Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
#maya_and_rhys_part_vi.
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Vas. Nov. 01, 2015 3:56 pm Keletkezett az írás



A pofon élesen csattant arcomon, s egyetlen szerencséje az volt ,hogy testét cipelvén, lefoglalt kezeim miatt nem tudtam elkapni csuklóját , s erővel összeszúzni csontjait a szorításom alatt.
Lázadt.
Ugyanúgy tüntetett segítségem ellen, mint fél órával korábban, s igazából nem is csodálkoztam azon, hogy pofonnal illette arcomat. Lehet, hogy meg is érdemeltem, amiért barátaival fenyegettem és fogva tartottam távol a várostól, a szeretteitől. Én határoztam meg az életét, én döntöttem el, hol tartózkodhat, s mit fog tenni a következő huszonnégy órában. Megtehettem, s meg is kellett tennem ahhoz, hogy a nő éljen, s legfőképp túléljen.
Pofonja után persze megfordult elmémben a gondolat, hogy magára hagyjam szenvedő végtagjával, de akkor egész éjszaka a fájdalmas nyöszörgését kellett volna hallgatnom, vagy hetekkel később azt, hogy miattam deformálódott el kecses lábfeje. Még mit nem, hogy én tehessek rokkantságáról, s legyen oka engem egy életen át hibáztatni?
Nem, ezt nem engedhettem.
Éppen ezért mindent megtettem, amit csak tudtam, s ami épp nem esett nehezemre a késői órákban. Leellenőrizve végtagját, s a diagnózis felállítása után azonban nem éreztem úgy, hogy tovább kéne pátyolgatnom, mint valami hímes tojást. Megérdemelte, hogy kificamodott a bokája, végül is, kizárólag Ő tehetett arról, hogy így járt, s azt már meg sem említem, hogy ismét hátba döfött. Két nagy pofon járt volna még, s az hogy hajánál fogva rángassam le az alagsori luxusbörtönbe, azonban már ahhoz is fáradt voltam, hogy újabb lépéseket tegyek irányába. Egyszerűbbnek tűnt hanyagul hozzávágni a nedves ruhaanyagot, s hagyni, hogy szabadon garázdálkodhasson, ellátva saját sérüléseit.
Nekem is volt épp elég problémám, sérült volt az oldalam, a bal karom még mindig sajgott, s ezen testének tömege sem segített, míg átcipeltem a konyhából a kényelmes ülőalkalmatosság felé. Talpaimat apró üvegszilánkok karistolták össze, így nem vágytam semmi másra, kizárólag arra, hogy végre magam is helyet foglalhassak végre, s nyújtózhassak néhány órát a következő műszak előtt.
- Jaj fogd már be, leszarom mit művelsz, csak ne vérezd össze a falakat. A házból már nem tudsz kimenni , erről gondoskodtam. – Ó igen, mielőtt végleg nyugalomba helyeztem magam a hosszú, s kényelmes kanapén, előtte még ellenőriztem a bejáratot, s a kulcsot olyan helyre tettem el, ahol a nő se nem éri, se nem találhatja.
Pillantásom a kényelmes ülőalkalmatosság öleléséből Mayára szökött, s csak egy gúnyos vigyort villantottam felé, látva szenvelgését, s hallva további puffogását, melynek hallgatásához nem volt kedvem. Épp elég őrültet kellett végig hallgatnom nap, mint nap, mielőtt felvágtam őket a boncasztalon, nem hiányzott nekem még az is, hogy Cairns duruzsoljon a fülembe, mikor végre pihenhetnék.
- Szánalmas a próbálkozásod, remélem tudod. Inkább fogd be a csipogód, nem vagyok rád kíváncsi. – Fejemet is elfordítva hangosítottam fel a sport csatornát, hogy a szurkolók hangja elnyomja a mellettem szenvelgő nő piszmogását. Azokat a szavakat, melyek közül néhány azért kurvára bántott, csak épp nem akartam tálcán kínálni elé azon újdonsült érzéseimet, melyekről addig azt hittem, hogy nincsenek.
Kihasznált.
S ezt tudtam, s ennek már a gondolata is szétmarcangolt, na de nem eléggé ahhoz, hogy őrület legyen úrrá rajtam. Erősnek kellett lennem, leszarnom Őt, s erőt véve magamon legyűrni az érzéseimet, hogy újra Higgs módjára kezeljem a dolgokat. Mert kurvára hiányzott az életem, amit ez a nő teljesen felkavart körülöttem.
- Nem zavar, hogy meccset nézek? – Dühösen vontam össze szemöldökeimet, miközben újra a nőre pillantottam, aki továbbra is csak mormolta a saját faszságait. Elegem volt már, az esti balhés verekedés, majd a baleset után már tényleg nem vágytam másra, csak néhány óra alvásra.
- Neked állandóan bajod van valamivel, ez nem egy luxusszálló. Ha nem tetszik, ne igyál belőle, bár én a helyedben átgondolnám, mert ki tudja, mikor kapsz legközelebb alkoholt. Élj a lehetőséggel, idd le magad bánatodban, és engem hagyj békén. – Hangomból érezhetett némi sértettséget, még úgy is, hogy eszem ágában sem volt kimutatni csalódottságomat az újabb átverés miatt. Pedig már kezdtem úgy érezni, hogy Maya Cairnst nem csak gyűlölni lehet, s nem csak üldözve megkeseríteni az életét, hanem akár együtt is lehet élvezni vele a pillanatokat. Erre nesze neked, tarkón basz egy lapáttal, s még ő van felháborodva. Áh, nők…
Újabb megjegyzésére, mellyel a boromat illette, már pillantásra sem méltattam. Igyekeztem a tévé képernyőjén futkorászó sportolókra fókuszálni, akik amerikai futball címszó alatt verték egymást egy kibaszott , tojás alakú labda végett. Szemhéjaim azonban elnehezültek, s bármennyire is próbáltam ébren maradni, ez nem sikerült.
Mély álomba merültem, körülöttem minden elsötétedett, s végre, hosszú idő után hangos szusszanással adtam a környezetem tudtára azt, hogy ó igen, köszönöm, jól vagyok, s végre , hosszú idő után alhatok egy jót.
Olyannyira elnehezített a korábban elfogyasztott alkoholmennyiség, s olyan erővel hatott rám az intenzív álom, hogy abban egy vadonatúj raptorral téptem az úton, s mellettem Cairns dőlt hátra, szélvédőhöz nyújtott lábakkal. Hajába szél kapott, ő hangosan kacagott, s az én pofámon is ott úszott az a baromi nagy vigyor. Teljeseb bekebelezett, s ezért azt sem éreztem, ahogy mellém fészkelte magát, s karomat pakolgatva addig rendezgetett, míg Ő kényelmes fekhelyet nem talált.
Ujjaim automatikusan kulcsoltak át derekán, szuszogás még intenzívebb álomra késztetett, közelsége édes álommal ringatott, s homlokom feje búbjához érve pihent.
* * *
A nap korai sugarai erősen martak szemembe, hunyorgás után, többszörös dörgölés kíséretében tisztult ki előttem nappalim képe, s a mellettem fekvő, vállamat birtokba vevő nő sziluettje.
Meglepetten kúszott magasba a szemöldököm, hisz nem igazán emlékeztem az estéből kellemes pillanatokra, s arra sem, hogy békében feküdtünk volna egymás mellé.
- Mi a fasz? – Motyogtam némán magam elé, s hirtelen mérges vonásaim megenyhültek, látva a mellkasomon szuszogó nőt, kinek ujjai pólómát gyűrték, s lábai keresztezték bokámat. A kis piszok alattomos módon behálózott, s területet foglalt.
Néhány percig figyeltem alvó testét, légzéstől fel-le mozgó mellkasát, kisimult arcvonásait, melyek túl nyugodtnak tűntek közelemben. Nem tükröződött arcáról sem félelem, sem harag, csak a megnyugvás.
Meglepett.
S bár eltelt néhány másodperc, míg gyönyörködtem benne, feleszmélt bennem árulása, mely azon nyomban ripityára törte életem első együttalvásának élményét. Mert hát, ő volt az első. Az első, kit nem vágtam ki magam mellől, ki fejét pihentethette vállamon, ezzel zsibbadásra kényszerítve tagomat.
Megtehettem volna, hogy legördítem a testemről, ellököm, vagy ráförmedek, hogy mit művel, de valami ismeretlen azt diktálta, hogy fel ne ébresszem, s úgy mozduljak, hogy apró neszt se csapjak a közelében.
Óvatosan húztam ki karomat a feje alól, s hasonló mozdulatokkal szabadítottam ki pólómat szorító ujjai alól. Alá nyúlva, átemeltem a kanapé oldalsó részére, majd a lábunk alatt meggyűrt pokróccal terítettem be testét, s csak azután szeltem át a nappali helyiségét, hogy magamra húzott pulóveremben, s a lábamra erősített bakancsokban kilépjek a házból, s magamba szívjam a reggeli első napsugarakat.
Legnagyobb döbbenetemre Beckst pillantottam meg az árokban heverő verdám mellett, aki körül már Szike ott nyüzsgött. Borostás államat megdörgölve, kisétáltam hozzá, s röviden ecseteltem neki, hogy mi is történt a verdámmal. Persze, füllentettem, hisz Mayáról nem tudott, s egyelőre nem is akartam azt, hogy tudomást szerezzen a nő kilétéről.
- Jó hogy jöttél, szükség lesz a verdád erejére. Kivontatnám az enyémet, bent találsz kávét, szolgáld ki magad. – Halvány mosollyal vállon veregettem a cimborámat, aki jófej mód gyakorta jött ellenőrizni a házamat, s hozott ételt a kutyámnak.
Míg Ő elsétált, hogy kiszolgálja magát és főzzön egy forró feketét, na meg Szike rajongását kielégítve húst kockázzon az eb táljába, addig vonóhorgot erősítettem felturbózott szekeréből át a raptoromba, s jól megtúráztatva a motort, ötödik próbálkozásra sikerült kiráncigálnom az árokból szerencsétlenül járt tragacsomat.
Leállítva a sportautó motorját, magam is visszaindultam a ház felé, hogy váltsak néhány szót Becks haverommal, a küszöböt átlépve azonban éktelen sikításra kaptam fel a fejem, s a nappalihoz érve a riadalom okát, feltört belőlem a nevetés.
- Mi a faszt vonyítasz? – Röhögtem, s velem együtt Becks is felröhögött, majd felállva a dohányzóasztalról, azt megkerülve rázta meg a fejét, jelezve, hogy sikerült megint kifognom egy idióta hülye tyúkot.
- Ez itt a haverom, Becks és csak Szikét jött etetni, meg megleste hogy még egyben van-e a házam. Becks, Ő meg itt...nos, jól éreztük egymást az éjszaka. – Egyelőre eszem ágában sem volt Cairns kilétét felfedni, ahhoz több időre s egy kiadós beszélgetésre volt szükségem, ez azonban nem az a pillanat volt.
- Menj a konyhába, mindjárt megyek én is. – Jegyeztem meg a haverom felé egy mosollyal, s csak akkor fordultam Maya felé, ha a barátom már eltűnt a konyhában.
- Ide figyelj, ő itt tényleg jó haverom, ne foss tőle. Látom, jól beszaratott. Mi van, miért sikítottál így? Hm? Féltél, hogy elpatkoltam? Hiányoznék? – Szemtelen mosoly futott az ajkaimra, miközben csokoládészín íriszeibe fúrtam a pillantásom, s letelepedtem mellé a kanapéra.
- Úgy ébredtem, hogy egészen behálóztál a mancsaiddal, ott feküdtél rajtam Cairns, szóval bejövök neked, mi? – Némi gúny is volt a hangomban, bár jól is esett annak a gondolata, hogy a nő az éjszaka folyamán mégis csak mellém fészkelte magát. Azt azonban nem tudtam neki elfelejteni, hogy ismét átbaszott, így mielőtt bármi aljas női praktikát bevetett volna, fel is álltam mellőle.
- Na, most pedig hogy felébredtél és úgy látom, a ráncaid is kisimultak, kurva gyorsan elfoglalod a lenti szobát, ugyanis nekem mennem kell, mert dolgom akadt. Világos? Szóval gyerünk, szedd a lábad, most még elmondhatod , hogy mit kérsz reggelire, és ha jó leszel, talán meg is kapod. Gyerünk. – Noszogattam, remélve, hogy Becks elvan a kutyával, s kellően lefoglalja magát ahhoz, hogy kérdéseket tegyen fel a nővel kapcsolatban.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Nov. 02, 2015 10:25 am Keletkezett az írás



after all that we've been through

░░░░░░░░░░░░

Mikor reggel felébredsz, az arcodba egy tar kopasz, börtöntöltelékek színe-javának külcsínbeli vonásaival magáénak tudó férfi néz rád, fenyegetően vigyorog, vaskos ajka mögül éppen roppanós alma dús húsát őrlő hófehér fogak sora villan elő, a szemgödörben mélyen ülő riasztóan, világot bekebelezőn sötét tekintete végigszalad rajtad, s hanyag hozzáértéssel a levegőbe dobja a húsból előhúzott, véres pengéjű konyhakést válla előtt a levegőben, akkor igenis megvan hozzá a jogod, hogy sikíts. Ordíts, ahogy a torkodon kifér, nem kímélve a hangszálakat vagy a körülötted felhúzott világot.

Jogot formáltam hozzá, hogy a látóteremből kiveszett Rhys Higgset emlékeimen kívül a testem körüli valóságban is visszaidézzem. Szükségem volt rá, hogy itt legyen, felüsse fejét hátam mögött a kanapén, álomittas morgással elemelje fejét a vízszintes felülettől, belemarjon a vékony anyagú plédbe, ami az éjszaka során kígyózott egészen észrevétlenül testünkre. Azt vártam, hogy azonnal rendre igazítja ezt a kétes küllemű alakot, akinek széles vállai, deltás felsőteste, tagbaszakadt felépítése nem kecsegtetett jó szándékú reménnyel.

Hangom kérlelhetetlenül karistolta a levegőt, s a helyzet csak rosszabb lett, mikor megéreztem, hogy az egyetlen kézzel fogható testem mögött a díszpárna, amire tegnap este még a sérült bokámat fektettem fel.

Mondanom sem kell, hogy ebben a percben a tudat katonásan sorba állította minden fájdalmamat és félelmemet, így a sérült boka is sajogni kezdett. Pont erre volt szükségem, hogy bassza meg!

A díszpárna csücskét markomba gyűrtem, s már éppen meglendítettem volna, hogy a tőlem telhető legnagyobb erőkifejtéssel fejbe vágjam vele az előttem guggolót. Felborult volna? Hót ziher, hogy nem. Fájdalmat érzett volna? Valahogy ezt elképzelhetetlennek tartottam. És az indulatai? Kordában tudta volna tartani őket, netán pont olyan agresszíven keresi meg védtelen, törékeny csuklómat, ahogy Rhys Higgs tette napról napra ismeretségünk megköttetése óta, hogy úgy vágja rá esetlen testemet a padlóra, netán az üvegasztalra közvetlen előttem.

Megborzongtam a gondolattól, hogy testemet felszabdalják az üvegszilánkok. Egyenesen rosszul lettem, ahogy elmémbe beleette magát a fényetlen idea, hogy a közeli múltam most megismétli önmagát, és bocsánatkérések nélkül elölről kezdődnek velem a maffia emberének zsigereiből áradó brutális büntetések. Nem akartam. Rettegtem tőle, hogy Rhys Higgs megszűnt létezni ebben az elzárt, beteg, rothadás szagú világban. Szétporladhatott volna bennem a remény, s elkeseríthette volna élni akarásomat a férfi megszűnésének ténye, ha nem éppen akkor viharzik be a konyha felöli bejárati ajtón, hogy képen röhögjön. A rohadt szemétláda, hogy van képe kitenni ekkora veszélynek. Hogy nem számít neki semmit sem az életem. Ennek a behemót állatnak néhány perc kellett volna csak, hogy megerőszakoljon. Ha nem jön, jóízűen elrágcsálja az almát magházával, az erős inakkal és magjaival együtt, majd nem törődve idegen ellenállással, ez is a magáévá tesz. Mert miért ne… éppen úgy ki voltam szolgáltatva, mint bordélyházak éjszakai pillangói meztelenségükben, combjuk belső felén végigcsorgó spermával.

A hideg is kirázott, hogy ennyire jelentéktelen voltam még mindig számára, nem több, mint egy használati tárgy. Még, hogy ő akart megvédeni! Nagy szavak egy még nagyobb bunkótól.

– Ez nem nevetséges! – alig találtam meg önön hangomat. Rekedtesen buktak át ajkamon a szavak, heves köhögés rángatta meg tüdőmet megfeddőn a hosszas sikítás végett. Éretlenül viselkedtem. De az ijedelem… az ijedtség, hogy Rhysnak baja esett, s hogy így nincs, aki a segítségemre siessen földbe döngölt. Nem tehettem róla, de én nem nevettem együtt a két férfivel. Riasztó volt látni, hogyan szórakoztak nyomorúságomon.

Mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt, az el nem taszított párna még várta a megfelelő pillanatot, hogy megtalálja célzottját. Már nem ez a „sörmárka” volt a leglojálisabb ellenség. Ó, nem.
Nem érdekelt, s meg sem rendített, hogy kilétemről nem rántotta fel a leplet, s úgy mutatott be, mint valami olcsó kurvát, akinek a felhasználási ideje a mai napon lejárt, ezért meg kell szabadulni tőle.
Megölöm.

Dühöt pulzált szét egész testembe a túlműködő szív, így szinte remegtem a visszafojtott tettlegességtől. Nem vártam tovább, ahogy az ismerős férfi megközelített, ráült kanapéjának karfájára, erőszakosan lesújtottam mellkasára a világos huzatú párnával. A második csapást is elterveztem, de erőtlenségből fakadóan kezem lehanyatlott, s combjára hullott.

– Ez az ember úgy néz ki, mint a legkörözöttebb bűnözők. Az előreugró állkapcsa, a koponyája, a kopaszra nyírt feje… és te meg hagytad neki, hogy itt rajtam legeltesse a szemét. És ha megütöm, neki meg kedve támad hozzá, hogy felpofozzon? Vagy ha éppen menekülni próbáltam volna, ez meg a konyhakést a lábfejembe állítja, hogy úgy szegezzen a padlónak? Hogy hagyhattál itt vele… nekem ez az ember nem a barátom. Hozzád hűséges, a te barátod, nem az enyém.

Nem bírt nyugodni belsőm, így ki kellett adnom magamból a szavakat. Talán még el sem értem azt az állapotot, hogy másnapos legyek, aznapi illumináltságom borította ki a világ utcájára mondandómat.

Térdeimen löktem magam közelebb a karfát bitorlóhoz, hogy most már támadóeszköz híján maradt, szétfeszített ujjú kézfejeimmel mérjek a férfire ütéseket. Oda lehetett volna az életem. S nem, ez nem az a csata volt, melyben nekem kimagasló beleszólás járt volna. Ehhez a férfihez képest az én érző két szememben Rhys Higgs gyenge volt és akaratában elveszett.
– Ne röhögj már rajtam, ha nem akarod, hogy kikaparjam a szemedet! Az egyetlen, amiért megriasztott a lehetőség, hogy te nem élsz, hogy azzal az én életemnek is vége van. Ne képzelj magadról ennyit…

Tagadható volt tettem. Legalábbis ez a része. De arra már nem volt nagyszerű, csonttörő magyarázatom, hogy mi a francért éreztem kényelmesebbnek a férfi elnyúlt testét a fotelben, mint a kanapét, vánkossal fejem alatt. Őrült fellángolás lehetett, hogy még álmomban is a közelében kívántam lenni… át nem gondolt tett a részemről, őrületes félrelépés. Ostobaság.

– Képzelj csak, amit akarsz… de azt remélem, tudod, hogy teljesen önkényesen marasztaltál az öledben, ahogy körém fontad a karjaidat. Aztán érthetetlen, hogy milyen gyengédség lakozik benned, amivel anélkül átfektettél a kanapéra engem és ezt a plédet, hogy még csak fel sem ébredtem. Igazán érdekes beszélgetés sülhetne ki abból, ha őszinte lennél velem. Mi van, ennyire akarod, hogy az esetem legyél, Higgs?

Törjön szilánkosra minden csontom, de én – Maya A. Cairns –, megfogadom ünnepélyesen, hogy míg nem feszíti testemet belülről karó, netán nem tépi négy végtagomat a négy égtáj felé a kínzópad, én egy szót nem szólok arról, hogy mennyire gyermeteg képzelgések vetették fel tegnap este fejemben lehetőségüket. S hogy még álmaimat is ő bitorolta… a hideg rázott tőle, hogy a megszokás ösztönlénnyé tett.

Nem akartam menni. Eszem ágában nem volt felállni a világos, ablakokkal körbezárt nappali középponti eleméről. Maradni akartam, tévét nézni, internetet keresni, egy működő telefont és legfőképpen egy menekülési útvonalat. Az olyan alapvető szükségletek, mint a reggeli, nem foglalkoztattak. S hogy én jó legyek? Távol állt tőlem a szófogadás. Hát miért nem értette már meg végre?

– Szerintem inkább itt maradok… fent.
Nem kértem, nem kérdeztem, a legnyugodtabb hangszínen kijelentettem. Ebből értenie kellett. S ha nem akarta, hogy újra dulakodásig fajuljon helyzetünk, akkor nem üvölthetett velem. Mégis mit gondolt volna a legjobb barátja, véreskezű Edward, ha most elkezd a pincébe ráncigálni? Hogy bezár egy ketrecbe, hátha este újra használni lenne kedve, ezzel spórolva a telefonszámlán? Haha. Rhys Higgs. Most szar helyzetbe kerültél – legalábbis ezt gondoltam, s mód felett jót kacagtam rajta belül.
Tekintetemmel a konyhában húscafatokat gyártó férfire vezettem tekintetem. Viszonozta pillantásom.
– Hívjak neki taxit? Vagy ahhoz nem adtál neki elég pénzt, cimbora? – Én, mint Higgs-kurvája. Kezdtem ismét elveszíteni a türelmem, ahogy az idegen őrületesen találékony feltételezéseket gyártott magában. – Nem szokásom a levetett cuccaidat használni, de ne fáradj taxival. Hazaszállítom én a legközelebbi sztráda lehajtójának sarkára… gondolom, onnan jött. Csak előtte egy kicsit… megnézem, mi az eseted – a bántó szavakhoz csúfondáros vigyor társult.
S noha egyfelől marhára vonzott, hogy szabaduljak innen bármilyen áron és bárkinek az oldalán, dühített Becks félrevezetése. Mind a kettőnek két akkora pofont kevertem volna le egy férfierőtől duzzadó, tányérnyi kézfejjel, hogy többet ne vehessenek semmibe ezek a magukat dominánsnak tartó hímek.
Ezt az érzést azonban le kellett küzdenem.
Természetesen nagyon szívesen elmegyek én ezzel a kopasszal.

– Nekem tökéletes… hátha többet ad a haverod, mint te, szépfiú. Köszöntem a vendéglátást. Már itt sem vagyunk…
Reméltem, hogy a kopasznak pont annyira sietős lesz az indulás, mint nekem. Az első lépésnél kellett azonban ráéreznem bokám fájdalmának ízére. Ez nem mesterkélt kín volt, ami belenyilallt. Újra üvölteni tudtam volna, ahogy éreztem a tehetetlenségemet. Az első lépés után szinte automatikusan rogyott volna össze testem, ha nincs ott Rhys, hogy belékapaszkodjak.

A férfi póló nem sokat öltöztetett rajtam. De talán ennyire leépülten is még mindig el akar majd vinni az a… igen, az a Becks.
Mert én ugyan vissza nem megyek abba a mocskos pincébe, hogy ott sínylődjek, míg Mr. Beteszem És Ha Végeztem Kiveszem A Farkam haza nem ér.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Nov. 02, 2015 8:12 pm Keletkezett az írás



- Pedig rohadtul nevetséges. – A karfára csapva tovább nevettem, s még a fejemet is megráztam, hisz még mindig élt bennem Maya velőt rázó sikolya, melyet talán még az erdőn túl is hallottak. Vicces volt már annak a gondolata is, hogy mennyire megijedt a haveromtól, hisz jól ismertem Beckst , s talán szerencse , avagy szerencsétlenség, de Ő nem volt olyannyira köcsög a nőkkel, mint én. Egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy bántaná Mayát, ahogy az sem, hogy egyetlen szó nélkül kikezdene vele a saját házamban. Ahhoz túlságosan jó barátok voltunk, s lojálisak egymáshoz, hogy efféle hibát elkövessünk.
Miután Becks röhögve tovább állt a konyhába, hogy tovább harcoljon a megvágott hússal, s a lábai körül ugráló kutyámmal, addig Maya mellé telepedtem, vissza a kanapéra, s kíváncsian vártam magyarázatát az előző éjszakára.
- Hé, de harcias vagy ma reggel. – Újra felnevettem, érezve mellkasomon a könnyű párna súlyát, s mélyen pillantottam azokba a csokoládészín íriszekbe, melyek még mindig dühtől izzottak. Ez az, ezt a harcias, szenvedélyes nőt kedveltem annyira, amit ha nem is akartam bevallani, a jó kedvem talán mindent elárult.
- Persze, hogy úgy néz ki Maya, mert Becks barátom egy igen veszélyes bűnöző. – Negédes mosolyt villantottam felé, csak hogy még inkább húzzam az agyát, s higgye azt, hogy gyilkosokkal él egy tanyán. Pedig, ha jobban ismerte volna a fickót, aki a konyhám mélyén tevékenykedett, talán fele ennyire se rettegett volna jó barátomtól.
- Hát ha megütöd, viseld a következményét, hogy visszaüt…egyébként meg, ne fossál, nem vagy az esete. Tudtommal a szőkékre bukik. – Még mindig vigyorognom kellett, mert tényleg nevetségesnek találtam, hogy milyen halálsikolyt volt képes kipréselni a mellkasából, csak azért, mert egy vad idegen pasas ült a dohányzóasztal tetején.
- Ajj, hagyjad már. Nem hagytalak vele, kezdjük azzal, hogy neked lent kellett volna aludnod, mint már mondtam és nem fent. Becks a kutyát jött megetetni, Ő szokta, ha tudja hogy nem érek rá, és arról aztán gőze sem volt, hogy a kanapén majd egy alulöltözött maca várja. Naná ,hogy megnézett magának, tudni akarta, kivel múlatom az időmet, de ettől még nem kell tőle a falra mászni. – Mosolyogva csóváltam meg fejemet, s ismét felröhögtem, mikor morcosságában ismét meglökött.
- Jaha, szóval akkor csak azért rinyáltál, mert a saját életedet féltetted. Hát persze…- Szemtelen mosollyal fürkésztem pillantását, az elmúlt est varázslatosabb fele óta nem akartam elhinni, hogy tényleg hidegen hagyná az, ha elterülnék a padlón, s vérben úszva találna rám. Bár, ki tudja…ahányszor átbaszott, talán éppen erre a pillanatra várna, s azután újra szabad lehetne.
Cikizni kezdem az est miatt, s direkt szurkálódtam vele, hogy kíváncsiságomnak eleget tegyek, s végre kibújjon a szög a zsákból, na meg, hogy csak azért is basztathassam Őt. Csak épp azzal nem számoltam, hogy majd visszavág, s képes lesz kiemelni olyan apró momentumokat, melyekről én teljesen megfeledkeztem, s amiket talán tudtom nélkül cselekedtem. Le is hervadt arcomról a mosoly, amint meghallottam tetteimet, s hirtelen azt se tudtam, hogyan is vághatnám ki magam a beszélgetésből úgy, hogy ne tűnjek egy faroknak, aki egyetlen pillanatig is figyelmet mert szentelni egy nőnek.
- Gyengédség? Ugyan, a francokat….csak nem akartam, hogy túl korán felébredj és ezt az állandó csicsergésed kelljen hallgatnom, meg a hisztériádat a rokonaidról, meg arról hogy menni akarsz és jaj honvágyad van, meg hiányzik a kismacskád, meg a haverod farka…- Rosszallóan löktem felé a szavakat, remélve, hogy ezzel sikerült ügyesen kivágnom magam a kínos kérdések alól. Mert tényleg csak az hiányzott volna, hogy Maya szembe állítson a tetteimmel, Becks pedig röhögjön rajtam, s megállapítsa, hogy menthetetlenül károsította a szívemet egy tyúk. Hát a nagy frászt.
- Nem akarom, hogy az eseted legyek, szimplán megállapítottam, hogy az eseted vagyok, ez egész nagy különbség, nem gondolod? – Ismét negédes mosolyt villantottam felé, s csak az nem tűnt fel, hogy Becks némi értetlenséggel, s homlokát ráncolva les ránk, s magában talán úgy gondolja, hogy két hülye tini flörtölve szórakozik egymással.
- De elég volt a dumából, jössz lefelé. Már így is túl sok levegőt szívtál el előlem, és kezdesz az agyamra menni. – Hogy még csak véletlenül se legyek kedves, elkaptam az egyik karját, s úgy próbáltam felhúzni a kanapéról, ha magától nem óhajtott felkelni.
- Mi? Nem, arra nem lesz szükség…- Váratlanul Becks cimborám szólt közbe, s kezdtem úgy érezni, hogy talán jobb lenne, ha valamelyest beavatnám őt a dolgokba, s nem hagynám ezt az ügyet csak úgy mellékvágányon evezni. Végül is, Becks mégis csak a legjobb cimborám volt, s nem ártott az sem, ha Ő is tud a nőről.
- Neeem, felejtős Becks, nem hinném, hogy szeretnéd ezt. – Nevetve igyekeztem lebeszélni a helyzetről, s persze hirtelen viaskodni kezdtem magamban azzal, hogy igazat mondjak-e vagy ne , s továbbra is színleljek előtte, miszerint Maya csak egy kéjnő , aki hasznos szolgálatomra vált az est során.
S míg én a haveromat igyekeztem lebeszélni a lehetőségről, Maya máris élt volna a lehetőséggel, s aljas módon szurkálódni kezdett velem. Mélyen néztem íriszeibe, s összeszorított fogakkal álltam meg, hogy ne vágjak hozzá csípős megjegyzést.
- Ácsi-ácsi, nem mész sehová, ülj vissza a seggedre. – Határozottan szóltam Mayára, s éreztem hogy Becks meglepetten kapja felém pillantását. Nem volt már más választásom, beszélnem kellett, ha nem akartam,hogy a nő könnyű szerrel kiiszkolhasson a házamból.
- Baszki, mondom ülsz…majdnem elestél. – Hirtelen kaptam el a karját, mert ha nem teszem, akkor eltaknyol a nappaliban, s arcával törli végig a padlót. Dühösen ráncoltam homlokomat, miközben lenyomtam őt a kanapéra.
- Itt maradsz. – Már nem voltam vicces kedvemben, inkább frusztrált a helyzet, hogy milyen módon avassam be a haveromat, hogy az a legkevésbé legyen kínos, s ne okozzon a későbbiekben bonyodalmakat.
Utána sétálva a konyhába, éreztem pillantásán, hogy kiszúrt valamit, s meg sem kellett szólalnia ahhoz, hogy tudjam, átlát a szitán. Túl jól ismert már.
- Na jó, figyelj, ő nem egy olyan nő…ez itt Ő. Tudod..psz, aki miatt múltkor bevertek a szemem alá. Igen..pontosan. És ne is kérdezd miért, egyszerűen fölösleges lenne kinyírni érted? Tök fölösleges lenne, ha akar, már rég feljelenthetett volna,de nem tette. Nem ártalmas, tényleg…a tökömnek van kedve orvosokat gyilkolni, mikor nekem az életem az ,hogy életeket mentsek. Én orvos vagyok, műtök…néha becsúsznak áldozatok, de Ő…Őt ne. – Próbáltam körvonalakban elmagyarázni a haveromnak, de éreztem rajta, hogy mosolya mögött érdekes gondolat lapul. Azonban, mielőtt feltehette volna a kérdését, félbeszakítottam.
- Nem, kurvára nem az van, amit gondolsz. Nem vagyok vele kapcsolatban…jó, a szex kifejezetten jó vele…de nincs más, vetted? Ne röhögj bazdmeg, mert kiverem az újonnan vett fogsorod. – felbaszott a pöcsfej nevetésével, már csak az hiányzott hogy azt higgye, belezúgtam a nőbe. Ugyan, kizárt…
A néhány perces halk beszélgetést követően – melyet remélhetőleg a nő nem hallotta, visszasétáltam hozzá, s idegességemben már nem voltam hajlandó tovább tűrni a hisztériáját. Becks egészen kiakasztott.
- Leszarom mit akarsz, visszamész a szobádba. – Azzal meg sem vártam, hogy ellenkezzen, karjai alá nyúlva felkaptam Őt, s a hátamra dobva, amolyan sószsák módjára, elindultam vele lefelé a lépcsőn. Ha ütött, ha rúgott, ha karmolt, az sem érdekelt. Ott volt a helye, nekem pedig sietnem kellett, mert ezer más dolog várt rám a városban.
- Baszki, veszélyes vagy. Legközelebb leragasztom a kezeidet. – Tiltakozásával képes volt fájdalmat okozni, de az sem akadályozott meg abban, hogy rázárjam a szoba ajtaját…
* * *
Egy hosszú hét telt el, rengeteg munkával és ingázással, s annyi időt rabolt el tőlem a sok megrendelés, hogy mikor tehettem, belvárosi lakásomban hunytam néhány órát. Cairnst kifejezetten kerültem, részben a hiányából adódó, különös érzések miatt, melyekkel képtelen voltam megbirkózni, részben pedig azért, mert jól tudtam, még mindig figyelnek. Collierék nem bíztak bennem, éppen ezért nem adhattam rá okot, hogy csalódjanak. Nem hibázhattam, s nem tehettem meg azt, hogy nap mint nap visszajárok a házhoz, mert az igazán feltűnő lett volna. Kizárólag ez volt az egyetlen módja annak, hogy eltereljem a gyanút. Nem jártam ki az erdei házhoz.
Magam helyett Beckst küldtem , aki amellett hogy jól lakatta azt a bolhás dögöt, még Mayának is vitt minden nap normális ételt. Ennél többet nem kérhettem volna tőle, s bár talán nem értette, miért kérem, támogatott ebben az időben.
Eljött végre a hétvége. Azon napok egyike, amikor még a maffiából is kimenő lehetett, hisz Halloween éjszakáján az emberek többsége az otthonában töltötte az éjszakát, hogy másnap együtt mehessenek ki megemlékezni elhunyt hozzátartozóikról.
Nem kérhettem Beckstől se, hogy minden nap Cairns felvigyázója legyen, így ezen a napon – jó indokkal, miszerint vidékre megyek mutterhoz sütőtököt ásni – lehetőségem adódott kimenni a házhoz.
Felpakolt szatyrokkal érkeztem, ételhez való alapanyagokat vásároltam főként, na meg Cairnsnek néhány női holmit, amire talán szüksége lehet. Ezt a kisebb tasakot megfogva, lesétáltam, s rövid kulcskeresgélés után, sikerült kinyitnom szobájának ajtaját.
- Helló Cairns, megjött a váltás. – Belépve körbepillantottam, s ha megláttam a nőt, akkor közelebb lépdelve hozzá, felé nyújtottam a piperés szatyrot.
- Van benne ilyen izé, tudod, az a szárnyas szar a tévéből, meg tampon, nem extra, hanem olyan kicsi, amilyet kértél…bár nem értem, hogy nem a nagyobb kell? – Egy pillanatra elgondolkodtam, de inkább csak költői kérdés volt, mint sem valódi.
- Akkor van benne borotva, meg ilyen feszesítő bőrkencék, meg sminkkészlet , hogy tudj pingálni, gondolom szoktál. Öhm…ja meg egy Cosmo, az utcán láttam hogy nők álltak sorban az újságos előtt, hát vettem neked egyet, bár gőzöm sincs, miért voltak annyira oda…Kaja meg lesz, én főzök kivételesen, mert minden baszott étterem dugig volt. Jahm, és gondolkodtam…valakit elhozok neked, akivel szívesen találkoznál. Nos? Kérdés, óhaj-sóhaj? – Hirtelen daráltam le neki minden egyes szót, s kíváncsian fürkésztem íriszeit, ha sikerült elkapnom a pillantását. Végig nézve rajta, ahhoz képest, hogy milyen állapotban volt az első néhány nap után, egész jó színben volt…
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Nov. 03, 2015 5:23 pm Keletkezett az írás



after all that we've been through

░░░░░░░░░░░░

Volt valami gej édes abban a reggelben, ami megmagyarázhatatlan módon kedvemnek kedvezett. Kerestem az idilli napsütésben, mi huncut sietséggel átette magát az üvegablakokon, s talpamtól egészen vállam vonaláig csiklandozta gyér öltözetű testemet. Megborzongtam a melengető sugarak jól eső szórakozottságától, miközben gyermeteg próbálkozással játszottam a padlóra vetülő alakzatokban spiccbe feszített, ép lábfejem ujjaival.
Ennyi elég lett volna hozzá, hogy úgy érezzem ismét élek?
Nem feszítettem az elém kínált lehetőség határait, s nem emlékeztettem magam az elmúlt napokra sem, mikor hevesen bitorolta el előlem a döntést lakótársam, Mr. Vadállat. A banális élvezet, mit a körülöttem zajló élet okozott, most olyan extázisba taszított, hol az ellenséges múlt csupán az éjszaka árnyékaként ütötte fel fejét. Nem hiányzott a fogság, vagy a bántalmazás. A kíméletlen zsarnoki beszéd és tettek vegyes vetülete. Csak át akartam élni a pillanatot, mit már hetek óta megvontak tőlem, mint szuicid hajlamokkal pszichiátriára szállított függőtől a napi drogadagját. Ez a reggel a morbid kinézetű Becksszel, a magában legjobb barátja jelenléte végett cigánykereket hányó Rhys Higgszel, a csintalanul ugató és türelmetlenségében fel-felmorduló néhány hetes németjuhásszal, most felért másfél heti morfinként, mire szervezetem sajgása már úgy vágyott.
Az élet, ez hiányzott. Hogy éljek.
Arcomba csorgott a meleg csokoládé fejem tetejéről, mintha csak kíváncsiságában a konyha irányába riszáló tekintetemnek útját állni hívatott volna.
Fényárban úszó mozdulatok, Rhys Higgs hevesen gesztikulált, haragosan, jelenlétemtől megizzadva szinte már dühödten mordult fel mély baritonján. Míg egymást fixírozta szemtől szemben férfi és férfi, a véres kezűt is elhagyta pökhendi jókedve. Csupán a látszat tette zorddá, s ez engem is jókedvre derített, együtt mosolyogtam vele, miközben ő barátja hátát kitüntetett diadalmaskodással búcsúztatta.
Fel sem tűnt, hogy az Átokfajzat öles léptein másodpercnyi idő alatt ért vissza a nappaliba. Nem tudtam elég távol lenni tőle, jelenléte megrázott, s talán nem volt félnivalóm, mégis ösztönszerűen rántottam fel két lábamat a kanapéra, belegabalyodva a még testem hőjétől meleg, mégis a férfi jellegzetes aromájú arcszeszét magából árasztó plédbe. Ostobán ez volt, amit ujjaim közé gyűrtem, amivel testemet vissza kívántam rántani az első, kellemes momentumú másodpercbe, mit a házhoz és annak lakójához tudtam párosítani.
Kiabáltam, mint annyiszor már. Harcoltam ereje ellen. Nem tűrtem mostoha sorsomat, mi groteszk mód, mégis irigyelhetően magasodott ki más fogvatartottak életkörülményei közül. Még sajnálni sem lehetett igazán, ezt is elintézte. Hiszen miből szenvedtem hiányt? Minden szükségemet kielégítette, hogy egy nyomorult rossz szavam se lehessen rá. Kedvem lett volna felpofozni a precíz szemétládát.

Ahelyett, hogy másnapos boros mámorban úszó fejemmel törődtem volna, mely olyan kérlelhetetlen konoksággal sajgott, arra kellett ügyelnem hátán lelógva, hogy a mellettünk elhaladó bútorokba időben kapaszkodjak bele, s több kárt okozzak magam körül, mint amit magamban teszek.
Ezen kívánalmam azonban megesett, s elbúcsúztam szabadásomtól, mikor többször is végigszaladt tenyerem a tömör, nehéz felületeken, de mielőtt még a férfit kibillenthettem volna egyensúlyomból, eltépett a mentsvárnak hitt kapaszkodóktól. Megsérült több körmöm is, csuklóm, ha beszélni bírt volna üvöltése kilométerekre elhallatszott volna, ahogy sajnáltatta magát az ütésektől és karcolástoktól.
Nem engedtem. De ugyanígy a férfi sem tette. Lábaim rúgásával szemben védhette magát, övvé avanzsált karjaival combomon és sarkam vonalában könnyű dolga volt. Míg az egyik lesántult, a másik csak fél erőbedobással dolgozott. A vér mélyen lelógó fejembe áramlott, s karjaimba, melyeknek bunkós végű, ökölbe feszített kézfejeim szolgáltak gyilkos eszközéül. A ruhaanyagon keresztül ütöttem a hátát, ahol éppen értem, de mikor ez semmire nem volt elég, változtatva a taktikán, kitéptem a nadrág bőrövének fogságából a pamutot, és az alatta elterülő izmos hátba és bársonyos bőrbe mélyesztettem körmeimet. Dühömben erőm fogytán volt. Úgy csíptem és martam őt, hogy éreztem, hogy mindkét vállam beleremeg.
– Gyűlöllek! – ha még nem hallotta volna elégszer, tettem róla, hogy most tagolva, betűnként és légvételenként is meghallgathassa, mennyire a hátam közepére kívántam a pofáját.
– Nem hozhatsz ide be! Nem! Nem! Becks! Becks, segíts! Segítség. Segítsééééééég! – ordítottam, ahogy a torkomon kifért. Kétségbeesetten menekültem volna az elkerülhetetlentől, ahogy egyre mélyebbre süllyedtünk a pince helyiségei felé vezető lépcsőfokokon. Az üveges szerkezetű folyosót követő vakító világos után a sötét alagsor csillagokkal tette tönkre pillantásom koncentrációját. Majdnem, későn kapcsoltam, s kis híja volt csupán, hogy megkönnyítsem a férfi haladását. Azonban még időben kapaszkodtam bele az ajtó fémes kilincsébe. Nem akartam ereszteni, de lábainak határozott erősségű léptei könnyedén tovarántottak az utolsó reményponttól.
– Ne zárj be. Könyörgöm, Rhys! Vigyél magaddal. Nem akarok itt maradni. Kérlek, kérlek, kérlek! Kérlek, Rhys!
Hiába dobott az ágyra, amint elvált testem a lepedőtől, máris sietve igyekeztem utána. A magasított bejárati részhez vezető három lépcsőhöz érve viszont azonnal elbuktam. Nem tudtam parancsolni indulataimnak, s azok annyira megfosztottak a józan öntudattól, mely óvni tudta volna a további sérülésektől, hogy szinte azonnal, ahogy használni kívántam égőfájdalomtól nyüszítő lábfejemet, elestem. Nem értem el Rhys utolsó pillantását, mivel nyugtázta a szoba biztonságát testem körül, mielőtt rázárta volna az egyetlen menekülési útvonalat. Itt ragadtam. Újra. Anélkül, hogy bárki tudta volna, hogy mit kell itt átélnem.
Mérgem gyűlöletes sírás közben szétfröcsögött a világos padlószőnyegen, mi egyben zsebkendőként és vigasztaló vállként is szolgált. Önkéntelen tehetetlenségemben vörösre dörzsöltem apró ökleimmel arcom vékony bőrét. Szerettem felhívni magamra a fentiek figyelmét. De vajon mikor órákkal később abbahagytam, volt-e még rajtam kívül valaki, hogy hallja, milyen keservesen vágyom a külvilágot?

Arra számítottam, hogy majd napok telnek el az első érkezéséig. Azonban ijedten tapasztaltam néhány óra elteltéből, míg a fürdőszoba kövén rostokoltam, hogy az ajtóban kattant a zár, s férfias, nehéz léptek szelték át a padlót. Az első asztalig jutottak, majd annak felületét tárolóként használták.
Rhys lett volna? Miért nem szólított a nevemen? Miért nem keresett azonnal?
Időm sem volt, hogy kikászálódjak a helyiségből, addigra már visszazáródott az ajtó, s a jött-ment látogató csupán a külvilág friss illatát hagyta maga mögött a levegőben. Ki akartam jutni innen, ez nem volt kérdés.

A második napot teljes egészében rááldoztam a várakozásra. Egyetlen inger sem játszódott le a testemben, mi erősebb lett volna a szabadulási vágynál, így megszámlálhatatlan perceken keresztül, mik időtlen órákba folytak össze, rendíthetetlen hittel vártam a látogatót. És jött.
Odakintről csoszogás hallatszott. Kulcscsörgés, torokköszörülés és evőeszközök csörgése.
Markomban néhányszor körbeforgattam a villát, mint a múltnapi tányér mellől vettem el támadóeszközként, hogy azt használjam az érkezővel szemben. Bárki is volt, s bármennyire is harcedzett volt, nem volt az az irha, min a villa hegye indulatból szúrva át nem hatolt volna.
Az ajtó mögé álltam, s úgy vártam, hogy a zárban megpördülő kulcs feloldja a fogságot biztosító szerkezetet, majd az idegen ismét magával hozza az illatot, mi már tegnap is veszetté tette jellememet.
Az ajtó nyöszörgött, zsanérjai engedtek, szélesre tárult. Csak hátulról láttam a férfit, s ez nem Rhys volt, sem magassága, sem járása, de főleg nem fejének fedettsége nem stimmelt.
Azonnal ki kellett jutnom innen, most vagy soha.
Ez volt az a pillanat, mikor ezer szem szegeződött rám, néhányan lerágták körmüket, hogy vajon sikerül-e vért izzadva átjárnom a betolakodó eszén, míg mások ültükben hintázva a jól ismert lágy ritmusra, némán szorítottak értem. Nem ott buktam el, hogy a jól ismert lépcsősor helyett jobbra fordulva, a borospince ajtaja felé tereltem bicegő lépteimet. Nem. Hiszen a lépést egyetlen ép, egészséges fizikumú emberrel sem vehettem volna fel. Trükkösebb megoldáshoz kellett folyamodnom. A várakozáshoz. De elrontottam. Még csak nem is a búvóhelyként szolgáló néhány hangulatot machináló hordó mögötti búvóhelyem buktatott le. Egyszerűen megfeledkeztem róla, hogy ráfordítsam a kulcsot a zárban, ezzel ellehetetlenítve, hogy nyomomba eredjen Becks. Talán éppen formára hajtogatta a szalvétát odaát, mikor a villanykapcsoló keresése közben sikeresen letaszítottam a polc szélére állított borlopót. Meghallotta?
Várakoztatás nélkül termett mellettem a férfi. S nem is tudtam, hogy mire számítsak, mikor néhány méterről farkas szemet kellett néznem vele, így ragaszkodva önmagamhoz, sorban kaptam ki a bortartó állvány tokjaiból a különböző évjáratú üvegeket, melyeket aztán sután célozva felé irányítottam.
– Mellé.
Pont olyan rideg nyugalommal konstatálta tehetetlenségemet, ahogy barátja tette volna. Megölte bennem a reményt, hogy kijutok innen. Hiszen én voltam a szárnyát törött veréb, aki menedéket keresve zárt ház négy fala közé veszett, s most menthetetlenül csapdosott. Miképp is? Bizonyításképp? Ennek a férfinek akartam rátermettségemet bizonyítani? Igen. Ki akartam szökni, s ehhez a tervhez a leglehetetlenebbnek látszó másodpercekben is ragaszkodtam.
– Engedj ki innen, Becks… kérlek. Mondd Rhysnak, hogy megszöktem, míg te a kutyát etetted… csak hadd menjek el. Kérlek, engedj ki… kérlek…
Mikor közelebb ért, már nem hadakoztam. Rezzenéstelen arccal nézett le rám a férfi. Az első találkozásunkkor megismert pimasz vigyora teljesen eltűnt. Kitörölte mimika-szótárából azt. Lebénultak volna arcizmai?
– Fizetek neked. Nagyon sokat fizetek, ha hagyod, hogy észrevétlenül elmenjek. Kérlek…
– Nem. És most visszamész. Erről az incidensről pedig mélyen hallgatunk. Mész egyedül?

Ez nem kérdés volt. Taszította őt testem közelsége, nem kívánt hozzám érni. Meglepő módon mégis megtette, mikor szavak nélkül álltam tekintetét. Ő sem ért rá. S végül ő is visszahányt a kalitka közepére, s beteljesítve munkáját, rám reteszelte az ajtót.
Ez volt a második nap. A remény megpattant oldalamról.

Mikor Becks azt mondta, hogy ez nem tudódhat ki, tudtam, hogy hallgatásomnak egyetlen kulcsa lehet, mégpedig az, ha magam mögött hagyom ezt a házat. Hogy árulkodnék-e Rhysnak, mint egy óvodás gyerek? Abszolút releváns lenne, hiszen ezzel gátat vernék olyan opcionális eshetőségeknek, hogy valaki mást küldjön maga helyett. Hiszen Beckset nem ismertem, s a türelmének végpontjait nem kívántam kijátszani. Így történt, hogy megfutamodva, közös negyedik napunkon sem állítottam bele a villát kézfejébe, de még vállába sem. Inkább a tálcán hagytam a koszos edények mellett.
– Megmondtam, hogy ezeket sikáld el.
Már megint megléptem. Mire kicserélte a két tálcát a dohányzó asztal tetején, satnya lábaimon a lépcsőfokok tetejére hágtam, s ugrálva iramodtam neki a háznak. Már csak néhány méter volt hátra. A nappalinál fordultam be, mikor irdatlanul nagy hévvel közeledő neszezés tette tönkre nyugalmamat. Szívem a torkomban dobogott. Ismét el kellett búcsúznom a bejárati ajtótól és a külvilágtól, ugyanis a nappali könyves polcai előtt a nagy sietségben használni kívántam beteg végtagomat, ami egyelőre még nem engedelmeskedett, s így pofára vágódtam a szőnyegen. Az újabb és újabb szökési kísérletek nem segítettek kificamodott bokámon. Napok óta nem gyógyult, s most feltételezhetően annyira rosszul léphettem, hogy irdatlan fájdalom rángatta a jobbomban végigfutó izmot.
– Élsz még?
De kurvára érdekelhette… az arcáról tükröződtek érzelmei. Csoda, hogy nem köpött le.
– Menj vissza.
– Inkább áss el kint, oké? Gyerünk…
– Picsába, hogy veled csak a baj van. Igaza volt Higgsnek…

Erről jut eszembe.
– Mikor jön végre Rhys? Ha annyira aggódik a testi épségemért, akkor igazán idetolhatná a pofáját, mielőtt halálra unom magam. Vagy már más nőkkel mulatja az idejét? Most éppen mással nagyon jó neki a szex? Miért nem jön? Mit csinál? Miért tart itt, ha már arra se vagyok jó, hogy megdugjon? Ne közelíts felém! Elmegyek.
Ez annyira határozottra sikerült. Magamat meggyőztem, őt azonban nem. Becks, akivel egészen közvetlenre csiszolódott a viszonyunk a három napi másfél perces találkozások alatt, fölém tornyosult, és három vaskos könyvet tépett ki a polcrendszer soraiból. Világtérkép, Victor Hugo – Nyomorultak, és egy latin szótár… Mondanom sem kell, hogy azért ezeket ejtette egy méteres magasságból hasfalamra, mert ezek voltak látszatra a leggigászibbak odafent.
– Rohadt jó választás egytől egyig. Mit akarsz? Ezekkel szórakoztassam magam?
Nem válaszolt. Hol érdekelte ezt a férfit az én nyomorúságom? Mint egy kiszakadt és súlyából vesztett lisztes zsákot, ép bokámnál fogva, úgy ráncigált vissza a lépcsőkig. Semmi más dolgom nem volt, mint mellkasomra szorítani a szerzeményeket, amiket használhatok arra, hogy a következő alkalommal etetni érkező férfit hátulról jól fejbe verjem velük.
– Várd ki a végét, Becks. Holnap megszökök… Most huszonnégy órám lesz gondolkozni.
– Alig várom.


A férfi legalább arra jó volt, hogy ne rozsdásodjanak be hangszálaim. Sőt, egészen jóleső változatossággal megválogattam a dühömben mellkasomból kikényszerített obszcén szavakat, melyekkel minden alkalommal búcsúztattam, ahogy betette maga mögött a nyílászárót. Talán holnap lánccal érkezik és ki fog kötözni. Vajon Rhys bánná? Bánná, ha kárt tenne bennem?

Unalmasan teltek a hét további napjai. Becks még morcosabb volt, mint azelőtt. Rám sem nézett, unottan vette tudomásul, hogy már megint az ajtó mögött ülök, készen a menekülésre. Megcsóválta a fejét. Hat nap telt el, és én kifogytam a tervekből.
Szombaton senki nem jött. Hiába vártam erősen koncentrálva az ajtó mögötti résbe húzódva, a keményfedeles szótárral kezemben Becks érkezését, nem jött. Hogy hiányzott-e? A gyomromnak igen. Időben kondulásával jelezte, hogy már itt kellene lennie annak a nyavalyás rántott húsnak és zöldségköretnek. De nem érkezett meg.
Senki nem jött le a lépcsőn. Egészen vasárnapig. Nehéz, mégis könnyed léptek szaladtak lefelé. A fa máshogy sírt, mint Becks alatt. Rhys jött.
Kihúzódtam az ajtó mögül, lábra tornásztam magam, s a falnak dőlve vártam, hogy megkönyörüljön rajtam tekintetével.
Hiányozott. De ezt nem voltam hajlandó vele is megosztani. Sőt… Megszokásból összeszűkítettem szemeimet, s mellkasomra hulló pólója előtt összefont karokkal sugalltam felé, mennyire megsértett az utolsó találkozásunkkor. Ami… ami olyan rohadt régen volt, hogy nem is emlékeztem rá, miért haragudtam rá.
– Nagyon örülök neked. Ezt Becks nem volt hajlandó elhozni? Vagy nem merted rábízni, mert féltél, hogy kipróbálja azt a szárnyas szart és a kopasz fejére ragasztja esernyő helyett? – gunyorosan rángatóztak ajkaim, míg az alsó hússziromra rá nem záródott fogaim satuja.
A zacskót könnyedén elvettem kezéből, s a fal tövébe ejtettem lábam mellé. Nem érdekelt a tartalma, a felsorolásban nem találtam meg azt az egyet, ami igazán foglalkoztatta gondolataimat, melyre igazán szükségünk lett volna jelen, felajzott helyzetemben.
Persze, ezt is elhallgattam előle, s tovább ráncoltam dühödten homlokomat. Ajkaim vonala eltűnni látszott, ahogy mérgesen visszazártam őket.
Nem engedtem testtartásomból, bármennyire örültem jelenlétének. Ugyan csípőm és derekam izgatottan hintázott, várva, hogy hozzá kelljen simulnom testének, mert ő is arra vágyik, aminek már csak karcos emlékei maradtak meg a kanapéról. De nem tette meg. Még mindig nem. S csak vártam…
Megtagadta tőlem önmagát, mégsem hagyott időt, hogy ezen bosszankodhassak, ugyanis kijelentése teljességgel letaglózott, s pislognom kellett néhányat, nyelni, és tenyerem verejtékét ruházatomba törölni, hogy elhiggyem a hallottakat.
Vajon mi történt az elmúlt egy hét alatt, amiért megváltozott a véleménye és a hozzáállása? Már nem félt, hogy a nyomomra találnak? Vagy hogy bárki a környezetemből bajt hozhat a fejére? Átadta a stafétabotot nekem? Miért munkált bennem az érzés, hogy nem akarom őt sérülten látni? Miért szorult össze a mellkasom a gondolattól, hogy elveszítem? Hiszen gyűlöltem. Jól tudta, hogy mennyire gyűlöltem. Ő mégis ezt tette volna értem?
Összezavart. Tönkretett. Az ambivalens ideák felerősödésével elgyengülve léptem közelebb hozzá.
Nem az járt fejemben, hogy kit válasszak Lily, Shane és Jamie közül, hanem, hogy miképp mondjam el neki, hogy nem akarom, hogy baja essen, miközben ennyi mindent kockáztat értem? Hogyan kellett ilyen makacs, szavak nélküli helyzetben hálát mondani?
Nem voltak szavak. S bennem nem volt elég erő, hogy keressem őket. Annyira hirtelen történt, amint újra elkövettem azt a végzetes hibát, hogy használni kívántam fájó bokájú tagomat, így de javu érzést kelthettem mindkettőnkben. Karjai közé zuhantam. S ha megfogott, magához húzott, mellkasára vont, hogy homlokom lehajtott fejének ráncolt homlokához érhessen, s játékos ívű, pisze orrommal megbökjem borostás állát, majd felfelé haladva elnyílt ajkaim közé vegyem övét, akkor megtettem. Mert erre volt szükségem. Ezt tudtam csak elmondani, ez szólt közös nyelvünkön… ez volt a miénk. Csókokban éltünk, s tetszett, ahogy engedte, hogy felfuttassam a póló anyaga alatt kezeimet, s derekának vonalában megtaláljam a mélyen szántó karmolásokat, melyeket én vétettem.
– Akarod, hogy újra felszakítsam ezeket? Hm… sikítsak megint úgy?
Nem akartam, hogy ő legyen a kezdeményező. Jelenlétével felhatalmazva éreztem magam, jóváhagyás nélkül újra felsértsem bőrét és vért fakasszak belőle. Pont olyan állat voltam, mint ő… ujjbegyemen a meleg, mélyvörös nedv végigcsorgott. Szétkentem hátán, s a fájó szisszenést, ha felszakadt szájából, lecsókoltam.
Nem kellett szavakkal jeleznie, hogy vágyja sikolyomat. Elég volt, ha követte felkérésemet. Erőszakosan lerángattam róla a begombolt farmernadrágot, a vékony anyagú alsóval együtt. Vágytam, hogyis ő is félrehúzza buzgón lüktető ölemről a falatnyi fehérneműt, s a következő csók hevében, mikor nem számított néhány kellemetlenkedőn kezdő taktus, a falnak döntve azonnal belém hatoljon. Már csak őt vártam.
A mi nyelvünkön így mondtuk volna, hogy szeretlek?


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Nov. 07, 2015 3:53 pm Keletkezett az írás



Maya a fal mellett húzódott meg, pillantásom végig szökött rajta, s bár úgy láttam, hogy sokkal jobban van, mint egy héttel azelőtt, amikor legelőször zártam rá az ajtót, mégis éreztem némi feszültség jelenlétét a levegőben.
Megtehettem volna azt, hogy rákérdezek, hogyan telt az elmúlt egy hete Becks cimborám jóvoltából, de nem igazán érdekelt az, hogy miket kapott enni, vagy hány percig igyekezett meggyőzni arról a haveromat, hogy engedje őt elszökni.
Nem, eszem ágában sem volt ellenőrizgetni a haveromat, mert megbíztam Benne, s pontosan tudtam azt, hogy a kérésemnek megfelelően foglalkozott a nővel és nem bántotta Őt. Mindezt szabad szemmel is jól láttam, hisz valóban jól nézett ki, néhány kilogrammot sikerült is visszaszednie, amitől még formásabb lett, s talán csak kificamodott bokája lehetett az egyetlen kellemetlenség, amivel néhány napig még élnie kellett.
- Nem, kikötötte, hogy efféle holmik beszerzését nem vállalja és eszem ágába se jusson az, hogy ilyesmire kérjem meg. Szóval, be kell érned az én kézbesítésemmel. – Gúnyosan vágtam vissza kérdésére, miközben csokoládészín íriszein járattam pillantásomat.
- Meg se nézed, hogy miket vettem? Pedig lehet, hogy találnál benne kedvedre való holmikat. Például bajusztalanítót. – Röhögve tettem megjegyzést, nem mintha Cairns bajusszal rendelkezett volna, de egész jó kedvem volt ahhoz, hogy húzzam egy kicsit efféle szemtelen megjegyzésekkel.
Pillantásom izgága csípőjének mozgását elkapta egy pillanatra, s talán sikerült megakasztania mondandómban néhány másodpercre, de ahhoz nem eléggé, hogy ne közöljem vele, miféle döntés fogalmazódott meg a fejemben.
Cairnsnek talán fogalma sem volt arról, hogy még mindig utána kutatnak, s az egész várost figyeltetik Collier emberei, várva, mikor csaphatnak le az urológia istennőjére. Meg kellett szerveznem valahogy a szöktetését, hisz jól tudtam, kockázatos lenne hónapokig ugyanazon helyen tartani Őt. Megfordult a fejemben, hogy egy időre másik országba vigyem a nőt, s éppen ezért végül úgy döntöttem, találkozhat egy hozzátartozójával.
- Nos? Nem is szólsz egy szót sem? Azt hittem, jobban örülsz majd, ha megtudod, találkozhatsz valamelyik okos haveroddal. – Kíváncsian fürkésztem tekintetét, közeledő alakját, s közben nem tudtam megállni, hogy hangomban ne legyen némi gúny a barátait érintően. Továbbra sem akartam megérteni, hogy miféle kapcsolat fűzheti Őt ahhoz a két baromarcú doktorhoz, s nem is igazán akartam hallani a múltjuk történetét. Abban viszont biztos voltam, hogy Maya mindennél jobban vágyja a jelenlétüket, s ha ezt megkapná, akkor talán megnyugodna, belátná, hogy ez a különleges helyzet kizárólag az ő érdekeit szolgálja.
- Mi az? Nem tetszik az ötlet? – Meglepett közeledésével, mindvégig figyeltem, ahogy egyre közelebb sétál hozzám, s egyetlen szót vagy örömujjongást sem fűz az ajánlatomhoz. Pedig gondolatban már megjelent előttem, hogy vidáman ugrik majd a nyakamba, teljesen felpörög, s azt is elfelejti majd, hogy már hetek óta tart a fogsága. A várt tombolás azonban elmaradt.
- Vigyázz! – Láttam, hogyan bicsaklik meg bokája, s milyen esetlenül lép irányomba, így gyorsan utána kaptam, hisz csak így kerülhettük el azt, hogy ismét a földön kössön ki, s végig csókolja a már jól ismert padlót.
- Gyanús vagy Te nekem…- Csak én beszéltem, a nő meg sem szólalt, azon kaptam, hogy felsőmbe kapaszkodva felfelé pillant, csokoládészín íriszei az én kékségeimre találnak, s nyújtózkodva csap le ajkaimra. Kurvára meglepett.
Ez lett volna az öröm, s a hála jele, amiért közöltem, hogy elhozom neki egy jó barátját?
A továbbiakban nem igazán érdekelt egyetlen szó sem, hogy mit gondol a hirtelen változásról, mert jól esett a csók, s folytatást követeltem. Kezdeményezése viszonzásra lelt, szenvedélyesen vettem birtokba ajkát, miközben kezeim csípőjére futottak, hogy még közelebb vonhassam testét az enyémhez.
Hagytam, hogy fürge ujjai bebarangolják a pólóm alatti részt, s kíváncsian pillantottam íriszeibe, mikor körmeit az elmúlt hetek szenvedélyből fakadó sebek hegein éreztem.
- Sikítanál, hm? Úgy, ahogyan akkor, amikor…- Fülébe súgtam a buja szavakat, felszisszentem, mikor körmével újra a bőrömbe vájt, de az sem érdekelt, ha felszakította a sebet. Pillanatok alatt elvette az eszemet, behálózott, s nem kívántam mást, csak hogy újra szenvedélyben fonódhassunk össze a pillanat erejéig.
- Vadállat vagy Cairns – Szisszentem újra, ahogy mélyebben mart a bőrömbe, de csókja elcsitította hangomat. Már csak a szunnyadó oroszlán dübörgött mellkasomban, majd előtörve magával ragadott.
Szenvedéllyel vezettem a falhoz Cairnst, vadul faltam csókjait, s adtam helyettük százat, miközben hirtelen kaptam le róla a ruhadarabokat, melyek már fölöslegessé váltak a jelenlétemben. Nem volt már olyan porcikája, amit ne láttam volna, s nem akartam, hogy elfedje előlem bájait. Gyorsan bontottam meg nadrágomat, s eltávolítva az utolsó útban ácsorgó szövetet is, dühödt bika módjára vettem birtokba testét, hogy végre újra hallhassam szenvedélyes nyögéseit, melyek mindig a mámor őrületébe kergettek…
- Cairn, gyűlöllek. – Nyögtem fülébe, miközben a falon támaszkodva, homlokomat övének hajtottam, s kifújva a levegőt, próbáltam visszatérni a rendes kerékvágásba.
- Főzésről volt szó…nem arról, hogy kihasználsz. – Pillantásom a barna íriszekbe fúrtam, de ajkaimra buja mosoly futott, s élvezet teljes pofával húzódtam hátrébb, miközben mindvégig Őt figyeltem.
- Ezért most komolyabb büntetést kapsz a fogvatartásnál…kapj fel néhány ruhadarabot, lehetőleg ne túl kivágottat, és nyomás fölfelé a konyhába, főzni fogunk. Te leszel a segédem, remélem , hogy értesz a konyhai eszközökhöz Cairns, és nem csak bizonyos dolgok állnak jól a kezedben. – Pofátlan vigyorral figyeltem, miközben hátrébb lépve visszaigazítottam nadrágomat a derekamra, s a pólómat is eligazgattam magamon. Már csak a pillantásomat kellett volna megerőszakolnom, hogy ne őt bámuljam újra és újra.
- Két percet kapsz, hogy utánam gyere, különben visszajövök érted, és az fájni fog. – Hirtelen odalépve elkaptam az állát, majd egy gyors csókot nyomtam az ajkára, s aztán úgy döntöttem, hogy inkább én magam viszem fel, mielőtt még lustaságra ítélné magát a délután során.
- Ne sikongass, hallod? – Lisztes zsákként dobtam a vállamra, rácsaptam a fenekére, s jókedvvel szeltem felfelé a lépcsőfokokat, majd a nappaliba érve, ráültettem a kanapéra, ahol ott sorakoztak azok a holmik, amiket még Becksel hozattam a nőnek.
- Válogass kedvedre, nagyjából jó lehet a méret. Két percet kapsz, aztán tényleg segítened kell. Ezt például felvehetnéd, egészen jópofa. – találomra egy mickey egeres pólót kaptam fel, majd röhögve hajítottam a nőhöz, s jókedvűen sétáltam ki a konyhába, hogy hozzá fogjak a halloweeni vacsora elkészítéséhez.
- Van darált hús és sertéscomb, cukkini és padlizsán, paradicsom, sajt, tojás, rizs, füszerek és egyéb zöldségek. Arra gondoltam, készíthetnénk töltött cukkinit, fasírt golyókat és sült húst. Csak, hogy éhen ne vessz nekem. Na mi van? Remélem, hogy nem szökni készülsz…- Felpillantottam, s ha volt hajlandó megjelenni a konyhában, akkor pillantásommal a pulton heverő zöldségek felé böktem.
- Azokat kellene megpucolnod első körben, remélem ez még nem okozhat olyan nagy problémát, igaz doktornő? – Gúnyosan vigyorogtam, mert kezdtem úgy érezni, hogy egyáltalán nem ért a főzéshez és még csak egy levest sem tud összedobni.
- És közben elmesélhetnéd, hogy kivel szeretnél találkozni. Hm? – Bízva benne, hogy ezúttal talán már nem fordulna ellenem, a pulton hagytam egy kést, amit bátran használhat a zöldségek pucolásához. Érdekelt, hogy ki az, akivel szívesen találkozna, s tulajdonképp az is, hogy mit lehet tudni a barátairól.
- Ki az a két faszi, akivel közös képed van? Csak haverok, vagy több? – Miközben hagymát aprítottam, fél szemmel néha a nőre néztem, s bár nem akartam annyira mutatni, de megölt a kíváncsiság. Valamiért úgy éreztem, hogy nem szimpla barátok, s annál jóval több van köztük.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Nov. 07, 2015 8:00 pm Keletkezett az írás



after all that we've been through

░░░░░░░░░░░░

– Volt kitől tanulnom – mélyről jövő, buja baritonjától egész testem izgatott rángatózásba kezdett. Elfutott a libabőr, s bármekkora szenvedély is uralta mozdulatait, melyekkel bitorolni kívánta enyémet, olyan lassúnak és ráérősnek tűnt őrült gondolataimhoz, hogy nem állhattam várakoztatását. A viszonzott kijelentést követően ajkaira buktam. Képtelen voltam betelni csókjának ízével, vagy testének illatos melegével. Ölelése kapkodást szabadított fel belőlem, s ujjaim csak akkor ernyedtek el végleges megelégedéssel, mikor végre magamba fogadtam.
Sóhajtást sóhajtásra halmoztam. Nyakának izmos hajlatába öltem leheleteimet, fogaim időnként zavarodottan a téboly felé hajszoló élvezettől egyre mélyebbre vájtak a vékony bőrrétegben. Otthagytam rajta nyomomat. Megbillogoztam, ahogy ő engem korábban. Akaratlanul, egyre nagyobb részt követelve belőle, lábaimhoz szorítottam őt magamhoz. Belevesztem a férfibe. Abba a gyönyörbe, amit adni tudott nekem, anélkül, hogy kérdezett volna, vagy szavakat várva kedvemhez és preferenciámhoz igazította volna tetteit. Mindent tőle kaptam. A nyers őszinteség, amivel szeretett a sajátja volt.
Az elmúlt héten ez volt az első alkalom, hogy élveztem a csöndet, hogy jól esett csupán azt hallgatni, ahogy testünk egymásba ér, ahogy a levegővételek összekaristolják a kettőnkre telepedett némaságot. Még mindig nem szokta meg lemeztelenített hátam a fal hidegét, szisszenve súroltam mellkasommal övét, s vontam közelebb magam hozzá. Úgy ölelt, ahogy csak ő tudott. S én úgy szerettem viszont közelségét, ahogy csak én, ez a megviselt, szeretetre kiéhezett nő tudta.
Arcát kéz kezem közé akartam venni. Megfáradt kezeim azonban nem emelkedtek meg. Körbe fogták a férfi felső testét, bent ragadtak a póló alatt, s úgy kapaszkodtak, hogy meg ne szakadjon, s azzal véget ne érjen a pillanat.
Annyira görcsösen ragaszkodtam hozzá, hogy gyűlölnöm kell. A világ, aminek erkölcseibe nem fért volna meg egészséges keretek között az a széles érzelmi intervallum, amin mozgattam kapcsolatunkat, annyira távol volt, én mégis úgy ragaszkodtam hozzá és annak íratlan szabályaihoz, mintha bárki megvethetne azért, ami kialakulóban volt bennem. Az olcsó ragaszkodáson régen túlment, az érzés, amiért biztonságban éreztem magam mellkasára borulva. Volt bennem némi hála, a hiánytól emelkedett és süllyedt annyira szaporán mellkasom, de ezen semmit mondó, szánalomra méltó, múló sekélyei a pillanatnak valami nagyobb jó miatt tartottak ki olyan hosszan. Tisztában voltam vele, hogy az elméletek már kifújtak, s minden feltevés, mit tapasztalatra alapozva követtem el, itt elbukott, hiszen ilyen még sosem éreztem.
A férfi miatt éreztem úgy, hogy nem esik nehezemre várni rá. Ugyan lábamról ledönt a hektikus vágy a viszontlátás örömének kíséretében, de nem múlik egy vagy két aktus után sem. Nem tud eleget tenni a bennem munkáló, őrületes erejű gépezetnek. Fáradhatatlanul viszontkívánom, s nem csak a testiséget, mibe az első igazi együttlét óta beleszerettem, hanem az embert, aki ott rejtezik abban a macsó vadállatban, aki úgy okozza bennem kapkodásával a sebeket, s tépi fel a behegesedett varokat, hogy képtelen vagyok rá haragudni. Mert ezt várom tőle. Hogy jöjjön, legyen kíméletlen… hogy ő tegyen tönkre. Neki kell lennie.
Az igazi undor, mit szült bennem az erőszakkal szemben igazságérzetem, már hosszú hetek óta nem kísértett mellette. Mert amikor hozzám ért az nem fájdalmat fakasztott. Nem estem martalékául a fájdalomnak és sérüléseimnek. Ő megtehette velem. Tőle már nem is fájt igazán. Szerettem volna az elmúlt évekre hagyatkozni, s kiemelni, hogy az egyetlen olyan férfi ezen a földön, aki iránt igazi testiségek nélküli szerelmet táplálok, az dr. Jamie Woodward, de be kellett látnom, hogy Rhys gyűlölete áthajlott a ragaszkodás határain, s megkövetelve magának, hogy úgy hívjam: szerelem. Mennyire gyűlöltem bevallani magamnak, hogy minden vétségét azzal kell jutalmaznom, hogy az érzéseim iránta már nem hitetlenkedőek. Révbe értek. Szerettem. Szerettem, mint férfit azelőtt sosem.
A felismerés ideges ridegséget szült bennem. Megnyugvást keresve öleltem tovább a széles mellkast, miután elengedte derekam, s újra saját erőmből kellett megtartanom magamat. Féltettem beszédes tekintetemet övétől. Ahogy azok találkoztak egymással, zabolázatlan engedetlenséggel téptem ki állam ujjai közül, s szenteltem pillantásom figyelmét a szoba egy jelentéktelen, üres sarkának.
Bármi jobb volt, mint tiltakozni és titkolózni.
El kellett vonatkoztatnom tőle, hogy belebetegedtem a férfibe.
Nem ment. Annyira küszködtem karjai között.
– Haha, szóval azzal akarsz büntetni, hogy magamban tehetek kárt? Merő véletlenségből le fogom vágni tőből a karomat. Ne kérdezd, hogyan. Képes leszek rá, mert még életemben nem fogtam a kezemben konyhakést. Nem úgy, mint mást… – a könnyed téma elterelte gondolataimat, s egyszerű volt viszonozni pimasz arckifejezését. Ismerősként üdvözölte vigyorom vigyorát. – Mondanám, hogy szűz kéz szerencséje… de jaj, egy egész ház szakadna rögvest a fejünk tetejére. Így is kellek? Nyakig ruhába öntve? Úgy, hogy valószínűleg nem fogsz semmi szépséget találni a gasztronómia világában való jártasságomban… egy nagy zsákban még én sem tudok szexi és kívánatos lenni.
Elégedetlenül nyekeregtem a gondolatra, hogy bármelyik ruhát is magamra vegyem. Becks a rövid és velős monológjainkban jól hallhatóan kihangsúlyozta, hogy minden egyes textildarab, amit ide letesz, az egy használt ruhakereskedésből származott. Nem fenyegetett meg, hogy vagy felveszem, vagy a továbbiakban meztelenül ejtjük meg a kötelező etetéskori találkozásokat, rám hagyta a döntést, hogy mennyire vagyok szégyenlős. Nem is sejtette, hogy mennyire rafinált nő vagyok… pontosan három pólója volt még Rysnak a szekrényben, amelyekkel kihúztam addig, hogy kedvenc kopasz kiscserkészemnek ne kelljen fedetlenül látnia azt, ami kizárólag Rhys Higgsre és rám tartozott.
A használt ruha halom most sem igazán vonzott. De tudva, hogy minden darabot, ami a férfihez tartozott elnyűttem és elhordtam, megmakacsolva magam, csak néztem magam elé.
Nem volt hangzatos tiltakozás, de még csak nem is erőszakoskodtam. Némán tüntettem az ellen, hogy más levetett holmiját magamra vegyem. Ennyi erővel természetesen a közeli szeméttelepről is hozhattam volna alig szakadt, konyharongyokat, hogy körbe tekerjem velük a testemet.
Természetesen, szinte biztosnak éreztem, hogy Rhys Higgset nem fogja meghatni aggályos szemben állásom a ruhagyűjteménnyel. Várt. Én is vártam. S egy pillanatig, ahogy átlendített széles vállán, hogy az izmos felületet köldököm vonalába ékelje, nyertesnek éreztem magam. Ez azt jelenthette, hogy rendben, semmit nem kell felvennem. Többszörösen felette álltam, ugyanis ezzel azt hittem búcsút mondunk a főzőcskézésnek és az emeletre felérve rögtön az első kényelmes fekvőalkalmatosságon újra kiélvezzük egymás testének kéjes adottságait.
– Jézusom, le fogsz ejteni. Fogj rendesen! Hallottad? Nem bízok benned, ki fogok csúszni a kezeid közül – sikoltoztam harsányan, miközben ő nagy szórakozottságában kiélvezte tehetetlenségemet, s még ahhoz is volt pofája, hogy a korábbi igénybevételtől kivörösödött fenekemre egy újabb csapást mérjen.
Sikkantva rándult meg testem karjai között. Nem engedhettem, hogy elszokjon viháncoló jellememtől. Önkéntelen válaszként lendítettem meg a hátsója felett himbálózó kézfejemet, hogy viszonozzam a csípő érzést a testtájon.
– Te állat… mindjárt beverem a fejem…
Messze voltam a talajtól, pontosan két lábának magassága választott el tőle, ahogy a lépcsőfokokon haladtunk felfelé mégis úgy éreztem, hogy fájdalmas találkozásban lesz részem a lakkozott deszkákkal. Megizzadt tenyereim közül kicsúszott addig markolt pólójának anyaga. Bárhogy kívántam felnyomni magam, hasizmaim újra és újra elernyedtek az adrenalin munkájától, s én visszahanyatlottam hátára. Dühömben teljesen kézenfekvő volt, hogy erőmet fitogtatva a kiszolgáltatott helyzetben, kínt okozva belecsípjek az izmos tomporába.
Semmire nem jutottam, s ő győzött.
Percek múlva az ismerős kanapén ülve érezhettem magam először biztonságban, ahol egy papírzacskóból kiborított, árcímkével ellátott és az új holmik illatát árasztó darabokkal találkozhattam.
Gunyoros vigyorom mögött szinte azonnal megértettem mindent. A drága óvóbácsi visszavágása volt, hogy a pincébe kizárólag olyan darabokat hozott, melyekről tudta, hogy bottal nem nyúlnék hozzájuk. A kedves kopasz gorilla… hitetlenkedve álltam az eset előtt, hiszen ezek ketten úgy hasonlítottak egymásra, mint két alma. Egyik sem volt jobb a maga beteges humorérzékével. Pont ezért a kettőnk incidensét Becksszel… nos, mélyen elhallgattam.
Hirtelen kaptam el a felém száguldó ruhadarabot, s feszítettem ki arcommal vízszintben a gyerekes mintázató felsőruházatot.
– Most ezt nem mondod komolyan? A haverod pedofília gyanús, hogy ilyen ruhát hozott. Ebben az egyben legalább nem hasonlítotok. Ebben nem gerjednél be rám, mi? Szemét dög… hogy te mennyire aljas tudsz lenni – vigyorogva csóváltam meg a fejem, miközben tovább néztem a szóban forgó rövidujjút. Nem tetszett. Megnéztem elölről, hátulról és egyáltalán nem tetszett. Aludni sem vettem volna fel.
Mélyen feltúrtam a kanapéra stócolt darabokat. Egyáltalán nem hittem, hogy Becksszel bármelyen átmenetet is képez majd az ízlésünk, így a két percet, amit öltözködésre szánhattam úgy töltöttem el, hogy rendszereztem a látottakat aszerint, hogy melyik a legkevésbé pocsék.
– Komolyan hagytad, hogy ő vegyen fehérneműt is? Vagy ez itt mind a te kezed munkáját dicséri? Mert ez… hát komolyan. Ezért a tangáért kár. Felveszem, és azonnal kedved támad majd széttépni… – több mint háromszor két percig pakoltam a textileket magam körül, mire végre egy menta zöld, vékony anyagú hosszú ujjút húztam testemre, hogy takarjam meztelenségemet.
Rhys persze közben már felsorolta a kínálatot, de csak a kész ételek megnevezésére kaptam fel fejemet, miközben felhúztam a szűk farmernadrágot is.
– Esküszöm, hogy addig a percig nem is voltam éhes, amíg rám nem vetetted magad oda lent. De aztán teljesen kifulladtam… – a dohányzó asztal tetejéről elemelt gézzel gondos hozzáértéssel fásliztam körbe sérült bokámat, miközben arcom előtt egybefüggő függönyt képző meleg barna tincseim mögül felpillantottam a konyhában tevékenykedő férfire. Akartam, hogy lássa pimasz vigyoromat, hogy ő is érezze a szavak súlyát, s lássa, mennyire élveztem, hogy ezt vele tehettem meg.
Lassan indultam meg irányába, próbálgatva sérült lábamat is járás közben. Használhatónak tűnt, így bátrabban is ránehezedtem, miközben a métereket róttam a pulthoz húzódott Rhys háta mögött.
Eszembe sem jutott, hogy jóváhagyjam gyógyulásomat követően a szökést. Nem akartam elmenni innen. A férfi széles háta vonzott magához. Két ujjamat lágyan vezettem végig gerince mentén, míg el nem értem nadrágjának övrészéhez. Rámarkolva a bőrövre, közelebb húztam magam hozzá, s karja mellett elnézve figyeltem, amint elbánik a több napra is elegendő élelmiszer hozzávalóival. Nem bírtam koncentrálni mellette, s az sem érdekelt, hogy milyen szoros tempót diktál. Játékosan haraptam bele munkálkodó felkarjába, hogy aztán csókot nyomhassak rá. Bőrének illata megbabonázott. Ő volt a drog, amitől nem menekülhettem. Hívnia sem kellett, mert jöttem. Minduntalan visszatértem hozzá, hogy érintsem, és ő viszont érintsen.
– És azt hogyan kell? Legalább, ha Becks megvárta volna, hogy egy szakácskönyvet szerezzek a polcról… de nem. Csak a Nyomorultak, a Latin szótárad és egy Világ Atlasz jutott nekem… gondolhatod, hogy mindegyikben mennyi hasznos információt találtam. Nem írtak olyanról bennük, hogy miként kell zöldséget pucolni. De ez tetszik. Ezzel kárt tehetek benned – ijesztő lehetett a szemeimben felcsillanó, újkeletű izgatottság, amivel a pultról felmarkoltam a hosszú pengéjű, jéghideg élű konyhakést.
A zöldségek jelenléte nem túlságosan keltette fel érdeklődésemet. Így míg Rhys jól haladt a hús előkészítésével, én prezentáltam neki a kocsmákban rám ragadt technikát, amivel szétfeszített ujjaim közé böktem a kés hegyével. És ment gyorsabban is. Majd anélkül, hogy néztem volna.
Vigyorogva vártam az elismerést az oldalamon dolgozótól.
– Mondd, hogy király vagyok… add a kezed, a tiéden is kipróbálom.
Ha hagyta, magam elé húztam egyik kezét, s a markomba szorított éles tárgyon aprókat emelve, végével lesújtottam a vágódeszka hibátlan felületére. Most szúrd át a kezét… szegezd oda, gyerünk, tedd meg. Állítsd bele a kést. Tedd meg!
Görcsösen rándult össze a gyomrom. Bensőm sugallata elbizonytalanított. Mire fel szórakoztam körülötte úgy, mintha jól érezném magam? Hiszen bezárt… minden érvem ellene szólt. Mennem kellett. Mennem.
A felgyülemlett agressziót le kellett küzdenem. A kezemhez legközelebb eső padlizsán viaszos héján áthatolva, annak húsába állítottam a pengét. Elhibáztam? Attól függ, honnan néztük.
– Ha már így kérdezed… bármelyikükkel szívesen találkoznék. Esetleg mind a kettőjükkel. Azt nem lehet? Shane-t és Jamie-t is elhozhatnád nekem… mi az neked? Egy ember helyett kettőt ellopni? – a múlt sérelme kicsengett a szavakból. De nem engedtem eluralkodni elmém felett. – Ők a legjobb barátaim. Jamie-vel soha nem volt közöttünk semmi. Őszintén barátok vagyunk. Egy kívülállónak megtévesztő lehet, mert elég szoros a viszonyunk. Mi mégis inkább úgy szeretjük egymást, mint a testvérek. Képtelen lennék olyan kapcsolatba kerülni vele, mint veled. És ez a legjobb az egészben. Mert nem cseszhetünk el azzal semmit, hogy lefekszünk, majd összeveszünk és elhagyjuk egymást. Nem bírnám ki, ha nem lenne és ő sem bírná nélkülem. Talán mikor majd őt is az őrületbe kergették a nők és engem is a pasik, akkor majd együtt vonulunk be az öregek otthonába, hogy terrorizáljuk a személyzetet… ő a legjobb barát a világon. Ő nekem olyan, mint neked Becks, oké? Ti se szexeltek. Mi sem. Sörözünk, kibeszéljük a hálószobatitkainkat, beleeszünk egymás kajájába, megbízunk a másikban és a többi… hullát még nem ástunk el együtt. De majd egyszer talán bepótoljuk – magam is jót mulattam a hasonlaton. – Shane-nel szinte teljesen ugyanígy állunk egymáshoz. Egyszer volt egy ostoba megbotlásunk. Vele lefeküdtem. De azóta ezt hála a jó égnek megbeszéltük, és megmaradtunk a barátság keretei között. Mert őt sem tudnám elveszíteni. Annyira nem volt jó vele a szex, hogy visszavágyjak az ágyába és kockára tegyem azt a rengeteg időt, amit magunk mögött tudhatunk. Hiányozna… mint barát. Egyikük sem kakaskodna veled a felségterületeden, ha esetleg erre voltál kíváncsi. Nem cserélnélek le egyikükre sem a gyors kufircokban.
Többször is ledöftem a szerencsétlen padlizsánt. Illett volna már megpucolnom, de legalább bocsánatot kérnem tőle, amiért rajta fenem majd késemet, s ő lesz tudatlanságom első delikvense.
– Hogy kell ezt csinálni? És hogy fogjam?
Nem akart ez sehogy kézre esni. De az udvarról érkező autómorajlás ellehetetlenítette koncentrációmat, inkább azért nyújtogattam nyakam, hogy átlássak a férfi válla felett, s rájöhessek, megérzésem helyes-e.
– Csak nem jött Becks? Egy napot sem bír ki nélküled? Haha! Még jobb… lehet miattam jött.
Nem gondoltam komolyan, de jól esett ezzel ugratni a szorgos konyhatündért oldalamon.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Nov. 08, 2015 3:02 pm Keletkezett az írás



- Ne csipogj már, nem ejtelek le, azt megéreznéd. – Nevetve jegyeztem meg, miközben egy pillanatra megdöntöttem előre testét, hogy úgy érezze, mindjárt a földön találja magát. Erős karjaimmal azonban tartottam a nőt, s arra is oda figyeltem, hogy még csak véletlenül se húzza meg magát és ne okozzak neki mozdulataimmal fájdalmat.
Törődtem vele.
Úgy figyeltem rá, ahogyan korábban sose, óvtam minden egyes mozzanatomban, s ha ő lépett félre, akkor is igyekeztem elkapni testét a zuhanás elől. Hihetetlen, hogy mennyire másként tudtam vele viselkedni, s még csak el sem gondolkodtatott, hogy ez vajon normális-e. Természetességgel kezeltem a helyzetet, s már tényleg úgy törődtem vele, mintha több lenne nekem annál, mint ami.
Több is volt már.
Határozottan éreztem irányába valami meghatározhatatlan és megmagyarázhatatlan kapcsot, amit még nem neveztem nevén, mégis tudtam, hogy érzem. Életemben először.
- Imádom, ha hangos vagy, de most kapd össze magad, mert én leszek hangos, ha éhen veszek miattad. – Szemtelen vigyorral dobtam a kényelmes kanapéra, hogy aztán szabadon válogathasson a ruhák közt, s magára húzzon valami kevésbé kihívót, mely fedte bájait és elfeledtette velem, hogy mennyire kívánom minden egyes porcikáját.
- Nem, nem hiszem, valamiért a Mickey egér nem jön be, inkább a Donald kacsa. – Nevetve fűztem megjegyzést korábbi megállapításához, s csak a fejemet ráztam elméletén. Becks nem volt pedofil, egész egyszerűen nem értett a női holmikhoz, s mikor azt mondtam neki, hogy hozzon valami ruhaneműt, valószínűleg az üzletben válogatás nélkül dobált mindent a kosárba. Így kerülhetett az a gyerekes darab is a holmik közé.
- Jaj, ne forgasd már úgy, mintha ennyire szörnyű lenne. De nézd meg inkább azt a kupacot, abban vannak „normális” ruhák is. Például az a zöld, meg a farmer..- Pillantásommal éppen csak ráböktem az említett ruhaneműkre, nem állt szándékomban végig nézni a divatbemutatót, s azon agyalni, hogy mégis melyik ruhadarabot kellene magára öltenie. Nem voltam az a türelmes típus, aki efféle dologra rávehető lett volna.
- Ejjh, tuti hogy nem vinnélek el egyetlen butikba se, mert rám rohadna az ég, mire választanál. – Gúnyosan fürkésztem mozdulatait, ahogy a ruhaanyagok között túrt, s úgy döntöttem, jobb lesz, ha tovább állok és végre neki kezdek az étel elkészítéséhez, mielőtt ránk telepszik az éjszaka.
- Na, siess, mert feladatod lesz. – Osztottam ki, s már elindultam, mikor még éreztem, hogy a fenekemre csap. Nevetve ráztam meg a fejem, s remek kedvvel vettem be a konyhát, hogy gyorsan kipakoljam az alapanyagokat, amiből elkészítjük majd a vacsorát.
Fel is soroltam a lehetőségeket Cairnsnek, s két hagymapucolás közben néha kipillantottam a konyhából, hogy lássam, megtalálta-e már az ideális szövetet ahhoz, hogy merjen előttem mutatkozni.
- Nem, nem én választottam…hú az anyját, az tényleg dögös. Becksel el kell beszélgetnem, mi az hogy ilyen bugyikat vesz neked? – Ismét nevetve ráztam meg a fejem, s elképzeltem, ahogy Becks vigyorogva vásárolta meg ezeket a darabokat, csak azért, hogy megszívasson. Nagyjából hasonló ízléssel bírtunk, így egész biztosan sejthette, hogy ezekre a darabokra tutira be fogok gőzölni, s lesz egy szenvedélyes éjszakám. Hálával tartoztam a cimbinek.
- Inkább ne vegyél fel semmit, mert tuti, hogy egy ilyet én is letépnék rólad. Nagymamás nincs? – Kiabáltam ki, miközben az első adag hagymát feltettem a tűzre, hogy egy kis olajon üvegesre pirítsam.
Ügyesen kevergettem az alapot, arra figyelve, hogy véletlenül se égessem meg, mert akkor lőttek az étel ízének. Magam sem értem, honnan ragadt rám ennyi konyhai praktika, de talán Becks tehetett erről, aki gyakorta főzött nálam, s olyankor végig nézhettem minden egyes lépését alaposan. Már csak Mayának kellett elsajátítania ezeket az apró trükköket, de valamiért úgy éreztem, hogy ez a nő még életében nem készített el bonyolultabb ételt egy rántottánál.
- Megéheztél, mi? – Szemtelen vigyorral pillantottam a velem szemben heverő kanapé tutajosára, aki ebben a pillanatban nem volt más, mint Cairns, ki éppen lábát kötözve igyekezett száz százalékosan is felkészülni a kuktaságra.
- Remélem a fakanál is olyan gyorsan jár a kezedben, ahogyan az a géz, amivel ilyen precízen körbe tekerted a bokád. – Figyelemmel kísértem közeledő mozdulatait, jól látszott, hogy még nem gyógyult meg a lába, s nehezére esik a járás, azonban deformáltságnak nyomát nem láttam, s meg voltam elégedve azzal, amilyen iramban javult az állapota. Bárcsak az autóm is ilyen gyorsan épült volna fel egy héttel korábbi sérüléseiből.
A hagyma remekül párolódott az olajon, fokhagymára azonban még szükség volt, így az apró gerezdeket is még apróbb kis karikákra igyekeztem szelni, s tulajdonképp, egész pépessé akartam vagdosni a nagy konyhakéssel.
- Áúú, miattad fogom levágni az ujjam. – Váratlanul ért, ahogy végig simított gerincem mentén, s hangyányit bele is mártottam a pengét bőrömbe, szerencsére azonban éppen csak megsértettem a bőrt, így nem okoztam komolyabb sérülést magamnak.
Éppen csak oldalra pillantottam, hogy lássam feje búbját, majd előre fordulva tovább folytattam a hagyma aprítását, s közben igyekeztem elhitetni vele azt, hogy profi szakács vagyok.
- Látod, ezt még bele kell szórni az olajon párolgó hagymára, aztán jön rá az apróra vágott bacon szalonna és a darált hús. Remélem, hogy szereted. – Teste kellemes melegét érezve, néhány pillanatra megzavart a főzésben, de igyekeztem elvonatkoztatni attól, hogy szembe forduljak vele, s felfaljam a nőt.
- Maya, ne csináld, mert így tényleg nem lesz étel, és a zöldségek helyett téged foglak szétkapni. –Szemtelen vigyorral fordultam felé, majd szenvedélyesen lecsaptam ajkaira, hogy csókját lopjam, s azzal csillapítsam vágyamat legalább néhány órára.
- Jaj ne már, ne mond hogy még életedben nem pucoltál zöldséget. Na sipirc, ne lábatlankodj itt. Fogd a kést, és mondom, hogy mit kell csinálnod. – Miközben magyaráztam, a hagyma már igényelte a törődést, így egy fakanál segítségével kavartam rajta párszor határozott, gyors mozdulatokkal, majd rászórtam a fűszereket, a sót, a borsot, s rádobtam a bacon kockákat is, hogy kicsit megpirítsam a húst.
- Hehe, vicces vagy. Ne feledd, ha kárt teszel bennem, örök időkig itt maradsz, lelakatolva, társaság nélkül. – Pofátlanul rávigyorogtam, bár már nem hittem azt, hogy képes lenne ártani nekem. Valamiért meghitt hangulatban éreztem magam a közelségében, már nem fordult meg a fejemben, hogy dühödten essek neki, s bántsam. Már jó volt a társasága, s már nem is akartam elrejteni előle azt, hogy mennyire élvezem jelenlétét. Fölösleges lett volna titkolni , s azt hiszem, ezzel ő is ugyanígy volt.
- Báh, te nő. Rossz rád nézni, a végén lenyisszantod az ujjadat. De ha már ilyen jól bánsz a késsel, igazán megtehetnéd, hogy felaprítsd a zöldséget, most. – Némi határozottságot elővéve tarsolyomból, szigorúan pillantottam a nőre, mert a főzésnek ahhoz a fázisához értünk, ahol már valóban szükség volt a zöldségekre, s nem halogathattuk tovább a műveletet holmi játékokkal.
Benne azonban talán egy kislány veszett el, vagy egy szenvedélyes kamasz, aki az adott eszközt éppen bármi másra használta, csak épp arra nem, amire az eszköz született.
- Ja, nagyon király vagy…ajhh, most komolyan? – Gyanakvón vontam fel pillantásomat, látva azonban, hogy mennyire felcsigázta ez a kis kocsmai játék, úgy döntöttem, nem veszem el a kedvét, s hagyom hogy rajtam gyakorolhassa mutatványát.
- Na jó, mutasd, de figyelmeztetlek, ha megvágsz, kapni fogsz. – Negédes mosolyt küldtem felé, csak hogy érezze a helyzet komolyságát, s meg se forduljon a fejében a kést néhány centivel arrébb tolni.
A nő lecsapott.
Újra és újra levágta a pengét, s magam is meglepődtem ügyességén és gyorsaságán, ahogyan a késsel bánt. Látszott az, hogy nem először csinálja, s megfordult a fejemben a gondolat, hogy te jó ég, vajon miféle családból származhat a nő, aki így bánik a késsel.
- Tudod mit? Inkább a zöldségeket vagdosd. – Visszahúzva a kezem, ismét egy kis komolyságot vártam el, s hogy érezze, tényleg ő lesz a kuktám, egy kötényt akasztottam a nyakába, melynek megkötöttem háta mögött a masniját.
- A paprikákat vágd apró kockákra, az uborkát ugyanúgy apró kockákra kérem és a paradicsomot is. Egy kis lilahagymát is vágj hozzá, oké? Menni fog? Vagy ezt elég bonyolult műveletnek tartod? – Szemtelenül fürkésztem pillantását, miközben visszaléptem a tűzön rotyogó, piruló húskockákhoz, amik ismét igénybe vették kavargatásom.
Miközben a továbbiakban is hússal foglalkoztam, s a darált húst készítettem elő párolásra, kíváncsian fürkésztem a zöldséget pucoló nőt, s olyan kérdésekre vártam válaszát, melyek mindig is furdalták az oldalamat, csak addig sosem adódott pillanat arra, hogy részletesen elmélyüljünk egy-egy témában.
Igazából nem tudtam sokat a nőről, nem tudtam a kapcsolatairól sem, hogy van-e valakije, férje, kutyája macskája, vagy mégis, hogyan éli a hétköznapi életét egy olyan sikeres nő, mint Dr. Maya Cairns.
- Áh, szóval ő a te legjobb barátod, hm. Érdekes…- Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy vajon létezhet-e tökéletes barátság férfi és nő között, bár a nő elmondása alapján létezett. Én ebben kételkedtem, ezt azonban nem dörgöltem az orra alá, még a végén azt hinné, hogy féltékeny vagyok.
A második fazon említésére már inkább felkaptam a fejem, s gyanakodva fürkésztem a nő lélektükreit, amiből pontosan kiolvasható volt az, hogy vajon hazudik-e vagy sem. Nem mintha érdekelt volna, hogy van-e faszi, aki vágyódik utána, hisz ebben biztos voltam. Olyan nő volt, aki százat is kaphatott az ujjára.
- Mi én? Dehogy, nem voltam ilyenre kíváncsi…tudtommal nincs felségterületem, vagy másként gondolod, Cairns? – Szemtelen mosollyal fürkésztem, ki akartam húzni belőle a gondolatokat, a szavakat, melyek már biztosan ott játszottak elméjében.
- Ne aggódj, tudom jól, hogy teljesen oda vagy értem. De ez még mindig nem elég ahhoz, hogy elnyerd a szimpátiám. Esetleg, ha ügyesen felvágod a zöldségeket, beszélhetünk egy kiadós desszertről, de csak akkor. – Perverz gondolatok bujkáltak elmémben, vetettem egy félmosolyt a nő felé, de közben nem vehettem le pillantásom a lábasról sem,amiben már sült a darált hús is, együtt a hagymával, a baconnel és a fűszerekkel.
- Lassan szükség lesz a padlizsánra, kifogott rajtad? – Láttam hogy nehezen boldogul, így nevetve léptem mögé, s kezei alatt elnyúlva, testemmel övéhez préselődve – kiélvezve közelségét- megmutattam neki, hogy pontosan mit kezdjen a padlizsánnal.
- Félbe vágod így hosszan, és a belsejét kikaparod ebbe a tálba. Mindkét félből, mert ezekbe fogjuk tölteni majd a húst, amit most készítek. – A szavakat szinte a fülébe súgtam, s nem tudtam megállni,hogy ne érintsem ajkaimmal a nyakát. Szabad kezem automatikusan kúszott hasára, hogy közelebb húzzam magamhoz, s újra érezhessem testének melegét.
- Hmm, ügyes vagy. – Mosoly kúszott ajkaimra, ellepte gondolataimat a mámoros köd, s kedvem lett volna lesöpörni a konyhaasztalt, hogy felültessem rá, és újra birtokba vegyem a testét. Talán ez a játékosság vette el az eszem, s ez miatt vettem észre későn az autó zúgását. A nő kérdése térített észhez, hirtelen magam is felfigyeltem az autó búgására, mely közel sem hasonlított arra a sportmotorra, amivel Becks közlekedett.
- Várj itt. – Hirtelen tova szállt a mámor, sietve hagytam el a konyhát, hogy a bejárati ajtó felől kikémleljek az udvarra. Két nagy, fekete terepjáró állt meg, s Collier emberei szállingóztak kifelé a hatalmas járműből.
- Picsába… - Életemben nem éreztem olyan stresszt, mint abban a pillanatban. Az adrenalin pillanatok alatt szétáradt szervezetemben, rettegtem attól, hogy csak alig néhány percem van arra, hogy a nőt biztonságba juttassam.
- Maya , most velem jössz. – Hirtelen ragadtam meg a nő karját, és sietve húztam magam után, ügyelve arra, hogy a lakás azon pontján haladjunk végig, ahonnét nem láthatnak meg minket.
- Ide figyelj, most azonnal el kell tűnnöd innen. – Az alagsor felé vettem vele az irányt , s továbbra sem engedtem el a kezét. Mindvégig szorosan fogtam a tenyerét, mintha ezzel megmenthetném őt, bármi is várjon ránk.
- Figyelj, itt vannak Collier emberei. Nem tudom,hogyan találtak ide, reményeim szerint nem tudnak rólad, de valószínűleg át fogják kutatni a házat. Itt nem maradhatsz, de most még elszökhetsz. Itt van egy kijárat, innen a tó felé indulhatsz meg, ott van egy csónakház. Ha azt eléred, bújj el és ne gyere elő, míg nem mennek el. Hallod? – Mélyen fúrtam pillantásom a nő szemeibe, akkor azonban már a mobilom is megcsörrent, ami egyet jelentett azzal, hogy elfogyott az időnk.
- Bassza meg a kibaszott kurva élet. Menj már Maya, sietned kell, gyerünk már. Én feltartom őket. – Nem várhattam tovább, elengedve a kezét, felrohantam az emeletre, s ügyesen bezártam magam mögött az ajtót, s még egy szekrényt is toltam az alagsori lejáró elé, hogy ezzel is elfedjem előlük a nyomokat.
A kanapén heverő ruhadarabokról azonban teljesen megfeledkeztem, s úgy mentem ajtót nyitni, hogy azokat nem tűntettem el a kíváncsi szemek elől. Azok elől, akik már dühödten dörömböltek a bejárati ajtómon, s próbáltak belesni az üvegen.
- Csak nyugalom Rhys, minden simán menni fog. – Motyogtam magam elé, s elővarázsolva morcos külsőmet, dühödten téptem fel lakásom ajtaját.
- Mi a fasz van? Ünnep van basszátok meg, odaég a kajám. Mi ez a búcsús menet? – Böktem pillantásommal a járművekre, s egyértelműen jeleztem feléjük, hogy túl sokan érkeztek.
- Nos? Mi van? Ma nem dolgozok. – Pillantásom egyik fazonról a másikra szökött, mindeközben azonban azt reméltem, hogy Mayának sikerül kijutnia a házból, és biztonságban tud elbújni valahol az igazi vadállatok elől.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Nov. 10, 2015 9:04 am Keletkezett az írás



after all that we've been through

░░░░░░░░░░░

Halogattuk, megtagadtuk, majd ha fel is vetődött, addig gyötörtük az elmét, míg latba vetve az egyszer bekövetkező törvényszerűséget, engedett a makrancosan elmart spontaneitásnak a pillanatból, s belefeledkezve elsóhajtotta a színtiszta lemondást. Ajkak közül tört ki a szó. Súlyos rabláncok kötötték egy másvilághoz, a sötét paradicsomhoz. Ebben élt. Ennek élt. Lelkét adta, hogy megfoganhasson a keserűségben, porrá hamvadjon az elmúlással.
Mennyire is gyűlöltük mondani, s kézzelfoghatónak tekinteni.
Mert az utolsó volt.
Egy pillantás, mit végtére is, de elsütöttünk. Egy szó, amit hitetlenkedő szenvtelenséggel belesuttogtunk a kimért várakozásba, mielőtt az megesett volna varázslatosan törékeny lenni. Megérintettük, mert arra akartunk emlékezni. Megcsókoltuk, mert annak volt legintenzívebb mézédes íze. Nevettettük, hogy auditív orgazmusként élhessük meg jókedvét, megcselekedtük, hogy megkövetelhessük tőle is az ismerőt, de búcsúzásra hivatott mozdulatokat.
Mikor azt mondtuk utolsó, dacos letargiának sövénykerítését átküzdenünk magunkat, hogy visszajussunk az örök optimizmushoz. Nem szerettük kinevezni a csókot, a pillanatot, az érintést, az ébredést, a kávét, a napsütést, a csillagtalan éjszakát, a csapból csepegő cseppjét az ivóvíznek, hogy az elégikus elválásnak martalékául adjuk át, s közben azt mondjuk rá, ez volt az utolsó.
Többé nem számított. Értelmét vesztette a küzdelem a szavak és helytelen, letargiába taszító megfogalmazásokkal szemben.
Törékeny testem úgy vájta a hideg levegőt, mint ahogy felengedett vajban süllyedt el a kés hideg pengéje. A körülöttem munkáló fizikai erők egyre mélyebbre taszítottak. Egyre zártam a távolságot a heves folyású folyó felszíne és mellkasom között.
Ez volt az utolsó, hogy rá gondolhattam. Ez volt az utolsó, hogy tüdőmet tiszta levegővel tölthettem meg. Még egyszer gondoltam, majd a vele töltött idő rövid másodpercekbe zsúfolt pillanatképei elmállottak. Utoljára magam előtt láttam.
Majd testemet hideg víznyelvek szorították magukhoz. Ezernyi tűt mártottak szerte bőrömbe, míg az izmok bénultan össze nem rándultak, hogy aztán végleg elernyedjenek.
Utoljára lehunytam szemeimet, s még egyszer belemosolyogtam a tudatos valóságba, honnan átjutottam a túlpartra.
Minden félelme szívemnek beigazolódott.
Senki nem várt ott rám.

Minden azzal kezdődött, hogy Rhys ölelése elfogyott. Karja lecsúszott két karcsú oldalam mentén, már nem ringatott mámorító közelségében hízelgésével. Léptei elhaltak, a konyha köve már csak vágyakozott a férfi súlya után, ő maga a bejárati ajtó előtt állt.
A padlizsánok ismételten elveszítették érdeklődésemet. Még a kés is a padlóra csúszott kezemből, ahogy láttam a férfit visszafelé tartani. Másodpercek teltek el csupán, de oldalakon keresztül sem magyarázható folyamat zajlott le a bordák ketrece mögött. Szívem először kihagyott egy dobbanást, ahogy láttam, hogy a fesztelen test hogyan szívja meg magát rideg közönnyel. Teste mellett lógó kezei közül balja arcáig szaladt. Megdörgölte a háromnapos borostába öntött markáns vonalú állát, elfedte szájának peremét, s a dühtől viszkető orrcimpájába is belekapott. Csak oldalról figyelhettem. De a hirtelen ötlettelenségtől eltompult férfi gondterhelt eszmefuttatásából kifacsart verejtékének szaga idáig bűzlött. Vállát hátra csapta. Arcáról eltűnt a játékos jókedv, s amint beérte testemet, kézen ragadott. Még semmi nem ért véget. Minden csak ott kezdődött el.
Kérdéseimet fel sem tettem. Féltő elutasítása válaszra sem méltatott volna. S az egyetlen, aminek jelleme bennem nem volt elég konok, az a szófogadás volt maga. Lassan, de megtanultam beszélni kettőnk nyelvén, s némán tudomására juttatni megértésemet.
Hiába rángatott, hiába mordultam rám dühödten, leblokkolva a külvilág csalafintaságától, egyetlen pillanatig sem hitetgettem magam naivan, hogy az én cselekedeteim rántották ki a tartó pillért, amitől ez a férfi másodpercekkel ezelőtt még pont annyira átlagos volt, mint én magam.
Valami történt. S az a valami nem lehetett más, mint maga a maffia, minek ereje előttem még nem öltötte fel igaz méreteit. A rendőrség hajhászta, s örömtáncot jártak, ha halovány nyomra bukkantak velük kapcsolatban. Mohón vélték, hogy jobbak lehettek. Nem az ejtett kétségbe, hogy az igazságszolgáltatás felkészületlensége miatt még mindig ott jártak-keltek az átlagosan napjukat tengető társadalom között. Sokkal inkább, hogy félt. Ő, aki a kezemet szorította nem mondta, de rettegett.  Féltésétől megizzadt ujjaival enyémek is egybefolytak. Minden bizalmamat belé vetettem. Nem a hetek óta húzódó rabságom egyetlen kapcsolataként a külvilággal hittem benne, hanem mint a férfiben, aki már többször is bizonyította, hogy az életét adtam volna érte.
A lépcsőn haladtunk lefelé. Megtört a jég, hiszen akkor nem dacoltam, s nem nehezítettem munkáját. Tudtam, hogy mennem kellett. Védenem kellett magamat, de legfőképpen őt. Ahogy a nagy sietségben hátratekintett rám, két sötétbe boruló íriszéből jól kiolvasható tények láttak napvilágot. Bajban voltunk.
Pillantásunk összevillant. Annyi kérdésem volt, hogy egyet sem tettem fel, csak hátam mögött elmaradó kezemet a szembe áramló légben előrehúztam, hogy azzal is ráfoghassak a vékony szőrszálak fedte alkarjára.
Rábíztam az életemet. Ezelőtt sokszor nem kaptam meg a választás jogát, most mégis saját akaratomból, felszegett állal, őszinte egyetértéssel reménykedőn adtam át magam erejének és döntéseinek. Mellette lehettem csak biztonságban.
Nem akartam olyan apróságok miatt lassításra kérni, minthogy éles fájdalom nyilallt sérült bokámba, netán talpam csúszkált a parkettán a megbomlott fásli végett. Mindvégig tartottam vele a lépést, ajkamat harapva fojtottam el a fájdalomtól megrészegült nyögést, amit az elviselhetetlen fizikai kín lefolyása váltott ki belőlem.
Egy mérlegre sem illett volna életünk súlya és bokám sérülése. Tennem kellett azért, hogy még mindig lássa bennem a nőt, akinek a mindene az élete, aki bármit megtenne a szabadulásáért, aki még nem égett ki, s az utolsókig harcol önmagáért. Ez a nő már nem csak önmagáért vívott csatát. Érte is.
Rhys, hogy mondjam el?
Segíts megértetnem veled ezt.

Ahogy beszélni kezdett, beigazolódott feltételezésem. S talán képtelen lettem volna a legrosszabbat feltételezni helyzetünkről, ezért nem is kérdeztem meg, hogy ez mit jelent jelen pillanatban kettőnknek. Alámerültem a bódult momentumnak, s elködösödött tudattal követtem nyomon a férfi szavait. Nem akartam, hogy igazzá váljon. Nem akartam, hogy ez kettőnkkel történjen.
– Miért csak én? Miért csak én megyek?
Küszködve leltem rá a hangomhoz visszavezető útra, s közben tovább szorítottam ujjaim között Rhys tenyerét. Nem voltam hajlandó elengedni, noha jól tudtam, hogy ezzel magamtól vonom el az időt. Kapaszkodtam belé, indulni vágyó testét minduntalan visszahúztam. Nem hagyhatott ott. Hiába kínálta fel a lehetőséget, hogy elengedd, láthatatlan kötelék láncolt a férfi mellé. Képtelen voltam akár csak egyetlen lépést is tenni, mely távolabb vitt volna tőle. Velem kellett lennie, hogy jól legyek. Hogy el akarjak menni.
Megelőztem a mobiltelefonját, mielőtt még az fontosabbnak bizonyulhatott volna nálam, két kezem közé vettem a férfi arcát. Arcéleire simított tenyereimmel húztam őt lejjebb, hogy még egy csókot emeljek el ajkairól. Megtántorodva az izgatott reszketéstől mellkasának estem, de szinte azonnal korrigáltam az egyensúlyvesztett mozgást, s eltolva magam a férfitől, többé nem néztem hátra.
Az ajtón túlról érkező világosságot hamar vaksötét váltotta fel. S hogy a menekülésre szánt ajtót nem tévesztettem el, csak azért történhetett, mert már előzetesen kilincsére helyeztem kezemet. Míg Rhys felért az emeletre, s én hallottam ütemesen haladó lépteit, csak álltam egy helyben, szabad kezem ujjbegyeivel csók-meleg ajkaimat. Indulnom kellett. Nem várhattam rá, hogy visszajön.
Csak most fogadjak szót… csak most tegyem azt, ami jó nekem.

A kintről érkező fegyver eldördülése azonban megakasztott az izmok erőfitogtatásában. Lábam földbe gyökeredzett, légvételem elhalt, s a megilletődöttségtől szívem is megtorpant szüntelen munkájában. Légszomj gyötört, szemhéjaimat hatalmas könnyek tették kényelmetlenné. Belepislogtam a vaksötétbe. Nem ment. Hogy hagyhattam volna itt? Megölik. Nem tehetik.
Parancsa azonban még élénken élt bennem. Nem engedtem el a testhőmérsékletemet átvett rezet. Szorítottam. Mennem kellett. Ő így akarta. S nem tarthatott vissza sérült nyögése, vagy a tudat, hogy ő volt, akinek nehézkes valója visszagurult a lépcsőtetőről, s neki feszült kapkodó légvételtől ziháló háta az ajtólap elé húzott szekrénynek. Ő volt. Megsérült. Semmit nem tehettem. Mennem kellett.
Eltűnni innen. Menteni magam.
A sötétben összerándult testem, amint szigorú arckifejezése felvillant a sötét helyiségben. Nyikkannom se szabadott volna, ehelyett rettegve tőle, hogy elveszítem, akit végre megszerettem, ijedt sikítás csúszott át ajkaimon.
Nem számított, hogy hátam mögött az ajtót bezáratlanul hagytam. Kapkodva rohantam végig a fapadlón, a durva kővel falazott folyosó oldalának simulva. Nem számított az orromat facsaró penész jellegzetes csípő szaga, vagy a pókháló, mely rám ragadt az áporodott, nedves helyiségben. A levegőből csavarni lehetett volna a vizet. Hirtelen légvételeim elnehezítették tüdőmet. Hazugság lett volna azzal kérkedni, hogy a környezeti hatások viseltek meg. Egy gyenge nő voltam, aki ma levetette büszkeségét, érzett és szeretett, s most percek elteltével az elválást követően kis híján belepusztult a hiányba. Ezt tette velem. S amint nyekeregve feltárult előttem a külvilág friss levegője, mohón kaptam bele. Mind kellett ott és akkor azonnal. Nem tudtam várni. Arra azonban nem figyeltem, hogy az elszáradt zsanérok nyervogásával másokat is megzavarok.
Időt sem hagytak rá, hogy újra élvezzem a groteszk szabadság ízét számban. Az udvaron az avart rugdosó talpig feketébe öntött maffiatagok kiemelték sötét farmerjukból kézifegyverüket, markukban megtámasztották, majd lőttek. Nem céloztak.
Hangosan süvítő töltények száguldottak el mellettem. Ettől akart megvédeni. A rám telepedett pokoltól, aminek nem lehetett nemet mondani. A maffia aljas berkei mélyebb és ocsmányabb mocsárba süllyedtek, mint azt a férfitől valaha láthattam volna.
Visszataszító arcú férfiak gusztáltak a távolból, hőbörögtek, elővigyázatlanul emeltek egymásra kezet, napraforgó pirított magjának csíkozott zebra-héját prüszkölték cipőjükre. Lomhán jártak, hajuk zsíros tincsei második réteg sapkaként védték fejtetőjüket. S én azt hittem, hogy minden, ami rossz ezen a világon, ami gusztustalan és visszataszító, az ott rejtezett Rhys Higgsben. De ő? Talán már az első perctől kezdve szerelmesen cirógatott nem csak tetteivel, de higiénikus és kulturált kinézetével is. Sosem lőtt rám. Egyszer sem.
Kezdőként nyüszítettem, ahogy sérült lábammal igyekeztem tartani a sietős tempót a célpontnak kijelölt tűlevelű erő sűrűjébe. Az aljnövényzet gyérsége azonban eltántorított. A méregzöld levélszoknyás lakók között könnyedén megtalálhattak volna. Nem néztem hátra. Felajzott teljesítési kényszerük ott porzott nyomomban. Nem menekülhettem innen. Hogyan juthattam volna el élve a városig, ahol segítséget hívva életet menthetek? Nem csak a magamét, Rhysét is. A férfiét, aki talán meghalt odabent. Akit már soha többé nem fogok látni. Személye nélkül nem lesz, aki mellett a biztonság szó beigazolttá válik.
„Erre ment!” Ordították többen a ház elöl, s mutogatásukhoz heves lábtempó társult. Ott voltak. Méterekre. Átküzdöttem magam a lanyha vizű tó egy sekélyes részén a moszat nyálkájával összekent köveken, csupán a parton csúsztam meg. Sérült lábam nem engedelmeskedett. Visszacsúszott a hideg álló vízbe. A nedvesség teljesen lerágta róla a fásli porladó anyagát. Nem tartotta már semmi bokámat. Óriási fájdalmak között kellett tovább küzdenem testemet. De nem ment.
Ahogy a sírás átvette felettem a hatalmat, még gyengébbnek éreztem magam. Nehéz volt lábaimra koncentrálni és a méterekre, mik még háta voltak a tűlevelű erdőből.
Érzéketlenné vált talpaim bársonyos bőrének nem számított a fenyőtüske, a szúrós gallyak roppanása. A fizikai fájdalom elkorcsosult a lelki teher mellett. Magamon kellett viselnem egy másik ember életének terhét. Miatta élhettem. Miatta kellett bizonyítanom és életben maradnom.
Ha neki nem adtam meg az esélyt az eltelt idő alatt, hogy megöljön, akkor soha senki másnak nem fogom. Senki nem veheti el tőlem, amit ő adott nekem. Senki!
Újabb adrenalin löket söpört végig csontos porcikáimon. Erre volt szükségem, hogy tovább rohanjak, ne álljak meg méterenként levegőt venni. Mit számított a szúró bordaközi fájdalom? Csak az elmém művelte ezt velem. El fog múlni, el kell múlnia.

Kiértem a zöld övezetből. Hátam mögé került az égbe törő fák együttese, s már csak álom volt és emlékezetem élő emléke, hogy valahol ezek mögött a fenyvesek mögött rejtezik a ház, ahol megtanított szeretni egy férfi. Itt voltam boldog igazán, ahogy nők dalolnak és férfiak hallgatnak róla.
De nem hallhattam itt meg.
A nap melegétől felhevült bitument érte talpam. A hideg felületet égette a meleg beton, de ez sem vonta el figyelmemet. Talán ez a híd kellett, hogy megszakadjon ezzel az elfajzott világgal a kapcsolatom, hogy visszatérjek a társadalomba, s csak álom legyen, mit epizódként kitépett az életemből a sötét oldal.
Nyolcvan méter feszített távolság állt előttem. Már csak nyolcvan. Harmincon túl voltam. De ez mit sem számított, mikor a hátam mögül felhangzott az emberi zúgolódás és a sötét telepjárók kíméletlen motorhangja. Közeledtek. Magatehetetlenül álltam szembe a technika gyilkolásra kész vívmányaival. Az út nem volt többé biztonságos, az erdőből újratöltött kézifegyverek dördültek el. Mint az utolsó vad vadászidény idején, kinek fejére a legnívósabb vigaszdíjat tűzték ki fejére, úgy vadászott rám több mint húsz férfi, egy célt hajtva.
Nem halhattam meg. Nem! – egyre üvöltött a hang a fejemben. Az idegek megmakacsolták magukat, nem gondoltak, nem munkáltak. Végtagjaim maguktól indultak még meg utoljára, a végső erővel, mit a belső motiváció minden elszenvedett abúzus ellenére még megadott nekem. Még egyszer. Utoljára.
Utoljára éreztem a fájdalmat a híd peremén átmászva, ahogy kapaszkodó karom, mi visszatartott a több emeletnyi zuhanástól golyót kapott a távolból. Hónom alá fúródott a golyó. Átszaggatta a mentazöld pamutot, vért fakasztott, megadta az utolsó lökést.
Testem önkéntelenül zuhant. Nem volt többi mibe kapaszkodni.
Emlékszel, olvasó? Minden itt kezdődött. S most ért véget.

* * *

Itt volt az ideje, hogy a köpcös, negyvenes éveinek idusán járó Fred Kerr, vagy ahogyan társaságban emlegették külleméhez meghasonlott, ápolatlan, aranyfogú társai, Piszkos Fred revánsot vegyen a maffia aranykezű doktorán, a szégyentelen és mindenben önérzetes önbizalomhiánya felett álló valóján. Gyűlölte. A sikeréért, a hódításaiért, de még az állandóan katonás szigorral befésült szőkésbarna üstöke miatt is. Évek óta érezte az antipátia belülről mardosó mérgét. S most itt volt az alkalom, hogy mindezért, na meg az utolsó keresztbetett szalmaszálért bosszút álljon. Még, hogy színvak? Még, hogy rosszul látott a kórház alagsorában kialakított parkolóház félhomályos terében? Hogy nem tudta bizonyítani?
Megalázkodott felettese előtt. Térdre kényszerítette egy életet mentő hazugság. Meghunyászkodásra kényszerítették, melynek emléke tőrt döfött a férfi büszkeségébe. Kinek ne fájna, ha hülyének nézik, nem igaz?
Piszkos Fred előtt két társa törte át az otthon ajtaját, akik az ajtóban celeb-vigyort villantó Rhys Higgs két felkarjának esve a földre taszították az amúgy másfél fejjel föléjük magasodó sebészt.
Sebész? – gondolta magában Fred, s a cigaretta hiányában szopogatott fogpiszkáló elcsócsált végét illemtudás nélkül a földre köpte. A durva érintés alatt, mit deformált és aszimmetrikus pofájára mért, megvastagodott borosta sercegett. Nem marad ebből szar se, az utolsó vacsorájáról csak álmodhat a patkány, majd a föld alatt. A húga és az anyja közé szorulva. Na ott, a farkától megfosztott szemétládának gerincébe ő maga fogja beleállítani a megélezett ásó végét, hogy érezze, milyen érzés töltötte el őt, Piszkos Fredet, mikor a férfi maga mögé utasította őt.
Minden társa felnéz majd rá – hencegett magában. Gyűlölték a szervkereskedelem láncszereplőjét, akinek mindene megvolt. A fizetése magasan verte a végrehajtókért. Jobbnál jobb nőkre futotta, nem tablettás borra, márkás whiskyre!
Elmondhatatlanul gyűlölte.
– Mi basszuk meg, Higgs? Azt te már jóval korábban megtetted. Hol a nő? Hallottad, amit kérdeztem? Hol a nő? Vagy el sem rejtetted? Áh, fekszik a hálószobádban, heh? Az ágynemű között? Bekötözted a szemét? Mit szólnál, ha a srácokkal végigmennénk rajta mind, heh? Fájna, hogy utána felmosó rongynak se lenne jó az a mocskos tyúk? Szóljál, mert menten megbarátkoztatom a szájnyílásodat ezzel a Barettával!
Csak a szája volt nagy, még hozzá sem ért. Minden reménye a maroklőfegyverben nyugodott. Centikről eltalálja? Muszáj lesz, nem maradhat szégyenben. Ő ma lelövi Rhys Higgst. Véget vet az örökös parancsolgatásának, a sznobizmusának. És eltemeti. A saját két kezével hántolja el a hátsókertben.

Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 7:38 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
#maya_and_rhys_part_vi.
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: