»Hétf. Szept. 07, 2015 10:50 pm Keletkezett az írás
i pick my poison and it's you
nothing could kill me like you do
Az unalom nagyon sok mindenre képes. A múltkor például levettem egy random könyvet a polcról, és kiolvastam két nap alatt. Megfogott a története, nem az a szerelmes nyálas sztori volt, aminek mindig happy end a vége, hanem olyan valóságos. Nem is lett szép vége, akárcsak az életben… Ha valaki, én tudom, hogy nem minden úgy végződik, ahogy kellene, ahogy mi azt szeretnénk. A mai napon körülbelül ugyanilyen unalommal telt, azonban ma nem nyúltam könyvhöz. Úgy döntöttem, hogy az este folyamán meglepem egy kicsit Alfie-t, amiért a múltkor is sikerült megmentenie saját magamtól. Nem vagyok egy nagy konyhatündér, sőt… Viszont egy valami van, amit nagyon jól eltudok készíteni: a sajttal-sonkával töltött csirkemell. Na nem a gyorsfagyasztott féléből természetesen! Saját kézzel készítem el. Ez az egy, amit anya még anno olyan tökéletesen megtanított, hogy nem tudom elrontani. Alf még úgysem tudja, mire vagyok képes a konyhában, így majd azt gondolja, hogy jól főzök. Eszemben sincs átverni, de azért jó, ha egy nő ilyen téren jó benyomást kelt elsőre, nemde? Szóval a napom abból állt, hogy elugrottam a boltba, bevásároltam a hozzávalókat, és pluszban azért betévedtem egy butikba is. Megtudtam volna venni a fél üzletet, de türtőztettem magam, lévén, hogy nem vagyok elárasztva a pénzzel, csupán annyi van, amivel apám havonta kiszúrja a szemem, azt is természetesen átutalva, nem személyesen odaadva. Igaz, Alf is pénzel, vagyis pénzelne, de én nem igazán akarom elfogadni, hiszen nagyrészt ő tart el, nem kell, hogy még pénzt is adjon nekem. Nem szeretném kihasználni, azt meg főleg nem akarom, hogy azt higgye, hogy ki akarom fosztani. Szóval a lényeg, hogy a ruhaboltban kiválasztottam egyet a számomra kedvesek közül. Addig is kikapcsolódtam legalább kicsit, és nem ücsörögtem otthon, és gondoltam arra, hogy mennyire jólesne egy kicsit kikapcsolni… úgy igazából, ahogy eddig. Mire hazaértem pedig máris annyi volt az idő, hogy elkezdhessem megcsinálni a vacsorát. Alfnek biztos jól fog esni a fárasztó munka után. Miután bepaníroztam a hússzeleteket, a fritőzbe rakom őket, majd amíg az sül, a gyorsrizst kiszedem a zacskóból, majd az órára pillantok. Nemsokára hazaér, legalábbis ha nem megy sehová, ahogy végez, jön haza. Remélem, mert ha nem, akkor elkezdek megint unatkozni, és akkor nem lesz jó vége. Olyan jól elütöttem a napot, kár lenne elcseszni. Na meg kicsit mérges lennék, hogy hiába főztem. Amíg sül a hús, addig elrobogok a szobába, ami az enyémnek lett kinevezve az elkövetkezendő időre, és belelesek a tükörbe. Szőke fürtjeim elég rendetlenül lógnak, így kicsi megtűzöm hátul a hajam, félig lógjon, félig legyen feltűzve. Aztán ahogy megvan, egy kis szempillaspirált dobok fel, és rohanok is vissza a konyhába, mert már érzem is az illatokat. Gyors kinyitom a fritőzt, és egyenként kikapkodom az utolsó adag húst, amikor a rács széléhez ér a kezem, s felszisszenek. Nem is én lennék, ha nem égettem volna meg magam. Kiszedem a tányérokra a kaját, szépen elrendezgetem, majd újra visszarohanok a szobába, mert tudom, hogy Alfie mindjárt haza ér. Kiveszem a táskából az új rucit, és egy pillanat alatt bele is ugrok. Rendesen cicomázni kezdem magam… Te jóságos ég. Már csak azon kapom magam, hogy a tükör előtt állok ruhában –ami mellesleg nagyon ritka alkalom, hogy ilyet felveszek-, ékszerekkel díszítve, a fekete magas sarkúmban. Na nem! Ez pont olyan, mintha randira készülnék, pedig ez csak egy meglepetés vacsora. Mi a fenét csinálok? Alf a végén azt hiszi, hogy rá akarok mászni, pedig erről egyenlőre szó sincs…
Felsóhajtok, amikor végre becsukom az öltözőszekrényem ajtaját, benne a felakasztott orvosi köpenyemmel. Vége. Már ami a mai napot illeti. Eléggé húzós volt az iram, amit a betegek diktáltak. Rengeteg kis srácot hoztak be törött karral, lábbal sőt az egyiknek még valahogy sikerült egy csúnya csavarba is belelépnie. Azt hiszem ha valaha is apa leszek arra ügyelni fogok, hogy ilyenek – példának okáért, hogy a vasalót a gyerek előtt hagyom őrizetlenül – ne történhessenek meg. Szomorúan pillantok az asztalomon tornyosuló beteg-aktákra, amik mind arra várnak, hogy alászignózzam őket, de jelen pillanatban sem erőm, sem akaratom nincs arra, hogy még egy tíz percnél többet a kórház falai között töltsek. Haza akarok menni, bedobni azt a fasza kis mirelit pizzát a mikróba, felbontani egy üveg sört és elkényelmesedni a tévé előtt. Átfut az agyamon, hogy esetleg megint a konyha padlóján összeesve találok rá Hollyra. El is motyogok magamban egy imát, hogy csak a mai nap ne, annyira fáradt és nyűgös vagyok, hogy a végén még ott hagynám. Persze ezt nem gondolom komolyan és rögtön meg is bánom, hogy ilyen eszembe jutott, mint lehetőség. Főleg azért, mert a múltkori eset óta, mintha sokkal jobban igyekezne. Ez pedig valamilyen elégedettséggel tölt el, hogy végre eljutottunk arra a szintre, hogy felfogja: a következő szúrás utóhatására már lehet nem érek oda és akkor tényleg mindennek vége. Nem lesz egyetem, nem lesz boldog élet, nem lesz család, kis kutya a hátsókertben. Semmi. - Viszlát! - intek a recepciós hölgynek, aki mosolyogva integet, miközben kis aranyos pírfoltok jelennek meg az orcáján. Most még arra sincs erőm, hogy valami kedves megjegyzést tegyek arra az ezüst karkötőre, amit a férjétől kapott. Csak menekülni akarok innen. Rögtön jobban érzem magam, amint a friss levegőre érek. Még az sem zavar, hogy amikor lelépek a járdáról, hogy a parkoló felé vegyem az irányt, majdnem elüt egy nő, aki aztán hevesen mutogat, kifejezve, hogy mekkora egy pöcs vagyok, amiért nem figyelek.
Körülbelül tizenöt perccel később már a kocsifelhajtón állítom le az autót. Hátradöntöm a fejem, lehunyom a szemem és felkészülök arra, ami esetlegesen rám várhat. Az ajtóban még egy picit gondolkozok, hogy talán jobb lenne, ha még kerülnék egy kört mielőtt kinyitnám ezt az ajtót, de végül csak erőt veszek magamon. - Hahó – ledobom a kabátom a kanapéra és felvont szemöldökkel sétálok a konyha irányába, ahonnan isteni illatok szállnak a lakás minden irányába. Nem tudom összerakni a dolgokat. Gyönyörű tálalás az asztalon, ínycsiklandozó ételek. Végül megpillantom Hollyt és tényleg teljesen összezavarodok. Nem is emlékszem, hogy láttam-e már ilyen...elegánsan felöltözve. Igyekszem nem leragadni a fekete magassarkúba bújtatott formás lábain, bár biztos vagyok benne, hogy a döbbenetet nem tudom elrejteni az arcomról. - Rosszkor jöttem? - kérdezem egy pár perccel később, amikor már megtalálom a saját hangom – Vagy esetleg vársz valakit? - összevont szemöldökkel pillantok rá. Megeshet, hogy egy randevú helyszínére csöppentem, mint kéretlen vendég. Ez a gondolat pedig valami kellemetlen érzést vált ki belőlem, amit szintén nem tudok hova tenni. Hiszen miért is ne találkozhatna férfiakkal Holly? Húszéves, előtte az egész élet. Ettől függetlenül szeretném látni, hogy kivel szűri össze a levet. Csak egy szimpla pofavizit erejéig. Semmi több. - Egyébként jól áll ez a ruha – a tekintetemmel a lány szemeit keresem, hogy megbizonyosodjak róla : nincs benne egy szemernyi drog sem – Gyakrabban kellene így öltöznöd. Végre valahára a lábaimat is képes vagyok megmozdítani így ellököm magam az ajtófélfától és beljebb sétálok, hogy jobban szemügyre vehessem a finom falatokat. Időközben kiderül, hogy mindez az én tiszteletemre van, nem pedig más férfit próbál magához édesgetni. Ez pedig mély megnyugvással tölt el. - És mindezt te csináltad...egyedül? - még mindig nem akarok hinni a szememnek, hogy a lány, aki nap, mint nap belövi magát képes ilyen fokú pálfordulásra – Bár most kicsit alul öltözöttnek érzem magam – halkan felnevetek, ahogy végigpillantok a világoskék pólón és a farmeren, ami az öltözékemet alkotja.
Fogalmam sincs, miért rittyentettem így ki magam egy egyszerű kis vacsorához. Nem szeretném, ha Alfie azt gondolná, hogy tetszeni akarok neki, vagy ilyesmi… Bár ha jobban belegondolok a dologba, az a fura, hogy az is lehet, hogy van benne valami. Mindenesetre, ha van is, nem szeretném, ha észrevenné, mert számomra az kicsit kellemetlen lenne. Azt sem tudom igazából, hogy van-e valakije. Ezt még sosem kérdeztem meg tőle, bár gondolom az utóbbi időben nem volt, mert csak észrevettem volna, ha nem jár haza. Mondjuk semmi közöm nincs az egészhez, de ha talál magának valakit, az remélem, olyan lesz, aki meg is becsüli, mert különben velem fogja szembetalálni magát a nő… Mindenesetre jobb lesz, ha felveszek egy egyszerű nadrágot, meg egy pólót és kész. A jól megszokottat. Kizipzárazom a ruha hátulját, amikor meghallom Alfie hangját. - A francba. – motyogom az orrom alatt, és tudom, hogy már mindegy, nem öltözgethetek át, mert akkor még hülyébben jön ki ez az egész, meg ha nem szólok vissza, megint azt hiszi majd, hogy belőttem magam. Gyorsan visszahúzom a ruhát, és majdhogynem kiesek az ajtón, annyira elszoktam a magas sarkútól. - Szia Alf. – mondom, miközben kibotorkálok, és megpróbálok nem tudomást venni arról, hogy egy rövid ruha van rajtam, meg egy dög magas cipő. Mikor megpillantom Alfie-t, halványan elmosolyodom, ahogy meglátom a döbbenetet az arcán. - Igazából átakartam öltözni pont most, mert csak felpróbáltam, megnéztem, hogy áll, de nem akartam, hogy azt hidd, hogy megint... – elhúzom a szám, majd besétálok a konyhába, és megigazítom a tányérokat az asztalon. – Nem várok senkit, téged vártalak. Ezzel szeretném megköszönni, hogy olyan sokat tettél értem, bár… sosem lehetek elég hálás. – motyogom a végét, majd leülök az asztal egyik feléhez, és reménykedem, hogy még nem hűlt ki a kaja, igaz, Alf nem sokkal azután érkezett meg, ahogy kivettem a sütőből. Mit gondolt, kit várok? A házában fogok randizni? Azért ilyet sosem tennék, hát milyen lenne az már?! Meg amúgy is, jelen pillanatban a hátam közepére sem kívánok egy féltékenykedő pasit. Mert nyilván az lenne, ha megtudná, hogy Alfnél lakom. Csak rá kell nézni… - Köszi, ma vettem. Elütöttem az időt egy kicsit. – kissé elpirulok a bókjára, így nem nézek a szemeibe, csak a tányért nézem, és ide-oda jártatom tekintetem az asztalon. – Nem szeretem a feltűnést, ez is csak véletlen, hogy így látsz. – mosolyodom el kicsit, és szinte hallom a fejemben a legjobb barátnőm hangját, ahogy lehord. Neki már rég leesett volna, hogy ez az egész arra megy ki, mert tetszeni szeretnék a bátyjának, még akkor is, ha időközben meghátráltam volna. Annyira hülye vagyok, hiszen simán a húga lehetnék. Gyerekkorom óta ismer, hogy nézhetne rám másképp?! - Én voltam, még meg is égettem magam. – mutatom a kezemen az égetést elmosolyodva. – De nehogy azt hidd, hogy ekkora konyhatündér vagyok ám… Csak ezt a kaját tisztességgel megtanultam elkészíteni. Amikor anya beteg lett, volt, hogy heteken keresztül ezt főztem neki. – magyarázom el neki, bár tudom, nem kellett volna lelőnöm a „poént” rögtön. Gondolhatta volna azt is, hogy remekül tudok főzni. Mindegy, egyszer úgyis rájött volna, amikor megkért volna, hogy készítsem el a kedvenc kajáját. Fogalmam sincs, mi az, de biztos nem a sajtos-tejfölös tészta. - Ha gondolod, akkor átöltözöm, szívesen. De amúgy jó vagy így, szerintem nem vagy alulöltözve. – mosolygok rá. Gondolhattam volna erre is, hogy ne öltözzek úgy ki, mint Szaros Pista neve napján, de most már mindegy. Ha Alf is leült az asztalhoz, nekiállhatunk enni, és mikor megkóstolom a húst, megízlelem, és rájövök, hogy rohadtul elsóztam. Nem szólok egy szót sem, de kétlem, hogy ő ezt nem veszi észre, mert tulajdonképp, majdhogynem marja a torkom. Hogy lehetek ilyen béna? Sosem rontottam el ezt a húst, erre… Hát ez nagyon gáz. - És… milyen napod volt? Elfáradtál? – kérdezek rá, próbálom elterelni a figyelmét az ízlelésről, bár nem igazán lehet. Várom, hogy elmesélje a napját. Nem lehet valami jó az egészségügyben dolgozni. Kiskoromban mindig féltem az orvosoktól, bár annyit láttak, hogy már előre köszöntek a folyosón. Folyton eltörtem a kezem vagy éppen a lábam, vagy leestem a fáról és betörtem a fejem… Mindig volt valami baj velem. Ma már nyilvánvalóan nem félek tőlük, de azért még mindig nem szeretem az orvosokat. Egy viszont közel áll a szívemhez.
Ha nem lennék tisztában a ténnyel, hogy közel 20 év a korkülönbség kettőnk között – tehát akár a húgom, rosszabb esetben a lányom is lehetne – akkor tökéletesen beillene az egész kialakult kép egy romantikus estébe, ahol a nő várja a férfit olyan ruhában, amit már a férfi a tekintetével lehámoz róla, amint belép az ajtón meg se várva, hogy elfogyasszák a vacsorát. De ugye nálunk ilyenről szó sincs. Azonban Holly igyekezete kellemes érzéseket kelt bennem- Büszke vagyok rá, hogy a mai nap nem lőtte agyon magát, jól esik, hogy valaki törődik velem és imponál, hogy a kedvemért ennyire kiöltözött. - Már mondtam nem egyszer, hogy nem várok semmiféle köszönetet érte – megrázom a fejem, miközben elkomorodik a tekintetem egy pillanat erejéig. Eszembe jut Daisy, hogy mennyire lázadozott a kijózanító gyógymódjaim ellen, hányszor kellett ébren őrködnöm mellette nehogy megfulladjon a saját hányásában, ha rájön valamilyen roham az éjszaka folyamán. Most azonban, hogy Daisy elment, Holly pedig itt maradt mindenféle támasz nélkül valamiért – senki ne kérdezze az okát – kötelességemnek érzem, hogy a helyes úton tartsam őt, ha már a húgomat nem sikerült. - Ugye rögtön engedtél rá hideg vizet? - aggódva pillantok az égésre, ugyan körülbelül egy borsó méretével vetekszik, az orvos mégiscsak előbújik belőlem – Irix sprayt pedig találsz a gyógyszeres dobozban, ha még kellene – lecsüccsenek én is a másik terítékhez és beleszimatolok a levegőbe – Hm, ha olyan finom, mint amilyen az illata akkor gond nem lehet. Ki is veszek egy nagy szeletet magamnak, szedek mellé némi rizst is. Jobbkor nem is juthatott volna eszébe, hogy vacsorát főzzön, hiszen farkaséhes vagyok, a mirelit pizza pedig ami a fagyóban várt nem éppen a legegészségesebb ételek közé tartozik. - Nyugodtan maradj csak így – legyintek, mintha annyira nem számítana közben pedig igenis azt akarom, hogy ebben a falatnyi ruhában tegyen-vegyen. Eme gondolat után rögtön elfog a bűntudat, hiszen valahol ezt pedofíliának is nevezhetnék, bár semmi rossz dolgot nem tettem, a gondolataim miatt viszont már biztosan kibéreltem magamnak egy szép kis zugot a pokolban. Az első falat a számban landol és egészen kellemes ízorgiát ad a sajt, a sonka és a csirkemell hármasa egészen addig amíg el nem jut az agyam feldolgozóközpontjáig, hogy bizony rohadtul el van sózva az egész hús. Nyelek egyet és valami mosolyféleséget varázsolok az arcomra, közben a kiiszom a pohárban levő víz felét. - Igazán finom lett – jegyzem meg és nyomatékosításképp bekapok még egy falatot,jó nagy adag rizzsel így sikerül elnyomni a hús sósságát. Meg egyébként is amilyen éhes voltam, ez legyen a legkisebb probléma, legalább jobban fog esni utána a sör. - Borzalmas. Alig volt egy szabad percem, hogy megigyak egy csésze kávét a kantinban – felsóhajtok és tovább lapátolom a számba a rizst – Elképesztő, hogy milyen felelőtlenek a szülők manapság. Néhány gyerek pedig sokkal talpraesettebb az orvoslásban, mint az anyjuk. De hagyjuk is, örülök, hogy végre elszabadultam. Lassacskán az utolsó falatot is lenyelem, a tányérom immár üres és maszatos a kifolyt sajttól meg szósztól. Elégedetten hátradőlök a székben, megpaskolom a pocakomat, mintha annyira hatalmasra dagadt volna a betolt kajamennyiségtől, nyújtózok egyet és kíváncsian pillantok a velem szemben ülő lányra. - És tartogatsz még valami meglepetést az estére ? - kajánul elvigyorodok, ahogy leeresztem a kezeimet és összekulcsolom a hasamon – Gondolok itt a desszertre – teszem hozzá, miután eszembe jut mennyire szexista volt az előbbi kérdésem, bár a desszertes megszólalás is egészen félreérthető lett így egy sóhaj keretében felállok és elkezdem leszedni az asztalt. - Ha gondolod megnézhetünk egy filmet, iszogathatunk vagy amit csak szeretnél – a tányérokat berakom a mosogatógépbe és a lábammal becsukom annak ajtaját, hogy utána Holly mellé léphessek és egy atyai – vagy bátyós? - puszit nyomjak a feje búbjára. - Köszönöm a vacsorát, mesés volt – tényleg komolyan gondolom, még az elsózott husi ellenére is – Viszont most szeretnék lezuhanyozni, mert borzalmasan kórházszagúnak érzem magam.
»Szer. Szept. 09, 2015 4:48 pm Keletkezett az írás
i pick my poison and it's you
nothing could kill me like you do
Ahogy végigpillantok lopva Alf-on, elismerősen konstatálom, hogy még mindig jól néz ki. Nem szoktam minden nap így nézni rá, csak néha napján fog el az érzés, hogy majdhogynem azt érzem, hogy szerelmes vagyok belé. Életemben eddig körülbelül egyszer voltam szerelmes, bár azt nem nevezném teljesen annak. Igazából körülbelül úgy tizenhat éves lehettem, amikor utoljára éreztem ilyesfélét, de akkor is azt mondták egy csomóan, hogy nem lehet igaz, hogy szerettem azt a gyereket, amikor olyan könyörtelenül kidobtam. Azóta meg csak ilyen futó dolgok voltak, semmi komoly, bár nem mintha vágytam volna bármi ilyesmire. - Lényegtelen mit mondtál, akkor is megkell valahogy köszönnöm. Ha te nem lennél… akkor már én se lennék rég. – vonok vállat, mert ez az igazság. Egy kezemen nem tudom megszámolni, hányszor húzott ki a szarból. Akárcsak Daisy-t is. Tudom, hogy ő utálta, hogy ahányszor kellett, ott termett a bátyja, és megmentette, én viszont még szeretnék lehúzni minimum pár évet a Földön, ha lehet, így hálásnak kell lennem neki. - Engedtem rá, de nincs akkora baj, kibírom. – mosolyodom el. Ő is nagyon jól tudja, hogy sokkal több mindenen keresztül mentem már, mint holmi égési sérülés. Az ilyenek lassan már meg se kottyannak nekem. Tetszik a dolog, hogy Alfie-nak már az illatából ízlik a főztöm, viszont én kicsit zavarban vagyok ebben a ruhában. Alapvetően, ha például bulizni mennék, nem lenne problémám vele, igaz, akkor is sokkal szívesebben viselek valami nadrágot egy csinosabb felsővel, de ott tényleg nem érdekel, ha rövid a ruhám, mert eltűnök a tömegben. Itt viszont nincs más, akire vetemedhet Alf tekintete. Mondatából azonban nagyon az vehető ki, hogy nem igazán érdekli, miben vagyok. Érthető végül is. Nap, mint nap szebb nőket bámulhat akár a kórházban, akár máshol, miért is érdekelném pont én?! - Ugyan Alf ne mond már, ez… kurva sós. – nevetem el magam, és a szám elé kapom a kezem. Konkrétan majdhogynem ehetetlen, de ha sok rizst eszik hozzá az ember, akkor annyira már nem is érezni. Végighallgatom a mai napját, miközben helyeslően bólogatok. Halvány lila fogalmam sincs, hogy mi történhet a kórházban, és arról sem, hogy milyen felelőtlenek a szülők. Azt nem mondom, hogy majd egyszer biztos megtapasztalom, mekkora felelősség kell egy gyerekhez, mert el sem tudom képzelni, hogy én egyszer felneveljek egyet. Jóformán még magamról sem tudok gondoskodni, nemhogy egy törpéről… - Te akarsz majd gyereket? – kérdezek rá gondolkodás nélkül, hiszen tényleg érdekelnek a tervei. Ha szeretne, már lassan itt lenne az ideje annak is, hiszen… na jó, azt nem mondom, hogy öreg, mert nem az, de közelebb van a negyvenhez, mint a harminchoz. Szerintem Alfieből jó apa lenne, amúgy is van már némi köze hozzájuk a szakmája révén. Elmosolyodom, ahogy hátradől a székben, és legszívesebben fejbe verném magam egy serpenyővel, amiért így „leégettem” magam. Beharangoztam az isteni finom kaját, ami az egyetlen, amit megtudok csinálni, erre tessék… Kérdésére kicsit elkerekednek a szemeim. - Mire gondolsz? – kérdezek vissza, mire megemlíti a desszertet, és zavaromban oldalra nézek. – Öhm… nem, nincs desszert. És semmi más meglepetéssel sem készültem. Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom. – mosolygok. Fogalmam sincs, hogy amit mondott, az most célzás akart-e lenni, vagy csak ilyen bénán fogalmazta csak meg?! Mindesetre elég érdekesen hangzott, és én még bele is pirultam. - Az iszogatásban benne vagyok. – mondom. Én ne lennék benne?! Ha valami, az a második vagy a harmadik dolog, ami tényleg élvezetet okoz(ott) az elmúlt időszakban számomra. – A filmben is, ha szeretnéd. Rád bízom az este menetét. – lehunyom a szemem, mikor megérzem a puszit a homlokomon, és kicsit össze is rándul a gyomrom. Én tényleg nem értem, mi a franc van velem… - Igazán mesés… sósan mesés. Nyugodtan menj, addig én azt hiszem, átöltözöm, mert ez nem olyan kényelmes nekem. – jegyzem meg, és felállok az asztaltól, majd összerakom a tányérokat, és kilejtek a nappali felé. Ha Alf bement a fürdőbe, én a szobámba igyekszem, és visszaveszem a jól megszokott, kényelmes nadrágot és virágos felsőt. Sokkal kényelmesebb mezítláb is, mintsem abban a magas szarban. Ahogy kész vagyok, kivonulok vissza a konyhába, és a borok választékát nézem meg. Nem tudom, Alf melyiket szereti, így válogatok még egy ideig…
- Látszik, hogy sokat dolgoztál ezért a vacsoráért tehát a világért se vallottam volna be – elvigyorodok és egy újabb nagy korttyal öblítem le a falatot. Nem akartam megbántani Hollyt bár ezek szerint ő is észrevette valóban félresikerült a hús, ez pedig kisebb megkönnyebbüléssel tölt el, hogy nem csak nekem csúszott le nehezen a torkomon az étel. - Gyerek? - elkerekedett szemekkel pillantok a lányra és kell pár másodperc amíg leesik, hogy általánosságban kérdezte nem pedig úgy ahogy én gondoltam – Elképzelhetőnek tartom, bár még fogalmam sincs, hogy ki lenne a megfelelő nő magam mellé. Mindent csak szép sorjában, bár nem győzöm hallgatni a célzásokat a kórházban is, hogy ideje lenne már családot alapítani... De tudod milyen ez. A sors fintora, hogy az aki naponta több, mint húsz gyerekkel foglalkozik annak ne lehessen családja. Vállat vonok, igazából nem gondolkoztam még azon, hogy esetlegesen megállapodjak valaki mellett. Túlságosan félnék attól, hogy esetlegesen elveszítem az illetőt és magamra maradok egy poronttyal. Egyedül nem menne akármennyire is jól kijövök a kicsikkel. Egy anya vagy egy nő, aki anya szerepben tündökölne mindig kell a gyereknek. - És te? Gondolkoztál már ezeken? - érdeklődve pillantok a lányra, hiszen fogalmam sincs mivel tölti a napjait amíg én éppen dolgozom. Talán lehet, hogy időközben összejött valakivel és komolyra is fordulhatnak a dolgok. Én lennék a legboldogabb, ha találna magának valakit, aki normális, nem használja ki és képes lenne vigyázni rá. Mert ha valakire, hát Hollyra nagyon oda kell figyelni. Akármelyik pillanatban visszaeshet a drogok csúnya világába, újra bármit megtenne azért, hogy egy kis kokainhoz vagy herkához jusson. - Bár ha engem kérdezel még semmivel sem vagy elkésve – bekapom az utolsó falatot is és egészen büszke vagyok magamra, amiért képes voltam legyűrni minden falatot különösebb rosszullét nélkül. Nem tudom mivel készült még a leányzó bár már ezzel is tökéletesen kitett magáért és meg is lepett vele elég rendesen. Talán most rajtam lenne a sor, hogy viszonozzam valamivel? Meglehet. - Jaj, nem. Dehogy okoztál csalódást – megrázom a fejem és igyekszem menteni a helyzetet, nehogy azt higgye többet vártam el tőle - Csak gondoltam megkérdezem számítsak-e még valamilyen elsózott pudingra vagy süteményre, de akkor maradjunk az iszogatásnál és a filmezésnél – igyekszem legyűrni a vigyort, ami épp készül szétterülni az arcomon, ezáltal valamilyen érdekes grimasz félébe torzul a fejem. - Egyébként pedig ne szabadkozz, megesik, hogy a szakács szerelmes és elsózza az ételt – ezt már az ajtóból visszafordulva mondom, de nem várom meg a válaszát inkább megcélzom a fürdőszobát. Halk elégedettséggel sóhajtok fel, amikor már a tus alatt állok és érzem, ahogy a szappanos vízzel együtt a fertőtlenítő szaga is eltűnik a bőrömről. A csempének támaszkodva hagyom, hogy zúduljon rám a tusfejből a víz. A gondolataimat igyekszem közben rendezni, próbálva nem több jelentőséget adni ennek a vacsorának, mint amennyit kellene. Megrázom a fejem és apró vízcseppek repülnek mindenfelé. Hülye vagy, Alfred. Egy húsz éves lányról beszélünk, te pedig lassan negyven vagy. Elzárom a csapot és annyiban hagyom az egészet. Felesleges, csak próbált kedves lenni Holly hiszen mégis én fogadtam be, én törődök vele. Csupán ennyiről van szó. - Sikerült találnod valamit? - ezt már a nappaliba vezető boltívnek dőlve kérdezem a szőkeségtől, miközben még egyszer áttörlöm a hajam a törölközővel. Egy sötétkék pamut rövidnadrág van rajtam, a törölközőm a nyakamba akasztom és úgy lépek a boros szekrény elé. - Mindegyik bor minőségi, tehát nem választhatsz rosszat – ellépek a lány mellett, hogy kivegyek két borospoharat a szekrényből – Milyen filmre gondoltál? Akció, vígjáték … esetleg valami romantikus dráma? - magamban egy feljebb való hatalomhoz fohászkodom, hogy ne az Alkonyatot akarja megnézni. Bármit Istenem, csak azt ne.
Nem is én lennék, ha tökéletesre sikerült volna a vacsora. Komolyan mondom, hogy ez az egyetlen kaja, amit mindig finomra és közel hibátlanra csinálok, de mikor máskor rontanám el, amikor egy olyan férfinak készítem el, aki azért igen sokat tett már értem, és már elég tapasztalt ahhoz, hogy ne mondja a rohadtul elsózott húsra, hogy finom. Mindegy, valahogy csak túllépek rajta, ez van, majd legközelebb valami instant levest csinálok, azt nem lehet elrontani. Bár, lehet, hogy még arra is képes vagyok. Felvonom a szemöldököm, mikor annyira kikerekednek a szemei a gyerek kérdés hallatán. Aztán érdeklődéssel hallgatom, amikor rájön, hogy mit is kérdeztem, bár nem igazán értem, miért lepődött meg annyira ezen a kérdésemen. - Ugyan, szerintem nagyon jó apa lenne belőled, és amúgy sem hiszem el, hogy nincs jelentkező az oldalbordádra. – mosolyodom el. Alfie rohadt jó pasi, szerintem ölnek érte a nők, nem is tudom, hány rajongója lehet a kórházban. Mindenesetre nem nagyon tudom elképzelni, hogy messziről elkerülik. Bár ami azt illeti, mostanában valahogy nem tűnt fel, hogy bárkit felhozott volna. Lehet, hogy miattam van?! Nem akarom elüldözni mellőle a nőket, isten őrizz… - Te Alfie, ugye nem érzed magad feszélyezve? Mármint nyugodtan hozz fel nőket, vagy bármi, engem nem zavar, sőt, ha szólsz, ott alszom valamelyik haveromnál, azon ne múljon! Elüldözöm a végén neked itt a jelölteket. – ajkaim mosolyra húzódnak, és kortyolok a poharamból egyet, és a kérdésére majdnem félre is nyelek. Aprót köhintek. - Mi? Gyereken? Így húsz évesen még nem nagyon jutott ilyen az eszembe. Még szeretném kicsit élvezni az életet, nem akarom magam lekötni hamar, meg amúgy is… szerintem nem lennék jó anya egyelőre. – vonok vállat, mert ez az igazság. Lehet, hogy majd x év múlva elgondolkodom a dolgon, mert persze, jó lenne gyerek, szeretem őket, de az biztos, hogy még nem most. Egyébként is, nekem sincs jelölt mostanában, és biztos, hogy nem szülnék a korombeliekből senkinek legalábbis azok közül, akiket ismerek. Nagyon komolytalanak, gondoskodni meg biztos, hogy nem tudnának egy gyerekről. Ahogy én sem. - Naaaa. – ugratására csak ennyit mondok. Még hogy elsózott puding. – Ha szeretnéd készítek neked gyors egyet. – Nem sértődök meg természetesen, ilyeneken sosem tudtam, nem is értem azokat, akikkel nem lehet viccelődni. Én sosem bírtam azokat az embereket, akik holt komolyan vették az életet. Ha viccelsz velük, akkor te vagy a legrohadékabb ember, akit valaha ismertek a földkerekségen. - Szerelmes… - nevetek fel, de valószínűleg ezt már nem hallja. Életemben nem voltam még igazából szerelmes. Vagyis egyszer talán közel járhattam hozzá, de vagy a többi ember túloz azzal a nagy eufóriával, rózsaszín köddel, vagy én nem tudom, de olyan elsöprőt még soha nem éreztem. Lehet velem van a baj, de szerintem még mindig nem vagyok elkésve. Mostanában amúgy se nagyon érdekelnek a pasik. A borokat nézegetve próbálom eldönteni, hogy melyiket kéne inni. Én személy szerint az édeset szeretem, de arról fogalmam sincs, hogy Alf melyiket. Olvasgatom az egyik fehérbor címkéjét, mikor meghallom a hangját, és hátrapillantok, a látványra pedig kicsit zavarba is jövök, ahogy ott áll félmeztelenül és törölgeti a haját. Jobbnak is látom visszamélyedni a címkébe. - Ez azt hiszem jó lesz. – le is rakom a pultra és előkeresem a bornyitót, majd lerakom az üveg mellé és szépen mosolygok Alfredra, ugyanis ez a férfiak dolga. Nem arról van szó, hogy nem tudom kinyitni, de nem akarom, hogy rosszul érezze magát miatta. Vannak olyan férfiak, akik ilyenkor férfiatlannak érzik magukat. - Hm.. nem is tudom, talán a Titanic jó lenne. – mondom teljesen komoly arccal, pedig csak viccelek. Valamiért úgy gondolom, hogy nem szereti azt a filmet, hiszen a pasik kilencven százaléka messziről elkerüli. Én nő létemre ebbe a csoportba tartozom, úgyhogy nagyon remélem, hogy nem futottam bele egy olyan filmbe, amit éppen szeret. – Vagy az Alkonyat. – Na ebben biztos vagyok, hogy ezt utálja, ugyanis egyszer talán említette is. – A kettő közül megadom a választási lehetőséget. – mosolyodom el egészen addig, amíg vissza tudom fogni a nevetést. Le huppanok a kanapéra és csak reménykedem, hogy nem félmeztelenül fog leheveredni mellém oda, mert akkor valószínűnek tartom, hogy eléggé elfogok pirulni…
Kezdőlap 
