyos szél kifejezetten jól esett, ahogyan szorongattuk mindketten a kávés poharat és még egy óra múlva is ott ültünk, azokon a végtelenül kényelmetlen műanyag székeken a tetőre cipelt apró tuják között. Nem is tudom, kevés ember van akit annyira meg tudok kedvelni, de ő valamiért közéjük tartozott. Talán mert arra gondoltam közben, hogy ha egykor lett volna egy öcsém, ha lett volna testvérem ilyennek képzeltem volna el, és ez a gondolat nem hagyott nyugodni, talán ez indította el nálam végül, hogy magamról kezdtem neki mesélni. A házasságomról, hogy még mindig nem tudok a férjem emlékétől megszabadulni, hogy még mindig szeretem, hogy még mindig hozzá ragaszkodom, amikor reggel oldalra fordítom a fejem és végigsimítok a párnán, még érzem az illatát, noha már három esztendeje nincs velem. Hogy amikor átölelem a fiamat, és a fejemet a barna tincsei közé fúrom, hogy megcsókoljam a fejét, akkor is olyan érzésem van mintha Brian lenne, ugyanaz az illat, ugyanaz a haj….annyira kísérteties az egész. Tudom, hogy amiatt van, hogy nem vagyok képes a múlt árnyain túllépni, hogy nem vagyok képes arra, hogy ne kapaszkodjak olyan görcsösen az emlékébe, hogy végre nyugalomra leljen. Talán ezt kellene tennem, talán hagyni, hogy az emberek belépjenek a kis világomba és újranépesítsék azt. Beszéltem Haydennek a fiamról, arról, hogy mennyire ragaszkodom hozzá, hogy számomra ő a világ közepe, hogy soha senki nem lenne képes ezt az erős köteléket elszakítani ami hozzá fűz. Mintha benne erősödne meg minden amit a férjem iránt éreztem, mert ő maradt az egyetlen ami lüktető életként még hozzáköt. És pontosan az iránta érzett tengernyi szeretetem az ami egyáltalán hozzásegített ahhoz, hogy most itt legyek ahol vagyok. Hogy a múltam démonai nem rántottak magukkal, hogy képes voltam felemelni a fejemet és tovább lépni, nem hagyván, hogy az alkohol, a marokszám szedett nyugtatók, vagy éppen az önsajnálat magába szippantson, egy örökké kavargó örvénybe, ahonnan nincs kiút. Hogy most képes vagyok stabil kézzel és határozottan végezni az operációt, hogy reményt látok a beteg felépülésére, hogy megvan bennem a kitartás és a kellő alázat a szakma iránt, hogy nem engedem, hogy a jelen lévők akár egy másodpercre is elveszítsék a fejüket, nos ezt mind a fiamnak köszönhetem, aki ugyan még fel sem fogja, hogy a puszta létezésével megmentett engem. Egykor én adtam neki életet, most ő adott nekem egy újat. Ez az a szimbiózis úgy vélem amit egy anyán kívül nem érthet meg senki más. Amikor kötődsz, amikor úgy érzed, hogy örök életre a legédesebb rabigába taszíttattál, és eszedbe nem jutna ledobni a láncokat mert gyönyörű teher ez, egy életre szóló elkötelezettség. A műtő gépeinek egyenletes hangja és kattogása közepette úszok vissza a gondolataimból melyhez hozzásegít a lassan elnyúló zene lágy ringatása. Kedveltem ha zene szól műtét közben, azonban azt a legkevésbé se kedveltem, ha feszültség volt odabent. És ezt a lehető legrövidebb időn belül akartam rövidre zárni. Még egy utolsó figyelmeztetés a kollégáknak, mert nem volt most se kedvem sem időm arra, hogy eldöntsem ebben a helyzetben az volt a hibás aki legelőször belekötött a másikba, vagy éppen az ezt elszenvedő fél, aki felvette az elé dobott kesztyűt. Úgy éreztem mindkettejükkel el kell majd beszélgetnem az orvosi etikáról, a kollégákhoz való viszonyról és legfőképpen az alázatról, ami ehhez a munkához elengedhetetlen. Bár ez utóbbiról leginkább Dr Will Timberrel.
– Uraim, kollégák. Ha még egyszer cinikus hangvételt tapasztalok bármelyik részről, repülnek a műtőből.- amikor a Kölyök bocsánatot kér, és a szokatlan megszólítást hallom tőle tudom, hogy tényleg megbánta azt, hogy belement ebbe a kakaskodásba, de cseppet sem bánta meg, hogy kiállt az igazáért. Egyet kell értenem vele, noha maga a helyzet és az idő erre végképp nem volt alkalmas, ez az amit még meg kell tanulni. Nem születik senki orvosnak, és sokszor a legtehetségesebbekkel a legnehezebb kijönni, de Timber inkább az a kategória aki magáról gondol többet semmint mások vélnék róla ugyanezt. Viszont ő volt itt és vele együtt kellett végigcsinálnunk. Meg kell értenie Haydennek, hogy sokszor olyannal kell majd együtt működnie a műtőkben akiknek legszívesebben átharapná a torkát semmint szóba állna vele. Pályafutásom alatt számtalan ilyen volt, és nagyon sokszor ehhez még hozzájött az is, hogy nő vagyok, éppen ezért sok dologban nem vettek komolyan, vagy megkérdőjeleztek mindenféle szempontból, sokszor még abban is, hogy egyáltalán az élet bármely területén képes vagyok racionális döntést hozni. Pedig igenis képes vagyok. A Kölyök bocsánatkérést egy bólintással konstatáltam, ami esetemben egyenlő volt azzal, hogy rendben vagyunk, semmi gond, folytassuk. A bemetszés kapcsán az apró csipesszel félrehúztam az elernyedt bőrdarabot, és némi szívást kértem, hogy jobban lássam mennyire fog oda beférni az összefércelt szemgolyó. Ha valóban összerándul a szem, akkor megvan az esélye annak, hogy a visszahelyezett rész feszülni kezd és a burok tágulása következtében, ahogyan megint megtelik csarnokvízzel egyszerűen szétnyomja azt.
– Nem is tudom Kölyök. Azt hiszem egy apró bemetszés nem ártana, olyan egy pici öltésnyi éppen elég, és ha feszülne a szem amikor újra megindul a mozgása, akkor legfeljebb a varrat enged majd neki. Meglátjuk. Rendben. Csináld a bemetszést, én addig befejezem felette a hártyát és tisztán tartom a területet. Szólj ha esetleg sok lenne. Bízom benned, meg tudod csinálni!- pillantottam biztatóan összeszűkülő mosolygó szemekkel a rezidensem felé, majd bólintottam. A Leah-val folytatott eszmecserébe nem folytam bele, az a kettejük dolga, felnőtt emberek le tudják rendezni, ha Hayden fáradt tudja, hogy bármikor kimehet, és eddig nem úgy ismertem mint aki kockáztatná egy operáció kimenetelét csupán azért, hogy hősködjön. Kitartó gyerek, de tisztában van a saját korlátaival, kivált a sérült lába miatt, úgyhogy ezt a részét mindenképpen rábízom. Lassan valóban a végén jártunk a varrás és a maradék befejezés minden esetben a segédorvosokra és a nővérekre marad ahogyan az eltakarítás is. Ekkorra már négy órája voltunk a műtőben, éreztem, hogy a fejem majd szétmegy, szükségem volt kávéra és valami ennivalóra, a gyomrom is jelezte a reggel beköszöntét.
– Ne, ne az egészet. Maradjon benne némi könny, mert ha mindet leszívod, akkor nem lesz ami benedvesítse a szemüreget. Olyan ez mint a motornak az olaj, anélkül nem megy gördülékenyen.- nagyjából egy órán belül végeztünk a műtéttel, bár az utolsó percekben még tanakodtunk, mert nagyon lassan akart beindulni a szemmozgás, az izmok mintha nem engedelmeskedtek volna. Lehet túl későn kezdtem adagoltatni az ellenanyagot, és lassan kezdett magára találni a szerv. Egy hatalmas sóhajjal léptem el végül a betegtől, és magam mellett emeltem meg a kezemet.
– Köszönöm mindenkinek a közreműködést, fantasztikusak voltak mindannyian! Hálás vagyok. Kérem fejezzék be az utolsó simításokat, és kapja folyamatosan a fájdalomcsillapítót és tartsák még altatásban legalább egy órát. Utána ébresztgethetik. Folyadékot, ételt huszonnégy óráig nem kaphat. Vizes szivaccsal lehet a szája szélét és a nyelvét törölgetni ha szomjas lenne.- még egy utolsó pillantást vetettem a betegemre, aztán a mosakodó helység felé indultam, útközben lehámozva magamról a gumikesztyűt, bedobva az erre a célra elkülönített szemetesbe, majd ahogyan betoltam magam előtt a lengőajtót, lehúztam a fejemről a sapkát, és az arcom elől a maszkot a nyakam elé toltam, majd lerogytam az egyik székre. Kell egy pár perc mire legyűröm a rám törő fáradtságot, és egy csöppnyi csalódottságot, hogy már alaposan délelőtt lehet, és nem lehettem ott, hogy elköszönjek Alextől. Megmentettünk egy életet, de nekem akkor is a fiam a legfontosabb. Fáradtan dörzsöltem meg a szemeimet, és felpillantottam, hogy a Kölyök is megérkezett vagy még benn maradt.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Okt. 12, 2015 2:40 pm Keletkezett az írás




Faith and Hayden



A bizonytalanság mindig kétes esélyeket szül, és ez nem csak az orvoslás de az élet miden más területén egyaránt tapasztalható.
Emlékszik korábbról, mikor még zsokéként kellett döntenie két lehetőség közül... vagy odafigyel arra amit a lova súg neki, arra, hogy minden mozdulata nehézkes, kicsit talán még beteg is, hisz Vihar fizikai állapota tényleg kérdéses volt a verseny széria vége felé. Két lehetősége volt. Ténylegesen lemond a versenyzésről vele az utolsó három versenyen és keres egy másik, hozzá hasonló temperamentumú állatot, vagy eleget tesz a szülei inkább parancsának mintsem kérésének és a ló fájdalmai valamint a saját gyanakvása és kétségbeesése ellenére is őt üli meg.
Napokon át figyelte a ló jelzéseit, direkt futószáraztatta amit Vihar soha nem szeretett csak, hogy külső szemlélőként láthassa minden egyes mozdulatát, izmainak rángását, szemének csillogását. Próbálta a tőle telhető legjobb módon ellátni lábainak fájdalmát, gyógynövényeket és rég bevált praktikákat vetett be nála, de csak nem sikerült elérni olyan eredményt, mint szeretett volna. Gyakorlatilag nem történt semmi, kicsit lett csak határozottabb a tartása, és magabiztosabb a járása amit egyszerűen nem tudhatott be annak, hogy javult volna a helyzet. Félt, hogy mindvégig voltak gondok a lábival és azzal, hogy egyre többet és többet edzették, csak előhozta a betegséget vagy esetleges ortopédiai problémáit. A szülei megnézették egy állatorvossal, mondván az tudni fogja, hogy mi a baj, noha ők nem láttak semmi különlegeset az állaton, de mindenképpen megakarták nyugtatni ideges fiúkat. Hayden hosszú órákon át, a nálánál nyolc évvel fiatalabb húgával ücsörgött a korláton és figyelte az állat mozgását ami még a tizenkét éves gyerek szerint is furcsa, darabos és zavart volt. Mintha néha nem tudta volna, hogy melyik lábát emelje az egyik majd a másik után. Sam többször is mondta neki, hogy ő a helyében inkább nem ülne rá verseny szinten. Félt, hogy valami baj történik nem csak az állattal, de a bátyjával is...
Az orvos végül úgy ítélte meg, hogy nincs baja a lónak csak stresszesebb a kelleténél ami miatt feszesebbek az izmai a kelleténél, de ez könnyen kezelhető némi szedálással, amit nem közölt Haydennel csak a szülőkkel. A pénz sajnos nagy úr. Ez a diagnózis pedig tökéletesen elég volt ahhoz, hogy a szülei foggal körömmel ragaszkodjanak a vele való versenyzéshez. Tudták, hogy jobb lovat ha keresne se találna a fiúk, ez az állat - mert ők csak állatnak tartották ami pénzt hoz a házhoz, aztán évek múltával ha idősebb korában elgyengül, lelőhetik, hogy helyét egy fiatal kapja meg - az ő jobb keze, a tehetségének megnyilvánulása. Kiegészítették egymást, szoros volt a kötelék közöttük.
Úgy néz ki így utólag, hogy Hayden nem pöcsölhetett volna annyit a gondolkozással és tényleg ki kellett volna jelentenie, hogy nem fog a lóval elindulni a versenyen még ha a szülei emiatt úgy is fognak rá nézni mint valami szörnyetegre.
Tehát nyugodtan kijelenthető, hogy a baleset tévedések és emberi mulasztások sokaságából jött össze... két makacs szülő aki nem törődött fiúk döntésével, megkérdőjelezték minden szavát. Nem látták, hogy a ló nincs jó állapotban, az orvos nem fejtette meg, hogy mi az igazi baja, sőt a verseny előtt még adott is neki egy olyan szert, amitől Vihar nem volt teljesen tudatánál.
Hayden az induló cellához állva szinte látta maga előtt, hogy mi lesz ennek a végkimenetele, de már csak azért is meg akarta mutatni a szüleinek, hogy tévedtek és megérdemli, hogy figyeljenek a szavára... ezzel sajnos két életet is kockára tettek. Abba persze nem gondolt bele, hogy nagyobb lesz a baj, mint azt szerette volna.
Szinte lassított felvételben figyelte, ahogy Vihar lába megbicsaklik hatalmas teste alatt, majd a cél előtt nem sokkal egyszerűen csak orra bukik. Szerencsétlen olyan szögben ért földet, hogy a rajta ülő fiú lábszára a ló alá csúszott és nemes egyszerűséggel derékszögben ketté tört. Sokak bevallása szerint már nem is a lovak patájának hangos, ütemes dobogását és a közönség ujjongását hallották, hanem azt, hogy a csont kettétörik ezzel kihasítva az izmait és bőrét is. Ezután pedig mindenki elhallgatott, síri csönd telepedett a tömegre és csak vártak, jajongtak.
Ezért szokta mondani, hogy az ember soha nem lehet bizonytalan viszont kellően biztos se abban amit csinál, mert mindig lesznek apró tényezők melyek befolyásolják. Egy-egy kisebb mozdulat, egy szó vagy egy mondat, parányi jelzések... így most az orvos folyamatos cseszegetése is. Pillanatok alatt elveszíti vele nem csak a bizalmát de a lelkesedését és a biztonságérzetét is amit Faith jelenlétében érez. Egy idő után mintha nem is lenne tisztában azzal, hogy még mindig mellette van és az ő műtéte alatt csinál jelenetet egy idősebb orvossal. Lehetne annyi eszük, hogy nem itt rendezik ezt le, de van mikor nem tud parancsolni az indulatainak.  Bár ahogy elnézi az idősebb orvos még annyira se, hisz újra és újra szóra nyitja a száját, kezében megremegnek a műszerek és látszólag nem tudja túltenni magát azon, hogy egy nála fiatalabb, ráadásul egy rezidens győzedelmeskedett noha nem is a maga érdemének köszönheti.
Egy határozott bocsánatkérést követően már fordult is Faith felé, hogy ezúton minden idegszálával csak ő rá és a betegre koncentráljon, valamint a körülöttük sürgölődő nővérekre és más, Haydennél fiatalabb rezidensekre. Nem akar ma már többet Dr. Timberrel foglalkozni, sőt! Ha úgy vesszük soha többet nem akar vele egy műtőbe kerülni és ha nem sikerül legyőznie a felé irányuló végtelen undorát, megfogja oldani, hogy ne kelljen neki asszisztálnia, vagy együtt dolgoznia vele. Nincs jó hatással egyikre se a folyamatos civódás, főleg nem a szerencsétlen betegre. Mondjuk azt a mai napig nem érti, hogy mi a problémája a szakorvosnak vele, de majd eljön az ideje annak , hogy kiderítse.
Csak akkor jön rá arra, hogy talán nem fog beférni a szem a helyére, vagy szimplán szét fog robbanni az üregében, mikor annak méreteit szemrevételezi. Gyanítja, hogy szükség lenne egy bemetszésre a szem szélső sarkában, hogy könnyebben és biztonságosabban visszahelyezhető legyen az a szem, de nem akarja rögtön megejteni a dolgot, inkább megvárja, hogy Faith megvitassa magával hisz lehet, hogy van jobb ötlete.
- Én nem a szem sarkát vágnám, Dr. Cole hanem a könnycsatorna felőli részt, ott lazább a bőr.
- Igen, az lehet de nem szokás könnycsatorna felett vágni. Ráadásul pont ellentétes részen van akkora bőrfelület ami ráhúzódik a szemgödörre. Két öltésre való vágást tudok itt ejteni - utóbbi mondatát ismét Faithnek címzi, vetve rá egy pillantást. Sokat gondolkozott azon, hogy talán sebészként kellene folytatnia, hisz megvan a keze és az esze is  hozzá. Főként hibátlan öltéseiről lett híres a sebészek terén és pontosságáról, de míg nem jut el odáig, hogy komolyan gondolkozzon ezen, nem is törődik a témával csak teszi amit tennie kell legyen szó bármely osztályról.
Faith utasítására biccent, majd épp, hogy kinyújtja maga mellé a kezét, máris megkapja a hajszálvékony orvosi szikét. Komoly tekintettel, összpontosítva ejti a bemetszést, aminek nem mindegy se a hossza, se a formája se pedig a mélysége. Nem akarja az egész arcát felkaszabolni, így a lehető legkisebb vágást kell ejtenie, ami kezének pontosságának köszönhetően nem fogja zavarba hozni. Kicsit kerekdednek kell lenni a vágásnak, hogy a megfelelő szögben emelhessék a bőrfelületet és figyelnie kell arra is, hogy ne legyen túl mély, nehogy megsértse az idegeket, izmokat vagy épp a szemgolyót.
- Jól van, vágok! - tekintetek sokasága szegeződik rá, és arra a felületre, ahol egy egész apró vágás kezd kandikálni. A kibuggyanó vért az egyik nővér le is szívja, hogy Hayden tökéletesen láthasson - Leah, idetolnád a nagyítót? - szinte ezzel egyidejűleg be is vetődik elő a műszer, ő pedig ez által ellenőrizni tudja az előbb említett paramétereket, hogy minden rendben van-e. Biccentéssel tudatja Faithel, hogy sikerült és mindent rendben van, nincs vérzés sehol. Szabad szemmel talán nem is lesz később látható, ha tökéletes öltést kap. Hamar el fog tűnni a parányi kis heg.
A Leahval lejátszott kis párbeszéd után ébred rá arra, hogy mennyi minden van még hátra és, hogy mennyire nem bírja már idegileg főleg a lába miatt, de nem akarja itt befejezni még ha tartja is a mondás: a csúcson kell abba hagyni. Nem akarja kockáztatni a beteg épségét se, viszont tudja, hogy ezután már nincs sok hátra és itt akar lenni, mikor Faith elvégzettnek nyilvánítja a műtétet.
Csak az utolsó előtti pillanatban tűnik fel neki, hogy nagyon megvan duzzadva a könnymirigye, aminek részleges leszívását már Leahra hagyja, hisz keze remegése miatt nem mer nekikezdeni. Nem szerencsés, ha tűvel hadonászik miközben úgy remegnek az ujjai és egész karja, mintha ráznák.
Légvételei teljesen elnehezülnek, ahogy a feszültség elmúlik...mély és reszelős éllel szívja be a levegőt épp úgy, mikor alszik az ember. Félt már az elején is, hogy valami gond lesz, de aztán csak megoldódni látszott minden, így mikor meghallja Faith szavait, lehúzza az arca elől a maszkot és közelebb lép a nőhöz.
- Figyelj, ezt már nem fogom tudni megcsinálni, sajnálom - utal az öltésre a szem sarkában és arcán a nő is láthatja az őszinte sajnálatot. Befejezné őt, ha nem kellene még így is kapaszkodnia a beteg ágyába - megmondom Leahnak, hogy csinálja és rá bíznám, ha nem baj.
Sajnos van az a pont, mikor rá kell ébrednie, nem fog tudni mást csinálni, mint visszavonulót fújni. Ő megcsinálta ennek a pontnak a nehezét, hibátlan bemetszést ejtett a szem sarkában amit már csak össze kell varrni és fertőtleníteni. Ha a nő megérti, miért nem csinálná ő, és engedélyt ad arra, hogy Leah-t utasításokkal lássa el, bicegve odalép a lány mellé akivel tudatja a pontos paramétereket és addig nem is hagyja el a műtőt, míg nem látja azt befejezettnek. Lehet, hogy lekerült a válláról a teher, ennek ellenére látni szeretné, hogy mit csinál a lány és hogy teszi. Sokat gyakorolták együtt a varrást, egy idő után pedig Hayden tanította neki a pontosságot, mondani se kell, hogy így bízik a képességeiben. A nem messze lévő falnak támaszkodik némiképp görcsös, nehézkes mozdulatokkal, de legalább így biztos lábakon állva figyelheti a kis beavatkozást ami szép eredménnyel zárul.
- Szép öltés, a lakásban találkozunk, könyörögve kérlek ne késs mert éhes vagyok - ezeket még a fiatal lánynak motyogja utolsó, leheletnyi erejét még egy mosolyba erőszakolva de aztán botladozással elindul az ajtó felé, amit kilökve maga előtt, nagy sóhajjal veszi tudomásul, végre vége van. Őszinte kellemetlenséget jelent számára, hogy farkasszemet kell néznie a tükörképével aminek zöld szemei alatt jókora fekete karikák éktelenkednek és egész arca épp olyan fehér, nyomokban pedig szürkés, mint az Angliában leesett másnapos hótakaró az utca szélén. Egészséges lábára helyezve teljes testsúlyát, egy röpke perc erejéig vár lehajtott fejjel, hogy legalább a zsibbadás kimenjen jobbjából noha az nehezen akar szűnni.
- Azt hittem, soha nem lesz vége. Van kedved meginni egy kávét itt vagy kint a kávézóban? - a kórháztól két percnyi sétára van egy kellemes kávézó ahol szeret letelepedni, és mivel tudja, hogy lesz még Faithnek némi megbeszélnivalója vele, szükséges lesz egy kis időt eltölteni egymás társaságában.
Lekapja magáról a kék nejlonruhát és a rá húzott sárga kesztyűt amit a mellette lévő jókora szemetesbe tűri és bár fejben még ott van a beteg mellett, mégis a mosdóhoz lép, hogy megmossa a kezét noha volt rajta kesztyű. Ettől függetlenül fontos a higiénia és ki tudja, talán valahol ereszthetett is a kesztyű, elvégre a tenyerét sikeresen összevérezte. Ezek azok az esetek, mikor reméli az ember, hogy nincs semmi vérbetegsége a betegének és, hogy nem megszúrta a kezét csak szimplán átszivárgott a vér egy kisebb lyukon. Nem véletlenül kezdi el tanulmányozni a fehér területet...
- Kitalálhatnának valami jobb megoldást a kesztyűket illetően... - fintorog kiszúrva egy kisebb szúrást amin át is siklik inkább. Nem akar lemenni vérvételre, így próbálja feltűnéskeltés nélkül szemrevételezni a kis sebet, de mintha mi se történt volna közelebb lép Faithez és az ajtó felé biccent.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Okt. 13, 2015 8:55 am Keletkezett az írás






Hayden & Faith



Nem szeretek senkivel modortalan lenni, kivált nem kollégákkal, de ha a helyzet megkívánja, akkor meg kell tenni, még akkor is ha utána nekem okoz ez az egész esetlegesen lelkiismeretfurdalást. Most kifejezetten azért, mert bár nem tehettem róla, frusztrálóan hatott rám, hogy a műszakom lejárta után még itt kellett lennem, ahelyett, hogy az otthonom nyugalmában még egy kis kávét is elkortyolgattam volna mielőtt a fiam felébred, mielőtt megérkezik a konyhába Cordelia társaságában, hogy még elköszönjön mielőtt elindulnak. Igen, egész idő alatt ez járt a fejemben, hogy nekem most otthon kellene lennem, nem itt és nem most. De az élet nem válogat, ahogyan a betegek sem válogatnak, és ez a férfi sem tehet arról, hogy éppen rossz helyen volt, rossz időben. Talán éppen a családjához indult volna ő is, talán vannak gyerekei is, hiszen a felesége már itt van, bejött hozzá. Szinte látom magam előtt az asszonyt, ahogyan a kórház folyosóján szinte reménytelenül rójja a métereket, nem tudva, hogy mi van a férjével, hogy mi az esélye annak, hogy egyáltalán életben marad. Nem a szemsérülése volt a súlyos, pontosabban nem az volt a legsúlyosabb, hanem a sérülésből adódó vérveszteség. Ez tud minden esetben kritikus lenni. Tudtam, hogy min megy keresztül az az asszony, tudtam, hogy most mit élhet át, hogy milyen kegyetlen és zavaros gondolatai vannak, szinte éreztem tapinthatóan a fájdalmát. Nem jó az, ha az orvos ennyire a szívén viseli a dolgokat, tartják a bölcsebbek én azonban nem vagyok képes az érzéseimet kikapcsolni, és talán soha nem is fogom. Minden tragédiát úgy élek meg mintha a sajátom lenne, minden örömük az én örömöm is. Vannak olyan emberek akik képtelenek arra, hogy együtt érezzenek, de vannak olyanok is, mint én, akik képtelen arra, hogy ne tegyék ezt, hogy ne legyen bennük rossz érzés ha valami nem sikerül. Éppen ezért minden alkalommal, amikor átléptem a műtő ajtaján egy másik világba érkeztem meg. Egy olyan világba, ahol nem engedhetőek meg a tévedések, ahol az embernek teljesen a feladatára kell koncentrálnia, ahol az a legfontosabb a számunkra, hogy a beteget megmentsük. Ez teljesen más hozzáállást igényel, ilyenkor ki kell kapcsolni a külvilágot, meg kell próbálni önmagunk fölé emelkedni, noha azt gondolom, hogy ez az egyik legnehezebb feladat és nem is mindig sikerül, ahogyan az én példám is mutatja, vagy ahogyan a két orvos összezördülése a műtőben éppen a legkritikusabb pillanatokban. Ez utóbbi azonban kihat a többiekre is, és esetlegesen rossz irányba viszi el az operáció további folyamatát. Pontosan ezen okokból kifolyólag nem voltam képes ezt tolerálni. Hiszen már a gyakornokoknak tartott időnkénti előadásaimban is kitértem rá, hogy amikor egy ilyen helyzetbe kerülnek minden személyeset félre kell tenni, minden olyan helyzetben amikor szinte a kezünkben van valakinek az élete nem gondolhatunk  sértettségünkre, nem gondolhatunk arra, hogy a másik bármit rosszul csinál. Mérlegelni kell, legjobb belátásunk szerint dönteni, de ezeknek semmi esetben sem szabad szubjektívnek lenniük. Adott pillanatban mindig úgy kell néznünk a dolgokat, hogy a betegnek mi a jó, és nem azt, hogy az előrelépésünk, vagy éppen a másik hátráltatása szempontjából mi lenne a megfelelő. Kételkedéseknek mindig lenniük kell bennünk, de ez soha nem írható fel unszimpátiánk, vagy egyéb önös sértettségünk számlájára. Példának minden esetben azt szoktam felhozni, amikor a sebészeten töltött rezidens időszakom alatt, az egyik doktornőnek egy olyan kollégával kellett operációt levezényelni, aki előző nap a kórház melletti kocsmában éppen ennek a orvosnőnek a férjével verekedett össze és nemes egyszerűséggel egy sörös üveget csapott szét a fején. Jó pár öltéssel varrták össze, két nap múlva pedig ennek a két orvosnak egy azon műtőben kellett tevékenykednie, mégpedig úgy, hogy az operációt a balhét kiváltó orvos vezette, a nő pedig a segédorvos szerepét töltötte be. Ugyebár nem mindig olyan egyszerű a helyzet, de akkor és ott mindent ki kellett zárni. Ahogyan nekem nem sikerült ez tökéletesen egykor, Brian halála után, amikor szinte teljesen részegen akartam bemenni a műtőbe. Azt gondolom, hogy életem egyik legsúlyosabb cselekedete volt, és ha akkor nincs mellettem Charlene talán soha nem is tarthattam volna meg még a praxisomat sem. Nagyon nehéz időszakok következtek, de másfél éve nemhogy nem iszom, de egyetlen kortyot sem, hiszen kimásztam a gödörből, és nem is akarok oda visszakerülni. Büszke vagyok arra ahol most tartok, még akkor is ha ez időnként fájó érzés, hogy egyedül kell végigcsinálni, hogy nincs igazi segítség az életemben, kizárólag Cordelia és Charlene. Ez tudom javarészt az én hibám, az én döntésem, hogy az életemet így rendeztem be. Talán nem ártana valamiben változtatni, ahogyan apa is mondta, nem ártana nyitott szemmel járnom a világban. De mégis hogyan és mikor? Ha nem éppen a kórházban húzom le a magam sokszor tizennyolc vagy éppen húsz órás ügyeleteit, kivéve amikor osztályos rendelésen vagyok, mert akkor nyolc óránál többet nem vagyok, a heti egy szabadnapom pedig annyira kevés, hogy pótoljam Alex számára a kiesett időt. Gyakorta teszünk nagy sétákat, beszélgetek vele, próbálom megtudni mennyire viseli jól ezt az életet amit teremtettem kettőnknek az apja halálát követően. Nem mindig egyszerű, néha úgy érzem egyedül már túl nehéz cipelnem ezt a terhet, gyakran kapom azon magam, hogy éjjel a szűrt félhomályban fürdőző nappaliban ülök, a kanapéra felhúzott lábakkal, a kezemben egy teásbögrét egyensúlyozva és próbálva sírni...nem megy. Nem tudom a fájdalmamat ebben az egyszerű, és mások számára hétköznapi formában kiadni. Nagyjából egy éve nem sírtam és ez nem jó. Nem szakadnak ki az érzelmek, és talán ezért nem vagyok képes feldolgozni az egészet. Három éve hagyott magunkra Brian, és időnként azon kapom magam, hogy még mindig őt várom vissza, akárcsak a fiam. Nem is tudom, talán nem ártana egy hét szabadság, csak vele, elmenni valahova olyan helyre, ahol csend és nyugalom van, ahol kizárhatom a kórházat, a világot és mindent ami ezekre a dolgokra emlékeztet. És bár egy hét nem elég arra, hogy az ember az ilyesmin túllépjen de kezdetnek talán megteszi. Talán végre Cordelia is kaphatna némiképp több szabadságot, hiszen bár jól tudom, hogy a mélyen vallásos lány számára mindez nem fáradság nem akarnék visszaélni a jóindulatával. Soha semmit nem fogad el, sem pénzt, se ajándékot, se semmit. Az egyetemi vizsgáira is így készül fel, időnként a könyveivel találom a konyhában, ahogyan rájuk borul, apró, szarukeretes szemüvege az orráról lecsúszva hevenyészve pihen a felkarján. Ilyenkor megsimogatom, és csak annyira ébresztem fel, hogy legalább a nappaliig kiimádkozzam, hogy ott tudjon aludni még egy keveset a reggel beköszöntéig. Az apám szerint anya tipus vagyok, az a nő aki anyának született, akárcsak az én édesanyám, de úgy tűnik az élet másképp rendelkezett, és éppen úgy ahogyan a mamának, nekem is egy gyermekem marad, akit azonban a világon mindennél jobban szeretek. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a sorsom talán némiképp kárpótolni akar mindezért és az utamba vezérel több olyan fiatalt, akiket kicsit talán a gyermekeimként kezelek. Mint például Cordelia, vagy éppen a jelenleg a műtőben mellettem segédkező Hayden, aki az első naptól, az esetlenségével, az egyszerűségével, az ajkai sarkában mindig megbújó apró kis mosollyal szinte azonnal levett a lábamról. Talán titkon reménykedem benne, hogy a nagyjából nyolc rezidens közül, akik az utóbbi időkben megfordultak az osztályomon, ő majd a szemészetet választja szakterületének. Abból ítélve, hogy rengeteget van mellettem arra engedek következtetni, hogy ez talán így is van. Gyakornok idejétől kezdve állandóan itt sertepertélt, és ezt én kifejezetten kedveltem, ahogyan Angie is a szívébe zárta a Kölyköt, szinte az elejétől hívtam őt. Nem lehetett másképp, egyszerűen ilyen volt, és bár nem szerette ha a fiatal ábrázata miatt nem veszik komolyan, mindig azt mondtam neki, hogy örüljön ennek, mert ezek az évek majd messze szállnak, és később boldog lenne, ha valaki újra fiatalnak nézné. Akár férfiból van akár nem. Neki ez adta meg a báját és a szexepiljét. Jó orvos lesz majd belőle, csak még az apró vadhajtásokat kell lecsipegetni róla, bár vannak helyzetek azt gondolom, amin törvényszerűen mindannyiunknak át kell egyszer esnünk. És ezek még mind előtte vannak, ha egy ilyenen fenn akad mint Dr Timber később nehezebb dolga lesz. Will szerint túl laza kézzel fogom a rezidenseimet túlságosan tyúkanyó módjára veszem körbe őket, de ezen véleményével nem értek egyet. Ez egy kórház és nem egy kiképző bázis, itt orvosokat nevelünk és nem katonákat. Nem hiszek abban, hogy a megalázás vagy a modortalanság jobb orvost faragna valakiből, mint ha figyelünk rá, vagy éppen meghallgatjuk az ő álláspontját is. Az orvoslás éppen olyan állandóan változó szakterület mint pl az informatika világa. Mindig vannak benne változások, soha nincs két egyforma eset, és minden ember másképp láthat dolgokat. Meg kell hallgatni a véleményeket. Szóval Timber és én másképpen láttuk a jövő orvosnemzedékének képzését, és jól tudom sokan voltak azon a véleményen amin ő is, de tudom, hogy én sem vagyok egyedül a saját álláspontommal. Még mindig fáradtan ültem az embertpróbálóan sok órás műtét után a mosakodó helységben, a kezemen érezni lehetett a fertőtlenítő átható klór szagát és egy nagy sóhajt követően nyitottam ki a szemeimet, éppen abban a pillanatban amikor Hayden megérkezett a műtőből. Előre dőlve támasztottam meg az alkaromat a combjaimon, kócos hajam előre borult, éreztem, hogy a fáradtság és az álmosság mázsás súlya nehezedik rám. Itt képes lettem volna egy helyben elaludni. De egyrészt még haza kell vezetnem, másrészt pedig még ott van a hűtőben a libacomb bepácolva, rozmaringosan ahogyan Alex szereti, délutánra meg kell sütnöm, be kell állítanom időzítőre a sütőt, és a salátát is el kell készítenem. Halkan felnyögtem ahogyan a gondolataim végére értem, miközben szemeimmel végigkövettem ahogyan Hayden is megszabadul a kesztyűtől és a sapkától is. A maszkot már korábban levette.
- Ezek szerint Leah bevállalta, hogy az utolsó simításokat elvégzi. Rendben, akkor várjuk meg itt, amúgy is ránk fér öt perc szusszantás. Hogy van a lábad, Kölyök?- böktem a fejemmel afelé a lába felé, amiről tudtam, hogy általában jobban szokta fájlalni, és már beszéltem egy specialista, egyetemi csoporttársammal Melbourne-ben aki egy hét múlva érkezik ide egy továbbképzésre, azt ígérte megnézi a srác lábát, ha már ennyire szívemen viselem a sorsát.
- Kávé? Naná, tudod, hogy azzal működöm. Úgyis ébren kellene még maradnom, ha már Alex óvodai indulását lekéstem, legalább a vacsorát készítsem el időben. El sem hiszem, hogy egy egész nap szabadság jön.- még a mosolyom is fáradtan terült szét az arcomon, de egyébként is az ember nem tudott erre a fiúra úgy nézni, hogy legalább egy szelíd kis vidámságot ne csempésszen az arcára.
- Elhozod a táskámat és a slusszkulcsomat az öltözőszekrényemből? Nekem még beszélnem kell Mrs Dermont-al a műtétről. De ha akarod akkor csinálhatjuk együtt is.- figyeltem ahogyan a kezét mosogatja a csapnál és a kesztyű említésére megcsóváltam a fejemet, majd fellöktem magam a székről, és odaléptem mellé.
- Már találtak rá megoldást, a szövetbetétes kesztyűt, de az jelen pillanatban hiánycikk errefelé, elméletileg jövő héten már lesz. Na mutasd a kezed! Kérem a kezed Kölyök, nem kérek se kommentárt se tiltakozást!- ismertem már őt, tudtam, hogy csak kis karcolásnak minősítené, és ha odaadta a kezét akkor én is annak véltem, ugyanakkor a csap széléről elvettem egy üveget és a benne lévő mélybordó folyadékkal végiglocsoltam a tenyerét. Kicsit csípett ez a holmi, de legalább abbamarad tőle a vérzés.
- Holnap légyszíves menj fel egy vérvételre a laborba és add le Angie-nél az eredményedet! Tudom, hogy utálod, de ismered a szabályokat.- billentettem oldalra a fejemet, és a szabad kezemmel megsimogattam az arcát. Nem olyan mozdulat volt ez, ami félreérthető lenne, inkább ahogyan az anyák szokták tenni. Gondoskodó mozdulatokkal.
- Fáradtnak tűnsz. Semmi buli, semmi party, aludd ki magad és holnap reggelig a színedet se lássam a St Claire közelében! – sóhajtottam, majd hagytam lehullani a kezemet az arcáról, és elengedtem a kezét is.
- Jól van, Dr Cole, ön fizeti a kávét, én állom a két fánkot! – levettem magamról a kényszerzubbonynak tetsző köpenyt és azt a többi tetejére dobtam, nem maradt más rajtam, csak a halványkék kórházi egyenruha.
- Szóval hogy döntöttél jössz a feleséghez vagy elhozod a holmimat a szekrényből?- már az ajtóban álltam, kezemben a szekrénykulcsommal, amit ha gondolja odaadok neki, de ha nem akkor velem tarthat beszélni a hozzátartozóval. Közben azon morfondíroztam, hogy áthívom vacsorára, hiszen van elég libacomb....vajon szereti a rozmaringos libacombot? Na ezt még ki kell derítenem kávézás közben.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Okt. 13, 2015 2:08 pm Keletkezett az írás




Faith and Hayden



Emlékszik a Dr. Timberrel való első műtétjére a sebészeten... Az idősebb orvos már akkor se szimpatizált vele túlzottan, mintha Hayden egy tüske lett volna a szemében, mindig hunyorgott amikor a fiatalabb mondott valamit legyen az egy ötlet vagy egy meglátás, amit ő jobbnak vél. Sose emelte meg a hangját, nem volt tolakodó, kellemes volt a viselkedése, épp annyira mint azt megszokhatták volna az eddig kórházban töltött évei alatt. Odafigyelt az idősebbek és fiatalabbak szavaira egyaránt, nem beszélve a nővérekről akik ott tobzódtak körülöttük és próbálták tenni a dolgukat.  Ettől függetlenül is akárhányszor mondott vagy tett valamit a rezidens, William annyiszor kérdőjelezte meg a szavait és ha tehette, háromszor is rákérdezett arra, hogy "komolyan gondolja-e" vagy "biztos vagy benne, mert életek múlnak rajtad"... épp úgy mint ma és ha valami, akkor ez volt az ami minden egyes alkalommal az őrületbe kergette, nem véletlen, hogy ma is kiborult mikor a fülét követően az agyáig eljutott a kérdés. Eleinte persze próbálta tartani magát és nem megemelni a hangját inkább elmondott mindent háromszor vagy négyszer teljesen közömbös, monoton hangon mintha legalábbis egy beakadt szalagú kazettát próbálna újra és újra lejátszani a magnó.
Sajnos van amikor egy olyan nagy türelemmel rendelkező férfinek is elborul az agya, mint amilyen Hayden. A farmon megtanulta azt, hogy milyen módon kell szinten tartania a vérnyomását, elvégre rengeteg konok ember vette körbe nem beszélve a lovakról vagy.... a birkákról akik százával rohantak előtte, de mindig volt kettő-három aki úgy döntött, hogy nekivág a végtelennek néhány pajtásával. Mikor aztán végleg betelt a pohár, összevadászta magának az egyik legjobb terelőkutyát és míg Hayden vitte a nyájat addig Roy összeszedte azt a néhány elkóborolt állatot. Ha nem akartak engedelmeskedni neki, akkor egyszerűen csak odakapott a lábukhoz, és máris elindultak. Most is van mellette valaki, aki a segítségére van még akkor is, ha őt magát is fenyítés érte, de végül is jogosan. Ha nem Faith mellett asszisztált volna akkor nagy valószínűséggel egy másik orvos rég kipenderítette volna mindkettejüket és azt nagy valószínűséggel egymáson verték volna le az ajtóban vagy a folyosón. Mondani se kell, hogy Hayden hátránnyal indult volna hisz fáradtabb, lévén a kezdetektől fogva bent van arról nem is beszélve, hogy előtte egy tizenhat órás műszakot robotolt végig. Huszonegy-két óra alatt csak húsz percre hunyta le a szemeit, hogy kicsit magához tudjon utána térni, de sajnos nem járt szerencsével, hisz rögtön riasztották, hogy sürgős esetnél kell segédkeznie.
Ilyenkor érzi csak igazán, hogy még mindig nagyon sokat kell tanulnia. Nem elég, hogy orvoslás terén is van mit elsajátítania amit az elkövetkezendő másfél évben olyan szintre szeretne emelni legjobb tudása szerint, hogy utána kikiálthassák végre szakorvosnak. Viszont ott van még a magaviselet is, és bár nem sok gond volt vele az elmúlt években, mert nem pofátlan, annál is inkább udvarias, lelkes és segítőkész, viszont tekintettel arra, hogy nem sokszor kerül másokkal olyan helyzetbe, hogy egy esetleges vitát, konfliktust meg kellene oldania, akaratlanul is elszabadul a pokol ha szócsatába kezd valakivel. Nem mindig tudja, hogy mikor jön el a vita vége, hogy mikor és milyen módon kellene azt rövidre zárni... de ezen a téren is tapasztalatot kell szereznie az embernek, mert ha minden jól megy, akkor hosszú orvoslással töltött évek állnak előtte amit praktizálással fog eltöltenie. Egy valamiben viszont biztos. Tíz, húsz vagy harminc év elteltével mikor már eléggé benne lesz a korban talán ő maga is épp olyan bölcs tanácsokkal fogja ellátni az újoncokat, mint amivel neki próbálnak segíteni.
Az ablakon keresztül vet egy pillantást a térdein támaszkodó Faithre, miközben Leah mellett áll és azt szemrevételezi ahogy összeölti a szemsarkot. El se tudja képzelni, hogy milyen érzés lehet a nő számára, hogy nincs ott a kisfia mellett és nincs az az idő amennyit igényei szerint eltölthetne vele. Egy gyerek életében az a legfontosabb, hogy a szerettei, főleg a szülei mellett legyen és tudja, hogy az apja egy csúnya balesetben életét veszítette. Azt viszont nem érti, hogy Faith miért vállal ennyit úgy, hogy nem lehet eleget a fia mellett? Ő maga soha nem vágyott igazán a szülei társaságára, hisz ott voltak neki a lovak, ott volt vihar vagy épp a testvérei akikkel nagyon jól elszórakozott azok ellenére is, hogy Sam akkor még töpszli volt, totyogós. Így ez alapján csak a nővére volt az  akit igazán fontosnak tartott. Minden megosztott vele, számított a véleménye és ragaszkodott hozzá amit minden alkalommal a tudtára is hozott. Amúgy is van egy furcsa természete az apjának és az anyjának is, nem beszélve arról, hogy az apja hol velük élt, hol pedig nem. A balesete után pedig teljes mértékben megromlott a kapcsolatuk amit bár próbáltak rendbe hozni kisebb-nagyobb sikerekkel de végül csak eljutottak odáig, hogy már nem néznek egymásra szúrós szemekkel hanem elfogadják a történteket.
Egy valamiben viszont biztos... rá fogja venni Faithet arra, hogy vegyen ki szabadságot, hogy menjen el a fiával valahova. És ha igénylik az ötletet, akkor a farmra is szívesen invitálná őket. Az öccse Jake amúgy is örülne, ha végre a saját korának megfelelő gyerekekkel játszhatna, és ha valahol akkor ott tényleg nyugodtan ücsöröghet és pihenhet az ember. Míg neki teljesen normális, természetes helyszín addig sokaknak maga a paradicsom, ezt már többen is jelezték neki.
Még az utolsó öltést sikerül elcsípnie, de ezután inkább megveregeti a lány hátát és elhagyja a műtőt. Kezd a fejébe szállni a fertőtlenítő szaga amit leginkább üres gyomra bán a legjobban.
- Igen, elvállalta. Jó munkát végzett, nem volt semmi baj - utal itt arra, hogy megbízik a lányban és egykor talán ő is sebészi magaslatokba tör majd, hisz megvan hozzá a tehetsége efelől semmi kétsége. De majd eldönti.
- Megvan kösz, bár... bevallom, hogy többször is megfordult a fejemben menet közben, hogy inkább lefűrészelem - nevet fel halkan, majd az említett sajgó tagra simítja a kezét és megdörzsöli azt mintha remélné, hogy ez a segítségére lesz, de mást nem ér el vele csak azt, hogy inkább maga alá húz egy széket és leül. Leszegett fejét megrázza, egy mély és reszelős sóhaj hagyja el a száját s pár pillanat alatt átfut a fején az amit Leah mondott. Tényleg nem lenne rossz, ha holnap lábra tudna állni és nem szenvedné át vele a napot.
- Sajnálom - fejezi ki őszinte szomorúságát, hogy nem tudott időben hazamenni, hogy még elköszönhessen a kis kópétól - majd erről a témáról beszélhetnénk egy kicsit? A múltkor eszembe jutott valami, talán te is bele mennél - a megszokott pimasz mosolyának már nyoma sincs, helyét valamiféle bensőséges pillantással átszőtt kellemes,kisfiús mosoly vette át.
- A szabad napot pedig használd ki jól - azt ő még nem tudja, miként fogja kivitelezni ezt, elvégre neki is lesz egy egész délelőttje, délutánja és estéje. Lenne mit megvenni otthonra, szóval lehet, hogy a kórházból rögtön vásárolni megy amennyire a lába és a feje engedni fogja. Már most is kis híján kettős látással küzd a fáradtságtól, de talán ennyitől még nem fog megszakadni, szóval mindenképpen tervbe van véve. Egy jó meleg zuhanyt mindenképpen megfog magának engedni, és bár a kórházban már lecsapatta magát néhány órával ez előtt, mégis szüksége lesz az otthona kellemes közegére ahhoz, hogy végre tisztának érezze magát. Aztán nagy valószínűséggel ágyba bújik és másnap reggelig fel se kel, hisz szüksége van az alvásra amit rég nem tudott kivitelezni bármennyire is szeretett volna.
Ha jobban belegondol, utoljára akkor beszélt beteg hozzátartozójával, mikor a súlyos égési sérült kislány édesanyjával és nagymamájával kellett közölnie, hogy a kicsit szervezete feladta a küzdelmet és az éj leple alatt elhunyt. Először fogalma se volt arról, hogy miként fogja közölni velük a történteket, hisz még neki is hosszú hosszú órákon át folyt patakokban a könnye és akkor is vadul remegett egész testében mikor a zokogó hozzátartozókkal osztotta meg az információkat. Akkor megfogadta, hogy csak akkor fog beszélni bárkivel is, ha jó híreket kell közölnie, de lévén ezen két hónap alatt nem sok olyan eset volt, mikor neki kellett volna jó avagy rossz hírt közölnie, talán kicsit elkényelmesedett.
- Hát akkor... ha nincs ellenedre akkor veled mennék. Azt hiszem az utóbbi időkben kicsit kiestem a gyakorlatból ilyen téren - szégyenlős mosolya közben áll fel és lép a mosdóhoz mikor kiszúrja, hogy a tenyere csakugyan véres. Azt nem tudja, hogy a sajátja vagy a betegé, de szeretné mihamarabb kideríteni.
- Hiánycikk? Szuper... - fintorogva törölgeti le a tenyerét majd veszi szemügyre azt, de nem is akar vele tovább foglalkozni mígnem Faith csak követeli azt a mancsot jelezve, hogy nem óhajt kifogásokat hallani. Tudja, hogy milyen következményei lehetnek egy szúrásnak, AIDS, HIV bármi egyéb véren keresztül terjedő halálos, vagy kevésbé halálos nyavalya melyek egyikét se szeretné elkapni, így is van elég kínja. Már épp szóra nyitná a száját, hogy semmiség, de aztán csak megemeli a kezét és megmutatja a hosszú, csontos ujjakban végződő felületet.
Fintorogva figyeli ahogy a bordó lötty a tenyerére kerül de aztán csak biccent Faith kérésére hisz jobbnak látja ha nem áll neki kekeckedni, ráadásul az ő  érdekét szolgálja leginkább a dolog.
- Ígérem, hogy megcsináltatom bár szerintem a vérszegénységen kívül semmi mást nem fog kimutatni - vet még egy pillantást a tenyerére, majd fáradtan elmosolyodik mikor megérzi a nő puha tenyerét az arcát. Leheletnyit úgy fordítja a fejét, hogy a tenyere felé forduljon így élvezve az érintést. Meglehetősen meleg a keze mely jól esik a fáradtságtól teljesen kihűlt testének, ami még az ausztrál meleg ellenére is nyilvánvaló. Furcsa érzés számára úgy egy nő jelenlétében lenni, hogy a maga tökéletessége és nőiessége, szépsége ellenére nem egynek tekint a sok közül.
Úgy érzi, hogy nagyon ritka, különös kapcsolat az övék és míg eleinte úgy érezte, hogy anyja helyett is anyja, mostanra inkább egyfajta öccs-nővér kapcsolat van közöttük. Nagyon fontos számára Faith akárcsak a véleménye és a segítsége és ha rajta múlna akkor mindent megtenne azért, hogy a fiával lehessen a legtöbbet, ne pedig itt rohadjon bent a falak közé zárva. Elég jó akar lenni ahhoz, hogy helyettesíthesse őt akárhányszor csak tudja, hisz neki nincs senkije még egy kutyája se akivel szabadidejét eltölthetné azt pedig nem engedheti meg magának, hogy mindig hazautazzon. Épp ezért betudná sűríteni munkával a tétlen óráit.
- Nem is most fog eljönni annak az ideje, hogy újult erővel nekifutok a melónak. Viszont te se panaszkodhatsz, remélem tudod - kelletlenül elhúzza a száját látván Faith szem alatti karikáit, valamint fáradt, szomorkás tekintetét.
- Megbeszélve - még vet egy pillantást a műtőre és a beteg körül serénykedő nővérekre, rezidensekre és Dr. Timberre, aki gyilkos tekintettel mered vissza rá. Hayden egy pillanatra összeráncolja a szemöldökét, de ezután már indul is a nő után, hogy együtt keressék meg és beszélhessenek a férfi feleségével aki nagy valószínűséggel már rég tövig rágta az összes létező körmét.
- Megyek veled de aztán elugrok a holmikért, még az enyémeket is össze kell varázsolnom - hirtelen azt se tudja, hogy melyik bolygón hagyta el a ruháit, de elég lesz akkor gondolkoznia ezen, ha eljut addig, hogy a keresésükre induljon.
Ahogy a folyosón haladnak, egy fiatalnak tűnő, de nagyon komoly, bölcs tekintetű nő pattan fel a váróterem egyik székéről. Mikor tekintete találkozik Haydenével, mintha azt olvasná ki a szemeiből, hogy nem sikerült a műtét s arca elé kapva a kezét megtorpan, nem folytatja a mozdulatot miszerint a két orvos elé siet. A rezidens szíve egy hatalmasat dobban, nem szereti ha a gyász jeleit véli valakinek az arcán felfedezni és már visszakozna, hogy inkább elmegy a ruhákért és egyéb cuccért, mikor elérik a nőt. Egy kényszeredett mosoly jelenik meg a szája szegletében de nem szól semmit, megvárja, hogy Faith ismertesse a részleteket vele és csak akkor mond bármit is, ha szükséges.



MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 14, 2015 10:46 am Keletkezett az írás






Hayden & Faith



Már az idejét sem tudom megmondani mikor aludtam igazán jól. Amikor nem gyötörnek rémálmok, vagy amikor nem ébredek fel többször is, átsétálva Alex szobájába, és akár órákig is támasztva az ajtófélfát a vállammal, figyelem ahogyan alszik. Mintha bennem lenne egy rossz érzés, hogy valami történik vele az éjjel amíg én alszom, amíg pihenek, amire nem ébredek fel, nem veszem észre...és azt hiszem ugyanez a félelem mozgat, amikor ott akarok lenni óvodába indulás előtt, vagy éppen hazaérkezésekor. Charlene szerint túlhajszolom magam, és többet kellene vele lennem, de próbálom neki elmagyarázni, hogy pont azért vagyok távol, mert vele lenni még fájdalmasabb nekem, még nem vagyok hozzá elég erős, még nem megy. Fel kellene dolgoznom tudom, és azt is tudom, hogy erre a munka nem éppen a legjobb gyógyír, de valaki mondja meg akkor mi az? Mit kellene tennem, hogyan kellene élnem az életem, hogy ne legyen még rosszabb, hogy ne érezzem minden pillanatban, hogy őt is elveszítem, hogy az életemben valakik hoztak egy olyan döntést, hogy mellettem senki nem maradhat? Ha otthon vagyok a tengernyi emlék között, ha belenézek a fiam gyönyörű földbarna szemeibe, mintha Brian nézne vissza rám, és ettől szinte megfordul velem a világ, nem kapok levegőt, képtelen vagyok arra, hogy tovább ott legyek...pedig a fiam, az életemnél is jobban szeretem. Amíg mások imádkoznak esténként, ahogyan tettem én is gyerekkoromban apró összekulcsolódó ujjakkal, most csak szitkozódom, és az egekbe kiáltom a bánatomat, hogy ha van is isten az kegyetlen és nem jóságos, gonosz és nem megbocsátó. Hitevesztett ember lettem, aki már csak abban tud hinni, hogy egyszer még talán jó lehet, ha neki nem, hát a fiának. A kórház semleges terület volt a számomra egykor, mostanra már egyfajta mentsvárként funkcionál, mert valahányszor egy életet adunk vissza a családjának azzal valami bennem is egy kicsit helyretesz egy apró darabkát. Mintha ezekből az életekből akarnám összerakni a sajátomat, ami egykor elveszett, amit egykor elvettek. Mintha attól jobb lenne, hogy másokon segítek saját magam helyett. Egy éve még járnom kellett a kórház által kirendelt pszichiáterhez, azok a beszélgetések nem jelentettek annyit, mint egy-egy ilyen fárasztó de felemelő műtét, mint a mai is volt. Egy éve még nem voltam ilyen, jobban belegondolva, akkor szinte csak hálni járt belém a lélek, mostanra talpra álltam, még ha nehéz is volt ez az egész, és még mindig az. De amikor kimegyek a temetőbe hetente két alkalommal és leülök az apró padra valahogyan minden olyan könnyűnek tűnik. Mintha odatelepedne mellém hűvös árnyékával Brian, ahogyan a fölöttem elnyúló bús lombú fa levelei közé bekúsznak a napsugarak, de megszűrve azt vetülnek a mellettem árválkodó üres helyre. Beszélek hozzá, minden egyes alkalommal, és minden alkalommal viszek egy üveggel a kedvenc bourbounjéből, amit végiglocsolok a hófehér márványon, az apró rózsafaragványok között, nézem ahogyan a rubintarany ital lefolyik rajta és közben próbálnék sírni de nem tudok, nem szakad fel, már egy éve képtelen felszakadni ami oda lerakódott. Talán érzéketlennek gondolnak sokan, hűvösen kedvesnek, vagy olyannak aki helyenként sokkal jobban visszahúzódik, ami érthetetlen lehet azok számára, akik nem ismernek. De az igazság az, hogy nem is törekszem rá, hogy ismerjenek, mintha nem akarnék senkit beengedni a világomba, mert az csak az enyém, csak a miénk, ott nincs senki másnak keresnivalója. Pedig ez önámítás, tudom, hogy az mégsem vagyok képes tenni ellene. Mégsem vagyok képes egyszerűen jobban nyitni az emberek felé. Hosszú idő óta ez a tehetséges és ifjú rezidens volt az, aki felé egy kicsit engedékenyebb voltam, és Charlene szerint mindig is hiányzott az életemből valaki aki a soha meg nem született öcsém hiányát pótolhatja, talán erre lenne szükségem. Nem egy kapcsolatra az életemben, hanem egy barátra. De az igazság az, hogy igenis szükségem van mindkettőre. Bár talán az utóbbira hamarabb van szükségem, hogy képes legyek majd a megfelelő pillanatban beengedni az életembe az előbbit. Azt hiszem nincs a világon szomorúbb hely a temetőknél, mert mindig emlékeztet a veszteségeinkre és arra, hogy mi magunk is múlandóak vagyunk, talán csak abban reménykedünk, hogy mindig lesznek olyanok akik majd emlékeznek ránk. Brian iránt ki nem hűlő odaadásom és szerelmem azt hiszem szilárdabb volt még annál a márványnál is, ami a sírja felett pihent, és amely olyan hűvös volt, akár az ágy mellettem, ahol már nem lehetett ott soha többé. A tárgyak között élt tovább, az együtt töltött idő emlékei között, a megörökített felvételeken és a lassan sárguló fotók között, a bútorokon mintha még mindig ott lenne a lenyomata, mintha még mindig a nappaliban ülne, félig lehunyt szemmel, karjában Alex pihen békésen. Már csak egy felvétel őrzi ennek a meghitt pillanatnak az emlékét. Kevesen tudtak még álmukban is olyan boldogok lenni mint ő, és keveseknek adatott meg azt hiszem olyan csodálatos élet amit én élhettem mellette a házasságunk alatt. Mára csak ezek maradtak, ezek  a két napos randevúk a kórházi forgatagból kiszakadva. Annyira fáradtnak éreztem magam és olyan öregnek, az utóbbi három évben mintha tíz évet nyomtak volna rám, mintha már nem lennék képes tovább cipelni az élet balasztját. Aztán éppen ott ahol nem is várná az ember, felbukkan valakire akire figyelni kezd, akit valamiért óvni kezd, bár magának sem tudná megmagyarázni miért teszi, ahogyan én sem tudtam. Néha, amikor Hayden-t bántották mintha velem tették volna. Az évek alatt, mióta a St Claire folyosóit koptatta különös kapcsolat alakult ki közöttünk, amit sajnos volt aki félreértett, nem egyszer hívattak be a főorvosi irodába, ahol számot kellett arról adnom miért jár olyan sűrűn a szemészeten, egy alapvetően minden osztályon kötelezően megforduló rezidens. Dr Timber etikai vizsgálatot kívánt indítani, és voltak támogatói, azonban a főorvos nem kezdeményezte, sőt egyenesen megtiltotta, hogy a magánéletemben vájkáljon bárki. Ő ismerte az életemet, tudta, hogy soha ilyesmi még csak meg sem fordult volna a fejemben. Erkölcsileg tökéletesen feddhetetlen vagyok, és ez a mai napig nem változott. Soha nem lépnék át egyetlen korlátot sem, soha nem szegnék meg egyetlen szabályt sem. Hayden olyan volt számomra mint egy fióka, mint egy gyerek akinek ebben a nagy és rohanó városban, ahova ő nagyon nem illett én lettem volna egy idősebb mentor, valaki, akihez olyan dolgokkal fordulhatott, amivel a saját korosztályához nem. Milyennek láttam őt? Olyannak amilyennek az otthona vad és féktelen pusztáinak betöretlen kiscsikóit, akik a szélre bízzák magukat, akiknek a vadregényes tájak az otthonuk, és ha megpróbálják őket korlátok közé szorítani, elpusztulnak, kihúnynak, mint a gyertyaláng.Féltettem a Kölyköt kicsit ettől a világtól, és talán ezért volt az, hogy ösztönösen beindult a védelmi mechanizmus bennem őt illetően. Szerettem ha mellettem van a műtőben, és amikor csak alkalom volt rá szinte már mondanom sem kellett, hívták őt is ha éppen bent volt. Elég sok esetet látott már, igaz a maihoz hasonlót még nem. Voltak az évek alatt sürgős esetek, de ennyire durva azt hiszem egyik sem, és orvosi pályafutásom során is talán csak néhánnyal találkoztam ami ettől szörnyűbb volt.
- Jövő héten egy nagyon kedves barátom érkezik a St Claire-be továbbképzésre. Ortopéd sebész, kifejezetten ilyen problémák érdeklik. Szeretném ha engednéd, hogy megnézze a lábadat. Persze semmi sem kötelező, tudod. Nem fog rajtad kísérletezni, ne ijedj meg, azt különben sem engedném senkinek! Csak szeretném ha megismerné az esetedet. És Hayden...jársz te eleget gyógytornára vele? Vagy nem erőlteted túl otthon, amikor kimész lovagolni? Ismerlek, tudom, hogy hajlamos vagy rá!- nem szidás volt ez, inkább amolyan egyszerű gesztus, hiszen figyeltem rá, noha a műtőben soha nem említettem meg ezt a dolgot, főleg azért nem mert nem szükséges mindenkinek ezzel az apró gyengeséggel foglalkoznia, és mert az ott egy egésze más világ. Tudja ő is, hogy bármikor megállhat ha úgy érzi akár most akár a későbbiek során, és soha senkinek nem engedném, hogy emiatt esetleg bántsák. Nem ismerem más osztályok szabályait és orvosi szokásait, egyedül a szülészet és a fül-orr-gégészet egy-egy orvosával ápolok jobb viszonyt, akikkel gyakran beszéltek is, talán azért könnyebb velük kapcsolatot teremteni, mert hasonló orvosi mentalitással rendelkeznek mint én.
- Apropó, Dr Trevis a szülészeten holnap délutánra beüzemezett egy előre kiírt császár-t, ha érdekel akkor szívesen beajánlanálak. Tudom, hogy vettél már részt ott is hasonlón, de előre kiírt még nem volt, így aztán lesz időd mindent külön megfigyelni. Az aneszteziológus mellett lennél, mint ma mellettem April volt. Érdekel esetleg? Tudom, hogy az éjszakás műszakba vagy beosztva ahova én is, és emiatt nagyjából három órával korábban kellene bejönnöd, de gondoltam talán érdekel az eset.- mosolyom továbbra is kedves volt, bár valóban fáradtabb voltam már mint amikor előző éjszaka megkezdtük a műszakot. Jobban belegondolva lassan 24 órája talpon vagyok, és érzem is minden porcikámban a fáradt bizsergést. Legalább 5 óra alvást engedélyezni fogok magamnak ha hazaértem. Annyinak elégnek kell lennie.
- Igyekszem kihasználni én is  a mai napot, amennyire csak lehet. És igen...bocsáss, meg kicsit fáradt vagyok én is, szóval beszélhetünk róla, de miről is? Jah igen a szabadság!- nevetve ráztam eg a fejem a hangom az álmosságtól karcosan csendült, ahogyan aztán bólintottam a szavait illetően.
- Azért nézzük meg azt a vérvételt mindenre kiterjedően. Holnap kitöltöm a szükséges papírokat ha bejöttem és ha esetleg nem találsz benn az irodában, akkor Angie majd odaadja neked.- sóhajtottam egy nagyot, mert mondania sem kellett, tudtam, hogy rémesen festek. Nem csak ma nem aludtam, hanem mostanában amúgy is kevesebbet pihenek. Annyira nem tudok aludni a nyomasztó gondolatok, és minden de minden rámtelepszik, nem tudok belőle kiszakadni. Amíg itt vagyok a kórházban a világítóan fehér falak között valahogyan minden elviselhetőbbnek tűnik.
- Igen tudom...igazad van. Csak...nem tudok mostanában túl sokat aludni. Hiába vagyok fáradt, gyakran azon kapom magam, hogy nyitott szemmel a plafont bámulom, ahogyan az éjjeli fények táncolnak rajta. Nem tudom...lehet tényleg szükségem lenne egy kis szünetre. Túlpörögtem azt hiszem. Erről jut eszembe, ma este rozmaringos kacsacombot csinálok friss salátával és némi mogyorókrumlival. Sajnos Alex nincs nagyon oda a zöldségekért, mindig azt mondja, hogy ne rakjak annyi levelet a tányérjára.- kezdtem bele, amikor végül úgy döntött, hogy velem tart a betegünk feleségével beszélni, így aztán magunk mögött hagytuk a műtőt, és az ajtó csendes nyekkenéssel csapódott be mögöttünk. Felettünk a neonok vibrálón sisteregtek a léptünk hangtalan koppant egymás mellett.
- Szóval ha éppen nincs jobb programod, vagy ha lenne is unalmasabb lenne, minthogy velem és Alexel vacsorázz, akkor szívesen látunk. Rád férne egy pár plussz kiló, és bár ki nem néznéd belőlem, de roppant jól boldogul a konyhában is nem csupán a műtőasztalon. Hm? – kíváncsian sandítottam oldalra, várva a válaszra, ami vagy megérkezik vagy nem, de közben kifordultunk a folyosóra és megpillantottam a nőt, aki a műanyag székeken ülve várakozott. Nagyjából velem egy idős lehetett, vagy inkább fiatalabb, az arca ugyanolyan elgyötört volt, mint a legtöbb beteg hozzátartozójáé, akik az egész műtétet végigülik csendes hallgatásba burkolózva. Néha egy-egy nővér kávéval kínálja őket a folyosón található automatából. A nő megpillantva Hayden fáradt arcát elsőként, aztán az enyémet minden bizonnyal azt hiszi valami baj történt. Nem hibáztatom érte, mindenki hirtelen erre gondolna. Pedig jó hírt jöttünk közölni, amely egy ilyen reakció láttán, nem mindig egyszerű, mert az ember rögtön azt mondaná, hogy minden rendben van, de az utóbbi idők protokolláris szabályait, amit a jogi osztályról kaptunk be kellett tartani, minden esetben a hozzátartozót kimerítően kellett tájékoztatni a műtétet követően. De ettől még nem kellett kevésbé emberségesnek lennem mint amilyen amúgy is voltam bárkivel is kellett beszélnem. Mikor végre megálltunk vele szemben a szemeimet a kezére vezettem: akár a viasz, és egymáson átforgatva tördelte. Haydenre pillantottam, aztán vissza a nőre, és megemeltem a kezemet, majd nagyon finoman simítottam rá az övére. Jéghideg volt, ez az asszony az elmúlt pár órát úgy ülte itt végig, hogy fogalma sem volt viszont látja még a férjét, vagy az egyáltalán felépül annyira, hogy ha életben is marad láthatja még őt? Bátorítóan szorítottam meg az asszony kezét, és a mozdulattal mintegy útját álltam annak, hogy tovább tördelje a kezét, már nincs rá szükség. A jó hír sok esetben nehezebben feldolgozható mint a rossz.
- Mrs Dermont, én voltam a műtétet vezető orvos, a nevem Dr Winter, ő pedig a segédorvosom, Dr Cole. Kérem, nyugodjon most már meg. A műtét sikeres volt, a férje eddig komplikációk nélkül vészelte át a beavatkozást. Most még egy órás megfigyelésre az intenzívre vitték. Leghamarabb ezután mehet be hozzá. Amíg a kötést el nem távolítottuk nem tudom önnek megmondani, hogy a jobb szemét ért sérülés mennyire károsítja a későbbi látását. De a létfunkciói stabilak,  megtettünk minden tőlünk telhetőt.- az asszony egy hatalmasat sóhajtott, majd Haydenre nézett, bár még mindig az én kezemet szorongatta. Úgyhogy a következő szavait is hozzá intézte, mintha őt látta volna meg elsőnek így aztán neki szavaz nagyobb bizalmat semmint nekem.
- És mik az esélyek? Úgy értem fog látni? Hogy ítélik meg jelenleg a helyzetet? Tudják van egy lányunk, most nyolc éves...én...ugye fog még látni a férjem?- kétségbeesetten tekintett a Kölyökre, majd rám, végül aztán mégis a fiún állapodott meg a tekintete mintha tőle várná a választ. Hayden rám nézett én pedig bólintottam, hogy csak bátran, ha az asszony tőle szeretné hallani, akkor mondja ahogyan érzi. Ezt is meg kell tanulni. A jó hírekben is mindig ott van a rossz, és a rosszból is mindig meg kell valahogyan tanulni kihozni a jót. Egy orvosnak nem csak a műtőben, vagy a kórtermekben de a folyosók kapkodó légvételű hozzátartozói között is meg kell tanulnia megállni a helyét.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 14, 2015 2:42 pm Keletkezett az írás




Faith and Hayden



Sokan féltették őt a nagyváros forgatagától és féltik is mind a mai napig. Az örökös rohanástól az emberektől és a közegtől amibe esetleg bekerülhet és ott pillanatok alatt elronthatják ezzel olyan embert csinálva belőle, amilyen amúgy soha nem lett volna. Mert ugyebár megvan az esélye, hogy ha nem engedik őt kimozdulni a saját közegéből akkor azok a minimális változások se következnek be amit tapasztalni lehet már most rajta. Olyan furcsa szokásokat vett fel, ami nem jellemző azokra akik a farmokon élnek és dolgoznak a kezdetekből fogva. Ott nem kell kapkodni, nem kell sürgetni az időt, mindent az adott pillanatra bíznak és remélik, hogy idejében végeznek mindennel ám ha ez nem történik meg, akkor még így is ott van a holnap és egy újabb esély, idő arra, hogy nekifussanak. Ám a nagyvárosokban bevett szokás a rohanás... mindenki mindent meg akar csinálni a lehető legrövidebb időn belül csak, hogy másra is legyen idejük, nem engedik, hogy sodródjanak az árral, hogy minden a maga idejében jöjjön el, hanem sürgetik az időt. Várják a következő napot, mert akkor szívüknek kedves dolog fog történni, egy színházi nap egy találkozás a rég nem látott ismerőssel. Ettől függetlenül hamar eltelik, sietnek utána pedig sír a szájuk, hogy eltelt egy újabb nap, eltelt a viszontlátás és most megint nincs semmi amire várhatnának. Ha pedig mégis, csak hosszabb, pár hónapos vagy fél éves távlatban, megint elkezdenek sürgölődni, hogy "de jó lenne ha már itt lenne". Eszerint élnek ma már az emberek, nem örülnek a mának nem használják ki a rendelkezésükre álló időt csak a jó emlékeket várják és akarják.
És ebbe a hibába sajnálatos módon Hayden is bele esett, hisz olykor sietteti az időt, főként akkor, mikor már fáradt és nem akar talpon maradni egy pillanatig se vagy tudja, hogy hamarosan pihenhet. Emellett persze ott vannak az éjszakázások is a szórakozóhelyeken. Ilyen esetekre a farmon töltött évei alatt nem volt példa, hisz megállás nélkül dolgozott még éjszakánként is, most viszont akad, hogy csak éjjel tudja élni a "társasági" "szociális" életét így ilyenkor megy el és szalad el vele a ló. Ezen a téren főleg azért féltik, mert mindenki tudja jól, hogy hajlamos a függőségre...
Miután kifejti lábának kínjait, Faith megemlít egy elé tárulkozó lehetőséget amit komoly tekintettel hallgat végig ám a kérdések után sóhajt egyet.
- Nincs ellenemre a találkozás, inkább örülnék annak, ha valaki igazán hozzá értő is megtudná nézni végre. És amint sikerült Colettevel megbeszélnem, hogy szakadjon le rólam legalább akkor mikor nekem programom van és oldja meg a saját problémáit nélkülem, akkor eltudok járni a gyógytornákra. De addig míg a saját és a többi nővér feladatát is a nyakamba zúdítja mint főnővér, addig sajnos csak kapkodhatok, hogy mit csináljak... vagy én vagy a betegek és inkább a betegek mellett döntök mert tudom, hogy más nem csinálja meg amit kell - kelletlenül elhúzza a száját ezzel is kifejezve nemtetszését Colette munkamorálját illetően. Kezd belefáradni abba, hogy hatszor annyi melója van, mióta őt nevezték ki főnővérnek. Nem elég, hogy szerencsétlen így is több munkát vállal a kelleténél, hogy azok akiknek családja van többet lehessen otthon, de akkor még a nővérek munkáját is elég sűrűn el kell végeznie. És akkor mondani se kell, hogy a gyakornokait is figyelnie kell mielőtt ellene indítanak eljárásokat a hibákat hibákra halmozás miatt melyeket a gyakornok csemeték vétenek.
- Ami pedig a lovaglást illeti... azután, hogy felülök egyre nem is érezhetném biztosabbnak a lábam. Lehet, hogy eleinte kellemetlen de utána már jó. Olyan szinten, hogy egy alapos pihentetés se tenne neki jobbat - leginkább tényleg az terheli meg, hogy többet rohangál a kórház falai között mint kellene, olykor fel is teszik neki a kérdést, hogy "már megint itt van, Cole?". Több orvos is arra szokta kérni, hogy lazítson, de hogy tehetné ha egyszerűen nincs rá lehetősége? Mondani meg könnyű, de addig míg senki nem beszél azzal a nővérrel, nem lesz jobb, mert ugyebár ő nem teheti, még mindig felette áll.
Az ajánlat hallatán egy pillanatra elgondolkozik, arcát megdörzsöli ezzel egy kis időre kiűzve szemeiből az álmot, de aztán biccent.
- Nem látom akadályát - zárja rövidre és bár most még lelkesedik a téma iránt, nem biztos, hogy ez holnap is így lesz. Persze tudja jól, hogy nincs szebb annál mikor egy apró, újonnan született életet a kezébe vehet, de tudja, hogy elveszíteni még rosszabb hisz volt, mikor halva született babát kellett megpróbálnia újra éleszteni. Mondani se kell, hogy reménytelen próbálkozás volt.
Ám arra is volt már példa, hogy neki kellett levezetni egy szülést mikor kint volt a mentősökkel, hogy összeszedjék a nőt akinek a lakásán indult be a szülés és már ott tartott, hogy nem lett volna értelme elindulni a kórházba. Amúgy is minden rezidensnek kötelessége évenként négy alkalommal mentőznie, így pont jókor jött a kezdeti tapasztalatszerzés. A kelleténél jobban be volt tojva, remegett keze lába és azt hitte, hogy ott helyben rosszul lesz, de jól állta a sarat és mindvégig ott volt mellette a másik két mentős is akik sürögtek-forogtak és tették amit kellett, biztatták Haydent és az anyukát is.
Ezután viszont csak rátérnek arra a témára amit már korábban is fel akart hozni, csak egyszerűen nem talált megfelelő alkalmat rá.
- Két hét múlva lesz egy öt napos szabadságom amit gondoltam otthon töltenék el. És mivel látom rajtad, hogy mennyire ki vagy és zavar, hogy nem tudsz elég időt tölteni Alexszel, arra gondoltam, mi lenne ha eljönnétek velem erre az időre és ha igénylitek maradhatnátok tovább is!? Vannak bőven szabad szobáink, hatalmas területű udvar, hozzá tartozó végtelen szabad legelő, erdők, patak. Lovak, kutyák, macskák és egyéb állatok dögivel. Azt akarom ezzel mondani, hogy szerintem tökéletes lenne neked is, hogy kipihend magad és együtt lehess a fiaddal, aki talán még barátságot kötne Jake-vel. Szegény öcsém amúgy is keveset van együtt maga korú gyerekekkel, biztos örülne Alexnek. Persze nem akarom rád, rátok erőltetni de szeretném, ha elgondolkoznál rajta és beszélnél a fiaddal is. Teljes ellátást kapnátok, erről biztosíthatlak - nem kellene semmit tennie, csak elmennie és élnie a gondtalanok életét. Ahogy ismeri az anyját és a nagynénjét, degeszre tömnék nem csak Alexet de Faithet is hisz minden vendéggel ezt teszik kaja téren. Nagyon ember és család centrikusak, lelőni se lehet őket mikor vendégek érkeznek a házhoz, olykor már-már zavarónak hathatnak de erre Haydennek tökéletes megoldása van.
- Jól van, ígérem megcsináltatom - még akkor is, ha nem igazán szívleli a tűket. Amíg neki kell azt használnia nincs vele baja, de ha már ő benne mártogatják annál is inkább. Ráadásul ha nincs túl nagy mázlija, a háklis vénasszonyt fogja kapni aki állandóan csak arról tud beszélni, hogy miért nem eszik eleget, miért nem iszik és különben is hogy képzeli, hogy túlhajszolja magát mikor lerí róla, hogy nincs jól. Múltkor kis híján haza zavarta csak azért, mert a kelleténél sápadtabb volt és nem csillogott úgy a szeme mint szokott... alig tudta szegény néninek megmagyarázni, hogy nincs semmi baja, csak akkor ébredt fel és nincs elemében.
- Próbálkoztál már az altató gyógyteákkal? Múltkor Leah vett egy nagyobb kiszerelést azokra az esetekre mikor otthon maradok a lábam miatt és semmi se jó. Se az alvás se az ébrenlét. Ellazítja az izmokat, megnyugtat és kicsit talán kábít is. De tökéletesen jó arra, hogy két órát tudjak aludni olyankor. Talán neked is segítene - aggodalmas tekintettel fürkészi Faith arcát. Tudja, hogy milyen mikor valaki baromi fáradt de egyszerűen nem jön álom a szemére. Lehet, hogy neki javarészt ez nem a fáradtság miatt szokott fellépő gond lenni sokkal inkább a lába miatt mely olyan érzetet kelt sokszor mintha egy úthenger menne végig rajta piszok lassúsággal. Ilyenkor általában a saját verejtékében úszik egész éjjel, szenved és vonaglik. De mióta issza azt a ... kicsit se jó ízű teát, legalább egy kis alvásra futja. Aztán persze minden kezdődik elölről.
- Talán nyúlnak neveled szegény gyereket? - nevet fel és emlékszik, ő maga is sokat lázadt gyerekkorában mikor krumpli vagy rizs helyett zöldséget kellett ennie. Ma már imádja a zöldséget legyen az sárgarépa vagy káposzta és a többiek, nyersen is megeszi ha van kéznél.
- Hagyd a kilóimat - fokozódik a szórakozott nevetése - örülj neki, hogy nem folyok le a székről - persze tudja jól, hogy az alultápláltság olykor veszélyesebb, mintha néhány kiló felesleg lenne rajta. Évek óta szenved attól, hogy nem tud eleget enni ahhoz, hogy végre úgy érezze, jó alaposan megtömte a gyomrát ráadásul az utóbbi pár hónapban meg is szabadult néhány kilótól amit a nagy hajtásnak és a lábának tudhat be. De még mindig nem lépett be a veszélyesen soványak csapatába, így nem is kell félteni őt.
- Köszönöm a meghívást, Faith - cinkos mosollyal és egy kisebb biccentéssel jelzi, hogy elfogadja a meghívást és már most azon pörög az agya, hogy mit vegyen nekik, elvégre illik vinni valamit nem? Főleg Alexnek, elvégre első találkozás nem árt, ha jól sül el, hogy a későbbiekben ne kapjon frászt tőle.
A folyosón, kezeit megállás nélkül tördelő asszony kétségbeesett tekintettel közeledik feléjük s Hayden már abban a pillanatban megbánja, hogy belenézett a szemeibe, mikor meglátja az értetlenség jelét a szép, de fáradt arcon. Nem meglepő, hogy a lehető legrosszabbtól tart, hisz se Faith se pedig ő nem úgy indult el felé, hogy az eredményességről árulkodó mosoly villogna az arcukon. Ez persze nem meglepő és nem elítélendő, hisz rettenetesen fáradtak de sajnos a férfi felesége se panaszkodhat.
Hayden szíve összeszorul mikor a mellette álló doktornő megfogja a másik nő kezét aki halkan hüppög egyet, mintha attól félne, most közlik vele a rossz hírt, miszerint: nem élte túl. De szerencsére jó hírt kap aminek köszönhetően a rezidens is fellélegezhet. Ám meglepi a következő kérdés áradat noha jól esik neki, hogy belé vetett bizalmát neki címzi az asszony. Így minden gondolkodás nélkül lép közelebb hozzá, hogy valamelyest kikerüljön Faith oltalmazó takarásából, persze azok után nehezen tud megszólalni, hogy azon kijelentés eljut a tudatáig, hogy van egy kislánya akit minden bizonnyal látni akar felnőni. Mert hogy a fenébe ne?
- Tudja asszonyom, egy nagyon hosszú, kemény műtét van a hátunk mögött ami a férjét is megviselte. Végig altatásban volt és abban is tartjuk egy kis ideig, így az idegek, izmok hamarabb nyugalmi állapotba kerülnek. A szemének fontosabb, látást segítő részei nem sérültek, azt is lehet mondani, hogy a szemfenéket nem közelítette meg a kés, tehát jobbára felületi sérüléseket szenvedett, melyeket a lehető legjobb módon helyre állítottunk és reményeink, tapasztalataink alapján nem vezethet vaksághoz.  Így a képalkotással minden bizonnyal nem lesz semmi gond, de nem szeretnénk elhamarkodott következtetéseket levonni ezért is megfigyelés alatt tartjuk. Bízunk abban, hogy nem fogja semmilyen komplikáció felütni a fejét amire nem számítunk, de mindenképpen figyelni fogjuk és biztosíthatjuk önt és a családját afelől, hogy a legjobb kezekben van - eleinte meg-megremeg a hangja de aztán csak rátalál kellemes mélységére így határozottabban, biztatóbban tud beszélni arról, hogy mit is várhatnak mindannyian a műtéttől. Bízik abban, hogy nem mondott semmi hülyeséget, semmi olyat amivel kiverné a nőnél a biztosítékot.
- Mint azt a doktornő is mondta, egy óra elteltével láthatja a férjét. Addig is segíthetek önnek bármiben? - ajánlja fel a segítségét a beteg feleségének és bár jelen pillanatban fogalma sincs arról, hogy mit tehetne érte, mégis kíváncsian várja, talán mégis van valami.



MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 14, 2015 8:30 pm Keletkezett az írás






Hayden & Faith



Mindent összevetve jó volt túllenni a műtéten, és jó érzés volt úgy átadni az utolsó simításokat, hogy tudtam jó kezekben marad a beteg. April, noha még bizonytalan, és a lelkesedése sokszor inkább előre lendíti semmint az, hogy valóban van mögötte érdemi tudás, a maga módján nagyon igyekszik és ezt értékeltem is nála, ahogyan minden hasonló mentalitású rezidensemnél is értékeltem. Leah pedig érzékeny volt elég sok dologra és időnként mosolyt csalt az arcomra, hogy a fiatal és gyönyörű lány szinte hozzám hasonló anyai ösztönökkel dongta körül Haydent. Bizony az ilyen dolgokat is észrevette az ember, noha nem tette szóvá, és még nagyon sok dolog nem kerülte el a figyelmemet de sosem mondtam semmit, nem szerettem volna senkit semmivel zavarba hozni.  Az már talán az én életem apró tragédiája, hogy valahányszor ezeken az ifjú orvosokon felejtettem a tekintetem minden alkalommal a saját rezidens éveim jutottak eszembe, és persze az, hogy mennyire boldog voltam, mennyire felhőtlenül odaadó, bolondos, szerelmes, hagytam, hogy a józanságomat legyűrje egy utolsó éves bölcsész hallgató. Aki odáig volt Keatsért, és aki egyszerre hallgatott Metallicát és Vivaldit, remekül beszélt görögül, és senki nem volt képes olyan gyönyörűen mosolyogni mint ő. Kevesen mondhatták el magukról, hogy mesébe illően kezdődött egy kapcsolatuk, hogy aztán pokolként éljék meg azt a napot, amikor a haláláról értesülnek annak aki a világot jelentette a számukra. A műtőben a körülöttem lévőek már tudták, csak én nem. Én rendületlenül küzdöttem a betegem életéért miközben a férjem az óceán másik partján, az Államokban valahol egy másik kórházban haldoklott. Időnként azt kívánom, hogy bárcsak lehetőségem lenne egy pillanatába belesni az időnek, hogy ott lehessek az utolsó gondolatai között, hogy tudjam milyen emlékekkel távozott. De már nem lehet, már semmit nem lehet, csak lassan túllépni lehetne, ha képes lennék rá, ha meg tudnám tenni. Túlságosan magukkal ragadnak helyenként az emlékeim, túlságosan könnyedén feledkezem bele azokba az időkbe, és a kórház falai azt hiszem szépen lassan nyelik el keserűséget, helyén nem hagynak semmi mást csak fásult beletörődést. Tudok mosolyogni, képes vagyok rá, csak éppen fénye nincs, tudom jól érezni magam csak éppen mindig elönt az az érzés, az a soha meg nem szűnő üresség, hogy hiányzik valaki akivel megosszam. Amikor a temetés után a napok egymásba folytak, amikor a saját gyengeségem terített le, amikor a testem nem volt képes megmozdulni, amikor az agyam kizárta az egész világot és a múltba temetkezett, akkor volt az a pillanat, amikor meg kellett volna ráznom magam, felállni és tovább folytatni. De pont erre nem voltam képes, pont ez volt az ami nem ment, amire képtelen voltam. Nem tudom hányszor és hogyan ment le a nap, nem tudom hányszor jött el az álom nélküli éjszaka, nem tudom mikor nem tudtam már különbséget tenni, hogy a jelenben járok a saját otthonomban, vagy a múlt egy darabkájában megrekedve. A nászutunkon Barcelonában, vagy amikor a fiunkkal voltam várandós és elvitt egy egész hetes hajóútra…boldog voltam. Mindig boldognak éreztem magam és nem hittem soha, hogy ezt az érzést bármikor elveszíthetem, hogy ezt bárki is elveheti tőlem. Olyan fiatalok voltunk, annyira hittünk tán még abban is, hogy halhatatlanok vagyunk. Ahogyan ott álltunk a hajó korlátjánál, kezem a hűs vasra simult, Brian pedig hátulról ölelt át. Néztük a végtelen óceánt, mint az álmaink, olyan volt, véget nem érően,gyönyörűen hullámzó, rejtette ezer meg kincsét, mit emberek nem láthatnak, mit a hullámok minden nap a partnak suttognak, a sziklákra csókolnak röpke légyottjuk során. Arcomat a feltámadó korhajnali szélbe tartottam, a napot figyeltük a horizonton amely beleszületett vöröslőn ismét a világba. Ebben a pillanatban rekedtem meg örökösen, ahol már hárman voltunk, mégis mi ketten, és nem akartam, hogy az az idő véget érjen, vissza akartam lopni magamnak…ha tudtam volna. A temetés után, és azóta sem vagyok képes tökéletesen elszakadni, nem vagyok képes, hiába, hogy lassan két éve tiszta vagyok, és nem iszom…semmire nem vagyok képes már ugyanúgy ahogyan akkor. Akkor még erősnek hittem magunkat, legyőzhetetlennek. Mára már tudom, ahogyan orvosként tisztában kellett volna már akkor is lennem vele, hogy a halál nem válogat, és nem arról híres, hogy bejelentéssel érkezik. A halál a legrondább sakkjátékos. Úgy üti le a bábudat, hogy előtte a képedbe nevet könyörtelenül. Én azóta dupla olyan erővel küzdök minden életért, és dupla olyan keserűséggel viselem a veszteséget. Most inkább csak fáradt voltam. Örömet kellett volna éreznem, és azt is éreztem, talán csak a testem tiltakozott eszement módon ahogyan tette már napok óta, hogy többet kellene pihennem, zsinórban ez volt a hatodik éjszakám, és kezdtem az utolsó tartalékaimat is felélni, amire az álmatlanság csak még jobban rátett egy lapáttal. Annyit tudtam csak pihenni, ameddig az órám nem csörgött, és fel nem kellett kelnem, hogy rendbe szedjem magam, elkészítsem Alexnek a vacsorát, és amikor hazajött együtt menjünk el sétálni, az óceánparton kagylót gyűjteni, vagy éppen a játszótéren kiülni a mászókára, amikor már sötétedik és a csillagokat nézni. Minden alkalommal választottunk egyet magunknak.
~ Mami, ha nagy leszek, az összes csillagot neked fogom adni~
~ Nekem már megvan a csillagom, akire szükségem van~

Számomra nem létezik nagyobb öröm az ilyen alkalmaknál, és ezt nem pótolhatná egyetlen randevú, egyetlen kellemes színházi este vagy éppen egy koncert, mozi, vagy vacsora. Apa szerint kellene, talán erre lenne szükségem, hogy tovább lépjek. De őszintén, kinek lenne türelme, egy munkában kimerült, karikás szemű, özvegy, kisgyermekes anyukához? Kinek lenne türelme romjaiból összerakni valamit ami egykor ragyogó volt? Nem tudom, hogy létezik e ilyen ember egyáltalán, úgy meg főleg, hogy igazából nem is keresem. Valahogyan minden meghívást az utolsó pillanatban lemondok, visszavonok, vagy egyszerűen el sem fogadok. Elmenekülök minden áldott alkalommal, mert úgy érzem olyan dologba akar befurakodni bárki, amihez nincs joga. Így pedig nem lehet. Charlene szerint egy hét rám férne csak egyedül, ő vigyázna Alexre. Ki kellene mozdulnom, magányosan, az sem baj, ha egy olyan helyre megyek ahol csak a nagy víz van előttem. És amikor azt kérdezem mégis mit csináljak én ott, olyankor azt mondja, hogy az égvilágon semmit. Csak fogjam meg a nyugágyat, biggyesszek az orromra egy napszemüveget és csak feküdjek. Hallgassam a csendet. Érdekes meglátás, de azt hiszem olyankor is hatalmas káosz maradna bennem. De ő állítja, hogy nem….hogy ez segítene. Szerinte a harmadik napon megindulnának a könnyeim. Ha egyedül vagy önmagaddal és az emlékek elhagyni készülnek, kapaszkodsz majd beléjük, végül belátod majd, hogy el kell engedned mert nem ide tartoznak többé, nem hozzád. Hayden hangja az ami megint hatalmas erővel ránt vissza a valóságba, és azt hiszem a fáradtság már olyan erővel nyomja a hátam, a vállam és minden porcikámat, hogy szinte hallucinálni kezdek, bár lehet ez csupán annak tudható be, hogy ma volt az utolsó éjszakás műszakom, az is reggelig tartott. És a héten ez volt az első alkalom, hogy nem értem haza időben a fiamhoz, hogy még láthassam amikor elmegy otthonról. Számomra ezek az apró dolgok jelentették a legnagyobb örömet. A Kölyök ajánlatára elmosolyodom, ahogyan a reggeli, de még mindig kihalt folyosón haladunk kifelé. Még a ruhámnak is súlya van rajtam jelenleg.
– Vidék? Lovak? Igazi kis csendes romantika egy hatalmas házban ahol kedves vidéki emberek mindenféle finomsággal tömnek? Nem is tudom, lenne olyan ember aki egy ilyen fenséges ajánlatot visszautasít? Igazán…..nem is tudom mit mondjak Hayden. Jól esik a felajánlás, és hogy nem lennénk ott terhetekre, bár azt hiszem Alexander is igazán tudna örülni egy játszópajtásnak, akinek eldicsekedhet a legújabb bolygóneveivel, amiket megtanult. Néha ijesztő tud lenni, hogy kívülről fújja a Jupiter, a Szaturnusz meg tudomisén milyen bolygók adatait.- forgattam meg fáradt vidámsággal a szemeimet, de látható volt, hogy rettentő büszke vagyok a fiamra. Végül aztán beleegyezően bólintottam, kétszer is egymás után.
- Rendben elfogadjuk a meghívást, de csak akkor ha segíthetek. Másképpen nem. Szükségem van arra, hogy csináljak valamit. Jut eszembe,még soha nem ültem életemben lovon. Egyszer Egyiptomban….amikor még…amikor még Brian és én ott jártunk akkor egy tevén. De az nem ugyanaz, szerintem.- megvontam a vállam, aztán persze a saját meghívásom került szóba, meg a gyógyteák, és talán az segíthetne. Nem tudom, ezeket még sosem próbáltam Charlene hitt ezekben az ezoterikus és gyógyfüves dolgokban.
– A saláta egészséges, és nem csak azt eszik, de néha kell, hogy ne csak keményítő kerüljön a gyomrába. Ami pedig a gyógyteát illeti, szívesen kipróbálom, hátha segít, bár azt hiszem az én álmatlanságomra nem teák és füstölők valók, nem tudom Kölyök, talán tényleg a pihenés segíteni fog egy kicsit….talán.- kezemet a karjára tettem és megszorítottam, mintegy biztatásként, mielőtt az asszonyhoz odamentünk, hogy beszéljünk a férje állapotáról, felvilágosítást kapjon a műtét menetéről. És persze amikor Haydennel akart beszélni, akkor hagytam, hogy megoldja. Kellemes hangja volt a rezidensemnek, és arra gondoltam, hogy ha egyszer majd teljesen önállóan kell megoldania egy ilyen helyzetet akkor remekül fogja csinálni, csak jobban kell bíznia magában, ezt az apró bizonytalanság azonban, ez adta meg a báját, és bármennyire is tiltakozott, a roppant megnyerő külseje igenis sokat nyomott a latba. Ő volt a szomszéd srác, akinek elhisszük, hogy minden rendben lesz, akitől még a rossz hírt is jobban vagyunk képesek fogadni, mert ismerjük. Néha nekem is ez az érzésem mikor ránézek, hogy mintha már ezer éve ismerném őt, a kis bolondos öcsémet, a második gyerekemet, talán ezért ragadt rá ez a név, amiről egyszerűen nem tudok leszokni. Az utolsó kérdés hallatán, azonban enyhén felszaladt a szemöldököm, és mielőtt még Mrs Dermont bármit is tudott volna mondani sietősen és egy fáradt, de őszinte mosollyal álltam most megint én közelebb hozzá, a nyomaték kedvéért finoman simítottam át a karján. A közvetlen gesztusok és érintések nagyon sokat tudnak segíteni.
– Nagyon hosszú műtét van mögöttünk asszonyom, ugye megérti, hogy mennénk tovább? Kérem, ott a folyosó végén találja a főnővért Miss Svenson, nagyon szívesen áll a továbbiakban a rendelkezésére, és biztosíthatom, hogy amint lehetősége lesz a férjéhez kíséri önt. Holnap pedig felvilágosítást kap a férje állapotáról a reggeli vizitet követően az ügyeletes osztályos orvostól.
– Igen persze, természetesen, köszönöm doktornő, köszönöm önnek is Dr Cole.- habogott egy kicsit, majd a mutatott irányba indult, én pedig intettem Haydennek, hogy jöjjön, menjünk tovább, a földszinti szekrényekhez, hogy magunkhoz vegyük a holmikat. Tudtam, gyűlöli a lifteket, úgyhogy a lépcsők felé tereltem. Mikor már kellő távolságban voltunk az asszonytól akkor kezdtem beszélni a rezidensemhez.
– Együtt érzünk a beteggel mindig minden körülmények között. Ez istenadta jogunk és kötelességünk, Kölyök. De soha, semmilyen körülmények között nem kérdezzük meg, hogy miben segíthetünk még. Nem kérdezzük, mert vannak olyanok akik még a villanyszámlájukat is veled fizettetnék be ha alkalmuk nyílna rá. Ez az asszony nem ilyennek tűnt. De nem vagyunk tökéletes emberismerők, nem tudhatjuk. A te dolgod a beteg életének a megmentése és nem a hozzátartozóé.- talán kicsit szenvtelenül csendült a hangom, de azt hiszem ez is olyan dolog volt, amit volt alkalmam átélni. Nem volt velem senki egykor sem kegyetlen, ugyanakkor én magam sem vártam el semmi mást csak egy csipetnyi együttérzést. Sok nyelven csupán annyit mondanak. „Részvétem” a mi nyelvünkön úgy hangzik ez, hogy „Sajnálom a veszteséged”. Kifejező, azt hiszem. Haladtunk lefelé a lépcsőházban, itt már visszhangosabban haladtunk, és egy ideig, talán az utolsó fél emeletet már csendben tettük meg, majd bekanyarodtunk az öltözők felé, ahol is elváltunk egymástól, megbeszélve egy találkozást tíz perc múlva a főbejáratnál. Az öltözőben néztem először az órámra. Már délelőtt tizenegy volt. Igyekeztem minél hamarabb magamhoz térni, és azt tudtam, hogy autóval hazadobom a srácot, aztán én is hazamegyek, letusolok, és alszom még úgy nagyjából két és fél órát. Ennyi maradt. Aztán majd megpróbálok éjszaka is. Talán segítenek Hayden gyógyteái, meg Charlene füstölői, amiket el sem tudok olvasni mert valami kínai betűkkel vannak ráírva a dolgok. Amikor közel negyed óra múlva újra találkoztunk megcsörgettem előtte a slusszkulcsot.
– Van egy ötletem. Hazadoblak, vagy ahova csak szeretnéd. Este nyolckor vacsora. A kávét pedig bepótoljuk egy kevésbé húzós nap után. Mit szólsz?- miközben vártam a válaszra a fekete-narancs színű kötött hátizsákom a vállamra dobtam és elindultam a főbejárat irányába, remélve, hogy követni fog.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 15, 2015 12:27 am Keletkezett az írás




Faith and Hayden



Mielőtt elhagynák a helyiséget, vet még egy pillantást az üveg túloldalán zajló műtét utolsó mozzanataira és a még ott ténykedő orvosokra, nővérekre és azokra, akikből majd egykor orvos lesz. Még elcsípi ahogy lefertőtlenítik az összeöltött felületet, megnedvesítik a férfi ajkait majd egy másik ott lévő ágyra lepedőt terítenek. Arra fogják át tenni és elvinni abba a szobába, ahol helyet fog kapni és ahol figyelhetik a megadott napig, ahol már a felesége is mellette lehet.
Ilyenkor - mikor elnézi a betegeit - akaratlanul is eszébe jutnak azok az idők, mikor ő feküdt kórházi ágyon közel három hétig. Mikor bevitték a kórházban, már nem volt magánál így sokk-ként érte mikor a negyedik kómában töltött nap után kinyitotta a szemét és nem látott mást csak a végtelen fehérséget ami közre vonta őt. Nem elég, hogy a kórház falai és a plafonok is hulla fehérek voltak de még a paplanok is, és csak rátett még egy lapáttal az, hogy az ő bőre is sápadtabb volt a kelleténél. Először rögtön rávágta volna, hogy "mi a franc, meghaltam?" de aztán meghallotta a gépek szorgalmas csipogását és a nővére hangját valahonnan az éterből. Pontosabban maga mellől, hisz megállás nélkül simogatta a haját mikor elkezdett ébredezni.
Nem tudta hol van, nem tudta uralni a mozdulatait, fájt a lába és az oldala eközben pedig úgy hasogatott a feje, mint amikor Jack bácsi szőlészetében hulla részegre itta magát és próbált másnaposan dolgozni. Bár... azt is sokkal szívesebben élte volna át még néhányszor, mint azt a pár pillanatot, míg eljutott az agyáig az, hogy mi is történt. Ekkor felvilágosították arról, hogy már negyedik napja kómában feküdt, teljes vérátömlesztést kapott és sajnálatos módon rémesen roncsolódott a jobb lába és néhány bordája. A térde teljes egészében fémszerkezetet kapott és két bordáját is lemezek tartják össze hisz azok úgy törtek, hogy esély se lett volna arra, hogy hosszú pihenés után maguktól rendbe jönnek. A fejét ért ütés nagyját a kobak felfogta, viszont még ennek ellenére is agyrázkódást szenvedett ami talán még a legenyhébb volt a sérülései körében.
Ám ekkor már nyilvánvaló volt, hogy soha nem lesz az a személy aki egykor volt és aki lehetett volna. Nem akarta elhinni, hogy le kell mondania valamiről ami alapjáraton az egész életét kitette, boldog volt tőle, szabad és megtanította neki azt, hogy kell igazán küzdeni valamiért.
Viszont ezzel a balesettel újabb szintre emelte a küzdő szellemét, hisz nagy valószínűséggel nem ült volna fel mindenki ismételten a lóra egy ilyen hatalmas bukást követően, ami kis híján az életébe került. Megküzdött a saját elméjével ami azt mondatta vele, hogy ne tegye meg, hogy mondjon le mindenről ami a lovakat illeti, hisz újra és újra kockáztatja általa az életét. De nem adta fel egy pillanatra se és a szíve volt az, ami ismételten győzedelmeskedett. A saját bukása és rokkantsága ellenére se tudott lemondani ezekről a pompás állatokról, és ha kellett volna akkor biztos, hogy tűzbe ment volna azért, hogy a közelükben lehessen.
A kórházban töltött négy hét alatt a szülei összesen egyszer voltak bent nála, azt is a kezdetek kezdetén, mikor mentőhelikopterrel beszállították. Egyedül a nővére a húga és a nagybátyja volt bent nála aki műtötte őt és elérte, hogy túlélje a balesetet. No meg a barátai. Viszont a szülei meg se közelítették az épületet. Ennek pedig több oka is volt. Első körökben a szégyen amit éreztek, hisz ha jobban belegondolunk akkor miattuk történt az, ami. Hayden már az elején szólt, hogy ennek nem lesz jó vége, hogy nem indítaná a lovat de ők csak követelték, hogy induljon, mert ezen múlik minden. Azt persze nem mondták meg neki, hogy mi minden, így ő lelkiismeretesen tette a dolgát közben pedig beékelte az agyába magát a tudat, hogy "meg kell mutatnia azt, hogy nem fog ez így menni". Nem tudtak a közelében lenni, mert tudták, hogy mi lett a fiúkból. Egy megnyomorodott srác aki elveszítette azon értékét, amit eddig képviselt. Mintha legalábbis minden ezen múlt volna.
Minden porcikája fájt, fáradtnak és kómásnak érezte magát nem csak az ébredés után, hanem hosszú napokon át. Többször is érdeklődött a szülei felől hisz egy részről jól esett volna neki, ha mellette vannak... nem igényelte volna ő az egész napokat vagy a mindennapokat, de olykor szerette volna látni őket. Másrészt egy szülőnek csak a gyereke mellett illik lennie ha azzal történik valami nem?
Ennek tudatában mind ahányszor behoznak hozzájuk valakit, azon kezdenek el járni az agytekervényei, hogy lesz  valaki aki bejön hozzá? Lesz valaki aki kíváncsi a betegre? Aki tudni akarja, hogy mi van vele és biztosítja őt, naiv rezidenst afelől, hogy ha kikerül a kórházból akkor biztos, hogy a gondját fogja viselni?! Elvégre mindenki tartozik valakihez, valakit szeretnek és féltenek. Fontosnak tartja, hogy a beteg mellett ott legyenek a szerettei, akik törődnek vele és akik átsegítik a nehéz, fájdalmas mindennapokon melyek előtte állnak. Lehet, hogy valaki esetéből "csak" egy kutyáról van szó mert ilyenre is volt már példa. Egy kedves, idős de haldokló öreg úr akinek csak a kutyája maradt, és akinek engedélyezték, hogy az állat mellette legyen míg el nem távozik. A kis keverék kutya mindvégig a férfi oldalánál feküdt, hogy az végső álmába szenderülhessen azon személy mellett aki a legfontosabb neki.
- Igen, volt már rá példa, mert az érvei az állatok ellen szóltak. Egyik ismerősöm retteg nem csak a lovaktól, de minden fajtájú és formájú állattól aminek szőre, foga, füle vagy lábai vannak. Így ő köszöni szépen de azóta se kér belőle én pedig nem erőltetek semmit. Viszont ebből a gyerekből tényleg nagy csillagász lesz. Őszintén remélem, hogy nem kell lemondania az álmairól mint sok más embernek - zöld szemei egy pillanatra tompán csillannak és azon kezd el morfondírozni, hogy mi lett volna akkor, ha most nem itt lenne? Nagy valószínűséggel még ma is zsoké lenne, bejárta volna már az egész világot... és akkor hozzá lehet tenni azt is, hogy az esetek legnagyobb részében még mindig kint lenne a farmon és az állatokkal dolgozna. Ehelyett lemondott az álmairól, mindent félbe vágtak és orvosként próbál szuperálni ami hol kevesebb hol pedig több szerencsével sikerül is.
Épp ezért is próbálja elhitetni az emberekkel, hogy soha ne mondjanak le az álmaikról és a nagy terveikről, mert az a hivatás teszi az embert igazán boldoggá, amit hobbiként művel. Nincs annál szerencsésebb ember aki a hobbijából él meg.
- Nagyon örülök. És nem kell félni, a nagynéném amúgy is befogna ha másra nem is, hát tojás szedésre... - halkan, bohókásan nevetgél ahogy megjelenik a szemei előtt a kép miközben Faith próbálja a tyúkok alól kicsenni a tojást. Rengeteg meló van a farmon és talán ez a legkönnyebb, legjelentéktelenebb viszont fontos, hisz a friss tojásra mindig szükség van.
- A teve és a ló, tényleg nem ugyan olyan. Nem kell félni, mindenre lesz lehetőséged, megfogsz tanulni lovagolni efelől biztosíthatlak - főleg akkor, ha Haydenen múlik. Úgy még nem tette be hozzá senki a lábát a farmra, hogy aztán ne úgy ment volna el, hogy már képes megülni a lovat.
- Ne nézz így rám én teljesen egyet értek veled! Őszintén bevallom, hogy én példának okáért nagy zöldségbolond vagyok. Nyersen, párolva, sütve és főve, grillezve mindenhogy megeszem. Szóval megértem ha azt etetsz vele. Viszont gyerekkoromban én is kikértem magamnak, mikor leveleket pakoltak a tányéromra, nem tudtam velük mit kezdeni és állandóan sipákoltam, hogy "zöld ízük van"... ha kellett még a "színészi tehetségemet" is próbáltam kamatoztatni de sajnos nem jött be - vonja meg a vállát miközben gyermekien elhúzza a száját. Szeret visszaemlékezni a régi szép időkre, mikor még minden gondtalan volt vagy... legalábbis az számított igazi nagy bajnak, hogy nem tudta eldönteni, hogy melyik lóval menjen ki terepre vagy, hogy meg kell ennie a zöldborsót pedig utálja. Ma már annak örül, ha ehet valamit a temérdek munkája és étvágytalansága miatt.
Tudja jól, hogy a betegek várakozó hozzátartozóinak nem tehet fel olyan kérdéseket, mint amilyet most mégis megkísérel. Hogy miért nem? Mert orvos, nem pedig nővér esetleg máltai szeretetszolgálat. Neki megmentenie kell a betegeket nem pedig a hozzátartozójukat pesztrálni még akkor se, ha épp van rá ideje vagy jó ötletnek tartja, hogy megnyugtassa a másikat vele. Ám csak akkor érzi meg a súlyát annak, amit kérdezett, mikor meghallja Faith hangját és emlékezteti arra a bizonyos nagyon hosszú műtétre. Mintha az előbb teljesen elfeledkezett volna róla ezzel együtt a térdének fájdalmáról és fáradtságáról is... most már érti, hogy képes annyi műszakot vinni. Mindig jön valaki vagy valami ami elfeledteti vele, hogy milyen fáradt.
Ám ahelyett, hogy válaszolna a köszönetre, csak biccent egyet és már indul is Faith után. Persze vet még hátra egy pillantást, hogy lássa a nőt mi a következő reakciója s a szíve összeszorul mikor meglátja, hogy erőtlenül visszaül a székre.
- Tudom én Faith, viszont... nem tetszik, hogy ennyire össze van törve - még utoljára hátra sandít de ekkor már feleslegesen, hisz nem lát mást csak a falat ami az útját állja a "kilátásban". Hálás pillantást küld a doktornő felé mikor nem a lift felé indulnak, hanem a lépcsők felé s jelen esetben mégis ez okozza a legnagyobb problémát hisz térde alig akarja tovább vinni. Fehér ujjai vasmarokkal markolnak rá a korlátra aminek segítségével letudja a lépcsősort és a megbeszéltek alapján áttud menni az öltözőbe, hogy összeszedje a holmijait.
- Istenem... - nyöszörgi és szinte lerogy az egyik székre amit talán kár volt megtenni, hisz koránt sem biztos abban, hogy valaha fel fog állni onnan. Az álom kegyetlenül ostorozza de nem tereli el a figyelmét lábának rángatózása se melyekhez fájdalmas grimasz társul. Talán nem is érezte az elmúlt napokban vagy szimplán a múlt órákban olyan fáradtnak magát, mint most... ez van, ha az adrenalin megszűnik létezni a testünkben.
Súlyos levegővételeit nem tudja stabilizálni, mintha ki akarna ugrani a tüdeje a helyéről, ennek ellenére mennie kell, hisz meg lett beszélve, hogy mennyi idő múltával találkoznak. Fogalma sincs arról, hogy lesz ebből alvás vagy pihenés, de miután összeszedi a cuccait, nem is kell ezzel foglalkozni, hisz ismét arra kell koncentrálnia, hogy ne bukjon orra. Tartása most koránt se olyan daliás és kiegyensúlyozott mint lenni szokott, inkább lomha és darabos, vállal neki is ütközik néhány sietős léptű dokinak vagy ápolónak, kik értetlenül fordulnak meg, hogy lássák ki az a szerencsétlen aki nem lát el az orra hegyéig se.
- Ez egy nagyon jó ötlet - tér vissza jól ismert mosolya, hisz Faith jelenlétében nem szereti olyan gyengének mutatni magát, mint amilyen. Sajnálatos, hogy rejtegetnie kell de tudja, hogy a kórházban nem mutathatja ki a gyengeség jelét és tekintettel arra, hogy mennyien veszik most őket körül nem is lenne szerencsés próbálkozás.
- Bár azt tudni szeretném, hogy mikor lesz ilyen "kevésbé húzós nap"... fel akarok készülni rá és nem is tiltakoznék ellene, ezt meg kell hagyni - nyitja ki az ajtót Faith előtt és ha ő átlépi a küszöböt, Hayden is így tesz.



MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 9:36 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Hayden & Faith - Egyes Műtő
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Miss you so much! - karakter, aki még hiányzik
» Részegen, ki visz majd haza?! - Hayden&Tom
» Zoya and Hayden (SMS)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: