Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Mason & Diana - Laguna Hotel
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 08, 2015 1:36 pm Keletkezett az írás






Mason & Diana




Van e attól megalázóbb helyzet, érzés vagy éppen pillanat amikor egy gyönyörrel telt óra múlva úgy érzed tökéletesen hiába való volt minden? Nem csupán az, hogy akkor és ott megadtad magadat, nem csupán az, hogy mindent odavetettél és nem csupán az, hogy nem kaptál viszonzást, hanem az, amit addig a pillanatig feláldoztál, hogy mindez egyáltalán létrejöhessen. Hogy akkor és ott képes legyél te lenni az erősebb képes legyél te lenni az aki megteszi az első bizonytalan lépést, rántva magával a másikat is. Legalábbis te úgy vélted, hogy rántod, de ő nem jött. Ő valahol egészen máshol volt, talán már el is felejtette az érzést és mindazt amit egykor jelentett a számodra. Akkor minden jelentőségét veszíti és egy egészen rövid időre elhiszed, hogy nincs már miért küzdened. Aztán amikor visszatérsz az üres lakásba, amikor az ismerős közegben meghallod a férjed egyenletes szuszogását a hálószobából, amikor a hajnali derengésben csupán te vagy, meg a lassan lecseppenő kávé. Amikor új nap érkezik te mégsem remélsz többé, mert elvesztettél valamit, amiről azt hitted az majd örökké a tiéd marad. Így éreztem én is,  és tudtam, hogy ha most ismételten visszasüppedek az önsajnálat mocsarába, ha most nem szedem össze magam, ha nem próbálok meg talpra állni, akkor végleg itt ragadok. Akkor majd egy reggel Tim kollégáit az én holtestemhez riasztják, és azon lesznek majd, hogy eltussolják az ügyet, ahogyan eddig is asszisztáltak ahhoz amit művelt velem. Szeretném tudni, hogy a megfélemlítésen kívül mivel veszi rá őket? Mi visz rá egy embert, hogy tétlenül nézze amíg a másikat véresre verik,  mi visz rá valakit, hogy ilyenkor lanyhulóan mozduló szemhája árnyékából szemlélje az eseményeket. Nem tudom, talán a jövő szempontjából nem is lényeges, talán itt lenne az ideje, ha az egészből nem is maradt másom csak a magamba vetett hitem, hogy tovább lépjek.  Napok következtek a maguk szokásos egyhangúságában melyet időnként törtek meg Tim kirohanásai szinte a megszokássá silányult ütlegei. Hol azért mert Mason itt volt, hol azért mert alig negyed órára szállt meg, hol azért mert azt gondolta nem dolgozom, és vele találkozom, hol meg azért mert a féltékeny dühön túl tán érezte, hogy ez most az utolsó nagy roham. Hogy amikor ráemelem a szemeimet már nem csillognak bennük a könnyeim, már nincs benne az a fajta félelem amely korábban. Megroppantam egykor, megroppantam neki köszönhetően. De képes vagyok újra talpra állni, képes vagyok arra, hogy ismét visszataláljak önmagamhoz, képes vagyok arra, hogy megszabaduljak tőle egyszer és mindenkorra. Az a motel szoba volt az utolsó menedékem ahova még futhattam, ám Mason hallgatása, az, hogy ostoba módon többet gondoltam a kapcsolatunk mögé tökéletesen felégette, nem maradt számomra más csak a markomban őrzött hamu, melyet az emlékezés szellőjére bízok, fújja tovább amerre csak szeretné. Nem tudom hogyan volt erőm túlélni a következő napokat, és Mary nélkül valószínű nem is nagyon ment volna. A telefonom csörgése időnként összerezzentett és tudtam ki hív, meg sem kellett néznem, de nem akartam felvenni a telefont, nem akartam hallani a hangját, nem akartam, hogy tudja mi van velem. Megígértem neki, hogy segítek, hogy amit csak össze tudok gyűjteni a férjemről összegyűjtök de onnantól nem akarom, hogy bármi közünk legyen egymáshoz. El akarom őt engedni, de ha hallom a hangját, ha csak egy pillanatra is előfurakszanak annak a hajnalnak az emlékei napokkal korábbról nem fogom tudni. Kapaszkodnék talán valamibe még mindig ami nem létezik többé, miért ringassam hát hiú ábrándokban magamat? Nem tudok most még beszélni vele, egyszerűen nem megy. Elgyengítene, akkor azt gondolnám, hogy a barátságunk egy olyan dolog amelyet nem zúzott mg porrá az idő és a távolság, de rá kellett döbbennem, hogy mi soha nem voltunk barátok, mi mindig összetartoztunk, az érzelmeink kötöttek gúzsba, az amit hol ő, hol én tápláltam erősebben, a végére semmi nem maradt. Neki semmi. Mintha minden hozzám került volna, én dédelgetném még, ahogyan dédelgetném talán azt a kis életet amely hamvában semmisült meg. Sírnom kellett volna, de már két napja azt sem tudtam, mintha az utolsó könnyeimet neki ajándékoztam volna azon a reggelen, amikor a motelből visszatértem a Timmel közös otthonunkban. Nem éreztem semmit amikor átléptem a küszöböt, üresnek éreztem a házat a bútorok és a levegő is árulón meredt rám, mintha kérdeznének merre jártam és nem akarok válaszolni. Soha többé senkinek nem akarok válaszolni. Másnap dolgozni mentem ahogyan a következő napon is, és a kórház folyamatos rohanása, az intenzív osztály örökös nyüzsgése kikapcsolt egy időre. De nem véglegesen. Amikor a pihenőben ültem hajnalban, amikor reggel a kávét ittam a büfében, amikor a laborban jártam valamikor délután, bármerre is mentem a régi idők emlékei akaratos árnyékokként kisértettek. Nem tudtam tőlük szabadulni. Három nap múlva Mary és én a szabadnapomon elmentünk a bankba, ahol ellenőriztük mennyi pénz van a számlámon. Elhűlve állapítottam meg, hogy több is mint elég. Elszenvedett fájdalom díja a házasságom éveinek, Tim veréseinek, vagy éppen a reményekkel telt óráknak, amelyeken vártam, hogy Mason-el lehessek a motelben. Lopott órák hamis ígéretei voltak ezek, és ma már tudom, ha akkor úgy döntök vele megyek, továbbra is csak a barátja maradtam volna, egy védelemre szoruló húg, semmi több. Van élete, már elég erős ahhoz, hogy szembe szálljon bárkivel. A biztató szavaim, gyermekkorunk biztató mondatai beértek. Mason már tudja mit akar, és abban nincs helyem. Nem hibáztattam, soha nem tettem volna. Van az a szerelem ami sokkal erősebb semhogy haragot legyen képes táplálni a másik iránt. Nem birtokló, csak ragaszkodó, nem szenvedélyes mégis minden vágyát a másik elé terítené, nem önfeláldozó mégis bármit megadna azért a ragyogásért amit egy mosoly szül a másik szemébe...az igazi szerelembe minden áldott nap belehalunk, és ugyanazon a napon kinyitva szemünket készülünk fel az újabb pusztulásra. Örökkön körforgó kárhozat édes fájdalom, keserűség. Nem akarok már boldog lenni csak szabad, hogy a fennmaradó időm összes pillanatát a múlt emlékeinek szentelhessem. Számomra ezt jelenti a szabadság. A betegek között kapok megnyugvást, és még az sem zavar ha a telefonom csörrenése immáron negyedik napja szinte minden második órában pontosan ugyanúgy jelzi, hogy gondol rám, beszélni akar velem. Mary szemrehányó pillantásai közepette csak a fejemet rázom: még mindig nem megy, még mindig nem tudok neki mit mondani, és ha felveszem minden bizonnyal olyasmit mondanék amit egy életre megbánok, éppen ezért a hallgatásba menekülök, és talán titkon reménykedem, hogy feladja. Ahogyan egykor is feladta és inkább elment, hogy ezúttal is a könnyebb utat választja. Ha nem szeret már nem mindegy? Nem kell nem kell, hogy a testvérem legyen! Olyan vagyok mint egy eszement kölyök, aki nem kapta meg amiért olyan nagyon áhítozott, amely már ott volt a közelében egy karnyújtásnyira talán. A banki széfben felvételek voltak, a telefonunkra szerelt lehallgatóról, Tim leveleinek fénymásolatai, a bankszámla kivonatról készített forgalom, amihez a feleségeként hozzáfértem, és nyertem egy teljes hónapot mire a tudomására jut. Ha egy hónap alatt nem sikerül semmit tennünk akkor majd valahogyan kimagyarázom miért kellettek ezek. Igyekeztem a műszakbeosztásomat is úgy készíteni, hogy a lehető legkevesebb időt töltsük együtt, noha ennek megint egy dühkitörés lett az ára, de már nem érdekelt. Az ütései kongón pattantak le rólam, mér nem fájt semmi többé. Amikor az ember szívébe kíméletlen szavakkal ejtenek soha nem gyógyuló sebeket kéretlenül ezek a dolgok már jelentőségüket veszítik, és olyan lesz számára mintha csak hozzá értek volna. Immunissá válik rá. Csak mered előre üveges szemekkel, reflex szerűen rándulnak a vonásai egyetlen grimasszá, de belül tökéletesen és visszavonhatatlanul üres. Kifosztott. Érzelmileg rongyolt. Sosem volt érzések örök koldusa. Egy hete történt, mintha csak tegnap lett volna és én ma délelőtt szokatlanul nyugodt voltam, mert úgy éreztem talán mostanra sikerült annyira összeszedni magam, hogy hétfőn első dolgom lesz bemenni a bankba és kiüríteni a széfet. Bizonyítékok egész sora volt a kezemben, amelyek jól tudom nem pofonban mérhetőek, nem szíjjal ütlegekben, sokkal inkább az életemben, mert Timothy megölne ha megtudná. Nyugalmas napnak ígérkezett a mai, mert elcseréltem a műszakomat, és Tim korán elment itthonról. Ő azt mondta, hogy egy ügy miatt, de én nagyon jól tudtam, hogy az úgy az ő esetében egészen mást takar. Most fog megérkezni valami szállítmány, amire várnak már egy ideje, melyek szállítóleveleinek a másolatai is szintén a bankban hevernek a többi bizonyíték között. A konyhában álltam a mosogató felett és egy pohár barack levet szorongattam a kezemben az ablakon bámulva a kifelé, a szokatlanul napfény mentes délelőtti óceán partra. A távolba viharfelhők gyülekeztek, mintha teljesen és tökéletesen szinkronban lettek volna a jelenlegi hangulatommal. A pulton hagyott telefonom zörgése rántott vissza a valóságba, és egy ideig csak bámultam a készüléket, a monoton vibrálását hallgatva a gránit lapon. Aztán egy mély sóhaj kíséretében felvettem. A számot ismertem, tudtam, hogy ki hív, és azt is sejtettem, hogy miért. Mason volt a vonal túloldalán. Nem volt szemrehányó a hangja, igazából olyan volt mintha tegnap váltunk volna el, akár két, egymást régen látott barát. Görcsbe rándult a gyomrom,  de nem én érdekeltem, hanem Timothy. Vártam esetleg mást?
- Nálam vannak, igen. De nem itthon tartom őket. Kérlek....légy egy kicsit türelmesebb és visszafogottabb. Ma dolgozik.....Neeeee ne menj be....Mason, ha most odamész tönkre teszel mindent!- a szavai a vonal túloldalán mint megannyi hegyes tőr feszült nekem. Úgy éreztem vissza kell őt tartanom valahogyan. De annyira elszánt volt és annyira....rémülten formáltam némán az ajkaimmal a szavakat....megszállott. Nem akartam, hogy odamenjen az irodába, ha Tim meglátja, ha Mason nem tudja visszafogni magát és bármi olyat talál mondani amivel az egészet veszélybe sodorja. Féltem. Őt féltettem jobban.
- Nem...maradj ott! Mason maradj ott!- megint tiltakozást hallottam a vonal túloldalán és ismertem ezt a hangsúlyt, tudtam, hogy ha most úgy szakítom meg a beszélgetést, hogy nem beszélünk meg semmit akkor odamegy....
- Igen...elbasztam...tudom...jézusom hagyd már ezt abba! Segíteni akarsz vagy megölni?! Döntsd el! Ha segíteni akkor maradj a hátsódon amíg odamegyek!- Erős nőt akart? Megkapta! Azt akarta, hogy kulturáltan és véglegesen zárjuk le? Megkapja! Ebbe most bele fogok pusztulni, még nem vagyok készen rá, hogy elengedjem, olyan voltam mint egy félkész ruha, amelyet akárhogyan igazgatsz magadon, nem fog sehogyan sem állni. Hát én is ilyen voltam, de bármennyire is ilyen voltam mennem kellett. Mennem, mert ahogyan legutóbb nekem rá, most neki volt rám szüksége. Hát nem lesz már ennek soha vége? Hotel és motel szobák kusza labirintusában fogunk vergődni amíg egy azon városban vagyunk? Úgy tűnik nekünk ez jutott. Még egy darabig mindenképpen ez. A Laguna negyed órára volt gyalog tőlünk, még csak kocsiba sem kellett volna, ülnöm, és tekintettel arra, hogy aznap már jócskán ittam is, nem szívesen ültem volna a volán mögé. Gyalog mentem át a megadott szobát keresve és amikor odaértem kopogtattam egy rövidet, majd elsüllyesztettem a kabátomban a kezemet. Erőteljes deja vu érzésem volt, csak most egy másik perspektívából.



¨¨ Note:  ahw   ¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Okt. 13, 2015 9:17 am Keletkezett az írás



Diana&&Mason
I needed you and you’ve broken me


Azt mondják, az idő meggyógyít minden sebet, amit a lelkünk szenved. Ez egy nagy hazugság. Az idő csupán elmélyíti azokat. Lehet, hogy vannak sérülések, amik eltűnnek, és nyomtalan nyomot hagynak, de az én fájdalmam egyre rosszabb. Képes voltam lemenni Giles-szal a partra, és azt hiszem volt egy idő, ami kiesett. Aztán mikor hazaértem, rájöttem, hogy nem múlik, az alkohol még mindig nem segít, habár tudtam ezt akkor is, amikor elindultunk. Mégis bolond fejjel azt gondoltam, ha nem tudok magamról, akkor majd reggelre elmúlik az űr, ami másfél éve ott van, de nem történt meg, és most nem Dorothy szedett össze valahonnan, most Giles volt az, aki hazavitt, bár akkor már kijózanodtam többé kevésbé. Fel kellett fognom saját szavaim súlyát, azokét, melyekkel eltoltam magamtól az egyetlen lehetőséget az igazi boldogsághoz. Ezért ismét azt tettem, amihez a legjobban értek, amit soha nem fogok eldobni, és ez a munka. Hiszen hiába hívtam Dianát, nem vette fel, vagy kinyomta. Ez tudatosította bennem, hogy nem óhajt velem beszélni, és akárhányszor próbálkoztam, némaság fogadott. Akárhányszor csörgött a telefonom, nem ő hívott vissza, így pár nap után lassan kezdtem felfogni, hogy talán minden, amit mondott, soha nem valósul meg, soha nem jutok elég közel Timhez.
A munka se ment olyan jól, és a társalgásaim leszűkültek a minimális, kötelező körökre, és a munkamegbeszélésekre. Semmit többre, és azt hiszem ezt Dorothy is megérezte, akárhányszor hívott. Olykor én hívtam őt, olykor én voltam az, aki valamit remélt a beszélgetésünktől.
„Minden rendben van?”
„Nincs, Dorothy. Semmi sincs.”
„Mikor jössz haza?”
„Ha tehetném, most mennék...”
„Nem úgy alakul az ügy?”
„Semmi sem úgy alakul, ahogy kellene. Ilyen az élet”

Még aggódó hangjára se figyeltem fel, és tulajdonképpen ittasan beszélgettem aznap este vele. Ő tudta, és habár elfojtotta magában a kijelentést, tudtam, hogy ki akar szökni belőle. De soha nem mondta, most sem mondta, és ezért nem lesz soha az az őszinte kapcsolat közte és köztem, mint Diana és köztem volt. Ő nem több nekem, mint egy csodálatos nő, akit nem tudok szeretni úgy, ahogy megérdemelné, úgy, ahogy Dianát szeretem. Mert ezt érzem, mert soha nem tudtam elfelejteni őt. És már soha nem is fogom, mindig itt él bennem.
Nem tudom hány nap után vágtam a telefont a falhoz, nem tudom, hányadik néma csend után sikerült annyira kiakadnom a saját hülyeségem után, hogy apró darabjaira törjem a készüléket. Aznap telefont is kellett vennem, aznap a felettesem is kiabált velem. Mert makacs, önfejű, és önző vagyok. Mert azt teszem, ami szerintem helyes, hiszen a munkában legalább ezt meg tudom tenni, de a való életben? Nem vagyok képes helyesen dönteni, és a szavaim bántók olykor. Az én hülyeségem, hogy nem veszi fel a telefont, és meg kell értenem, hogy ez így lesz. El kell fogadnom, hogy én magam voltam az, aki elengedtem őt, és mindazt, ami kettőnk közt lehetett volna, de már lehetetlen. Mégis valami hozzá húz, valami, mégsem engedi, hogy elmenjek. Ezért vagyok még itt, ezért hívom fel minden áldott nap ugyanazokban az órákban és percekben. Mert hallani akarom a hangját, tudni akarom, hogy még mindig áll-e a megállapodásunk, hogy segít nekem, vagy egyedül kell mindennek a végére járnom. Mégsem ez a fő okom, habár tudom, a háta közepére sem kíván engem már. Mégis él bennem valami, hiszen ameddig nem látom őt... Már fogalmam sincs, mit gondoljak. Nem tudom, miért érné meg tovább itt lenni, hiszen nem jön velem sehová, se Bostonba, se Európába. Ha vége is, ha szabad lesz, én egyedül megyek vissza, és én leszek az, aki végül mégis megpróbálja majd, de most nem ez a fő cél, most nem a kettőnk közti nem létezőnek hitt kapcsolat megmentésére kell fókuszálnom.
- Jössz reggelizni? - hallok meg egy hangot a hátam mögött, de én nem reagálok, csak a várost nézem az ablakon át, kezemben a telefon, fekete kijelzővel, meredten állok, majd megérzek egy érintést a vállamon. Giles felé fordulok, de szinte nem is látom őt.
- Nem. Hajnalban voltam a pékségben - hangom rekedten cseng, miközben a kanapé felé biccentek, ahol fehér papírzacskók rejtik el a szemünk elől a tartalmukat. És kávé. Azt hiszem az lesz a következő, hogy kicsit felfrissüljek. Hajnal óta fenn vagyok. Nem alszom jól szinte órákat csak, talán a bűntudatom, talán az, hogy Tim szabadlábon... Visszafordulok az ablak felé, és halványan hallom csak Giles távozását.    
Megint fel kell hívnom őt. Habár szinte biztos vagyok benne, hogy nem veszi fel, mégis meg kell tennem. Habár már nm hívom olyan sűrűn, és érzem, hogy kezdem feladni, hogy valaha beszélünk. Egy nap már nem fog érdekelni semmi, ha most nem veszi fel, talán be kellene látnom, hogy nem kér belőlem többé. Ha nem veszi fel, az is egy válasz, arra, hogy nem kíváncsi rám. Mintha némán beszélne hozzám, és miközben a telefonszámát figyelem, elképzelem őt, ahogy ő is egy ablak előtt lát, hogy ugyanazokat a házakat figyeli, és közben gondolataiba merül, amikben már nem akarja, hogy benne legyek, mert megsértettem őt. Tökéletesen látszott rajta, és visszagondolva legszívesebben arcul csapnám magam, de már nem tehetem. Így már nem szabad érdekelnie a múltnak, csak egy dologra koncentrálhatok ez után. Arra, hogy valakin kitöltsem a maradék haragom, mely nagyon rég gyűlik bennem, még akkor is, ha Diana már nem lesz az enyém. A válaszom mást ért el nála, mint terveztem, a ki nem mondott érzés továbbra is bennem élt, de el akartam nyomni, nem akartam, hogy ez elhomályosítsa az elmém.
A kijelzőn egy el nem mentett szám várja, hogy felhívjam, én mégis a kávémért megyek, mert abból várom az erő, abból akarom megtenni azt, amit eddig nem tettem. Nem beszéltem a hangpostára, nem mondtam semmit, csak letettem, mikor átirányított a rendszer. Egy kortyot iszom, majd leülök a fotelba. Ha most nem veszi fel, békén kellene hagynom. Folyton erre gondolok, folyton csak ez jut eszembe, minden egyes néma hívásnál, mégis újra, és újra felhívom, mintha valami megszállott lennék, holott csak tudni akarom, hogy jól van, vagy sem. Ahogy hívnám őt, csörög a telefon a kezemben, Giles az. Azt kérdezi, bemegyek-e ma, de semmiképp nem terveztem a szabadnapomon bemenni, így rövidre zárva a beszélgetést, egy kissé feszülten tárcsázom a számot, én pedig hallgatom a búgást. Szaggatott, egyenletes, nem úgy, mint a légzésem. Már azt is tudom, hány búgás után fog bekapcsolni a hangposta, már nem érdekel, csak számolom a búgásokat. Aztán valami más történik, szokatlan. Egy hét néma csendet tör meg Diana azzal, hogy felveszi.
- Diana, végre. Megvannak? Értem. Odamegyek. De igen... Diana - valahogy nem érdekel semmi. Valahogy érzem, hogy vihar közeleg, és én leszek az, aki elkezdi, én, akinek meg lesznek az iratok, én fogom szembesíteni, és én fogom bevinni is Timet. - De igen oda kell mennem! - vitatkozok tovább, ahogy felpattanok a fotelból. Fel és alá járkálok, ideges vagyok, ugyan mit mondhatnék? Talán rosszul kezdtem neki, talán nem így kellett volna. Nem érdekel. Valami elkattant, valami visz előre, napok óta teszem. Az ügynökségen is éppen vagyok, testileg, de agyilag teljesen máshol. - Nem vetted fel. Diana oda kell... Rendben. De siess... - meggyőzött arról, hogy nem menjek most azonnal oda, meggyőzött, mert tudja használni a szavakat. Tudnia kell, hogy nem akarom őt megöletni, és igaza van, de mégsem látom be, hiszen ha odamegyek, akkor nem megy haza Tim többé, legalábbis pár hétig biztos nem.
Mégis türelmetlenül várok rá, a telefont inkább az asztalra téve, nem akarom összetörni ezt is, azért nem szeretném telefonokra és egyéb berendezési tárgyakra költeni a fizetésem, sem a megtakarításaim, és az elmúlt pár napban azért párszor elgurult a gyógyszerem. Főleg az egyet előre, kettőt hátra lépések miatt, amiket nem tervez az ember, mégis benne van a pakliban. Egy pillanatra elragad a múlt. Az, hogy megint hotel, megint egy szoba, mintha el kellene rejtenünk a kapcsolatunkat a világ elől. Kegyetlen tréfája a sorsnak, hogy most is én várom őt, ahogy mindig előbb érkeztem a kis motelba is. Vajon mit kellene szégyellnem? Hiszen még az érzéseimet sem vallottam be, mert képtelen voltam rá.
Talán Nate-nek van igaza, a saját boldogságomért kellene küzdenem, nem megfelelnem kellene mások elvárásainak. Nem másokat kellene boldoggá tennem, hanem magamat, hiszen ki tudja, mikor jön valami ámokfutó, és erest a szívembe egy golyót, mikor nem figyelek?  De sajnos a magam boldogságát elhajítottam, már nem lehet az enyém. éreztem, amikor távozott. Talán még neki megadhatom, talán ő még lehet boldog, vagy... Nem, most nem ez a lényeg, Timnek meg kell fizetnie. Kopogás. Felkapom a fejem, és az ajtóhoz sétálok. Lassan nyitom ki, majd elállom az utat, hogy bejöhessen. Mit is kéne tennem? Megölelni? Kizárt, ellökne. Vagy talán puszit adjak neki? Attól tartok felpofozna, így csak egy félmosoly ül ki arcomra, a szokásos, amit mindenki felé mutatok.
- Diana, örülök, hogy itt vagy. Gyere, ülj le... Elhoztad? - kiszalad a számon, mert én nem tudom ezt kezelni, és nem tudom, meddig tudom magamban tartani azt, amit érzek, amit gondolok, egyszer ki fog bukni, és akkor meggondolatlanul teszem majd, mert akkor már mindent veszni látok majd.  - Kérsz péksütit? Vagy mást? - Mit is kellene mondanom? Sajnálom? Igen, azt hiszem, az megtenné kezdetnek, azt hiszem az talán majd egy lépés lehetne előre, de majd később. Első a munka, első az, hogy Diana szabad legyen, első az, hogy bizonyítékot találjunk. Igen, és utána jöhet a többi. Talán egy nap majd el is hiszi. Talán Nate-nek van igaza, de talán téved. Annyiszor voltam önző, annyiszor akartam csak én boldog lenni, hogy már nem tehetem meg, nem érdemlem meg többé. Már csak egyvalamim maradt, a bosszú, és ez minden fel fog emészteni, és megszegem az ígéretem, hogy nem ragad el majd az egész. Mert én sem tudom pontosan, mit ránt majd magával mindez... Mert ostobán löktem el őt azért, hogy bosszút állhassak, és nem tudom, hogyan hozhatnám ezt helyre később, ha még lehetséges lesz egyáltalán.
 

 
©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Okt. 13, 2015 1:29 pm Keletkezett az írás






Mason & Diana




Egy hét...egy hetekből összerakott reménykedés, szótlanság, önként vállalt némaság, hogy talán majd könnyebben elmúlik, hogy talán majd át tudunk lépni rajta egyszerűen és lazán. Nem csak elvett belőlem valamit az a csend, amely kettőnk között akkor hívatlanul megtelepedett, hanem adott is valamit. Olyan erővel ruházott fel, amit csak azok érezhetnek, akiknek a lelkére adott pofonban benne volt minden érzelmük visszautasításának fájdalma. Már nem reménykedtem benne, hogy közöttünk bármi is lehetne, szépen lassan, a távolodó órákkal, napokkal messze szállt akár egy korán érkező hajnali derengés, amely sosem marad tovább, csak amíg a fűszálakra csókolja a harmatot. Így hagyott magamra a saját érzelmeimmel megpakolva Mason, én mégsem tudtam tőle semmit megtagadni. Ugyanúgy megtennék mindent, ugyanúgy hozzá futnék ahogyan korábban, ugyanúgy...mindent ugyanúgy egészen addig a pillanatig, hogy a karjába vont. Hogy már nem volt onnan menekvés, nem érkezett segítség, már csak ő maradt meg én engedve szabad utat mindazoknak a vágyaknak amelyet az elmúlt másfél évben vissza kellett szorítani, el kellett nyomni. Nem bántam semmit, és soha nem is fogok bánni, ahogyan azt sem, hogy végül kimondtam amely már szinte fojtogatott, amelyet jól tudom későn mondtam el, jól tudom már csak jelentőségüket vesztett szavak voltak, lehet soha nem is volt lényegi tartalmuk, csak az én számomra. Akkor volt az az utolsó utáni pillanat amit a vén idő még ajándékul hagyott nekem, a szemeim közé kacagva, hogy egyetlen kóbor ajándékát sem voltam képes megbecsülni. A drága másodpercek kifolytak az ujjaim között akár életem apró kis csillanó momentumai. Már nem volt a továbbiakban lényeges, hogy mi történik velem, vagy éppen vele, mert az utolsó esélye is elveszett annak, hogy legyen valaha bármi közünk egymáshoz azon kívül ami egykor még volt. Mit rontottam vajon el? Mikor olvastam rosszul a jelekből, mikor volt az életünkben az a törés, amely után már nem voltunk ugyanazok? Jól tudtuk a választ, én voltam az aki azt hitte, mert a karcolás ott van a lelkünkön, mert a szívünk sebei nem gyógyultak be nyomtalanul mi még ugyanazok vagyunk. Nem voltunk azok, már nem. Sem gyerekek, sem pedig az álmaikat közösen szövögető kamaszok, akik bármi is történik mindig együtt akarnak majd maradni. Együtt....de nem egy helyen. Soha senki nem lesz képes azt az űrt, azt a végtelen ürességet kitölteni, amit ő hagy most maga után azzal, hogy végighallgatott, majd eltolt, vonva meg önmagát tőlem.Talán tévedtem, talán mindketten tévedtünk, talán nem jött el a mi időnk, talán soha nem is fog. Megveszekedett kutyakomédia az egész életünk, és azt hiszem valakik jót nevetnek rajtunk. Timothy mindenképpen közéjük tartozik mert elérte amit akart, és mindezt úgy érte el, hogy eleinte még kényszerítenie sem kellett, én voltam az aki magától ment, aki megtette amit kért, és aki akkor sem futott el tőle, amikor kezet emelt rá, amikor első alkalommal megütötte. Néha úgy érzem büntetésül kaptam ezt az egészet, hogy talán valamikor az előző életem valemlyikében olyan súlyos bűnöket követtem el amiért itt és most kell vezekelnem, és mindezt azért, hogy a következő életemben már tisztábban indulhassak. Nem tudom, néha szeretném azt is gondolni, hogy álmodom, hogy majd az ébredés után csak nevetni fogok az egészen, hogy valójában mindig Mason mellett voltam a közös otthonunk hálószobájában fekszünk és a fejünk felett a falon a havas tájat ábrázoló kép, amely emlékeztet arra kik is voltunk mi egykor. Voltak közös céljaink, ezek hová lettek? Mikor feledtük mi el őket, miért nem vagyunk képesek legyűrni a saját sértettségünket, miért nem képes ő elfogadni a saját érzéseit? Talán mert nincsenek....már nem azok vannak. Hiszen belegondoltam én az egész alatt, hogy a most visszatért férfi tizennyolc hónapig egy másik kontinensen élt, mások között más élete volt mint nekem, és soha egyetlen alkalommal sem tudatta vele milyen az élete? Nem nem gondoltam bele....azt hittem ugyanaz a Mason jött vissza aki akkor elment, akinek ugyan belegázoltam a lelkébe de képes megbocsátani. Nem a megbocsátása kellett jobban talán, hanem a hite, hogy újra hinni tud bennem ahogyan egykor tette. Mi mindig fogtuk egymás kezét, és soha nem engedtük el, de amikor a legjobban kellett volna, amikor a leginkább szükségünk lett volna a másikra, akkor kulcsolódtak szét az ujjaink, és többé nem találtuk. Vakon tapogatóztunk a számunkra sötét világban ahol a másik jelentette az egyetlen menedéket, de már nem volt. Nem volt többé sem hova futni, sem kibe kapaszkodni. De én már egyedül is meg fogok állni, mert látni kezdtem a sötétségben, noha ehhez az kellett, hogy ő legyen aki még utoljára belémrúg, még egy utolsó olyan fájdalmas csapást mérjen rám, amelyre nem számítottam. Én azt hittem több vagyok...nem több voltam csak más. Egy testvér voltam, és az is maradok, hogy lehettem annyira ostoba, hogy mást gondoltam?  Hiszen ezért nem mondott semmit amikor Tim meghívott a bálba, ezért nem mondott utána se semmit, amikor megkérte a kezem és igent mondtam neki. Bár voltak pillanatok amikor le akart beszélni, és amikor kérdeztem miért, csak ostoba és félbehagyott mondatokat kaptam tőle, nem volt igazi magyarázat. A lánybúcsúm éjszakáján, ahogyan a tengerparti bárból kifelé támolyogtam az óceán felé, kezemben egy alaposan megcsapolt üveggel, akkor utánam jött. Már ő is sokat ivott, túl sokat is azt hiszem, pontosan ezért volt az, hogy az addig visszafojtott indulatainkat kiadtuk magunkból. Én ordítottam vele, ő még inkább. Az óceán partnak csapódó hullámai mohón nyelték el a visszhangot és örök életre megőrizték a titkainkat. Válogatott sértéseinket.
~ Miért ne menjek hozzá? Még mindig csak ezt vagy képes szajkózni, csak ez az egy amit ismételgetsz. Unalmas vagy Mason! Mi bassza a csőrödet mondd el, mi fáj neked annyira?~
~ Unalmas vagyok?! Mit gondolsz Tim olyan kibaszottul izgalmas lesz? Már ha izgalomnak nevezed ha tropára ver. Én ismerem őt Diana, jobban mint te valaha fogod! Mondd vissza az esküvőt, még nem késő!~
~ Visszamondom, ha egy tetves indokot mondasz, hogy miért tegyem!~

De nem mondott indokot, egyetlen egyet sem, pedig annyira vártam, hogy most, hogy most majd kimondja, hogy most hajlandó lesz végre bevallani, hogy azért ne menjek Timhez mert hozzá tartozom, mindig is hozzá tartoztam, de a hallgatásával azt a tőrt forgatta meg a szívemben, amit a bál előtti estén szúrt bele azzal, hogy nem engem hívott el. Kétségbeesetten zokogva nevettem fel, keserűen és magamban szitkozódva az ég felé emelt arccal, a kezeimmel is arra hadonászva, mintha az isten tehetne róla, hogy ez történt velem...hogy ez történik velünk.
~ Eeeeez az hallgass csak, ehhez mindig is értettél. Bazd meg, Mason!~ azzal sarkon fordultam, kétszer jól orra is bukva a süppedő homokba és ott hagytam ahol volt, nem érdekelt, hogy mondd még nekem valamit vagy sem. A félig kiürült üveg útban volt így aztán valahova messzire dobtam, az sem érdekelt, hogy hova esik. Most is úgy érzem mintha ebben a homoktengerben tartanék valahova, vagy mintha visszafordultam volna, mintha azon az éjjelen lennénk, amikor majd talán indokot kapok, de jól tudom nem fogok. Nem vagyok annyira részeg, mint a lánybúcsúmon noha néhány pohár vodka már legurult ma. De az utóbbi időben amúgy is többet ittam, mert csak így voltam képes elviselni a fájdalmat, amit nem csak a szavaival, de a tetteivel is okozott a férjem. Csillapított mindent és tompaságba zuhantam tőle. Bátrabb is lettem, több volt bennem az önbizalom. Hamis élményt nyújtott, és tisztában voltam vele mivel jár ha nem tudok mértéket tartani de nem érdekelt. Akkor is ittam, amikor először megcsókoltam Masont, ez adott számomra önbizalmat, ez adott olyan mértékű hitet magamban, amit azelőtt nem kaptam meg csak akkor amikor ő is velem volt. Mióta nem volt, kellett valami pótcselekvés. De minden megváltozik majd, minden, mert egy hete visszakaptam tőle valamit amit elvitt magával Bostonba másfél évvel ezelőtt. Én kezdtem bízni magamban, és ehhez nem volt rá szükségem. Sem Mason-re sem senki másra. Biztosabb volt most mint egy hete amikor összeverve és telve zúzódásokkal a külvárosi menedékünkbe futottam. Megint egy szálloda, megint egy szoba és megint mi. Egyszer vége kell hogy legyen, egyszer majd bezáródik mögöttünk az utolsó ilyen ajtó is, és mi mögötte ott leszünk, kint a valódi világban, és talán elérkezik az a pont, hogy el tudom engedni a kezét, hogy megmarad egy gyönyörű, egyszervolt szép emléknek, a legjobb barátomnak, Mason-nek akit szeretek és mindig is szeretni fogok. De még nem, még itt vagyok, a lábam alatt süppedő homokkal, félig spiccesen, de kellően megfontoltan ahhoz, hogy idejöjjek és beszéljek végre vele, mert nem lehet tovább húzni, nem lehet tovább elmenekülni a hallgatásba, egyszer túl kell esni rajta mint a bárányhimlőn a gyereknek. Amikor az ajt kinyílik félek, hogy a szívem hangos dobbanása lesz az árulóm, mert ha akarom ha nem a testem még mindig reagál rá, ahogyan mindig is fog, és ez ellen nem tudok mit tenni, de az agyam már lassan felfogja, hogy nem az vagyok akinek gondoltam magam, éppen ezért a cselekedeteim sem lehetnek bizalmasabbak. Felnőttek vagyunk, viselkedjünk is úgy! Nem ölel meg, nem lehel csókot az arcomra, de nem is akarnám, hogy megtegye, jobb ez így, félek a mozdulatom elárulná az érzelmeimet, mert a fájdalom eltolná őt magamtól. Nem kell, hogy jobban fájjon, hogy keserűbbé tegye ezt a pirulát, mint amennyire már azzá tette egy hete. Beléptem a szobába, még mindig zsebre dugott kézzel és csak lassan húztam ki, magam előtt összefűzve araszoltam befelé, mintha attól félnék, hogy megzavarok valamit, vagy éppen itt találok valakit. Nem tudom...nem is gondoltam erre....de miért ne lehetne neki bárki? Igazából annyira önzőn magamnak akartam mindig, hogy bele sem gondoltam, hogy esetleg a társtalanság hovatovább keserű neki, és szeretne valaki mellett ébredni...Mason ilyen volt, még akkor is ha tagadta, ismertem annyira, hogy tudjam.
- Én nem örülök, hogy itt vagyok! Ostoba és meggondolatlan vagy, ugye tudod?- határozottabb voltam? Igen, mint egykor, mint amikor még én voltam az akinek a helyzetet meg kell oldania mert ő nem tudja hogyan fogjon hozzá. Erőből, amilyen mindig is volt, meggondolatlanul helyenként, ahogyan most is tette volna, ha nem mondom neki, hogy eljövök. Talán egy pillanatra újra a régi voltam, ahogyan lassan kigomboltam a kabátomat, majd óvatosan levetettem magamról, csak egy fekete selyem blúzt viseltem alatta, még a farmeremet sem cseréltem le, igaz nem is kellett, a sötétkék anyag és a fekete felső tökéletesen jól tükrözte a lelkiállapotomat. Figyelmen kívül hagytam, hogy üljek le, inkább körbefordultam a szobán, miközben egy szabad szék támlájára hajtottam rá félbe a kabátomat. Lassan felhajtogattam a jobb, majd a bal karomon is a blúzt, láthatóvá váltak az előző héten elszenvedett ütések nyomai, ahogyan a szíj vékony vöröse még mindig halvány rózsaszínben játszott, csuklómon az elmaradhatatlan kötélnyomok, hiszen Tim minden esetben kikötözött az ágyhoz, ő így élvezte....mindent így élvezett, még az együttléteket is. Hozzá sem érhettem, gyűlölte az érintésem...egy ideje. Igaz, én sem erőltettem. Nem lett volna őszinte. Talán ezért szerettem egykor minden lehetséges alkalommal amikor csak tehettem átfuttatni az ujjaimat rajta, hogy érezzem, hogy tudjam, hogy megkapjam azt amire olyan nagyon vágyom. Most is megtenném...még mindig. Helyette az ablakhoz sétálok, és kinézek rajta, alattunk a város elterülve kezd ébredezni...a szavait hallva hirtelen fordulok meg, mintha megcsípett volna valami, és dermedten nézek rá.Szemöldököm felszalad a csodálkozástól egészen a homlokom tetejére. Széttárom a karomat.
- Szerinted a hónom alatt egy méretes dossziéval mászkálok amire az van írva, hogy bizonyítékok Timothy Barry ellen? Megvesztél Mason? Perszehogy nincs nálam. De felírtam egy papírra a széf adatait....ha velem bármi történne, te és Mary fértek hozzá, csak ti. Itt vannak felírva Mary adatai, és a telefonszáma is.- nyúltam bele a farmerem zsebébe és egy összehajtogatott papírlapot vettem elő. A bank neve a trezor száma, a széf kombinációja és Mary neve, valamint telefonszáma volt a papírra írva. Meg egy számlaszám. Ahhoz egyelőre nem fűztem semmit. A papírlapot az asztalra tettem, majd léptem újabb pár lépést hátra, hogy az előbb felvett távolságot kettőnk között megtartsam. Ha közelebb megyek, ha megérzem az illatát elvesztem....és nem hagyom, hogy még egyszer megalázzon...nem még egyszer, hanem soha többé.
- Valami mást?- ismételtem meg magamban az utolsó kérdést, és annyi minden lett volna még amit szerettem volna, végül visszafordultam a város felé, és a mellkasom előtt összefűztem a kezem, majd a vállam felett félig hátrapillantva szólaltam meg.
- Talán, hogy megkérdezd, hogy vagyok?- csendesen mondtam mindezt, hiszen talán fontosabb neki az ügy minthogy velem mi lesz. Nem tudom. Nem akartam átjönni, csak azért tettem, hogy ő ne menjen sehova, mielőtt ostobaságot csinál. Kellett még két nap, hogy a maradék bizonyítékokat is összegyűjtsem, és nem hiányzott, hogy Mason indulatossága tönkretegyen mindent. Azzal végképp megölne, de ha ez a célja, akkor jó úton haladt. Eddig.



¨¨ Note:  ahw   ¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 14, 2015 9:23 am Keletkezett az írás



Diana&&Mason
I needed you and you’ve broken me


Azt hiszem az első csók, az első pillantás, és az első érintés a fontos. Azok döntenek, hogy merre haladunk majd, hogy hová jutunk, és arról is, hogy mennyit kell küzdenünk, hogy érdemes-e küzdenünk. Én azt gondoltam, hogy igen, érdemes. Én harcoltam, és önző módon magamnak akartam őt, hogy boldoggá tehessem, ahogy soha senki, de végül elengedte a kezem. Ahogy megragadta, fél évvel később szinte olyan könnyedén taszította el, mintha valami fertőzést terjesztene. Legalábbis én ezt gondoltam, ezt éreztem, és egy hete én tettem ugyanezt. Észrevétlenül történt, egyik pillanatról a másikra, akkor fel sem fogtam szavaim súlyát, akkor nem láttam igazán a kiváltott reakciót, akkor nem éreztem át úgy, ahogy később. Akkor még nem volt némaság, akkor még nem volt más, csak egy szokatlanul nagy űr. Akkor még nem fogtam fel, hogy azzal, ha magamba fojtom, nem lesz jobb. Ahogy régen sem fogtam fel, akárhányszor magyarázatot várt, miért ellenzem a házasságát, én nem adtam meg neki. Indokok mögé bújtam, idegesen kiabáltunk egymással. Soha nem hallgatott meg, soha nem értek azok az érvek semmit, de én nem tudtam kimondani, mert mindennek ellenére képtelen voltam elhinni, hogy valaha is viszonozza majd azt, amit iránta érzek. Hogy az érzéseim miatta ilyen erősek. Azt gondoltam, csak egy gyermeki képzelgés, és inkább elfojtottam, elnyomtam, és nem figyeltem rá. Inkább hitettem el magammal azt, hogy nem kölcsönös az, amit érzek, minthogy megpróbáljam, minthogy mindent feltegyek egy lapra. soha nem tettem meg igazán. Mikor meg lett volna a lehetőségem sem, mikor látszólag igazat mondott, akkor sem. Elmentem, és nem néztem vissza, soha, elmentem, egy szó nélkül, majd visszatérve ismét összeakadtunk, és mikor ő kimondta, elmondta, hogy mit érez, gyáván futamodtam meg, mert túlságosan is valóságos volt, túlságosan félelmetes és közeli. Féltem, ha kimondom, ha végre én is színt vallok, az egész semmivé foszlik, ő visszaszívja, vagy megjelenik Tim, és elragadja tőlem.
De mégsem az a nap volt a legrosszabb, nem az a pillanat, mikor kilépett az ajtón, és én nem rohantam utána, hogy talán azzal az egy szóval jóvá tegyek mindent, hanem hagytam elmenni. Hallgattam, ahogy a kocsija motorja felbőg, és már csak a hátsó piros lámpákat figyeltem az ablakon át. Mégsem ez volt a legrosszabb, hanem a reggel, majd a következő nap. Az az utáni, és végül nem bírtam tovább, már képtelen voltam elviselni. Hogy mit tettem? Amit ilyenkor szoktam, amit mindig teszek, ha nem bírom elviselni a saját létezésemet. Iszom. Ittam. Rá. Magamra. Az elbaszott életemre. Ittam a hajléktalanra, aki két nappal ezelőtt halt bele az italba, és ittam a munkámra. Ittam mindenre, de végül már csak egy dolog maradt. Magány. Mindig is magányos voltam Nélküle, és soha nem mondtam el neki, inkább elfutottam, inkább begubóztam. Mert én mindig rohadtul ezt teszem. Meg sem érdemlem őt, de Tim pedig meggyalázza, és z bosszant, még az alkohol ködén át is. Látom, érzem, szinte kirajzolódik a lelki szemeim előtt, ahogy kezet emel rá, én pedig tehetetlen vagyok. Már régen az vagyok, mert évekkel ezelőtt kellett volna másképp cselekednem, de már nem változtathatok rajta, nem tudok, nem menne.
Minden este, mikor vége a munkának, mikor beesek az ajtón, érzem, ahogy elönt minden, a bűntudat, az űr, a némaság égető kínja, mely miatt ordítanék, mely miatt képes lennék evetni magam a szálloda tetejéről, ha nem lennék elég gyáva hozzá, ha nem másokat néznék, hogy nekik szar lesz majd, ha önként dobom el magamtól az életemet. Mert soha nem is gondolkodtam másképp. És mikor kiderül, mikor annyi év után kiderül, hogy a nő, akit reménytelenül szeretek, viszont szeret, én akkor futamodok meg.
Az életem ilyen. Egy elviselhetetlen körforgás, mely a munkáról szól. Arról kell szólnia, de az esték meghosszabbodtak, olykor megnyúltak, miközben a parton sétáltam egy vodkásüveggel a kezemben. Ekkor találkoztam össze Nate-tel is. Ekkor beszélgettünk arról, amiről szót sem kellett volna ejtenünk, hiszen elcsesztem rég. Már nem érdekes. Már nem lényeges. A sokadik néma, választalan hívás után már csak az ital volt a menedékem. Tegnap is, és azelőtt is, é az előtt is. Minden este. Ma szabadnapom van, és a kávé helyett csábítanak a megkezdett üvegek a szobában. A komódon, a dohányzóasztalon sörösüvegek, mert Giles sörözik, a konyhapulton pedig vodkásüvegek. Egy az erkélyajtó melletti kerek asztalon is. A literes vodkásüveg alján alig van két deci átlátszó alkohol. Talán csak azt megihatnám, de mikor érte nyúlnék, nem teszem. Már kopognak, már nem iszom meg. Nappal inni? Soha nem vetemedtem volna erre, de a vodka, ami emlékeztet valami illékony, apró álomképre. A vodka felhozza az emlékeket, és mámorától ismét elképzelem, hogy ez az egész meg sem történt. Hogy aznap, másfél éve, akkor velem jött, én most Bostonban vagyok, ő mellettem, és ez az egész csak egy idióta álom. Hogy Tim a múlté, és valamelyik fegyházban ücsörög majd élete végéig. Csakhogy ez a mámor, ez az illúzió nem tart soká, csupán ébredésig, a bizonyos másnapig, amikor a fejed majd szétszakad, és te egy bivalyerős fájdalomcsillapítótól várod az enyhülést. Vagy nem. Csak folytatod, amit elkezdtél. Megvolt bennem a késztetés, habár az előző éjjeli vodka és bourbon mennyisége sem ment még ki belőlem, de a kávé majd elnyomja. Talán jobb is, hogy szabadnapos vagyok.
Kinyitom az ajtót, beengedem őt, ő pedig elhalad előttem. Megcsap édeskés parfümjének illata, és valami más, valami, amit... Vodka. Megismerem, hiszen én magam is azt ittam. Emlékezni akartam, és segített. Miközben a bourbon elveszi az emlékeimet, azt pedig nem akarom, az túl fájó lenne. Mégsem szólok, nem teszek semmit, beengedem, és bezárom az ajtót. A szobába beszökik a friss levegő az erkélyajtón keresztül, de mégis látszik a tegnapi estém nyoma, az, hogy régi emlékek mögé rejtőzve ittam olyan italt, melyet azon az estén is, mikor először megcsókolt, mikor nem tudtam parancsolni a vágyaimnak. Mikor azt hittem, hogy lehet jobb, másabb, és egy napon majd képes leszek kimondani azt, amit ő megtett, nehezen, de megtette, én pedig ellöktem őt.
„Megbántad?”
„Egy percét sem.”

A karomban tartottam őt, mosolyogtam, és a homlokára adtam apró csókot, és akkor én voltam a legerősebb ember a világon. Ha most kérdezné ezt, az egy hete történtekről, akkor is tudnám, mit felelnék. Mert azt nem bánom, hogy megtörtént. Csak azt, amit nem mondtam ki, most pedig úgy érzem, késő. Most úgy érzem, én tettem nagyobbá a kettőnk közötti szakadékot. És nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy megadjam neki a szabadságot, mert megérdemli. Mert ezzel tartozom, és mert ezzel talán könnyebb lesz nekem is. Együtt élni a tudattal, hogy mi lehetett volna, együtt élni a tudattal, hogy nem mondtam ki, nem ragaszkodtam önzőn a kettőnk közti kapocshoz. Mégis ő láncolt magához, míg én eloldoztam a hozzám kapcsoló láncait. Hogy is tehettem? Szavai tőrdöfésként hatolnak belém. Nem örül, hogy itt van, én pedig elfelejtek levegőt venni. Megdermedek, egy helyben állok, nem tudok szólni, nem megy. Ivott. Miattam tehette? Vagy csak a Tim okozta fájdalom enyhítésére szolgált? Esetleg mindkettő. Bár tudnám, hogy mit kellene tennem, bár ne érezném ezt a rohadt feszültséget, ami felemészt.
Csak figyelem őt, hallom szavait, de nem fogom fel, és reagálni sem tudok. Annyira más lett, annyira... Mintha a régi önmaga köszönne vissza. Talán az alkohol teszi ezt? Vagy én voltam? Talán végre őszintén ki kellene nyitnom a számat, és beszélnem vele, nem csak a saját gondolataim között keresni a nem létező választ, mert így soha nem jutok előrébb.
Elveszem a cetlit, és szétnyitom. Megnézem, majd pár másodpercig még nem teszem zsebre. A kávémért nyúlok, kell valami kapaszkodó. Csak miután ittam, akkor kerül a zsebembe a cetli, végül kérdése megdermeszt ismét. Biztos vagyok benne, hogy direkt ment olyan távol, én pedig nem akarom ezt. Nem akarok kiabálni, így közelebb sétálok halkan, majd félúton megállok.
- Ittál... Miattam igaz? Én tettem ezt veled, énmiattam vagy most ilyen rideg és távolságtartó, amilyen soha nem voltál, csak akkor, amikor veszekedtünk... Én tehetek arról, hogy a telefont sem vetted fel, és az én hibám, hogy... - mély levegőt veszek, és ismét lépek felé, de még mindig öt lépés választ el minket. Iszok a kávéból, hátha könnyebb lesz, de nem lesz, én pedig nem tudom, mit is tehetnék. Csak állok, és várok, mintha ettől majd felém fordulna, és rám nézne, úgy, ahogy akkor, mikor még nem törtem össze. Az én hibám, hogy távolságtartó lett, mert azt teszi, el akar lökni, és megértem.
- Sajnálom. Én csak... Sajnálom, hogy nem vagyok olyan már, mint mikor elmentem. Sajnálom, hogy nem tudtam kimondani, és nem azért, mert nem érzek irántad semmit, hanem azért, mert ha megteszem, akkor valóságos lesz, akkor össze lehet törni, és nem lennék képes ismét a romokat újrarakni egyedül, amikor visszamegyek. Hiszen azt mondtad, itt maradsz - ismét mély levegőt veszek. Annyi mindent el akarok neki mondani, annyi mindent, és félek, hogy ezzel csak még messzebbre lököm őt, félek, hogy ezzel csak azt érem el, hogy legközelebb már el sem jön, hogy többé nem láthatom őt, és azzal, hogy átadta a kódot és a többit, már nem fog semmi összekapcsolni minket, és továbbra is a némaság ölel körül. - Nézd, én szeretném ezt helyrehozni, szeretném megváltoztatni, ismét úgy lenni, ahogy régen, ahogy melletted. Szeretném, de addig nem tudom, ameddig el nem kapom Timet, addig nem, ameddig elég bizonyítékom nem lesz ellene, ameddig véget nem ér ez az egész - szavaim őszinték, és láthatja, ha megfordul, ha nem, akkor hallhatja az ideges remegésből, a feszült szavakból. Ahogy néha megszakad a mondandóm, de egy hét hallgatás alatt volt időm gondolkodni, az alkohol segített, még ha nem is látszik. Hiába minden én már csak egy barát maradok, így érzem most magam.
„Te több vagy, mit a barátom...”
„Igen? És mégis mennyivel?”
„ A legjobb barátom vagy. Mintha a testvérem lennél...”

Ostoba szavak, elharapott félmondatok. Nem a testvérem volt. Mintha a testvérem lenne, de nem volt az. Soha nem volt az, nem is lehetett. De akkor alig voltam tizenhét, ő pedig tizenhárom. Akkor még önmagammal sem voltam tisztában. Most már tudom. Tudom, hogy kit akarok, mégsem teszem meg a lépéseket.
- Nem akarlak elveszteni. Nem akarlak messzire lökni, soha nem is akartam, de megtettem, és nekem így mi marad? A bosszún kívül semmi, és a hallgatásod erről árulkodott. Nem értem miért, de már nem értelek téged, sem magamat... Sem ezt az egész dolgot, és azt akarom, hogy tudd, nem bánom, hogy megtörtént, csak azt bánom, hogy ellöktelek...


©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 14, 2015 2:46 pm Keletkezett az írás






Mason & Diana




Az alkohol oldószer, úgy nagyjából mindenre. Az ember iszik ha boldog, és iszik ha fájdalma van, akár testi akár pedig lelki. Ez utóbbi esetben különösen sokat és gyakorta mértéktelenül.Sosem felejtem  az első olyan alkalmat, amikor kipróbáltam az alkoholt és amikor hajnalban a házunk előtti bokros részen próbált Mason észhez téríteni. Tizennégy voltam és órákon keresztül hallgattam a szidalmait azt illetően, hogy mennyire felelőtlen és ostoba vagyok, és mennyire nem szabadna ezt csinálnom, hogy túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy igyak és egyáltalán hogy gondoltam ezt az egészet? Mikor a fejem már tisztulni kezdett, ellenben az örökzöld alaposan elnyelte amit kiadtam magamból már értettem is miről beszél. Előtte csak a hangja jutott el a tudatomig, az is tompán. Később már nem mondta, hogy ne igyak, később már könnyebb volt arra fogni azt amit tettem, később mindent meg tudtam vele oldani, mintha minden sokkal könnyebb lenne. Mintha egy lassan hömpölygő világban egy különleges szemüvegen át látnék mindent. A gátlásokat is feloldja, azokat amelyeket eladdig az ember elfojtott magában, amit nem mert elmondani a másiknak, amit nem is akart soha. De nem csupán kedvelt szerető a pia, hanem mocskos álnok kígyó is, mert azokat a szavakat is a szánkra adja amit sosem akartunk kimondani, és azokat a csókokat is engedi, amiket soha nem akartunk adni...ó igen tudja, hogy akarjuk mindennél jobban, ő csak taszít rajtunk egyet, hogy meg is tegyük, mert mi gyávák vagyunk hozzá mindig is azok voltunk. De én már nem akarok többé az lenni, nem akarok a némaságba menekülni, nem akarok a szótlanság álarca mögé bújni, és nem akarok az a lány lenni, akibe mindenki egyszerűen csak belerúghat, mert úgysem szól vissza egy szót sem, nem fogja megemelni a hangját, hanem csendben tűr...mindent eltűr. Igen, ez így van, de van egy bizonyos határ, van egy pont ahonnan már képes vagyok megfordulni, és végignézni egész addigi életemen, meglátni azt, hogy mi az amit rosszul csináltam, mi az amit most csinálok rosszul, mi az amit másképp tennék és mi az amit másképp is fogok. Ha valakit ezredszer is a porba taszítasz, ezeregyedszerre is fel fog onnan állni, és nem hagyja magát. Csak kell valami amibe kapaszkodhat, ami elég erőt és kitartást ad neki ahhoz, hogy tovább lépjen. Különös talán de számomra így hatottak Mason szavai, pontosabban az elutasítása, az ahogyan eltolt magától...ó mintha bármikor olyan közel lettem volna...csak én gondoltam annak, sosem voltam igazán ott úgy ahogyan gondoltam, hogy ott vagyok. Mintha eddig csak vakon pislogtam volna, egy álomképbe menekültem egy olyan mesébe, amit nem nekem írtak, amihez semmi közöm nem volt, csak olvasója lehettem mindig, a szereplője soha. Mitől kaptam így erőre, mitől lett bennem nagyobb az elhatározás, mitől gondoltam meg magam? Attól, hogy már nem volt célom, már nem volt miért küzdeni, csak én maradtam önnön magamnak, és talán itt az ideje, hogy bármennyi is van nekem még hátra, bármennyi elvesztegetett év is van mögöttem az eljövendő más legyen. Mindenki megérdemli a boldogságot, mindenkinek kijut a jóból csak éppen nekem nem? Nem akarok ebben hinni. Ha már elvesztegettem az ifjú éveimet egy rossz házasságra, egy viszonyra hónapokat, amiben csak én voltam annyira szerelmes, hogy hittem az egészben, és talán olyan görcsösen hittem, hogy a végén megrémülve tőle elfutottam. Pontosabban a félelem hajtott ez pedig erősebb mindennél, az összes érzés felett áll. Talán kevesen gondolnák, hogy a szerelem és a félelem rettenetesen hasonlítanak egymásra, csak éppen ellenpólusai egymásnak. Ha már túléltem mindent és életem romjai felett még mindig büszkén és egyenesen tudok állni, akkor nem hagyhatom, hogy a továbbiak veszendőbe menjenek. Magamért nem hagyhatom. Egykor voltam valaki, valaki aki erősebb volt mindenkinél, akinek sziklaszilárd elvei és elképzelései voltak, aki a kezét tudta nyújtani bárkinek, és még az sem tántoríthatta el ha ellökték. Ugye nem tűnt el ez a lány, ugye csak rejtegetem valahol mélyen legbelül magamban? Ugye még megvan? Egy hét kellett, hogy rájöjjek, egy hét némaság, és annak a reménynek az elengedése, hogy Mason és én valamikor is össze fogunk tartozni. Megértettem, hogy miért nem válaszolt egyetlen levelemre sem. Mert nem akarta elmondani nem akart talán azzal bántani, hogy ott és akkor ő lemondott rólam, hogy akkor amikor véget vetettem a viszonyunknak a lehetőségnek is véget vetettem, hogy közösen folytathatjuk egyszer majd tovább. És mire bátor lettem mire erős lettem, mire végre meg merném azt lépni, hogy a férjem árnyékából kilépve arcomat a nap felé fordítom már nincs miért tenni, szál egyedül maradtam, ahogyan mindig is voltam. Újra érzem az orromban a kikötő bűzös halszagát, hallom a saját nyöszörgésem a halomnyi gyerek között, maszatfoltok és sebek éktelenkednek rajtam, több napnyi hajón rázkódás, a ruhák füstös bűze, a rám tapadó hideg pára az óceánon, és hallom a kiabáló, rumtól megrészegült hangokat, ahogyan kiabálnak, hogy talán egykettőt megtartanának közülünk, ha kikötnek. Féltem akkor és kapaszkodtam az egyetlen dologba, amit elértem, a mellettem fekvő társam kezébe. De hideg volt akár a jég. Ki tudja hány napja feküdt már holtan. Megrázom a fejem, érzem, hogy a gondolatok az alkohol páráján keresztül tolulnak elő, már lényegtelen, hogy mit akar, ahogyan az is lényegtelen én mit akarok. Csak állok ebben a hotel szobában, és lassan fordulok meg, amikor végre beszélni kezd hozzám. Érzem, hogy nem egyszerű most ez neki, hiszen Mason sosem beszél, Mason sosem mondja ki tisztán és nyíltan amit gondol...Mason minden esetben csak néz az emberre és üzen a gondolataival a tekintetével, mindennel amivel csak üzenni képes. De nem vagyok már biztos abban, hogy értelmezni vagyok képes a jeleket. Körbefordítom a fejem és szétnézek. Az ajtó melletti komódon üvegek....az asztalon is, talán a kakukktojás a sör, hiszen ő nem szokott....vagy csak nagyon ritkán. A lábam mellé pillantok még egy üveg. Nem lepődöm meg, talán csak egy kicsit, hogy meglehet ugyanarra gondoltunk mindketten, meglehet ugyanazért tettük. Az elvesztegetett időkért, hogy mindig későn érkeztünk mindenhová, és mindig akkor amikor a másik éppen nem figyelt, mi akkor akartuk, hogy csak minket nézzen. Hogy is mondtam? Az alkohol kellő bátorsággal ruházza fel az embert, de ugyanolyan gyorsan képes a mélybe is taszítani. Én jelenleg egy érzelmi kötéltáncot jártam, és billegtem mindkét irányba, tudtam, hogy ha még közelebb jön akkor megint ugyanaz történik ami legutóbb, de most nem akarom, most egyáltalán nem ezt akarom....de igen ezt akarom, mi a francért hazudok magamnak folyamatosan? A saját gondolatim elől nincs hova bújnom , azok folyamatosan ott fognak rágni belülről, és még ha el is tolom magamtól a szavaimmal, a gesztusaimmal a hang legbelül dörömbölni és üvölteni fog utána, ujjbegyének egyetlen másodpercnyi érintéséért. A csoda itt rejtezik, ebben, amikor a másikból már ennyi maga a mennyország lenne. Kínzom magam, kínzom őt is...az egész helyzetben van valami abszurdan mocskos, nem akarom, hogy tovább fájjon, meg akarom szüntetni. A papírlapot hajtogatja, és ott van a bögre kávé. Vajon öntött bele rumot ahogyan én tettem volna neki ha....Nem! A pokolba is elég! Kissé eltorzulnak a vonásaim, és fintorgom, de ez inkább annak tudható be, hogy a belső küzdelmem egy egészen enyhe formában ütközik ki az arcomon. Mikor elindul felém, önkéntelenül lépek egyet hátra, majd ahogyan megáll félúton már nem teszem. Még egy lépés marad félbe. De megállok. A kérdése nem ér váratlanul. A fejembe szállt az ital, de ő sem panaszkodhat. A legelső alkalommal legalább az egyikünk magánál volt. Éppen ezért kell különösen óvatosan kezelnem a helyzetet. De azt hiszem már elérkezett az a pont, hogy vagy távol maradok tőle, vagy nem tudom garantálni, hogy nem ismétlődik meg ugyanaz ami legutóbb. Hogy ezzel megint magamat ostoroznám meglehet. Nem akarok vele rideg lenni, de meg kell értenie miért nem megyek közelebb, miért nem akarok közelebb lenni hozzá, mint amennyire most vagyok.
- Nem hiszem, hogy többet ittam volna nálad! – böktem fejemmel az ajtó melletti komód felé, és csak annyira szakítottam el a pillantásom róla, amíg az üvegeket néztem végig. Az egyik már teljesen üres volt, és nem ez volt az egyetlen.
- Csak remélni merem, hogy ez nem egyetlen nap termése. Ami pedig azt illeti, igen Mason miattad!- talán ridegen egyszerűen csendülnek a szavaim, de úgy jöttem ide, hogy nincsenek többé félmondatok, nincsen több elharapott megjegyzés, sem utalgatás, mintha csak suttognánk a másik fülébe, de mondunk konkrétumot. Elegem lett az álszent képmutatásból. Egy életre. Mozdulatlanul állok és úgy hallgatom, de nem megyek közelebb, innen is nagyon jól hallom minden szavát. Pedig le kellene ülnöm, mert érzem, hogy a szoba hirtelen fordul velem egyet, mintha meg is billennék, de végül sikerül  ugyanabban a helyzetben maradnom, talán csak annyit változtattam, hogy a széken megtámasztottam a kezemet tenyeremmel rákulcsolva. Bólogatok a szavaira, tudom, hogy sajnálja, hát én is sajnálom, mit mondhatnék még ezen kívül? Az igazat, csakis a színtiszta igazat. Csettintek a nyelvemmel, aztán hagyom előre hullani a fejem, egy egész percig azt hiszem a hajam előreborult szőke fátyla mögött rejtőzködve szedem össze a gondolataimat. Aztán hirtelen nézek fel rá. A szemeimben nem ridegség van, hanem csak keserű lemondás. Nem tudom visszacsinálni, sem az elmúlt tíz évet, sem az elmúlt másfél évet sem semmit nem tudok azok közül már másképp tenni amit végül megléptem.
- Tudod, én is sok mindent sajnálok....sajnálom azt, hogy bemutattad nekem Timet, sajnálom azt, hogy egykor azt gondoltam egy vallási szekta bűvkörében megtalálom majd a nyugalmat...sajnálom azt, hogy végül megmentőmként a férjemet láttam, holott te harcoltad ki, hogy hozzatok el onnan. De egy dolgot nem sajnálok Mason, egyetlen egyet soha nem sajnáltam és nem is fogok!- emeltem fel a kezem és mutató ujjam az ég felé lendült nyomatékot adva a szavaimnak. Ajkaim pengévé vékonyodtak szinte remegett a felszakadó indulattól, amely annak szólt, hogy megtettem és nem vagyok képes megbánni. Hogy lennék képes mikor szerettem, ahogyan most is? Még így is.
- Azt nem bánom, hogy akkor este akár ittam akár nem megcsókoltalak, és ami azután történt. Hogy mindent odaadtam és te is mindent...hogy szeretkeztünk....először életem során éreztem, hogy valaki tényleg szeret, hogy nőként szeret! És tudod még annak fényében is, hogy most már tudom hova vezetett mindaz ami akkor és ott történt...akkor sem tennék másképpen. Soha semmit nem tennék másképpen....mert ez Mason...- emeltem meg kissé hangom és az eddig ég felé mutató ujjammal a szívem felé böktem.
-...ez az ami kurvára valóságos!- éreztem, hogy egy kis szünetet kell tartanom, és egyre nehezebben vettem a levegőt. Mérhetetlen keserűség és tehetetlenség munkált bennem.Mindkét kezemen támaszkodtam a szék támláján, aztán végül kiegyenesedtem és a komód felé sétáltam, ahol az egyik üveg alján még láttam megcsillanni egy kis vodkát. Kellett, most nagyon kellett. De még nem nyúltam hozzá, még csak a csípőmet támasztottam neki a bútornak, a lábaimat magam előtt keresztbe raktam a karomat a mellkasom előtt összefontam.
- Tudod hányszor toltál el magadtól az évek folyamán? Hányszor menekültél hallgatásba, és mennyiszer kellett nekem kiszedni belőled, hogy mi bajod van? Hányszor próbáltam lelket önteni beléd, és akkor is maradtam amikor ezredszer is megpróbáltál elküldeni? Mert nekem számítottál, mert nekem a testvérem voltál, a barátom...a férfi akit szeretek...Nem sosem tudtam csak testvéremként rád tekintetni, mert nem egy valami voltál, hanem....nekem te voltál Minden! Érted te egyáltalán ennek a fogalmát? És én egyszer küldtelek el téged...egyszer utasítottalak el, és te elmentél. Én pedig kapaszkodni próbáltam beléd, még annyira akartam, hogy valóságos legyél, hogy irkáltam azokat a rohadt leveleket. Mi a fenének? Mit reméltem tőle? Talán pont azt, hogy visszatérsz.- magam mellé néztem, a komód tetején ott volt a vodkás üveg egy karnyújtásnyira. De még nem vettem el, csak néztem egy darabig, majd visszafordultam Mason felé, ahogyan folytatta. Kényszeredetten nevettem fel.
- Szóval ez a lényeg, hogy Timet lecsukd, hogy véget érjen köztetek ez a „Kinek van nagyobb farka?” meg a „Kié lesz Diana?” játék? Ugye? Mert ez már csak erről szól. Te nem engem akarsz megmenteni Mason, te a saját érzéseidet akarod igazolva látni azzal, hogy beteljesíted a bosszúdat. Mert ez neked jár!- csattantam fel végül és a kezemmel hadonászó mozdulatot tettem magam előtt, majd újra karba fontam.
- Az én hallgatásomat az szülte, hogy te is ugyanezt tetted. A hallgatásoddal egy olyan álomba ringattál bele, ami soha nem is létezett! Egy buta képzelgésre épült az egész barátságunk, Mason, hát nem látod? Vagy ha nem így van, akkor mondd el, ne legyen több félmondat, ne legyen több hallgatás, ne legyen több hazugság! De nem....te megint a könnyebb utat választod. Bevégzed a bosszúd és elmész. Nem akarsz elveszíteni? Azzal már elkéstél. Tudod mit? Igazad van....túl késő. Bassza meg!- szisszentem egy hatalmasat végül aztán nem érdekelt semmi, oldalra nyúltam és nyakon kaptam a vodkás üveget, hogy a maradék italt még legurítsam a torkomon. Nazdarovje!



¨¨ Note:  ahw   ¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 14, 2015 9:38 pm Keletkezett az írás



Diana&&Mason
I needed you and you’ve broken me


Úgy állok a szobában, egyedül magányosan, mintha a lábaim gyökeret vertek volna. Mert hiába van itt velem, mégsem érzem őt, ismét eltávolodott, és olyan messze került, ahová már nem tudom követni. Ahová már számomra nincs út, és én is hibás vagyok. Ezt tettük egymással, mert minél jobban vágytunk egymás mellé, annál inkább taszítottunk egymáson, messzebb kerültünk, míg végül a távolság már áthidalhatatlan lett. Nézem őt, a hátát, amit láthatok, és legszívesebben odamennék hozzá, átölelném, és kérném, sőt könyörögnék a bocsánatáért, de nem teszem. Helyette a kávémért nyúlok, hiszen nem aludtam két óránál többet, és ébredéskor még nem tudtam eldönteni, mennyire vagyok józan.
Akkor még képtelen voltam tisztán látni a várost is, így szerencsém, hogy nem kell bemennem, de ha kellene sem tettem volna. Ez idő alatt lassan több lesz a rovásomon, mint amennyit az itteni felettesem el tud viselni, és én érzem, hogy nem tudok megfelelni többé senki elvárásainak. De ha magamnak sem vagyok képes, akkor másnak mégis hogyan? Ha magammal nem vagyok tisztába, akkor mással hogyan tegyem? Az alkohol nem megoldás, mégis elmenekültem, elmerültem benne. Azt nem tudom, hogyan is kerültem haza, csak az tiszta, hogy Giles velem tartott. Azt tudom, hogy fájt, piszkosul, és már nem érdekelt a sör, nem érdekeltek a pancsolt italok. Vodkát követeltem, mint egy nagy hisztis gyerek. Megkaptam. A lábam a homokba süllyedt, én pedig vissza akartam forgatni az időt. Azt akartam, hogy ismét ott legyek, két évvel ezelőtt, az olcsó kis motelban, ahol Diana és én ittunk, ahol megcsókolt, én pedig őt akartam. Azt akartam, hogy abban a pillanatban megrekedve éljek, abban a pillanatban, mikor megtört a jég, mikor végre úgy éreztem, hogy teljes vagyok. Azt éreztem, hogy viszont szeret, és fél évvel később ezzel visszaélve tölt össze. Én mégis ott akartam lenni az emlékeink ócska ládikájában, az emlékek között kutatva, várva a megváltást, a megoldást az elcseszett, kibaszott életemre, de nem történt meg. Csak a világ vált homályossá, majd fekete folttá, és órák estek ki. Mintha ellopták volna, mintha az idő őrzője így akarna büntetni azért, mert ittam. Sokat. Aztán képek villantak fel, és megkönnyebbültem. Csak a hotel fényeire emlékszem, és Giles feddő szavaira. Az apámnak akart szólni, áthelyeztetni engem, pedig csak egy berúgás volt. Nem értettem. Nem akartam felfogni, és nem is fogom fel, hogy az este volt a mélypont. Egy olyan pont, ahonnan nem lehet kikeveredni.
Árnyéka vagyok önmagamnak, a teljesítésem a béka segge alatt, én pedig képtelen vagyok összeszedni magam. Érzem, hogy nincs visszaút, érzem, hogy nincs mit vesztenem, és nem Tim miatt. Én vagyok a hibás, csak én, és nem foghatom Timre, csak kitölthetem rajta a végtelennek, és szűnni nem vágyó haragomat. Mert már nem tehetek mást, mert megbénít a saját némaságom, az, ahogy elintéztem a dolgot. Ahogy eltoltam. Akkor azt gondoltam, abban a percben, hogy így kell lennie. De mégsem. Mert érzem, hogy a kimondatlan szó örökre bennem rekedt, és soha nem jön ki már.
- Legalább ugyanazért ittunk... - jegyzem meg szarkasztikusan, keserű mosollyal. A sörösüvegek közt is egy vodkásüveg, mely jelzi, hogy én is ittam este itt az asztalnál. Nem látom, hogy van-e benne, de körül nézve elég siralmas a látvány. Azt hiszem, talán ki kellene takarítanom. De nem akarok magyarázatot adni. Nem egy nap terméke, hanem körülbelül a hété, de képtelen vagyok emiatt magyarázkodni már. Hiszen elvesztettem őt. Nincs már semmi, amit megmenthetnék, nincs már semmi, ami elszakíthatna, hiszen én magam tettem meg ostoba módon.
Szavai tőrdöfésként hatnak, hiszen az én fejemben is megfordult már. Bemutattam őket egymásnak, nem kellett volna. Ott kezdődött mindent, hogy megtettem, ahogy Tim ránézett, és akkor, bolond, fiatal kamaszként nem gondoltam a mögé a nézés mögé semmit. Nem láttam, nem figyeltem, mintha egészen máshol lettem volna. aztán jött a szekta, ahonnan én harcoltam ki őt, aminek a végén végül Tim aratta le a babérokat, mintha ő lett volna a megmentő, mintha én nem tettem volna semmit. Holott mindent én próbáltam meg. Mindent, és csak tűrtem. Mást sem tettem egész életemben, csak tűrtem, hogy elvegyenek előlem mindent. Tűrtem, hogy apám verjen, tűrtem, hogy anyámat nem érdeklem, vagy azt, hogy az öcsém drogos, tűrtem, hogy elvegyék a boldogságom, hogy elvegyenek tőlem mindent. Mert ez voltam én, a srác, aki nem volt képes kinyitni a száját, ha a boldogságáról van szó. Nekimentem a saját öcsémnek, apám elveivel szembementem, anyámmal megszakítottam évekre a kapcsolatot, és behajtottam azt, amivel tartoznak, és mégis képtelen voltam kiállni Dianáért. Most végül én voltam az, aki ellökte őt, én voltam az, aki egy paraszt voltam. Mély levegőt vettem. Ahogy közelebb lépek, eltávolodik, mintha nem akarna látni sem már, én pedig érzem, ahogy lassan omlok össze, de mégsem mutatom. Nem tehetem, mert ha egy pillanatra is engedek, akkor összeomlok, akkor többé már nem leszek a régi, akkor nem tudok őszintén beszélni, akkor nem tudom kimondani a gondolataimat.
- Szóval ezek szerint én vagyok a hibás mindazért, ami azóta történt - hangom halk. A fejem lehajtom, közben egy pillanatnyi szünetet tartok, hogy ihassak a kávémból, majd inkább letegyem, mielőtt még összetörném a poharat. - Mert így van. Valld csak be. Ha akkor nem mutatom be Timet, akkor az a rengeteg verés nem lett volna, akkor talán máshogy alakult volna igaz? - hangomban nincs vádló súly, nem vádolom őt, miért is tenném? Hiszen nem hibás, ebben nem. Ha ő azt gondolja, hogy én vagyok a felelős, akkor tegye, de csak egy kamasz voltam, aki bízni akart valakiben.
Nem magyarázkodom, nem beszélek mellé, azt hiszem érzem az erőt, hogy egyszer végre én is beszéljek, és ne csak csendesen tűrve létezzek. Azt gondolom, itt az ideje, és akkor is, ha késő, akkor is, ha már nincs remény, tudnia kell, minden átkozott, ki nem mondott szót, minden olyan dolgot, amit eddig egyetlen egyszer se mondtam a szemébe, mert rettegtem, hogy elvesztem őt, hogy az a varázs elillan, és többé nem érhetem el. Én voltam az, aki összetörte, én tettem tönkre végül mindent.
- Én tettem? Én voltam szerinted, aki ellöktelek? Én voltam az, és te nem tettél semmit? Hányszor próbáltam közeledni a magam béna módján, de akkor már ott volt Tim, a tökéletes, aki megmentett? Te ugyanúgy ellöktél, és a végén te voltál az, aki hamis álmokat ígért, majd visszakozott, újabb és újabb esélyt kérve, majd végül eldobva mindent. Mégis az utolsó percig hittem benned, bennünk.. Te voltál az, aki elvette tőlem - felnézek rá, és elakad a szavam. Egy pillanatra olyan sok dolog fordul meg a fejemben, beleszédülök, a gondolataim árjába, végül kifújom a levegőt, hogy lenyugtassam magam. Feszült vagyok, és szavaimon látszik. Már nem akarom tovább bántani, de megtettem, érzem, hogy így van. Már nem tudok semmi olyat mondani, amivel jóvá tehetem azt, amit elcsesztem. Így csak a némaság maradt. Lassan indulok l, hogy a szoba fala mentén körbejárjam a szobát, majd megálljak az erkélyajtónál.
- Amikor innen elmentem, nem maradt semmim. Amikor elküldtem az e-mail címet, azt reméltem, hogy majd meggondolod magad. Azért adtam meg, mert minden egyes levélnél azt gondoltam, majd azt írod, hogy jönni akarsz, hogy meggondoltad, aztán lassan... - nem nézek fel rá, mert akkor érzem, hogy nem tudom befejezni, amit mondani akarok. - Karácsonykor, mikor leesett a hó, akkor jöttem rá, hogy nem jössz. Hogy soha nem jössz. Tudtam ezt akkor is, azon a napon, mikor elmentem. Én mégis megvettem a te jegyedet is, feleslegesen, majd elégettem azt, mikor elpakoltam. Akkor jöttem rá, karácsonykor, hogy mindenem elvesztettem. Pontosan tudom mit jelent, mert te is az voltál nekem - felnézek rá, majd elfordulok. Most én nem közeledek, most még nem akarok. Inkább szeretnék tiszta maradni, amikor beszélek, szeretném átgondolni, így elindulok, a konyha felé megyek, ahol a pulton pár üveg van, némelyikük bontatlan, de van megkezdett is. Egy pohár kerül elő, de nem teszek semmit, csak forgatom a kezeim között. Nekem ez a beszélgetés túlságosan is kegyetlen. Nem szeretem magam kiadni, mert azzal védtelenné válok. Amit mondani akarok, az olyan dolog, amit soha nem tudott, amit talán csak félszavakban említettem.
- Ez nem rólad szól, nem arról, hogy kinek nagyobb a farka, ez sokkal régebbről ered. Elfojtott érzés, melyről soha nem beszéltem. Tim nem érdemli meg, hogy a szabad levegőn legyen, és ha azt hiszed, hogy nem akarlak megmenteni... Mindig is azt akartam, azt gondoltam, ha elmegyek, többé nem fog bántani. Folyton ezt mondta, mindig, ha meglátogatott, és ezzel élt, amikor a piti fenyegetései nem értek semmit - nem tudom, miért mondom ezeket. - De nem értek semmit - szűröm ki a fogaim között a szavakat, és a mosogató fölé tartva a pohárba kapaszkodom. A vékony üveg elroppan, én felszisszenek. Mégsem törődök fele, egy újabb poharat veszek elő, egy vastagabb falút, miközben megnézem a kezem. Csak egy szilánk állt bele, amit kiveszek, ameddig háttal vagyok neki. Végül felé fordulok, szavai eljutnak hozzám, én pedig csak azt akarom, hogy ez ne így legyen.
- Az igazat akarod? Csak azt? Rendben. Az egész barátságunk egy illúzió volt. Azt láttam, hogy te nem akarsz többet, hogy csak a bátyád vagyok, aki megvéd, a háttérből elintéz mindent, majd visszavonul, mint egy hős. Azt gondoltam, hogy talán, esetleg felfigyelsz rám később, ha idősebbek leszünk, de nem láttam, csak azt hittem, mögé képzelem. Még akkor is reméltem, mikor megcsókoltál, majd viszonyunk lett, amely idő alatt többször visszakoztál a költözés ellen, mint azt két kezemen megszámolhatnám. Mégis hittem kettőnkben, végül összetörtél. Aztán kimondod, hogy szeretsz, hogy mindig is így volt, én pedig azt érzem, hogy ez az egész irreális és nevetséges, mert nekem kellett volna ezt kimondanom évekkel ezelőtt, még azon a bálon, amikor Tim vitt el... - az igazat akarta, én pedig kimondom. És ennek örömére töltök magamnak egy italt, talán vodka, nem érdekel, és lehúzom, majd egy fintorral kortyolok még egyet, mert ehhez értek Giles szerint. Végül kilépek a pult mögül. - Egy töketlen seggfej vagyok, aki nem beszél az érzéseiről, inkább kimutatja, a tetteibe rejti. Sajnálom, hogy nem úgy működöm, sajnálom - felsóhajtok, majd lassan indulok el felé. Apró lépésekben, nem rátámadva, nem sarokba szorítva. - Ha téged elvesztettelek, akkor mégis mit gondolsz, mi maradt itt nekem? Miért kellene maradnom egy helyen, ahol nem marad semmim? Nem én választom a könnyebb utat, pontosan a nehezebbet választom, és te választottad a könnyebbet, azzal, hogy tűrsz, hogy tűrtél. Elvesztettelek, mert nem voltam képes szavakba önteni az érzéseimet, ne vádolj azért, ha a bosszúm éltet. Ezáltal lehetsz olyan, amilyennek mindig is látni akartalak. Szabadnak - félúton meggondolom magam. Megállok, és felnézek rá. Alig három lépés választ el egymástól minket, de nem csökkentem a távolságot. azt hiszem, elmondtam, amit akartam, és bár tudom, hogy elvesztettem, és megszakad a szívem, nem akarom magára hagyni, csak ha ő kéri ezt tőlem.


©


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Okt. 16, 2015 9:50 am Keletkezett az írás






Mason & Diana




Miért vagyok itt? A válasz egyszerű és kézenfekvő: mert szeretem. És ha fognám magam és elmennék innen akkor mi lenne a helyzet? A válasz ugyanaz: mert szeretem annyira, hogy újra el tudjam engedni. Ezt a helyzetet most ő választotta és nem én, ez most az ő döntése volt és nem az enyém, noha tudom, hogy alaposan befolyásolta ezt az egészet a múltunk. Az az idő, amikor ez az egész kialakult, amikor még azt gondoltuk, talán mind a ketten, hogy annyira egyszerű lesz tovább lépni. Nekünk sosem volt az. Mintha süllyedtünk volna folyamatosan a saját érzelmeink ingoványába, végül az a kéz nyomott le, amelyiknek ki kellett volna húznia belőle. Nem tudom már megmondani, hogy volt e az életemnek olyan pillanata, amikor nem szerettem? Volt olyan, akár csak egyetlen alkalom is amikor ne jutott volna eszembe, amikor ne úgy aludtam volna el, hogy vajon neki nyugodt álma van? Féltettem őt, leginkább saját magától és attól akivé válhat, és hogy a végén éppen én leszek az aki ezt teszi vele, nos azt hiszem ezt volt a legnehezebb elviselni. A mi kapcsolatunk olyan volt mint a tiszavirág, és éppen olyan illékony, amilyen az illata ami még ott érződött a bőrömön valahányszor kiosontam a kis motelszobából. Már előbb kellett volna, már előbb kellett volna megtennem, akkor amikor még volt lehetőségem, de továbbra sem fog változni semmi akármennyire ostorozom is magam miatta. Nem tudok semmit megváltoztatni, és az egészben az a furcsa, hogy talán nem is akarok. Ma már tudom, hogy talán törvényszerűen kellett egykor így történnie mindennek, talán törvényszerűen kellett mindkettőnknek megsebezni a másikat, hogy tudjuk mennyire fájdalmas amikor nem vagyunk egymás közelében. Nem tudom már, csak abban vagyok biztos, hogy most is jönnöm kellett, akárha jönnék még ezerszer is ha hívna. Akár ide, akár máshova. Éppen ezért nem szabad ezt tennie velem többé, nem szabad kérnie, ahogyan nekem sem őt, mert nem tudunk egymásnak nemet mondani, nem tudjuk megvonni a segítő kezet, ahogyan soha nem is tudtuk, ha a másiknak szüksége volt rá. De nekem már nem ez kellett, nem kellett, hogy megmentsen, mert nem nekem volt erre szükségem, hanem neki. Jól tudom minden szó amit kimondok neki csupán az egyik oldalt mutatja, csak engem, de az ember már csak annyira gyarló, hogy a saját fájdalmát ismeri a legjobban, minden mást ehhez viszonyít. Annak nem örültem, hogy itt voltam, annak örültem, hogy láttam...annak nem örültem, hogy ilyen állapotban találom, annak örültem, hogy tudtam ezek után, hogy még mindig van lelkiismerete még mindig ragaszkodik ő is valamihez, amit nem tud elengedni, akárcsak én. E pillanatban azt szeretném, hogy csak legyen vége, szálljon fel a gépre és menjen vissza Bostonba, abba az életbe, amiben eddig is volt, ami talán az egyetlen menekülése tőlem, hogy többé ne bánthassam őt a puszta létezésemmel. Érezte már valaki azt amikor a másik közelségének tudata szinte úgy marja a bőrünket akár a legerősebb sav, amikor a lélegzete amit megérzünk a közelünkben, olyan forró vágyat gerjeszt a belsőnkbe, mintha olvasztott forró aranyat öntetének a csontjainkba? Mintha képesek lennénk egyetlen hangosabb szusszanásától is lángra lobbanni. Nem mertem a szemeibe se nézni, azt hiszem az lett volna az a pillanat, amikor olyan dolgokról kezdek beszélni, amiről soha nem akartam végül újra és újra bevallanám neki, ami mindennél megalázóbb és nem akarom újra elszenvedni. Csak zárja le és menjen, ne forduljon meg, ne köszönjön el, csak menjen vissza. A szabadság amiről ő beszél nem ezt jelenti, nem az ütések végét, mert amikor elmegy, az lesz a legsúlyosabb pofon, amit kaphatok és amelyből nem leszek képes talpra állni, mégis így akarom. Most így akarom, noha tudom, hogy a gondolataim nagy részét az alkohol generálja, amely egyre inkább eltompít, elködösít, érzem, hogy mázsás súllyal süppednek a lábaim a padlóba. A hangja, halk, tűhegyként karistolja végig minden idegvégződésemet, és látom rajta, hogy annak a nyugalomnak tökéletes ellentettje munkálkodik benne, amelyet az egész lénye hordoz most magába, ami kívülről látszik...de belül egészen más van. Most nézek rá az arcára, és ahogyan tekintetem végigfut a vonásain, ahogyan nézem ezt a fáradt és elgyötört arcot, érzem, hogy egészen enyhén megrogy bennem az elszántság azt illetően, hogy elengedjem. De tisztában voltam vele, amikor idejöttem, nagyon is tisztában, hogy megint egy légtérben lenni, megint inni, megint egy hotelszobában, mintha az egész kibaszott élet csak ebből a állna, mintha nem létezne más, mintha örökre ebbe a körhintába száműzött volna bennünket az életünk, és ha együtt akarunk lenni, ha a másikat akarjuk csak ezek léteznek. Ócska és elviselhetetlenül undorító kellékei egy viszonynak, amit nem így akartuk. Figyelem a végigfutó tengernyi fáradtság marta barázdákat az arcán, próbálom kitalálni, vajon hány napja nem alszik rendesen, és vajon hány napja iszik folyamatosan. Talán ugyanúgy ahogyan én nem képes elviselni másképp, hiszen már ő is látja, hogy ez az egész itt és most fog bevégeztetni. Hogy nincs tovább, hogy az utolsó reményeket is, mint apró kis szélre bízott szalagok, engedjük tovább, nem lesz már mibe kapaszkodni, mibe reménykedni. Ó lássam be végre, hogy a hibát nem ő követte el, nem én, hanem együtt. Én a bizonytalanságommal, ő a csendes engedelmességgel. Mert nekem akart jót, mert azt gondolta ezzel segít. A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve, tartja a kissé mára már elcsépelt mondás, de esetünkben ez nem csupán egy út hanem egy sztráda. Túl sok jó a semmiért. Lehajtja a fejét, én pedig megrázom a sajátomat, már nem indulatból beszélek hozzá, noha bennem is van még egy jó adag.
- Nem azt mondtam, hogy te vagy a hibás mindenért. Ha akkor nem mutatod be Tim-et igen, akkor másképp alakult volna, de a döntés az enyém volt. Talán a döntésemhez segítettél csupán hozzá azzal, hogy hallgattál, hogy azóta is hallgatsz, hogy nem mondtál ki soha semmit nyíltan. Annyiszor szerettem volna, hogy beszélj nekem az érzéseidről, hogy mondd el!- felszisszentem, amikor eszembe jutott, hogy annyiszor elmondta, annyiszor kijelentette, hogy a húgának tekint, hogy úgy szeret mint a testvérét. Akkor azt gondoltam ettől többet nem lenne képes adni, ahogyan én sem lennék. Akkor azt hittük elég ez nekünk. De olyanok vagyunk mint az egyre terebélyesedő patak, mely a hegyekből zúdul alá. És a hordalékait maga előtt görgetve egyre terebélyesedik és egyre zavarosabbá válik, egyre inkább többre van szükségünk, nem akarunk megválni a múlt terheitől és szüntelen keressük az eljövendő vackait, amelyeket magunkhoz vehetünk és utunkat folytatva ezzel futhatunk tovább. Kevés lesz a tér, kevés lesz minden amit kapunk, még többre vágyunk. Érzelmeink mohóságának rabjaivá válva aztán megadtuk magunkat az első gátnak, amely az utunkat állta. Nem voltam képes a rosszul megválasztott házasságomból kilépni, mert a félelem kötött csomókat a kezemre. Mintha Timothy minden egyes alakalommal amikor kikötözött az ágyhoz, valamilyen módon jelképesen tette volna azt, mintha a gondolataimnak akarta volna az útját állni, ami jól tudta Mason felé futnak, Mindig nála voltam, mindig vele voltam a gondolataimban, és ezt egyetlen verés sem volt belőlem képes kiűzni, soha. Mostanában már semmi nem számított, mostanában, mióta rádöbbentem, hogy az összes kis dédelgetett álmom, mint egy bolond gyerek homokvára szétolvad az áztató óceánparti esőben...keserűen és beletörődőn talán még tartottam is az arcom, hogy üssön még, hogy a fájdalom amit  a testem érez képes legyen eltompítani azt ami a lelkemnek feszül szüntelen, ahogyan felidézem a szavait. Nem szeret....nem akar szeretni. Már nem....Csak állok a zuhany alatt a testemen a millió sebbel, és azzal az egyetlen egyel ott legbelül, hagyom, hogy a könnyeim végigperegjenek keveredve a keserű mandula illatú tusfürdővel, a pára eltorzítja a vonásaimat, és ahogyan lassan lerogyok a pergő vízsugár alá, és magam alá kulcsolom a lábam mocskosabbnak érzem magam mint valaha. Aztán valami mozdít, valami előre lendít, valami ami miatt küzdenem kell, ha már csak ez maradt számomra, ha már nincs más. Én magam. De ez már nem lesz ugyanaz, mintha ő lett volna akiért megteszem. Megint későn indulok el, megint későn találom meg az erőmet megint későn teszek meg egy olyan vallomást amit hamarabb kellett volna, ahogyan neki is.
- Igen Mason, megtettem, mindezeket megtettem és az én hibám. Amiről tudom, hogy az én átkozott és meg nem változtatható hibám. De tudod mi a különbség közted és köztem? Hogy mindezek ellenére én képes voltam felül emelkedni rajta. Az összes elszenvedett tetves sértettségen, képes voltam azt mondani, hogy sajnálom, hogy nem így akartam...és próbáltam én is a magam béna módján helyrehozni...-kiforgattam és visszadobtam a saját szavait, csak az én olvasatomban, ahogyan én láttam. Én végül összeszedtem magam és bevallottam amit mindig is be kellett volna, ő pedig inkább nem tette, ahogyan soha nem tette. Vártam tőle mást? Nem is tudom, talán mindig reménykedtem benne, hogy egyszer talán elmondja, egyszer talán az én buta és ostoba kis álmaim is valóra válhatnak, hogy nem csupán bámulom a fehér rózsákat a kirakatban, hanem meg is kapom. Franc tudja már! Nem vágok közbe a szavaira, noha szeretnék, annyiszor szeretnék, de azt hiszem van valami amivel sikerül meglepnie, és ezen dolog mellett nem tudok csak egyszerűen elsétálni, ahogyan a komódhoz megyek, hogy végül aztán meglegyen közöttünk az a távolság aminek úgy érzem lennie kell. Trenírozom magam legbelül, hogy adott pillanatban, ha mégis megtörjük, ha mégis közeledünk egymáshoz, még mindig ilyen sziklaszilárd és eltökélt legyek mint most vagyok. Üvegek mindenhol és tudom, hogy ennek még koránt sincs vége, addig nincs amíg vagy ő nem küld el engem, vagy én nem küldöm el őt. Rohadtul erősnek képzelem magam de annyira soha nem leszek az, hogy képes legyek kiűzni őt akár a gondolataimból akár az életemből. Ennek továbbra is csak az az egy módja van, hogy hátat fordít és elmegy. De a szoba jelenlegi állapotát tekintve, azt ahogyan ő kinéz, azt ahogyan én kinézek, erre most nagyon kevés az esély. Mason beszélni kezd....sokat...sokkal többet mint eddig bármikor. Sértettek a szavai, olyan mint egy kisgyerek, aki nem kapta meg amit akart és évekig ugyanazon gondolatok kergetőztek a fejében, amíg végül aztán hangot ad neki. Nem mondok még semmit, hagyni akarom beszélni, mert olyan pillanat ez, amit nem akarok megtörni. Nem sűrűn csinálta eddig, és volt bennem egy apró remény, hogy végre talán tényleg az igazat fogja mondani, hogy mindent de tényleg minden elmond majd, nem maradnak félmondatok, és nem maradnak benn olyan gondolatok, amelyeket eddig nem osztott meg velem.  Hátat fordít nekem az üvegpohárral a kezében, én pedig meghúzom a vodkás üveget. Az ital egészen vadul marja végig a torkomat. Még mindig megvannak az orosz forrásai, mert ez igazi, hamisítatlan orosz vodka volt, méghozzá nem is a gyenge fajtából.
- És amíg ti hadakoztok, amíg rágódtok a saját sértettségeitek felett, az egyikőtök a testemet a másikótok a lelkemet fogja véresre korbácsolni.- motyogom magam elé, és rádöbbenek mekkora igazságot mondtam most ki félig hangosan. Tim testileg, Mason lelkileg emésztett fel, és nem tudom már, hogy én hol vagyok ebben az egész kaotikumban, hol van nekem a helyem? Újabb korty az üvegből, és hallom ahogyan a pohár elpattan a kezében, idáig érzem a dühének kesernyés szelét, ahogyan nekem csapódik. Figyelem ahogyan kilép a pult mögül, lehúzza az italt, a bal kezén egy papírtörlő, amelyet a vér itatott át. Nem szólok semmit, csak az üveget magam mellé teszem, és ellököm magam a pulttól, hogy a minden hotelszobához tartozó elsősegély ládát előszedjem, amit általában a fürdőszobában szoktak elhelyezni. Elsétálok mellette és meg is találom az apró, téglalap alakú vörös dobozt a fürdőszobai csap melletti falon felakasztva. Felnyitom a tetejét és kiveszek belőle egy patron jódot  az üveg áttetsző  fertőtlenítő és tisztítószert, és kötszereket. Mindezeket viszem magammal kifelé, hogy a komódig sétáljak vele, ahol lepakolom őket, és csak a jódot veszem először magamhoz. Még mindig nem beszélek, még mindig nem mondok semmit, lassan dolgozza fel az agyam a hallottakat és mindezek között még azt is tudom, hogy a kezét alaposan megvágta a pohár, noha ő ennek jó szokásához híven nem tulajdonított akkora jelentőséget. Teljesen felemésztem a kettőnk közötti távolságot, és odalépve hozzá a kezembe veszem a kezét, amelyet egy papírtörlő fed, gyakorlatilag csupa véresen. Alulról támasztom a tenyerembe, csendesen csinálok mindent, és hagyom, hogy ha inni akar akkor igyon, de azt nem engedem, hogy a kezét elhúzza. Végül aztán ezt a sok pernyi csendességet akkor töröm meg, amikor a jóddal elkezdem tisztogatni a vékony vágás környékét. Nem állt bele szilánk, de sikerült három szép csík vágást összeszednie, amelyek nem mélyek ugyan, nem kell összevarrni, de mindenképpen be kell kötni. Finoman csinálom, noha tudom, hogy a jód egy kicsit csípni fog.
- Ne haragudj....ez egy kicsit fájni fog, de szükséges...- felpillantok rá végül, és most döbbenek rá, hogy az eddig olyan nagyon dédelgetett távolságot egy elpattant üvegpohár tökéletesen szétzúzta. Nem csak az üveg esett szilánkokra hanem az én ellenállásom is. Itt állok előtte, keze a kezemben, és próbálom helyrehozni....megint valamit helyrehozni. Nyelek egy nagyot, majd megint lefelé nézek, a sebre, és azt tisztogatom tovább, de már beszélek én is, már nem hallgatok.
- Sosem beszéltél még egyszerre ennyit, ugye tudod?- suta mosollyal pillantok fel rá, majd megint a sebtisztogatást folytatom.
- Tudom...és azt is, hogy elcsesztük, ebben mindig jók voltunk, akár együtt akár külön. Tartsd egy kicsit így kérlek a kezed, ne fordítsd meg, egy pillanat!- ellépek mellőle, hogy a komódra pakoljam a véres gyolcsokat, a leszedett véres papírtörlőt és az üres jódos fiolát, majd a tisztító folyadékot és a kötözőt magamhoz véve lépjek vissza hozzá, hogy megint a kezembe vegyem a kezét. Óvatosan kenem körbe a sebek környékét a tenyerén, végül lassú, gyakorlott mozdulatokkal kezdem bepólyálni.
- Már nem várok tőled semmit Mason. Se azt, hogy bármit bevallj, se azt, hogy maradj se azt, hogy bocsánatot kérj, se azt, hogy...megmutasd nekem azt milyen a hóesés.- nagyon keserű mosoly rezdült meg az ajkam szélén, ahogyan egy másodpercre felnéztem rá, aztán megint a kötözéssel voltam elfoglalva.
- Én....már csak nyugalmat akarok. Már nem akarok választani, már nem akarok a saját érzéseim között vergődni, már nem akarok én semmi mást csak azt, hogy végre mindenki hagyjon békén! De bárcsak ilyen egyszerű lenne! Az ember kikapcsolhatná az érzéseit, de nem ilyen egyszerű, már nem! Onnantól, hogy hagytuk az egész lavinát legördülni, onnantól már nem az. Így aztán én úgy látom, hogy mindkettőnknek megvan a maga dolga ebben az egészben.- végeztem a kötéssel és elengedtem a kezét, majd a komódhoz mentem újra, hogy összeszedjem a véres holmikat és azokkal a konyhasziget felé sétáljak, hogy kidobjam. A pulton újabb üvegek vártak, én pedig megragadva az egyiket Mason felé indultam ismét, majd megálltam tőle egy karnyújtásnyi távolságra. Tudom, hogy nem fog semmit tenni amíg én nem bátorítom, én pedig nem bátorítottam. Ha a barátom akar lenni már csak, akkor megadom neki, van más választásom? Nincs, nem hagyott. Lendítettem felé az üvegen és egyenesen a szemeibe néztem. Sikerült valamennyire megacéloznom magam, hiszen erősebb voltam, ahogyan mondta...kegyetlen lecke volt az élettől és még mindig nincs vége.
- Hát akkor igyunk arra, hogy mindketten úgy legyünk szabadok, ahogyan akarunk azok lenni. Ahogyan ígértem segítek neked, megtartom az ígéretem, ezúttal mindenképpen! De aztán nem tartozunk többé egymásnak semmivel. Sem a múlt vádjaival, sem azzal amit sosem mondtunk ki.- kortyoltam az üvegből kissé el is húztam a számat amikor megint végigmart a pia.
- És amit most nem mondasz ki, soha többé ne tedd! Ha most bekötözzük a régi sebeket többé egyikünknek sem lesz joga felszaggatni azokat. Se neked, se nekem!- fejeztem be végül, majd a kezére pillantottam, amit bekötöztem. Bárcsak a lelkével is megtehetném ugyanezt. Ő szabadságot akart nekem én meg a sebeket eltüntetni. Mindkettő embert próbáló feladat volt a számunkra azt hiszem.



¨¨ Note:  ahw   ¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Okt. 16, 2015 2:28 pm Keletkezett az írás



Diana&&Mason
I needed you and you’ve broken me


Valójában ez az egész helyzet miattunk van így. Nem nevezhetem csak őt a hibásnak, ahogy ő sem engem, és nekem sem kellene hibáztatnom magam. De már nem látok tisztán, már nem érzem azt a magabiztosságot, mint régen, vagy akár az ideérkezésem napján. Mégis tudom, felfogom ésszel, hogy ez így nem mehet többé, és meg kell hoznom egy döntést, ami vezethet jó irányba, ha a szavaimat megválogatom, vagy vezethet a lehető legrosszabb irányba is, ha nem gondolkodom, ha csak úgy hagyom a szavakat a szoba levegőjében lebegni, nehezebbé téve mindent. De én ezt nem akarom már. Nem akarok folton a múltba élni, nem akarom a régi hibáimat újra és újra felidézve inni. Reggel tudtam, hogy ez a nap sorsfordító lehet, reggel tudtam, hogy még ma, csak még ma inni akarok, csak még ma a homályba akarok merülni, körülölelni az önsajnálatot, hogy holnap, ébredés után más legyen. De ez nem csak rajtam múlik, mert Diana itt van, eljött. Eddig olyan döntéseket hoztam, amikbe nem vettem bele, mert nem vette fel a telefont, nem válaszolt a hívásaimra, és a némasággal taszított rajtam egyet, ahogy én tettem másfél évig. De végül mégis megesett rajtam a szíve, és felvette, beszélt velem, idejött, és most megint egy válaszút előtt állunk, és én érzem ennek a súlyát. Neki is érezni kell, hiszen itt van, lát engem, hallja, amit mondok, ahogy megnyílok, és beszélek arról, hogy mit érzek. Minden szavam beszél hozzá, és minden szavam rejt magában valami titkos jelet. Hiszen ott van a kimondott szavaimban, hogy döntést hoztam, melyben nem szerepel Timothy Barry. Még ha nem tudja, miért érzi, hogy ez az egész más, el fogom neki mondani, mert megérdemli, ahogy én is megérdemlem azt, hogy végre beszéljek, végre ne csak a háttérben élő srác legyek. a hős, aki mindig megmenti. Nem akarok többé ez lenni.
Úgy érzem, túl nagy felelősség lenne, ha ismét ott folytatnánk, ahol abbahagytuk, mert amikor abbahagytuk, akkor valami megszakadt. Elszakadtunk egymástól, és valami véget ért. Ami pedig egyszer véget ért, nem folytatható többé úgy, hogy ne maradjon bennünk szálka, így egyelőre nem szólalok meg. Nem akarok, mert a szavaim súlya engem is képesek lennének a földbe döngölni, és nem nézek fel rá. Nem kér a közelségemből, így ismét távolodni akarok, mert igazából elbizonytalanít a tudat, hogy a bennem megfogalmazódott szavaimat ki kell mondanom, a tudtára hoznom, ha tetszik neki, ha nem. Akkor is, ha esetleg emiatt elveszítem őt, be kell vállalnom, és mindezt úgy, hogy nem fogok neki továbbra sem beszélni sem Dorothy-ról, sem pedig az eljegyzésről. Tudom, nem így kellene tennem, hanem el kellene mondanom, de nem hiszem, hogy most el tudná viselni. Épp elég, hogy végre felállt, végre önmagáért cselekszik. Nem akarom porig rombolni sem őt, és magamat sem. Mert ha vele megtenném, akkor minden bizonnyal az rám is hatna. Hiszen érzem őt. Ahogy ő is engem, és ez még mindig megmaradt, még akkor is, ha jelen helyzetben félreértelmezem a jeleket. Ahogy mindig is tettem, mert ez vagyok én. Mert nem tudok olvasni Diana vonásaiból, mert túlságosan vaknak érzem magam a közelében.
- Minden egyes hibám ahhoz vezetett, hogy belássam, nem vagyok tökéletes. Minden egyes hibám azt igazolta, hogy nem tudok túllépni, annak ellenére sem, hogy rengetegszer kértem bocsánatot. De akkor, mikor kellett volna, mégsem tettem semmit. Számomra nem attól leszel fontos, mert kimondod, amit gondolsz, és reméltem, hogy fordítva is így van - nem tudom, miért mondom ezt, nem tudom, de mégis valahogy a tudtára kell adnom, hogy én még annak ellenére sem leszek a szavak embere, hogy most igen is beszélek, és túl sokat mondok, olyan dolgokat, amiket soha nem tennék, de meg kell tennem. Erőt véve magamon teszem, fáj, hogy le kell vetkőznöm a magam szokásait, és úgy érzem, ő ezt várja el. De mégis milyen szerelem az, ahol olyan elvárások vannak, amit az egyik fél nem tud felérni soha? Vagy talán csak félek ettől, mert nem ezt láttam, nem ezt tanultam, és soha nem is leszek ilyen, de egyszer, egyetlen egyszer végre beszélnem kell, és nem azért, hogy ne veszítsem el, mert megtörtént, hanem azért, hogy lássa, képes vagyok beszélni. Lehet, hogy késő már, sőt biztos, hogy késő, de én még kimondhatok mindent, mert megtehetem, és ezt anélkül teszem, hogy magamhoz akarjam láncolni, hogy elvárjam, hogy megértsen, csak egyszerűen nem akarom, hogy anélkül váljanak el útjaink, hogy nem tud rólam semmit, hogy nem tud az érzéseimről semmit.
Nem akarom elengedni őt, de folytatni sem akarom így, ahogy eddig tettük, mert ezzel csak megöljük a másikat, ezzel egymás lelkét törjük menthetetlenül össze. Majd végül nem figyelek rá, végül a szavai értelme csak eljut hozzám, de nem válaszolok, hiszen ő így látja. Nem akarom őt bántani, soha nem akartam, de ezek szerint mélyen megsebeztem, és többé talán nem fogom tudni begyógyítani, és talán már ő sem akarja majd.
És a szilán a kezembe áll, én alig szisszenek fel. Mert soha nem érdekeltek a fizikai sérelmek. Eleget kaptam apámtól, hogy ne érdekeljen, ha sérülést okozok magamnak, és annyi év után is, annyi némán, és egymástól távol töltött idő ellenére is Diana az, aki az elsősegélyládával tér vissza, hogy ellásson. Pedig én még azt sem érzem, hogy vérzik, csak szorítom a törlőkendőt, majd felszisszenek, amikor a fertőtlenítő csípni kezd. Minden szavam benn reked, és igyekszem összeszedni a gondolataimat. A kezem megrándul, de nem húzom el, ő pedig erősen tartja,
ezzel valahogy megakadályozná azt, hogy zuhanni kezdjek, mintha ezzel, hogy hozzám ért, hogy közel jött, erőt adna ismét, ahhoz, hogy megint beszéljek hozzá, mégsem teszem, csak őt nézem, majd elmosolyodom a kijelentésén.
- Soha nem éreztem még ennyire sebezhetőnek magam, ugye tudod? - válaszolok kérdéssel a kérdésére, miközben lenézek, és hagynom, hogy ellásson. Nem érzem, most sem érzem a kezem fájdalmát, a vodkáért nyúlok, hogy a pohárba töltsek, és ameddig visszatér, igyak ismét. De most nem egyszerre, pedig legszívesebben még a pohárral sem bajlódnék, de nem akarok már folyton inni. Nem ez vagyok én, és nem akarok apámnak csalódást okozni, nem akarom elbukni a kinevezést, és nem akarom elbukni ezt a hirtelen kapott békésebb, közelebbi viszonyt.
- Diana. Én döntöttem. Hoztam egy döntést, és szeretném, hogy tudd, és szeretném, ha végighallgatnál, nem vágnál közbe, mert akkor félek, nem tudom befejezni, szóval... - mély levegőt veszek. Belekezdeni nehéz, habár már felvezettem, és próbálok nem olyan mozdulatokat tenni, amit félreért, mégis van ennek az egésznek egy szomorúbb hangvétele, mégis olyan, mint egy búcsú, de még nem tudhatja, hogy mi is az, ami megfordult a fejemben ez alatt a pár nap alatt. És még azt sem tudom, hogy fogja fogadni, vagy kezelni, esetleg hogyan tudom úgy szavakba önteni, hogy ne legyek félreérthető. Erre igencsak képtelen vagyok, és próbálom összerakni a fejemben, de mint tudjuk, ameddig nem mondjuk ki, ameddig csak a fejünkben van, sokkal jobban hangzik. De már nem hátrálok meg többé, hiszen eddig is mindent feltettem egy lapra, eddig is mindent kockáztattam, és most sem teszek másképp. Ezért, időhúzásként iszom ki a poharam, majd a kezemben forgatom a kiürült üvegárut. Őt figyelem, ahogy elpakol, majd beszél hozzám, és tudom, hogy meg fog érteni, legalábbis oly erősen él bennem a remény eziránt, hogy nem tudok másra gondolni, de mégis mindig számba kell venni a lehető legrosszabb eshetőséget is.
- Én nem akarok a barátod lenni, ahogy a testvéred sem - sóhajtok fel, majd elveszem tőle az üveget, és egy poharat veszek elő a szekrényből. - Nem tudom ezt csak így annyiban hagyni, és nem tudom csak úgy kikapcsolni az érzéseimet, ha menne, megtettem volna, és nem ittam volna azóta, hogy először találkoztunk megint - sóhajtok, és végül töltök a két pohárba, majd az egyiket felé nyújtom. - De folytatni sem tudom ott, ahol abbahagytuk. Túl sok fájdalom ért, túl sokat bántottuk egymást, és folytatni valamit, ami véget ért, lehetetlenség. Nem tehetünk úgy, mintha meg sem történt volna az a másfél évvel ezelőtti dolog, nem tehetünk úgy, hogy nem történt meg az, amit egy hete tettünk - ráemelem a tekintetem, és a szemeit fürkészem. Fel akarok bennük fedezni valamit, amiből láthatom mit is gondol tulajdonképpen, miközben én az átlátszó italomat lötyögtetve próbálok rátérni arra, amit igazán mondani akartam, de nem tudok, mert túlságosan messziről közelítettem meg az egészet, és nem tudom, hogyan is vezessem rá a lényegre a beszédem folyamát. Csak remélhetem, hogy tényleg nem vág közben, hogy végighallgat, miközben én kortyolok egyet a poharamból, hogy végre megtaláljam a nem olyan rég fellelt erőmet.
- Diana... Én... Én nem akarom, hogy ennyi legyen, hogy ha vége az ügyemnek, és visszamegyek, akkor többé nem beszélünk. Én tisztában vagyok azzal, hogy mindent elrontottam, és tudom, hogy nem lehet helyrehozni semmit, hiszen minden elromlott akkor, mikor elváltunk, és tudnod kell, hogy már nem is akarom helyrehozni - ismét felnézek rá, ismét a tekintetét kutatom, majd kortyolok egyet megint, és közben érzem, ahogy az éhgyomorra elfogyasztott alkohol könnyebbé teszi. - Vannak dolgok, amiket nem lehet helyrehozni, és ezt be kell látnunk, és én nem akarom lezárni úgy, hogy még utoljára egyszer ne mondanám el ezeket. Mert akkor soha többé nem tehetném már meg - a beszéd nehéz, mégis könnyebben jönnek a szavak, hála az alkoholnak, és tudom, hogy nem kellene, de kiiszom a maradék italt, hogy töltsek egy újabbat, majd ismét a poharat forgassam a kezeim között.
- Viszont azt is tudom, hogy attól, mert egy ajtó bezárul, kinyílik egy újabb, és én azt szeretném, ha te is benne vagy, hogy zárjunk le mindent, soha ne említsük többé, mintha soha nem történt volna meg, és szeretném, ha megpróbálnánk. Egy tiszta lappal. Egy olyan lappal, amire még nem írtunk, mert én... - megint elharaptam a mondatomat, mert valahogy nehéz, mert ha kimondom, akkor soha többé nem tudom elrejteni, akkor valóságossá válik, akkor Diana talán azt mondja, hogy késő, akkor megint szembesülnöm kell azzal, hogy elkéstem. - Vissza akarlak kapni, és szeretném az elejéről kezdeni ezt az egészet, ami kettőnk között van anélkül, hogy testvérként, vagy barátként tekintünk egymásra, mert én... szeretlek, és képtelen vagyok úgy élni, hogy ezt nem mondhatom ki. Még akkor is, ha régen elkéstem, és megérdemlem azt, ahogy rám néztél, ridegen, és megbántottan, sőt azt érdemelném meg a legjobban, ha nemet mondanál az újrakezdés ötletére is, de azt akarom, hogy tudd, szeretlek azóta, amióta csak megláttam benned a nőt... - felnézek rá, a szemeibe mondom, de úgy érzem, elkéstem vele. Végül kiiszom a poharam, majd hátrébb lépek, elhátrálok, ahogy ráeszmélek az érzéseim valóságosságára, ahogy rájövök, hogy kimondtam azt, amit ő megtett. De arcomon megjelenik az is, hogy úgy érzem elkéstem vele, és elhátrálok, majd elfordulok tőle.
- Ne haragudj... - megrázom a fejem, végül a pultra könyökölve temetem a két kezembe arcom idegesen. Ilyen az, amikor valaki előtt védtelenné válik a lelked, és még csak azt sem tudod, mit fog reagálni, mert már nem ismerjük úgy egymást, mint eddig, már nem tudom, hogy én ki vagyok, csak ezzel az egyel vagyok még mindig tisztában. Mert ez az igazság. És ha mégis elmegy, magamra hagy, akkor már tudni fogja. Ha ezek után sem fogunk úgy egymásra nézni, ahogy két éve, akkor már nincs remény, akkor számomra is csak egy őrült akció volt, és semmi több. De még meg kellett tennem, még tartoztam neki ezzel. Ahogy magamnak is...


©


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Okt. 17, 2015 7:44 pm Keletkezett az írás






Mason & Diana




Soha nem voltam hajlandó lemondani róla. Sem akkor amikor már nem volt remény arra, hogy kettőnk között bármi helyrehozható lesz, sem később amikor elutazott. Amikor elment, amikor süket volt a régi telefonja, amikor a régi házukhoz elmentem és szinte azonnal szembetaláltam magam az ingatlan iroda szélben lengedező, nyekergő hirdetőtáblájával. Még ekkor sem akartam felfogni, hogy megtörtént, hogy nem látom többé, hogy én voltam az, aki végül elüldözte, esélyt sem adva neki, hogy valami jó lehessen. Ez volt az a helyzet, amelyben a hallgatás olyan mély sebeket vájt belénk, amelyeket nem tudom valaha képesek leszünk e a lassan kimondott szavakkal helyrehozni. Miért jöttem el, mégis mit reméltem ettől az egésztől, miért ő az első gondolatom, amikor Tim megint megver, miért ő az első gondolatom amikor reggel felébredek, amikor munkába megyek, amikor a szabad perceimben a büfében ülve kortyolom a méregerős kávét, amikor csak kiülök a pihenőbe a két tenyerembe hajtva a fejemet? Miért ő jár folyton a fejemben, amikor már régen el kellett volna engednem? Azt hiszem azért, mert a ragaszkodásom sokkal erősebb a büszkeségemnél, és ez olyan erős szállal köt hozzá, amit én magam is képtelen vagyok már elszakítani. Az ujjaim erőszakosan markolnak a régi idők emlékeire, melyek dacolnak a makacs érzéseimmel. Nem tudok tőle megválni. Ott visszhangzik a fejemben, az álmaimban a mindennapjaimban, és amióta visszajött, amióta tudom, hogy egy városban vagyunk, alig pár háztömbnyire egymástól, onnan még erősebb ez. Nem tud úgy megbántani, hogy ne szeressem tovább, még akkor sem ha megaláz, még akkor sem ha nem viszonoz semmit, én nem tudom nem szeretni, mert ő Mason, az egyetlen akihez azóta ragaszkodom mióta csak megpillantottam ott a boltban. Vannak barátságok, amiket az idő nem kikezd, hanem erőssé tesz, és vannak barátságok, amelyek beburkolóznak ebbe az álcába, amelyek csendesen a háttérben alakulnak át valami mássá. Akárha egy bebábozódott lepke lenne, amelyik majd az adott pillanatban gyönyörű röptű szabad kis lényként fog kiszabadulni. Hogy aztán a vonzó tűz fényében elporladjon, akár az én érzelmeim, amelyek nem is tudom miért gondoltam, hogy egyáltalán megengedhetőek lennének a számomra. Olyan kevés amit szerettem volna, annyira kevés, mégsem kaphattam meg, és sokszor elgondolkodtam rajta, hogy miért, hogy miért van az, hogy mióta csak az eszemet tudom mindenről le kellett mondanom, vagy éppen a rossz döntést  hozom meg, rossz időben érek el oda, ahova hamarabb kellett volna. Az egész életem késésben van. Késésben a boldogságtól, késésben a szabadságtól, attól, hogy valaki olyan mellett lenne a helyem aki megbecsül. Gyakorta képzeltem azt már gyerekkorom óta, hogy a rossz dolgok csupán egy álom részei, hogy jobban megbecsülhessem azt amire igazán szükségem van akire igazán szükségem van…én eltékozoltam, minden egyes napot eltékozoltam, hogy aztán lopott két órákban adjam neki vissza amit csak vissza tudok. Magamat, a csókokat, azokat az öleléseket, amelyeket sosem adhattam meg azelőtt, amelyeket megvontam tőle…én voltam aki arra ítélte, hogy örökké csak áldozatot hozzon és cserébe ne kapjon semmit. Mardosott akkor a bűntudat amikor erre rádöbbentem, de akkor már késő volt. Akkor már csak az ujjaim simultak a repülőtér várójának hűvös üvegfalára, a homlokom támasztottam és néztem a távolban apró ponttá váló gépet. Elment. Reméltem még hogy visszajön? Minden egyes nap, minden fájdalmas pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szeretném megváltoztatni. És csak írtam a leveleimet, mert azt hittem ezzel el tudom mondani neki, ezzel el tudom neki mondani azt amit mindig el kellett volna. És ahogyan ő nem volt képes soha beszélni az érzéseiről, én nem voltam képes leírni neki amit valójában akartam. Hogy szinte a következő géppel utána mentem volna, hogy nem érdekelt volna semmi amit hátrahagyok, mert nélküle amúgy sem maradt semmim. Nekem ő volt a minden. Ott akartam lenni ahol ő volt, észrevétlen beosonni az életében, éjjeli árnyék lenni, nyugtató álom, amely a pilláira telepszik és reggelig őrzi őt, én akartam lenni, csak én. És ki volt aki mindezt nem adta meg neki? Én…megint én. Sosem gondoltam, hogy minden az ő hibája lenne, sőt azt hiszem én mindig kicsit magam hibáztattam jobban az egészért…de nekem kellett volna, kellett volna, hogy elmondja, hogy tudjam. De nem tette. Mason minden alkalommal a csendjével próbált beszélni. De a csendben mindig csak az van amit mi odagondolunk, nem több.  Én pedig a hallgatást egyfajta beletörődésnek véltem, hogy elfogadja, hovatovább egyetért minden döntésemmel. Hogy a barátom marad, de soha nem a társam. Amikor szükségem volt rá ott volt. Az esküvőm gyönyörű napjára gondolok, mintha az időjárás tréfát akart volna velem űzni, soha nem volt még olyan gyönyörű nyári reggel mint akkor. A világon akkor minden elcsendesült, csak a madarak apró trillái suhantak át a szalagokkal díszített virágok között, a padokon egymásra borultak az árnyak, és a levegő langyos simogatásai között én úgy mondtam el Tim-nek a fogadalmat, hogy végig a háta mögött álló násznagyát, Masont néztem. Minden egyes kimondott szó neki szólt, minden egyes fogadalom neki, akit már soha többé nem érhetek el, mert én így döntöttem és ő ezt elfogadta.

~…örökké csak érte, örökké csak vele, betegségben és szegénységben, nélkülözésben és akkor is ha mindent ád az ég én csak hozzád tartozom. Az idők végezetéig, amíg a halál csókol ajkamra egy búcsúimát, én még a te nevedet lehelem…ígérem…fogadom.~

Nem Timothy Barry kapta az ígéretemet, hanem ő, de azt hiszem ezt mindig tudta, ha nem, akkor pedig mindenképpen megtudta azon a bizonyos tavaszi estén, amikor a motelben először dobtunk sutba gátlást és fogadalmat és mindent ami addig még féken tartott engem és őt is, mindkettőnket, nem volt már amiért vissza kellett volna fognom magam, és nem is akartam. Azt hiszem akkor és ott tudtam, hogy egyetlen eskümet sem szegtem meg soha, mert minden amit akkor ígértem soha nem Timnek szólt. És most? Ó istenem most eddig jutottunk, hogy vádaskodunk, a múlt olyan hibáit emlegetjük fel úgy mintha annak a nagyobb súlya a másikat illetné? Azt hiszem valahol mélyen legbelül inkább csak egy utolsó fájdalmas segélykiáltásom volt ez hozzá, hogy vegyük végre észre, hogy minden tovább nap a másik nélkül csak újabb eltékozolt idő amit nem kapunk vissza. Mi azonban azt hiszem még mindig nem vesszük ezt észre, még mindig a saját fájdalmunk felett kesergünk. Nem tudok túllépni rajta, érzem, hogy ő sem tud, túl nagy teher ez még túlságosan sokat cipeltük az utóbbi időkben, hozzánk nőtt észrevétlen. Kell a másik, kell az, hogy tudjuk itt van, kell, hogy érezzük még, hogy van remény….ha ez is elveszett akkor tényleg semmi nem marad, akkor nem marad más, csak hagyni, hogy távolodjon, lassan, és ködbe veszően akár a novemberi maszatos árnyékok. És marad mögötte a lecsapódó könnyemmel vegyülő pára. Már nem tudok úgy sírni, hogy ne sirassam a testemet ért fájdalmat azzal amit vele veszítettem. El akarok mindent felejteni, bárcsak lehetne, bárcsak túl lennék rajta, egy lázas álom lenne az egész semmi más. De nem tudok. Mason valóságos, most még inkább az, hiszen az egész szobát betölti a vodka bűze, a reggel ahogyan az ablak függönyein keresztül bekéredzkedik a szobába az álmosan ásító arany ragyogás…új nap virradt, de vajon mit hoz a számunkra? Nem merek már abban hinni, hogy nyugalmat, talán csak abban hiszek, hogy ha magam mögött hagyom majd ezt a szobát nem sértetten teszem, nem úgy, hogy nyugtalan és keserves könnyeim peregnek alig hallhatóan koppanva a süppedős halvány bézs szőnyegen. Nem hagyok a falak között némán elnyúlni olyan vallomást amit még idebent kellett volna kimondanom. Tudja, hogy szerettem, hogy szeretem, és talán azt is tudja, hogy ez nem fog elmúlni, hogy mindig szeretni fogom. És nem akarok a világ egyetlen pontján sem úgy élni, ahova nem cibálnám magammal, megunhatatlan érzelmi köpenyként őt magát. Megfulladok a közelében, de segíteni akarok rajta, ahogyan mindig tettem, ahogyan egykor is tettem, és ahogyan máskor is tennék. Nem kérdezem, hogy szüksége van rá vagy sem, egyszerűen ösztönösen jön a dolog, ahogyan kötszert hozok és fertőtlenítőt, és figyelek arra, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzak neki. A kérdésemre adott kérdés hallatán kapom fel a fejem és csak bólintok engedve egy aprócska mosolyt válaszul az övére az én arcomra is. Mintha még mindig gyerekek lennénk, mintha nálunk egy hatalmas veszekedést követő csendességben megszülető mosollyal tudtuk volna messzire űzni a haragot. Sosem tudtam rá végérvényesen dühös lenni, a lelkemben sosem született olyan harag amely tartós lett volna, sosem voltam az a fajta akit ne tudott volna kiengesztelni, ő mindenképpen. Mintha megváltozna, mintha nagyon finoman összerezzenne, és érzem, hogy valami nagyon nyugtalanítja, és amikor a kötözés végén felpillantok rá, már tudom, hogy valami olyasmi fog történni ami azelőtt soha. Olyan érzés ez azt hiszem amikor állsz egy ajtó előtt hosszú éveken keresztül, és könyörögsz a bebocsátásért, de nincs kéz amely kinyissa számodra, nem engedik, hogy tudd mi van azon túl, csak sejtéseid vannak, csak az álmaidban és a gondolataidban tudod elképzelni, de nem vagy képes róla meggyőződni. A sötétben tapogatózol vakon és kétségbeesetten, azt gondolván, hogy meglehet jobb is, hogy az az ajtó zárva marad. Meglehet olyasmit lelnél mögötte amelyet nem szeretnél, amelyet jobb volt eddig, hogy a homályba veszett. Mégis most, ahogyan azt mondja hagyjam őt beszélni, hagyjam, hogy végre a felszínre engedje azt amit valószínű már régen meg kellett volna tennie én hagyom, és beleegyezem, hogy nem szólok közbe, nem fogom a szavát szegni nem fogom semmit tenni ami miatt esetleg nem tudná befejezni, ami miatt esetleg megakadna. Az üvegemet hagyom, hogy kivegye a kezemből, jobban körbenézve van még több is, de egyelőre nem bíbelődöm vele. Ittam már így is eleget, de annyit még nem, hogy ne jussanak el hozzám a szavai. Minden egyes szó, minden megakadó gondolat amely közé még egy sóhajtást is alig merek engedni magamnak, mert attól félek, hogy megtörné a közénk telepedő könnyű varázslatot. Ahogyan nekikezd, ahogyan az első mondatok elhagyják ajkait, úgy érzem, hogy a búcsúhoz készülődik, hogy elmondja még utoljára a gondolatait, azt, hogy mit jelentettem a számára, talán azt is megtudom, hogy mi voltam neki igazából. Fel lehet készülni arra, hogy elveszítünk valakit aki a világot jelentette? És ez nem olyan mint amikor elment, ez most olyan lesz, hogy valóban….hogy tényleg meg kell tennem, bármennyire is fájni fog. Elveszem a poharat, az italban ott rezdül a visszhang, a szavai okozta keserű visszhang, hogy soha nem akart a barátom lenni. Rossz érzés? Igen, mert én mindig az akartam lenni, nem csak barát, hanem társ, valaki akitől jó elköszönni, akihez jó visszatérni. Én akartam lenni az érzés a lelke mélyén, még akkor is ha rejtegetnie kell, képes lettem volna ott megbújni, láthatatlanul, szinte észrevétlenül és csak akkor előjönni amikor hazatér. Amikor az ajtó csukódik mögötte, és az otthonunk mindent átszövő nyugalmában végre szabadon engedheti magát. Tudtam, hogy egyetlen érintéssel kinyithatnám a lelkét akkor és ott. De ez elmúlt a lehetőség minden amit adott számunkra az élet, mert hiába a fogadalmam, hiába minden szó, nem tudom őt visszakapni. Lehajtom a fejemet és a poharamba töltött italt nézem, aztán megint őt, ahogyan folytatja. Nem, valóban nem lehet ott folytatni ahol abbahagytuk, soha többé nem lennék képes őt a szerető szerepébe visszataszítani, soha nem lennék képes csak annyit adni neki mint azokon a két órákon. Az egy hete történtek járnak a fejemben, és nem érzek megbánást, nem érzem azt, hogy hibáztunk volna…az az én búcsúm volt, most az övét kell végighallgatnom, ennyit megérdemel tőlem. Végre én is kortyolok az italból, amikor ő is megteszi, de nem nyelem le, játszok vele a számban a nyelvem ezerszer átpergeti az egyre forróbbá váló alkoholt. Aztán olyasmit mondd ami hallatán az a bizonyos korty mégis lecsúszik és dermedten állok. Meg kellene szólalnom de megígértem, hogy nem mondok semmit, hogy nem vágok közbe, hogy hagyom őt, hogy elmondja. Soha ennyit nem beszélt mint ez alatt a fél óra alatt, mikor végre felszakadtak belőle a szavak. Megbánás…nem lehet újra kezdeni…nem lehet mindent elfelejteni…nem lehet többé…újra…ő meg én…csak az üvegpoháron keresztül látom a reggeli fények között a fáradtságot az arcán, kicsit talán keserű lemondás ez, vagy egy utolsó reménybe való kétségbeesett kapaszkodás. Mintha önnön magam torzzá váló tükörképe lenne, ahogyan mindig is volt, mert a lélek azonos a lélek soha nem vált ketté, a távolság nem volt képes elszakítani. Ezért nem tudunk a másiktól elválni.

~ …legyen e gyűrű a jelképe mindannak ami hozzád köt, de tudd, hogy nem a tárgyakban élünk, hanem a másik gondolataiban, a másik, lelkében, a másik minden másodpercében amelyben mi vagyunk a fontosak, amikor ő és én eggyé válik, és úgy folytatjuk az utat ujjaink egybefűzve…a gyűrű a jelkép, hogy örökké hozzád tartozom, de ami igazán hozzád köt, azt a szívemben hordom.~

Ugye tudta, ugye tudta, hogy a gyűrű bár máshoz kötött,az igazi az mindig is hozzá, csakis hozzá? A poháron is látom, hogy szenved minden szó fájdalmas neki, a kortyok közé menekíti a levegővételt is. Aztán rám néz, és másodpercek múlnak el amelyek felérnek egy örökkévalósággal, mire végül kimondja amire vártam mindig. Hogy ennek mi volt az ára? Csak sok évtized fájdalma. Megérte? Nem tudom, majd még eldönti az elkövetkezendő. Mint megvadult fémes visszhangok csapódnak elmémnek a szavai és csak állok a pohárral a kezemben, még a csendet is fülsértő zajnak vélem, nem akarok semmi mást, csak hogy megtörhessem ezt a távolságot, hogy valamit mondhassak, hogy közelebb léphessek, de még mindig nem tudom mit kellene tennem, még mindig nem tudom, hogy mi a helyes, Talán mégis az amit ösztönösen tennék. Szeret….mindig szeretett….de akkor miért…. Ó igen, azt hiszem tudom. Látom rajta, hogy vacog…az utolsó ruháját is ledobta a lelkéről, és most arra vár, hogy a megbocsátásból és a saját érzéseimből szőtt takarót borítsam rá. Nekünk soha sem volt könnyű, és soha nem is lesz az, nekünk mindig szembe kellett mennünk a családjával, az elvárásokkal, a világgal, Timmel és mindenkivel aki csak az utunkba került. Soha nem fogadták volna el, ahogyan a barátságunkat is értetlenül szemlélték egykor. Már mozdulnék, már az ajkaim is nyílnának, bár azt hiszem még kissé suta vagyok, mert olyasmit kaptam most tőle amire nem számítottam. Búcsú helyett egy szépen marasztaló vallomást. De elfordul tőlem és a pulthoz sétál, nem tudom, hogy mit kellene tennem, hogy az a jobb ha ott hagyom a saját gondolatai között vagy ha megmozdulok végre és odamegyek hozzá. Végül aztán valami kattan legbelül, egy utolsó hang, egy utolsó emlékfoszlány, a saját hangom az ahogyan a nyári szél tovafutó kis hangáira bízom.

~ …sem bánatban, sem örömben, sem keserűségben, sem vigalomban magára nem hagyom. Két karom lesz a menedéke, nyugtató szavam az altató, álmot hozó, hűs megtérés.  S ha ígéretem ellen vétek a pokol kínkeserve között égjek örökkön örökké soha többé nem ismerve milyen volt az ő igaz szerelme….~

Már nem tétovázok, már nincs bennem egyetlen kétely sem ami megakadályozna abban, hogy odalépjek, hiszen megígértem. A poharam, mely időközben kiürült lassan a pulton koppan,  szabad kezem a vállára simítom hátulról, és finoman pihentetem rajta. Ujjam véget nem érő monoton vontatott simogató táncba kezdenek ahogyan simogatni kezdem. Más ez a mozdulat, mert nem a vágy az ami életre kelti, hanem valami egészen más: megbocsátás….tiszta lap, egy vallomás szülte pillanat.
– Haragudni? Mason…hogyan tudnék én rád bármikor is haragudni? Soha nem ment nekem ez….és soha nem is fog. Nézz rám kérlek! Tudod a válaszom….tudnod kell! Még akkor is ha fáj amit tettél velem, még akkor is ha úgy érzem porig romboltad akkor a női büszkeségem…nincs semmi amit meg ne tudnék neked bocsátani. Több évtizednyi sérelmet is akár. Megfizettük mi már kamatostól ennek az egésznek az árát azt hiszem.- mögé lépek és átkarolom hátulról a csípőjén átvezetve a két kezem és a fejem a hátára hajtom. Most jó így…már nem azt látom, hogy egy hotelszobában vagyunk, hogy egy reggel köszönt ránk, hogy sokat ittunk, hogy mindent egy lapra tettünk fel…hanem azt, hogy talán most először tettünk egy lépést a másik felé úgy, hogy nem maradtak bennünk kimondatlan gondolatok.


¨¨ Note:  ahw   ¨¨

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Okt. 19, 2015 8:19 am Keletkezett az írás



Diana&&Mason
I needed you and you’ve broken me


Nap nap után éltem úgy, hogy soha egyetlen szóval nem mondtam ki, mit érzek iránta. Elrejtettem, és elfedtem, hogy ne láthassa, hogy még én is alig vegyem észre, majd boldogan menekültem a két órákba, melyek később keserűek voltak, fájók, és igazságtalanok. Aztán döntöttünk, mert így éreztük jónak. Én elmentem, ő maradt, és egyetlen levélben sem írta, hogy jönni akar, egyetlen szava mögött sem volt eme mögöttes tartalom, pedig ezerszer átfutottam, majd tüzetesebben átolvastam minden egyes levelét. Végül valamikor én is feladtam. Mert hazudnék, ha azt mondanám, soha nem adtam fel. Mert így tettem, és ezt neki is megmondtam. Karácsonykor történt mindez, a hó rejtette el az én feladásomat, a hó fedte el, én pedig nem kerestem meg, nem kezdtem újra remélni, csak leittam magam.
Mert az élet ilyen. Erről szól. Vannak dolgok, amiket fel kell adni, és átadni magunkat egy másiknak, egy másik érzelemnek, mely soha az éltben nem lesz olyan, de még hasonló sem. Én mégis megtettem, egy bugyuta, nehezen összerakott szöveggel kértem meg Dorothy kezét.  Tudom, hogy elhamarkodott döntés volt, de ha akkor, karácsonykor, ittasan nem teszem meg, akkor máskor nem fog menni. akkor és ott mindent elvesztettem, és úgy éreztem, hogy őt meg kell tartanom, magam mellett örökre, miközben minden egyes gondolatom mögött még mindig ott volt Diana is.

„Emlékezz rám, ha tőled messze-messze
a hallgatag országba érkezem,
s nem foghatod meg többet a kezem,
és nem fordulhatok el tévedezve.”

Diana ott kísértett, ahogy a vers is, melyet minden egyes nap felidéztem, mintha örökre bennem ragadt volna már. És minden egyes szava őt idézte, őhozzá húzott, de tudtam, többé nem lehet már, többé nem láthatom őt. Mégsem voltam képes elengedni az emlékeket, ahogy képtelen voltam őt magamhoz láncolva tartani, képtelen voltam kifejezni az érzéseimet, és már többé azt hittem, nem is lesz rá alkalmam. Én a múltamban is a múltban ragadva éltem, még akkor is, ha a jelenem haladt előre, egyfajta jövő felé. anyám örült, hiszen megnősülök, apám pedig büszkén veregette meg a vállamat, emlékszem ő volt az, aki a legjobban örült ennek. Az öcsém pedig megvonta a vállát, majd felvonult a szobájába. Soha nem volt semmilyen kapcsolatunk. Mintha egy szellem lenne, ahogy én magamat is éreztem Diana életében, és most itt voltunk annyi idő után, egy újabb hotelnek valamelyik szobájában, és olyan dolgokról beszélünk, amit talán sokkal régebben meg kellett volna. De valahogy talán egyszerre érezzük későnek, és mégis mintha időben érkeztünk volna. Majd végül lassan, szavaim hatására érzem, hogy el kell engednem őt, hagynom, hogy önmagáért tegyen mindent, és nem köthetem magamhoz pár jól irányzott szóval többé. Csak tudnia kell, hogy én mit gondolok, és ő rendelkezik, hogy a kapcsolatunk itt és most megszakad, avagy tovább halad valamiféle úton, melyet még nem jártunk be, ami még tartogathat valamit. És közben megfeledkezek a nőről, aki engem vár otthon.

„Emlékezz rám, ha majd magad leszel te,
s nem szólsz jövőnkről, úgy, mint rendesen:
csak emlékezz és értsd meg, kedvesem,
késő tanács, imádság, minden eszme.”

Emlékeztem az esküvőre, emlékeztem arra, ahogy engem nézett lopva az esküjének kimondásakor, és tudtam, hogy nekem szólt, mégis volt benne valami keserű, hiszen nem én voltam a vőlegény, nem velem ment akkor haza. Mert én nem léptem, mert nem mondtam ki soha, amit most, neki és itt kétszer is megtettem. Levettem lelkem rongyait, hogy lássa, képes vagyok rá. Nem akartam, de megtettem, és nem azért, hogy magamhoz húzzam, csak azért, mert megérdemli, és semmi jogom nem volt elvenni tőle annyi éven át. Mert nem mondtam el, mert ha tudta volna egykor, hogy képzelem el a jövőnket, akkor nem megy hozzá Timhez.  
De én önző voltam, és kérdésére, hogy mit látok, ha a jövőbe nézhetek, hogyan látom magam, nm azt feleltem, hogy őt, ahogy beköltözünk a közös otthonunkba, hanem egészen más hagyta el ajkaimat. Ezért mondta ő, hogy ő pedig Timmel képzeli el. Mert várta, akarta, és hallani szerette volna utolsó szavaim. Melyek most oly nehezen hagyták el az ajkaimat. Mellyel nem kellett volna elmennem, mellyel Tim nem lett volna képes versenybe szállni. De én nem ilyen voltam. Én rossz lépéseket tettem, rossz döntésekkel, és távozásom után nem maradt más nekem, csak a magány. Azt hittem.
Csak egy vers, ennyi maradt csupán. Egy vers, mely segített emlékezni arra, aki mellette voltam, aki már soha nem lehetek többé. Egy vers, melyet talán minden este felidéztem, és a gépen, ahogy az ablakból néztem a repteret távolodni, elképzeltem, hogy ő kijött a reptérre, hogy még utoljára lássa a gépet elmenni, de ez csupán ostoba képzelgés volt, ő soha nem jött ki akkor, én pedig csak azzal nyugtattam magam, hogy ez nem végleges. Akkor még reméltem, és most, itt, ebben a szobában olyan, mintha megállt volna az idő, majd őrült sebességgel forogna vissza, mintha valamit meg lehetne változtatni, de nem lehet. A múlt az a múlt része, és azt akarom, hogy ott is maradjon, mert már nem akarok szenvedni többet, csak előre nézni, és hagyni mindent arra, ahogy alakul, vagyis a Sorsra akarom bízni ezt az egészet.

„De ha felejtesz, s aztán valahogy
emlékezel reám, ne búslakodj,
mert hogyha Éj s Romlás a szenvedélyt
nem ölte meg, mely hajdan bennem élt,
százszorta jobb, hogy mosolyogj s felejts,
semmint emlékezz és egy könnyet ejts.”

Szavaim elhalkulnak, és elnémulnak, mikor befejezem, és emlékeim közt a vers ismétlődik szüntelen. Ha felejtesz, nem felejthet, de nem is befolyásolhatom. A kezébe helyeztem ismételten önmagam, ahogy régen is tettem, és ez sosem lesz másképp, mégsem lehetek ettől maradéktalanul boldog. Más döntéseket hoztam, amelyek más útra vittek, messze tőle, de most itt vagyunk egy szobába, ketten, az emlékek között, és én elölről akarom kezdeni, újra, mintha kitörölhetném azt a megannyi néma percet és elharapott félmondatot. De ezt nem lehet megtenni, képtelenség, nem lehet felejteni, ha mégis, mi nem tudunk talán soha. Én elfordulok, nem tudok a szemébe nézni, törékeny lelkem kitártam, szinte a lábai elé vetettem. Most úgy érzem, nem is férfi vagyok, csak egy férfi árnyéka, aki nem tud mást, csak keseregni a múltja felett, aki inkább elfutna, és vissza sem nézne. Nem férfi az ilyen. Aki igazi férfi, szembenéz a gondjaival, és nem hátat fordít nekik, ahogy most teszem. Már csak egyetlen egy dolgot akarok, semmi többet, hogy többé ne őrizze a haragot, hogy megbocsájtást adjon, hogy könnyebb legyen, mert ez a teher sok nekem, és gyűlölöm, hogy minden egyes nap velem van, és nem hagy el, nem hagy maga mögött, mert akar engem, fel akar őrölni, én pedig nem tudok ellene tenni semmit. Érintésére összerándulok, de nem nézem rá, csak felegyenesedek, és a pulton támaszkodom lefelé nézve, mintha ezzel megmentenék valamit az elveszett lelkemből. Mert többé már nem lesz tiszta, ahhoz újra kellene születnem.
Végül két karja az, amit érzek, és szavai, melyek elérnek, én pedig ölelésében megfordulva húzom magamhoz, és nem engedem el, mert ő is meglépte ezt a lépést, én pedig nem akarom elengedni a pillanatot, melyre örökké emlékezni akarok.
- Pocsék barát voltam, sőt pocsék testvér. Nem is értem, hogy tudsz nekem megbocsájtani, ha én sem tudok magamnak... - mosolyodom el, ölelve őt, nem engedve távolabb. Derekam a pultnak döntöm, hogy az megtartson engem. Végül hátrébb húzódom, nem engedem el, csak a szemeibe akarok nézni, ha engedi, ha hagyja. - Tiszta lap? - kérdezem, hiszen nem tudom, nem mondta ki. Azt akarom, hogy így legyen, hogy mindent hagyjunk a saját medrében folyni tovább, ahogy alakul. Ha alakul majd valamerre, ha pedig nem... Hát igazából nem tudom, hogy ezek után képes lennék kibírni, ha megint némaságba burkolózik.
- Ugye tényleg nem gondolod komolyan, hogy veled történik valami olyan? - utalok itt arra a kis papírra, ami a zsebemben lapul. Hiszen nem történhet baja, óvatosak vagyunk, most. Még. azt hiszem talán még nem jött el a pont, hogy elengedjem az óvatosság álcáját, de testem megremeg, ahogy eszembe jut Tim, ahogy eszembe jut minden más, és egész lényem megváltozik. A gondolataimmal együtt visszatértek a gondjaim is, és az érzés, hogy a fejem nem tiszta. Ittam megint, holott többet már nem kellene. Fáradt vagyok, és talán egy fokkal nyugodtabb. Neki köszönhetem, hiszen megadta a megbocsájtást, amit talán meg sem érdemlek. De szerinte igen. Egy nap talán majd én is méltónak érzem magam erre. De addig még el kell jutnunk, ahogy idáig is el kellett.
- Mindent megoldok majd... Nem esik semmi bajod, csak bízz bennem kérlek, újra. Szabad leszel... - végül nem bírom el a terhét a saját gondolataimnak, és nem engedem el, inkább lehajolva vállába temetem arcom egy rövid időre, hogy összeszedhessem magam. Mert szükségem van rá, és azt akarom, hogy mellettem legyen, hogy soha többé ne nézzen rám úgy, ahogy akkor, mikor belépett ide.

 
©

Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 4:53 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Mason & Diana - Laguna Hotel
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: