Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 13 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Megosztás
 
Sam & Faith - Büfé
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

Sam & Faith - Büfé Empty
»Szer. Szept. 30, 2015 1:49 pm Keletkezett az írás






Sam & Faith



Fáradtan dörzsöltem meg a szemeimet, amikor a nap folyamán talán először pillantottam fel a kartonokból. Hogy is szokták mondani: mindig a fodrásznak a legkócosabb a haja? Nos, ez a mondás akár rám is igaz lehetett volna, hiszen egy ideje már nem ártana kivizsgáltatni magam valamelyik kollégával, akár az osztály főorvosa is minden bizonnyal szívesen vállalná ezt a feladatot, ha végre rászánnám magam és az időm egy részét. De minden napom a megszokott rutin szerint zajlott és ha csak nem a ház égett vagy nem éppen Alex-el volt valami nem szívesen borítottam ezt fel. A ma reggel példának okáért sok szempontból sem számított szokásosnak. Először is elaludtunk, mindketten. Éjjel azt hiszem már negyedszer megnézni a Thomas a gőzmozdony ugyanazon részét, és hallgatni a kövér ellenőrt, ahogyan szidalmazza azokat a szegény járműveket....nem is tudom.... ha elég fáradt az ember mindenféle ostobaságok járnak a fejében. De a fiamat ez nyugtatta meg úgyhogy akkor is ha félig még aludtam, még ha abban a pillanatban éppen nem is tudtam hol vagyok, akkor is felkeltem, elnyúltunk a nappali kanapéján és néztük a mesét. Hajnali kettőkor sikerült is szépen elaludni a bárányos, szürke takaróba bugyolálódva. Reggel pedig arra ébredni, hogy nem csörög az ébresztő, viszont a karom teljesen elzsibbad, mert egy barna fürtös angyalka éppen azon pihenteti a buksiját. Fél órát késtem a műszakomból, ami nálam igazán ritkaságnak számít, éppen ezért a főorvos ma elnéző volt velem. Az én rendeléseimen mindig sok a beteg, és többnyire idősebbek, akik sokszor reggel óta itt ülnek, hogy sorra kerüljenek. Álmosan és fáradtan mosolyogtam rájuk és belevetettem magam a munkába. Az első nagy roham nagyjából tíz óra körül csillapodott, amikor az asszisztensem,  Angela bedugta a fejét az ajtómon, kezével a keretbe kapaszkodva, másikban pedig még legalább tíz különféle kartont szorongatva.
- Kávét? Rumot? Valami egyéb élénkítőt?- vidáman csendült a hangja és amikor felemeltem a fejem és még utoljára megcsippentettem az orrnyergemet, csak mosolyogva hárítottam el a kedves felajánlást.
- Kávét. Majd később, a betegek nem várhatnak. Viszont adj öt percet, hogy megmossam az arcom, mielőtt a következőt beengeded!- néztem rá kérlelőn. Kedveltem ezt az asszonyt, és kifejezetten nyugtató volt a tudat, hogy  nem csupán a kartonok rendezgetésével foglalkozik, hanem rám is figyel. Mi is emberből vagyunk, bár talán néha nem ez a kép él rólunk. Sokszor azt gondolják, hogy minden reggel kipirult arccal lépjük át  a kórház küszöbét, mosolygunk a világra, néha aggodalmaskodunk, megmentjük mindenki életét....és aztán? Mi történik aztán amikor  a munkaruhánkat bezárjuk a szekrény mélyére, lekapcsoljuk a villanyt az öltözőben, mintha ott és akkor megállna az élet, mintha egy forgatás lenne, ahonnan száműzték egy kávészünetre a teljes stábot. Pedig csak annyi történt, hogy az önkéntes mentőangyalságot szögre akasztjuk, mert van egy életünk ahol várnak minket, ahol számítanak ránk. Nekem is volt egy életem....volt rengeteg tervem. Most is van, csak talán most már egészen mások. Mintha a világ egy nagyot fordult volna velem az elmúlt három év alatt. Állok a rendelőmben a csapnál, és a kezemmel simítom át az arcomat. Öregedtek a vonásaim, kicsit talán szomorúbb is az arcom, a ritka mosolyok megteszik a hatásukat, karöltve az idővel, ráncokat mélyítenek az arcra. Az az ember aki inkább keserű, nem nagyon számíthat engedményekre a sorstól. Kíméletlenül öregedni kezd, és mivel sminket egyáltalán nem szoktam csak alkalmakon használni,  ez meg is látszik rajtam. Hideg vízzel mosom át az arcomat, és nézem egy ideig a saját tükörképemet, keresek rajta valamit amitől újra szépnek tudnám látni én is magamat, nem csupán a fiam látna annak. A fiam...Alexander lassan hat éves lesz, és amikor ránézek mintha minket magunkat látnám újra, egybegyúrva, a legjobb és legszebb dolgokat kiemelve. Mindannyian a gyermekeinkben élünk tovább. Egy részüket készen kapjuk egy részüket viszont mi formálhatjuk. Ne az a feladatunk, hogy a szó legszorosabb értelmében neveljük őket, hanem hogy segítsünk nekik megtalálni önmagukat, ahogyan én is ezt teszem vele. Értelmes, gyönyörű gyerek, csak talán az én szívem szorul el minden egyes születésnapon jó sok éve, amikor nekem kell a tortát elhoznom ugyanabból a cukrászdából, egyedül rendezem el az ünnepi terítéket, egyedül fújom fel előző nap a lufikat. Minden meghitt, de mégis ott hordozza magában a férjem hiányát. Brian nélkül az egész annyira komor és üres. De nincs időm rágódni, a gyászomba temetkezni, ahogyan három éve is csak akkor tudom kicsit talán megpróbálni elengedni, amikor egyedül vagyok. A munkámban, a magánéletemben, az időben amit Alex-el töltök ennek nem lehet nyoma. Lesimítom a köpenyemet, megköszörülöm a torkomat és megigazgatom a zsebemben, a kis műszereimet. Nem viselek sztetoszkópot, az én munkámhoz egészen más eszközök kellenek. Éppen csak megfordulok a tükörtől, amikor egy mosollyal köszöntöm a belépő betegemet. Ezüst hajú, középhetvenes éveiben járó egykori kémia és fizika szakos középiskolai tanárnő. Mosolygós, kedves, a férjét öt esztendeje veszítette el, amikor álmában meghalt, éppen a televízió előtt ülve a kedvenc természetfilmcsatornáját nézte. Mrs Marble a konyhában készítette neki éppen a vacsorát, és amikor bevitte már nem volt aki megegye. Az élet igazságtalan. Én nem tudtam kinek elkészíteni az utolsó vacsoráját. Nekünk csak pár év jutott, nekik több évtizednyi házasság. Mégis a fájdalmunk azt hiszem éppen ugyanolyan volt: elveszítettünk valakit aki fontos a számunkra. Neki talán a legszomorúbb az, hogy már a gyermekei sincsenek vele. Mindenki elment, csak ő maradt. A gyász nem életkor szerint válogat.
- Üdvözlöm Mrs Marble, foglaljon kérem helyet! Hogy váltak be a cseppek amiket felírtam? Még mindig megvan a viszkető érzés a szemében, amikor nézi a televíziót?- már lépek is közelebb, hogy megvizsgálhassam, egy mozdulattal dobom a kéztörlőt az erre a célra elkülönített szemetesbe és veszem elő a köpenyem mellzsebéből az apró kis kör alakú lámpát, hogy bele tudjak nézni betegem szemébe vele.
Már dél is elmúlik mikor az utolsó kartont is kiviszi tőlem Angela és közli, hogy használjam ki az időt, hogy jelenleg egyetlen beteg sem várakozik odakint. Megadom magam hiszen a gyomrom korgása is jelzi, hogy régen volt már az a reggel sietve bedobott maradék csokis fánk, amivel Alex sikeresen összemaszatolta a kocsi kárpitot, ahogyan az óvoda felé mentünk. Valahogyan a mai nap nem indult olyan sikeresen, pedig alapvetően nem szeretem a csokis fánkot, de csak forogtam vele a kezemben, és inkább megettem, legalább az én gyomromba is került valami a mai napra, és így kibírtam ebédig.  Amíg a lifttel tartottam lefelé a földszintre felhívtam az óvodai gondozó nőt, hogy minden rendben  van, nincs láza, kiütése, bármi aggodalomra okot adható baja. Paranoiás voltam, ha a fiamról volt szó, és hajlamos voltam túlaggódni magam. Kicsit néha jobban el kellene engednem a kezét, de valahogyan nem megy. Valahányszor autódudálást hall mindig összerezzen, nem tudom, hogy valaha sikerül neki feldolgozni az egészet? Sosem beszél róla, igaz nem is nagyon emlékezhet, hiszen mindössze három éves volt. De nem tudhatjuk soha mi játszódik le ilyenkor egy emberben. Honnan tudják akik azt mondják, hogy a gyerekek nem emlékezhetnek erre. Honnan lehet ezt biztosan tudni? Sehonnan. Orvos voltam és szkeptikus ami azt illeti és egy cseppet sem vallásos, ami nem meglepő, talán apámat kicsit bántotta a dolog. Ő mélyen hitt valamiféle istenségben, aki ha van is, az gyűlöl engem, de ez jó, mert az érzés kölcsönös. Némiképp megnyugodva léptem ki a liftből és tartottam a büfé felé. Néhány emberre kedvesen mosolyogva pillantottam, volt akinek köszöntem is hangosan, azok közül akiket ismertem. Próbálok....én őszintén próbálok ebből az egészből kimászni, de sajnos nem olyan egyszerű. A magánéletemet féltve őrzöm itt benn. Amit tudnak rólam, hogy Sydney-ben élek már évek óta, hogy van egy fiam, és szemész szakorvos vagyok. Nagyon ritkán lehet velem összefutni bárhol a kórházon kívül. Legfeljebb azoknak akik néhanap a temetőben járnak, mint én két naponta. Olyankor volt egy kedves fiatal babysitterem aki vigyázott Alexre. Nem akartam, hogy velem jöjjön. Amíg nem voltam túl az egészen nem akartam, hogy olyankor lásson. És persze játszótereken esetleg, gyermekek számára fenntartott játszóházakban, koncerteken. Egyedül? Úgy elég ritkán. Az előbb már említett temetői látogatásokat kivéve. Lassan araszolok a sorban, jó páran állnak előttem, sikerült elkapnom azt az időt amikor eleve sokan vannak. Ez ma tényleg nem az én napom, de mire nagyjából tíz perc után sorra kerülök, már nem is vagyok annyira éhes, úgyhogy egy kávét kérek, meg egy szalonnás kétszersültet, kettő darabot. Ez elég is lesz, vacsorára úgyis együtt fogunk főzni Alex-el, ahogyan mindig. Imádott segíteni, én pedig nem ellenkeztem. Ha már most, pici korában leszoktatom arról, hogy segíteni akarjon, később sem várhatom el tőle. Törvényszerű, nem? Egy halványkék tálcán kapom meg a kétszersültemet és a feketémet, egy apró, fekete pöttyös hasonlóan kék bögrében, külön mosollyal köszönöm meg, hogy nem tejszínt öntöttek bele, hanem tejet. Hagyom, hogy a kártyámat lehúzzák a pénztárnál, amiről az összeget automatikusan levonják minden kórházi dolgozótól és nagyjából újabb öt perc kell ahhoz, hogy egy szabad asztalt találjak a sarokban aminél nem ült éppen senki. Kavargatni kezdem a kávémat és hagyom, hogy a gondolataim messzire vigyenek, messzire innen, vissza az időben is kicsit. Talán el is bambulok, nem tudom, csak azt, hogy a büfé moraja lassan egybemosódik, és olyanná válik mint az esti óceán. Lassan hömpölygő, csendesülő, békés.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Sam & Faith - Büfé Empty
»Pént. Okt. 02, 2015 8:18 am Keletkezett az írás




Sam&Faith

Reggel. Soha nem szerettem a reggeleket, és ez azt hiszem már nem fog változni. A hálószobám szerencsétlenségemre kelet felé néz, és a függöny résein át szemembe világító nap sugarai ébresztettek fel az ébresztő megszólalása előtt. A zárt ajtó túloldalán zenét hallok, majd egy vidám reggeli hangot, én pedig a takarómat a fejemre húzva szeretnék visszaaludni. Végül a kávé illata, melyre ledobom a takarót magamról, és egy köntöst felkapva indulok ki kócos hajjal, és karikás szemekkel.
- Felébresztettelek? - kérdezi csodálkozó szemekkel, miközben mosolyogva teszi elém a jó erős feketét, amit én hálásan fogadok. Reggelente ritkán szólalok meg, mert reggelente legszívesebben mindenkit elküldenék egy másik, nem túl kellemes helyre, így mint mindig, most is az erkély felé veszem az irányt a telefonommal, hogy megnézzem benne a mai programomat, mely szerint talán levegőt tudok venni, de azt is alig. Nem baj, a várost nézve próbálom kizárni a munkahelyi problémáimat, hogy végre ne csak azt érezzem, hogy a világ az ellenségem. Csendesen böngészek az interneten, miközben a kávémat kortyolgatom, és belemerülök az aktuális orvosi hírek kutatásában.
- Hosszú napod lesz? - hallom meg Olive hangját a hátam mögött, én felpillantok, és egy pillanatig csak figyelem az arcát. Nem is értem, hogy lehet valaki ennyire törődő és kedves egyszerre.
- Az nem kifejezés. Még az is lehet, hogy a pihenőn fogok aludni - húzom el a szám, hiszen ma nem egy műtétem lesz, hanem több, és a napi rutint se felejtsük el. A másik pedig az, hogy ma még beosztást kell írnom, és a többi olyan dolog, ami bármikor közbejöhet. Az egyetemi előadásról nem is beszélve. - Ahogy közelednek a vizsgák, kevesebb az időm minden másra - sóhajtok fel, majd végignézek az időközben kihozott tálcán, és egy pirítóst kenek meg áfonyalekvárral.
- Lazíthatnál.
- Ha megtehetném, de mint főorvos, és egyetemi vendégelőadó, aki éppen a pszichológia vizsgáira készül, nos, azt hiszem ez még várat magára - kapom be az utolsó falat pirítóst, és kiiszom a kávém, majd elindulok a fürdő felé egy széles mosollyal. A kávé lassan hat, és én már nem érzem ellenségnek az egész világot. Így működöm minden egyes reggel, és Olive képes minden reggel előcsalogatni belőlem egy mosolyt. A létezése erősíti, hogy mégsem vagyok reménytelen eset a magánélet terén, szóval jó hatást gyakorlunk egymásra, azt hiszem. Mégis mostanában nagyon keveset találkozunk, hiába az én osztályomon rezidens, nem mindig tőlem tanulnak. Olykor, ha sok a műtét, vagy az egyéb munka, másokra ruházom ezt a feladatot, én pedig mindenről részletes „jelentést” kapok, ami az ilyen napokon történik. Egyet kell értenem azzal, hogy lazíthatnék, mert hiába a kávé, azért egy idő után a fáradtság fog győzni, de jelenleg meg tudom oldani a pihenést, nekem másfajta lazításra van szükségem. Én nem az alvástól pihenem ki magam, nem attól kapok új erőre, hanem attól, amikor látom a betegeimet javulni, vagy a gyerekek arcán az örömet, amikor megkapják a csomagjaikat, melyeket nem várnak, és az arcukon lévő boldogság minden pénzt megér. Szeretek nekik adományozni, mert tőlük őszinteséget kapok, mindennek örülnek, leginkább nekem. Nem is az ajándékok miatt várnak, ami igazán örömmel tölt el. Talán ez z egyik, ahonnan merítem az erőm, a másik pedig az, hogy segíthetek az egyetemen, a kórházban, vagy akár a nyílt utcán egy embernek, aki elesett, vagy egy nőnek, aki majd összeroskad a csomagjaival a kocsiig.
- Dr. Warden - tekintetem a hang irányába kapom, az egyik orvos rohan hozzám, én pedig a kávémmal a kezemben felé fordulok, majd mikor majdnem beér, elindulok a kórház lépcsőjén.
- Ne kíméljen, Andersen - ejtek meg egy mosolyt.
- Anderson... - javít ki, én pedig megtorpanva pillantok rá. Sosem voltam jó a nevekben, cetlire kéne írnom őket arcokkal párosítva - Mindegy. Bejött éjjel egy férfi, alhasi fájdalmakra panaszkodott. Magas láz, remegés és émelygés társult hozzá.
- Vese, vagy vakbél? - kérdezem felé fordulva, nem is értem, miért nekem szólnak. - A sürgősségi ellátta nem?
- Volt időpontja mára, laporoszkópiás vesekő eltávolító műtétre, nem engedte, hogy bárki hozzáérjen, bezárkózott, és már hívtuk a...
- Hogy micsoda? Miért nem hívtak fel? - állok meg a folyosó kellős közepén, majdnem fellökve egy nővért, ahogy a férfi felé fordulok. - Tudja mit? Vigyen oda - forgatom meg a szemem, és ezzel elkezdődött a nap. Ez a beteg még csak a kezdet volt, az osztályon mintha mindenki meghülyült volna ma. Az egyik nővér majdnem a cipőmre hányt, én pedig a nőgyógyászatra küldtem, mert nem ez az első eset. A rezidensek késtek, az egyik orvosom túlhajszolta magát, én pedig egyedül zavartam le a kötelező vizitet, a rezidenseket oktattam, majd a nővéreknek a szájukba kellett rágnom minden apró dolgot. Fogalmam sincs, mi van ma az emberekkel, így már alig vártam, hogy végre kávézni mehessek, és ehessek valamit.
- Dr. Warden - hallom meg a nevemet. - Akkor elmehetek...
- Nem mehet sehová. Két orvos beteget jelentett, Andersen, nem gondolja komolyan, hogy itt hagy?  - csattanok fel a liftbe lépve, pár mellettem lévő ember összerezzen. Néha tudok ilyet is, főleg, ha felbosszantanak, és a napom a jelenlegi állás szerint kész katasztrófa. Holott minden megy, mint a karikacsapás, és én ehhez szoktam. A büfébe érve hátrahőkölök a tömeg láttán, de végül elindulok, páran előre is engednek, így nem kell kivárnom a sorom, és úgy érzem, ez ma a napom fénypontja, ha még helyet is találok, ahol elfogyaszthatom a frissen sültemet a salátámmal, majd a kávémat is megihatom nyugodtan, azt hiszem, akkor nagyon is boldog lennék.
Ahogy eljövök a pulttól, egyből helyet keresek, majd a telefonom őrült rezgésbe kezd a zsebemben, így a legközelebbi asztalra teszem le a tálcám, hogy fogadjam a hívást.
- Igen. Ott leszek.. Persze, max egy órát... Igen.. Viszem, persze... Viszlát - bontom a vonalat, majd végül megnézem, milyen asztalhoz keveredtem. Egy sötétbarna hajkorona, révedező tekintet, csinos arc. Orvos. A fehér köpeny elárulja, természetesen az nincs a homlokára írva, melyik osztályon, de láttam már párszor itt a büfében.
- Ne haragudjon, hogy idepofátlankodtam, de ha már így történt van ugye egy szabad hely itt? - mosolyodom el, miközben az egyik szabad ülőalkalmatosságra mutatok. Körbenézve nem igazán van már hely, és a hangzavar is egyre nagyobb, de még elviselem. Ráadásul kedvem lenne egy kis társasághoz, és sokszor megakadt rajta a tekintetem, de eddig még nem volt esélyem se, hogy beszéljünk, mindig rohanok. - Természetesen, ha zavarja... Dr. Winter, akkor már itt sem vagyok - a mosolyom még mindig az arcomon van, és illemből megkérdezem, mert nem vagyok mindig olyan mogorva, ahogy a telefonban beszéltem. Így talán nem volt le messzemenő következtetéseket arról, hogy milyen vagyok.

made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Sam & Faith - Büfé Empty
»Pént. Okt. 02, 2015 8:22 pm Keletkezett az írás






Sam & Faith



Hagynom kellett volna, hogy a gyomrom meggyőzze az eszemet, hogy éhes vagyok. De az igazat megvallva nem voltam igazán, és valahogyan túlságosan hosszú volt a napom, mire pedig a sort kiálltam már az a pirítós sem nagyon kellett amit végül rendeltem, így aztán a kávénak szenteltem minden figyelmemet, meg persze a büfében lassan hömpölygő tömegnek. Ha fél órával később jövök le akkor valószínű még negyed óra múltán is a sorban állva várakozhatnék. Végül aztán külön örültem annak, hogy a sarok asztalt sikerült elfoglalni és éppen nem akart senki mellém leülni, sem pedig velem szemben. A kávé lassan egybe olvadt a tejjel, a cukor az alján olvadni kezdett a keverés alatt és a hang szépen lassan visszarepített az időben. Gyakorta csináltam ezt, hiszen a nyüzsgés közepette is tudtam kicsit kikapcsolni, kicsit elfelejteni, hogy még vissza kell mennem, hogy még jó pár óra munka vár rám, hogy még a műszak végén rengeteg helyre el kell mennem, rengeteg elintézni valóm van. De már nem ez a fontos, már nem az a fontos, hogy éppen melyik boltba kell még bemennem, hogy a tisztítóból el kell hoznom Alex kedvenc plédjét, amit két napja sikerült egy rossz mozdulattal tejeskávéval beborítani. Már nem az a lényeg, hogy végre mikor fogok innen elszabadulni, vagy éppen az, hogy miképpen telik majd velem a nap. Hirtelen a múlt lesz a fontos, amelybe időnként elrévedek, kivált olyankor amikor a kávémat kevergetem egyedül egy sarok asztalnál és már legalább negyed órája próbálom megejteni az első harapásokat a pirítósomon. Nem esik jól, valahogyan az első korty kávé is olyan keserű, de legalább forró, és kellően fel fog élénkíteni a nap hátralévő részére. Időnként hajlamos vagyok elmerengeni és elveszni a múltam örvényében, mintha onnan várnám a megoldást a problémáimra, mintha onnan várnék valami megmentést, valamiféle biztatást. Néha jobban össze kellene szednem magam, néha sokkal rendezettebbnek kellene lennem, de nagyon nehéz mindezt úgy csinálni, hogy igazából soha nem volt lehetőségem úgy igazán meggyászolni a férjemet, és az első lehetséges alkalommal az italhoz menekültem. Gyenge voltam, és alig tudtam talpra állni. Majdnem elveszettem mindent amit addig felépítettünk, és ha nem lett volna egy remek ajánlólevelem a melbourne-i kórház vezető igazgatójától, talán még az orvosi praxisomat is elveszíthettem volna. Egy remegő kezű szemész orvos legalább annyira rossz ómen mint egy ugyanilyen kezű sebész. Szóval igazán szerencsésnek mondhatom magam ilyen szempontból. Lett egy jó állásom, nagyjából képes voltam az otthonunkat is berendezni, talán csak annyi volt a szépséghibája, hogy képtelen voltam megválni a házasságom elnyűtt emlékeitől. A közös fotókkal tele volt a ház, ahogyan az apróbb dolgokkal is, még mindig nem dobtam ki Brian ruháit, még mindig három kéztörlő volt a fürdőben, még mindig ott volt a papucsa az ágy mellett. Tudom, hogy túl kellene az egészen lenni, hogy túl kellene lépni, de senki nem mondja meg, hogy ezt mégis hogyan kell senki nem segít abban, hogy ezt meg tudjam tenni. És az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy ott van Alex aki előtt nem gyengülhetek el, ő belőlem merít erőt, ha azt látja, hogy szomorú vagyok, ha azt látja, hogy folyton elsírom magam akkor hogyan legyek képes igazán jó anyja lenni? Persze így is észreveszi rajtam, olyan érzéke van hozzá, hogy feltűnjön neki ha valami bajom van. Apró kezét az arcomra teszi, és azt mondja ne legyek szomorú. Vajon miből veszi észre, hogy az vagyok  hiszen mosolygom rá szüntelen, mégis….azt hiszem ahogyan én rajta észreveszem, ha valami baja van még mondania sem kell, ugyanígy van ő is velem. Hiszen kilenc hónapnyi tökéletes kötődés ami összefűz vele. A fiam…soha egyetlen férfi sem lesz az életemben aki akár egy minimálisan is előtérbe kerülne hozzá képest. Még Brian sem volt.  Azt hiszem, amikor az embernek gyermeke születik, az egészen felforgatja az életét, a világon minden dolog átértékelődik és hirtelen más értelmet kapnak az érzelmek, az érzések az emberi kapcsolatok. Mindent hozzá viszonyítunk, mindennek a kiinduló pontja ő lesz. Olyan szerelem ez, amelyet sem idő sem pedig egyéb más érzések nem képesek felülírni vagy éppen elmulasztani. A kezem alatt újra mozdul a kanál és én felpillantok, ahogyan elhalad mellettem egy ismerős nővérke. Alexet két hete hoztuk be erőteljes alhasi fájdalmakkal, amiről utóbb kiderült, hogy szimpla gyomorrontás volt, de én hajlamos vagyok túlaggódni a dolgokat, ahogyan akkor is tettem. A nővérke volt vele akkor éjjel….Leandra…azt hiszem így hívták bár a neveket illetően nem vagyok valami ügyes, legtöbbeket, kollégákat, vagy éppen a kórház alkalmazottait többnyire a névtáblájukról ismerek fel, és a legtöbbször keresztnevet ritkán társítok hozzá. Nem vagyok barátkozós tipus, nem nagyon szoktam senkivel szóba elegyedni, de sosem utasítom el, ha valaki velem szeretne beszélgetni, noha az életemet illetően nem vagyok valami közlékeny. Ez olyan dolog amit féltve őrzök, nem nagyon akarom, hogy megismerjenek. Úgysem jutna időm senkire, akkor meg teljesen felesleges. Ám soha nem vagyok udvariatlan vagy elutasító, csak egyszerűen az időmbe nem férne bele műszak után egy ital, esetleg egy társalgás. Nekem olyankor sietnem kell, mert nem akarom, hogy a fiam sokat legyen távol tőlem. Charlene a barátnőm, az egyetlen akit még akkor ismertem meg amikor a férjem élt azt mondja ostobaságot csinálok, hogy meg kellene ezzel birkóznom, hogy túl kellene lépnem rajta. Ám hiába van mögötte három házasság, és mind az ötvenöt évének teljes tapasztalata, azt ő sem tudja megmondani, hogy a gyászt hogyan dolgozzuk fel, ha életünk egyetlen szerelmét és értelmét veszítjük el, hiszen fel sem voltam rá készülve. A legjobban talán az fáj, és ezért nem tudok túllépni az egészen, mert azon a napon éppen egy szürkehályog műtétem volt, és Brian próbált elérni telefonon, de csak a rögzítőmet csípte el. Azt akarta mondani, hogy indulnak és vigyáznak magukra, reméli sikeres lesz a műtét. Még azt is mondta, hogy szeret. Én azonban nem vettem fel, és nem tudtam ugyanezt mondani neki. Char próbál meggyőzni, hogy ne legyen bűntudatom, de az van. Mert mindig mondanom kellett volna, minden áldott nap, hogy tudja….tudta…ezzel vigasztalom magam, de ez olyan kevés, mert nem nyújt vigaszt. Semmi nem nyújt. Mégis minden nap megpróbálok az emberekre mosolyogni, próbálok kedves lenni, ami alapvetően nem okoz gondot, hiszen ilyen vagyok, sosem lennék képes senkivel szemben udvariatlannak lenni, vagy éppen nem tudnám akarattal semmivel megsérteni. Meglehet így is csillapítani próbálom a bűntudatomat, nem is tudom.  Most is amikor a nővérre pillantok és kedvesen elmosolyodik jól esik, jól esik, hogy valaki ennyire figyel rám, talán ezért esik jól Angie törődése. Mintha apró kis darabokkal képesek lennének pótolni amit egykor elveszítettem, de ezek csak elfedni képesek tökéletesen helyrehozni nem. Koppan a kanál a csészén, és lassan emelem ki, helyezve a tálcára, a pillantásom a pirítósokra siklik, még mindig egyetlen egyet sem haraptam bele, pedig lassan mennem kellene vissza, és még legalább négy vagy inkább öt óra mire elszabadulok innen. Hirtelen tálca koppan előttem az asztalon, és egy telefonáló alak huppan le. Szinte bennreked az összes levegő amikor felismerem ki is az. Éppen telefonál, én meg csak bámulok előre meredten sötét szemeim kíváncsian kerekednek el, és kicsit talán vissza is hőkölök a kávémba kapaszkodva. A névjegytáblájára pillantok, aztán összekapcsolom a nevet a földszinten található óriási, fekete színű, fehér betűs névlistával. Dr Warden a sebészeti és belgyógyászati osztály főorvosa. Eddig is tudtam, ahogyan azt is, hogy ki ő. Illetve pontosítanék, pár hete tűnt fel, hogy többször összefutunk itt a büfében de eddig még csak egymás mögé sem kerültünk a sorban nemhogy egy közös asztalnál ültünk volna le. Kezem megemelve jelzem, hogy nyugodtan ha már belekezdett intézze csak a telefonját, én úgyis hamarosan megyek, mert még egy hosszú és fárasztó műszak félideje csak most kezdődik a számomra, de végül maradok. Miért? Ki tudná megmondani? Talán mert éppen befejezte a telefonálást, és éppen elnézést kér a maga módján amiért éppen az én asztalomat szemelte ki magának. Amin azonban leginkább meglepődöm, hogy tudja a nevemet. Ja igen a kis névtáblák, amik valószínű leginkább olyasmi célt szolgálnak mint az üzletekben a „Teresa vagyok! Miben segíthetek?” feliratú kis kitűzők. Csak ott nem életeket árulnak, itt azonban mi minden nap ezek között lavírozunk.
- Igazán semmi baj Dr Warden, ha jobban szétnéz láthatja, hogy telt ház van, szóval…- vonom meg a vállam és az arcán szétterülő mosoly valahogyan vonzza magával, hogy magam is valamiféle halvány szelídséggel viszonozzam azt. Máskor is feltűnt már, hogy az arcára mindig ez a jellemző, ritkán láttam embert akinek ennyire sajátja lett volna ez a fajta derültség, de ő mégis….fogalmam sincs hogy csinálja, és mit nem adtam volna, ha sikerül ellesnem a trükköt. Feltéve ha van ilyesmi. Meglehet ezzel valahogyan születnie kell az embernek.
- Nem, engem egyáltalán nem zavar, de várjon meg kell kérdeznem a környezetemet is a témáról. Kávéscsésze? Nem? Nem zavar? Tálca és meg nem evett pirítósok? Nem, benneteket sem? Nos úgy tűnik szerencséje van, sem engem sem az asztaltársaságom többi tagját nem zavarja a jelenléte.- akinek gyereke van, annak hozzá kell szoknia az efféle bolondériákhoz. Nálunk a zokni párosítás, vagy éppen a virágok cseréje, egy szimpla palacsinta sütés, vagy limonádé elkészítése is hasonló hangulatban telik. Talán ezért gondolják rólam az emberek, hogy az életem alapvető része a vidámság. Talán csak a magamba forduló természetem ami árulkodó lehet számukra, hogy mégsincs minden olyan tökéletesen rendben.
- Hosszú napnak néz elébe, bár maguknál minden nap hosszú. Műtét?- bökök a fejemmel a telefonja felé, utalva az előbb éppen előttem lezajlott telefonbeszélgetésére, miközben megemelem a bögrémet és szórakozottan kortyolok a kávéból. Halkan szisszenek fel és kapok a számhoz.
- Ó te jó ég! Ez még mindig piszok forró.- nos igen, hajlamos vagyok szórakozott és figyelmetlen is lenni, főleg ha a gondolataimból hirtelen zökkentenek ki.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Sam & Faith - Büfé Empty
»Kedd Okt. 06, 2015 3:08 pm Keletkezett az írás




Sam&Faith

Az emberek nagy többségét nem jellemzi a mosoly az arcán. Én is közéjük tartoztam régen. Nagyon sokáig, hiszen a bátyám halála után nem tudtam örülni semminek. Igaz, hogy nagyon fiatal voltam, de annyira nem, hogy ne tudjam felfogni a halál jelentését. Fájdalmas dolog, mert aki eltávozik, soha többé nem jön vissza. És egy tizenévesnek elveszteni azt, akire felnézett, akit imádott és az egekig magasztalt, nos... Nem a legkellemesebb. Többször lógtam, soha nem tanultam, és nem akartam élni sem igazából, hiába az az orvos, hiába a szentbeszéde, úgy éreztem, nem élhetem a bátyám nélkül. Anyámék is mélyre kerültek, és egy ideig azt gondoltam, el fognak válni, majd valamelyiküknél kikötök, bár egyiküket sem akartam látni. Folyton a szobámba, vagy a hátsó kertben a bunkerunkba rejtőztem.
Régen is okos gyerek voltam, és ez felnőttként sem változott. Megtanultam átverni a pszichológust, akihez minden szerdán és csütörtökön rángatott el anyám, mert már nem bírták kezelni a gyászomat. Mert nem lehetett a kamaszkorra fogni. Én pedig elmentem, minden szerdán és csütörtökön, egy idő után pedig mosolyogva mentem be, mert tudtam, ha mosolygok, akkor már egyre kevesebbet kell látnom őt. Gyűlöltem,és idiótának éreztem magam, és ha a bátyám élt volna, nem kellett volna oda járnom. Eleinte átlátott a mosolyomon, mert ő orvos, sokat megélt. Ismer a gyerekek módszereit, de végül is én sem voltam rest. A tükör előtt gyakoroltam, majd az iskolában a tanárok előtt, a diákokkal is ismét beszélgetni próbáltam, és egy napon ők elhitték. Visszamosolyogtak, és a lányok pedig zavarukban elfordultak.
Nem tudom, hány év telt el azóta, hogy mosollyal igyekeztem megszabadulni a pszichológustól, de végül a saját trükköm ellenem fordult, és a görcsös emlékezés, a ragaszkodás a bátyámba, eltűnt. Egy idő után már nem akartam az ő szobájában aludni, az ő dolgait hordani, én kértem, hogy költözzünk el, és megtörtént. Átköltöztünk egy másik házba New Yorkon belül, ahol folytattam tovább az én kis taktikámat. Ott már nem én voltam a szegény fiú, akinek meghalt a bátyja, és az ő tüdejét kapta meg, hogy éljen, ott én voltam a vicces srác az utca végéről. Ott én voltam, aki mosolyt okozott a mosolyommal, és tetszett. Valahogy jó volt látni, hogy befogadnak, hogy visszamosolyognak, és ha olyat teszek, akkor még nevetnek is.
Lassan, az évek alatt rájöttem, hogy nekem orvosnak kell mennem, segítenem az embereken, ahogy egy mosoly feldobja a napunkat, úgy egy emberélet megmentése is jó lehet. Akkoriban sokat néztem orvosi sorozatokat, és tudományos filmeket, mikor végül bejelentetés nélkül adtam be a jelentkezésemet az orvosi egyetemre. Emlékszem, hogy apám sokkal boldogabb volt, hiszen teljesült az álma. Állítólag a bátyám is orvos akart lenni, olyan, aki segít másokon. Csak én erről nem tudtam, mert aznap este akarta elmondani, ha befejezi a gimnáziumot, akkor mindent megtesz azért, hogy orvos lehessen. Az egész kísérteties volt, hiszen soha nem tudtam róla, de az ő tüdeje él bennem, szívja a levegőt, és éltet, mintha ezzel pár emlék is átszökött volna.
- Telt ház bizony - forgatom meg a szemem egy mosollyal, mely még a legrosszabb napjaimon is megbújik a szám sarkában, mert a mosoly gyógyít. Ha valaki, hát én nagyon jól tudom, és szemben ezzel a nővel van a tekintetében valami különleges, valami fájdalmas, ami megfog, és egy pillanatra az arcomra fagy a mosoly, míg végül felnevetek, ahogy az asztaltársaságot kérdezgeti. - A tányért kihagyta. Azt hiszem, most megsértődött - intek fejemmel a tányérja felé, miközben kezembe veszem a villámat, hiszen nincs sok időm az evésre. Amúgy se vagyok nagyon éhes, de illene ennem valamit, még a végén az én drága Olive-om leharapja a fejem. Azt hiszem. Mégse nagyon csúszik, de végül mégis egy falat lement. Na ez remek, innentől több is menni fog, hiszen hosszú nap vár rám még. - Ha jól sejtem, van egy gyermek az életében? - teszem fel végül a kérdést, miután lenyeltem a falatot, és az előbbire utalok. Hiszen egyértelmű, hogy a gyerekeket rá kell venni valahogy a dolgokra, én is alkalmaztam már ezt a megoldást, habár nem sűrűn, csak láttam másoknál a parkban, vagy az árvaházban.
- Műtét mára nekem még egy rutinműtét. Vesekő. Aztán pedig az egyetemre megyek, mint vendégelőadó, egészen este hétig, szóval nem egyszerű - szúrok fel a villámra néhány nyers zöldséget egy újabb darab hússal. - És magának? - kérdezem érdeklődbe, miközben őt figyelem, ahogy a kávéjába kortyol, majd egy kicsit félreteszem az evést, és iszom egy kortyot a vízből.
- Van egy titka, mire megeszi az ételt, addigra pont tökéletes lesz a kávéja. Valahogy mindig így csinálják, már kitapasztaltam - halkítom le a hangom, mintha egy titkot közölnék, de a mosolyom elmaradhatatlan. Közben ismét kézbe veszem a villámat, és a kezemben forgatva próbálok olvasni a vonásaiból, és a mozzanataiból. Nem ismerem őt. Az igazat megvallva csak néha látom itt lenn, de soha nem ültünk még egy asztalnál. Tudom, hogy talán szemész, de ebben sem lennék biztos. Olykor el tudok merülni a saját világomban, vagy a túlzott rácsodálkozásommal a világra, hiszen mindig történik valami. Olyan nincs, hogy nem történik semmi, és ez a jelen helyzetre is igaz.

made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Sam & Faith - Büfé Empty
»Szer. Okt. 07, 2015 11:18 am Keletkezett az írás






Sam & Faith



Az emberek törődése és kedvessége mindig is jól esett, noha az utóbbi időben nem tudtam ezt számukra teljességgel viszonozni. Mintha az a lány, aki egykor voltam hirtelen köddé vált volna, elvitte volna magával egy részemet az a január. Messze járva, soha vissza nem térően...nem is tudom képes leszek e valaha annyira összeszedni magam, hogy legalább a töredékét visszacsempésszem annak aki voltam. Ha a régi képeket vagy éppen videofelvételeket nézem otthon esténként, olyan mintha egy idegen nő, számomra tökéletesen idegen emlékei között merengenék arról, hogy nekem ez vajon miért nem adatott meg. Az az önfeledt nevetés, egy hegyvidéki kiránduláson, vagy a strucc farm, ahol megpróbáltam versenyt futni az egyébként remek futó hírében álló madárral. Kipirult arccal, boldogan viháncolok a kamerába és a szemeim ragyogása, az a régi fény mintha még ott lenne legbelül és nem csupán a felvételek őrizték meg azt. Lenyomata vagyok egy régi kornak, amelyben még mertem boldog lenni, amelyben még azt hittem én naív kis ostoba, hogy ez örökké tarthat. Nem tarthatott. Hogy mégis időnként képes vagyok megint olyan lenni, valamiféle merengő árnyékként próbálva visszatalálni önmagamhoz, az köszönhető a fiamnak, akinek derűs és gyermeki mosolya minden kincset megér a számomra. Neki jelenleg én vagyok a világ, én vagyok az akihez mostmár egyedüliként kötődhet. Bár még csak öt éves, azt hiszem szépen lassan meg fogja érteni, hogy apa nem jön többé haza, noha soha nem hazudtam neki azt, hogy mégis. Mintha megérezné bennem, hogy titkon én is ebben reménykedem, és a saját gyermeki módján igyekszik azt felhasználni, önnön kis álmait szőni belőle. Nem is tudom. Talán be kellene ezt fejeznem, talán igaza van Charlene-nek, hogy az önsajnálat, a mérhetetlen nekikeseredés nem fog segíteni. Az az ember aki nem képes a gyászt feldolgozni idővel elbukik. És én nem engedhetem meg magamnak a bukás luxusát. Nekem még ott van Alex, az egyetlen öröm az életemben. Csak talán mindennél fájdalmasabb amikor belenézek azokba az édes mogyorószín szemekbe, és mintha a férjem nézne vissza rám, nekem pedig görcsbe rándul a gyomrom. A temetés után sokáig nem is tudtam látni a fiamat, nem akartam mert képtelen voltam ránézni. Ugyanazok a vonások, még a szája is úgy görbült meg ha sértett volt. Talán ezért menekültem az alkoholba és ezért próbáltam meg azon keresztül kiutat találni. De ez sosem jött el, nem jöhetett, mert a tompaságban nem a kifelé vezető utat találtam meg, hanem még mélyebbre süllyedtem. Bódultan nem vagyunk képesek semmit feldolgozni. Bódultan csak arra tudunk gondolni, hogy másnap megint belefeledkezünk az alkohol mámorába, és nem akarjuk, soha nem akarjuk, hogy bárki onnan kirángasson bennünket. Amikor ittam, eltűntek az emlékek, de nem csak a rosszak a jók is. Elfelejtettem mindent, még azt is, hogy én magam ki vagyok. Ebben az állapotban én azt hittem így majd képes leszek tovább lépni, de ez éppen olyan önámítás, mint az, hogy egy napon majd felébredek ebből a keserű álomból és Brian ül az ágy szélén, a fekete „Bee my baby” feliratú méhecskés pólójában, és mosolyogva rám, tartja felém a kávét. Álom volt csupán semmi más, és ő itt van és örökre itt is lesz nekem. De nem volt. Mélyen taszított le maga alá gyűrve minden napnak a kábult részegsége, amíg aztán Charlene ki nem öntötte a csapba az összes Henessy-t amit csak talált a lakásban, végül aztán több napig vonyítottam, keservesen zokogtam egyetlen korty italért. Nem kaptam, sem akkor sem azóta, és ennek már lassan két éve, hogy egyetlen kortyot sem ittam. Egy évig vergődtem ebben az állpotban megfeledkezve a világról, a munkámról és a fiamról, valamint arról, hogy én még élek, és ennek az életnek a férjem nélkül is mennie kell tovább. Felállsz a földről, leporolod magad és noha már nem tudsz olyan őszintén mosolyogni bárkire is mint egykor, és noha a külvilággal szemben tüskéket növesztettél, akkor is menned kell tovább. Egy lépést tenni újra előre, mert nem érhet itt véget. A munka számomra megnyugvás volt, ahogyan a rendezett és minden tekintetben nyugalmas életem, amely háttérként szolgált ahhoz, hogy túlélővé váljak, az életem viharai után, házasságunk törött hajójának deszkáiba kapaszkodva. De még tudok úszni és van még miért küzdenem. A betegeim, a barátaim, akik ha kevesen is vannak de vannak, azok az emberek akik számítanak rám, és a legfontosabb, hogy a fiam számít rám, neki csak én vagyok, ahogyan nekem is csak ő. Kedveltem a büfé nyüzsgését és gyakorta megfordultam itt mostanság még akkor is ha étvágyam a mostanihoz hasonlóan nem volt, de a kávé mindig felélénkített, és segített abban, hogy a továbbiakat könnyebb legyen elviselni. Voltak csendesebb napok, de voltak olyanok, amiken nem a terveim szerint alakultak a dolgok, és ilyenkor hálát adtam az égieknek, hogy Cordelia mellettem volt és segített nekem. Ne is értem, hogy egy ilyen fiatal és gyönyörű teremtés hogyan lehet ennyire kedves és önzetlen mint ő. Mélyen vallásos volt akárcsak Charlene és az igazság az, hogy az ő ajánlására került hozzánk és vált állandó jobb kezemmé, gyakorlatilag mintha a nénikéje lett volna Alexnek. Gyakorta folytattunk hosszabb beszélgetést vallásról és hitről, és azt kedveltem ebben a lányban, hogy nem próbált meggyőzni nem próbálta a saját álláspontját rámerőszakolni, talán érezte ösztönösen is, hogy ahol egykor hit volt mára kongó üresség maradt, és idő kell amíg majd lesz valami vagy éppen valaki aki betölti. Most nem volt. Semmi nem volt. A zsongó tömegben végül aztán a sebész főorvos keveredik az asztalomhoz, amit a véletlenek furcsa összeesküvésének gondolok, hiszen egy ideje már figyeltem őt, a soha el nem tűnő mosolyt az arcán, amely még ha halványul is, mintegy varázsütésre újra feltűnik rajta. Magamban azon morfondíroztam, hogy vajon mikor szomorú ez az ember igazán, vajon hogyan csinálja azt, hogy ha van is bármi baj azt egyszerűen maga mögött hagyja, hogy nem látszik rajta? Azon kapom magam, hogy meg akarnám ezt tőle tanulni, mintha ugyan az ilyesmi tanítható lenne, mintha ezt el lehetne lesni valakitől, mint egy trükköt, mint valami életbeli bűvészmutatványt.  A tányér említésére meglepődött arcot vágok, az említett edény irányába nézek és helyeslően bólintok.
- Ó igen, az örök elégedetlenkedők. Bár azt hiszem a tányér igencsak közösségi jellemmel rendelkezhet, elvégre mégis erre pakoljuk azt a temérdek ételt, szóóóóóóval. Szerintem a sértettsége ellenére sem tiltakozott volna.- vonom meg a vállaimat egyfajta finom és alig észrevehető derültséggel az arcomon. Aztán amilyen hirtelen megszületett ez a fajta kéretlen vidámság olyan hirtelen tova is suhant. Azt hiszem sokadszorra kell belátnom, hogy túlságosan átlátszóak a szavaim, talán azért mert soha nem akartam másnak látszani mint amilyen vagyok, ugyanakkor nem is szeretem kiadni magam sem kollégáknak sem pedig bárki másnak.
- Perszehogy van gyermek az életemben, elvégre számtalan gyakornokkal vagyok körülvéve akárcsak ön, és helyenként olyan mintha a saját gyermekének akarna az ember megtanítani bármit is. Önfejűek, mindig mindent jobban tudnak, aztán persze belátják szemlesütve ha nem volt igazuk. De azt hiszem a sebészeten van belőlük a legtöbb, ezzel ön is tisztában van.- próbáltam a témát kikerülni a magam módján, és elérteni a kérdését, noha nagyon jól tudom mire vonatkozott. Ő azonban ebből talán értheti, hogy nem akarok rá válaszolni. A műtét kapcsán bólintok, bár azt hiszem időnként a rutinműtétnek tűnő beavatkozások tudják a legtöbb meglepetést okozni. Viszont azt nem tudtam róla, hogy az egyetemen is szokott vendégelőadóként megjelenni, igaz egyébként sem tudtam róla sokat azon kívül, hogy mely osztálynak mely főorvosa, és a védjegyének számító mosolya....
- Nem lesz akkor egyszerű napja. Legalábbis az enyémhez képest. Ma én vagyok az osztályon a járóbetegeket fogadó orvos. Szemészet, tudja.- jegyeztem meg, hiszen honnan is tudhatná ki is vagyok azon kívül amit a köpenyemen virító kis táblácska elárul rólam.
- Szóval ma, hacsak be nem fut valami sürgős eset, nem lesz műtétem. Ritka alkalmak egyike, bár minden bizonnyal nem megyek haza anélkül, hogy néhány betegemet meg ne látogassam.- és ez bizony így ment minden alkalommal, ha éppen nem volt előírt műtétem, vagy éppen maradt még időm akkor meglátogattam őket. Csak egyszerűen tudni akartam hogyan vannak, és jól tudom, hogy néhányaknak nem tetszett, hogy a betegekkel toleránsabb és közvetlenebb vagyok sok más kollégával ellentétben én nem voltam hajlandó ezen változtatni. Sokan a szememre vetették, hogy ha sokkal több betegem lenne, akkor nem járnám ennyire lelkiismeretesen körbe őket, ám ő tévedésben voltak, mert ugyanígy tennék akármelyik osztályon is dolgozzak. Számomra mindenki fontos, és mindenki egyformán, noha jól tudom ebben megintcsak sokan kételkednének. Ez az életem rutinjához tartozott, az én műszakom mindig ennyivel tovább tartott, így számoltam az időmmel is. Hogy mindezt nem a fiamtól veszem el? Nem, nem így láttam, hiszen ahhoz, hogy kellő lelkiismeretességet taníthassak neki, hogy megtanítsam a valódi és fontos értékekre, magamnak is példával kell elöljárnom neki.
- Igaza van enni kellene, de tudja amikor a gyomrom veszekedni kezd az agyammal, és az egyik arról győzködi a másikat, hogy ennie kellene a másik meg kategorikusan elutasítja azt...szóval amíg ezek vitáznak, gondoltam legalább a kávémat megiszom. Hiba volt, de hát az ember hajlamos türelmetlennek lenni. Miről tart előadást az egyetemen? Feltéve ha nem tartom fel az érdeklődésemmel...- kockáztattam meg egy kérdést, ami tőlem szokatlan lehetett, mert nem volt szokásom a felszínességen túl bárkivel kapcsolatosan is érdeklődni, és ezt most leginkább a kávé okozta hirtelen szájfájásnak tudtam be, amit az ujjammal még mindig tapogattam. Nem volt kellemes, tényleg türelmesebbnek kellene lennem, nem is tudom hova rohanok ennyire? Van még egy kis időm.

Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom


Sam & Faith - Büfé Empty
» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Sam & Faith - Büfé
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Büfé - Archie °° Angie
» Faith & Hayden
» Aidan & Faith - Alagsor
» Hayden & Faith - Egyes Műtő

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: