Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
#maya_and_rhys_part_vi.
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Hétf. Okt. 05, 2015 2:16 pm Keletkezett az írás



after all that we've been through

░░░░░░░░░░░░

Első lépéseim ott botladoztak a kórház folyosóján.
Nehézkesen emeltem lábam, mégis, ahogy a tiltások ellen küzdöttem, több erőt éreztem magamban, mint a regenerációs folyamat ideje alatt bármikor. Faltól falig közlekedtem, s az utolsó fél métereken megadóan, női büszkeségemet levetve hullottam karjába a legközelebbi berendezési tárgyaknak, hogy mozgástól és izommunkától elszokott testemet azok tartsák.
Megesett, hogy kezem kitartó kapaszkodása nem bizonyult elégnek, s testem lassan kínlódva, de földet ért. A lehető legszerencsétlenebb helyzeteket vette fel testem, a frissen mosott fehér köpenyem hátával mostam fel rendelőm padlóját. Hajnali fél öt volt, engem mégis kitaszított magából a franciaágy kényelme, s ahelyett, hogy egy újabb tudományos szaklapot lapoztam volna át az üres kávém mellett, feldöntöttem a legújabb berendezési tárgyakat – amik ezúttal könyvekből álltak, csokoládé és gumicukor hegyekből, plüssfigura tengerekből, frissen vágott virágcsokrokból, és a tegnapi napon behordott mosatlan étkészlet darabjaiból  – hálószobám ölén és szertelen módon, megszegve orvosi utasítást és baráti aggodalomból rám erőltetett kényszert, bevonszoltam magam a rendelésre.
Erőtlenségem már érkezésem pillanatában túlmutatott rajtam, így a bejárat mellett elhelyezett sürgősségi tolókocsik egyikének ölébe zuhantam, s úgy szeltem át a fél kórházat.
Hosszan feküdtem a kőpadlón, mely kínlódástól és magamutogató vergődéstől megizzadt hátamnak legjobb ellenszere volt. Kézfejem háta verejtéket nyalt az orrcimpák tányérja alól, homlokomról, szemgödreim gyengeségtől elsötétedett börtönéből. S ugyan még legalább másfél óra magány állt előttem, hogy feltöltődjek, reszkető lábaimnak újabb esélyt adjak, ismét egészséges embernek természetesen végzett mozgásformák gyakorlásával irtottam magamból az energiát. Felnyomtam testem, majd a vizsgálóasztal matracába martam, hogy az segítsen fel elesett pozíciómból. Nem sok kellett hozzá, hogy magamra rántsam a fémből öntött szerkezetet, azonban végtére is nem ez állta útját kitartó igyekezetemnek.
Mély légvételek sorát letudva, hittem magamban. Legalábbis azt feltételeztem, hihetek magamban. De a soron következő esésnél már nem volt miből felállnom. Testem becsúszott a szemeteskuka és a könyvespolc üveges állványa közé. Ott ültem, mint egy szárnya tört madár. Pihegtem. Végtagjaimat a görcsös akarás időnként összerántotta, de használhatatlannak bizonyultak, s kihűlt ujjaim egy óra depresszív gondolatoknak lezárásául is csupán arra voltak jók, hogy begyűrjem őket combjaim tövébe, ott melegítsem őket testhőmérsékletűre.
Szégyenteljes pillanat volt.
S hiába tudtam, hogy az orvosok nem hitegettek könnyed egyszerűséggel jellemezhető gyógyulással, konok elveim mégis idevezéreltek, s próbára tették a szakértők elmondását. Jól tudtam, orvosként én vagyok az egyik legproblémásabb beteg.
Ahogy ültem, s irodám felengedett redőnyei mögött figyeltem felszökni színpadára a ragyogó napot, csintalan fodrokból öntött bárányfelhőinek háttértáncosai között, egyre megoldásért kapkodó szívemet nyugtattam. Bárkivel megtörténhetett, hogy beesik a faltövébe, s aztán nem marad energiája felállni onnan, nem igaz? Bárkivel megeshetett volna, aki ágynyugalomra ítélt negyedik hetének idusán a passzív semmit tevést aktív munkára cseréli fel.
Hova lettek combjaim körül táncoló izmaim, melyek körbe vittek az intézmény hosszú folyosóin? Melyek a múlt évben még negyvenhat órákat voltak talpon, ezzel eleget téve a rezidensek heti munkaórájának? Hová lett belőlem az az erő, mely eddig alanyi jogon járt nekem az ébredést követően?

Nyílt az iroda ajtaja.
A takarítószemélyzetet vártam, akinek ismeretlen valója nem zavart volna, ha segítségnyújtásra szólítom fel. Azonban egy nővér volt. Mindegy, hogy melyik, nem igaz? Gyűlölnek minket – szakorvosokat –, mert mi vagyunk az ő kis világuknak autokratái, a zsarnokok, akik megkövetelnék a pontos munkát, az odaadó segítségnyújtást és nem utolsó sorban a szófogadást. De mind szenvtelenek voltak. Egytől egyig… addig beszélgettek, amíg akartak, s ha éppen nem hagytuk, hogy befejezzék a pletykát, amibe belekezdtek, akkor csak azért is megvárattak, rád öntötték a kávét és kivették az automatából az utolsó tonhalas-paradicsomos szendvicset. Elvileg jóban kellett volna lennünk velük.
Az asszisztencia az alagsor valamelyik laborjából érkezett. Mintákat hozott vissza tálcáján, a laboreredményeket pedig az asztal tetejére sorjázta. Istenem, mit meg nem adtam volna azonnal egy vérhús esetért!
Kíváncsiságomat azonban még ideig-óráig kordában kellett tartanom. Nem mutatkozhattam előtte a földön ülve. Túl sok ember szájáról kelt volna életre a történet, hogy Báthory Erzsébetet leigázták ellenségei.
Azonban bárhogy küzdöttem a centikért, hogy rejtsem testemet előtte, önmagamat lepleztem le ostobaságból.
– Ne vigye el a kerekesszéket, szükségem van rá! – indulat beszélt belőlem, és a félelem, hogy arra sem leszek képes, hogy kiguruljak a kórházból, kocsiba üljek és hazamenjek. Ó, tényleg… erről jut eszembe. Melyik orvos is ruházott fel a hatalommal, hogy beüljek a személygépkocsiba és ön- és közveszélyes módon bejöjjek ide? Hm. Csak én lehettem.
Túl sok segítségre szorultam.
– Öhm, jó reggelt, dr. Cairns – hangjából őszinte meglepődés hallatszott. – Ne haragudjon, hogy bejöttem kopogás nélkül, nem tudtam, hogy ön is itt van. Nagyon sajnálom, hogy megzavartam. És akkor én megyek is. Tolókocsi nélkül…
Riadalmában hátrafelé hátrált, és volt annyira ügyetlen, hogy megbotoljon saját lábainak sodrában, s behuppanjon a sokat emlegetett egészségügyi eszköz kifeszített vásznának közepébe. Nem maradt, még hevesebben kapálózott. Csak a folyosón ébredt rá ostobaságára, munkájának megtagadására, s a záródó ajtót csupán percekkel később tárta újra testének szélességére, hogy visszajöjjön.
– Nem gondolja, hogy meg fog fázni, ha odalent ül?
Kérdése nem vette el büszkeségemet, okos volt. Azon aranykivétel, ki előtt nem esett bevallani, hogy mennyire kiszolgáltatott vagyok a külvilágnak.
– Én csak… elfáradtam a nagy takarításban és itt pihentem meg. Csak pár perce ültem le, ez még nem veszélyezteti a vesék egészségét, szóval…
– Tehát vissza tud ülni magától abba a székbe?
– háta mögé mutatott. Mindegy lett volna melyik irányba. Mentsváramat kerestem tekintetében, nem engedtem világosbarna íriszeit, melyekben gyengéd megértés lángja munkált.
– Meg fogom oldani, minden bizonnyal.
– Rendben, akkor megvárom.
– Nem szükséges…
– dr. Cairns…
– Előnyben van, én még a nevét sem tudom.
– Cindy.
– Rendben, Cindy. Kérem, hagyja el az irodámat.

A nő nem engedelmeskedett. A velem egy súlycsoportba eső, vékony testalkatú ápolónő némán lépett mellém, hogy szemből kezet nyújtson nekem.
– Nem fog elbírni.
– Had próbáljam meg.

Nem viaskodtam. Nála azon a reggelen nem lett volna jobb esélyem, így rábízva magam karjainak erejére, hagytam, hogy testemet könnyedén beemelje némi rásegítéssel a praktikus ülőalkalmatosságba.
Végül nem volt bennem annyi, hogy engedjek szégyenemből és köszönetet mondjak. Furcsa mód, azonban nem is várt erre. Amint látta, hogy biztosan tartom magam, újra behúzta maga mögött az ajtót, s hátrahagyott.
Erre lettem ítélve. Senyvedésre, semmit tevésre, elmúlásra. Már magam sem tudtam, hogy érek-e valamit. Nem volt maradásom az intézményben. Feléltem energiakészletemet, tehát mennem kellett. Még az előtt vissza kellett küszködnöm magam az ágyamba, hogy megérkezett volna Jamie és Shane a gyümölcssalátámmal, a narancs dzsúzzal és a maroknyi vitaminnal, melynek legjobb helyét az én gyomromban látták. Pontosan háromnegyed órám volt minderre.
Felnyalábolva a papírokat az asztalról, már itt sem voltam.

* * *

Pontosan négy napot bírtam ki ismét otthonom lágy ölén a munkám nélkül. A praxisomról kapott hír kiborított, ugyanis mikor kiderült, hogy Kinney pályázatot nyújtott be ellenem az igazgatóságnál, hogy főorvosi státuszomban helyemre lépjen, a testemben végbe menő gyógyulási folyamat többszörösére gyorsult. Kávé és gumicukor helyett áttértem a vitaminban dús táplálkozásra. S hiába rogytam meg másfél óra kimerítő lassú séta után a nappali közepén, felálltam. Újra és újra. Nem volt határ. Nem volt annál nagyobb veszteni valóm, minthogy kikerüljek tisztségemből, amiért keményen megdolgoztam.
S mikor Kinney éppen a bizottság elé kívánta terjeszteni feltevéseit degradálóan arról, hogy a női nem miért nem alkalmas vezetői pozícióba, arcomra kiférő legszélesebb mosolyommal és egyszerű, őszinte indoklással lemostam a pályáról a számító és gyengeségeimet kiemelő vetélytársat.
Kinney elveszett.
Bármekkora fájdalom is marcangolta szervezetemet, azon a napon nem lazíthattam. A bizottság tagjai a kórházban mulatták idejüket, osztályról osztályra jártak és megbizonyosodtak az orvosok munkájáról, a dolgozók és páciensek közötti kapcsolat egészségéről, a gyakornoki program eredményességéről, gratuláltak a szakorvosi vizsgát tett rezidenseinknek, hogy sebészként szerződtessék őket a dialóg végére a kórházban.
Minden rendben ment, noha végig kellett állnom egy három és fél órás műtétet, s közben végig fenntartani a karzaton ülők, le nem lankadó figyelmét. Köztük a szervezet elnökéjét, aki szúrós szemmel, dr. Vincent Avrich felhívására információt gyűjtött rólam.
Túléltem. A nap végén már nem vágytam semmi másra, csak hogy egyszer hazaérjek, levegyem súlyomat lábaimról és átaludjak nyolc mámorító órát a következő műszak megkezdéséig.
Telefonomba temetkezve haladtam a mélygarázs felé. Nem figyeltem a körülöttem motoszkáló életet, ha néhányan el is haladtak mellettem, csak lejjebb húzódtam, hogy ne sodorják el erőtlen valómat. Néhány rendelőből még beszélgetés szűrődött ki, más folyosókról motoszkálás érkezett. Csak egy valami volt változatlan. A hátam mögött néhány méterrel lemaradón csattogó bakancs lépteinek hangja. Nem Rhys volt. Annyiszor hallottam a férfit, amint követés közben egy igazi ragadozó nesztelenségével vadászik rám, elnyomva vérszomjának türelmetlenségét, hogy jól tudtam, a zaklatóm, aki csoszogott és erőltetetten húzta lábát a folyosó kövén, nem ő volt.
Kiemelve táskámból az apró piperetükröt, arcom elé tartottam. A telefon képernyőjén felvillanó üzenetek már egyáltalán nem voltak fontosak, így a készülék hamar elsüllyedt a hosszított kardigán zsebében. A tükör képéből ráismertem a férfire, kit ma biztosítás hiányában nem tudtunk ellátni a rendelésen. Sebhelyei nem múltak el, az esti fénynél talán még ocsmányabb volt a forradás, mi átszelte szája szegletét és a borotválatlan pofázmányt. Bagatell módon szívta vissza orrának váladékát, hogy utána az irritációt ledörzsölje felsőruházatának ujjával, és tovább vonszolja nyomomban robosztus testét.
A legrosszabb dologra szántam el magam. Amint áttörtem a lépcsőház lengőajtaját, minek fokai a mélygarázshoz vezettek, futni kezdtem. Elejtve a tükröt, felhívva kialakuló riadalmamra figyelmét, rohanni kezdtem lefelé, ahogy csak lábam bírta.
Én megmondtam, hogy ölj meg Rhys Higgs! Annyira megmondtam!
– Hé, dokinéni, ne fusson! Most hova fut? Nem érti, hogy felesleges? – éltes hangján kiböfögött szavainak foszlányától összeszoruló gyomrom nehezítette mozgásomat. Ó, ne. Ne itt a lépcsőn ájuljak el. Ne most veszítsem el eszméletemet, mikor a nyomomban van. Megadnám neki a lehetőséget, hogy megkapja, amiért idejött?
Az életem állandósult részévé forrt a menekülés.
Lapos talpú cipőm könnyítette helyzetemet, hiszen amint leértem a hosszú kocsisorok közé, máris futásnak eredtem. Hosszú távon nem bírtam volna a tempót, azonban néhány méter erejéig még funkcionáltak lábaim. Egy tartó fal mögé húzódtam be, körülbelül tizenhárom méter távolságra a lépcsőfeljáró kijáratától. Mellkasomra szoruló kezeimmel nyugtattam légvételemet, s csak mikor úgy gondoltam megmenekültem, mert leráztam a férfit, akkor tudatosult bennem, hogy félelem köti gúzsba lábaimat, s még ahhoz sincs merszem, hogy kihajolva az oszlopsor takarásából felmérjem üldözőm helyét.
Hirtelen arra sem emlékeztem, hová parkoltam le, s hol keressem autómat. Szemeim nem nyújthattak már segítséget. A fények kialudtak a garázsban, s egyedül a fejem fölötti exit tábla gyér fénye segítette valamelyest lábaim munkáját.
Reszkettem. S mintha ezt hallotta volna, úgy rombolta le védőfalaimat az idegen férfi.
– Tudom ám, hogy itt vagy valahol és nem jutottál messzire… gyere a papához. Nyisszantunk egyet a nyakadnál, aztán már nem is látsz többet. Ígérem, nem erőszakollak meg, kicsikém… gyere már elő. Gyere elő az istenit! – lába elé köpött. Alig választották el méterek tőlem, a kezében tartott elemlámpa teliholdja ott hevert mellettem a bitumenen.
Sírás környékezett. De nem engedtem. Fájdalmaim voltak, ahogy újra kihasználtam fizikumom teljét, s újra futásnak eredtem a személyautók közén. Nem érdekelt, hogy hánynak ütközök neki. A vészkijárat gondolata hajtott, melyet lassan el kellett érnem. Mely, ha nyitva van, akkor megmenekülhetek, s a maffia legalább egy napig ismét bottal ütheti nyomomat.
Élnem kellett – nyögtem hangtalanul magam elé a sötétben, miközben lekászálódtam a hideg felületről, mire sikerült felkenődnöm a nagy sietség közben.
Dühített, s egyre nyugtalanabbá tett, hogy semmit nem láttam, kizárólag kezeim érzékelésére hagyatkozhattam. Aztán néhány méterrel odébb, felgyúlt két fényszóró. Ez jelentette számomra a kiutat, a fény az alagút végén volt a beteljesülés.
Irányába indultam. Fáradtságtól görcsösen reszkető lábaim vittek.
– Cicukám, hát látlak… hova menekülsz?
A távolról érkező lámpa fénye elöl megszökve, más útvonalat választottam. Még nem sírtam. Még nem. Hitetlenkedő félelmem tartotta magát. Mikor azonban a hideg felni helyett egy meleg, és izmos mellkasnak csapódtam neki, már nem bírtam tovább. Percekig tartott felfedeznem arcát zsákutcámnak a fényszórók világánál.
– Nem, nem… te nem lehetsz itt. Miért vagy már megint itt?
Hisztérikus kifakadással konstatáltam Rhys Higgs vonásainak kiélesedését tudatomban. Hát eljött? Befejezi? Miért történt ez velem? Miért?!



A hozzászólást Maya A. Cairns összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd. Okt. 06, 2015 9:51 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Okt. 06, 2015 9:15 pm Keletkezett az írás




- Fogd be a szád, itt volt az a kibaszott helikopter amikorra kértem? Nem volt itt, akkor miről beszélünk? – Dühödten förmedtem arra a farok Javierre, aki fogai közt napraforgó magot forgatott, s értetlenül meredt rám zöldesbarna szemeivel.
Ő volt a szervezet egyik felbérelt pilótája, akinek semmi más dolga nem volt, csak az , hogy elvezesse a légi masinát egyik pontból a másikba, és lehetőleg teljesítse a kért időpontokat.
A negyvenes évei közepén járó, három gyermekes, alkoholista alak behízott tokája alól mégis minden egyes alkalommal úgy pislogott felém, mintha számára ez értelmezhetetlen kérés volna. Ezúttal sem tett másként, először értetlenkedett egy sort, s még volt pofája vigyorogni is hozzá.
- Mi bajod van Higgs? Fél órát késtem, nagy cucc..- Vállat vonva tovább rágcsálta azt a szart, amivel a patkánylyuk talán legsterilebb környezetét tette tönkre, s szennyezte a nyállal elegyedett magvak héjával.
Fel tudtam volna darabolna a kezemben nyugvó szikével, mellyel alig néhány perccel korábban vágtam ki helyéről a májat, szívet és vesét. Ezúttal azonban a rideg fém más vérére áhítozott, s ami azt illeti, magam is vágytam a mexikói származású Javier halálát.
Közelebb lépve hozzá, el kellett magamban számolnom tízig, hogy még csak véletlenül se forgassam meg szemgolyójában az éles eszközt. Higgadtnak kellett maradnom, nem hagyhattam, hogy ilyen degenerált, intelligencia hiányában senyvedő alakok elvegyék józan eszemet. Nem foglalkozhattam efféle marhaságokkal, mégis…rendet kellett tennem.
- Oké, megpróbálom lefordítani a nyelvedre, Javier. Ha a ribanc feleségednek mondjuk vesére lenne szüksége, és Ausztrália másik szegletében várna az életmentő műtétre, akkor legfeljebb hét órája lenne arra, hogy az innen kivágott szerveket felhasználjuk. Azzal, hogy Te eltökölsz fél órákat, úgy késve érkezik majd a szállítmány a célországba és miattad baszhatunk egy munkát. Fölöslegesen vesszük el más életét, mert nem menthetünk vele újat. Tehát…ha nem akarnád, hogy a ribanc feleséged ott dögöljön meg az asztalon, akkor gondolom, sietnél. Na most, ha Collier megtudja, hogy miattad bukik egy üzlet, garantáltan ott fog megdögleni az asszonyod. Szóval…vehetem úgy, hogy megértetted a feladatot, és igyekszel pontosan érkezni? Ha azt mondjuk, hogy legyél itt négy órára, akkor nem fél hatra érsz ide? – Egyik szemöldökömet felvonva, mélyen fúrtam pillantásom tekintetébe, s szigorú vonásaimmal is igyekeztem elérni célomat, hogy végre eltűnjön pofázmányáról az a vigyor, és komolyan vegye a feladatát.
Javier arcvonásai percről percre váltakoztak, láthatóan nem jött be neki, hogy lekurváztam a feleségét, ahogy az sem, hogy finoman megfenyegettem Őt. Bosszúsan köpte ki ajkaiból a fölöslegessé vált szotyolát, majd ingujjába törölve a száját, összepréselt ajkakkal, bosszúsan fúrta pillantását íriszeimbe.
Néhány pillanatra elnémult, s ebből úgy vettem, hogy pontosan értette, amiről beszéltem.
- Oké, legközelebb itt leszek időben, de akkor is csak egy fél órát késtem, úgy csináltok, mintha más futár nem késne..- Morogva dünnyögte orra alá a szavakat, amolyan védőbástyát húzva maga elé, ami természetes emberi reakciónak számított. Természetesen az már hidegen hagyott, hogy a mexikói mit gondol a helyzetről, vagy igazat ad-e nekem. Nem állt szándékomban vitázni vele, amúgy is elegem volt már belőle, s Colliertől új szállítót akartam kérni erre a feladatra.
- Ne ülj le, miért akarsz leülni? Szerinted kibasszuk a kukába ezeket? Gyerünk, markold fel a cuccot, és takarodj, oda kell vele érned három órán belül a megrendelés helyszínére. Dr. Malcolm Boscure fogad majd. Nem kérdez semmit, Te csak leadod a csomagot, aláíratod vele a papírokat és visszajössz. – Kiidegelt ez a szerencsétlen, s már nem tudtam tovább egy helyiségben meglenni vele.
Elhagyva a boncteremmé vált műtőhelyiséget, alaposan lemosakodtam magamról a vért, s a fáradtságot az arra szolgáló helyiségben. A megtisztulást követően, levetve magamról a szennyes hacukát, határozott léptekkel indultam meg Collier törzshelye felé, hogy kérelmezzem egy normális és megbízható pilóta alkalmazását a szerencsétlen mexikói helyett.
Lépteimet akkor lassítottam csak le, amikor az iroda ajtajához érve, az apró résen keresztül különféle hangfoszlányokra figyeltem fel, melyek érdekes mód, Maya Cairns nevét duruzsolták.
Nem őrültem meg, hogy újra a nőről képzelegtem, ez nem az elmém játéka volt. Valódi beszélgetést hallottam, s mielőtt rátörtem volna az odabent beszélgető társaságra, kíváncsian lapultam meg az ajtó mellett, hogy fülemmel lapjához közelebb hajolva, csöndben kihallgassam az odabent zajló beszélgetést.
- Tehát él, és virul az a ribanc. Higgs ezek szerint még sem tett eleget a kérésünknek, vagy csak olyan fasz volt, hogy elbaszta? Mit tudunk? – Collier hangja hallatszódott, aki mogorván követelte egyik emberéből a válaszokat.
- Három napja tért vissza a kórházba, de látszólag elég gyenge, legalábbis annak tűnt. Ez idáig semmi jelét nem adta, ezért is hittük azt, hogy Higgs végzett vele. Egyébként, mint utóbb megtudtam, jó néhány hétig kórházban feküdt, elég súlyos sérülésekkel. Szóval, akár Higgs még igazat is mondhatott, mikor azt állította, hogy végzett vele. Csak valószínűleg elkúrta, a ribanc meg túlélte.. – Gerard igyekezett kifejteni Colliernek a helyzetet, s míg Ők odabent erről beszélgettek, az én gondolataim máris azon kattogtak, hogy mit adjak be nekik, ha rám akaszkodnak a kérdéseikkel.
Tisztában voltam azzal, hogy engem is elő fognak szedni, ezért úgy gondoltam, hogy továbbra is azt kell majd állítanom, amit három héttel korábban is. Végeztem vele, legalábbis mikor ott hagytam, úgy tűnt, már nem él…
- Oké, Higgsel majd én elbeszélgetek, erről ne szóljatok neki. Gerard, szólj Frednek , hogy menjen a kórházhoz és nyírja ki a csajt. Addig vissza se jöjjön, míg nem végzett vele. Még ma! Azt akarom, hogy még a mai nap folyamán holtan rogyjon össze az a kurva. – Collier bármilyen seggfej is volt, efféle helyzetekben sosem tréfált, s ahogy meghallottam szavait, különös érzés fogott el.
Nem megmagyarázható idegesség lett úrrá rajtam, s furcsa mód, gondolataim azonnal Maya körül cikáztak. Tehát jól van, és már újra dolgozik…
Gyorsan ellökve magam az ajtótól, nesztelen léptekkel siettem el, hogy minél előbb autóba üljek, s még Fred előtt a kórházba érjek, hogy figyelmeztetni tudjam Őt. Már nem csak én voltam az egyetlen veszélyforrás, ki életére tört. Ezúttal már más vadakkal is meg kellett küzdenie, s attól tartottam, hogy azoknak ez már nem jelent majd játszmát. Könyörtelenek lesznek, s tíz perc alatt véghez viszik azt a feladatot, ami nekem hónapokig nem sikerült.
A volán mögött ülve, teljes gázra taposva téptem át a mocskos sivatagon, hogy kiérve az országútra, minél előbb célba vegyem Sydney városát. Útközben még a mobil készülékemet is előhalásztam, hogy figyelmeztessem Őt. Persze, aztán ráébredtem arra, hogy én vagyok az élete elrontója, az az alak, aki legutóbb kis híján az életét vette, s akiben a legkevésbé bízhat. Nem hívhattam fel, nem kereshettem, mert azzal csak olajat öntöttem volna a tűzre.
Idegesen dobtam félre az ülésre a telefont, s miközben igyekeztem kikerülne a velem szemből érkező járműveket, azon kattogtak agytekervényeim, hogyan is menthetném ki ebből a kibaszott helyzetből.
- Gyerünk már, hajtsál bazdmeg, takarodj az utamból. – Erőteljesen nyomtam a dudát, amikor egy kisteherautó akadályoztatott a forgalomban. S ha ez nem lett volna eléggé idegtépő helyzet, láttam elszáguldani a Sebhelyes járművét, s abban a pillanatban erős marok akaszkodott a torkomra.
- A kurva anyátokat, azt…- Dühöngve léptem rá a gázra, mikor végre elgurult előlem az a szerencsétlen tragacs, s újfent ezer ló erejével lendülhettem előre a hosszú útszakaszon.
Gyorsan hajtottam, s a városba érve a lehető leggyorsabb úton próbáltam megközelíteni a St. Claire Kórházát. Útközben – a biztonság kedvéért – megejtettem egy telefont a kórház recepciójára, megérdeklődvén, hogy bent tartózkodik-e a doktornő. Igenlő választ kaptam, mely még inkább arra sarkallt, hogy megtaláljam Cairnst.
Dühödt tempóban hajtottam a garázsba, a parkolóból akartam megközelíteni a lifteket, hisz az volt az egyik legrövidebb út az irodája felé. Én akartam az első lenni, Fred előtt akartam odaérni, hogy megelőzve a bajt, kimenthessem a nőt a bajból.
Minden pillanat számított, nem késlekedhettem.
Amint beálltam a Raptorral, s leállítottam a járművet, ellenőriztem megtöltött pisztolyomat, amit visszasüllyesztettem az oldalamra felcsatolt tokba, ami a bőrkabátom alatt lelt biztos menedéket.
Felkészült voltam arra az eshetőségre, ha távolból kellene kiiktatnom Collier emberét, egyelőre azonban abban reménykedtem, hogy talán eltévedt, s fele olyan jó, mint ahogyan azt mondják.
Kiszállva az autóból, alig tettem előrébb néhány lépést a sötét parkolóházban, mikor hangokra lettem figyelmes.
Elkéstem.
Pillanatok alatt adrenalin szökött a szervezetembe, s szívem őrült dübörgésbe fogott, amikor meghallottam Fred kiabálását, s hangos lépteit. Nem kereshetett mást, biztos voltam abban, hogy a doktornő, aki után kajtat, az nem lehet más, mint Maya.
- Bassza meg. – Egész halkan suttogtam magam elé a szavakat, tekintetem körbejárt a parkolóban, s tenyerem már a fegyverem markolatán pihent, amikor hirtelen, oldalról autó fényszórói gyúltak fel, s megláttam a nő tébolyult alakját.
- Maya..- Némán formáltam ajkaimmal a nő nevét, s hirtelen a távolból feltűnt a Sebhelyes is, cammogó mozdulatai tisztán kivehetőek voltak a bevilágított térben. Jó magam takarásban voltam, hisz a sötét térben nem láthatott meg.
Gyors léptekkel indultam irányukba, felkészülve arra, hogy ha kell, szemből lövök rá a társamra, ezzel kiiktatva Őt, s esélyt adva a nőnek az életben maradásra. Igaz, ezzel a saját jövőmet basztam volna el, amit nem kockáztathattam meg.
Mayát el kellett tüntetnem a látószögéből, ahhoz azonban fel kellett vennem a kapcsolatot a nővel.
Egy autó takarásában torpantam meg, s kivártam, hogy egyre közelebb érjen hozzám. Jól láthatóan az én irányomba rohant, így csak várnom kellett a tökéletes pillanatra.
S mikor odaért, hirtelen léptem ki elé, ezzel torpanásra kényszerítve az ijedten menekülő nőt.
Éreztem, ahogy mellkasomnak ütődik teste, tenyereim reflex szerűen kúsztak vállaira, azonban mielőtt még csokoládészín íriszeit kereshettem volna pillantásommal, s magamba szívva az illatát, feltettem volna neki azt a kérdést, hogy van, hirtelen döntenem kellett.
- Css, fogd már be! – Nem számítottam hisztérikus kifakadásra, így hirtelen magam elé fordítottam testét, tenyeremet szájára tapasztottam, s ellenkezése ellenére ráncigáltam be az autó takarásába, miközben testét szorosan fogtam jobbommal.
- Kussolj, ha élni akarsz. – Suttogtam fülébe, miközben egyre inkább hátráltam vele, vissza a sötétben lapuló raptor irányába.
- Doktornő, hová bújt előlem? Előbb-utóbb úgyis megtalálom, én nem vagyok játékos kedvemben. – Ismét felhangzott Fred hangja, s láttam elvonulni alakját a védelmet nyújtó terepjáró előtt.
- Ne ficánkolj már bazdmeg, fejezd be! – Féltem attól, hogy a nő nem tud bízni bennem, s elsikítva magát ránk tereli majd a Sebhelyes figyelmét. Akkor aztán már nem csak Ő lesz bajban, hanem én is. Ezt nem engedhettem.
Hirtelen húztam elő dzsekim zsebéből a már előre odakészített kloroformos kendőt, s azt szorítottam a nő orra elé, hogy végre elcsöndesedjen, és esélyt adjon nekünk a túlélésre.
Az a pöcsfej Fred még mindig cápa módjára körözött a parkolóban, így nem volt sok esélyünk.
Igyekeztem a nőt nesztelenül odacipelni a Raptorhoz, majd finoman nyitottam meg a hátsó ajtót, s gyorsan elfektettem testét a hátsó ülésen.
Mindez néhány másodpercet vett igénybe, s ezt követően, magam is beugrottam a volán mögé.
Előhúzva a stukkeremet, kormányon heverő tenyerem mellett tartottam a fegyvert, s kivárva, hogy újra távol hagyja a parkoló azon részét, gyújtást adtam, majd a gázra taposva, gyors tempóval hajtottam ki a parkolóházból.
Hirtelen dörrent néhány lövés, érezhetően eltalálta a raptor hátsó részét, de ez mit sem számított. Minél előbb biztonságos helyre kellett szállítanom a nőt…
* * *
Pillantásom végig futott a mályvaszín falakon, a kellemes színvilágban úszó bútorzaton, s a szép selyemágyneműn, melynek tetején ott pihent Cairns.
A nő illett a képbe, a jól felszerelt helyiségbe, ami ki tudja, kinek a rezidenciáját szolgálta a korábbi tulajdonos idején.
Nem hittem volna, hogy a fölöslegesnek tartott helyiség, melyet konditeremmé akartam átalakíttatni egy napon, hirtelen szükségszerűvé vált. Hisz hová máshová vihettem volna Mayát?
Hirtelen kellett döntenem, miközben teljes gázra lépve szlalomoztam a forgalmas város utcáin. El kellett tüntetnem valahogy a maffia emberei elől, de szállodába nem vihettem. S míg autóztunk, volt időm kitalálni a tökéletes mentőövet, mely életet menthet, s kihúzhatja a nőt a csávából.
A karosszékből ülve figyeltem ágyon fekvő alakját, miközben bal kezemen megtámasztva államat, tovább gondolkodtam Vele kapcsolatban.
A helyiség remekül zárható volt, minden pontja világítással volt felszerelve, azonban odalent nem volt ablak, csupán a szoba, és a hozzá tartozó fürdőhelyiség. Ennél jobb luxuskalitkát nem is találhattam volna a nőnek.
A nőnek, ki ébredezett, hisz apró mozdulatok árulkodtak ébredéséről.
Azonnal megmozdultam, s felállva a kényelmes szék öleléséből, közelebb sétáltam, hogy megállva a nő ágya mellett, megvárjam, míg egészen magához tér.
- Jó reggelt, Cairns. Látom, egész jó bőrben vagy. – Pillantásom végig futott alakján, s ami azt illeti, jó volt újra látni a nőt, s érezni, hogy él, és sokkal jobban van ahhoz képest, mint ahogyan legutóbb láttam.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 08, 2015 12:37 am Keletkezett az írás



after all that we've been through

░░░░░░░░░░░░

Mellkasa még zihált. Széles mellkasán mentsvár után tapogatózó, izgalom verejtékében úszó, parányi tenyereim vékonyan ráráncolódtak felső ruházatába. A döntés nem az enyém volt, belső ösztöneim késztettek cselekvésre, azok ragaszkodtak a hosszú, idegeket őrlő idő után is a férfihoz, aki már a világ által borult idealistáknak tulajdonított, keze ügyébe kerülő fiziológiai bántalmazással érintett, aki a lelket megtörni képes gyengeségeket érintette, hogy úgy lehetetlenítse el hűségemet önmagamhoz.
Elárult az ösztönös kapaszkodás. Ismeretségünkre alapozott félelmemnek reménycsillaga helyén dorbézolt idegesen a férfi.
Nem tudtam elsiklani fölötte? Nem tudtam nem észrevenni, ahogy a fényszórótól félhomállyá lett soron álló kettősünk közé tükröt öntött a pillanat. Úgy fogtuk át a sötétből kiváló otthonosságot, mintha a téboly összeszedetlen kérései közül a végső, maga után kívánni hagyó momentum után egymás nevével pecsételtük volna cserepesre száradt ajkainkat. Mintha belékívánkoztam volna, hozzá és biztonságot nyújtó karjaihoz. Talán beleestem az elgyengült nő hibájába, s mindennek ellenére, a gyűlölt karokat, melyek bennem képesek voltak kárt tenni, most jónak láttam, egy falatnyinak a megmenekülés ösvényén át tartó elemózsiából.
Rhys Higgs volt helyzetemben az oázis, mely annyi kéretlen vendéget hagyott már cserben, cáfolt rá a belé vetett szentimentális hitre a sivatag origójában. Azon a ponton feszült meg tiszteletet parancsoló tartást felöltő teste, hol találkozott erő a tenni akarásban és erőtlenség a reménytelenségben. Ott állt ő, hol nem volt tovább. Hol elbuktam volna, s figyelmeztetés nélkül veszek el érdemtelenek kétkezi fizikai munkától szétszáradt, durva tapintású markában. Rám kiáltott. Megtorpanásra késztetett, döntés elé állított, s én minden tette ellenére képtelen voltam rá akkor és ott úgy nézni, mint legmegátalkodottabb ellenfelemre, életem kioltójára, a lelkemre szomjazó átokfajzatra, kinek emberi porhüvelyek kibelezett váza jelentette a hétköznapi elfoglaltságot. Ő volt a jó. A szerencsés, aki erőt vehetett magán, mert nem tervezett és nem szándékolt, vállvetett második esélyt kapott.
Nélküle összerogytam volna, hagyva, hogy az idővel elérkező maffiának tagja könnyű álmot hozzon saját és családja fejére a rá kirótt feladat beteljesítésével.
Nem átvitt értelemben gyengültem csupán el. A fekvéstől használatlanná sorvadt izmaim megmakacsolták magukat és a tehetetlen félelemtől megmerevedve mozdulatlanná dermedtek két erős fogású karjában. Úgy tartott, hogy bízni lett volna kedvem benne. S ha nagyobb odaadással viseltettem volna irányába, talán rá fogom a megnyugvásra tettemet, így azonban cáfolva a fellélegzés magasztos tüdőből érkező sóhaját, tehetetlen riadalomra, az adrenalin túlműködő munkájára bíztam az elmúlni hagyott momentumot.
Ahogy fölvezettem arcáig tekintetem, hogy a borostával befuttatott markáns áll után, felidézzem a hússzirmok munkáját enyémek tetejében, határozott orrának hátától mélyen ülő sötét szempárjának élettől ragyogó határán mozgó érzelmi palettáját, egyre közelebb értem hozzá. Minden tettem, mi küzdött fogsága ellen, megvallatlanul kívánta, hogy rabul ejtsék. Hadakozásom mellkasával szemben, eleget tett az erős karoknak, melyek rászoríthattak derekam és csípőm egybesimuló keskeny vonalára, hogy az amúgyis törékennyé sorvadt test felett csatát nyerjenek. Visszafordíthatatlan folyamatnak bizonyult, ahogy kelepcébe estem az ölelésként mímelt fogságnak.
Homlokom érte mellkasának izomszövetből épített kemény felületét. Együtt sóhajtottunk.
Megmenekültem.
Legalábbis ezt akartam hinni, amint gyermetegen fenntartottam látszatát megmaradt öntudatomnak és esélytelenül küzdöttem tövig lerágott körömvégződésű ujjbegyeimmel ellene. Hiszen fel sem tett kérdésemre nem érkezett válasz. Mellettem állt, vagy ellenem volt-e? Ezúttal Rhys Higgs felsőbbrendűsége, a halandók élete felett gyakorolt hatalma ott lihegett valahol a mélygarázs hosszú, száraz terében, egyre hajtva hollétemet. Gyanakvásra adott okot, hogy egyre nem kiáltott a kollegiális viszonyt kiérdemlő sebhelyes arcú után. Mire készültél, te őrült?
Többször és hosszan iteráltam a kérdést, míg meg sem erőltetett hangszálaim belefáradtak a gondolatba, hogy feleslegesen dolgozzanak a replikáért. Nem válaszolt volna. Utolsó voltam azok sorában, kiknek tudtára adta volna gyűlöletes tervét.
Gyűlölt. Sajnált. Óvott. Kiszolgáltatott. Képtelen voltam a döntéssel meghatározni lélekállapotomat.
Bizalmam elsüllyedt az ingoványtalajon. Olyan sokszor tett már kárt testi épségemben, mi kizárólag az ő hibájából kifolyólag nem volt egész már, hogy az ártatlan, lovagias önfeláldozása lehetetlen összeférhetetlenséget tanúsított nevével.
Lebukhattunk. Lebukhattam, s már csak az volt a kérdés, hogy melyik férfi keze által halok majd meg. Tudtam jól négy héttel ezelőtt, mikor a rövid időre mesterséges kómában tartott valóm öntudatára ébredt, hogy az egyetlen hibája annak a fájdalomtól elmaszatolódott estének Rhys Higgsben, és töketlen határozatlanságában volt keresendő. Gyűlöltem, hogy újra kísértett és próbára tette idegeimet, mintha tudná peremeit, tudná, meddig érdemes azokat feszíteni.
Szófogadatlanságomnak gyakorta volt kiérdemlője, így amint megéreztem a kloroform jellegzetes édeskés bódító illatát, már tudtam, hogy nagyobb fokú tamásság kizárólag benne élt.
Karjai között elhagyva magam, a sötétség mélyére zuhantam spirálos alakot felöltő fizikai erőknek kiszolgáltatva testem.
Messze volt még a vég.

* * *

A homályos kábulat múlóban volt.
Óráknak tűnő percek vánszorogtak ólom nehezéket vonszolva bokájukon, amíg véget ért körkörös, hányingert keltő utazásom a mély álomban, mely leginkább kiküszöbölhetetlen képzeletem legrémségesebbjének tett eleget, mintsem pihentető elmaradottságnak az ingerek és észlelés terén.
Emléke ott pulzált bennem a kórházban történteknek, de erőtlenségem nem engedte még felnyitni szemhéjaimat. Tervezetlen, apró rángások jelezték csupán, hogy az életem még mindig nem ért végéhez. Hiszen ez az utazás álom és ébrenlét között nem hasonlított a pszichológussal kitárgyalt halál közeli élményemhez, hol fuldokoltam a karnisról leszaggatott esküvő alkalmára tervezett mennyasszonyi ruhák selymének és tülljének futóhomokjára reszkető testem alatt. A vakító fehérség helyett centrifugális erő hajtotta testem a sötét boldogtalanságban.
Önkéntelen volt a részemről, ahogy gyomrom izmai újra és újra összehúzódtak, hogy felszínre préseljék a bendő tartalmát. Köhögnöm kellett, ha nem akartam megfordulni és a kába bódultságon erőt venni, kihúzni arcom hajtincseim közül, ha nem akartam a saját, félig emésztett, kései ebédemben fetrengeni. Nagy nehezen gördültem oldalamra, hogy szám szűkösre tátott résén át kiadjam magamból, miről le kellett mondanom a rosszullét következtében. Ennyit a zöldségekről, a vitaminokról, gyógyszerekről. Mind ott végezte az ágy tetején.
Tévesen feltételeztem, hogy a saját hálószobámban találom majd magam, ha egyszer hajlandóságot mutatok szemhéjaim felnyitására, hogy vizuális tájékozódás alapján mondjak ítéletet helyzetemről. Mintha ismertem volna a helyet, úgy tántorodtam le az ágy befedett matracáról, hogy a vélt helyén lévő fürdőszobámba rohanjak kiöblíteni epétől keserű, savtól mardosó szám üregét.
A próbálkozás azonban hamvába halt, ugyanis az altatószer ereje még nem végezte be munkáját. Nem tudtam megtartani magam, és amint leküzdöttem magam az ágyról, kontrollálatlanul összecsuklottam.
– A francba, a francba, a francba… Jamie! – erőtlen lihegésemet követően a férfit szólítottam, aki hetekig virrasztott mellettem, s ha rémálmaimból ébredve leküzdöttem magam ágyam tetejéből, akkor azonnal hozzám sietett, hogy puha párnák között tudja műtétek hadát elszenvedett, megviselt törékenységemet.
Azonban nem ő válaszolt. S a beazonosított hangra, erőltetetten figyeltem fel a külvilágra, abban élő társaságomra, a szemétláda gyilkosra.
Míg egyik kezemet megfeszítve arra használtam, hogy megtartsam felsőtestemet, másiknak vékony csuklóját körbe fogó hófehér pamut hosszú ujjúba töröltem váladékos ajkaimat. Ugyanezen kézzel túrtam hajamba, hogy a kontyból kibomlott tincsek függönyén túlárasszam figyelmemet.
– Higgs… te rohadt, perverz állat.
Ez volt, mint nehezen kiprüszköltem magamból, mielőtt elvigyorodtam volna azon a mindent túlélő módon, mely diadalittasan tartotta ki súlyát ajkaim egyik csücskétől a másikig.
– Szerinted jól nézek ki? Heh? Jó bőrben vagyok? – megfáradva prüszköltem a szavakat. – A kloroformot nem használják a májkárosítása miatt az aneszteziológiában már évtizedek óta. Neked meg csak erre futotta? Az után, hogy a májam károsodott a legutolsó találkozásunk során, te még kloroformmal ütsz ki? Mire volt ez jó? El fogok menni innen, amint erőt érzek magamban, megkeresem az ajtót és kimegyek innen.
Nem kérdés, hogy az első körjáratán pillantásom nem lelt sem ajtót, sem ablakot a szobán. Hova a büdös francba kerültem már megint általa?
– Nem jó játék ez, Rhys. Ha ölni akarsz, azt mindig alázattal kell tenni. Nem kínozhatsz még hetekig. Tudom, hogy isteni játékszer lennék, de engem nem arra találtak fel. Így nyomatékosan megkérlek, hogy vonulj ki innen, és egy óra múlva, mikor visszatér belém az élet, engedj el. Rendben? Elmegyek, mert ezt a beteges játékot, aminek te rajongója vagy, nem folytatjuk. Már nem bírom. Talán te ismered a határaimat, de én nem merek még egyszer a halál közelébe kerülni, mert képes lennék egy újabb alkalommal meghalni. Nem vagyok erre kész. Most nem játszunk. Hogy értessem meg ezt az értetlen, szocializálatlan, emberi normát és erkölcsöt nem ismerő agyaddal? Heh? Bassza meg, még mindig szédülök. Mikor múlik már el?
Megüresedett gyomrom megsajdult, s két karommal erősen kellett rászorítanom, hogy elnyomhassam annak kínját.

Még csak nem is láttam jól a helyiséget, csak azt hallottam, hogy telefonja megcsörren tőlem néhány méterre. Vajon ez lefoglalja majd annyi időre, hogy kivonszoljam magam innen?
Őrült, túlélésre kihegyezett ösztöneim máris újjászülettek.
Telefonálj hosszan és szépen Rhys, maradj kettesben a hányásommal bepiszkított ágyneműddel én pedig ezennel véget vetek ennek a kis találkozásnak. Bárhogyan is, de ki fogok jutni innen. Oly sokszor menekültem már meg előle, vettem hátamra problémáimat, s cipeltem át órákon, heteken át, anélkül, hogy összerogyásomat követően belevesztem volna az út porába, hogy most is hittem magamban. Ki fogok jutni, túl fogom élni, s ő fog veszteni. Mindig ő veszített. Törvényszerű volt a rossz bukása.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 08, 2015 8:46 pm Keletkezett az írás



Háromnegyed óra is eltelt abban a kábulatban, melybe magam kényszerítettem a kloroformos kendő segítségével, hogy a maffia elől olyan helyre vihessem, ahol jó ideig biztonságban lehet, s ahol majd nem leli nyomát a Sebhelyes, vagy Collier bármelyik embere.
A nem olyan rég vásárolt ingatlan, s a rajta elterülő, újonnan épített, természetes anyagokból elkészült luxusház a természet lágy ölén hevert, távol a város zajától, egy tónak a partján. A ház hatalmas ablakaiból látni lehetett az erdő sűrűjét, a tó felszínének fodrozódását, s néha egy-egy arra kószáló mókust, vagy repdeső madarak századát. Csodálatos hely volt, amolyan béke szigete, ami az anyámnak egész biztos tetszett volna, nem beszélve afféle nőkről, akik rajongtak a természetért.
Ki tudja, talán Mayának is tetszene? – Röpke gondolat szaladt át elmémben, s néhány percre elképzeltem, ahogy jól eső kacagás tör fel torkán, miközben lekapom a derekára csavart törölközőt, s vehemens mozdulatokkal gyűröm magam alá a hófehér szőnyegen, az impozáns kilátás küszöbén.
Ajkaimra mosoly húzódott.
Mosoly, mely néhány pillanatig tartott.
Gondolataimból a nő testének apró mozzanatai rángattak vissza a valóságba, s abba az alagsori szobába, mely távol állt a szabadságot jelképező álomotthontól.
A földszint alatti helyiségeken nem voltak ablakok, természetes fényforrás nem világította be a tereket. A folyosókra apró spotlámpák okádták a világosságot, míg a szobákban álló lámpák és csillárok szolgáltak a sötétség ellen. Ezek közül egynek fényét magasabbra tekertem, hogy a félhomályból világosság legyen, s jól kivehetővé váljanak a nő arcvonásai.
- Cairns, a picsába…- Kezdeti kedvesnek mondható ébresztgetésem félbe maradt, hisz a nő nem várt módon adta ki gyomrának tartalmát, amit fintorogva, gyors félreugrással tudtam csak elkerülni. A kellemetlen szagú és állagú tartalom egy része a padlót érte, nagy része azonban a frissnek tűnő ágynemű egyetlen színét cifrázta tarkába.
- Hé, ülj inkább vissza, hallod? – Láthatóan pocsékul volt a nő, kár is volt feltennem a kérdést ezzel kapcsolatban, hisz szédelegve igyekezett felkelni, amit erőteljes ráhatással elleneztem. Odaugorva, kézrátétellel, vállainál fogva toltam vissza az ágyra, s igyekeztem megóvni attól, hogy szédültében még arccal essen a hányásába, vagy még rosszabb, csókkal pecsételje a fapadlót.
Óvni…már megint idétlen gondolatok gyűrték elmémet, s így következő mozzanatomban már hirtelen léptem hátrébb. Még hogy óvjam Cairnst, a faszt.
Hogy hetekig bűntudat gyötört, amiért olyan durván elbántam vele, legfeljebb gyomromba mélyített éles pengét. Ajkaimon azonban nem tudtam kipréselni a bocsánat szót, amit nem ismertem, s amúgy sem voltam képes efféle érzések kifejezésére. Mert még ha bántam is, már megtörtént. Nem hozhattam helyre, így inkább hallgattam.
- Rhys, még mindig. – Vágtam rá zord arckifejezéssel nevemet, mert kissé bosszantó volt más nevét hallani, mikor egyértelműen én álltam ágya mellett. Amúgy is, ki a faszom lehetett az a Jamie, hogy Ő az első, aki az eszébe jut?
- Na végre, mégis csak megismersz. Látom, agykárosodást nem szenvedtél. – Vigyorra húztam ajkaimat, talán pofátlan voltam, egy igazi tahó állat, de igyekeztem a köztünk lévő távolságot némi beteges humorral áthidalni. Máshogy nem is ment volna. Túl messze volt a másik part, s tisztában voltam azzal, hogy legutóbb olyan határokat feszegettem, melyek után kötve hiszem, hogy kedve volt velem egy légtérben tartózkodni.
- Őszinte legyek? Szarul festesz, de sokkal jobban, mint amikor legutóbb találkoztunk. – Ez amolyan örülök, hogy jól vagy akart lenni részemről, persze ezen furcsa érzelmeknek sem tudtam eleget tenni, mert belém nem neveltek jó modort, s nem voltam tisztában azzal sem, hogy mit igényel ilyenkor a lélek.
Kíváncsian fürkésztem a nő íriszeit, tetszett csokoládébarna tekintete, melyben újra éledni láttam azt a vadító lángot, ami vigyort csalt ajkamra, s felkeltette érdeklődésemet irányába.
Tetszett, hogy visszatért régi önmaga, s a maga , erőteljes stílusában vágta arcomba megjegyzéseit, melyekkel, még ha nem is értettem egyet, legalább kiadta magából, ezzel is jelezve, hogy még él, s nagyon is megtáltosodott. Egy igazi túlélő.
- Mit rinyálsz nekem? Élsz még, nem? De, akkor meg? – Összeráncolt homlokkal vágtam arcába a szavakat, csak hogy tisztázzuk, még mindig nincs szava abban, hogy mit teszek, vagy épp mit nem.
Fejemet megcsóválva jeleztem felé gondolataimat, mielőtt még részletezve is kifejtettem volna szavakkal azt, hogy erről a helyről jó ideig nem fog távozni. Ugyan ezt ő még nem tudta, nekem a röpke negyvenöt perc alatt volt időm kiagyalni a lehető legjobb megoldást annak érdekében, hogy Maya továbbra is túlélő maradjon, ne pedig egy áldozat, golyóval a fejében.
Ellépve ágyától a kis asztalhoz léptem, ahol egy üveg, bontatlan ásványvíz hevert, amit az érkezése utáni ötödik percben helyeztem a sima, csiszolt falap tetejére. A fél literes üveget felmarkolva, nem ügyködtem azzal, hogy pohárba töltsem a palack tartalmát, ahelyett inkább csak visszaléptem azzal a nőhöz, s kezébe nyomtam az üveget.
- Ne dumálj annyit, inkább igyál, ha nem akarsz kiszáradástól szenvedni. Az aszalódott bőrödnek is jót tenne…- Nem kerteltem, még mindig látszott rajta rossz egészségi állapota, így inkább az orra alá dörgöltem ezt is, csak hogy ne tiltakozzon a víz ellen, és inkább nagyokat kortyoljon abból, hogy elkerüljük a fejfájást és egyéb rosszulléteket. Alaposan el kellett vele beszélgetnem, ahhoz pedig egy értelmes nőre volt szükségem, nem pedig egy betegségtől feszélyezetté vált hisztérikára.
Egy közeli széket húztam az ágy mellé, s annak támláját magam felé fordítva, könnyed mozdulattal huppantam le az ülőalkalmatosságra, s úgy figyeltem az ágyon senyvedő nőt.
- Befejezted? Ez nem kívánságműsor, hogy teljesüljön a hercegnő három kívánsága. Továbbra is én hozom meg a döntéseket és ebben nem fogsz befolyásolni. Hülye meg ne legyél, szerinted meg akarlak ölni, hm? – Rosszallóan ráncoltam homlokomat, miközben íriszeimet pillantásába fúrtam, s érdeklődőn, várva válaszát, oldalra biccentettem a fejem.
- Megmondtam, hogy igyál a kibaszott vízből. Ha iszol, akkor el fog múlni a szédülésed. Örülnék, ha figyelnél. És ez nem játék. Ott a parkolóban Te is láttad, hogy rád állítottak valakit, gondolom feltűnt..nyilván igen, különben nem menekültél volna sipítozva úgy, mint a fába szorult féreg. – A történtek elmesélését kicsit talán eltúloztam, ám a tartalom volt a lényeg, amit így is sikerült átadnom.
- Neked itt a legbiztonságosabb, szóval itt maradsz. Szokd meg, mert ez lesz a szobád. – Felállva a székről, karomat kinyújtva mutattam körbe a szobán, miközben megütötte fülemet gyomrának kongás.
Hagyhattam volna étlen, szomjan senyvedni a kíntól, míg nem könyörög élelemért, de azok az idők már elmúltak. S ahogy nem voltam képes kioltani az életét, úgy azt sem akartam, hogy hiányt kelljen szenvednie. Egyszerűen csak azt akartam, hogy kurvára éljen, s ezt talán sajátos és egyedi módszerekkel igyekeztem megoldani.
- Kaja az nem sok van, de mindjárt kerítek neked valamit. – Meg akartam indulni, hogy elhagyva a helyiséget, friss élelmet hozzak a nőnek, telefonom csörrenése azonban megállásra kényszerített, s kénytelen voltam visszasétálni a fotelhez, melynek ülőrészén ott hevert a fekete készülék.
Érintőképernyős volt, nem kedveltem, de a régi, nyomógombos készülékek ideje már lejárt, s kénytelen voltam beérni az új technológiai csodák egyikével.
- Higgs, mit akarsz? – Röviden, és tömören igyekeztem kommunikálni, miközben néha Mayára pillantottam. A készülők túlsó oldaláról azonban egy dühöngő Collierrel találtam szemben magam, aki kellően elvonta a figyelmem ahhoz, hogy néhány pillanatra megfeledkezzek a szobában lévő nőről.
- Honnan a faszból kéne tudnom, hogy mi van Freddel? Hol lennék? Mutternak vittem le a tévét vidékre, már hetek óta nyúzott, hogy vegyek neki egy nagyképernyőset. Faterral akarnak meccset nézni, meg tököm tudja , milyen fesztiválokat. – Ideges voltam, hisz azonnal rajtam követelte Collier a Maya elleni akció kudarcát. Nekem azonban nem szabadott lebuknom, vagy gyanútlanul viselkednem, mert azzal veszélybe sodortam volna a nő, és a saját életemet is.
Pillantásom újra a sötétbarna üstök tulajdonosára szökött, ám hirtelen azon kaptam a nőt, hogy lassú mozzanatokkal, szédelegve igyekszik megtalálni a kifelé vezető utat, majd hirtelen hasra vágódik.
- Baszki.. – Szólaltam fel a nagy csattanásra, mire Collier feldúlt hangja érkezett a túloldalról.
- Nem te, anyám tyúkja berongyolt a házba, most le kell tennem…- Azzal, kinyomva a készüléket, dühös léptekkel sétáltam a nő mellé, majd karjánál fogva, csöppet sem kellemes mozdulatokkal rántottam Őt két lábra, hogy elkap vállát, s a derekát, stabil állásban megtartsam őt.
- Egy percig se hagyod nyugodni az embert? Bazdmeg, most vérzik a szád…nem fogod fel, hogy nem tudsz innen megszökni? Ha ki is jutnál a házból, akkor se lenne esélyed, szóval felejtsd el. Nem foglak elengedni, erről ne is álmodj. Gyere. – Azzal visszavonszoltam a fotelhez, s leültettem bele a nőt, majd megállva előtte, nadrágzsebemben kezdtem kotorászni.
- Ne nézz már így, nem perverzkedni akarok. – Mielőtt még azt hitte volna, hogy a gatyámat próbálom letolni, ami elég közel volt jelen helyzetben arcához, tévedett. Papírzsebkendőt húztam elő jobb oldali zsebemből, s azt nyújtottam Cairns felé.
- Tessék, használd. Ezt a szobát meg szokd meg. Van fürdőszoba is, azt élvezni fogod. Meg kaját is hozok. Most nincs kívánságlista, azt kapsz, amit találok. – Elég kimért voltam vele, de ez talán azért volt, mert magam sem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá. Örültem annak, hogy élt, a vele kapcsolatos érzéseimmel azonban még mindig nem tudtam megbarátkozni, így igyekeztem inkább távolságtartó maradni. Még csak az hiányzott volna, hogy újra elvegye az eszem, és ismét elveszítsem önmagam.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Okt. 09, 2015 11:01 am Keletkezett az írás



after all that we've been through

░░░░░░░░░░░░

Paradox kilátástalanságba süllyedtek fáradt gondolataim. Elveszett a kézzel fogható józanság, és önmagának ellentmondó szavak harsantak ismerős ajkakról ismeretlen megfogalmazásban, zavaros definícióval. Az erőszak játszi eufemizmusa volt Rhys Higgs ajkairól fakadva a biztonság szót hallani. Hallatta. Mintha nem tudta volna oly jól, hogy az egyetlen, akitől teljes életemet féltenem kellett azt az isteni jelenléttel bíró lényt ő testesítette meg a hónapok kíméletlen rohanásában. S most mégis ő intett maradásra, létem elmúlásától megóvva esendőségemet. Látszólagos aggodalom itta bele magát mondandójába, féltés, szeretetbe hajló tettek követték a testet, amiben gyilkosok egyik legádázabbja bújt meg. Lemondás kénye uralkodott el rajtam, amint érintett, s visszatolt az ágyamul kikiáltott fekhely szélébe, szilárd támaszt nyújtva előre eső vállaimnak. Gyomrom még rándult néhányat, de a megüresedett mirigyképződménynek már nem volt mit világra adnia, csendesen szégyenkező elmúlásba süllyedt gyomrom, hagyva, hogy a csuklást követően teljesen megszűnjön az inger, mit a centrifugális erő követelt meg szervezetemtől. Fejem előre bukott, hajtincseimet másodpercenként kellett fejem tetejére fésülnöm reszketeg ujjaim használati eszközével, ha a felhúzott világot magam is látni kívántam. Már pedig igazán érdekelt a férfi közelsége, és az a kényelmes mozdulattenger, amivel bejárta a helyiséget.
Rossz előérzetem támadt, amint másodpercek erejéig önálló gondolataim lázadása felszítta túlélési ösztöneimet, s máris kiutat kerestetett vizuális képet karcoló rendszeremmel. A lépcsőfordulóig azonban még egy ajtót sem láttam. Elkeserítő volt. Teljességgel megalázó, hogy tanulva korábbi ismeretségünkből, még az üvegablakoktól is megfosztott. Látszólag nyugodt, belül mégis személyem kiismerését tükröző moráljából kiinduló düh mardosott. Ez a szemétláda tudta, hogy ha feltesz a huszonötödik emeletre a legmagasabb felhőkarcolók egyikének lakosztályába, inkább saját kezemet használhatatlanná szabdalom az üvegszilánkokkal, semmint, hogy szófogadóan egyhelyben megülve várjam, miképp telepszik rám a vég.
Biztonságban akart tudni – ezen gondolat még mindig nem engedte el képzelőerőmet. Bőséges három hét a sivatag közepén, az emberi vágóhíd virágzó centrumában, majd további egy hónap szabadon engedett vágyakkal és beteges szenvedéllyel a szülővárosom berkein belül és ez elégnek látszott ahhoz, hogy Rhys Higgs engem biztonságban akarjon tudni. Természetesen a normáktól és a megszokott fogalmától régen elestünk, miután ráismertünk testünk heves akaratára, ahogy abszurd szerelemmel adtuk át magunknak az autó hátsó ülésén a fekete erotika légével átfogott, nyúlánk testű, mélyen belénk költöző fruska orgazmusnak.
Biztonságban akarta tudni a kedvére való lucskos hüvelyemet. Ó, igen. Rhys Higgs és az elborult szexuális kívánalmai. Nem, mégsem. Már régen szétfeszített combokkal kellene feküdnöm, ha ennek a férfinek még mindig csak a mohó élvezethajhászatról szólna a kapcsolatunk. Ez több volt. Biztonságban akart tudni, magának. Önön fájdalmát, mit veszteség okozhatott elodázni. Mert ő nem veszíthetett, s vállalta gyűlöletemet, mit a bezárás hozott magával.
Ódzkodtam tőle, hogy itt legyek a közelében, miközben ő biztonságban akar tudni. Hitetlenkedést mímelt arcom, ahogy felém nyújtotta a megbontott ásványvizes palackot, ezzel segítve szájüregem, a nyelőcső és a gyomor gyors regenerálódását. A sav kíméletlen ereje bosszúra szomjazva a sötét mellkasba reteszelt léte miatt marta az elegáns környezet finom szövetét. De tartottam magam. Nem engedtem, hogy azt higgye, jót tesz velem azzal, hogy itt gondomat viseli. Nem gondolkodtam, elsőre sosem tettem. Túl sok indulat munkált bennem a megértéshez, az elfogadáshoz és a zöld út megadásához. Amúgyis előbb csapnám le egy Guillotine-nal fejemet biztos helyéről, minthogy elismerjem Rhys Higgs megfontoltságának és tettének jóságát. Száradjon le a nyelvem, ha azt találnám neki mondani, hogy köszönöm.
– Persze, hogy láttam. De nem tudott volna elkapni. Már majdnem a kocsimnál jártam, és ha beültem volna, öt perc alatt eltűnök, akkor pedig bottal ütheti a nyomomat. Vagy várj csak… te többre tartod a munkatársadat, mint magadat? Hm? Ő legalább képes lett volna megölni. Elvégezni a munkáját. De te még erre sem voltál képes. Sőt… ott tartunk, hogy itt ülök egy ablak nélküli helyiségben, nyílászárómentesen vagy inkább biztonságosan, és azért kell innom, nehogy kiszáradjak és megnehezítsem a dolgodat.
Lemondó fejcsóválás közben tekintem megakadt az ásványvizes palackon, min már a legbiztonságosabb fogást kerestem ujjaimmal. Eszem ágában nem volt inni belőle. Kívántam, de nem annyira, hogy fejet hajtsak. Mégis megvezettem őt, akinek pillantása olyan esdeklőn járta be ajkam és a palack szája közötti utat többször, így szuggerálva tudatomban a helyeslő cselekedetet.
Megbontottam a palackot, lassan, vontatottan, mintha a kortyok ízébe vegyülő frissesség járná be nyelvem lepedékes felület. Látszólag. Aztán amint kinyílt, s a víz előtt szabad lett az út, fejjel lefelé fordítva, látványosan a földre locsoltam. Ha rajtam múlt, az utolsó cseppet is kifolyattam belőle. Persze, ha a férfi közbe lépett, mert higgadtsága nem bírta ellenállásomat és elveimnek emancipált szándékát, akkor közeledő mellkasának vágtam az üveg maradékát.
– Nem vagyok éhes. Nem vagyok szomjas. Én itt nem kérek semmiből. Értetted, átokfajzat? És nem
Azt akartam ellenjavallni, hogy itt tartson bezárva, ahogy porcelánbabákat ültetnek fel az üveges vitrinek legfelső polcára. Ez nem az én érdekem volt. Ez az ő nyugalmát szolgálta, az ő életének változatlanságáért szenvedtem.
Nem csak józan eszem kreativitása fojtotta belém a szót, hanem a telefoncsörgés is. Míg ő ingerülten rákoncentrált a telefonban szóló beszélgetőpartnerre, én egy percet sem pazaroltam erőgyűjtésre vagy szédülésem legyőzésére. Azonnal felnyomtam magam az ágyról, vigyázva, hogy rugói ne nyikorogjanak árulkodón a tulajdonos felé, s nesztelen léptekkel indultam a szoba azon sarka felé, hol az ajtót sejtettem. Már, ha innen vezetett út egyáltalán kifelé. A magasított belépőhöz három lépcsőfok vezetett. Természetesen az elsőnél elbuktam. Senki nem mondta, hogy nem tudom megtartani egy lábon testem súlyát, így várakozás nélkül kibicsaklott alólam gyenge és erőtlen végtagom. Kezeim sem voltak elegek, hogy megtartsam magam a falba kapaszkodva. Az ijedelem mélyre taszított, s csak azt éreztem, hogy nem régen összeforrt lengőbordám összecsókolózik a lépcsőszélével, pont úgy, ahogy csontos állam is.
Míg ő beszélt, újabb próbálkozást akartam tenni. De már nem volt időm, túl nagy hangzavart okozott testem tompa puffanása, s ő máris megfeledkezett a külvilágról. Csak én léteztem Rhys Higgsnek. Csak én. Azonnal fölöttem termett, lenyúlt értem, s ő is rájött, miképp vérzik szám széle.
– Anyád tyúkja… – nyögtem ki gúnyba hajló hangon a kifejezést, melyet először tőle hallottam. Úgysem tudtam mit tenni fizikai fölénye ellen, s csak ciccegtem a fájdalomtól, mely összerántott, ahogy magával egy szintre tépett.
Ezt akarta? Marionett bábut? Tessék, Higgs, használj ki. Mert amint lesz erőm, hogy ellened őrületes bosszút forraljak, s a kreativitásom újra tetőpontjára hág, ismételten túl járok az eszeden, és semmilyen felsőbb erő nem lesz, ami visszatartson. Bárhol is voltam, a világ másik végén, egy szigeten, vagy a távoli megyék valamelyikében egy kietlen táj közepébe zárva, netán bányászok munkás kezéhez közel, akkor is kitartottam álláspontom mellett. El fogok szökni. Ezen pedig Mr. Seggfej kiskirályt játszok sem fog tudni változtatni. Akkor sem, ha egyre hízelgőbb volt, hogy egy férfi engem biztonságban akart tudni.
Megzavart az újbóli felelevenítése a kijelentésnek.
Nem szakítottam el beszédes íriszeimet övétől. Hagytam, hogy minden sérelmemet kiolvassa belőle. De nem szóltam. Mellette nem érte meg beszédesnek lenni. Képtelen volt szavakból érteni. Ezt meg én tudtam róla tévedhetetlenül.
Nem esett jól, ahogy vonszolt. A visszafelé rángató erő csak elvette az erőmet, amit a szédülés bemocskolatlanul hagyott. Néhány métert haladtunk csak vissza, nekem odafelé ez többnek tűnt. Sokkal többnek.
Arcommal egy szintbe kerülő ágyéka megdöbbenést késztetett ki belőlem, így egészen magabiztos hangon csattantam fel, ahogy megnyugtattam magam, mégsem szex-rabszolgának érkeztem ide.
– Áh, szóval ma nem kell leszopnom téged. Mindjárt ujjongásba kezdek! És holnap? Majd azután hálám és tiszteletem jeléül? Hova halogatjuk... hogy szereted, Rhys?
Míg a férfi mélyen túrt nadrágjának zsebébe, szórakozottan bukott előre fejem, nyílt el ajkam, és kacéran kapaszkodtam bele nadrágjának övrészébe, hogy közelebb rántsam őt magamhoz. Eszem ágában nem volt orális örömökben részesíteni, noha nem lett volna rossz ötlet leharapnom egy darabot a farkából közben, és végignézni, ahogy elvérzik. De nem… egy orvosnak az négy óra műtétet jelent. Ezzel nem verem szerencsétlen kollegákat, hogy rá pazarolják idejüket.
Felnyögtem a gondolatra, mikor őszintén beleéltem magam a helyzetbe. Így már persze nem volt kecsegtető. Vicces sem.
– Én itt mindent rettentően élvezek – a zsebkendőt dacosan rászorítottam ajkamra, mely lüktetett a szabadon garázdálkodó vércseppektől. Sértetten akartam hátradőlni az ülőalkalmatosságon, ahogy a férfi indítványozta, hogy kimegy a konyhába, de a puffnak nem volt háttámlája, s ezt nem volt idő tudatosítani magamban. Erőből vágtam magam hátra, és éppen egy kicsin múlt, hogy fejemet nem vágtam be a falba. A félelem, hogy megütöm magam, méregtől facsart könnycseppek formájában ütközött ki szemeimben. Nem bírtam, hogy ott van, így lábamat felemelve, combjára fektettem talpamat, és igyekeztem messzire rúgni magamtól, de legalábbis bennem maradt életerőmmel eltaszítani.
– Menj. Ne is gyere vissza…
Hátat fordítottam neki. Nem akartam, hogy lássa arcomat, melyen az elfojtott agresszió erőt véve torzította el vonásaimat. Hallgattam, ahogy léptei eltűnnek. De még így sem tudtam napirendre térni szavai felett, hogy biztonságban akart tudni. Miért akart szeretni? Miért egy ilyen őrült ragaszkodott hozzám? És miért éreztem úgy, hogy képes lennék elveszni? Áldozatokat hozva mellette maradni? Elkeserítő volt, hogy hová jutottam miatta két hónap alatt.
Nem tudtam, milyen távolra jutott már. S hogy hol járt éppen. De meg akartam kérdezni, meddig kíván itt tartani, hátha képes lennék megszokni jelenlétét egy hét erejéig, míg elül gyanúja a maffiának, hogy mégis élek. Üzenetet akartam írni, szólni a barátaimnak és Lilynek és… mégsem akartam itt lenni.
Sóhajtva nyomtam magam ismét ülésbe. Most, hogy egyedül maradtam, az összepiszkított ágyneműre néztem. Nem volt maradása, így felnyaláboltam és a fürdőszobába vittem. Ahol nem tudtam nem engedni érdeklődésemnek, s körbe néztem. Csábító volt a luxus kalitka. De nem nekem. Így lemosva kézfejemet, kiöblítve számat, már ott sem volt maradásom. Újra neki vágtam a lépcsőknek, több sikerrel, mint előzőleg, s az ajtó kilincsére tapadtam. Nem hittem, hogy nyitva lesz. A férfi azonban úgy hagyta. Nem zárta kulcsra. Sőt… még a kulcs is a zárban maradt, amit szemfülesen azonnal kitéptem a résből és farmerem hátsó zsebébe csúsztattam. Nem fogsz te engem bezárni, Rhys… nem.
Túl sok lépcső volt itt. Bárhol is voltam, az egész ház egy hatalmas labirintusnak tetszett. Muszáj volt döntenem, hogy merre menjek, nem pazarolhattam arra az időmet, hogy minden helyiséget bejárjak, és úgy találjam meg a kifelé vezető utat. Szinte biztos voltam benne, hogy meg kell másznom azt a rohadt lépcsősort. Volt, hogy elfáradt közben, így megtorpantam pihenni, de sikerült felérnem. A lépcsősor végén egy hatalmas világos helyiséghez vezetett az utam. Minden üvegből volt, de egy sem volt nyitható. A folyosószerű helyiségből kitekintve, káprázatos látvány fogadott. De nem gyengülhettem el annyira, hogy belevesszek a természet csodálásába. Tovább kellett keresnem Rhyst.
Magam mögött hagytam az erdős részt és a mélyen a ház alá benyúló tavat, és lassú, bizonytalan léptekkel kerestem tovább a helyiséget, ahová eltűnt a férfi.
A bejárati ajtónak egyelőre se híre, se hamva nem volt. És nem lett volna erőm megszökni egy erdő közepéből. Két napot adtam a helynek. Kettőt. Egy perccel se többet. A regenerálódás után pedig el fogok tűnni. Addigra kiismerem magam, betanulom az alaprajzot és amikor Rhys alszik, én meglépek a kocsijával. Tökéletes ötlet volt. És két nap… kibírom. Valahogy kibírom.
Előre törve, már hallottam motoszkálását, ahogy ténykedik a konyhapultnál, így tudtam, jó helyen vagyok. A konyhába érve a legközelebbi ülőalkalmatosságot kerestem fáradt lábaimnak. Minden helyiségből áradt a férfi maga. Tehát az otthonába hozott… és ezt a megállapítást képtelen voltam magamban tartani. Amint felnyomtam magam a legszélső bárszékre, ami elég messze volt tőle, szinte kibukott belőlem.
– Miért pont a te házadban vagyok? Hm? Bárhová vihettél volna. Akárhová… te mégis idehoztál egy erdő közepére. És még nem láttam minden szögből a házat, de el tudom képzelni, hogy mindent víz vesz körül, így valóban semmi esélyem sincs… állapodjunk meg, hogy két napig maradok, rendben? Mint vendég. Ez nekem is belefér. De aztán elmegyek, mert ugye ott az életem, a barátaim, a karrierem. Egyikről sem szeretnék lemaradni. Szóval, megbeszélhetjük, hogy két nap múlva visszavigyél Sydneybe? Szerintem ez egy jutányos ajánlat a részemről.
Mint egy jó kereskedő, úgy alkudoztam vele. Nem vártam meg, hogy választ kapjak. Újabb mondanivalóm akadt.
– Meddig akarnak még megölni a kollégáid? És te miért nem? Magyarázattal tartozol nekem azok után, hogy félholtra vertél a lakásomon és beutaltál egy magánklinikára egy hónapra senyvedni. Ó, de hát tudod ezt nagyon jól. Mi az, amiről te nem tudsz? Mindegy. Megtartom tőled a tíz méter távolságot ebben a két napban. Esetleg három, ha nagyon megkedvelnéd a társaságom… inkább beszéljünk arról, hogy eszméletlen a kinti világ. Át lehet jutni rajta? Vagy itt fogócskázol a játékot vesztett felvágnivaló páciensekkel, mert csak te ismered eléggé? Nem érdemled meg, de jó ízlésed van. Hány vesébe fájt ez a ház a társadalomnak? – emeltem rá gunyoros arcomat, miközben figyeltem, hogyan igyekszik szendvicset készíteni.
S csak nagy hallgatásom közepette tűnt fel, hogy marhára nem tartottam tőle a tíz lépés távolságot. Túl közel voltam. Az ajtó felöl érkező kaparás azonban elterelte figyelmemet, s nem kezdtem el a métereket számolni kettőnk között.
Éppen félúton voltam a megadás és elbukás között.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Okt. 10, 2015 3:46 pm Keletkezett az írás



- Fogd már be azt a kurva nagy szádat. Miért kell neked mindig pofáznod? Miért? – Feszülten morrantam rá a kényelmes fotelbe ültetett nőre, s erőteljesen nyomtam vissza vállait, miközben dühösen fúrtam kék íriszeimet csokoládészín pillantásába.
Belülről feszegetett a düh, a harag, s a kétségbeesés, mellyel addig soha, egyszer sem kellett megküzdenem. Ezúttal azonban feladta nekem a leckét az élet, s ha azt hittem, vagyok oly erős, hogy ne befolyásoljanak érzelmek, tévedtem.
A féltés, hogy elveszíthetem, hogy a maffia vadászik az életére, és valóban képesek lennének megtenni mindazt, amire én nem voltam hajlandó, belülről marcangolt. Emésztett, lyukat fúrt az oldalamba, s higgadtságomat porrá tiporta.
Megtehettem volna, hogy elvégzem a rám szabott feladatot, és a szívét átkötözött masnival dobom Collier íróasztalára, de akkor megtagadtam volna a mellkasomban dübörgő érzéseket, s a ki nem mondott szót.
Nem, már képtelen lettem volna arra, hogy bántsam, egyszerűen csak az ösztöneim vezéreltek, s ennek a nőnek élnie kellett. Meg kellett tennem mindent annak érdekében, hogy távol tartsam Collier embereitől, s önmagam se keverjem előttük gyanúba. Ez már nem játék volt, s ha korábban annak is indult, hát csúfos vereséget szenvedtem.
- Ne legyél ennyire ostoba nő. Ha akarnálak, az enyém lennél, de most nem erről van szó. – Egy pillanatra elhallgattam, miközben felegyenesedve hátrébb léptem tőle, hogy tisztán tudjak gondolkodni, s ne mondjak semmiféle őrültséget.
Tudnia kellett volna, hogy védeni akarom, hogy mindent azért teszek csak, hogy megóvjam Őt. Hát miért nem érezte? Miért nem tudta, hogy mi folyik körülötte? Miért??
Nem volt kedvem magyarázatokat adni a helyzetére, vagy arról társalogni, hogy mennyi ideig kell velem maradnia, házam rejtekében. Képtelen voltam arra, hogy bármiről is beszélgessek ezzel a nővel, nem ment. Hiába hittem magam erősnek, voltak akadályok, melyek még nekem is buktatót jelentettek.
Nem akartam meggyengülni, nem ezért akartam, hogy éljen.
- Szokj hozzá a jelenlegi helyzethez, engem nem érdekel, hogy mit szeretnél, most ez van. Hozok enni, mert szarul festesz, kurva szarul. – Zártam le röviden a szavakat, s csak ezt követően hagytam magára, behúzva magam mögött az ajtót.
Mikor lettem én ennyire gondoskodó? Mi a faszomért akartam, hogy jobban fessen, hogy ne éhezzen? Miért nem tudtam megtenni vele azt, mint annak idején? Hogy válhatott többé, mint puszta testi vágy?
A gondolatokat próbáltam legyűrni magamban, s mielőtt hozzá fogtam a szendvicsek készítéséhez, felbontottam egy sört, s hosszan kortyoltam a habzó, kesernyés italból. Szükségem volt az erejére, frissességére, hogy valamelyest észhez térítsen és kiragadjon abból a mázból, melybe úgy vergődtem magam egyre inkább, ahogy légy verdes a pók hálójában.
Kétségek közt őrlődve dőltem oldalammal a pultnak, s átfogva sört tartó karomat, a konyhapult szélein futott végig pillantásom, miközben hosszasan agyaltam.
Lehetőségek ezreit futtattam le elmémben, melyek közt több opció is volt arra nézve, hogyan úszhatnám meg az egészet én épp bőrrel.
Elvihettem volna Maya fejét, belsőségeit, bármely testrészét, egy ékszert – nem mintha láttam volna azokat viselni. Készíthettem volna fotót imitált holttestéről, hazudhattam volna, hogy nem ismerem, elvihettem volna külföldre. Külföld, hm talán igen, talán az lenne a legmegfelelőbb. De kinek? És hogyan?
Miért érzem magamhoz közel? Miért nem tudok megszabadulni a gondolatától, miért?
Nyüstöltem elmémet, miközben újra sört gurítottam le torkomon, hogy azzal csillapítsam szomjamat, s serkentsem fel véremet, hogy érezzem, élek.
- Bassza meg, basszák meg. – Bosszankodva morogtam az orrom alá véleményemet, végül az üveg alja a pulton landolt, s hozzá fogtam valami ehető elkészítéséhez.
Amerikai csomagolt kenyéren kívül nem sok használható volt, így a hűtőszekrényben túrva csak néhány dologra akadtam. Sajt, vajkrém, paradicsom , uborka és paprika. Mióta ettem én efféle szarokat?
Megcsóválva fejemet, előkaptam a szűkös készletet, megkentem két szelet kenyeret és igyekeztem megpakolni azokat minden ehetővel, ami energiát biztosíthat annak az eszement tyúknak. Még most is, milyen harcias..
Neszezésre kaptam fel fejemet, s oldalra pillantva megláttam alakját, amint feltornázza magát az egyik bárszék tetejére. Zord vonásaim nem hajlottak kedvesség felé, inkább szemöldökeimet ráncolva fúrtam pillantásom a tekintetébe.
- Mit keresel itt? Lent kellett volna maradnod. – Kérdésére kérdéssel válaszoltam, próbálva elterelni válaszomat a miértekről. Hogyan is mondhattam volna el neki, hogy miért épp a saját házamba hurcoltam a fenekét, mikor bárhol fizethettem volna neki egy olcsó motelt? Miért kellett nekem magyarázatot adnom a tetteimre, vagy arra, hogy miért óvom meg őt? A fenébe is, miért nem gondolkodott?
- Értékelem a tárgyalási technikádat, de megtanulhattad volna, hogy nálam ezzel semmit sem érsz. Én nem alkudozom…egyszer próbáltam, akkor is hátba basztál, ha emlékszel még a pincés incidensünkre. – Gúnyos mosolyt villantottam felé, hisz nekem sem sikerült mindent elfelejtenem, és közös pillanatainkból azon perceket éltem meg a lehető legrosszabb napoknak. Továbbra sem akartam arra emlékezni, hogy egy nő miatt elvesztem, s ez újra haragot szított lelkemben.
Már a szendvicsek gondos elkészítéséhez sem volt kedvem, így a második szeletbe már hanyagol dobáltam bele a szeleteket, nem törődve annak külsejével, vagy töménységével.
- Inkább fogd be, és egyél. – Dühösen tettem elé a tányéron heverő szendvicseket, majd visszaléptem sörömhöz, amit felmarkolva a pultról, újabb kortyokat nyeltem a kesernyés italból.
Kérdéseivel basztatott. Újabb és újabb kérdéssel döfött felém, amit igyekeztem zord pofával, összeszorított ajkakkal, szótlanul végig hallgatni.
Bűntudatot akart bennem kelteni, s talán, egy pillanatra el is érte, hogy megforduljon a fejemben a tökéletes válasz. Hogy elé tárjam mindazt, ami bennem lezajlott. Heves követelőzése azonban unszimpatikussá vált, s csak az idegeimet tépdelte.
- Nem tartozok neked semmilyen magyarázattal. –Dühödten mellé lépve, felmarkoltam hajszálait , s erővel rántottam hátra a fejét.
- És ha még egy ilyet szólsz, akkor én magam adlak Collier kezére. Nem kell mindenről beszélnünk ahhoz, hogy tudd. Okos nő vagy, fogd fel, mi történik körülötted. És egyél. – Elengedve hajszálait, újra elléptem mellőle, hogy míg eszik, folyadék után kutassak a hűtőszekrényben, amivel majd szomját csillapíthatja.
- Nem volt itt még senki, és nem olyan rég van a tulajdonomban ez a ház. – Bekapcsolódva a beszélgetésbe, röviden adtam választ , miközben visszafordultam hozzá, s egy bontatlan palack, szénsavmentes ásványvizet helyeztem tányérja mellé.
- Kösz, szerintem is jó hely. – Újra a pultnak dőltem, s ismét bontott söröm élvezetébe vesztem, miközben szemem sarkából a nőt fürkésztem.
- Hagyjuk az anyagiakat, én sem kérdeztem tőled, honnan az a kibaszott puccos ház. Nyilván nem a szakorvosi fizetésedből. – Vágtam vissza, s bár semmit sem tudtam a nőről, le mertem volna fogadni, hogy apuci biztosan kőgazdag, s ő fizette azt a sok luxusapróságot, mely lakását díszítette.
- Kávét nem kapsz, a végén túlzottan felpörögnél, és kikaparnád mind a két szememet. Most alkoholt sem, azt talán majd két nap múlva. – Idéztem vissza az alkuból pár apró részletet, miközben hátat fordítva, elkezdtem bepakolni a papírzacskó tartalmát a legfelső szekrénysorra.
Megfordulva vettem csak észre, mennyire közel lépdelt hozzám, pillantásom végig futott alakján, végül ajkai, s csokoládészín íriszei közt cikáztak szembogaraim.
- Mit akarsz? – Rosszallóan ráncoltam homlokomat, miközben válla felett elnézve jól láttam, hogy nem fogyasztotta el a szendvicset.
- Miért nem etted meg? Enned kellene, mert ki vagy száradva, és le vagy gyengülve. Ha nem eszel, hogyan akarsz majd megszökni, mi? – Kíváncsian fúrtam pillantásom tekintetébe, mikor neszezésre kaptam fel fejemet az ajtó felől.
- Várj itt. – Alig néhány lépéssel elkerülve Mayát, az ajtóhoz léptem, s lenyomva a kilincset, kitártam az ajtót, mire azonnal beszökött a résen Szike, mancsaival szinte megcsúszott a konyhakövön, s ugatva kezdett felugrálni Maya lábára.
- Szike, hallgass el! Nem hallod? Hallgass el, és ülj le! – Szigorúan szóltam rá a kölyökre, mire az hátraiszkolt hangomat hallva, s fenekére telepedve, fejét Maya felé fordította, majd rávakkantott.
- Maya, bemutatom a lakótársad, Szikét. Ti ketten jól ellesztek, lent lesz veled az alagsorban, hogy ne érezd magad annyira egyedül. – Éppen csak befejeztem mondandómat, mire megcsörrent a telefonom, s Becks üzenetét olvasva, elkapott az idegesség.
- Na jó, nekem el kell mennem. Maya, fogd a kaját és a vizet, megyünk lefelé. Szike, menj előre. – Egy – a pult alján heverő műanyag hengert dobtam lefelé a lépcső irányába, mire a kis dög azonnal utánaszaladt.
Maya karját megragadva, határozottan húztam magammal, s a tányéron heverő szendvicseket próbáltam a kezébe nyomni.
- Gyerünk ,fogd már meg, nincs időm itt veled szórakozni. – Förmedtem rá erélyesebben, s elkezdtem a lenti helyiség felé taszigálni.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Okt. 11, 2015 3:28 pm Keletkezett az írás



after all that we've been through

░░░░░░░░░░░

A kapcsolatunk már régen nem volna játék, ha az első találkozást követően az első útkereszteződésnél nem húzunk kétfelé, s nem kényszerülök megtapasztalni a szilárd fizikumú férfi konok akaratát. A kettőnk kapcsolatának lehetett volna jövője. Már azon a borús, szexet sóhajtó estén is esélyt adtam kettőnknek. Ahogy minden nyomorúságos fejfájás gyötörte fülledt reggelen, mikor megalázkodva könyörögtem a szabadulásomért. Az ütéseim, a bosszúm, az ellenállásom nem azért volt sosem, hogy megkeserítsem az együtt töltött perceket, vagy a jövőbeli kontaktunk ízét. Csak látnia kellett. Látnia az embert, aki kíméletlen bánásmódjával elveszett, akinek megtört erkölcseivel már nem lehetett esélye visszajutni a beteges perem takarója alól a társadalom krémjéhez.
Túl sok kérdés volt bennem a férfivel kapcsolatban, de egynek sem mertem az agyagból szobrászok míves tehetségével testet formázni.
Hallgatagon ültem a pultnál, s a combjaim köze formázta ölembe rejtett kézfejeimet kiemelve biztos nyugvó helyükről, türelmetlen várakozást mímelve kopogtattam lerágott körmeim fájó karimájával ütemes sorrendet tartva a konyha pult tetejében. Ujjaim elnyújtóztak, tenyerem elterült a sötét márvány felületén, s szinte akaratlanul kapott bennem életre a mocskos életvitelt szomjazó fantazmagória, hogy többet látott már a rideg berendezés, mint holmi répaszeletelést, uborkahámozást, hagymakockázást vagy sajtreszelést. Nem a bútorokból áradt a megélt szexualitás perzselő lángjának melege, hanem a férfiből, ki birtokba vette, mi útjába került. Ismertem vágyának engedő jellemét, ismertem, hogyan merült alá női ölekben, miként mocskolt be szenvedélyével női testeket, hogyan tette a már minden mindegyet általam is áhított pillanattá. Kettőnk testisége túl régre nyúlt vissza ahhoz, hogy ne képzeljem el, miképp elevenítenénk fel a konyha szegleteiben. Az asztal tetején, a pulton, vagy a magasított bárszékek valamelyikének bőrbéléses mezsgyéjéig kicsúszva. Mindez annyira reálisnak tűnt, a pillanatba markolóan igaznak és elkötelezettnek, hogy csak jóval később ébredtem rá arra, mit a filmvászon nem mond el a publikumnak, mi bennreked, mert összeegyeztethetetlen.
Elképzeltem, ahogy éltes léptein, kimérten felém indul, miközben tekintetével máris belém hatol, és a magáévá tesz, tudatom ócska ellenvetése szerint már görcsösen reszkettem, nem találva lábaim alatt a talajt, négykézláb, állati riadalom erejétől lesújtva négykézláb menekültem volna előle. Nem volt bennem az elkötelezettség a vágyakozásra. Megmarkolta volna felkaromat, és hiába csak magával egy szintben akart tudni, ismételten átéltem volna, ahogy az utolsó ilyen érintésénél métereket repített testemen az üveg dohányzóasztalig. Ha borostája végigfutott volna borzongást hozó szándékkal bőröm bársonyán, letagadva a másodperc bugyi nedvesítő képességét, én minden megkeményedett szőrszálat kés hideg pengéjének éreztem volna.
Összerezzent egész testem, amint az üvegtányért elém tette, s annak éles hangjával kiszakított gondolataim világából. Megvolt bennem a félsz, hogy ideáim egésze itt és most valósággá magasztosul, így nem volt csoda, hogy adrenalinnal elöntött végtagjaim közelére azt hitték, ez volt a versenyek indítópisztolyának robaja.
Az elém kerülő lapított szendvicsek nem tetszettek túl gusztusosnak, noha a zöldség kifolyt belőlük és a vajkrémnek is jó illata volt, s talán ha magamra hagy, elveszítem konokságom és engedek gyomrom korgásának, mind a kettőt elfogyasztom, így azonban további aggályokkal élve, két ujjam közé csippentve a kenyér felső harmadát szemügyre vettem az eddig csak képzelt, most már biztosan látott hozzávalókat.
– Nem vagyok nyúl, hogy ezt mindet elrágjam… paradicsom, paprika, uborka… a jó isten péniszére mondom… – és ahogy megláttam a mostanában belém tukmált hasonszőrű zöldségeket, egyesével ki is pakoltam őket a szénhidrát szeletek közül. – Oké, most hogy semmi nincs benne… nincs valami hús? Nem eszem én ezt meg.
A fiziológiai szükséglet megingatott. Hiába fogadkoztam kitartón eddig, hogy semmit nem fogadok el tőle, gyomrom hangos kondulása minduntalan vitába szállt makrancos szájjáratásommal. Erőszakos övként szorítottam rá a gyomor tájékára karomat, hogy úgy küzdjek meg az önkéntelen szándékkal, mely elfogadta volna a legpuritánabb betevőt is. De nem, nem ebből a tányérból.
Én nem voltam hajlandó fogyasztani, ő meg nem állt készségesen a rendelkezésemre, hogy válaszoljon. Egyikünk viselkedése sem volt meglepő. Talán felszólítások nélkül kellett volna élnünk, lemondani a domináns szerepről, hol a végsőkig irányítani kívántuk a másikat. A manipuláció elbukott. Az erőszakos felszólítás úgyszintén hamvába halt.
Az ajtó felöl érkező kaparást legnagyobb meglepetésemre nem egy félholt szervdonor végezte, hanem egy dús, sötét szőrű golyó, amiből négy vaskos láb állt ki, karmos mancsvégződésekkel, elöl pedig nyáladzott, harapott és… uramatyám, ez egy kutya. A felismerésre, hogy alig méterek választanak el a kölyök jószágtól, azonnal felhúztam lábaimat a padlóról, s kis híján beletenyereltem a tányéron álló vacsorába, ahogy sanda próbálkozásokkal irtóztam az eb közelségétől. Nagyon nehezen ment legyengült állapotomban magam alá gyűrni két lábamat, hogy a vakarcsnak még csak esélye se legyen összenyalogatni.
– Ez a kutya tiszta kosz. Vele végezteted a piszkos munkát? Ő ássa el a hátsó kertben a hullákat és levált testrészeiket? Isteni. Megkérnéd, hogy tűnjön innen? Hallod, Rhys? – míg kérdéseim maró gúnya a humoromból kibukó kommunikáció kezdete akart lenni, addig a végére megfáradt érdeklődés helyét bosszankodás vette át. Még egy visszatartó tényező.
A férfi azonban a telefonjába temetkezett, s percek alatt érdeklődését veszítette irányomba. Elmegy? Ó és engem itt hagy? Isteni… mindjárt önmagamtól megyek le és teljesen véletlenül elfelejtem bezárni az ajtót. Csak vigye innen ezt a szörnyet.
– Dehogy megyek le. Épp, hogy feljöttem. Meg kell ezt ennem, csak először megvárom az ingert, hogy beinduljak a zöldségekre. Rhys…
De akkor már célba vett. Jó ötletnek tűnt átmászni a pulton, majd megelőzve őt, kirohanni onnan és meg sem állni a főútig, ami melyik irányban is volt? Az ötletem kidolgozatlan volt, s már a futás részénél elbuktam, ugyanis a gondolat is fárasztónak tűnt, hogy ismét megtegyem a pincébe vezető lépcsőfokokat.
Közelében megrándultak arcvonásaim. Nem hiába ültem tőle a konyhában is a lehető legmesszebbi ülőalkalmatosságra. Nem akartam, hogy érezzem testének melegét, arcszeszének párolgását, vagy durva érintését. Elveszítettem volna határozottságomat, ha újra megteszi, ha ismét tanúsítja két markában rejtező agresszivitását. Szavaival nem érte be. Parancsából áradó ereje is megrémisztett, odabilincselt a székhez. Hogy kellett nemet mondani?
Választásom kizárólag a vele való egyetértés lehetett. Az első lépések nehezemre estek. Nem figyeltem lábaim munkáját, tekintetem felfalta a helyiség berendezését, az építészeti remekeket, az ablakok elhelyezkedését és az utunkba eső tárgyakat. Meg kellett kapaszkodnom valamiben, és az nem a hideg tányér lesz, amit ő úgy akart.
– Le fogsz lökni… ne taszíts már rajtam ekkorákat.
A reménytelenség mély álmából ébredt, amint beszorultam a korlátok közé, s elvágta egyetlen menekülési útvonalamat fölfelé. Nem tarthatott lent, mint egy állatot, nem tehette meg ezt velem. Biztonságban voltam, ezt mondta, s vadul hitt azon képzetében, hogy nekem ez így lesz a legjobb. De valójában nem rajtam segített. Önmagát védte a fájdalomtól, amit elvesztésem okozott volna számára. Hogy tehette? Hogy zárhatott kalitkába, mintha sosem lett volna kapcsolatom a külvilággal? Mintha minden, amit ismertem, az benne rejtezett volna az alagsori helyiség négy modern mázzal lekent falában? Megölte bennem az életet. Megölte a zárt ajtókkal.
Én lettem a veszélyeztetett állat a természetből kiragadva, akinek életét elnyújthatták biztos rácsok mögé zárva nyomorúságos évekre, hol nem veszélyeztették a fölé magasodó veszélyek, mik puskák csövéből dörejlettek fel.
Nem akartam. Az sem boldogított, hogy zsebemben rejtőzött az egyetlen kulcs, mi beleillett a lenti helyiségre szerelt ajtó zárjába. Már régen megbántam ezen őrületes tettemet. Nem mertem elképzelni Rhys Higgs kőkemény büntetését, mellyel dühből egymásutániságában többször is lesújt törékeny testemre, ha felleli búvóhelyét a réz nyitóeszköznek.
Oda kellett volna adnom neki, megbánni. Sérült büszkeségem azonban megtartotta magának titkát, az még képes lett volna elviselni újabb megaláztatásokat. Csak testem ellenkezett, minek izmai már most görcsösen rángtak a vacogó csontokon, ha a férfi erejére gondolt.
– Nem teheted ezt velem! Hagyj elmenni! – tébolyodott üvöltés szakadt át ajkaimon, s mikor megelégeltem a félelmet, mi felgyulladt bennem minden alkalommal, mikor újabb lépcsőfokra lökte ingatagságomat, neki rontottam. A mellkasának, pontosan karjai közé, hogy fellökve őt, szabadulhassak. Visszavágytam a felszínre. A friss levegőre. A napfényre.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Okt. 13, 2015 5:11 pm Keletkezett az írás



- Nem mondod, hogy félsz egy ilyen kis seggdugasz dögtől? – Egyik szemöldököm feljebb kúszott, ahogy figyelemmel kísérhettem Maya menekülési szándékát a vicsorgó, veszedelmes kis kölyökkutya elől. Jobb kedvemben valószínűleg felnevetek ennek láttán, abban a pillanatban azonban túlságosan is gondterhelt voltam ahhoz, hogy efféle szituációkon mosolyogni tudjak.
- Miért én kérjem meg? Kérd meg te, rád talán hallgat. – Egy ideig még figyeltem a szőrös vakarcsot, amint ugatva pislogott fel a székre kuporodott nőre, de türelmem elfogyott, s kezdett idegesíteni a fiatal kölyök vonyítása.
- Kussolj Te dög, ne ugass a házamban. Te meg, jobb, ha megszokod. Kóbor kutya, és itt tanyázik a ház körül. – Ezzel lerendezve a helyzetet, félre vonultam, hogy telefonom csörgésére reagálhassak, azonban a hírek semmi jóval nem kecsegtettek, így ha lehet, még ingerültebb lettem a beszélgetést követően.
A kis vakarcs meg persze, még mindig járatta a pofáját, ezzel megcsillantva apró fogait, miközben farka ide-oda szökött, mint egy gyors járatú ablaktörlő, s számomra is kifejezetten irritálóvá vált már az ugatás.
- Ebből elég legyen! – Mérgesen hajoltam le, s elkapva a kutya szőrét, levegőbe emeltem az állatot, kinek lábai hirtelen mozgásba lendültek.
- Most persze szöknél, mi? Na, ne ugass! – Pillantásom az ebről Mayára szökött, megfordult a fejemben, hogy a kezébe adjam a kiskutyát, végül aztán úgy döntöttem, hogy kizárom a házból a koszos kölyköt, s nem adom meg a lehetőséget nekik a barátkozásra. Szike amúgy is csak egy kis kóbor volt, nem is értettem, miért járt vissza folyton a házamhoz.
- Gyerünk, menj és keresd meg az igazi gazdádat. Ne hidd azt, hogy minden nap elhalmozlak kajával. Egyszer kaptál, de többször nem fogsz, gyerünk, húzz innen haza. – Kinyitva az ajtót, kipenderítettem rajta a kölyköt, aki ügyesen talpára esett, s tulajdonképp meg sem kottyant neki, ahogy finoman kisegítettem az ajtón. Nem voltam az állattal durva, jószágokat sosem bántottam, de szükség volt némi útmutatásra ahhoz, hogy tudja, hol van a helye.
A kis pofátlan szőrmók, fejét oldalra biccentve, értetlenül pillantott rám, majd újra vakkantott egyet, s mancsaival trappolt egyet a küszöbömön, mintha csak ezzel jelezné, neki a házamban a helye. Miért ragaszkodott hozzám ez a vakarcs ennyire? Értetlenül fürkésztem apró gombszemeit, végül becsuktam az ajtót, nem dőltem be a kölyökkutya ábrázatának.
- Remek, azt képzeli, hogy joga van az itt léthez…- Bosszankodva jegyeztem meg szavaimat Maya felé fordulva, s mielőtt még rákezdett volna, gyorsan belé is fojtottam a szót.
- Ne nézz így rám, még mielőtt azt hinnéd, hogy nagy állatbarát vagyok, tévedsz. Soha életemben nem tartottam háziállatot és ez itt…ez csak úgy erre kolbászolt…- Nem folytattam a történetet azzal, hogy én marha adtam neki ételt, mert nem bírtam nézni, ahogy szerencsétlen soványan hevert a küszöbömön…
- És még most se etted meg a kibaszott szendvicset? – Pár perc elteltével még mindig érintetlenül hevertek előtte a szendvicsek, s ez rettentően feldühített. Miért is akartam neki adni ételt, mikor rohadtul nem törődött a saját egészségével. Én marha meg miért?
- Jó, nem szarakodunk ezzel többet, kurvára fel sem kellett volna jönnöd ide. – Vágtam rá dühösen, nem voltam a helyzet magaslatán, a gondolataim ezer felé cikáztak, s egyelőre még saját sorsom is kétséges volt, nem pedig az, hogy Cairns életével foglalkozzak.
Amit tudtam, egyelőre megtettem, a továbbiakban azonban újabb tervre volt szükségem, ahhoz azonban nyugodt körülmények közt kellett gondolkodnom, s előtte még egy kínos beszélgetésen is részt kellett vennem. Nem várathattam tovább Collieréket, mielőtt nyomomra akadnának, még azelőtt vissza kellett térnem hozzájuk. S ennek már a gondolata is felstresszelt.
- Szarok az ingeredre, ha éhes lennél bazdmeg, már rég begyűrted volna az egészet. Egyébként meg, tapasztalatból tudom, hogy bírod három hétig is, szóval ennyit a jólétből. Mozgás, lefelé. – Nem tudtam úrrá lenni indulataimon, erővel ragadtam karon a nőt, s nem törődve azzal, hogy fájdalmat okozok-e neki, úgy vonszoltam vissza a lépcsőfokokhoz, hogy azon letoloncolva Őt, visszajuttassam luxuszárkájába.
Szinte vonszolni kellett a nőt, aki lassú csiga módjára jött utánam, így a lépcső pereméhez érve már úgy éreztem, kicsit rá kell segítenem arra, hogy végre elinduljon lefelé, s ügyesen szedje a lábait egymás után, ne úgy, mint egy hetven éves, vén csoroszlya.
Pillantásom csokoládészín íriszeire szökött, miközben rám szólt ,megerőltetve hangját. Egyik kezemmel a korlát szélét támasztottam, másik tenyeremmel a falat, így esélye sem volt elszökni mellettem, egész testemmel útját álltam.
- Nem löklek le, ha akarnám, már rég megtettem volna. Nem érted meg, hogy sietek? Ha gyorsabban pakolnád a virgácsaidat, akkor már rég lent lennél a kényelmes szobádban és ápolgathatnád a törékeny tested a kényelmes matracon. – Nem bírtam a nyivákolást, a hisztériát, ha egy nő kényeskedett mellettem. S korábban nem ezt szoktam meg Cairnstől, éppen ezért egy kicsit talán hevesebben reagáltam le viselkedését.
Dühített az, ahogyan akadályozni próbált, s hogy nem volt képes felfogni mindazt, miért hoztam a házamba. Számára ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy életben maradjon, de nagyon nem akarta felfogni, milyen komolyan pályáznak a nyakára, vagy szimplán bennem nem tudott megbízni. Utóbbi persze érthető volt, de nem volt sem időm, sem kedvem meggyőzni az ellenkezőjéről, miszerint nem bántani akarom, hanem azt, hogy éljen. Úgy sem hitt volna nekem.
Hirtelen ismét rám üvöltött, s teljes erejéből csapkodta ökleivel a mellkasomat, ami gyenge állapotához képest igazán figyelemre méltó teljesítmény volt.
- Állj le Maya, mert megcsaplak és abban nem lesz köszönet. – Először higgadtan próbáltam rászólni, de mivel ütlegelése egyre intenzívebbé vált, s mér lábfejét is bevetette ellenem, kénytelen voltam védekezni.
- Hagyd már abba a kurva életbe! – Ráüvöltve próbáltam elkapni mindkét csuklóját, de csak az egyiket sikerült, s a másikkal sikerült annyira megtántorítania, hogy bakancsom megcsúszott a frissen lakkozott lépcső peremén, így hátraestem, miközben két lépcsőfokot is csúsztam lefelé.
Az esést a gerincem bánta, melynek nem volt kellemes a lépcsőfok reszelése, ám szerencsére a fejemet nem vágtam be, s ezúttal nem sikerült kiütnie úgy, mint annak idején a kórház alagsorában.
- Bazd meg, hogy benned mindig ennyi erő van. – Dünnyögve kaptam a szökni próbáló nő bokája után, s megrántva azt, nem törődtem azzal, ha eltaknyolt a földön. Leszorítottam bokáját, majd feltápászkodtam a földről, s ha tovább csapkodott, ráütöttem kapálódzó kézfejeire is.
- Elég volt ebből, nincs időm veled szarakodni. – S ha saját lábán nem volt hajlandó elfoglalni a luxusszállót, akkor vittem erővel. Felnyalábolva a földről, durván dobtam át a vállamon, mintha csak lisztes zsák lenne, s az sem érdekelt, ha erővel csapkodta hátamat. Combjait átfogva karommal, lerohantam vele a lépcsőn, majd lábammal berúgtam az ajtót, s az ágyhoz sétálva, egy cseppet sem kímélve testét, rádobtam a matracra.
- Bazdmeg..-Nyakamhoz kapva, nedvességet éreztem, s ahogy visszahúztam kezemet, láttam az ujjaimra tapadt vért. Ez a csaj sosem kímélt, s ezúttal valószínűleg védekezés közben kaparhatott a nyakamba.
- Ide figyelj, most itt maradsz, majd valamikor visszajövök. – Azzal megindultam a kijárat felé, kulcs azonban nem volt a zárban. Hiába néztem meg mindkét oldalról, s hiába vizslattam a padlót, nyoma sem volt az ezüstös kis kulcsnak, mellyel zárni lehetett a luxuskalitka ajtaját.
- Hát persze…már tudom, hogy a francba tudtál utánam jönni a felszínre. Na jó, hol van a kulcs Maya? – Dühödten fordultam vissza, s határozott léptekkel közelítettem a nő felé, s ha még az ágyon hevert, hirtelen elkaptam a bokáját, és magam felé húztam Őt.
- Nem érek rá veled szórakozni, jobban jársz, ha most azonnal ideadod, nem hallod? Hová tetted a kibaszott kulcsot? A zsebedben van? – Az ágyra térdelve, dühödten fúrtam pillantásom csokoládészín íriszeibe, majd hirtelen fölé másztam, s kezemmel próbáltam leráncigálni róla a nadrágját.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 15, 2015 1:33 pm Keletkezett az írás



after all that we've been through

░░░░░░░░░░░

A hetekig steril szobák környezetét élvező testemet borító selymes bőrréteg elsápadt. Ha magamra néztem a fizikai erőfölényt fitogtató férfi felindultságból fent fogásait követően, még hosszan láttam fogását felkaromon, törékeny csuklóim körül. Égett a hám, kényelmetlenül fészkelődött alatta a gyenge izommunkának engedelmeskedő hús. Sehogy nem bírtam felejteni a felszíni fájdalmat, mitől majdnem két hónap alatt teljesen elszoktak a felszínen futó idegvégződések kényes csápjai.
Nem vettem észre kapálózás közben, hogyan építem egyre magasabbra magam körül a falakat. Hogy az idegen akarattal való dacolás, mint meríti ki a lehetőségeim kreatív berkét, s hogyan fosztja meg dühödt vendéglátómat bízó türelmétől. Ahogy lekapcsoltam ujjainak karperecként ragaszkodó érintését felkaromról, majd vállamról, a kulcscsonton feszülő sérülékeny bőrről, úgy vájta bele fogódzkodó szikárságát csuklómba, derekamba, vagy éppen a hajamba. Szárnyaim vergődtek, töröttnek véltem őket, amint fáradtan lehulltak testem mellé, s már csak védő pajzsként funkcionáltak körülöttem. Automatikusan védtem magam, ahogy láttam Rhyst elterülni a pincébe vezető lépcsőfokok tetejében. Nem járt át a diadalmas érzet, nem rikoltottam fel, mint őrült, ki megtébolyodását letagadva letépte láncát, s személyében vad őrületet eresztett rá a közveszélytől rettegő világra. Bujálkodó ajkaim feszült rángását fogaim leereszkedő zsilipje tartotta vissza a groteszk mosolytól. A brutalitás, minek láttán fesztelen öröm szabadult fel mellkasomból, mint azt az általa teremtett szörny értékrendjének sekélyes kliséje kívánta, összeütközött az élni akarás jóhiszeműségével. Míg egyik örült, a másik őrjöngött. Összeférhetetlenségük csodája volt az arcomon felpezsdülő mimika tehetetlensége.
A félelem menekült volna, akár magányában, ha az orvosi esküvel béklyóba kötött test átviszi egy földön fekvő sérült felett. De késve indultam meg, az első lépés máris balul sült el. Harmonikaszerűen gyűrtem magam alá egyensúlyt mórikáló lábaimat, különböző irányokba megfeszítve, ahogy én is ott végeztem a lépcsőfokokon.
Még egy pillanatig láthattam a ház fölszinti terét. A széles üvegablakokat, melyek mögött ott munkált a természet monoton egymásutánisága. Aranyló sugarait elzárva az aktív óráktól, a nap nyugodni tért. Narancsos fényt pislogott még utoljára maga mögé, így kívánva jó szerencsét. Az odakint magasba nyújtózó tűlevelűek nem engedték át a fényt. Mintha egy gödörnek közepén állt volna a ház, hová az egyedüli rés, hol beszökhetett az élet aromája, a fényes tükrű, lágyan hullámzó sötét vizű tó fölötti lég volt. Kíváncsi karja benyúlt a teraszig. Mezsgyéjén mocsaras földben nemzett növények emelkedtek, melyeknek parti sása meg-meghajlott a lágy széltől. A víz ráncai kifelé menekültek az udvarról. Elengedtem lehetőségét, hogy ma velük tartsak, hogy ott ússzak köztük, megküzdjek hőmérsékletével.
Ugyanis a bokámat megragadó férfi ereje már nem volt játék, vagy gusztusos kérlelése a megmaradt udvariasságnak. Nyers konoksággal ragaszkodott akaratához.
Megadtam neki az esélyt, hogy gerincének csigolyáit visszaropogtassa helyére, nyújtózzon, újra érezze vállait, szédelgő tudatát körbeölelő nehéz koponyáját. Ennél több nem maradt bennem, így homlokom hangos lemondással koppant meg az üvegfallal körbevett folyosó padlóján, a hídon, mi Rhys életteréből mélyre elzárt kalitkámhoz vezetett. Ujjaim elernyedtek.
Nem kellett sokat senyvednem a megaláztató veszteség súlya alatt. A férfi vészesen zsúfolt napirendjébe nem fért bele, hogy végignézze, hogyan leszek kitartó küzdőből kiszolgáltatottá otthonának kövén. Elemelt fekvő, biztos helyzetemből. Nem volt meglepő már talán számára, hogy az irányába táplált bizalmatlanság miatt azonnal felsikítottam, ahogy átvetett hátán. Nem hittem, hogy nem fogok lezuhanni, így saját erőmből tartottam magam, s igyekeztem pólójának anyagán át is belekarmolni testébe, hogy ne végezzem menten a kemény padlón.
Fáradt nyögéseken és elégedetlen sóhajtásokon kívül egészen addig nem kényszerítettem ki magamból konkrét jelentéssel bíró szavakat, míg át nem vetett a széles franciaágyon, és nem találtam magam szembe vele. A matrac nem ugrott meg súlyomtól a ráhúzott lepedő alatt, az új rugók meg sem moccantak benne. Ennyi erővel a földre is levethetett volna, mint a nap végén a fáradtság és izgalom verejtékét magába ivott textilt.
– Utállak. És ez egy kurva gyenge kifejezés ahhoz képest, amit érzek irántad.
A plafonnak beszéltem, de remélhetőleg nem a falnak, hanem ennek a szemétládának. Mindig olyan odaadással adózott a társaságom irányába, hát most hová sietett? Szíve húzta el? Kötelességtudó esze? Netán ágyékának szörnye? Melyiket kívánta etetni valahol szabadon a külvilágban, hová én nem juthattam? Miért is? Mert óvni akarta az életemet. A picsába az életembe, a testi épségembe!
Vállaimmal egy vonalba húzott könyökeimen támaszkodott felső testem elenyésző neheze. Előre nyújtott, s lanyhán oldalra döntött fejjel, érdeklődést mímelő, csillogó szemmel követtem mozdulatait, amint az ajtóhoz megy. Nem láttam, a forduló után, így a falra szerelte tükörben saját vonásaim tanulmányozására ítéltettem. Még szerencse, hogy csontossá fogyott, beesett arcom csupán pillanatnyi szeszélyig volt prioritást élvező kitüntetettje figyelmemnek, azt követően csak az tudta kötni koncentrációmat, aminek nem voltam szemtanúja.
A férfi máris rájött, hogy ostobaság volt részéről az ajtóban hagyni a kulcsot. Ismert már eléggé. Mégis hibázott.
Meglesz a böjtje? Netán úgy dönt, hogy időhiány miatt nyitott ajtónál hagy? Tagadhatatlanul ez lett volna az én vágyam, óhajom, hiszen máris azt kerestem, hogy melyik tárggyal fogom szilánkosra törni a folyosó üvegjét, hogy aztán rögtön a szabadba jussak. Felélénkültem a gondolatra, hogyha ismét elvéti a pillanatot, s próbára teszi bátorságom – ami ebben a helyzetben már inkább mártír vakmerőség volt részemről, mintsem becsületes tiszteletre méltó eljárás –, akkor lesz esélye eltűnni innen.
S noha a sivatagban még nem ismertem rutinját, szokásait, úgy sokkal kisebb erőfeszítésembe telt, hogy hibázzak mellette. Most viszont… olyan közel voltam hozzá, hogy az elveszített csata után én nyerjem meg a testi épségemért folyó személyes háborút.
Arra nem akartam gondolni, hogy mi lesz, ha rájön, hová tettem a kulcsot. Ugyan az első esendő momentumban automatikusan cselekedve nadrágom zsebébe mélyítettem el a tömör kis zárnyitót, míg felértem hozzá a konyhába, volt időm, hogy a farmer szoros anyaga alól átcsempésszem melltartómba, és a finom halom és a feszes kosár csipkéje közé becsúsztatva kacérkodjak a bőrömet érő hideg fémmel. A szívem fölé helyeztem. Vajon meg fogja találni? Vagy magam fogom bevallani?
Léptei átszelték a rideg enyészetet tudatomban. Martalékául estem valójának. Várakozás nélkül rántott közelebb magához az ágyon, s pillanatokon belül azon kaptam magam, hogy riasztóan közel került hozzám. Nem tudtam nyugton maradni, nem tudtam magamra erőltetni a magabiztos nyugalmat, ahogy érintett.
Igyekeztem feljebb húzni magam az ágyon, de ahogy nadrágomat tépte, azzal együtt rántotta egyre lejjebb testemet. Feleslegesen küzdöttem ellene. Mégsem mondhattam neki, hogy ennél leleményesebb nőt próbál bezárni a pincébe.
– Keresd meg, ha annyira akarod a kulcsot… az is lehet, hogy lenyeltem. Vagy feldugtam magamnak… ne aggódj, olyan helyen van, ahol nem is gondolnád. Hozd a szikét, vágj fel és keresd meg. Hallod? Hagyd a nadrágom! – nem bírtam tartani testem, markom nedves szorításából kicsúszott a leheletnyi anyagréteg, így újfent együtt csúsztam a szűkös farmerral együtt, míg derekam el nem akadt ágyéka vonalában.
A tehetetlen indulattól öklöm újfent eltalálta felsőtestét. Ütöttem, ahogy értem. Minden erőmmel azon voltam, hogy megfeszített ujjaim csapásától lehátráljon rólam. Idővel rá kellett jönnöm, hogy ennek így nem volt semmi értelme, így vártam. Hagytam, hogy lehúzza rólam a nadrágot, elmélyedjen szűk zsebeiben, forgassa, majd földhöz vágja. Vártam a pillanatra a folyamat közben, mikor a férfi elég figyelmetlen volt ahhoz, hogy hátrafele kiszökhessek teste alól. Lépteim azonnal a fürdőszobába vittek. Sietve torpantam meg a wc-csésze mellett, belekapaszkodva a hideg csempével burkolt falba. Vártam. Egészen addig, míg Rhys utánam nem iramodott, hogy fejébe vegye, meggátol a tervemben, hogy lehúzzam a lefolyón a kalitka kulcsát.
– Ha még egy lépést teszel felém, akkor ezt a kulcsot beledobom a lefolyóba, utána pedig nem látod többet. Érted? Semmi jogod nem volt, hogy elrabolj és megmentsd az életemet, mert nem kértem. Lehet, hogy ostoba vagyok. Valószínűleg annak tartasz, amiért ellenkezek és nem hagyom magam, és ekkora kínként élem meg, hogy segíteni próbálsz nekem. De könyörgök. Egy kicsit érts meg engem is. Orvos vagy az istenért. A helyzetem pont olyan, mint az áttétes rákos betegeké. Úgy kezelik őket az onkológián, mintha enyhíthetnének a fájdalmaikon vagy elodázhatnák a halált. Pedig csak szenvedtetik őket. Bezárják őket egy orvosokkal teli szobába, megfosztva mindentől, ami még a bakancslistájukon rajta maradt. Velem ezt nem teheted meg. Lehet, hogy ez az egész a részemről őrült eutanáziának tűnik, de nem védhetsz meg egy életen át. Ha meg akarnak ölni, egyszer úgyis meg fognak. De nem fogok harminc évet a külvilágtól elzárva tölteni csak azért, hogy ez ne holnap történjen meg, hanem harminc évvel később. Szabad akarok lenni. Úgy meghalni, hogy a saját magam ura voltam. Szóval, mint érett ember ezt megköszönöm neked, hogy megmentettél. Köszönöm, Rhys Higgs. Hálás vagyok neked. De most nagyon szépen megkérlek, hogyha maradt valami a nyamvadt farmernadrágomból, azt add vissza, hogy felvehessem, aztán pedig ejtsd útba az otthonomat és vigyél haza. Nem kérek semmi mást. Nem kell gondoskodnod rólam, aggódnod. Nem kezelsz egyenlő félként, így ez a részedről nem szeretet vagy más pozitív érzelem. Te csak ragaszkodsz hozzám. Tehát. Hazamegyek, te pedig elfelejted, hogy összehánytam az ágyneműt. Rendben? Kezet rá…
Ostoba voltam, hogy kezet nyújtottam neki és a kulcsot tartó karomat visszaengedtem testem mellé, nem fenyegetve a férfit. Egy percig elhittem, hogy diktálhatom a tempót, s teljes komolysággal beszélhetünk, mint két egyenrangú élőlény ezen a bolygón.
Csak rázd meg a kezem, átokfajzat és kérlek… kérlek, hogy vigyél haza.
Nem eresztettem tekintetét sajátjaim beszédességéből.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Okt. 18, 2015 6:25 pm Keletkezett az írás



18+ (a karakter jelleméből adódóan erőszakos tartalom és káromkodás, olvasása mindenkinek csak saját felelősségre!!)

- Leszarom, hol van a kulcs? – Rossz hangulatomban próbált megszökni előlem Cairns, s nem a legjobb alkalmat választotta arra, hogy szórakozzon velem, s kulcskereső játékot iktassunk be a napi programomba.
Mindezt egyáltalán nem így terveztem. Lehetett volna ugyanolyan az életem, pénzhajhászással teli mindennapok, melyek nem szóltak másról, csak arról, hogy bedolgoztam a piszkos melót, csak azért, hogy legyen egy ilyen kibaszott szép házam, több autóm, jólétem. Vágytam a sikert és az elismerést, még élvezet is volt a munkámban, s hidegvérrel el is vágtam volna a ribanc nyakát, hogy ne jelentsen akadályt számomra.
Megtettem volna egészen addig, míg nem lettem testének rabja, s míg nem kaptam magam azon, hogy ez a nő társaság lehetne a mindennapok mocskában.
Most például sört vedelhetnék a legjobb cimborámmal, anélkül, hogy félnem kellene attól, mikor basz tarkón valaki egy lapáttal, s mikor vesznek elő azért, amiért nem végeztem el a piszkos munkát.
Ezen gondolatok pedig csak bosszúságot szültek elmémben, s még inkább dühített a szituáció, hogy még azért is harcolnom kellett, hogy életben maradjon a nő. Mert hát ő nyilván nem akart élni, ha nem fogta fel azt, hogy ez a hely jelentheti számára a biztonságot.
S ha sajátos módszer is volt részemről az, hogy bezárjam, s talán titkon saját célomat is szolgáltam ezzel a cselekedettel, nem tágítottam terveimtől és elhatározásomtól, hogy ily módon védjem meg Cairnst. Azt a nőt, akit ebben a pillanatban legszívesebben szájon vágtam volna, amiért ismét akadályozott napi teendőmben.
- Elbaszod az egész napomat, miattad nem fogok odaérni arra a tetves találkozóra. – Dühösen förmedtem rá, ahogy mindkét bokáját megfogva, közelebb rántottam magamhoz, s szó szerint letéptem róla a farmer anyagát, hogy azután kiforgassam az anyag zsebeit. Nem érdekelt védekezése, egyetlen csapással tereltem el mellkasomat ütlegelő ökleit, s hátrébb lépve, magammal ragadtam a nadrágot.
Amint kezemben volt az erős szövet, elengedve a nő lábát azonnal neki estem a ruhaneműnek, s szinte szaggattam, úgy próbáltam feltérképezni rejtett zugait, keresve a kulcsot. Szakadt az anyag, a szoba némaságában felsercent a szövet, feltépődött a zseb, ám mindhiába tettem tönkre a ruhadarabot, abban egyáltalán nem rejtezett az a kibaszott kulcs.
- Ha nem adod ide, agyon foglak verni megint. – Elszállt az agyam, s dühösen újra a nő bokája után kaptam, hogy visszarántsam Őt, s elkapjam a nyakát erős ujjaimmal. Nem volt könnyű parancsolni dühömnek, mert ez a helyzet már valóban nem kettőnk párbajáról szólt.
A nőre gyilkosok vadásztak, akik bármelyik pillanatban szívesen metszették volna át a torkát, vagy repítettek volna távolból golyót a koponyájába. S ahogy Ő veszélybe került, úgy én is ki voltam téve ennek az egésznek, tekintve hogy basztam elvégezni a rám szabott feladatot. Mert voltam olyan ostoba, hogy bele mentem abba a macska-egér játékba, s eszemet vette ez a hülye picsa.
- Háh, kurvára vicces vagy. Lehet, hogy erős nő vagy és akaratos, és sikerült már egyszer túljárnod az eszemen, de ne felejtsd el, hogy mi lett annak a vége. Te velem nem fogsz szarakodni bazdmeg..- Pillantásom felsőruházatára összpontosult, s onnan is a dekoltázsára, mely ezúttal különösen jól látszódott az anyagból.
- Add a felsőd és a bugyid, ha kell, lecsupaszítalak, megértetted? – Ujjaimmal felsője után akartam kapni, de a fentről érkező szellő hirtelen csapta be az ajtót, melynek puffanása sikeresen vonta el figyelmemet a női testről.
Mindez elég volt ahhoz, hogy Cairns szabad utat nyerjen, de ahogy észrevettem, hogy szökni próbál, máris utána iramodtam, s sebesen lépkedtem a fürdőszoba ajtaja felé.
Deja vu érzés fogott el, amint felsejlett elmémben annak az ominózus estének a pillanata, mikor legelőször látogattam meg lakásán. Akkor a combom bánta az éjszakát, s a seb még mindig ott virított jobb lábamon. Megbillogozott a szajha.
Vigyáznom kellett, s az emlék rögtön bekapcsolta fejem felett a vészjelzőt, hogy tudjam, nem bízhatok meg ebben a nőben, aki képes lenne bármikor leszúrni, vagy kiiktatni az élők sorából, ha arról van szó.
- Állj meg, nem hallod? – Üvöltöttem rá, az ajtóban azonban megtorpanva figyeltem, hogyan lógatja a lefolyó felett a kulcsot. Természetesen egy pillanatra megállított, hisz nem volt pótkulcsom az ajtóhoz, ez azonban nem állíthatott meg abban, hogy egyszer s mindenkorra rendet tegyek a portámon.
- Ja persze. – Negédes mosoly futott ajkaimra, mely átvonult gúnyos mosolyba, ahogy érdeklődve fürkésztem a nőt. Cairnst, aki ezúttal harcos amazonként jogokkal dobálódzott, s azt hitte, hogy ezzel talán majd képes megállítani az elhatározásomban.
- Nekem ahhoz van jogom, amihez akarom, hogy jogom legyen…heh, leszarom, hogy mit kértél, oké?- Bosszúsan vontam össze szemöldökeimet , miközben egyik kezemmel megtámasztottam az ajtófélfát, s onnan fürkésztem a velem szemben álló, acsarkodó nőt.
Még volt pofája velem azért üvöltözni, mert megvédtem a seggét a Sebhelyes karmai közül, aki ha előbb ér oda, mint én, már rég levadászta volna ezt a szépséget.
- Tudod, ha Freddie elkap téged a parkolóban, akkor Te már legfeljebb gilisztákkal dobálóznál a föld alól. – Jegyeztem meg morogva, hisz a fenébe is, ordibált velem, ahelyett, hogy érezte volna a helyzet súlyát.
- Nem, ezt most hagyd abba. Faszt olyan a helyzeted, ne keverd a kettőt…- Dühödten szóltam rá, s ismét mozdulni akartam, úgy kellett visszafognom magam, hogy ne ugorjak oda, s ne ragadjam tenyereim közé kecses nyakának vonalát.
- Fogd be, és hagyjuk ezt a kibaszott beszélgetést. Ha én nem tettem meg, más se fogja, szóval kussolj. – Nem akartam meghallani a szavait, hogyan áhítozik az élet után, amiből jelenleg talán csak fél órája lenne, vagy még annyi sem.
Te egy rohadt csökönyös és ostoba nő vagy, egyáltalán nem olyan, mint akit megismertem. Miért nem fogod fel, hogy ez most nem játék? Ha kiszúrnak téged, véged. Érted? Nem tudod magad megvédeni, hiába képzeled magad macskanőnek, csak mert van egy szexi bőrgatyád, amiben jó a segged, attól még nem leszel szuperhős. Se a családod, se pedig a nyamvadt barátaid nem tudnának megvédeni attól, ami rád vár.
Nos, igen. Ez lett volna az, amit legszívesebben hozzá vágtam volna abban a pillanatban, s a gondolataimban még jól is hangzott, hogy ezt vágjam hozzá, azonban döntött a józan ész, s kurvára nem volt hozzá köze, hogy meg akarom védeni.
- Szarok a háládra, akkor fogsz megdögleni amikor én mondom. Nem fogom hagyni, hogy elorozza előlem a melót egy szarhuszár. Szóval, Te itt maradsz és azt fogod csinálni, amit mondtam. – Mutatóujjamat rászegezve, dühösen hadonásztam, s talán itt szakadt el nálam a cérna, mikor még józan ésszel elviseltem hisztériáját.
Hirtelen magam sem tudtam eldönteni, hogy mi lenne a legjobb megoldás. Az, ha Colliert a lakásomra hívnám, s ezüst tálcán kínálnám elé a nőt, majd kihúzva magam a feladat után, felvegyem érte a jutalmat, mely temérdek zöld hasút jelentett. Vagy hagyjam életben, s kínozzam magam még tovább.
Őrlődtem, ráadásul sem a hely, sem pedig az időpont nem volt alkalmas arra, hogy eldöntsem, mitévő legyek a továbbiakban. Miért éreztem azt, hogy meg kell védenem, egyáltalán mi a faszomért pártoltam ennyire a nőt?
Felém nyújtott kezét figyeltem, ám ahelyett, hogy alkut kötve kezet is ráztam volna a nővel, hirtelen futottak ujjaim a csuklójára, hogy magam elé rántsam a nőt háttal, s előre nyúlva karommal, torkánál szorítva vonszoljam hátrafelé, miközben szabad kezemmel kulcsot tartó kezére szorítottam, s ha kellett , még az ajtófélfának is hozzávágtam kezét, addig ütve, míg el nem gyengül szorítása, s földre nem ejti azt a kibaszott kulcsot.
- Ez nem kívánságműsor Cairns, ha akarom, akkor itt fogsz megrohadni, étlen szomjan. Most pedig kussolj és örülj, hogy nem egy nyirkos pincehelyiségbe zárlak, hanem kényelmes ágyon vészelheted át a napokat. – Az ágyra lökve, dühösen fúrtam íriszeimet tekintetébe, majd leguggoltam a kulcsért, s felvéve azt, még odaléptem az ágyhoz, hogy újra végig mérjem Őt pillantásommal.
Tetszett a felsője alól kikandikáló csipke, mely kebleit fedte, mezítelen lábai még most is csábítóak voltak, s a hiány, melyet az utolsó alkalom óta éreztem, egy pillanatra elcsavarta elmémet.
Megkívántam, de a dühöm sokkal erősebb volt annál, mint hogy átadjam magam a testi örömöknek. Ráadásul…éppen ez elől akartam menekülni, s úgy éreztem, hogy mennem is kell, ha nem akarok újra a fekete özvegy hálójába kerülni.
Pillantásom még utoljára elkapta csokoládészín íriszeit, de hirtelen hátrálnom kellett, s meg is iramodtam az ajtó felé.
- Egy üveg víz van a kisszekrényben és egy zacskó chips, élvezd, míg teheted. – Azzal nem törődve kérésével, se üvöltésével – már ha próbálkozott – hirtelen becsaptam magam mögött az ajtót, s a kulcsot többször is ráfordítottam.
Mennem kellett, mielőtt ismét leszek olyan fasz, hogy megbánom és visszatérek hozzá egy tál szendviccsel. Nem…mennem kellett, ráadásul a kibaszott mobilom újra rezgett, ami ebben a helyzetben nem jelentett jót. Nagyon nem. Collier már várt rám..
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Okt. 19, 2015 12:03 pm Keletkezett az írás



after all that we've been through

░░░░░░░░░░░

Az éjszakát nappal váltotta, a perceket órák ölelték fel, s a hosszas időintervallum napok kerete közt nyújtotta el kecses karjait, egyre tágítva azt. A tervezéshez fontos kezdő és végpont régen egymásba mosódott. Az idő a pincehelyiség négy fala közé ragadt, s mintha az is megzavarodott volna, nehéz lábait sántán vonszolta maga után, beleveszve egykori gondolatainak árnyékába, most tétovázva, mint az elemből fakadó erőnek híján lévő mutató, úgy tette meg kötelező lépését előre, hogy aztán minduntalan visszahullott az előző fokra. A számláló kijelzőjén munkáló monotonitást reményteljesen haladásért száraz ajkak között elnyámmogott fohászok terjengős litániája váltotta fel.
A napi rutin elmaradt. Szervezetem a huszonegyedik század technológiai vívmányaival szoros kontaktban élő irányítása alá szorulva elveszítette belülről fakadó ösztönei felett önön hatalmát. Gyenge agitátor vált az érzésekre hagyatkozó szervezetből. A tudomány, a tanulmányaim, a mindig biztosra alapozott döntéseim sosem hagyatkoztak kétes feltevésekre, nem kockáztattak azon jajongva az ébredés pillanatáig, elbukik-e stratégiájuk a látatlanban vívott csata tetthelyén, vagy megnyeri azt. Nem lehetett kétesélyes a munkám, nem adhattam lehetőséget a gyengébbnek azt remélve, hogy a hosszas fejlődés meghozza eredményét. Így lassan, de egész biztos módszerrel mindent kiirtottam magamból, melyet ösztönnek és belső intuíciónak neveztek. Nem sugallták a megérzéseim, nem irányítottak az ösztöneim… nem éreztem, hogy a meghasonlott idegen sugdosásából kifakadó lehelet vörhenyt hagy-e maga után. Egyedül voltam az üres légben, magányomban, egyre keresve a megnyomorított senkit mellkasomban, idegeim megfeszülő pályája mentén megbújva. Kiégett sebészem nem kapdosott alátámasztandó tények után. Itt minden távolinak tűnt.
Cinkos szeretője volt az éjszakának a rideg csönd, mely itt mélyen szántón falta fel aggodalmamat. Néha hallani véltem, ahogy a ház körül megreccsen egy-egy aszott ág teste, vagy éppen az időjárás viszontag változásával érkező szél süvít el a ház lecsapott sarkainak mentén. Beleborzongtam, mint felismertem eszement játékát vágyaimnak. Hiszen a kinti neszezésnek hitt élet fülem csengése volt, a reccsenő avar hangját pedig egymással üzekedő csontjaim pereme hallatta, mesterkélt odafigyeléssel.
Várakozásomban az egyetlen, mi örömmel töltött el, a fürdőkád peremére állított habfürdők különböző aromavilágának széles palettája volt. Kedvemre válogattam közöttük, s sekélyes öröm volt bennem a csintalan gyermek játszi próbálkozása, ahogy minden végtagomat más és más illat felhővel vontam be. Az éhségemet a csokoládé és vanília érzete csillapította számban. A gondolatban átélt beteljesedés gyakorta hozott gyenge kielégülést fiziológiámnak.
Ha nem a víz evett ráncokat puha bőrömbe, akkor a frottír törölközővel itattam fel magamról minden nedvességet. Ruhák híján ez volt az egyetlen, mi öltöztetett. A farmernadrágomból visszamaradt megviselt anyag egyetlen hasznát abban láttam, ha felkötöm magam azzal a csillárra. Egyedüllétemet teljes meztelenségem fájdította csak jobban, mint az emberi szó és törődés hiánya.
Tébolyodottan jártam fel és alá a szobában, vágva a száraz levegőt filigrán, könnyedén sikló testemmel, ujjaimat elbújtatva a padlószőnyeg rövid szálai között. Napirendembe iktattam a több órányi habfürdőzést, hajszálaim átszámolását, az ajtónál való hallgatózást, a faltövében való hasztalan ücsörgést, s így eltaszítottam magamtól az ocsmány gondolatot, hogy önmagammal végezzek a kád pereméig töltött vízréteg alatt. A fulladás nem volt az én műfajom, gyengeségre vallott és a fizikai fájdalomtól való félelemre, hogy visszarettentett az elmúlás előtti fejét felütő tüdők szúrása, a légutak lassú eltelítődése, a szív pulzálásának leállása. Ezernyi tű. Mikor egyet is alig bírtam elviselni. Képtelen lettem volna megtenni. S mikor sokkal később, tippjeim elbukottságát magasan felülmúló idő elteltével magamhoz vettem azt a zacskónyi sós chipset a maga nyers ízesítésével a szekrény felső polcáról, újra megbizonyosodtam róla, hogy mennyire elviselhetetlen minden magam ellen elkövetett kíméletlenség. A sivatag száraz ajkaim repedésébe evődött sókristályok könnyeket csaltak szemembe. Talán ez volt az a pont, hogy megértettem, minden hiába, nem leszek képes szembe menni Rhys Higgs utolsó akaratával. Képtelen leszek kárt tenni magamban, hogy elvegyem tőle a felsőbbrendűség érzetével kecsegtető tényt, hogy ő tett el láb alól. Már, ha egyszer még erre szánná el magát.

Nem éreztem magamban egy szemernyi szánalmat sem négykézláb az ajtóhoz kúszás közben, hogy kihallgassam, vajon valóban elmém szüleménye az emelet irányából érkező éltes, telt férfihang, mely szóváltást mímelve monológba elegyedik a szőrös ebbel, akinek harsány kölyök hangja szilánkosra töri poklomat.
A föntről érkező hangok mindig némi bízással öntöttek el. Így ha hallottam a konyha kövén felsercenni a fém tál hangját, s a belepotyogó száraz tápot, élt bennem a remény, hogy leeszi az itt járót a fene a pincéig, s ha már lejött nem fordul el a másik irányba, hanem rám nyitja a tömör nyílászárót, ezzel megteremti kapcsolatomat a külvilággal.
A férfivel való utolsó találkozásomkor megzúzódott kézfejem fájdalma elenyésző volt, mégis heves daccal arcomon és teátrális szenvedéssel viseltetve kézfejem porcai és csontjai iránt kívántam a belépőnek bűntudatát felébreszteni. Hiszen Rhys Higgs érzései jól láthatóan léteztek, nem adta el őket az ördögnek érzéstelenségért és plusz huszonöt évnyi életért cserébe. Emberiségén pedig egyszer tudtam, hogy fölül fogok kerekedni. Csupán ki kellett várnom az alkalmat, mikor a leggyengébb volt. Mikor előttem sem az életemre törő gyilkos jelent meg, hanem a kívánalmaknak definíciója, a vonzó férfi.
A napok múlását végül rendszerezve, rá kellett jönnöm, hogy pontosan öt napot töltöttem el idelent. Az idegen ugyanis ennyiszer járt itt, de egyszer sem vette a fáradtságot, hogy megnézze, élek-e még. Ó, igen. Hogy a picsába ne élnék, mikor volt egy egész csomag sült burgonyaszirmom jó gazdám nobilis akaratából kifolyólag. Mi kellett ennél jobb bizonyíték, hogy a férfi azt akarta, hogy éljek?!
Minden alkalommal kijátszottam őt magam ellen. Átléptem türelmének határát, s szánt szándékkal játszottam idegeivel. Harcoltam ellene. Mégis megilletődni látszottam, elveszni. Hiszen a hangos kiabálás módszerét régen elvetettem, elfeledkeztem a könyörgésről, vagy a figyelemfelhívásról. A kétségbeesés, mi visszamaradt kételyeimből, mit a földszinten járó személy ittléte hívott életre belőlem, mindig távozását követően nyilvánult meg. Csak az ajtó záródását követően estem neki a tömör fának, mi elválasztott a külvilágtól, hogy parányi ökleimmel lesújtsak rá. Nem erőből, nem fájdalmasan. Csupán magam felé bizonyságot téve, hogy még lenne bennem erő folytatni a kórház falai között az életemet. A hangoskodás felesleges volt, nekem mégis megnyugtató, ahogy órákig elmerültem a kísérletben.
Ahogy ültem a fal tövében, és kinyalogattam a fénylő csomagolás belsejéből a chips utolsó morzsáit, több opciót vázoltam fel magamnak. A történések kimenetele persze mindig a kilincset kezében tartó személyektől függött. Hiszen elképzeltem, hogy a rendőrség talált rám, és az egyenruhába öltözött nyomozó karolt fel a földről, hogy pokrócba csavarva kijuttasson innen, majd a sajtósok között megnyíló ösvényen átvezetve botladozásomat, egy sötétített ablaküvegű járműbe ültessen, ahol a kollégák szava máris arról számol be nyugtatón, hogy Rhys Higgs többé nem jelenthet rám nézve veszélyt, mert néhány golyó elvégezte a munkát, mint az időnek illett volna. Álombeli kép volt, szentimentális, ahogy Jamie és Shane törik át az ajtót, s azért dulakodnak felettem, hogy melyikük szorítson előbb mellkasára. Lehetetlenségnek tetszett, de mégis ez volt, mi a leginkább melegséggel töltötte el. A harmadik és utolsó eshetőség, melynek a legtöbb valóságalapja volt, hogy maga Rhys Higgs tér vissza. Testem már csak a gondolatra is megmerevedett és szilárdabban szorult a tapétázott, hideg falnak, mely hátam mögött szolgált támasztékul.
Vártam. Napokig vártam. S bele sem gondoltam, hogy milyen őrült, bestiális módszerekkel próbálhatnám tönkre tenni a környezetemet, hogy aztán átléphessem az ajtó küszöbét, melyen át idekényszerített. Talán képes lettem volna elszökni, eljuthattam volna a sarokig. De a tény, hogy odakint az életemre akartak törni, valójában jobban megrémített, mint ahogy vérszemet kapva a bezártságtól okvetlenkedve kitartottam vad igazam mellett. Már régen megértettem, hogy a férfi miért hozott ide, s minden, amit őszintén, megjátszás nélkül mondani tudtam volna neki visszatérésekor egy köszönöm volt.
Mert vigyázott rám. Mert úgy vigyázott rám, ahogy soha senki nem tudott volna. Elvetette az erős nő áspis morálját, s nem törődve azzal, hogy min kell majd átmennem, az érdekeimet hajtotta. Valóban igazat kellett adnom neki. Össze nem hasonlítható volt helyzetem a betegekével. Mert én nem éreztem, hogy közel a vég. Nem éreztem a veszélyt, mit ő már évek óta látott és amivel együtt élt. Rhys valódi orvos volt, aki tudta, hogy nem az életminőség számított, csak az élet. A testi épség, a levegő utáni szomj, az éhség, a bánat, a keserűség, az öröm és a nevetés.
Csak ő tudott megvédeni.
De vajon lesz alkalmam ezt elmondani neki? Visszajön még értem? Ugye visszajössz és nem hagysz többé magamra?

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Okt. 19, 2015 7:23 pm Keletkezett az írás



18+ (a karakter jelleméből adódóan erőszakos tartalom és káromkodás, olvasása mindenkinek csak saját felelősségre!!)


- Hol van az a kurva? Tényleg nem tudod, hová tűnhetett, vagy csak szórakozol velünk, Higgs? – Ajkaim vigyorra kúsztak, ahogy pillantásom Collier jéghideg tekintetére szökött, s azon morfondíroztam, vajon mikor robban fel ez a patkány mérgében, s mikor lesz eggyel kevesebb seggfej ezen a kurva világon.
- Ne röhögj bazdmeg! – Ellökve magát a tölgyfaasztal szélétől, sebesen lépett felém, s az öklére húzott fémmel mért ütést államra, amit el sem kerülhettem volna, tekintettel arra, hogy két gorilla tartotta vállamon kezeit, s szegezett egy ütött-kopott, ósdi, négylábú szék rabságába.
- Bázdmegg..- Köptem a szavakat, miközben ajkaim közül fröcsögött a vér, s éreztem, hogy a jobb felső nagyörlőm bánta ezt a csapást. Amúgy is zord vonásaim még inkább eltorzultak, homlokomra dühös ráncok szöktek, szám széle a fájdalomtól vonaglott meg, de ez sem tántorított el attól, hogy megtartsam a titkomat, s én irányítsam az egész kibaszott helyzetet.
- Szóval, Higgs , mit tudsz a csajról? – Collier összegombolva a zakóját, egészen közel hajolt az arcomhoz, s oldalra biccentett fejjel méricskélt, várva, hogy majd azonnal színt vallok. Hát a faszt.
Megtehettem volna, hogy elárulom Cairns búvóhelyét, avagy inkább bújtatott helyét, ám félő volt, hogy abban a pillanatban elmetszik a nyakam. Tagadhattam volna, hogy nem volt köztünk semmi, de annak se lett volna semmi értelme, hisz bizonyára ennek a gennyládának voltak információ forrásai, s akár még láthattak is együtt a nővel, akár a kórházban, akár a híd környékén. Ki tudhatta, hány szeme van ennek az ürgének…
- Hát azt, hogy jó a segge, és vonyít, ha berakom neki. Mégis mi mást? – Förmedtem vissza, megjátszva, mintha mélységesen felháborítana az, hogy úgy gondolják, közöm lehet a bújtatásához.
- Tudom, hogy elbasztam, mert már elsőre el kellett volna metszenem a nyakát, de látnotok kellett volna, milyen formás…megdugtam. Nem akarta…nem, mintha ez számítana. Tessék, ezt akartátok hallani? Néha meghúzok nőket, akkor is, ha nem akarják. Na? Elégedettek vagytok? Egyébként én elintéztem őt, kinyiffant, láttam a saját két szememmel…nem is értem, hogy mi a faszról beszéltek. Agyonvertem. – Teljes higgadtsággal jelentettem ki, miközben pofátlanul fúrtam pillantásom Collier tekintetébe, majd nem tűrve tovább , hogy két melák támaszkodik a vállamon, fel akartam állni, s ennek jelét adva, erővel próbáltam ellökni vállaim erejével a kezüket, mire azok dühödten nyomtak vissza a székre.
- Kussolsz..- Morrant rám a nagyobbik, kugli fejű kopasz, s leheletnyi szemöldökét összeráncolta.
- Mégis él..- Jegyezte meg oldalról beszólva a Sebhelyes, aki egészen addig csöndben szívogatta a dohányát, s csak megfigyelője volt az eseményeknek.
- Ma majdnem sikerült elkapnom, míg valami fasz el nem menekítette Őt. Egy olyan terepjáróval, mint ami neked is van. – Gúnyosan hajolt fülemhez, miközben pofátlanul bakancsom orrára hamuzott. Felé fordítva fejemet, nehéz volt megállnom, hogy ne fejeljem homlokon, egyelőre azonban túlerőben voltak ellenem, s nem kockáztathattam az életem, nyugodtnak kellett maradnom.
- Milyen típusú volt az a terepjáró és pontosan milyen színű? – Kíváncsian tettem fel kérdésem, miközben pillantásom A Sebhelyesről Collierre szökött. Érdeklődve vártam Freddie válaszát, hisz jól tudtam, hogy színvak, ráadásul egy olyan sötét garázsban kizárt, hogy be tudta volna azonosítani az autó pontos márkáját.
- Hát sötét színű és olyan terepjáró forma..ne gecizz velem Higgs. – Dühében kést rántott, s torkomhoz szorította, mire Collier intett kezével.
- Hagyd Freddie, igaza van. Ha nem tudod, akkor ne vádaskodj. – Hiába játszotta meg magát ez a patkány, még mindig úgy éreztem, hogy gyanakszik rám. Ez nagyon nem volt jó, s biztos voltam abban, hogy aznap már nem mehetek vissza a házhoz, mert figyeltetni fog.
- Rendben van Higgs, bocs a feltételezésért. – Mellém lépve intett a srácoknak, hogy vegyék le rólam a kezüket, majd vállon veregetett, s a jobb kezét nyújtotta kézfogásra.
- Valóban fasz voltál, hogy a farkad után mentél elsősorban, de most az egyszer elnézem neked, csak mert Te vagy az aranykéz ebben a csapatban. A kezeid nélkül nekünk sem menne úgy az üzlet, meg gondolom, neked is hiányoznának. Nem tudnád mivel kitörölni a segged. – Horkantva röhögött fel, s noha a többiek is jóízűen nevettek szavain, éreztem, hogy mindez fenyegetés részéről. Ez a köcsög szó szerint megfenyegetett. Abban a pillanatban tudtam, hogy ki kell eszelnem egy tervet , s valahogy megoldást kell találnom a problémámra. Már nem csak Cairns élete volt veszélyben, hanem az enyém is.
* * *
A füstös kocsma hosszú bárpultjánál ülve, kevésbé dagadt arcféltekémet könyökömön támasztva a kirakatba pakolt alkoholos üvegeket méricskéltem fátyolos pillantásommal, s miközben a huszonharmadik cigarettát is elszívtam, újra lepergett előttem a vallatás napja. Amikor életemben először előszedtek, s ahelyett, hogy a munkámat dicsérték volna, keményen vallattak, püföltek, és felettem álltak. Egy kibaszott csaj végett. Egy nő végett, akit már ötödik napja nem látogattam, nehogy rátaláljanak az engem követő barmok.
- Hé, hová viszed? – Pillantásom a csapos szőrös kézfejére szökött, aki nagy mafla ujjaival körülfogta sörösüvegem nyakát, melyben még félig folydogált a komló párlata. Az a köcsög képes lett volna kihasználni a részegségem, és lenyúlni fél üveg Becksel.
- Kurva gyorsan tedd vissza, ide…itt a helye. – Cigarettát tartó ujjaimmal köröztem a pult tetején, majd államat megvakarva, biccentéssel helyeseltem, mikor az üveg visszakerült a helyére,s újra a birtokomban volt.
- Helló, Szivi! Látom, nagyon magányos vagy, nem vágysz egy kis társaságra ezen az éjszakán? – Egy túlédesített parfümfelhőben úszó, nagy dekoltázzsal rendelkező, göndör vöröslő fürtös nő kúszott mellém, s miközben bal kezének ujjai combomról indultak meg a farkam irányába, addig szabad keze – mellyel bárszékem támláján támaszkodott addig- trükkösen próbált bejutni pénztárcát bújtató farzsebembe.
- Persze. – Lassan fordítottam felé a fejemet, s még egy félmosolyt is felvillantottam, miközben végig mértem a melleire tetovált Sally név birtokosát.
- Mi a vércsoportod, Sally? –Negédes mosollyal tovább fürkésztem a nő pillantását, férfiasságomon matató kezét nem löktem arrébb, farzsebemben kutakodó csuklójára azonban gyorsan rámartam.
- Hogy mi, miért kérded? Áúú, ez fáj. – Nyavíkolva, magától vonta vissza szabadon mozgó tenyerét hímtagomról, miközben eltorzult arccal, hisztérikusan visított fel, ahogy egyre erősebben szorítottam a csuklóját.
- Csak, hogy tudjam, mit kezdjek a szerveiddel szex után, Sally. – Rideg mosolyt villantottam a nő felé, aki riadtan újra felordított, s Karl után kántált a levegőben.
Ki gondolta volna, hogy egy faszkalap rablópárosra akadtam, akik a részegeket szemelték ki arra, hogy pénzt nyúljanak le tőlük? Egy csajjal simán elbírtam, s természetesen Karl sem lett volna akadály, ha épp nem vagyok matt részeg, s nem hátulról támad az a gyökér.
Hirtelen csavarta hátra a karomat, majd felrántott a pult mellől, s bár sikerült behúznom neki egy bal horgot, ő kihasználva józanságát, s abból adódó erőfölényét, arcon térdelt, majd tarkón vágott, végül néhányszor belém rúgott a földön – ezzel ripityára törve bal karomat- s végül, mint aki jól végezte a dolgát, felmarva a pénztárcámat, lelépett a nőjével.
Néhány pillanatig csak homályos foltok úsztak a szemeim előtt, elmosódott arcokat láttam fölém hajolni, s éreztem, hogy néhányan felsegítenek a földről, azt kérdezve, jól vagyok-e. Mégis, ki a faszt érdekel, hogy jól vagyok-e? Ne törődjenek velem, basszák meg.
Kiténferegve a józanító, hűs levegőre, jobb kézfejemmel töröltem le orrom vérét, majd gyalogosan indultam el a közelben parkoló Ford Raptorig, amit nagy nehezen sikerült beindítanom.
Jó ideig azonban homlokomat a kormánynak támasztottam, s karomat mellkasomhoz szorítottam.
Kutyául fájt.
Forgott körülöttem a világ és kellett néhány perc, mire kitisztult előttem minden.
- Szedd össze magad, szedd össze. – Magam elé mormolva, összeszorított fogakkal emeltem fel a fejem, s dühödt ordítás hagyta el ajkaimat, amit legfeljebb az autó mellett elsétáló fiatal pár hallhatott.
* * *
Már húsz perce voltam úton, ujjaimmal többször megdörgölve sérült orrnyergemet, s a szemeimet, hogy kitöröljem az álmot és ne bukjak azonnal a kormányra. Gyakorta néztem a visszapillantó tükörbe, hogy ellenőrizzem, nem-e követ valaki, s miután úgy éreztem, tiszta a terep, csak akkor mertem rákanyarodni a városból kivezető útra, hogy célba vegyem a házamat.
Azt a helyet, ahol ott hagytam a Nőt.
Odafelé menet néha vetettem egy pillantást az ülésen heverő papírzacskó tartalmára, s azon morfondíroztam, vajon sikerült-e mindent összeszednem, amire szüksége lehet.
Vajon mi lehet Vele? Miért nem sikerült kivernem a fejemből még öt nap után sem?
Gondolataim folyamatosan körülötte jártak, miközben a rádióból halkan egy rekedtes hang énekelt nyugtató country nótát. Apám szerette ezeket a szarokat, ám kivételesen nekem is jól esett.
A ház elé csöndesen kanyarodtam be, továbbra sem volt a közelben senki, nem is követtek, így biztonságosan szállhattam ki a Raptorból.
Felmarkolva a papírcsomagot, jobb kezemmel emeltem ki az anyósülésről, majd ajkaim közé fogtam azt, míg becsuktam a jármű ajtaját.
Leriasztva hagytam a ház előtt, s lassú, fáradt léptekkel közelítettem meg a csodálatos otthont, melyet körbevett a békés táj, a magasba törő fenyvesek, s békák kuruttyolásától nyüzsgő tó.
További mozdulataimat is lomhaság kísérte, az ajkam felrepedt, minden tagom fájt, nem beszélve a karomról, amit még mindig testemhez szorítottam, hogy úgy enyhítsem fájdalmamat.
Nem ontottam fényárba a helyiséget, csupán egyetlen lámpát kapcsoltam fel a nappaliban, mely kellemes fényével éppen csak megvilágította a látni kívánt területet. A lépcső körvonalai jól kirajzolódtak, ezért könnyedén vettem célba a lenti helyiséget.
A kezemben ropogó zacskóval egyre közelebb értem a szoba ajtajához, ahol meg kellett állnom néhány pillanatra, míg illuminált állapotomban sikerült előkotornom a kulcsot, ami a helyiséget nyitotta.
Belépve nem kellett sokáig kutatnom pillantásommal a nőt, aki a fal mellett kuporogva szorította kezei közt az üres chipses zacskót. Ha egy pillanatra át is suhant gondolataimban a megbánás, egyetlen szóval se kértem volna bocsánatát, amiért egy nap helyett öt napra nyúlt el a viszont találkozásunk.
Fáradt voltam, részeg és ingatag. Nem volt kedvem se társasághoz, se ahhoz, hogy bármiféle magyarázkodásba kelljen bocsátkoznom, netán egy őrült hisztérikával találjam szemben magam.
- Hoztam kaját. – Ez volt az egyetlen mondat, mi elhagyta ajkaimat. Ezt követően a zacskót az ajtó melletti kis asztal tetejére ejtettem, s hátat fordítva, nem törődve azzal, hogy nyitva hagytam magam mögött a nyílászárót, visszaindultam az emeletre.
Lassú lépteimhez ezúttal nem társult erő, alig vártam, hogy levágjam magam a kanapéra. Csak szükségem volt némi fájdalomcsillapítóra, egy jó üveg, hideg sörre.
Kikapva az italt, visszasétáltam vele a nappaliba, bekapcsoltam a széles kijelzős plazmatévét, s feldobva bakancsos lábaimat a kis asztalra, úgy dőltem a kanapé támlájának, hogy bal karomat hasamra fektetve, mozdulatlanul bámultam a televízió képernyőjén futkosó játékosok örömmámorát.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Okt. 20, 2015 6:59 pm Keletkezett az írás



after all that we've been through

░░░░░░░░░░░

A földalatti szinten felhúzott lakosztály meleg barna árnyalatban játszó falai az éhségtől gyötrődő gyomromnak csillogó szemében tejcsokoládé megkezdetlen táblájának tetszettek. Ujjbegyeim alatt sercenő felülete a modern szövettapétának sem élesztette újra képzeletemnek berkeiben fogant infantilis összefüggését a metaforikus élvezetnek. Nem nyaltam meg. Nem tátottam el állkapcsaimat, hogy kiharapjak belőle egy vastag, majd olvadásra ítéltetett falatot. Megzuhanva döntöttem neki homlokom felületének, engedve, hogy támaszkodásra szolgálón kifeszített ujjaim a padlónak mezsgyéjén húzódó díszléccel találkozva lanyhán semmire kellővé váljanak. Ott lógott előttem, puha bőröm a padlószőnyeg játszi rövid szálai közé veszve, s nem tettem semmit. Még akkor sem, mikor a törölköző nyelve megfáradva elveszítette tartását, megbomlott testem körül felülete, és magányos meztelenségre ítéltette melleim rüfke halmát. De még akkor is rezzenéstelen arccal, nyakam hajlatához szorított chipses zacskó műanyagjával tűrtem sorsomat, mikor odafentről a nap folyamán másodszorra is motoszkálás érkezett.
Fáradt érzékeim képesek voltak különbséget tenni az idegen és ismerős léptek között. A magabiztos talpak felmosták a földszintet, s egyre irányomba caplattak. A remény lángja úgy csapott egyre magasabbra, lehelt életet pulzáló mirigyébe a létfenntartáshoz szükséges szívbe, ahogy szedte Rhys Higgs lefelé a lépcsőfokokat. Már majdnem itt volt.
Sietve húztam össze magam körül a törölközőt, hogy amúgyis alulöltözött testem látványa ne izgassa fel annyira a férfi mocskos fantáziáját, hogy alaposan és erőszakosan birtokba kívánjon venni. Valahol bennem élt a vágy, hogy érintsen, törődéssel jutalmazzon, de meg kellett küzdenem kivont szablyájával álló büszkeségemmel, hogy megtaláljam a megfelelő hangképzés helyét kiszáradt torkomban. Szavakat kerestem. De az eddig gondos katonai sorrendbe felállított délceg dominósor kacskaringós alakzata hirtelen kapkodásomtól összeomlott, cserbenhagyott, tudatlanul, kreativitás nélkül maradt markom.
Érkezésekor nem számítottam többre vagy kevesebbre. Már jól ismert vonásai érkeztek a friss levegő illatával odakintről. Jobban is megnéztem, s az eddig kiismert nyitott könyvnek tekintett arcon vétett sérüléseknek miértje helyett csupán látványát éltem meg. Belefeledkeztem a férfi sebezhetőségébe, míg ő egy papírzacskót megtömött tartalmával érdektelenül a legközelebbi biztos, sima felületre állított.
Mindennél jobban érdekelt, hogy mit hozott. Mivel szánta itt létemet, de természetesen a jóllakottság érzetével kecsegtető nyugalmat kíváncsiságom áttörte, így még hosszan tanulmányoztam a borosta közé veszett száraz vért, a felrepedt vöröslő ajkat. Elengedve a megviselt tekintetet, a mindig határozott kiállás csorbulása szúrta ki szemem. Nem engedhettem el kérdések nélkül, nem mehetett. Tudnom kellett, miért lóg a karja élettelenül teste mellett, eldeformálódottan a bőrkabát alatt.
Talán a segítségnyújtással akartam kifejezni köszönetemet és hálámat, a magából erős alkohol szagát párologtató férfihez azonban nehezebb volt szavakat intéznem, mint az első gondolatomban felötlött. Elnyílt ajkam, de tudva, hogy kiszolgáltatott helyzetem mennyire esendő az illumináltság leplén át bámuló alkoholista átokfajzatnak, elhallgattam. Nem szerepelt a terveim között, hogy napokig ismét lemondjak az ülésről, vagy a fájdalommentes vizeletürítésről. Nem szerepelt a ma este napirendjében egy újabb nemi erőszak.
Hallgattam.
Napok óta zárt ajkaim között raboskodó nyelvem mintha elfelejtett volna beszélni, úgy hullott vissza a hibátlan fogsor kecses keretébe. Megdöntött fejem csokoládészínnel befestett igazgyöngyei a vastag keretes szempilla sor közén át kikandikálva gyér odaadással adóztak a fohászok oltárán, hogy az ajtó nyitva maradjon. A csend és a bizodalom kimenetelének gyümölcse a résnyire nyitva hagyott nyílászáró volt.
Tűrtem elzsibbadt végtagjaimat begyűrve testem alá, egészen addig, míg az utolsó lépcsőfok deszkája el nem sóhajtotta a súly alatti töredelmes munkáját, s a férfi itt nem hagyott. Tudván, hogy nem jön vissza már, s a zár kattanásának elmaradása figyelmetlenségéből fakadt, na meg a belsőjét marcangoló fájdalomból, már biztonsággal kúszhattam közelebb az asztalhoz. Az első próbálkozás, hogy álló helyzetbe nyomjam magam, csúfosan sült el, és elveszítve a biztos pontot, mely eddig megtartotta szédelgő valómat, vissza kellett nyerni. Lábaimnak keskeny terpesze perceken belül kisegítette a gerincet és annak nehezékét, tenyereim támaszának köszönhetően lábon maradtam.
A törölköző lehullhatott.
Kezem vadul karmolt a papírzacskóba, melyről nevem híján is tudtam, hogy engem illet utolsó morzsájáig, mégis úgy szaggattam, mintha elvehetnék tőlem. A konzervek, gyümölcslevek mellett még két nagyobb ételhordó is volt, melynek tartalma átmelegítette környezetét. Kínait hozott. S ugyan nagyon vágytam a fűszeres, markáns ízvilágot, s gyomrom megkondulása is menthetetlenül ez után áhítozott, nem tehettem meg, hogy a legyűrt falatokat követően már távozzon is belőlem az erőforrás. Nem pazarolhattam, nem tudva, meddig élvezem még csokoládé falú mézeskalács börtönöm kényelmét. Néhány korty narancslé után az ízesített keksszel ismertettem meg a hosszas kihagyás után ismételten ízlelőbimbóim felületi receptorait, majd a nem túl édes keserűcsokoládéból törtem éhségem számára. Az érzés, ahogy felszántották a nyelőcsövet, s maradásuk tudatával kecsegtettek, kielégítő volt. Húsz perc elteltével már előre-hátra hintáztam az asztal mellett, ahogy megtervezetlen sorrendben, megfeledkezve az egymással nem harmonizáló nyers ízekről egymás után pusztítottam el a megbontott ételeket. Nem lehetett túl sokat. Emlékeztettem magam. S mikor fifikás gyomrom száját érte a falat, feladtam. Megálljt parancsoltam a követelésnek, s a zacskó maradékát magamhoz szorítva törtem át a börtön küszöbén.
Az első lépcsőn azonban megtorpantam, s a földre helyezve a zacskó biztos talpakon álló tartalmát, visszasunnyogtam szobámba, hogy az ágyra vetett férfi pólóval fedjem el anyaszült meztelenségemet. Nem foglalkozva további külsőségekkel, vagy a combközépig érő felsőruházat méretem többszörösségével, újra neki indultam a felettem lévő emeletnek.
Pontosan öt napja jártam itt. Ismerősként haladtam az üvegfolyosón, mely most teljes sötétségben sejlett fel előttem, s a tó tükréről visszakacsintó telihold fénye festette meg az ösvényt a konyha felé. Elbűvölt, milyen szép is lehet hosszas hiány után a természet sekélyes viszontlátásából fakadó szépsége, de nem álltam meg többre az üvegfal mentén, mint tíz perc. A semmi közepén voltam. Egy férfivel, aki már nem akart az életemre törni. Ellenkezőleg. Akinek köszönetet kellett mondanom. De hogyan? Hogyan?!
Nem akartam, hogy a nappali kanapéjára letelepedett férfinek feltűnjön jelenlétem. Annyira nesztelenül vágtam át háta mögött a nappalin, vigyázva, hogy pehelynyi súlyom alatt ne reccsenjen meg a kiszámíthatatlan parketta, hogy még lélegzetemet is elfojtottam a tervhez ragaszkodván. Nem hallhatott meg és nem tudhatta, hogy itt vagyok.
Minden hang többszörösére duzzadt körülöttem. Eltompult érzékeimet megriasztotta a televízió hangszórójából érkező üdvrivalgás, a nézősereg hullámzó ricsaja, így a konyhaajtóban összerezzenve tapadtam fel a nyitva hagyott ajtó félfájára.
Ha a férfi nem vette észre megrezzenő árnyékomat, tovább mentem a sötétben, s emlékeimre hagyatkozva, a mosogató mellett álló evőeszközökből villát halásztam elő. Azért szenvedtem további tíz percet, hogy hangtalanul kiemeljem a törékeny hangú papírzacskóból az ételes dobozokat, s a pult azon részére helyezzem, ahová felülve én is rálátást nyerek a tévé képernyőjére.
Az ittas férfi reflexei és érzékei talán még nálam is erőtlenebbek voltak. Mégsem tudtam, hogy mikor tűnik majd fel neki itt létem. Csak egy kis társaságot akartam. Csak egy egész keveset. Hangokat, olyan váratlan, világi történéseket, melyek nem testem izommunkáját dicsérték.
Bajban lettem volna, ha csak ülök ott, miközben szemenként rizst kanalazok számba, így amint láttam, hogy felém fordítja fejét, mintha rosszat tettem volna, úgy hangzott fel magyarázkodásom.
Öt nap után újra hallattam erőtlen hangomat.
– Csak kellett egy villa… de nem csinálok semmit. Nem csinálok rosszat – ismételtem megtörten az őszinte kijelentést, s nem állva pillantását, melyet nem is tudtam tisztán kivenni, beletemetkeztem az ételbe, s az eddigi csigatempóból visszavéve, egész óvatosan rágtam el egy darab ananászt gyötrődő fogaim között.
A gyümölcs harsány ízét a csirkemell fonalas teste váltotta számban.
Egy ideig magam miatt húztam az időt, de mikor telítve éreztem gyomrom, már csak azért kanalaztam a rizst és a ráborított szószt, na meg játszottam xilofonosat a fém evőeszközzel a pult márványos felületén, hogy felhívjam magamra a nappaliban terpeszkedő házigazda figyelmét. Elmondhatatlanul magányos voltam, s most még annak is örültem volna, ha rám ijeszt testi fölényével, körbe kerget a pult körül, majd visszaparancsol a pincébe.
Tagadhatatlanul ezt a reakciót vártam a részéről, így mély csalódással konstatáltam, hogy a sörön és a televízió műsorán kívül semmi más nem érdekli. Még én sem. Én, aki itt voltam fehérnemű nélkül, egy szál pólóban, aminek leheletnyi ellenállása nem tartotta volna vissza a benne élő átokfajzatot.
Lépnem kellett.
Először lassan, s várva a határt, hol üvöltés szakad át ajkain közelítettem felé. Szándékosan vonultam el a kijelző előtt, s úgy kerültem elé, hogy megzavarjam a koncentrációban. Először a kanapéra ültem, tisztes távolságba tőle. Hallgatása azonban kétségbe ejtett. Így még egy utolsó esélyt adtam a férfinek, s áthelyeztem testsúlyomat a dohányzó asztalra, s két lábamat elnyújtva belógattam széttárt combjai közé. Ha a fókuszálásban megzavartam, alig érezhetően megböktem térdét enyémmel, s ott is pihentettem a csontos szirtet a bőr alatt. Jó volt érezni a farmer anyagon át testének éltető melegét.
Nem szólt.
Nekem kellett.
– Ízlett a kínai. Köszönöm – nagy önuralomra volt szükségem, hogy elnyomjam a dacos kislányt torkomban, aki hisztérikusan rángatta a folytatásért hangszálaimat.
Újra szemügyre vettem küllemét.
– Szarul nézel ki. Cefre szagod van… és rendesen helyben hagytak. Van olyan ember ezen a világon, aki még veled is el tud bánni? Megerőszakoltak? Mert akkor esetleg megoszthatjuk egymással a tapasztalatainkat – cserfes gúny bujkált hangomban, ahogy játékosan kérdőre vontam. Túlságosan érdekelt, hogy mi történt vele, s miért fosztott meg öt napig a társaságától.
– Mi történt veled? Ha gondolod, hozok jeget. Valahonnan. Nem tudom, honnan. De a sör nem jó fájdalomcsillapító helyett. Segítenék. Segítsek?
Erőtlenül szerettem volna megértetni vele, hogy az öt nap alatt mennyi minden változott bennem.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 21, 2015 7:58 pm Keletkezett az írás



A televíziót pusztán csak azért üzemeltem be, hogy háttérzajként funkcionáljon, s eltereljék gondolataimat a gólszerzési próbálkozásokkal kapcsolatos képkockák. Legalábbis azt gondoltam, hogy ez kiváló agyzsibbasztó lesz hajnalig, míg el nem nyom teljes egészében az álom.
Egyelőre azonban nem érkezett meg szemhéjaim nehezéke, mely vasmarokkal rángatta volna alá pilláimat, hogy mély szendergésbe ringasson a kényelmes ülőalkalmatosság tetején. Fejem ugyan a kanapé háttámlájának hanyatlott, pillantásom még mindig a zöld terepen rohangáló európai csapatok csatáján pihent. Vagy nevezzük inkább kislányos futkosásnak mindazt, amit a fehér és kék mezt viselő kopaszok játszottak.
Nem tetszett.
Míg máskor felugrottam egy-egy góllövés miatt a helyemről, hogy elordítsam magam, s éljenezzem a kedvenc csapatot, ezúttal ingert sem éreztem arra, hogy látatlanban biztassam a tagokat. Mintha csak megcsömörlöttem volna a futballtól, nem lelkesített a dolby surroundon érkező ezres nagyságú tömeg ujjongása.
Kurvára fájt a karom, a bordáim, nem beszélve az államról, ami még mindig hasogatott, s arról a szemem alatti lila foltról, amit még néhány nappal korábban szereztem be Colliertől.
Egy pillanatra oda is illesztettem arcomhoz a hideg sörös üveg oldalát, mely hűsítően hatott, s legalább néhány másodpercre elzsibbasztotta a lüktető bőrfelületet.
Nem tudtam kiverni fejemből azokat a csokoládészín íriszeket, melyekkel Maya pillantott rám odalent, abban a szobában, ahová bezártam. Ismét kegyetlen állat voltam, olyan döntést hoztam, mely nekem tökéletesen kedvezett, neki talán nem.
Megviselt vonásai újra és újra megjelentek elmémben, ahogy felsejlettek azon pillanataink is, amikor szenvedélytől hevülten estünk egymás testének, s kiélveztük az együtt töltött pillanatokat. Nem kellett volna ennyit agyalnom, nem kellett volna már megint rágondolnom. S nem is kellett volna maradnom…
Egyelőre nem volt tervem a jövőre nézve, fogalmam sem volt arról, hogy mit kellene vele tennem, s mi lenne a legjobb megoldás. Miért is vettem magamhoz? Miért voltam akkora farok, hogy a saját házamban bújtattam el? Miért?
Haragudtam magamra, s életemben először éreztem szétcsúszni lábam alatt a talajt, ami egészen megriasztott. Nem akartam elveszni, kiszolgáltatottá válni mellette, sőt, senki mellett sem. Nem akartam kockáztatni a karrierem, az életem, a szabadságom.
Azok a kurva gondolatok azonban csak nem hagytak nyugodni, s folyamatosan dörömböltek odabent, melyen már semmi más nem segíthetett, kizárólag a töménytelen mennyiségű pia.
Vedeltem is a sört, mely jólesően zsibbasztotta le elmémet, s a testemet.
Olyannyira ellazított, hogy már a hátam mögül érkező neszezésre sem figyeltem fel. Jó ideig fel sem tűnt, hogy Cairns a nyitott ajtón keresztül felszínre tört, s kiszökött öt napos börtönéből.
Már csak akkor kaptam fel a fejem, amikor a konyhából csörrenés hallatszott, s ahogy hátra fordultam, pillantásom azonnal meg is akadt a nőn, ki birtokba vette a konyhámat.
Éppen csak végig futtattam rajta tekintetem, s agyamba véstem kellemes sziluettjét. Látva, hogy mezítláb, alulöltözötten foglalt helyet, sejtettem, hogy nem készül semmiféle orv támadásra, s nem próbál majd ismét nyakon szúrni valami éles tárggyal. Szavai sem leptek meg, az ételek armadájában turkálva, kizárásos alapon biztos voltam benne, hogy öt nap éhezés után végre jól akar lakni.
Válasz nélkül visszafordultam.
Megtehettem volna azt, hogy felkelek, odasétálok hozzá és visszarángatom a szobájába, de abban a pillanatban ennek nem láttam értelmét, s kedvem sem volt ahhoz, hogy megmozduljak. Tulajdonképp meg akartam feledkezni a jelenlétéről, hozzá se akartam szólni, s minél inkább el akartam kerülni a közelségét. Ki akartam verni a fejemből alulöltözöttségét, hogy még mindig eszemet vette, s kívántam minden porcikájába.
Nem, nem fogyaszthattam többé ezt a drogot, nemet kellett mondanom elmém illúziójának, s nem koncentrálhattam semmi másra, kizárólag a Török-Norvég mérkőzésre. Ó igen, lőjetek már végre egy gólt, csináljatok már végre valami olyan dolgot, ami leköti az elmémet, s visszaránt a valóságba!
-Csezd meg…- Motyogtam az orrom elé, amikor a játékvezető – az egyetlen élvezhető figura a tévéképernyőn – piros lapot ítélt oda az egyik játékosnak. Végre, valami izgalom. Üres hálókon kívül ugyanis másra nem számíthattam.
Jobb híján, a második söröm után nyúltam, s jeges leheletét élveztem számban, ahogy a markáns ital könnyedén gurult le torkomon, temetve az előző, langyos taktusokat.
A háttérből érkező fémek nyekergése sem ingerelt, igyekeztem a nyüzsgő játéktérre koncentrálni, melyen a zseniális Fernandez bíró végre elérte, hogy csoda történjen, s végre valódi játékot kezdjenek azok a copfos kislányok.
Szemöldökeim fél óra múltával még sem egy határozottan hálóba zuhanó focilabda miatt szökkentek magasba, hanem a készülék előtt elhaladó nőszemély látványára. Aki képes volt egyetlen , vékony anyagú pólóban elsétálni a világító képernyő előtt, mely némiképp megvilágította rejteni kívánt idomait is.
Széttépni valóan dögös volt.
Pillantásommal végig követve mozdulatait, figyeltem, hogyan telepszik le mellém a kanapéra, ám még mindig tartottam magamat ahhoz az elhatározáshoz, hogy megtartom a két méter távolságot, s így teszek majd a Cairns szindróma ellen. Mert ezt kell tennem, más megoldás és ellenszer erre nincs.
Nem győzhetett le, nem nézhettem folyamatosan Őt.
Góóóól!
Üvöltött a hangfalakból az egyetlen szó, melyre már több mint fél órája vártam. Figyelmem visszaszökött a hatalmas képdobozra, s kíváncsian fürkésztem, hogy melyik kiscserkésznek sikerült átlőni a törökök hálóját.
Nolan Van Brudeck, kilences sorszámmal.
Fogalmam sem volt arról, hogy ki lehet az a fickó, aki messziről a rengeteg tetoválásával, fizimiskájával, s szigorú vonásaival némiképp hasonlított rám. Érdekes volt magamat a képernyőn keresztül látni, tudtommal nem volt fivérem, nem volt még egy olyan állat a világon , mint én.
Magamban konstatáltam a hasonlóságot, ám mielőtt a kamera még közelről is mutathatta volna Van Brudeck arcát, Maya Cairns termett előttem.
Pillantásom a velem szemben letelepedő nő íriszeire szökött, majd lábaira, ahogy azokat ügyes mozdulattal belógatta combjaim közé. Reflex szerűen futott végig tekintetem formás lábain, s a hosszú póló sem takart éppen sokat ahhoz, hogy ne lássam izgalmas részeinek apró mosolyát.
Beszélni próbált velem, én azonban azon küzdöttem, hogy ne teperjem le azonnal, s ne szegjem meg a saját magamban felállított szabályokat. Védekeznem kellett , bassza meg. Túl közel jött, s az illata már rég az orromat cirógatta.
Ez a céda trükkösen próbálta elvenni az eszem.
Úgy tettem, mintha meg sem hallanám a szavait, válla felett próbáltam elnézni, hogy lássam a televízió képernyőjét, de újabb megjegyzését már nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
- Ami azt illeti, Te is. Fogyóztál az elmúlt napokban?
Köcsög voltam, bunkó seggfej akartam lenni, hogy felhergeljem, s inkább verje hozzám az összes kispárnát, majd dacosan vonuljon félre, rohanjon le a szobájába, és csapja magára azt a kurva ajtót, csak hogy addig se legyen a közelemben.
- Élveznéd, ha azt mondanám, hogy igen? Egy hét mázsás tyúk volt, lent a trafikban, miközben megvettem neked a kínait, meg azt a sok szart. Mit gondolsz? – Hangomban volt némi gúny, s még mindig nem volt kedvem ahhoz, hogy Mayával beszélgessek.
- Segíteni? – Hirtelen dühösen ráncoltam szemöldökeimet, s szikrázó pillantásomat fúrtam a nő csokoládé íriszeibe.
- Mi a faszt akarsz tőlem? Ha megetted a kajádat, akkor húzz vissza a szobádba, nem vagyok rád kíváncsi. És kurvára nem kell a segítséged, jól vagyok. – Ingerülten reagáltam közelségére, reflexszerűen akartam mozdítani karomat, s már amúgy is melegem volt abban a szar dzsekiben, így attól is próbáltam megszabadulni.
Nem vitás, erőfeszítéssel rángattam le karomról a kabátot, s még a fogaimat is összeszorítottam közben. A bőrdzseki alatt csak egy szürke póló volt, így karomon jól láthatta a véraláfutásos sérüléseket.
- Szeretném nézni ezt a kurva meccset, húzz el a képből. – Morogtam felé, de nem bírtam tovább állni a tekintetét, s közelségét, így inkább egészen hátra húzódtam, fejemet visszadöntöttem a kanapé támlájának, s kicsit, féloldalra döntve, igyekeztem válla felett nézni a meccset. Vagyis az intim betét reklámot, mert speciel éppen egy rózsaszín doboz szárnyalt a levegőben kibaszott nagy madártollakkal.
- Faszomba..- Dünnyögtem az orrom elé, s csak bíztam abban, hogy a nő meggondolja magát, és nem akar majd anyáskodni felettem.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 22, 2015 10:23 am Keletkezett az írás



after all that we've been through

░░░░░░░░░░░

Két keskeny vállam közé süllyesztettem állam, mi vontatott visszafogottsággal meghajlott előre. A póló pamutja csiklandóssá tette a keskeny szirtet, de legyőztem az ingert, mi a nyak megfeszült izmából kiindulva végigszánkázott a fedetlenül maradt karon, s késztetést érzésével mérgezte meg körmeim ágya alatt a tevékeny ujjak megereszkedett, angyali párnáját.
Ellenálltam a késztetésnek, tovább markoltam az asztal csiszolt, lustán elnyúló felületét fenekem alatt, s közben egyre akaratom érvényesítéseként erőszakoltam rá a tartózkodó férfi rideg ellenállására kíváncsiskodó hiányérzetemet.
Többször, figyelmet nem igénylőn, praktikák, ármánykodás, áspisok moráljának megszégyenítése nélkül keltettem benne testi vágyat. Ellenállásba ütközve sem hátrált meg, sőt, vágyálmainak kiteljesedése lehetett, amint újra és újra erejének szilárd súlyát kellett felettem gyakorolnia, hogy célirányosan bevegye az orgazmust izmoknak kötelén rángató területet combjaimnak lányosan pironkodó tövében. Nem esett nehezemre önszántamból felkínálni neki testem egészét. Piacra dobtam mindazt, mit ez a fehér felsőruházat takarni kívánt áttetsző vékonyságú textiljével a v-alakú nyakrésztől lefelé. Számítottam rá, hogy az erős fények árnyékba vonják, s kidomborítják mindazt, amit érkezésekor még takargatni kívántam előle, melyet féltettem durvaságától, melyet azt hittem többé már nem akarok övének simulva tudni. Nem hála munkált bennem, nem ostoba meggondolatlanság volt a részemről, s nem lett volna az elcsókolt csókok után jussa megbánás közelségének. Őszintén akartam és odaadóan. Betegesen ragaszkodva, a hiány érzetének leküzdésére áhítottam őt, és azt, amit nyújthatott nekem leggyengébb állapotában is.
Belefeledkeztem lábfejem játékába, mely csintalanul, várva, hogy ódzkodással ricsajszerű röhögésre késztessék, eltaszítsák útjáról. A bokától indultam, némiképp meggyűrtem a durva farmer visszahajtott korcát a lábszáron, s úgy kerültem meg, hogy tovább haladva érjem a vádli részen duzzadó férfias izmokat, a térdhajlatát, s… indultam volna tovább, szívesen belógattam volna ágyékáig meztelen lábfejemet, ha arcáról olvasva nem ér mély csalódottság a férfi elutasításának tanúbizonyságául.
Megrándultak arcizmaim, a törékeny csontozatú lábfej boltozata lehullt. Bolyongó próbálkozásom megtébolyodottsága megkövetelte a módszereimen való csiszolást.
Arcizmaim legközelebbi alkalommal nem az új ötlet varázsától szaladtak grimaszba, hanem a férfi ajkairól fakadó kérdéstől, melyet válaszra sem kívántam méltatni saját magam önuralma érdekében, és az ő testi épségének ezen fokon való stagnálásáért.
Negédes mosollyal tudatosítottam magamban a férfi kíméletlen észrevételét, mely kritikusan falta a kicsontosodott részeit valómnak. Nem tettem fel neki a kérdést, visszafojtottam mindazt, mi igazságot követelt magának, egészen addig, míg árulása nem lett égbekiáltóan analizálni való.
– Higgs, most lebuktál. Mert rájöttem, hogy a nagydarab nők a zsánereid. Akiken van mit fogni, van hová kapaszkodni és akiket nem törsz össze, mikor kiszabadul belőled a vadállat, aki passzióból rombol maga körül. Most azonban, hogy pszichológusom ennek tudtában van, őszintén érdekel az irántam való elkötelezettséged. Hogy hol van köztem és ezen erős csontozatú, keménykötésű nők között a párhuzam. Milyen ostoba metaforához tartod magad, amiért úgy nézel rám, mint egy kételyekkel eltelt ösztönlény a rácsok belső oldaláról? – eldöntött fejjel vizslattam őt tovább, állva tekintetét, nem engedve egyetlen pimasz ráncnak sem az arcán, hogy kitaszítson derengő nyugalmi állapotomból.
Azt várta talán? Üvöltésemet, védekező ökleimet, melyek olyan vehemensen kiálltak önmagukért? Az vonta bűvkörébe a férfit? Az az erő, melyet felszabadított belőlem. Nem adtam lehetőséget egy második alternatívat. Megmerevedett higgadtságomból képtelenség lett volna kizökkenteni.
Hamar fény derült Rhys megtörtségére. A szobámban akart tudni. Vagyis a pincehelyiségben, amit kikiáltott életteremül. Úgyse mentem volna vissza, de a szájalással még azt a kevés esélyt is elhajtom magamtól, amit hiányos öltözetű küllemem kovácsolt előnyként kettőnk szexuális kisugárzásának versenyén.
– Még nem jöttél rá, hogy mit akarok tőled?
Természetesen szexet akartam, s ez abszurd mód ott ült vonásaim közén. Kacéran fontolgattam a hangsúlyt, mellyel buján világra bukhatna belőlem ez a félreérthetetlen szó, de még nem szolgáltam tiszta válasszal. Sőt, tulajdonképpen mély hallgatásba temetkeztem, ahogy megláttam a bőrkabát anyaga alól felvillanó sérüléseket szerte testén. A vállhoz kígyózó véraláfutások alatt az izmok deformálódása, meg a végtag természetellenes állása felelevenítette bennem ortopédiai tanulmányaimat és gyakorlatomat. Kínkeserves évek voltak azok számomra, de most talán hasznát vehettem a csontkovácsolás művészetének, mely elburjánzott az orvostudomány berkeiben.
– Áh, Rhys. Csak nem fájdalmaid vannak?
Persze, hogy nem érdekelt akarata. A televízióban futó tisztasági betét reklámja engem sem kötött le. Nem, hogy őt, akinek csupán a nőihez fűződő viszonyából lehetett fogalma a ciklikus vérzésről. Látott már tampont? Kit érdekelt… képes lenne a száját törölni a szárnyas betétbe, mert azt hinné, szalvéta. Pont ezt akarta nézni a képernyőn.
Megsemmisítettem tekintetemmel, amint visszafordultam irányába. Láthatta a diadalittas vigyoromat, mint csúfos veresége festett fel rám.
Most pedig kizárólag velem fogsz foglalkozni, Rhys Higgs. Velem – súgta beszédes tekintetem, s mivel nem voltam abban a helyzetben, hogy óvjam magam, vagy elgondolkozzak önmagam szükségletének másfajta kielégítésén, netán bocsánatkérőn elvonuljak, vagy egyszerűen csak kipróbáljam, milyen szégyenlősnek lenni, felálltam ültemből.
Riasztó lehetett számára látni, mint közeledek hozzá, s az oldala mellett megtámasztott térdemet hogyan követi satu módjára ölét közre fogó másik lábam is, majd a biztos ülőpozíció belövésére, hogyan szövik be hosszú, pókszerű ujjaim mellkasának keménységét. Pillantásom kérdése fogva tartotta. Plátói kérdés volt ki nem mondott szavaimnak sorrendje, seggükön a megfelelő jel billogjával, amint közelebb húztam hozzá magam. Nem ereszkedtem rá combjaira. Érezni akartam csípőmön kezét, hogy úgy húzzon le magához. Addig csak fölé magasodva, felsőtestének préselve melleim szabad halmát, néhány centiről szántam őt. Kezem homlokára simult, hogy miközben végighúzom törődő tenyerem zselével eligazított, rendezett tincsein, hátra dönthessem fejét, úgy kényszerítsem, hogy falja szemeim világát.
– Tudok egy jó fájdalomcsillapítót… annyit kell mondanod hozzá, hogy szeretném. Semmi kérem, semmi köszönöm… csak, hogy szeretnéd.
Alig pár centi választotta el arcom övétől. Legalábbis, ha még nem próbált ellökni magától, vagy nem vágott egyenesen a szemközti fotelbe, hogy – relatív – távol tartson magától. Egy cseppnyi érdeklődés iránt esdekeltem. Akartam, hogy érdekeljék szavaim. Akartam, hogy foglalkozzon velem, hogy kérje, hogy üljek ölébe, s ne kísértsem.
Bárhogyan is vette a folytatást, nem gátolhatott meg, hogy füléhez hajoljak, s közben mellkasáról elindítottam kezemmel felmérjem karjának állapotát.
– Tudod mozgatni? Mert ha esetleg nem törted el, és nincsenek akkora fájdalmaid, akkor elmondom, hogy nincs rajtam bugyi. És esetleg, ha ez nem fáj – azzal végignyomkodtam nem túl gyengéden a csont útját a könyök irányába, hogy ellenőrizzem épségét. Morbid módszer volt, de nem éreztem különösebb elváltozást.
– Esetleg, ha jól vagy, és nem kell se a jég, se a fájdalomcsillapító tabletta, se a sör, akkor én most beülök az öledbe. Szeretnéd, hogy megtegyem?
Utoljára a hídon, annak esős reggelén voltam ennyire közel hozzá, és a gondolathoz, hogy megcsókolom. Nem esett volna nehezemre. Kívántam ajkait, melyeken eddig egyetlen jó szóm sem szökött át. Mégis… jobb lett volna most ajkamat ajkai közé adni, hogy újabb leheletét érezzem arcomon a mennyországnak.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 22, 2015 3:00 pm Keletkezett az írás



Vártam, hogy elmenjen és magamra hagyjon, hogy minél távolabb legyen tőlem, s ne karnyújtási közelségre, mely bármely pillanatban megingathat elhatározásomban, hogy ellenálljak a nő csábításának, s fegyelmezve önmagam, leküzdjem ezt az akadályt is.
- Na hát ez van, lebuktam, nem titkolhattam tovább…- Kontráztam rá megjegyzéseire, miközben pillantásomat csokoládészín íriszeibe fúrtam, majd később mosolyát vettem szemügyre, s azután újra érdeklődő pillantását, mellyel arcomat mustrálta.
A dög, direkt ingerelt, olajat akart önteni a tűzre, vagy ki akarta csalni belőlem gondolataimat, s az igazat követelte magának? Netán a figyelmemre szomjazott? Ó ugyan , miért is akart volna tőlem bármit ez a nő, akinek eddig csak bajt okoztam és szenvedést? Miért akart volna több figyelmet mindazok után, amit Vele tettem?
Ismét kérdezett. Faggatott, s ha épp nem pillantásával akarta átfúrni az oldalamat, akkor szavaival próbálta kicsikarni belőlem azon gondolataimat, melyek Őt illették. Egy ideig álltam pillantását, s szótlanul figyeltem próbálkozását, az örömet azonban nem akartam megadni neki. Elvetettem azt, hogy valaha is megvalljam, valamelyest érdekel, s magam sem tudom, miféle bizarr kötelék az, mi hozzá vonzz. Nem akartam eszközöket szolgáltatni markába, hogy azok közül bármelyiket is felhasználhassa ellenem, nem tehettem meg, hogy lerombolom az utolsó védőbástyákat is magam körül, s teljesen kiszolgáltatott leszek.
- Összefüggés? Nincs összefüggés, és kedvem sincs ahhoz, hogy metaforákról és egyéb szarságokról dumáljak Veled Cairns. – Pillantásom hirtelen szórt szikrákat a nő felé, amint meguntam csevegési kísérletét. Miért nem vette már végre észre magát, hogy nem kívánom a közelségét? Hogy felemészt, hogy nem érinthetem, mert ha érinteném, azzal kudarcot vallanék, s saját magamban kellene csalódnom. Miért nem érezte, hogy ez az a pillanat, amikor vissza kell vonulnia és hagynia kell engem békében? Hát mi a szart akart tőlem, mikor én eddig állat módjára bántam vele, s ketrecbe zárva tartottam?
- Hát nem érted meg, hogy nem akarok beszélgetni bazdmeg? Takarodjál vissza, mielőtt kárt tennék benned. – Ismét ráförmedve, vonásaim dühödt ráncokat öltöttek arcomra, s a nő érezhette dühömet, s a bennem lezajló csata visszhangját.
Mert a fenébe is, jól esett a közelsége, túlságosan jól esett, s mindez ismét csak megrémisztett. Hová tűnt az a gyerek, aki megvolt mindenféle rajongás nélkül? Akinek nem volt szüksége egy kellemes nő társaságára ahhoz, hogy köcsög módjára élje a hétköznapjait, olcsó cafkákkal elégítse ki vágyait?
- Nem, és nem is érdekel, szeretném nézni azt a kibaszott meccset. – Higgadtságom azon nyomban szerte reppent, ahogy a nő egészen közel került hozzám, s áthajolva intim zónámon, fölém magasodott. Nem akartam a szemeibe pillantani, nem akartam, hogy elérje célját ez a céda, s újra meggyengítsen, egyenlővé téve a föld porával.
Hisz egyszer már megtette. Egyszer ellenem fordította érzékiségét, csáberejét, s amikor éppen nem számítottam rá, hátba döfött, s kamatostul igyekezett visszaverni mind azt a szenvedést, amit tőlem kapott. Most miért lett volna más, miért kellett volna bíznom benne?
Még a fejemet is elfordítottam, csak azért, hogy ne kelljen elviselnem azokból a csokoládé íriszekből áradó erőt, mellyel elvette eszemet, s megbabonázott. Inkább bámultam a szárnyas betétek röpködését, csak ne kelljen újra éreznem finoman édeskés illatát.
- És ha igen? Élvezd ki, tessék, én sem vagyok sebezhetetlen, ha öten támadnak rám. Nézd meg alaposan a sérüléseimet, mert ez volt az utolsó alkalom, hogy bárki is eljuthatott addig a pontig , hogy kezet emeljen rám. – Hirtelen mélyen fúrtam pillantásába tekintetem, s nehezemre esett visszafojtani dühös gondolataimat, melyek majd szétrepesztették a bordáimat, úgy próbáltak felszínre törni.
Legszívesebben az arcába köptem volna, hogy erről a szarról is csak Ő tehet, mert ha nem lenne Ő, akkor magam sem keveredtem volna a rosszabbról is rossz útra, s nem kéne már a saját életem miatt is aggódnom. Hogy engem egy nő miatt verjenek el, hová jutottam a jó életbe? Hová?
Ismét kettős érzések kavarogtak bennem, még mindig ott volt lelkem mélyén az a tapló vadállat, aki elhitte magáról hogy bárkinél jobb lehet, s maga az isten, aki élet s halál ura. Aztán ott volt bennem az a szerencsétlen, aki ott hevert mozdulatlanul ennek a nőnek a lábai előtt, s akit a szenvedély, és valami bizarr, addig ismeretlen érzés sodort a vereség útjára. Hát ki a fasznak kellett az a gyenge, szerencsétlen köcsög? Nem , küzdenem kellett ellene.
Tekintetébe fúrtam a pillantásom.
Bosszús voltam, egyszerre kívántam, s akartam eltüntetni a föld színéről.
Egyszerre éreztem úgy, hogy fojtogatnám, s benne lennék.
Frusztrálóvá vált, hogy szavak nélkül csak egymást figyeltük, s arcára futott az első, diadalittas mosoly, miközben nyelnem kellett egyet közelségétől, s visszafogni a bennem rejlő oroszlánt , aki már alig várta, hogy felülkerekedjen a prédáján.
- Mit művelsz? – Alig tudtam szavakat préselni át ajkaimon, ahogy láttam közeledő mozdulatait, s éreztem, hogyan futnak el combjai az enyémek mentén. Érezve tenyereit mellkasomon, s látva, hogy csípője alig néhány centiméterrel lebeg ágyékom felett, őrjítő vágyat gerjesztett bennem. Nem beszélve pillantásáról, s az érzésről, mikor megéreztem mellkasomhoz nyomódni kebleit.
Idegőrlő pillanatokat éltem meg közelségében. S bár az eszem úgy diktálta, hogy nem lehet, meg kellene tanulnom ellenállni ennek a nőnek, férfiasságom egész másként reagált, érezve a női test közelségét.
Érintése újabb hullámként söpört végig testemen, fülembe súgott szavai még inkább hevítették testemet, s táplálták a bennem fortyogó vágy kemencéit.
Zavarba ejtő volt a közelsége, el akartam fordítani a fejemet, de hirtelen éreztem arcomra futó tenyereit, amint fejemet irányítva döntötte a kanapénak, s maga felé fordított, hogy kénytelen legyek elviselni azt a két igéző szempárt.
- Nincs szükségem rá….- Mondtam elfúló hangon, miközben már úgy éreztem, nem bírom tovább, felrobbanok. A férfiasságom már ki akart szakadni börtönéből, a szorító fogságból, testem kívánta Cairnst, s magam sem tudtam már állni a pillantását anélkül, hogy ne érezzem a végtelen szomjúságot.
Arcom már égett a forróságtól, ajkaim kiszáradtak, s pillantásom újra és újra vöröslő hússzirmai után kapott. Bizonytalan mozdulattal futottak tenyereim a csípőjére, s óvatos ujjmozzanatokkal cirógattam oldalán a megnyúlt póló anyagát.
Elvesztem.
Ettől a pillanattól már nem uraltam önmagam, Cairns aljas dög módjára hasznosította ellenem a csábítás elméletét.
- Cairns…- Suttogtam alig hallhatóan, ahogy érzékeimet megsemmisítette ügyes trükkjeivel, s elmémet rózsaszín köddel borította el. Mélyen fúrtam pillantásom az íriszeibe, miközben ujjbegyeimmel sikerült felgyűrnöm a póló anyagát, s ahelyett, már bőrére karistoltam apró köröket.
- Fogd már be! - Eszemet vesztve, ölembe vontam testét, s szenvedéllyel csaptam le az ajkaira, hogy hosszan csókoljam. Már nem voltam ura a testemnek, mindenért Cairns volt a felelős.
Csókjaimat buja érintések követték, miközben végig simítva testén, lehámoztam róla a fölöslegessé vált pólóanyagot. Csupán addig váltam el ajkaitól, míg fején átbújtattam a pólót, amit a földre ejtve, újra birtokba vettem a nő ajkait, s szabad kezeimmel tovább cirógattam a testét.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Okt. 23, 2015 2:25 pm Keletkezett az írás



after all that we've been through

░░░░░░░░░░░░

Mint egymástól függő szerelmesek, úgy villant össze buja tekintetem a két irányba futó, harmonikára halmozott ablakpalást közötti széles üvegen át felsejlő kinti világgal. A férfi ajka ajkamra tapadt, s éreztem, hogy várja elnyíló engedélyem a folytatáshoz. De ahhoz előbb el kellett engednem vágyamat, a szabadság tudata utáni sóvárgást, s megelégednem azzal a kényszerházassággal, melybe nem hittem, hogy empirikus történelmünk után, emancipált nőszemélyeit az y-generációnak, s közülük is engem, vissza lehet taszítani feudális szintjére a társadalmi elvárásnak.
Ott ültem ölében, combjai elfutottak fenekem alatt, mégsem éreztem magam ölelésében. Fél kezének derekam köré ömlött tartása kevésnek bizonyult messze szárnyaló ideáim egyirányúsírásához.

A fantazmagóriák világának dimbes-dombos berkeiben zuhogott az eső. Idebent lágy meleg lehelete cirógatta felfogott hajtincseim alól kivillanó tarkóm meztelenségét. A leheletemtől párássá lett ablaküvegen hagyták ott lenyomatukat fáradt elcsüggedéssel alá hulló kezeim. Homlokom a kérlelhetetlenül hideg felületnek dőlt, s úgy figyeltem a szabadságillatú természetet, a bohókás lázadás színterét, melytől csupán egy lépés választott el. Felbujtott a gondolat, hevesebben szerettem volna lábaimnak útját a szabadba irányítani. Rhys Higgs közelsége és a még mindig rám váró csókja azonban visszarántott a jelenbe, kettőnk jelenetébe.

Akkor nem csak beértem vele. Nem csak úgy választottam ki őt, hogy megtiszteltetésnek vegye figyelmemet és felajánlott testemet. Nem voltak opciók. Rhys Higgs nem alternatíva volt egyik vagy másik tenyeremben. A férfi volt mindaz, amit magaménak akartam. Hiányérzettel és ürességgel fenyegettek élveteg hangjukon az emlékképek. Meg kellett kapnom őt, mielőtt szétvetett volna belülről a fiziológiai szükségletek legnagyobbja, az öl dacos kívánalma, mely tisztán és érthetően fejezte ki vágyát, kizárólag Rhys Higgset óhajtotta befogadni.
Elvesztem volna, ha múltunk minden apró részletét hozzá párosítom csókjához. Nem akartam számlájára írni az életmentő műtétek sorát, a barátaim fájdalmát, a családom reményteli várakozásának árát. Megfizethetetlen időt vett el tőlem, miben nem leltem mosolyra, nevetésre vagy örömre. Nem emlékeztethettem magam állandóan hibáira. Élni akartam. Mellette kellett élnem. Megbocsájtást kellett szolgáltatnom a férfinek, hogy ne őrüljek bele az ambivalens érzésekbe. Ez már nem lehetett kétely tárgya. Döntést kellett hoznom, ahhoz ragaszkodni és elvetni ellenvető gyűlöletem.  
Lehunyva szemhéjaimat, már csak a hídon történteket láttam magam előtt. A helyzet pofátlan de javu érzetet keltett bennem, s én megadtam magam sóhajainak, két csókunk között baritonján elhangzó, lator szenvedéllyel nyögött nevemnek.
Józanságomra sürgető kéjmámor borult. Úgy érintettem, mintha ez már olyan régen természetes lenne kettőnk között. Ölem öléhez illett, hasfalam hasfalának ért. Megfojtva a közénk ékelődött levegőt, belőlem kívánta elűzni az idegenséget. Tenyere nem hagyott ki egyetlen pontot sem testemen. Úgy birtokolt, mint más sosem. Úgy szerette, hogy vele vagyok, mint más sosem.
Elégedettséggel töltött el, amint kézfeje áttörte a vékony anyagot, s jól eső borzongást hozott bőrömnek. Lehetetlennek tűnt, hogy közelebb legyek hozzá, s ezzel elmondhassam, hogy elég közel voltam. Küzdöttünk egymásért őrült tébollyal végtagjainkban, lágy kérleléssel ajkaink pereméről fakadón. Téptünk, karmoltunk, martunk, szaggattunk, öleltünk és csókoltunk. Majd megöltem, úgy vágytam még közelebb őt magamhoz.
Minden próbálkozásom, mellyel meg akartam őt fosztani felső ruházatától, elbukott. Hiába jutott a póló alsó szegénye mellkasa vonaláig, ha minduntalan eltérített, s érintéseibe belefeledkezve képtelen voltam arra koncentrálni, hogy önön meztelenségemhez övét is hozzá kapcsoljam. Reszkettem érte, s szinte fizikai fájdalmat jelentett, hogy minden sietségem és igyekezetem ellenére még mindig nem teltünk be a banális kezdet ismerkedésre fordított perceivel.
Nem adtam fel a reményt, hogy érezzem forrongó bőrét enyémen, így átvéve a szerepét, mivel eddig hatást gyakorolt rám és elnyomta igyekezetemet, leszorítottam kezét. Az irányítás joga látszólag engem illetett, mégis úgy éreztem, hogy zsinóron rángatott bábszínházi rongybaba vagyok, aki függ a férfi utolsó sóhajától is. Megfosztott tettlegességig fajuló akaratomtól. Minden, mit tettem őt szolgálta, s ezzel együtt útját állta, hogy magamra gondoljak. Ilyen volt hát önzőség nélkül szeretni és kényeztetni? Imádni feltételek nélkül. Elmerülni, alábukni, a sötétben vezetőre lelni.
Blazírt arcának vöröslő szirmainak érintésével nem bírtam betelni.

Órákig élveztem volna őket, ha nem hagy el erőm a hosszas orgazmus-hajhász, hullámzó mozdulatok közben. Minden túl gyorsan történt. S a testem hiába remegett a beteljesedés felhői között, úszva az ő verejtékében, újra akartam. Újra és újra és újra, na meg azután is ismétlést kántáltam. Képtelenségnek tűnt ennyire preferálni valami mocskos, bűnös dolgot. Bálványoztam. Ateistán saját vallásomra találtam, mit magam teremtettem. Benne könnyű volt hinni. Egyszerű volt egy olyan ember nevét harsányan sikítani a hangszálak elfekvőbe kívánkozásáig, s a száj szomjazásáig ebben a fülledt erotika-sivatagig, mint olyannak élni, kinek létezése annyira kétséges.
A Higgsizmus tönkre tett, s ő nem is tudhatta, hogy miért nevettem nyakának és vállának hajlatába, mikor ott pihentettem fejemet végtére is lemeztelenített vállán.
– Szereted, ha én irányítok? Hm? Vagy ezt már egyenesen erőszaknak neveznéd? Úgy, mint a kocsidban… sosem gondoltam volna, hogy szeretsz az elesettebb fél lenni – sikolyaim és nyöszörgésem már összetörték házának csendjét, melyet a televízió régen nem zavart harsány hangjával, így most csak sugdostam fülébe, s nem tettem tönkre a pihentető nyugalmat. Még a szavakat követő nevetés is gyengéd volt. Nem szántam bántó személyeskedésnek, csupán élveztem apró semmiségekről beszélni, egyáltalán beszélni az eltelt napok némaságát követően.
– Most miattad megint megéheztem. Neked is kellene enned, mert kutyául fogod érezni magad, ha valami nem szívja fel azt a töménytelen piát, ami már most árad minden pórusodból. De nem fogom rád erőltetni. Nem vagyok az anyád… amúgyis. Én öt napja nem ettem. Úgy döntöttem, mégse kapsz a kajámból. Ennyit a fene nagy önfeláldozásról és önzetlenségről. Várj – s mielőtt magam mögött hagytam volna ölét, hogy elhasznált lábaim reszkető cövekén átsétáljak a konyhába az otthagyott ételhordóért, amibe éppen csak beletúrtam háromnegyed órával ezelőtt, borostával szegélyezett szájáról hosszú csókot loptam. Nehezemre esett otthagyni őt, vagy megszakítani azt az idillinek tűnő kapcsolatot, melyet vívódó nyelveink táncoltak, így csupán akkor váltam el tőle, mikor látatlanban a földről már a pólót is felnyaláboltam, s saját lábaimon álltam.
Anyaszült meztelensége testemnek akaratlanul is az elmúlt öt napra emlékeztetett. Nem kívántam látni magamból egyetlen apró, kivillanó felületet sem, ha nem volt muszáj, így menet közben sietve megőrizni gondtalanságban úszó jó kedvemet, combközépig elrejtettem magam.
Nem időztem a konyhában. Pillantásom csupán fél percre akadt össze a kilinccsel a bejárati ajtón, mely mögött ott rejtezett szabadságom. Nem menekülhettem el a fergeteges szex után. Nem hagyhattam, hogy újból becsapva érezze magát, s áldozatnak, aki bedőlt stratégiámnak. Szükségem volt rá, hogy figyeljen rám, foglalkozzon velem és mellette megerősödjek egy következő időpontban való megszökésre.
A kínaival és két villával tértem vissza a kanapéhoz, ahol várakozás nélkül elfoglaltam ölét, mely mintha csak engem illetett volna.
– Kérsz? Hoztam villát is.
Gondoskodón felé fordítottam az evőeszközt, de nem vártam meg, hogy felkapja.
– Persze, ha nagyon fáj a bal kezed… – s ahogy ennek lehetőségét felvetettem, a korábban számból kihúzott villára zöldség és hús összepárosított falatját tűztem, azzal közelítettem ajkaihoz, s ha hagyta, vagy váratott, a szószos ételcafatokat végighúztam alsó ajkán.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Okt. 24, 2015 2:31 pm Keletkezett az írás



Bármennyire is próbáltam megerőszakolni testem vágyait, saját akaratomat, már képtelen voltam ellenállni Maya Cairns csáberejének, ki a házba lépésem óta azon dolgozott, hogy elvegye az eszemet, s birtokolja elmémet.
Sikerült ledöntenie védőbástyáimat, melyek úgy hullottak alá, mint ostromlott tornyok háború idején. Már füstjét sem lehetett érezni ellenállásomnak, mohón vetettem nyelvemet vad táncba, s a szenvedélyes csókok közt képes voltam megfeledkezni fájdalmaimról, melyek a pocsék éjszakából származtak.
Mámoros fátyol lengte körbe elmémet, úgy rám ereszkedett, s fogva tartott, hogy képtelen lettem volna bármi másra is koncentrálni az ölembe kúszott nő sóhajain, s érintésén kívül.
Bátortalan mozdulataim tovatűntek, vággyal martam formás hátsójába, hogy úgy húzzam dúvadként tomboló ölembe, s többé már ne eresszem el. A lassú mozzanatok felgyorsultak, a szenvedély lángjában égve, gyors mozzanatokkal szabadítottam meg a textiltől, hogy végre érezhessem mezítelen, bársonyos bőrét.
A heves csókokat kapkodó mozdulatok követték, szövettől szabadult a duzzadó oroszlán, s már semmi sem szabott gátat annak, hogy a kacér gazella testére rávetve magát, vehemens mozzanatokkal vegye birtokba prédáját.
Élveztük egymás testét.
Nyögései áttörték a falakat, a hangfalakból átszűrődő szurkolók zaját, eszemet vették, akárcsak a pólótól megszabadított testemet érő körmeiből származó vad karmolások.
Faltuk egymást, hetek óta szomjazó testünk végre oázisra lelt, s annak minden cseppjét forró szenvedéllyel vettük birtokba, hogy oltsuk a bennünk rejtező hiányt, s annak fájdalmát.
- Cairns – Nyögtem fülébe, ahogy rám nehezedett az élvezet fellege, s elsöpört minden addigi kínt, mi negédes perceket okozott számomra.
A szindrómából nem gyógyultam, s ahogy az orgazmus utáni percekben kitisztultak előttem vonásai, úgy döbbentem rá, hogy ez mindennél többet ért nekem ahhoz képest, ami után egész életemben kapartam.
- Ez erőszak volt…képes voltál megerőszakolni, Cairns? – Pillantásom csokoládészín íriszeire szökött, miközben ujjaim végig csúsztak combjain, s visszatértek csípőjének formás vonalaira, majd onnan is lejjebb, kerekded hátsójára.
- Sosem gondoltam, hogy szeretek az lenni…- Ajkaimra furcsa félmosoly szökött, s mintha áttörte volna a jeget, úgy szűnt meg körülöttem az a védelmi vonal, melyet éppen azért állítottam fel, hogy megóvjam magam ettől a nőtől.
- Miattam? Nem azért, mert napokig nem jutottál élelemhez? Hm, várjunk csak…arról is én tehetek. Igen, szóval miattam. – Cirógató mozdulataim nem hagytak alább, kiélveztem közelségének minden pillanatát, hisz jó volt hosszú idő után újra érezni ölének ölelését, s testének puhaságát.
- Hé várj, mi az , hogy én nem kapok? És ha tényleg éhes vagyok? – Kíváncsian vontam fel szemöldökeimet, mikor ajkaimra újból lecsapott, s hosszú csókot lehelt vöröslő szirmaival, ezzel is feledtetve az éhséget, mely gyomromba mart az alkohol perzselő folyamán.
Hosszan figyeltem távolodó alakját, sóhaj hagyta el ajkaimat, mikor ismét anyaggal fedte tökéletes vonalait, ezzel megfosztva engem a látványtól, s a folytatás gondolatától. Fuh, pedig ha csak arra gondoltam, hogy milyen jó lenne újra és újra átélni, ismét feléledt bennem a szenvedély. A harcos oroszlán, melyet egyelőre visszarejtettem barlangjába, s csak a lehúzott sliccem árulkodott már korábbi afférunk végzetes kikötőjéről.
Míg Maya a konyhában forgolódott, hogy étket szórjon tányérjára, s megfelelő evőeszközöket válasszon a fiók gyomrából, addig félredobtam a pólómat, s alaposan végig futtattam pillantásomat sérült karom mentén.
A tetoválásaim szinte eltűntek abban a színáradatban, mely a lüktető fájdalmak nyomán fedte el karomat, s bár nem voltam biztos abban, hogy el is tört a végtagom, zúzódásoknak látható nyomait nem tűntethette el semmi.
Még a bordáim mentén is éktelenkedték foltok, nem beszélve a szemem alatti térfélről, mely szintén zöldes-sárgás árnyalatban úszott. Nem kellett tükörbe sem néznem ahhoz, hogy tudjam, mennyire ocsmányul festhetek a verés után. Átkozott Collier, átkozott rablópáros…Bárcsak ne lettem volna részeg, s szikével metszhettem volna mindegyikük torkát.
A kósza gondolat is felelevenítette bennem dühömet , s azokat az érzéseket, melyek egyre inkább próbáltak felszínre törni. A bosszú nem kímélt, újult erővel csapott le elmémre, s azt kívántam, hogy visszaadhassam mindazt, amit én is elszenvedtem. Soha többé nem akartam olyan helyzetbe kerülni, ahol mások diktálnak az életem felett. Soha.
Feldúlt gondolataimból a visszaérkező nő ragadott vissza abba a mámorba, mely jól eső érzésekkel töltött el, s elrepített az élvezetek hazájába.
- Csak egy falatot, hogy tudjam, mit kaptál. – Pofátlan vigyor tűnt fel ajkaimon, miközben ujjaimat átkulcsoltam a derekán, s úgy húztam még közelebb magamhoz a nőt.
Tetszett a kis játék, eszem ágában sem volt elengedni az ölelésemből, így hagytam, hogy Ő emelje ajkaim felé a villát, amiről fogaimmal húztam le a húst, s a zöldségek kavalkádját.
- Hmm, ízes…rettentően jó dolgod van itt, hogy ilyen ételeket hozok neked. Ha tudom, hogy ez ilyen jó, meg sem kapod. Add csak ide. – Nevetve próbáltam a doboz után nyúlni, hogy elvegyem kezéből, bal karom azonban a váratlan mozdulatra felmondta a szolgálatot, s helyette csak tor pofázmány maradt az arcomon.
- Áh , ez fáj…- Nyögtem bosszúsan magam elé, s a mosolyom azonnal lehervadt. Pillantásom a nő íriszeire futott, néhány pillanatig elgondolkodtatott, hogy már megint mit művelek, s hogy talán véget kellene vetnem ennek a mámornak. Nem élvezhetem ennyire, nem lehet, vagy mégis?
- Figyelj, kajálj csak meg nyugodtan, én veszek egy zuhanyt, mert…tényleg cefre szagom van. – Nem tudtam, hogyan kellene kezelnem egy ilyen helyzetet, a gondolataim ezer felé cikáztak, s úgy éreztem, hogy szükségem lenne néhány perc egyedüllétre, csak azért, hogy átrághassam magam a történteken, s magam is megértsem, mi történt Mayával, mi történt köztünk.
A sokszoros elutasítás, és erőszak után, hogyan válhatott ilyen kezes báránnyá, aki maga vágyott arra, hogy velem tölthesse perceit?
Megemelve kicsit a nőt, rásegítettem arra, hogy lecsússzon ölemből, s nekem szabad utat hagyjon a mozgáshoz. Felállva nyújtózkodni próbáltam, ám karom ismételten felmondta a szolgálatot, s meglehetősen előregörnyedt testtartásban találtam csak kényelmesnek a pozíciómat ahhoz, hogy ne kelljen karom sajgásától szenvednem.
- Egyél bőven, még a hűtőszekrényben is van egy adaggal. – Jegyeztem még meg, látva a nő falánkságát, majd nem törődve fenekemen lecsúszó nadrágomon - amit addigra nem tartott se cipzár, se öv – besétáltam a fürdőszobába, s a nehézkes öltözködést követően alá vetettem magam a langyos vízcseppek simogatásának.
Jó néhány percig élveztem a zuhanyt, miközben alaposan megmostam arcomat, s próbáltam kivonni elmémet a nő hatása alól. Nehezen ment. Elmémet, s ágyékomat egyaránt befolyásolta már annak is a gondolata, hogy odakint járt , s kelt, egyetlen ruhadarabban.
A felfrissülést követően, friss, fűszeres illattal léptem ki a fürdőszobából, egyetlen derekamra csavart törölközőben, s lassított felvétel módjára sétáltam vissza a kanapéhoz úgy, mint akit nem csak, hogy agyonvertek, de még az energiáját is leszívták.
Fáradt voltam, mégis nyugodt, s talán az elmúlt napokban először éreztem néhány percnyi megnyugvást, mikor nem kellett azon kattognom, hogyan is oldhatnám meg a zűrzavart, ami körülöttem tombolt.
- A konyhában vagy? – Körbepillantottam a lakásban, miközben visszatelepedtem a kanapéra, s hátra hajtva fejemet, lenémítottam a televíziót, hogy ne zavarja zsongásával az elmémet.
- Nem jöhettem előbb, minden lépésemet figyelték. Nem feledkeztem meg rólad, csak…így biztonságosabbnak tűnt. – Magam sem értem, hogy miért, de úgy éreztem, el kell mondanom neki az igazságot, hogy tudja, nem ismét állati élvezeteket hajszoltam, mikor kíméletlenül megfosztottam a szabadságától teljes öt napon keresztül, hogy éheztessem amúgy is elgyengült testét.
- A város nem biztonságos, de ez a hely, ez tökéletes. Itt meg lehet mindened. – Kíváncsian pillantottam hátra, s ha pillantásommal elkaptam alakját, akkor végig figyeltem, míg vissza nem ért hozzám.
- Tudom, hogy nincs túl sok kaja, de majd beszerzem. Meg ruhákat is, csak írd össze nekem, hogy mire lenne szükséged. Női holmik például? Nem tudom, kell-e neked olyan..- Nem tartottam a házban semmit, ezért azt sem tudtam, minek venné hasznát igazán, csak tippelhettem. Abban azonban biztos voltam, hogy jó néhány hétig még egész biztosan a házban kell tartanom.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Okt. 24, 2015 5:07 pm Keletkezett az írás



after all that we've been through

░░░░░░░░░░░░

A kulináris élvezeteket hajhásztam, ragaszkodtam a villa végéről ízlelőbimbóim sűrűjének ágyára heveredett kínai ízvilág karakteres momentumaihoz, mégsem vehette egyetlen erőteljes fűszer vagy gyengéd tapintású zöldség sem annyira eszemet, hogy ne érezzem bőrömön a sercenő borostájától futóm égető kaján pírt, vagy ajkaim bársonyába égve érintését izmos csókmachináló gépezetének.
Semmitől nem telítődtem volna el annyira, mint egy újabb csóktól, ami már ott bujkált ajkának szélében, s alig várta bimbózó gondolata, hogy leszakítsák. Le akartam szakítani, mert annyira a magaménak akartam ebben az idillinek tűnő, hangulat aromájával átitatott éjszakában, mint semmi mást.
Tovább korgott szívem. Gyomrom teltségérzete nem vált komforttalanná, ugyanis a második falatot még mindig töprengve, a következő másodpercekbe vetett reménnyel csócsáltam. Úgy fixíroztam azt a két vöröslő szegélyt, mintha igazgyöngyhöz mért képességét még eddig sosem kaptam volna meg.
Csókolj meg, csókolj meg, csókolj meg, mielőtt újból elveszek és én teszem meg.
Markom megüresedett. Nem érdekelt a telített ételhordó és további meglepetéseket tartogató tartalma. Míg Rhys elnyámmogta a falatot, addig nyújtózkodtam, míg a takaróm – jelen helyzetemben felsőruházatom ért –, na meg a legközelebbi biztos felületig, amire ráállíthattam a műanyagot. A férfi nem hagyott leesni. A legfurcsább mégis az volt, hogy én ezt meg sem kérdőjeleztem, s úgy hajoltam a semmi fölé, hogy másfél méternyire lógtam a sérülés lehetősége fölött. Félúton a kanapé és az üveges dohányzóasztal között. Derekamat azonban satuba fogta két karja. S ebben semmi újszerűt, s a megszokottnak tartott érintésben sem zavarót nem találtam. Vigyázott rám. Őrület volt, hogy már megint hálásan sóhajtottam el a levegőt, mert annyira megérintett a gondolat, hogy találtam még egy embert, aki ilyen odaadással, nem csak szavakkal, de tettekkel is vigyázott rám. Bárcsak mindig ezt az oldalát ismertem volna. A férfit, aki óv, szenvedélyesen szeret és mindig ott ég szemében a tűz egy újabb éjszakára valónyi energia tüzével. Miért nem csak ezt a Rhys Higgset ismertem? Akit most meg akartam csókolni…
Türelmetlenül vártam, hogy lenyelje a falatot, s én megint odaadjam magam, belétemetkezzek, s hagyjam magam kiszolgáltatottan szerencséssé tenni.
Az áldozata akartam lenni. Boríthatott volna vérrel, karcolhatott volna belém szikével, okozhatott volna fájdalmat, mert mindazokon túl csak a kellemes kielégülés ideája áldott ihlettel, mi felülmúlta a félelmet, s izgatottá tett. Kiéhezetten, bohókásan, ficánkolón izgatottá.
– Nem kell neked az a doboz. Jobbat kapsz.
S mielőtt még megkérdőjelezhette volna tapasztalt csókom minőségét, két tenyerem között közre fogott arcának bujaságom kedvencére fókuszálva bizonyítottam, mi jobb, mint a kínai konyha kiemelkedő fogása.
Ha a férfi játékosan nyújtózkodott a hátam mögé vezetett dobozért, karját visszaparancsoltam teste mellé, s némiképp fölé emelkedve, éreztetve vele továbbra is a kiszolgáltatottak alárendelt helyzetét, irányításom alá véve ajkait és nyelvét addig és úgy csókoltam, ahogy én akartam.
Banálisnak tartott hétköznapjaimnak szabadsága mellett talán ez volt a második, mi legjobban hiányzott a megszokottsághoz. Nem, nem csókja és érintése a póló anyaga alatt, na meg szerte testemen, hanem a látszata, hogy fizikumukban fölényt élvező férfiak felett álljak, s tiszteletet facsarjak belőlük. Be kellett vallanom, hogy a férfitől ezekben a szórakozott pillanatokban ezt is megkaphattam. Talán tényleg mindent megadott volna azért, hogy megvédjen önmagamtól és a külvilágtól. Csendtől volt terhes körülöttünk a levegő, míg kiélveztem vágyott közelségét. Mikor hullik szilánkosra? Mikor lesz kevés testi adottságaim bűve? Mikor lesz kérlelhetetlen, goromba és kegyetlen, előttem nem titkolt átokfajzatának gondolatmenetét és hitvilágát hajszolón agresszív? Meddig mehetek el, hogy még engedje, hogy belőle szipolyozzam ki az erőt az elkövetkezendő napok folytatásához?
Ujjbegyeimmel libabőrt csaltam nyakának ívére, de csak akkor szántam tekintetemmel a felületet, mikor már levegőért kapkodva elhúzódtam tőle. Hagytam volna, hogy megfojtva elgyengítsen, csak mert ez annyira jól esett.
Bőre helyett azonban arcán akadt el tekintetem, azon belül is a fájdalomtól eltorzult vonásokon. Kérdést intéztem volna hozzá, nem mint anyja, hanem mint orvos és sebész aggódtam volna állapotáért, ha nem határoz úgy, hogy problémásnak tekinti a testéből áradó alkohol bűzét és ezért a vizsgálat helyett, forró zuhany alatt mulatja idejét a következő negyed órában.
Nem erőszakoskodtam. Sőt, ahogy lefejtett magáról, hogy csupán önön súlyával kelljen megküzdenie a fürdőhelyiségig, engedelmesség produktumaként emeltem fel ártatlan semmittevésre kezeimet.
– Komolyan, ha te diktáltad volna a tempót és a te szabályaid szerint teljesen kimerülve így agonizálsz, akkor még meg is sajnállak. Azonban az ülés, a merevedés és az izmaid orgazmusra való összerándulása nem vehetett el tőled ennyi energiát – vigyorogva néztem fáradt teste után, ahogy nem ügyelve a farmer peremére átvonszolta száznyolcvan centis magasságát a nappalin, kitöltve látóteremet.
Magamra maradtam a televízióval, amit csak megszokásból, mint sem érdeklődésből átlapoztam adói között. Régen nem hallottam más ember hangját, így az őrületes csönd után jól esett különböző hangszínekkel színezni tudatomat. Elidőztem egy zene csatornán, a híreken, egy politikai kerekasztal beszélgetésen, egy gyermekek számára fenntartott adón, s mégis a helyi tévé frekvenciáján állapodtam meg, ahol nem kis megdöbbenésemre a városi kórház falai közül tudósítottak. A felvétel nem mostanában készült, bizonyára a fél évvel ezelőtt készült összeállítással kívánták kitölteni az adásidőt, csak ezért számoltak be újra a kórház fejlettségéről, modern felszereléseiről, jól képzett orvosairól. Ismerős arcok csaptak arcon, gyomrom pedig szinte golflabda méretűre zsugorodott a hiánytól, ahogy dr. James D. Woodward tűnt fel a riporter mikrofonja előtt. Nem hallgattam végig. Nem néztem végig, riadtan, meghátrálva a nagy gondtalanságban a gondolattól, hogy talán már sosem lesz ott, hogy átöleljen, megvigasztaljon, elkényeztessen figyelmességével és őrületes szeretetével, kikapcsoltam a készüléket.
Mással kellett foglalkoznom. Valami olyannal, ami túlnőtt rajtam és helyzetemen, ami túlmutatott a keserűségemen. Nem rágva rendesen a falatokat, csak nyeltem a rizses ételt. Nem Rhys Higgs ittléte miatt akartam szabadulni, hanem a barátaim hiányától, amit magányba süllyedve képtelenség lett volna feldolgozni.
Fájó gyomromat karolva mentem át a konyhába, hogy a mosogatóba ejtsem az utolsó rizsszemig kiürített ételhordót. A pult szélére támaszkodtam, fejemet leejtve, lehunyt szemekkel próbáltam elhessegetni magamtól a kellemetlen képeket, melyek annyit jelentettek nekem. Nem hiányzott, hogy újra végigmarjon belülről a bánat. Csak azt nem akartam, hogy visszaessek a görcsös, kínlódó sírás meredek enyészetének csonthalmába.
– Itt vagyok.
Mire a férfi elhagyta a fürdőhelyiséget, a folyosón álltam, s a szekrény szárnyas ajtaja mögül szedegettem ki az ott tartott orvosi felszerelést, mellyel elláthattam a férfi felszíni sérüléseit. Már, amire képes voltam.
Hallgattam szavait, miközben a pólón keresztül hasamhoz szorítottam a gézt, a sebhintőport, a jódot, ragtapaszt, meg a nedves, fertőtlenítő törlőkendőt.
Nem vitt rá a lélek, hogy válaszommal nyugtassam meg a magyarázkodó férfit. Sőt, még a jelenlétére is rá kellett lelkiekben készülnöm, ezért a nappali ajtajában, háta mögött néhány lépéssel megtorpanva, azon igyekeztem, hogy kizárjam elmémből a zavaró képeket, melyek a televízió miatt olyan élénken éltek bennem. Hiányt pulzált szét az erekben szívem, mikor nyeltem, félelmemet a hisztérikus kifakadástól küzdöttem vissza gyomromba.
Minden gondoskodása, figyelme és gyengédsége sem volt elég, hogy hirtelenjében lépni tudjak. Földbe gyökereztek lábaim. Jócskán megvárattam őt a kanapén ülve.
– Mire gondolsz? Mi kell nekem? Olyan madárszárnyakon repkedő tisztasági betét? Vagy netán az a vastagabb, ami olyan, mint a pelenka? Eszedbe ne jusson bármelyikkel beállítani – megerősödött mosoly ömlött el ajkaimon, miközben leültem mellé a kanapéra és a szanitéc táska tartalmát ölembe szórtam. – Tampont vehetnél. Láttál már olyat? Egész változatos méretben lehet kapni. Ha nem boldogulnál a választással keresd meg a gyakornokomat. Én azt sem tudom, hogy milyet használok. Azt hiszem már két éve ő vásárolja. Szóval, bízok benned, hogy te is meg fogod oldani a dolgot. Egyébként nem tudom hirtelen, hogy mire lenne szükségem… de nem is ez a lényeg most – a könnyed téma után a beszélgetés témájául sérülései szolgáltak.
– Meg kellene ultrahangozni a kezedet és egy röntgen sem ártana. Mozgatni tudod, de még mindig fennáll a lehetősége, hogy zúzódott a csont vagy az izom. Az utóbbira tippelek. Akár kialakulhatott vérömleny is, ami miatt relatív tünetmentes vagy. Ha így mozdítom, fáj? – sérült bal kezét több pozícióba fordítottam el, tekertem és csavartam, behajlítottam, s a legkisebb ráncoknak is fontos jelent tulajdonítottam arcán. – Nem kellene vagánykodnod. Ezzel nem tudok mit csinálni, azt hiszem… meg kell várnunk, hogy múlik vagy rosszabbodik-e. Viszont az arcodra ezt tedd rá. Mert az arccsont körül bevérzés van. Mozgasd meg egy kicsit az állkapcsod. Fogaid? Mind a harminckettő a helyén? A füledre jól hallasz? Látás? Tiszta?
Míg a férfi kielégítette válaszaival kérdésemet, én már a jobb oldali lengőborda felett futó mély vágásra koncentráltam, meg a körülötte lévő durva horzsolásra, melyből néhány helyen még üvegszilánk kandikált ki.
– Komolyan nem érezted, hogy fáj a mellkasod, miközben csináltuk? Valahogyan került beléd néhány üvegszilánk, és a sebbe nyomták a felsőd anyagát is. Ezeket ki kell vennem.
Nem vártam a válaszára, a csipesszel lassan távolítottam el a sebbe került idegentesteket, s ha ezzel végeztem, jóddal locsoltam le a nagy területre kiterjedő, húsig hatoló sérülést.
– Valamiről beszélnünk kell. Itt tarthatsz, mert megteheted. Ezzel pedig lefedted a helyzetünknek azon oldalát, hogy megvédesz a maffiától, akik a fejemet akarják. De mi lesz a rendőrséggel? Rhys, öt napja eltűntem, anélkül, hogy a barátaimnak vagy a családomnak bármit mondtam volna. Jamie, Shane és Lily aggódni fognak, majd a rendőrséghez fordulnak segítségért. Ha valaki feljelent téged és netán elkapnak, velem mi lesz? Ott rohadok meg a pincében étlen-szomjan, mert a rácsok mögül nem tudtál kiszabadulni? Beszélned kell velük, mielőtt még ennél is nagyobb szarban leszünk. Holnap, ha elmész és megnézeted a karodat, hogy nehogy kiderüljön, részleges szakadás van benne, keresd meg Jamie-t. Mondd el neki, hogy még jól vagyok. Kérlek.
Már a sebhintőport is beleszórtam a nyákos horzsolásba, mikor kérlelőn felpillantottam szemeibe. Képtelen voltam nem aggódni Rhysért, de ugyanúgy féltettem Jamie-t, aki nem törődve a saját életével mellettem ült és a kezemet szorította, míg tudatomhoz nem tértem a kórházban súlyos sérüléseimet követően. Megérdemelte, hogy tudja, még élek, s minden erőmmel azon vagyok, hogy visszajussak hozzá.
– Tud mindent. A teljes történetet. Csak éppen azt nem, hogy te voltál a férfi, aki elrabolt és az életem részévé vált. Nem aggódhat értem feleslegesen. Megölne a bűntudat, ha ezt engedném. Nem szökök el Rhys, nem nehezítem az életedet. De ezt tedd meg nekem.
Munkámat elégedetten vettem szemügyre, csak a törölköző bánta a fertőtlenítőszert, mely barna nyomot hagyott rajta.
– Menj és öltözz fel. Láttam bort a konyhában. Mit szólnál, ha innánk egy pohárral? Jól esne. Szerintem neked is. Jól sejtem?
Az erőtlen mosoly is lelohadt arcomról. Felemésztett a külvilág és az eddigi életem. Nem akartam őt hevesen gyűlölni, de nem tudtam elsiklani csak úgy tette felett sem. Meg kellett értenie.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Okt. 24, 2015 7:12 pm Keletkezett az írás



- Elnyelt a háló? – Tarkómon végig szántva ujjaimmal, másik kezemmel szorítva a derekam köré csavart frottír anyagát, pillantásom valamiért a hálószoba irányába vonult, mintha csak tudnám, hogy a nő heves fellángolásának nem is lehet más helye, mint a kényelmes ágyam, fönt a galérián.
A hang a hátam mögül érkezett, s tessék, ez is bizonyíték volt arra, hogy a nő mennyire tudta befolyásolni elmémet, gondolataimat, s hogyan tudott egyetlen gomolyagon át rángatni. Mert hát mindvégig szex körül forogtak a gondolataim, attól a pillanattól fogva, hogy ezen az éjszakát átléptem házamnak küszöbét, hogy ételt adjak a hosszú napok fogságában rekedt nőnek.
- Hm, csak nem bontottál ki még egy dobozzal? – Félmosoly kúszott ajkaimra, láthatóan bejött neki a kínai ízvilág, hisz csak úgy falta az omlós csirkét, amihez párolt zöldség , s pirított tészta dukált.
Jó magam is megéheztem ennek gondolatára, s már csábított a konyha, a hűtőszekrény, s annak a legfelső polcán lapuló narancsos csirke, édes-savanyú mártásban.
- Ahhoz képest, hogy nem jártál eddig a házamban, nagyon otthonosan mozogsz. Honnan tudtad, hogy ott tartom a kötszereket? – Kíváncsian fürkésztem a szekrényben kotorászó nő mozdulatait, miközben kényelembe helyeztem magam az ülőalkalmatosságon, s mezítelen lábaimat megtámasztottam a dohányzóasztal tetején, amolyan rossz szokásból adódóan. Már csak a bakancsom hiányzott ahhoz, hogy az idilli kép még tökéletesebb legyen.
- Minden rendben van? – Úgy éreztem, mintha egy pillanatra elgondolkodott volna, s bár nem olvastam a nő gondolataiban, talán az elmúlt napok ébresztettek elméjében kérdéseket, melyekre eddig még nem kapott választ tőlem. Mertem remélni, hogy nem az lesz a következő lépése, hogy kifaggat, s úgy tesz majd, mintha a barátnőm lenne, akinek bármiféle magyarázattal is tartoznék.
- Öhm, ja igen. Pontosan arra gondoltam. – Elvigyorodtam, ezek szerint csak a kérdésem bizonytalanította el néhány másodperc erejéig. Úgy tűnt, hogy mégis csak működik kettőnk között a kommunikáció, s furcsa, de először éreztem azt, hogy úgy beszélgetünk, mint két ismerős, nem pedig úgy, mint üldöző és az üldözött.
- Pelenkát is viseltek? Pfúúúj . – Elszörnyedve képzeltem el, hogy óriása pelenkát kötnek magukra, s mivel ilyen téren abszolút nem volt tapasztalatom, szerencsére látnom sem kellett ehhez hasonlót, így kész rémálomként éltem meg az elképzelt jelenetet.
- Tampont? Az gondolom, olyasmi lehet, amivel orrvérzést csillapítunk, csak más formában és opcióval. – Annyira azért nem voltam ostoba, a rengeteg tévé reklámnak és orvoslásnak köszönhetően persze volt némi fogalmam a tampon állagáról, csak épp arról nem, hogy az milyen kiszerelésben vásárolható, és miféle néven fut.
- Tudok olyat venni azon a részlegen, ahol a kotont is veszem, nem? Mivel abból a maxi kell, gondolom, hogy neked is a legnagyobb méretű tamponra van szükséged. – Perverz vigyor villant át ajkaimon, miközben figyeltem mozzanatait, ahogy az orvosi eszközöket elővarázsolta a fekete táska mélyéről.
- A gyakornokod? Mi a fasz, miért ő veszi neked a tampont? – Hirtelen futottak össze szemöldökeim, s ráncolódott homlokom a bizarr jelenettől, ami máris ott lebegett lelki szemeim előtt. Elképzeltem, ahogy egy gyakornok, fehér köpenyben rohan keresztül a drogérián, hogy a főnökének, Dr. Maya A. Cairnsnek tampont vásároljon a tíz perces szünetében.
Hihetetlen, micsoda hajcsár lehetett ez a nő. Egy igazi, szadista állat, aki agyon hajszolhatta a növendékeit. Ennek már a gondolatát is imádtam, s félmosoly szökött az ajkaimra.
- Szóval szereted ugráltatni az embereket magad körül? Rettegnek tőled, igaz? Emlékszem, egy alkalommal a büfében hallottam, ahogy összesúgtak a hátad mögött, és véres kezűként emlegettek. Báthory Erzsébet…ő nem egy vámpír volt? – Hümmentve elgondolkodtam egy pillanatra, hirtelen azonban felszisszentem, ahogy megéreztem Maya vizsgálódási szándékát a karomon.
- Baszki, vigyázz már, ez nem egy tata nyúlós végtagja. Ez merő izom baszki. – Rosszallóan szaladtak össze szemöldökeim, de azt követően elhallgatva figyeltem további vizsgálódását, miközben igyekeztem türelemmel várakozni, ami nem igazán tartozott az erényeim közé.
- Nem kell ultrahang, felejts el. A St. Clairebe egyelőre nem mehetek vissza, ahogy a város más kórházait sem látogathatom. Magán praxisban pedig nincsenek haverjaim, szóval, ha lehet, hagyatkozz a látottakra, és úgy állítsd fel a diagnózist. Bízom benned, remélhetőleg nem hagyod, hogy örökre eldeformálódjon a karom. – Határozottan tiltakoztam javaslata ellen, a francnak volt kedve orvosok közé menni, amikor épp elég nyűg volt a nyakamon. Nem kockáztathattam meg annak a lehetőségét, hogy elkapjanak Cairns eltűnése miatt, s ezzel a nő élete is veszélybe sodródjon.
- Bázdmeg, persze hogy fáj…mondtam már, nem? Áh baszki, inkább ne nyomkodd, csak adj fájdalomcsillapítót, meg rögzítsd , ahol kell. – Nem voltam könnyű eset betegként, nehezen viseltem el, ha én ültem páciensként más orvos előtt, s bár valójában a fájdalmat egész jól viseltem, efféle helyzetben valahogy mégis nehezen tudtam megfeledkezni fájó végtagjaimról. Talán azért, mert nem volt bennem elegendő adrenalin, mely elvonta volna figyelmemet a sérüléseimről.
- Nem vagánykodtam, ne hidd, hogy én kezdeményeztem verekedést, nem szokásom. Jó…nem minden esetben. – Eszembe jutott első találkozásunk a lakásán, s valamiért különös nyomás nehezedett a mellkasomra, így inkább nem akartam szóba hozni a múlt árnyait, hogy azzal összezavarjam az amúgy sem színtiszta jelent.
- Kössz. – Elvettem a konyharubába bugyolált jégkockát, s arcomhoz tartva igyekeztem jegelni sérülésemet, miközben Ő tovább vizsgálódott rajtam.
- Negatív, az egyik fogamat kiverték, hátul a jobb felsőt. Azért kurvára bepöccentem, de most nincs időm megcsináltatni. Ilyenkor cseszem csak a rezet, hogy annak idején az egyetemen nem haverkodtam fogászokkal. Kis striciket mindig kicsináltuk. – Ismét elvigyorodtam a régi emlékekre, s különös, de Maya társaságában egyre oldottabban társalogtam, és afféle dolgokat is szóba hoztam, melyekről korábban soha senkivel nem beszélgettem.
- Mi? – Értetlenül fúrtam pillantásom a nő íriszeibe, majd lepillantottam az oldalamra, s akkor bevillant az érzés, hogy jé, hát ott is fáj. Persze, hogyan is felejthettem el azt, hogy átvágtak egy üvegasztalon?
- Nem éreztem…egészen elvetted az eszem. – Mélyen fúrtam pillantásom a tekintetébe, miközben halvány mosoly is ott játszott ajkaimon. Az alig fél órával korábban történt események még élénken színesítették fantáziámat, s ágyékom is éledezni kezdett a folytatás reményében.
- ÁÁú baszki. – Ennyit az újabb élvezetekről…a nőnek sikerült olyan részről kicsípnie az üvegszilánkot, ami pokolian fájt, így a kellemes pásztorórák gondolata máris tova szállt.
Tenyereimmel a kanapé szélét markolva figyeltem a nő próbálkozásait, s elkerülve azt, hogy minden egyes üvegszilánk eltávolítása után felszisszenjek, inkább összepréseltem az ajkaimat, s próbáltam tűrni a fájdalmat.
- Majd tetováltatok rá, és akkor nem maradnak hegek. A combomra is kell majd egy, nézd…- Feljebb húzva a törölköző szélét, megmutattam neki a forradást, ami abból az ominózus estéből maradt, amikor combomba döfte a vadászkést. Örök emlék maradt az éjszaka, bár már egész más formában értékeltem azokat a pillanatokat.
- Igen? Miről szeretnél beszélni? – Miután eltávolította az üvegszilánkokat, ismét próbáltam elkapni csokoládészín íriszeit, hogy úgy tárja elém legbelsőbb gondolatait. Szavai komolyan hangzottak, így azt gondoltam, hogy a kellemes percek után következik a lebaszás, egy hisztéria, s az újabb engedj el innen, mert nem akarok fogva tartott lenni duma.
- Hallgatlak. – Próbáltam nem flegma lenni és tahó, de mégis úgy éreztem, hogy nem lesz elég türelmem egy afféle nyavalygós beszélgetéshez, így kicsit hátrébb húzódva ismét felöltöttem vele szemben a távolságtartó stílust.
- A rendőrség nem tud semmit, nekik nincsen információjuk erről az egészről, és addig jó, amíg semmit sem tudnak. – Vágtam közbe, s amikor arról kezdett mesélni, mennyire aggódhatnak érte, tiltakozóan ráztam meg a fejemet.
- Aggódjanak, ha a rendőrséghez is fordulnak, Te eltűnt személy leszel, de nem fognak a nyomodra bukkanni. És ezt ki kell használnunk…- Ellenem beszélt, úgy éreztem, még mindig nem érzi , hogy mi a tét, s bár volt némi logika az elgondolásában, én még sem értettem vele egyet.
- Egyrészt, ne nézz engem olyan fasznak, akit elkap a rendőrség. Tudok vigyázni magamra, és nem fognak elkapni. Ha mégis elkapnának, amit kétlek, akkor van egy B tervem, de egyelőre arról nem akarok beszélni. Szóval nem, nem támogatom ezt az ötletet. – Nem győzött meg, hiába jött azzal a szívszorító történettel, hogy majd a pincében rohad meg, hidegen hagyott, hisz tudtam, hogy az úgy sem történhet meg.
- Nem kell senkivel sem beszélnem, mert Te addig vagy biztonságban, amíg senki nem tud semmit, érted? Azt hiszem, hogy még mindig nem vagy tisztában azzal, mi megy a maffia berkein belül. Pedig úgy érzem, nem túl kellemes hónapokon vagy túl, Te mégis azt hajtogatod, hogy beszéljek ezzel és azzal. Nem, felfogtad? – Komolyan, talán egy kicsit nyersen szóltam rá a nőre, miközben felszisszentem, ahogy a sebhintőpor bőrömet érte. Persze, ezt talán megérdemeltem, hisz igazi fasz voltam, de nem érdekelt a nő véleménye. Eszem ágában sem volt értesíteni a barátait, különösen nem arról, hogy Maya életben van.
- Jamiet..Jamiet…ki a fasz az? A pasid? Nem fogok felkeresni senkit, tudod miért? Ha észreveszik, hogy a kórházban koslatok, és beszélek a húgoddal, vagy a tököm tudja, hogy hívják haverjaiddal, akkor abból tudod mi lesz? Kinyírják a húgodat, és az összes ismerősödet, míg el nem jutnak hozzád. Azt akarod, hogy az ő életük is veszélybe sodorjuk? Hm? Szeretnéd a húgod levágott fejét látni? Mert ha igen, már most felhívom telefonon Colliert…áh…- Felbosszantott. Hiába voltam higgadt természet, ha a nő újra ostoba fondorlatokon törte az eszét. Úgy éreztem, hogy még mindig nem akarja megérteni azt, hogy én csak Őt védem.
- Nem, még egyszer mondom, hogy erről szó sem lehet. Szóval törődj bele a tudatba, hogy jó ideig nem lesz társaságod. – Lemondva az újabb szexről, gondterhelten emelkedtem fel a kanapéról, s ellépve, a falra akasztott tükörben vettem szemügyre a munkáját.
- Egész ügyes vagy, Cairns. – Dicsértem meg a magam rideg módján, s elesett vonásait fürkésztem.
- Ez a Te érdeked, higgy nekem. – Bíztam abban, hogy ha a szemeimbe néz, akkor egyszer az életben érezni fogja, hogy kivételesen nem ellene dolgozom, hanem ő érte. Mert már nem volt biztonságos számára Sydney városa, csak sajnos erről éppen a nő nem akart tudomást venni.
- Igen..azt hiszem, jól esne a bor, főleg neked. Nem mondom, hogy meg tudlak érteni, mert nem, de talán egyszer rájövök, hogy mi ez, ami ennyire köt téged azokhoz az emberekhez. – Hátat fordítva a nőnek, elvonultam a hálószobámba, s kihúzva az egyik fiókot, néhány tiszta ruhát kaptam elő. Először mackónadrágot húztam magamra, grafit szürkét, majd hozzá egy hosszú ujjú, hófehér felsőt húztam magamra. Felső három gombját szabadon hagytam, nem időztem azzal, hogy összegomboljam az anyagot.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Okt. 25, 2015 3:22 pm Keletkezett az írás



after all that we've been through

░░░░░░░░░░░░

Annyira egyszerűnek tűnt. Szinte már idillikus pillanat volt, ahogy mellette ültem, s hétköznapi témákat érintve ismertem meg benne újra a férfit, aki a lábaim közé férkőzhetett volna a dumája és külleme miatt már az első találkozásunkkor. Mert az a rohadt gazember, akitől görcsösen összerántotta ölemet és vérrel borította a gazdagon behálózott idegvégződések területét tudatom, még mindig munkált bennem. Miatta, az igazi férfi miatt, ki ritka volt.
– Áh, igen. A tamponnal embert lehetne ölni, képzeld – bizonytalanul tapogatózó tudásán jót virultam, s ez hamar kiült arcomra is. – Micsoda? A kotonnak és a tamponnak méretileg semmi köze egymáshoz. Meg ne próbálj nekem olyat hozni, amit a négy-öt szülés után kitágult hüvelyek méretére terveztek, mert esküszöm, hogy megtapasztalod, hogy milyen a hátsó behatolás. És ez nem vicc… lehetőleg valami elég kicsit hozz. Az orrlyukadhoz mérd a tampont vásárláskor és ne a farkadhoz, köszi – szórakozottan nevettem fel a férfi szavain, hiszen a lehető legrosszabb irányba kaparászott. A csilingelő nevetés azonban elapadt, ahogy dühödten mordult rám.
– Mert nekem nincs időm ilyen dolgokra. Ő pedig tökéletes erre a feladatra is. Téma lezárva. Ne is fájdítsd a szívem a kórházi állapotokkal – szóltam rá erélyesen, s sokkal inkább a munkámra figyeltem, mint arra, amik elhangzottak szájából. Persze aktív hallgató módjára bólogattam és néha elkaptam tekintetét, de a sérüléseinek látványa elvette az eszem. Mint egy elvonón lévő, úgy rajongtam ezekért a felszíni sebekért és horzsolásokért.

S akkor azt hittem, hogy hirtelen elvágták a fonalat, mind addig mosolyogva, a gyönyörtől bódultan csüngöttünk egymás ajkát falva. Mindent tönkretett az egyet nem értés közöttünk.
Távol állt tőlem, hogy hazugsággal csillapítsam Rhys Higgs dühét. Ott és akkor mindenképp. Őszinte megértés honolt bennem, amit csak tovább mélyített kettőnk iránti odaadása a férfinek, s őt igazolták sebei, melyeket értem szenvedett el. Kedvem lett volna aggódni érte, kérdőre vonni, kifakadni és az érzelmek kavalkádjának legharsányabb körforgatagában állva figyelni a sodródását gondolataimnak, kérdéstől kérdésig úszva, míg akaratommal el nem nyerem a választ kételyeimnek jutalmául.
Míg ott ült mellettem, s belemélyedtem testének reparálásába, a sebek kozmetikázásába, s a látatlan latolgatásába, mellyel az izgatott félelem küzdött, nem akartam menekülni, nem akartam meghalni, hiszen testem még mindig ott dagonyázott a tőle és általa nyert gyönyör maradványában. Semmi értelme nem volt úgy a halálba rohanni, hogy valahol belül, nem is olyan mélyen, fürödtem a mosolygó boldogságban.
A szabadság utáni vágy nem tartott tovább a magánynál. Társasága kitöltötte a mellkasomban éledt űrt. Olyan mohón táplálkoztam belőle, hogy féltem talán holnapra nem marad. Mire ébredhetek, az a sivatag oázisaként felhúzott dögszalonból ismert mogorva ismerős lesz. Mégis jól esett úgy beszélni vele, mintha ő lenne a barát, ő lenne a testvér, s a férfi a legközelebbi bárból, akinek csókja már azóta fantáziám izgatója, hogy először rám tévedt tekintetét nem kapta el szégyenlős sebességgel.
Nedves ajkain állapodott meg néhány másodperc erejéig tekintetem. Vajon mi jött ki rajtatok, mi felbosszantotta a maffiát? Mit mondtatok, hogy én éljek, s ti sínylődjetek? Megkaptátok jutalmatokat, mi illette, ki ilyen délcegen védelmezett testével? Lezárt volt a sötétedés játéka, vagy talán ez az egész most vette kezdetét közöttünk?
Ezernyi kérdés cikázott fejemben, melyeknek hangot adni nem mertem, tekintve a törékeny idillt, ami ott játszott gyermeteg kezével körülöttünk vékony üveglapjai közé fogva az időnek. Jó lett volna tudni és ismerni gondolatait, terveit jövőjét és múltját és vele élni a jelenben, de annyira nehéznek tűnt, hogy a varázs ne legyen követelődző csak megnyerő. Annyira nehéz volt ott ülni és minden kérdést meggondolni kétszer és azt mímelni, hogy valaki más vagyok, az, akivel könnyű megélni ezt a percet. Az érdektelenség tartotta kezében kettőnk kiegyensúlyozatlan kapcsolatát.
Annyira nehéz volt a hosszas ellentmondás után, akaratom szarvának letörését követően is úgy nézni rám, mint a megmentőre, aki szem előtt tartva önző érdekeit és az én jólétemet, meríteni próbált önös vágyaimból, de a tettlegességig fajuló pillanat előtt erőtlenségében leejtette azt. Annyira nehéz volt nem üvölteni, visszafogni, ami fojtotta a gyomrot, a szívet és a kipréselte a lelket az összezsugorodott résekből. A mellkasomra halcsont fűzőjét öntötte rá Rhys ellentmondása, s ahogy egyre érthetőbbé és világosabbá tette előttem, hogy mindaz, amit én ostobán áhítottam a legegyenesebb út lett volna a halálba. A magatehetetlenség megrántotta a háton keresztezett szalagokat, hogy újabb centiméterek kényelmétől fossza meg felsőtestemet.
Egy rakatnyi, felhalmozott „de” és „nem” viaskodott egymással, hogy a külvilágba törjenek erőtlen hangot ragadva szárnyas ló képében maguk alá. Mégsem tettem meg az utolsó lépést, egyre csak kerestem ellentmondást nem tűrő szavai között azt a meggyőző falatot, mivel eltelve megérthettem, hogy ez mind értem van. Amitől elhittem, hogy szavainak igaza bizonyítja a fejem fölött függő Damoklész-kardját.
– Segítek – vágtam közbe szavainak, s dacosan felszegett állal a legnyilvánvalóbbat tettem közzé halló publikumának. – Az évek. Ez a válasz, Rhys. Ne keresd tovább, felesleges olyan mélységekbe ásnod, mit bonyolult női agyakban sejtenek. Nincs komplikáció, ez nem egy bonyolult neurológiai műtét, ahol ideget idegről leemelve megfejted a legmélyebb sötétség titkát, s megtalálod a kulcslyukat a semmiben. Ne, még ne menj, csak hallgass meg, mert neked fogalmad sincs arról, hogy én mit miért teszek.
Ijedt hangomat, hogy egyedül hagy, követte két kezem munkája. Ugyanis megválva az orvosi felszereléstől, melyet hetykén széthányva hagytam a dohányzó asztalon sörös üvegei és pólója mellett, alkarjába kaptam, és úgy fordítottam őt magam felé. Nem erővel. Gyengéd, női testben foganó kreatív fondorlattal.
– Megértettem, hogy te is egy vagy azok közül, akik engem védenek. Láttam, hogy mit tettél értem, én láttalak el a hibáimért. Tudom azt, hogy ezt rajtad kívül senki nem élte volna túl, így beláttam, hogy az egyetlen, akiben bízhatok ebben az időben, az te vagy. De értsd meg, hogy az, ami hozzájuk köt, nem azért ilyen erős, mert te untatsz, vagy mert gyűlöllek, vagy mert nem elég a társaságod. Évek óta ismerem őket. Lilyt, Shane-t vagy Jamie-t. És nem csak ők aggódnak értem, hanem ugyanúgy rajongva imádom őket és viszont féltem őket. Nem azért marakodok, bántalak, vagy hangoskodok, mert gyűlölök bezárva itt lenni. Az a legnagyobb baj, hogy szervezetlenül kitéptél az életemből, és nem segítesz, hogy könnyebb legyen ebbe belerázódni. Én bármit megtennék azért, ha tudnám, hogy tudják, jó helyen vagyok. Érted? Féltem őket. És te nem segítesz, hogy ez elmúljon. Ezen meg sem próbálsz segíteni.
Érezvén, hogy messzire mentem, túl sokat mondtam és túl nagy érzelmi töltettel, mi szemében már idegesítően nyavalygós lehet, elengedtem alkarját, hogy útjára menjen. Még egy ideig figyeltem, ahogy alakja beleveszik a ház sötétjébe, s teljesen kikopik emléke tudatomból. Végigsimítottam a hétköznapjaim hiányától libabőrössé lett karomon, csak azt követően voltam képes elmozdulni helyemről. Annyira megesettnek éreztem magam, képtelennek a folytatásra, hogy azonnal vérszemet kapva szabadult fel belőlem az elnyomott lehetőség, minek tiltottam eddigi megvalósulását, ahogy megláttam a bornyitó mellé rejtett lakáskulcsot és mellette a fekete alumínium vázú telepjáró indítóját. Ujjammal végigsimítottam a Ford márka logotípiáján. Őrült ötletem támadt, melyet nem engedhettem el. Úgy éreztem, hogy ez az első és utolsó alkalom, mikor megadatott számomra, hogy tovább állva kiszabaduljak a férfi fullasztó, védő szárnyai alól. Pillantásomat a kihaltnak tűnő lakás felé fordítottam. Annak élettelensége, a mozgásnak magán nyomát sem viselő helyiségei felbujtottak. Egyetértettem vele, a javamat akarta, az életemet és épségemet. De nem értett meg. S soha nem tette volna. Nem akartam hosszan elmenni. Nem az volt a célom, hogy meglopjam, és ő az életét adja felettesei előtt cserébe az enyémért, egyszerűen csak biztonságban akartam tudni szeretteimet, akik talán pont olyan keveset aludtak hiányomtól, mint amennyit én övéktől. Mennem kellett.
Mezítláb, egy szál pólóban rohantam az ajtóhoz, miután a bort visszahelyeztem a pultra. Stabilan állt, nem úgy, mint én. Kezeim reszkettek. Az adrenalin túlnőtt testem képességein, így az őrületet diktáló, félelemtől remegő valómat igazi kihívás elé állította, hogy kijussak a zárva tartott ajtón.
Végtére sikerült, s én arra sem figyeltem, hogy visszazárjam azt. Az esti sötétbe veszett testem, talpam belemart a föld mocskába, magammal vittem belőle és ebből a környezetből akaratomon kívül. Nem csak tudatomat terhelte az itt eltöltött idő nosztalgiája, de testemet is leterhelte, mi innen velem maradt.
A bőrülésből nem láttam ki, a kormány túl magasan volt, lábam alig érte a gázpedált, a fékről pedig teljesen el is felejtkeztem. Az első indításnál elfeledkeztem tébolyodott riadalmam közepette a kézifékről. Másodjára azonban, mikor Rhys Higgs feltűnt otthonának küszöbén, s onnan kellett szemügyre vennie, mint hágtam meg ismét az egymás iránti bizalmunkat, hogy tettem tönkre hitét, melyet belém vetett és józan eszembe, az autó kifarolt az udvarról. Láttam őt a visszapillantó tükörből, de nem búcsúztam. Nem akartam búcsúzni. A szökés sokkal inkább volt látogatásnak nevezhető, mintsem örök elválásnak. Vissza akartam jönni, egyszerűen csak ezt képtelen voltam vele megértetni. Győznöm kellett. Nem adhattam kevesebbet annál, mint aki én voltam. Ismert. Csak nem eléggé.
Sajnálomokkal nyugtattam volna a férfit visszatértemkor. Azonban figyelmetlenségemben ahhoz sem volt erőm, hogy itt hagyjam őt. A telepjáró hatvannal száguldott alattam. A motor magától vitte, s én idegességemben elvesztettem felette irányításomat. A kormány kicsúszott kezemből, s már nem volt bennem elegendő lélekjelenlét, hogy visszavéve az uralmat az autó felett rátérítsem a flaszterre. Hiába kerestem a féket. Lábam beszorult a pedálok közé, s az ülés peremén egyensúlyozva még az is kihívásnak tetszett, hogy ne szakítsam ki csípőből végtagomat. Bármit megtettem volna a menekülésért. Megvolt a lehetőségem és én bolond módjára elszúrtam.
Nem a fájdalomtól sikítottam, mikor az autó az oldalára dőlve végezte a magasított út peremén kezdődő füves árokban. Talán meg sem sérültem, de ezt biztosra nem vehettem, mivel a fizikai fájdalmon felülkerekedett a szabadságtól megrészegült eszem. Ordítottam, ahogy a torkomon kifért, és saját hibám miatt hibáztattam az autót. Kézfejeimmel addig ütöttem a kormánykereket, míg azokat már nem éreztem magaménak. Zsibbadt vállból mind a kettő. Lábaim az ajtó és a műszerfal közé szorultak, testemet biztos helyzetében az öv tartotta. Nem akartam onnan szabadulni. Nem volt hová mennem. S ennek ténye, füstbe ment tervemnek megvalósulatlan valója csak akkor jutott el agyamig, mikor meghallottam közeledni a férfi lépteit. Futott. Zihált. Már nagyon közel volt. S hogy védjem magam, központilag biztosítottam a zárakat az autón. Nem jöhetett be értem. Nem vihetett vissza. Még nem. El kellett engednie. Haza kellett mennem legalább egy órára. Csak egy egész kicsit ott kellett lennem azokkal, akik szerettek.
– Menj el innen! Hagyjál! Úgyis elmegyek. Rhys, én úgyis elmegyek!
Újra gyújtást adtam az autóra, s tövig tapostam a gázpedált. De a kerekek nem munkáltak. Sírhatnékom támadt. Csapdába estem. Vissza karmai közé. Szét fog tépni, ha egyszer megkaparint. Ő fog megölni.
Őrületes félelem taszított miatta egyre mélyebbre és mélyebbre.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Okt. 26, 2015 6:49 pm Keletkezett az írás



- Szervezetlenül…Te mi a lóf…t csináltál volna, amikor fegyverrel jöttek volna Veled szemben, he? Inkább gondolkodjál, mielőtt hülyeséget dumálsz. Ezt nem lehetett megszervezni, ez hirtelen jött, és amíg puskaporos a hangulat, addig nem tudhatják meg, hogy hol vagy, s azt sem, hogy élsz. – A nő további magyarázkodása-kérlelése inkább csak felidegesített, amitől homlokom összeráncolódott, s olyanná vált arcom, mint egy pitbull pofázmánya.
- Bazdmeg Maya, Te tényleg nem érted meg, miről pofázok. Ha megtudják, hogy jól vagy és élsz, akkor örülnek nagyjából öt percig, majd a tizedikben valaki elmetszi a torkukat, miután megkínozta őket, és kiszedte belőlük, hogy hol vagy. Ha nem akarod, hogy bajuk essen, akkor a seggeden maradsz. – Nem bírtam tovább idegekkel, képtelen lettem volna még fél percet elviselni a nő társaságában, aki meglehetősen felbőszített.
Még csak meg sem akartam érteni a problémáját, mert az eltörpült amellett, ami abban a helyzetben a legnagyobb veszélyt jelentette. Engem nem hatott meg sem siránkozás, sem a könnyek, sem pedig hosszas magyarázkodás. Maya létezéséről továbbra sem tudhatott senki, s amíg nem találtam ki valami életmentő tervet, addig ezt tartottam a leghelyesebb lépésnek.
- A féltés egy kibaszott érzés, taposd el magadban, és ne gondolj rájuk. A bor segít, gyűrj le néhány pohárral. – Tettem hozzá bunkón, s amilyen jó kedvem volt fél órával korábban az együttlétünk alatt és azt követően, az hirtelenjében egy nagydarab tehénlepénnyé változott.
Bosszúsan vettem be hálószobámat, hogy végre néhány percig távol lehessek a hisztérikává vált nőtől, aki talán életében először mutatta ki gyengeségét az érzelmei kapcsán. S bár sejtettem, miért érezheti magát szarul, vagy bosszanthatja ez a tehetetlen helyzet, továbbra sem éreztem azt, hogy a szabadságával menthetnénk meg a helyzetet. Lehet, hogy elismerte a tettem okát, s megértette, hogy csak segíteni próbálok, valójában ezt még sem éreztem szavaiból, s gondolatmenetéből.
- Még , hogy értesítsem a családját és a barátsait….a nagy francokat. Csak az a két okoskodó majom hiányozna, meg a liba húga. Majd biztosan leleplezem magam azért, hogy ne törjön össze a kicsi szívük…- Dünnyögve morgolódtam , miközben kihúztam a tölgyfából faragott szekrény legfelső fiókját, s kiemeltem belőle egy tiszta farmert és egy kockás inget, egy fekete bokszert és egy pár zoknit.
Az alsónadrágot követte a farmer, amit gyorsan magamra rángattam, végül az ingbe bujtattam bele ujjaimat, s már éppen össze akartam gombolni az anyagot, amikor meghallottam felbőgni a ház előtt parkoló Fordot.
Mi van??? A Fordot?
Szemöldökeim azonnal összeszaladtak, gyorsan léptem az ablakhoz, ahogy megláttam, hogy valaki babrálja a járművemet.
- A rohadt kurva életbe, Maya! – Dühödten ordítottam a nő nevét, ahogy sietve, mezítláb rohantam kifelé, ám a nappalin áthaladva már biztossá váltam abban, hogy nem idegen matat a járművemben, s nem is a maffia emberei. Ez az átkozott némber volt az, ki aljas módon újra hátba döfött, s éppen csak megengedtem, hogy kicsit kényelmesebben érezze magát, jóhiszeműen nem visszazárva Őt a pincébe, ez a kis kurva már megint átvágott.
Feltépve az ajtót, azonnal kiléptem, s hirtelen megcsapott a hideg éjszaka, mely karistolva mart a bőrömbe. Rohadt hideg volt a talaj, ez azonban nem tántorított el attól, hogy azonnal a nő után rohanjak.
Nem kellett sem vezényszó, sem kürt hangja, azonnal rohanni kezdtem a járművem felé, aminek már a fényszórói is felgyúltak, s hirtelen kilőtt a jármű parkoló helyzetéből.
- Bassza meg a kurva élet! – Káromkodva rohantam az autó után, nem hittem el, hogy utol is érhetem mezítláb, pláne ilyen sebesség mellett. A jármű nem szökött látószögemből, az azonban egyértelművé vált, ide-oda mozgásából, hogy a nő képtelen irányítani az alatta morranó dögöt.
A Raptor nem egyszerű autó volt, a Ford egyik legerőteljesebb terepjáróját igyekezett elvezetni, ami férfias autónak számított. S ahogyan az már a kezdeti mozdulatokból is érződött, a baleset elkerülhetetlen volt.
A Raptor a szemem előtt tért ki az út jobb oldalára, s borult az árokba, kigyalulva az előtte ágaskodó bokrokat, s kósza, fáról letördelt ágakat.
Egyetlen pillanatra torpantam csak meg, hogy felmérjem a károkat, s felfogjam, hogy ez az ostoba nőszemély most vetett véget az életének. Testemet ellepte az adrenalin, vérnyomásom az egekbe szökött, szívem őrülten kalimpált, s a dühöm ordításban tört fel belőlem.
- Ajánlom, hogy életben légy Cairns! – Üvöltve futottam az autó felé, s ahogy odaértem, az volt az első, hogy bemászva az árokba, szembe állva ellenőrizzem a szélvédőn keresztül, hogy él-e még a nő.
Szerencsére , úgy tűnt, hogy még mozog, ami egyet jelentett azzal, hogy kinyithatja nekem a járművet, és magyarázatot adhat arra, hogy miért kellett szétbasznia a kocsimat.
- Maya, nyisd ki azonnal az ajtót! Nyisd ki a kurva ajtót! – Dühödten csaptam tenyeremmel a motorháztetőre, mire hirtelen felbőgött a motor, s a kerekek újra sebesen pörögni kezdtek.
Egyetlen pillanatra riadtam meg, hátrébb is ugrottam, s ez persze még inkább felbőszített.
- Na jó, ebből elég volt. A maffia kezére kellett volna , hogy adjalak. Ki fogsz szállni abból a tetves autóból. – Mérgesen léptem oldalra, hogy feltépjem az autó ajtaját, az azonban a központi zár miatt nem nyílt, s valószínűleg menthetetlenül beragadt.
Ez azonban továbbra sem tántorított el attól, hogy kinyissam az átkozott fémszerkezet ajtaját.
Körbenézve, valami nehéz, erős tárgy után kutattam szememmel, s rövidesen ki is szúrtam egy nagyobb kődarabot, amit kézbe kapva, erőteljesen vágtam rá a szélvédő azon felére, mely távolabb helyezkedett a nő arcától. Mindezt addig ismételtem, míg a szélvédő üvege először hajszálcsíkokban megrepedt, végül egy utolsó, erőteljes ütésre ripityára tört, s szilánkjaival befedte az utasteret.
- Nem mész te sehova, jössz velem vissza a házba. Mozgás, kifelé a kurva életbe. Gyerünk, mozdítsd meg magad, különben kivágom a lábad és a karjaidat. – Határozottan kaptam el Maya karját, s miután éreztem, hogy a szélvédőn keresztül nem tudom kiszedni, hála a biztonsági övnek, oldalról közelítettem meg a járművet, és az anyósülés felől is kitörtem az ablakot, majd kinyitva végül az ajtót, bemásztam.
- Mit műveltél? Mire volt ez jó? Tönkre vágtad az autómat, az egyetlen olyan hasznos dolgot ezen az ótvar helyen, ami adott esetben az életünket jelentheti. Ezt nagyon elbasztad. – Dühösen szóltam a nőre, majd elkapva kezeit, leszorítottam azokat, s önhatalmúan kioldottam a biztonsági övét. Ha az anyag már nem szorította az üléshez, akkor karjánál fogva addig rángattam, míg hóna alá nyúlva, egész testét tartva, ki nem tudtam rántani egész testét a járműből.
- Miért kellett ezt? – Annyira elszállt az eszem, hogy hirtelen nagy pofonnal jutalmaztam a nőt, majd a hajánál fogva ráncigáltam vissza a házhoz, átsétálva az útra szóródott üvegszilánkokon.
- Szedd a lábad, különben olyat kapsz, hogy magad is megbánod. – Elveszítettem a fejemet, erőszakosan rángattam a nőt, majd a ház ajtajához lépve, erőteljesen löktem rajta egyet, s az sem érdekelt, ha elveszítve egyensúlyát, a földre zuhant.
- Ezt megérdemelted! Most pedig, szedd a lábad, és takarodj lefelé a pincébe. – Mérhetetlen düh, s csalódottság uralta a lelkemet. Míg én menteni próbáltam, ő újra elárult. Nem bízhattam benne.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 28, 2015 8:47 am Keletkezett az írás



after all that we've been through

░░░░░░░░░░░░

Orromba belemart az ablakmosó folyadék jellegzetes alkoholtól csípős illata, mely kérlelhetetlenül beszökött az utastérbe, hogy a kintről érkező égett füstfelleggel és benzin láthatatlan és foggal el nem harapható jellegét felöltve kísértse meg gondolataimat és testemet.
Az autó felnije másodlagos helyet foglalt el aggodalmam prioritási sorrendjében. Önmagam állapotának vizsgálata azonban egy pillanat erejéig sem eresztette gondolataimat, s amint magamhoz tértem az önmarcangoló elveszettségből, kézfejeimet átjuttattam a gyér takarást és védelmet biztosító póló lenge anyagán, s mint a sakktáblán a szabálytalanul lépő futó, félelmemben cikáztam ismert égtájaink minden irányába, ellenőrizve sérült és a halál szelével megkísértett testemet. A varratok már begyógyultak, a bőrpír elmúlt, kisugárzó hőt nem tapasztaltam, betapintásra nem reagáltak érzékenyen a belső szervek. A légzés során bennrekedt levegő volt az egyetlen, mi őszinte fizikai fájdalommal kísértette meg felsőtestemet, s ami miatt hátráltatva éreztem magam a menekülésben. Vagy mégsem?
Ölembe ejtett karjaim pihenésre vágytak. Még mindig remegtek a hirtelen becsapódástól. Ahogy a kíméletlenül konok biztonsági öv pántja felsértette a külső hámot, úgy belül is végigfutott az izmokon és a csontok felszínén az önmagukért vállalt felelősségben élő öntudat. S míg a bőröm csak égett és sínylődött, ahogy neki szorult a kulcscsontnak, az izmok megtévesztő játékában késdöfést mímelő keserű érzés feszítette a mellizmot. Elnehezedett főm lassú engedelmemmel járta be spirálos útját a nyakszirten ülve. Tarkón elhamvadt masszázst kínáló ujjaim kényeztetését hiányolva feküdt volna bele homlokom a vigyázó tenyér tányérjába, ha az nem tévedt volna el.
Nem csak azzal kellett foglalkoznom, mit láttam.
A kormánykerék alatt rekedt lábaim sután álltak. Eldeformálódottan. Zsibbadtak. A diagnózis felállítását sietősen kellett megtennem, ezért azonnal kizártam a gerincsérülést, hiszen a térdkalács fölött húsomba vájt körmeimet jól éreztem szenvedést okozni. Az adrenalin kicsapongón játszott velem, a vér meglódult az életfenntartáshoz szükséges szervek felé, ezzel volt magyarázható, na meg a fűtetlen levegőben megmerevedett és kihűlt lábaim valójával feltételezett komoly sérülésem. Balomat gyenge masszázs után várakozás nélkül magam mellé húztam az ülésen. Jobb lábam mozdítására azonban azonnal egymásnak feszültek állkapcsaim. Hiába hittem az utolsó pillanatban, hogy a két pedál közé veszett lábamat visszahúztam, most bizonyosodott be, hogy ugyan ura voltam tudatomnak az utolsó percben, csak a fáradtságtól verejtékező testemet nem hatotta át a tiszta gondolkodás, nem úgy mozdult, ahogy akartam.
Nem emeltem tovább. Átfagyott lábfejem fedetlenségén meleg vércsordult végig. Csiklandozták talpamat a zúzódáshoz társuló, bőrfelszínt bántón megsebző hegből csorduló életcseppek.
Sérülésem elmaradt a torkomig felszökő érzés mellett, mely fojtogatott, vasmarkában tartott. A magatehetetlenség riadalma visított a bordák rácsozata mögötti színtéren. Terveimet tönkre tette érkezése. Ott füstölt el mellettem a lehetőség. Újabb veszteséggel lettem gazdagabb. Nem lettem előrébb. Nem lettem több. Megnyomorított a férfi közelségének tudata. Bénultan szorultam bele a Ford bőrülésébe. Félelmem, hogy magának megszerez ott virított arcomon is. A lezárt ajtók hátráltatták a férfit. De már jól tudtam, hogy nem menekülhetek. S mindegy volt, hogy megadom magam, vagy tovább hajtom igazamat, és ragaszkodok akaratomhoz és a születésem pillanatában a demokratikus társadalom természetétől fogva járó szabadságomhoz, mert innen nem volt menekvés. Egyetlen ajtón sem juthattam volna ki hamarabb önmagamtól, minthogy ő kitépett volna a feltárulkozó résen keresztül. A futás… istenem, mit képzeltem! Hogy gyorsabb leszek nála? Lábfejem fájdalma előre beharangozta az elkövetkezendő kínokat. Nem fog karjába venni, nem fog segíteni. Nem akartam kinevettetni sem magam. Büszkeségem nem hagyott alább, nem engedte, hogy megbocsájtásért kérleljem lábam sérülése okán a férfit. Gyalázatosan földre fogok esni előtte – láttam előre. Nem próbáltam a csontok senyvedését lebecsülni, nem is kívántam próbálkozni és ráállni. Elrettentett, hogy újra önmagamon túlmutató tortúrát kelljen túlélnem. Nem akartam túlélni, nem akartam csapdájába túlélni.
Hisztérikus rettegéssel sikítottam a férfire, ahogy láttam igyekezetét, mely falakat mozgatott meg és áttörte azok tömörségét, hogy megszerezzen. Magának. Nem, hiszen értem tette. S most kellett megértenem végre, mit tett értem. Megértettem! Megértettem, Rhys! Csak könyörgöm, ne bánts! Sajnálom. Őrülten és visszafordíthatatlanul, de ne bánts kérlek, mert azt hiszem, fáj a lábam.
Nyomorultul éreztem magam belül már csak annak ideáján is felháborodtam, hogy egyáltalán megfoganhatott az idegpályákon a szánalmas könyörgés. Meg fog semmisíteni. Teljesen mindegy lett volna kérem-e vagy nem. Tudtam, hogy azonnal gyötrődnöm kell majd, ha hozzám ért. Előre féltem az ötven méter hosszúságú kálváriától, melyet járva vissza kellett jutnom vele a házba. És onnan le a pincébe.
Nem!
Minden megesett nyilallásnak, mit némán magamban játszottam le, az ellenkezésnek csupán „nem”-jei érték el a külvilágot. Megbolondultam sikítottam Rhys szemébe nézve. A férfit nem hatotta meg. S el kellett fednem előle, hogy mennyire féltem attól, hogy tettem milyen következményeket vont maga után. Görcsösen reszkettem, miközben kirívóan, a megszokott alaktól eltérő gombóccá formáztam testemet, két felhúzott combom közé bújtatva arcomat.
Az a fajta dac már nem élt bennem, mit első közös heteinkben lakott velünk. Sajgó megpróbáltatás volt nem csak testemnek, de eszemnek is, hogy elviseljem, mit perceken belül majd tőle kaphatok. Szánalomra méltón feladtam. Csak mert tartottam a következményektől.

Minden ütéssel, mit a szélvédőre mért, összerezzentem. Az üvegszilánkokat ölembe okádta művi, rongáló munkája. Arcon csapott a kintről érkező hűvös levegő. De bár ez lett volna az egyetlen, ami megsuhint. Azonban a férfi nem bírt haragjával. Kitépett a kocsiból. A szó legszorosabb értelmében addig rángatta testemet, míg az el nem gyengült, el nem hagyta magát, hogy végre egy élettelen anyaghoz mérten kikígyózzon az utastérből. Hátam átfagyott az alumínium felni érintésétől, arcom pofonjától égett. Nem bírt erejével, nem bírt gyűlöletével és elégedetlenséggel.
Éreztem rajta, hogy ismét elveszítettem azt a nyílt és emberi lényt, akivel együtt agonizáltam szex után a kanapén ülve, akit saját villámmal etettem, akit… akit azt hittem, képes lennék kedvelni. Mert már hiányzott jelenléte… Most a pokolba kívántam. Minden rossz érzést és emléket felelevenített bennem a múltunkkal kapcsolatban.
– Miért nem viszel el most rögtön Collierhez? Vigyél el. Azonnal vigyél oda! Nem várok tovább. Nekem ehhez nincs kedvem. Vegyél magadnak egy nyulat és azt őrizgesd ketrecben, ne engem. Vigyél nyugodtan a kibaszott felettesedhez. Nem teszek senkiben kárt, hagyom, hogy megöljenek és revánsot vegyenek rajtam a kellemetlenségért. Vigyél oda, mert neked csak a terhedre vagyok. Hallottad? Nem maradok itt veled. Nem fogok várni. Nem fogom hagyni, hogy a barátaim szenvedjenek értem. Higgs!
Az egymást ismétlő gondolatoknak se kezdete se vége nem volt. Ömlöttek belőlem a szavak, amiért tervem már a célegyenes előtt befuccsolt. Talán ha tudta volna, hogy visszajövök… nem. Nem értette volna meg. Ezt bizonyította arcátlan kegyetlensége is, ahogy hajamba tépve rángatott maga után át a bitumenen, onnan az agyagos talajú udvaron keresztül be a házba. Nem haladtam, egy lábon ugráltam. Félsz lángolt bennem, nem mertem használni lábamat. Annál nagyobb fájdalom is volt a világon, mint amit a pofon okozott. Már tudtam. Ismertem ezt a részét is.
A házba érve már nem szorítottam olyan erősen felkarját, sérült végtagját. Ott valamiféle megszokott nyugalom áradt szét bennem, ahol nem tűnt szánalomra méltónak a földre esni. De inkább vetődtem a másfél métert követően, amit a férfi taszított rajtam, hogy ne legyek útban számára, s betehesse mögöttünk az ajtót.
– Nem megyek le a pincébe. Ez mind a te hibád. Ha én megérdemeltem, hogy így elbánj velem, mint egy állattal, akkor te is nagyon rájátszottál, hogy összetörjem a kurva kocsidat. Ha nem jössz utánam, már bent lennék a városban. Beszéltem volna a számomra fontos emberekkel, elhoztam volna néhány ruhámat és utána visszajövök. Nem mentem volna el végleg. Miért kell ezt csinálnod velem? Most miattad kint fekszik a kocsi az árokban, amivel hazamehettem volna. Csak negyedórára tűntem volna el. Miért kellett utánam jönnöd? Miért? – értetlen düh tespedt szemeimben. Nem álltam lábra, nem vitt rá a lélek, így inkább hátamat a falnak vetve húzódtam el az útból.
Sem az egyedüllét nem vonzott, sem a pihenés. Inkább maradtam a közelében és álltam még ki újabb pofonokat, ütéseket, rúgásokat és taszításokat, csak hogy ne kelljen egyedül odalent lennem, ahol öt napon keresztül barátkoztam a forrócsokoládé színű falakkal és a modern, újhullámos berendezési tárgyakkal. Itt akartam maradni.
Innen újra csak úgy gondoltam, könnyebb megszökni.
– Hívnod kellene egy mentőt. Mert nem tudom, hogy mi történt a lábammal. De beszorult a pedál alá, és ahogy rángattál, akkor tépődött ki onnan. Nem akarok egy életre lesántulni csak azért, mert úgy kell itt élnem, mintha nem is léteznék. A te sérüléseid, a te életed. De az én sérüléseim az én életem. Hívj ide valakit, aki megnézi a lábamat, vagy addig fogok sikítani, amíg a szomszéd városból ide nem jön valaki, hogy segítsen. Te nem nyúlhatsz hozzám. Miért is akarnál… te csináltad. Gusztustalan állat vagy. Hogy tehetted megint ezt velem… a történtek után. Mindennek ellenére, te képtelen vagy elszakadni önmagadtól. Gyújtottad volna rám a kurva kocsit…
Sérült lábamat vehemensen védve ölembe vontam és a póló anyagával itattam fel róla a vért. Fájdalommal járt mozdítani. Én sem tudtam magamra eléggé vigyázni.
A kezem ügyébe kerülő bárszéket lábánál fogva rántottam ki helyéről, hogy barikádot rögtönözzek belőle Rhys és köztem a konyha szűkös folyosóján, ahol összekuporodtam érkezésünkkor. Hatalmas csattanással csókolózott össze a padlóval, miközben csak néztem kitartó ellentmondással fogva tartómat.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 29, 2015 4:55 pm Keletkezett az írás



Mindennél jobban gyűlöltem az ostobaságot és az engedetlenséget, ha valaki az akaratom ellen cselekedett, az teljességgel kihozott a sodromból s mérhetetlen dühvel töltötte el elmémet. S ha már a fejemben vihar dúlt, mellkasomat is őrült oroszlánok próbálták széttépni, hogy felszabadulva láncaik alól, elég tételt vegyenek az árulón.Hisz valljuk be, Cairns ismét hátba döfött, s noha ezúttal nem használt ellenem sem injekciós tűt, sem pedig egyéb, veszélyes hatóanyagú szert, a nőiességével megint csak visszaélt és fogva tartott.
A vesztemet okozta, képletesen ismét dögvészt hozott a fejemre, s érzelmeimet felkavarva már magam sem voltam abban biztos, hogy nem akarnám-e a keselyűk karmai alá dobni törékeny testét.

Nem érdekelt az, hogy megsérült-e a balesetből kifolyólag, az sem foglalkoztatott igazán, hogy vannak-e fájdalmai, vagy épp én vagyok vele durva és kegyetlen. Eszemet vette a méreg, legszívesebben törni és zúzni akartam, s beleverni a fejébe mindazt, amit addig nem akart megérteni.

Úgy ráncigáltam végig a sérült járműtől egészen a hatalmas ház előtt díszelgő hajópadlózatig, ahogy medve húzza fogai közt megtépázott áldozatát. Vehemens erővel ragadva meg testét, nem törődve a másik sérülékenységével, vagy azon normákkal, melyeket egészen fölöslegesen próbáltak belém nevelni anyámék.
- Kussolj, vagy a következő pofonnal elnémítalak! Leszarom a barátaidat, azt fogod tenni, amit én mondok! - Hajánál fogva rántottam közelebb magamhoz, s erőszakkal próbáltam csitítani üvöltését, melytől még a közeli erdőben alvó állatok is megriadhattak.
- Nem érdekel, hallod, Te ostoba nőszemély? Fel tudod fogni? - Dühösen rántottam közel magamhoz, hogy haragtól szikrázó pillantásommal mélyen cikázhassak csokoládészín íriszei közt.
Már elegem lett a nő makacsságából és a barátai után való kapálódzásából. Megőrjített a sikolya, s küzdelme ellenem. Már tényleg csak az hiányzott volna, hogy a jajveszékelése átterjedjen a szomszédos Normanékhez, akik nyugdíjasok révén riadtan kapnának a telefon után, hogy értesítsék az összes közeli rendőrörst, tűzoltóságot és a katonaság embereit. Fél órával később pedig már helikopterek köröznének a házam felett, és a televízió élő közvetítéséből láthatnám vissza a pofázmányomat, "Rendkívül veszélyes!" szalagcímmel. Hát a nagy francokat!

Haladós léptekkel vonszoltam magam után a nőt, nem törődve fájdalmaival, amit ráérek majd később is elhallgatni, ha már a hangszigetelt falakon belül ontja rám a mérgét. Nem volt kérdés, hogy ez lesz a következő momentum, egyelőre azonban csak azzal foglalkoztam, hogy minél előbb a biztonságos falak mögött tudjam Őt.
S mivel haragtól gőzös gondolataim nem csillapodtak, testi erőfölényemből sem tudtam visszább venni, sőt, durvaságom még inkább kiteljesedett a következő mozzanatokban. Ugyanis nem kímélve testét, erővel löktem át a küszöbön, s úgy vágtam be magunk mögött az ajtót, hogy abba még a hatalmas üvegablakok is beleremegtek.

Azt akartam, hogy szó nélkül tegye azt amit mondok, s bíztam is abban, hogy a durva bánásmódot követően majd nem mer velem szájalni, s nyomban úgy tesz, ahogyan azt mondom. Részemről ugyanis nem kérés volt, hanem parancs, s tulajdonképp magam sem voltam benne biztos, hogy abban a pillanatban kitől kell megvédenem. Collliertől, vagy hevességemtől, mellyel szét tudtam volna cincálni, ha még egyszer ellent mond nekem.
- Ne húzd ki a gyufát Cairns, mert ha elvesztem a fejem, akkor azt nem csak Te bánhatod, hanem a haverjaid is. - Olyannyira feldühített a nő, hogy nem voltam rest ismét a barátai életével fenyegetni. Ha volt annyira szemtelen, hogy újra visszapofázzon, hát akkor úgy játsszon a szavakkal, hogy minden egyes sértés és ellentmondás egy barátja életét jelenti.
Ő azonban csak mondta, és mondta, be nem állt a pofája, én meg elveszítettem a fejem, s hirtelen odalépve hozzá, hevesen markoltam rá hosszú hajszálaira, hogy azokat hátra húzva fordítsam fejét az ég felé, csak hogy tökéletesen lássa arcvonásaimat.
- Miért, miért? Miért vagy Te ennyire idióta?- Förmedtem rá, s folytattam.
- Ha Te nem akarnál megszökni, akkor nem töröd össze az autómat. Te egy hülye kurva vagy, aki megszokta, hogy dirigálhat az urológia főosztályán, és minden rezidenst úgy ugráltat, ahogyan csak akar. Azt hittem értelmes nő vagy, aki képes felfogni azt, hogy a barátai élete is az Ő lelkén szárad. De nem...mert neked fontosabb holmi lélekcsorgató duma, megnyugtató ölelés a túl érzelmes barátaiddal, mint hogy felfogd, ha Collierék tudomást szereznek arról, hogy élsz, első körben a barátaidat és a húgodat fogják megkínozni. És mivel annyira rohadtul aggódsz a barátaidért, és nem lehet az eszetlen fejeddel megértetni bizonyos dolgokat, változtatok a játékszabályokon. Ha még egyszer megpróbálsz elszökni, én magam hozom el a barátaid levágott fejét , feltűzdelem azokat egy-egy karóra és a szobád közepére állítom bazdmeg. - Türelem nem volt hangomban, erőteljes szavakat vágtam a képébe, s egyáltalán nem vicceltem. Képes lettem volna megtenni, mert a saját céljaimat is figyelembe kellett vennem, s már a saját magam szempontjából is az volt a jó, ha Cairns él.
Dühödt monológom után elengedve hajszálait, hátrébb léptem, s koponyája helyett a sarokba állított kis szekrényt rántottam a földre dühömben, s még annak is jó erősen az oldalába rúgtam.
- A fenébe is, a rohadt kurva életbe! - Idegesen túrtam hajszálaimba, s jó néhány másodpercig el kellett számolnom magamban ahhoz, hogy ne a nő lássa kárát hirtelen kifakadásomnak.

Néhány pillanattal később emeltem csak rá pillantásomat, amikor megszólított, s a sérüléseit hozta szóba. Éreztem. Bárcsak lenne ilyen ötösöm a lottón.
Nem sok kedvem volt ahhoz, hogy beszélgessek a nővel, s pátyolgassam a lelkét a történtek után, mert bármit is kapott, úgy éreztem, hogy teljes joggal megérdemelte. Ő cseszett hátba már ismét, hát viselje is el a következményét.
Legszívesebben ott hagytam volna, legalább tíz napra, egyedül magában, csak hogy ne is kelljen látnom Őt, s ne kelljen eljátszanom elmémben annak a gondolatával, hogyan végzik ki majd Collier emberei. Mert bármennyire is azt hitte, hogy neki akarok rosszat, én még ezúttal is csak Őt akartam megvédeni.
- Ezt most fejezd be. Nem vagyok kíváncsi a nyavalygásodra, és ne is álmodj arról, hogy mentőt hívok. Tudsz beszélni, feleselni meg pláne, szóval nincs neked semmi bajod, csak megint át akarod baszni a fejem. - Mérgesen fúrtam pillantásomat íriszeibe, s hazudnék, ha nem lettem volna csalódott, amiért meg akart lépni előlem mindazok után, ami történt.
- Sikítanod egészen felesleges, a ház hangszigetelt, ami idebent történik, azt odakint soha, senki nem fogja hallani. A színjátékot meg abba hagyhatod..- Először nem akartam elhinni, hogy fájdalmai vannak, ezért inkább kihúzva egy széket, s annak ülőalkalmatosságára telepedve a saját talpaimat vettem szemügyre, melyeket alaposan összekaristolták a szélvédőm apró üvegdarabkái.
- Remek, miattad most napokig úgy járhatok, mint akinek karót dugtak a seggébe, mert ez rohadtul fog fájni...- Mérgelődve vettem szemügyre a hajszálvékony vágásokat, melyek alapos tisztítást követeltek. Csak ezt követően pillantottam a fal tövébe húzódott nőre, s néztem rajta végig, hogy meglássam mindazt, ami egészen addig elkerülte a figyelmemet.

Valódi vérfolyam kúszott végig bokáján, s bár nem tűnt rettentően komoly sérülésnek, azért úgy gondoltam, talán mégis meg kellene vizsgálnom Őt.
- Jaj, de imádom, amikor felöltöd ezt a duzzogó kislány szerepet...mikor is vált ilyenni a nagy Dr. Maya Cairns, alias Báthory Erzsébet, akitől retteg az urológiai osztály? Hm? - Felkelve a székről, megindultam irányába, mire ledöntve egy bárszéket, hirtelen közénk húzta, amolyan védelmi vonalat húzva ezzel kettőnk között.
- Na ne vicceskedj...ezzel akarsz magadtól távol tartani? - Gúnyosan elvigyorodtam egyetlen pillanat erejéig, majd morcos vonásaim újra felütötték fejüket, s nem hagyták kisimulni pofázmányom.
- Ja igen, tudom. Állat vagyok. Igen, majd legközelebb gyújtóval rohanok utánad , meg benzines kannával, mert azt minden normális ember tart kéznél...- Továbbra is gúnyos voltam, miközben közelebb hajolva, két kézzel markoltam fel a bárszéket, s azt félre helyezve az utamból, Cairns mellé léptem.
- Mentő híján velem kell beérned, feltéve, ha nem akarsz örök életre deformált csirkelábakon járni. - Nem igazán vártam meg az engedélyét, ölbe kapva a testét, kifordultam vele a konyhából, s visszasétálva a nappaliba, a kanapéra ,hosszan elhelyeztem Őt.

Lábai alá kispárnát helyeztem, majd a kanapé szélére ülve, sérült lábfejét az ölembe húztam, s hideg ujjaimmal érintettem bőrét.
- Úgy tűnik, a vér csak felszíni hámsérülésből származik, tehát nincs nyílt csonttörésed, ezzel már ki is estél a Halloween-i indulók közül. Nem lennél elég félelmetes zombi...bár a fél lábon ugrálás egész jól megy. - Egészen megenyhültem irányába, ahogy elmúlt a haragom, s igyekeztem a sérüléseire összpontosítani.
- Szólj, ha fáj. - Óvatosan nyomkodni kezdtem a lábfejét, majd tenyerembe helyezve sarkát, másik kezemmel alsó lábszárát tartva, óvatosan tekergetni kezdtem a bokáját, de szavak se kellettek ahhoz, hogy eltorzult vonásaiból kivegyem, ez bizony fájhatott.
- A diagnózisom egy kificamodott boka, ápolási javaslat polcolás, vizes borogatás, egy kis fagyasztott zöldborsó és ha nagyon fáj, akkor napi kétszer egy fájdalomcsillapító tabletta. Ha nem állsz neki táncolni és futkosni, akkor nem fog eldeformálódni. Meg vagy elégedve? - Kíváncsian fúrtam pillantásom a szemeibe, s közben karján is végig pillantottam.
- Látom, a karod is megúszta felszíni sérülésekkel...az én kicsikémről ez már nem mondható el. Tudod milyen rohadt drága lesz rendbe hozatnom az autót? A szélvédő, a fényezés és a motorszerkezet...ajánlom, hogy jó legyen. Mert most jól kicsesztél velem, remélem tudod. - Lábát visszahelyezve a párnákra, megcéloztam a konyhát, hogy hideg borogatást vigyek a lábára.
- Ne hidd azt, hogy most majd itt fent töltheted az éjszakát, csak mert ez történt. Vissza fogsz menni a szobádba. - Közöltem vele ridegen a szobából, s hogy fel tudja dolgozni a híreket, egy üveg borral tértem vissza hozzá.
- Tessék, nyugodtan idd le magad. - Az üveg bort a közeli dohányzóasztal szélére állítottam, a vizes konyharuhát pedig álló helyzetből vágtam a mellkasához.
- Ja, hogy azt hitted, majd én borogatlak? A nagy francokat. Te hibádból sérültél le, lásd el magad. - Azzal ledobva magam a kanapé melletti fotelbe, lábaimat feldobtam az asztalra, s bekapcsolva a televíziót, nézhető csatorna után kutattam.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Okt. 30, 2015 8:54 pm Keletkezett az írás



after all that we've been through

░░░░░░░░░░░░

Néha nem is sejtettük, hogy mekkora kincset rejtett manifeszt teste mögött a hallgatás. Hiába kívánt adni a csend, ha nem tudott értelmet nyerni, képtelen volt megértetni, elcsitítani és a figyelem ingerenciáját magára vonni, akkor törvényszerű bukás jutott osztályrészéül.

A férfi levetette magáról felelősségének súlyát. Többé nem akarta viselni a türelem köntösében ringatózó szépséget, mivel a ki nem mondott tények kecsegtettek. Hiába volt annyi érzelem cselekedetei mögött, ha mindaz, ami hozzám eljutott, az dacos uralkodni akarása, a trónért folytatott vérre menő küzdelme ellenem ellentmondásaival. A nemek mögött nem lapult magyarázat, szentimentális kitörés, így a félreértéseknek csapdájába estünk. Hirtelenségem nem segített összezárt kettősünkön, majd elsodorta viharos hangszínem azt az utolsó határvonalat, mely távol tartotta tőlem agresszív dühét, mely óvón vigyázott rám, hogy fájdalmam tért nyerhessenek magának százszázalékos látómezőben, origójába sérült bokámat állítva.

Fájt.
Fizikai fájdalom torzította el arcomat, de ugyanakkor szám sarkát szólásnak eszközéül okvetlenkedő belsőm kívánta tenni, melyet ismét mélyberántott Rhys Higgs akarata. Mennyire volt nehéz újra és újra felállni? Felmérni szegénységemet és a fölém tornyosuló vad képzeletnek nyálkás téglafalú veremét? Tömlöcömet, hová egyetlen szúette lépcsőfokokból a remény által összetákolt, letaszított létra szolgált csupán kapaszkodóul, hogy ne essek zsákmányául a bokám köré kígyózó halogén gyűlölet ágából fakadó veszteségnek. A fokok végeláthatatlan sora mögött ott várt a valóság. De addig még annyi munka állt köztem és szeretett létem között, hogy újra és újra ösztökélnem kellett magam a folytatásra. Egyszer már feladtam, mikor visszahúzott a félelem abba a dögszagú pöcegödörbe, mert nyugtatóbb volt tengődni, mint teljes egészként élni. Most is rám tört a könnyed hanyagság figyelmeztetése, mely olyan csábítón riszálta csípőjét, hogy férfi szemeknek örökérvényű futóhomokja lehetett volna. Miből tartott volna, hogy ott ragadjak? Hogy ott rendezkedjek be, s többé ne legyek egész, csak halovány árnyéka egykori önmagamnak? Miből? Még néhány félreértésből, melynek fenyegető fő témája a volt életem és a mostani nyakatekert változás között állott?

Mind az a harag, mit iránta éreztem hónapokkal ezelőtt, ismét eszembe jutott. A kiszolgáltatott helyzetem őrjítően hatott rám. Kedvem lett volna rombolni, de mind az, ami kezem ügyébe került, egy nyamvadt tömör fakészítmény volt a pult közvetlen szomszédságában. Lehetőségeim tárháza kifogyott. Semmit nem tehettem. Semmit.

A bennem rejtőző kérlelés nem nyert Rhys figyelmes lehetőségeiből. Egy emberi ketrecbe zárt, állati sorba vétetett senkik voltunk. Legalábbis én. Meg a látszat, mint a keménykezű férfi, kinek már titulusát nem meríthette ki a fogvatartó és veserabló megszólítás, mert több volt. Az a hallgatag szemétláda, mióta újra és újra akaratomnak eleget téve bennem járt, s úgy kényeztette nőies bájaimat, már nem volt senki. Több volt, mint bárki, akit ehhez az újfajta szokatlan léthez kapcsolni tudtam volna.

Benne kellett megtalálnom a legjobb barátot, aki nevet a vicceimen, mosolyt rajzol rosszkedvemben arcomra, ölelésébe vonva vígasztal, majd unalmamat kitölti számomra is kedves szórakozással, azzal hízeleg, hogy a kávézási szokásaimat ismerve üres feketét tesz elém, fáradtságomnak és elégedetlenségében eleget téve önön kezével etet, szeret, ahogy önző szerető sosem tudott, hozzám ér, ahogy kedves baráti kezekbe táplálta az élet. S aztán lesz a szülő, ki aggódik, ki látogatóba jön, és véletlen suhintásokkal bölcsességébe öltöztet, vagy gyenge akaratú tanácsával suhint meg. Megró, hogy ne érezzem kényelmetlenül magam és dicsér, hogy ne legyek több, mint a kiegyensúlyozott és értékes önkritikával rendelkező nő. Neki kellett lennie a postásnak, a bolti eladónak, a hétköznapok színterén óvatlanul feltűnő idegeneknek, akik színt hoztak a különböző időszakokba, de nem tettek tönkre semmit, mit napirendnek neveztem. Idegesítenie kellett, megmosolyogtatnia, egy kicsit gyűlölnie és szeretnie. Szimpátiát kellett, hogy ébresszek benne, s másszor antipatikus vonásaimmal eltaszítanom őt magamtól. S ugyanakkor… minden szerep közül előtérbe kellett helyeznie a szeretőt, aki minden éjjel más bőrt öltve változatossággal kecsegtetett.

Nem bukott el. Még egyetlen skatulyát sem húztam rá, talán ezért állhatott egyedüli versenyzőként a dobogó legfelső fokán. Mert az elvárásaimat semmibe vette, s önkényesen megtört. Minden alkalommal megtört és megsemmisített.
Bírtam-e?
Jelen helyzetben nem éreztem, hogy lenne más választásom.

A falnak beszélt. Hallójárataimat makrancos sértettség zárta el. Felszegett állam elfordítva mutatott a az üres sötétbe, tekintetem követte útján. Nem néztem rá, nem hallgattam őt, és nem is szóltam hozzá. Minden, mit tudnia kellett, már birtokában volt. Minden, mit én hallani akartam, meg sem született gondolataiban. A tiltásra, az ellenséges beszédre nem voltam kíváncsi.

De nem üvölthettem. Minek is. Egy erdő sűrűjének a közepén, ahol a legközelebbi sztrádára kikanyarodva is előbb találtam meg az árkot, mint a szembe jövő forgalmat, s hol az egyetlen zajt a sötét, mélyérzésű éjszakában a tücskök ciripelés és a békák kuruttyolása, na meg a nád között elrohanó szél hangja tette tönkre, ott nem volt értelme a gyerekes segélykérésnek.
Nem kellett neki publikum, hogy a legkülönbözőbb polgárok béketűrését kipukkassza. Azonnal kihúzta nálam a gyufát, amint fenyegetésének témája a barátaim életét találta meg. Sosem tudtam volna megszokni, ha az ő életükkel bír csendre és engedelmességre. Most mégsem rivalltam rá és hordtam le élők és élettelenek szókincsében szerepeltetett szinonimáival a legtrágárabb jelzőknek, hogy aztán a minősítésnek pontjául valami kacifántos és elhúzódó, nagyon kifejező obszcén kifejezés szolgáljon. Talán nem is létezett elég kifejezés ahhoz, hogy kiadjam minden dühömet. Talán keresve sem találtam volna meg nyugalmamat az őrült ordibálásban.
Miért is törtem magam?

Nem akartam vele beérni. Nem akartam a közelségét vagy a társaságát. Nem akartam, hogy létezzen. Senki nem kérte, mégis beleavatkozott az életembe, hogy kitölthesse annak minden egyes momentumát.
Gyűlöltem, ahogy hozzám ért. De tökéletes alkalomnak tűnt, hogy duzzogásomból veszítve, elégtételt nyerjek egy pofonnal. Annyira közel volt hozzám, s már közeledtünk a kanapéhoz. Két lépés választotta el. S én pont addigra időzítettem a borostás pofázmányra mért ütést, mire előrenyújtott karjaiban az ülőalkalmatosság kényelmes, ruganyos felülete fölött lógtam. Mert ugye ennek az állatnak tök mindegy lett volna, hogy a kemény kőpadlóra ejt rá, vagy éppen a kanapéra. De nekem még erre is figyelnem kellett.
Lépéseihez a pofon méretes zaja társult. Égett a tenyerem. Lángolt tekintetem. Eszeveszett tempóban süllyedt és emelkedett mellkasom, ahogy őt néztem a párnák közül. Gyűlöltem.
Ugye kiolvasta a szememből?
Mert a büszkeségem nem engedte, hogy hozzá szóljak. Sőt… ahogy hozzáért jéghideg kezével némileg még langyos melegben tobzódó talpamhoz, akkor sem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy a pillanatnyi kellemetlenségtől felsikkantsak. Még mindig gyűlöltem, amiért visszahozott. Gyűlöltem, gyűlöltem, gyűlöltem! Túlságosan átlátta, hogy mindaz, amit hiúságomért kértem, valójában létemért volt. Bíztam orvosi képességeiben, de nem az emberben, akihez tartozott az elmélet.
A fájdalmam elhanyagolható volt az indulathoz képest. Így már akkor szóvá tettem a fájdalmam, mikor még hozzá se ért a lábamhoz. Itt kellett volna hagynia a picsában azután, hogy felpofoztam.
– Nagyon fáj! Fáj! Fáj. Fáj!
Nem értette tán, hogy tovább gyötörte a sérült területet? Vagy élvezte, hogy újra hallhatott nyögdécselni? Feltehetőleg. S ha ez még nem lett volna elég, az óramutató járásával egyirányba, majd visszafelé is megtekerte lábfejemet. Ha nem arra megy el minden energiám, hogy erősen fúrjam körmeimet a huzatba, akkor talán fejbe rúgom.
Gyűlöltem. Nem érezte? Még mindig nem?
Lábam megrándult.
– Isteni. Honnan tudod, hogy nem állok neki futkosni? Most, hogy tönkre tettem miattad az egyetlen lehetőségemet, hogy visszamenjek a városba, szerinted majd stoppolok, ha végre sikerült megszöknöm? És igen, hallottam, amit a konyhában mondtál. De még azelőtt szólok a rendőrségnek, hogy te elérnél a barátaim házához. Mr. Nagymenő Fenyegetésben Jeleskedő Barom. A kocsid meg hidegen hagy. Még meg van a másik vesém. Szedd ki, add el, majd fizesd belőle a vontatást, a szerelést, a fényezést, és ha már ott leszel, akkor szólj, hogy kurvára nem működik a légzsák. Még jó, hogy volt annyi eszem, hogy bekössem magam, így nem repültem ki a szélvédőn. Akkor most nem a kocsidat sajnálnád, hanem azt a lyukat, amit nem tudsz többet megtömni. Elegem van belőled, meg ebből az itt létből is. Tudod, mennyire jó volt, amíg nem voltál itt? Nyugalmam volt. De ha te itt vagy, kétszáz a vérnyomásom és minden percben úgy érzem, hogy képes lennék kikaparni a szemedet. Ha a közelemben leszel az elkövetkezendőkben, ezt meg is fogom tenni. Most, hogy kihasználtalak, és semmiből nincs hiányom, el is tűnhetsz. Az a kaja, amit a hűtőben hagytál egy hétre elég lesz. Menj csak… óóóó, várj! Hát várj! Csak nem összetörtem a kocsidat és nincs mivel?

Nem tudtam felvenni azt a könnyed humort, amivel ő viseltetett irányomba egészen addig, míg mellkasomnak nem vágta a hideg vízzel itatott konyharuhát. A bennem habzó gúny elhallgatott. Nem volt kedvem semmit szólni. Már nem is lett volna mondandóm számára , hiszen mindent ráömlesztettem, ami ott viaskodott bennem.
Mondani vagy nem mondani.

– Csak azért nem vágom vissza, mert a lábamnak jobban kell. De nyugodtan odaképzelhetsz egy második pofont az ellenkező arcfélre. Nem végzek félmunkát, édeske.
Nem mosolyogtam. Szemébe sem néztem. A vizes rongyot szétterítve letakartam vele meztelen lábamat. Óvatosan elegyengettem, s közben vigyáztam a nagylábujjamon beszakadt körömre, mely jobban vérzett, mint a vágás a bokám körül.
Remek.
– Nem fogok lemenni. Nekem tökéletes itt.
Áh, neeeem, dehogyis azért, mert közelebb voltam a kijárathoz. Mégis az első gondolatom inkább a lépcsők körül forgott. Képtelen lettem volna egy lábamat terhelve leugrálni rajtuk.
Figyelmemet az üvegasztalra állított boros üveg foglalta le. A parafa dugó nem volt teljesen belenyomva, az üveg is csak félig volt töltve, de még így is jobb volt, mint bármely fájdalomcsillapító.
– Ilyen szentimentális italokat kortyolgatsz? Nincs egy tisztességes whiskey-d se?
Tökéletes volt. De ezt neki nem kellett tudnia. Fogaim közé fogva a ruganyos dugót, kihúztam az üvegből, s mocskos alkoholisták tehetségével a férfi ölébe köptem. Nem ült messze. Erre még képes voltam. Az első korty lement. S innen már nem volt megállás.
– Jó szar.
De megteszi. S ebbe belenyugodva igyekeztem lenyugodni, miközben elkortyoltam a fél liter szőlőmaradványt. Pocsékabbnál pocsékabb műsorok mentek a tévében. De annyira mindegy volt. Az utolsó cseppet is lenyalogattam az üveg szájáról, s így egy óra elteltével, mikor Rhys már ártatlanul szuszogott a tévé előtt kinyújtott lábakkal, s a háttérben feleslegesen szólt csak egy újabb sportmérkőzés eredményhirdetése, már én sem kontrolláltam magam. Gyűlöltem. Emlékeztettem magam sokadszorra. De annyira nem voltam tudatában a tetteimnek, hogy a hiány mindent elnyomott bensőmben. Letagadtam bokám fájdalmát, elhagytam a vizes borogatást, s átugráltam hozzá. Először fel akartam ébreszteni, hogy vigyen le az ágyamba, de aztán feladtam női büszkeségemet. Talán lent ellent mondott volna nekem, s nem tartott volna alvás közben ölelésében. Pedig karjaira előbb volt szükségem, mint a puha, vízszintes ágyra odalent.

Próbára tettem.
Bódultan simítottam végig ujjaimmal karján, s csak akkor vetettem át sérült lábamat ölén, ha még erre sem kelt fel. Vontatottan, vigyázva minden mozdulatomat, végül hasának alsó részén helyezkedtem el könnyű súlyommal. Kerestem a helyemet mellette, rajta és alatta… el nem tudtam képzelni, miképp lett volna ez kivitelezhető, hogy kényelemre leljek közelében. De nem is kellett gondolkodnom. Ahogy két karját két oldalról derekam köré húztam, hogy érezzem testének melegét, minden annyira könnyűnek tűnt. Magával rántott a fáradtság. Hátamon automatikusan összekulcsolódott ujjai adták helyzetemet, így fejem előre borult mellkasára. Válla volt párnám, s ahogy elfordítottam fejem, kilehelt forró lelkem nyakának meztelenségét cirógatta. Másik kezemet sem kellett félteni, szinte automatikusan kapaszkodott bele a férfi felsőruházatába, hogy ha az fordulna, ne essek le róla azonnal.
Megszűnt a külvilág. Ahogy ott hortyogott fülembe, engem is elnyomott az állom.
Hiába gyűlöltem. Eleget kellett tennie szerepének. A jó barátot kellett játszania.

* * *

Reggelre mintha minden megváltozott volna. Nyúzottnak éreztem magam, mosott rongynak, amit elfelejtettek kilógatni a szárítóra, s most ott hevert összegabalyodva a földön a gondoskodó kezeket várva. Fájdalomtól lüktetett bokám.
Nem állhattam sokáig a szemhéjaimat zaklató napfényt, s azt a hangos csámcsogást, ami alig néhány méterről zavarta meg pihenésemet.
Tudatomra eszmélve, fejemet felemeltem a kanapéról… hogy kerültem a kanapéra? Ez lett volna normál esetben az első kérdésem plátóin magamhoz, azonban a látkép, ami váratlanul elém tárult, sokkal nagyobb okot adott a tébolyodott kérdéskörre, mint az az egyszerű kis semmiség, hogy már nyoma sem volt alattam Rhys Higgsnek.
A fickó kopasz volt. Széles vigyora mögött almát csámcsogott és a kezében konyhakést tartott. Pengéjét vérbe mártott. Úristen.
Megölte Rhyst és én jövök.
Úristen.
– Segítség!
Torkom szakadtából ordítottam. Segítségért? Dehogy. Megszokásból. Megfagyott ereimben a vér. Képtelen voltam mozdulni.
Rhys, könyörgöm, ments meg még utoljára.
– Ááááááááááááá!


Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 4:51 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
#maya_and_rhys_part_vi.
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: