»Szomb. Szept. 26, 2015 12:46 pm Keletkezett az írás
Scarlett & John
Hétágra sütött a nap, és a tenger hívószavára ugrottam volna, de sajnos csak távlati képekben szemlélhettem az örvénylő kék víztömeget. Szombat révén ezeregy más dolgot tudtam volna tenni, mint például a vitorlázás a kislányommal, vagy egy edzés a konditeremben, de a kötelesség, és a szakmám nem ismerte a hétvége fogalmát. Beletörődtem, hogy ma is a kórházban kell töltenem a napot, holott egy sokkal izgalmasabb tevékenység járt a fejemben éppen. Mióta ideköltöztem még nem volt alkalmam ellátogatni a Blue Mountains-be egy jó kirándulásra, vagy egy kis hegyi kerékpározásra. Nem rettentem vissza a hegymászástól sem, de a kötött munkaidő, és a családapa szerep mellett, már csoda lett volna az is, ha magamra jut egy kevéske szabadidő. Cora ma készségen elvállalta, hogy elviszi Lucyt a strandra, és szórakoztatja őt helyettem is, mégis bűntudat gyötört az elvesztegetett órák miatt. Mostanában késő este értem haza, így arra maradt időm, hogy egy puszit adjak a kislányomnak, vagy reggel indulás előtt én öltöztessem fel az óvodába, de elvinni már nem tudtam őt. Az önsanyargatást félretéve most itt kellett lennem fejben is. - Dr. Norton elnézést a zavarás miatt, de most kaptam a hírt a mentőállomásról, hogy a helikopterre nincsen orvos, sem pedig személyzet, mert mindenki lebetegedett. – összeráncoltam a homlokomat, mert nem értettem, hogy ehhez, hogy jövök én, de előbb-utóbb csak kiderül, így csak keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt, és hallgattam tovább a nővért. - Mivel ön és dr. Lewis most nincsenek beosztva semmilyen műtétre, ezért dr. Lengton elrendelte, hogy az ügyeletük egy idejét a mentőállomáson töltsék el. Már kaptak is egy sürgős esetet, és a tetőn várja önöket a helikopter, indulásra készen tíz perc múlva. – hadarta el egy szuszra, amin én csak elmosolyodtam, de máris kezdett érdekessé válni a napom. - Köszönöm, Hilda. Mindjárt indulok is. Valamilyen információt kaptunk a hívásról? – fordultam az asztalom felé, és az egyik fiókból emeltem ki a telefonomat, hogy megnézzem keresett-e valaki. - A részleteket a helikoptervezető fogja elmondani. – bólintottam, hogy tudomásul vettem, aztán elköszönt, és távozott is az irodámból. Meglestem a kijelzőmet, de nem láttam rajta nem fogadott hívást, sem üzenetet. A köpenyemet igazítottam meg,és a belső zsebében kutattam. Káros szokás, de a dohány nem maradhat el. Ha már a kórházon kívül fogom tölteni a munkaidőmet, akkor készüljek fel mindenre. Még soha nem ültem helikopteren, csak mentőautóban. A mentőtisztképzőt elvégeztem, és ott teljesítettem szolgálatot jó néhány hónapig, így a helyzet nem lesz annyira szokatlan számomra. A mai nap tele van meglepetésekkel, és ott van még az is, hogy nem ismerem a kollégámat, akivel be lettem osztva, de ez a szép ebben a hivatásban. A fiókomat bezártam az irodámmal együtt, és magam mögött hagyva az első emeletet, vettem az irányt a lift felé. - John bácsi… - egy élénk hang állított meg a folyosón, amire egyből felöltöttem a legjobb arcomat, hogy ne mogorva képpel üdvözöljem az egyik kis betegemet. - Lisa, neked nem az ágyban lenne a helyed? – fordultam felé, miközben a kislány már szaladt is felém, csak éppen egy infúziós állvánnyal együtt. - Na, ezért ki fogsz kapni Mrs. Hamiltontól. A főnővér nem szereti, ha elszöknek a betegek kezelés előtt. – csóváltam meg a fejemet, és leguggoltam elé. - Ma nem maga fogja csinálni nekem a dialízist? Múltkor olyan szórakoztató volt a mese John bácsi. – nem bírtam ki, hogy a nevetőráncaim ne mélyüljenek el. Bizony a betegek elégedettségénél nincs is jobb dolog a világon. - A legközelebbit én fogom csinálni, de most mennem kell, mert képzeld repülni fogok. – újságoltam el neki a hírt, aztán a belső zsebemből elővettem egy müzli szeletet. - Később edd meg, de ne mondd el senkinek, hogy tőlem kaptad. – túrtam bele a méz szőke hajfürtökbe. Édesen, csilingelő hangon fogadta el tőlem, és rejtette el a kis kezei között, mintha a legértékesebb kincset adtam volna oda neki a világon. - Mennem kell. – álltam fel, és integetve szaladtam a lift felé. Összesen maradt két percem, hogy felérjek a tetőre. Az idegesítő zenén kívül, csak türelmetlenül dobolgattam az ujjammal a felvonó falán, amíg el nem értünk a legfelső szintre, és ott ki is szállhattam. A szél feltámadt, és a hajamba kapott, amint kiértem a szabad levegőre. A motor zúgásától nem sokat hallottam. Odasiettem a helikopterhez, és a vezető oldalon kopogtam be az ablakon. Egy nálam talán-egy-két fiatalabb férfi mosolygott rám, aztán a kezével jelezte, hogy menjek át a másik oldalra. Átszaladtam, és beültem a háta mögé. - Maga lesz biztosan dr. Norton, engem Claynek hívnak. Meg kell várnunk még a partnerét is, dr. Lewis is nemsokára befut, és akkor beszámolok a részletekről. Remélem nem fél a magasban. – egy fejhallgatót adott hátra a kezembe. Egyből felvettem, és a hangzavar elmúlt. A hüvelykujjamat mutattam fel, hogy minden rendben van. Az ablakon nézelődtem kifelé, mikor egy szőke hajzuhatagot vettem észre. Szóval ő lesz a mai társam. Még nem találkoztam dr. Lewis-szal, de már hallottam róla ezt-azt a kórház folyosóján.
MADE BY TORIE ♥
A hozzászólást John Norton összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Okt. 28, 2015 12:22 pm-kor.
Vendég
Vendég
»Pént. Okt. 02, 2015 11:33 am Keletkezett az írás
John
&
Scarlett
Nagyon rég ültem utoljára helikopteren. Emlékszem, még kislány voltam. Ami azt illeti, nagyon kicsi. Azt hiszem, hét éves körül lehettem, mikor apámnak nem sikerült bébicsőszt szereznie egy üzleti út előtt, ezért kénytelen volt magával vinni. Akkor még az iránta érzett haragom és ellenszenvem is megszűnt. Csak néztem a hatalmas repülő masinát. Rotorjának széllökései belekapaszkodtak szőkeségembe, messzire sodorva annak végeit. Úgy kellett belekapaszkodnom egyik kezemmel, miközben másikkal erősen ragaszkodtam apám asszisztensének jókora tenyeréhez. Arról szó sem lehetett, hogy az övét fogjam meg. Mikor emelkedni kezdtünk, én mereven bámultam ki az ablakon. Ez a merevség azonban idővel oldódott, s önfeledten lestem a föld felé, csodálva az egyre kissebbé váló tájat. Gyönyörű volt. Még ma is látom magam előtt. Imádtam ott fent lenni. Ez akkor is így volt, mikor hazafelé tartottunk. Többet azonban nem volt alkalmam ebben gyönyörködni, ugyanis valahogy mindig sikerült mellém találnia valakit. Mikor pedig már nagyobb voltam, könnyedén hagyott magamra. Úgy tizenkét éves koromtól. Amikor közölték velem, hogy beosztottak a légisekhez, nem is tudtam hirtelen, hogy mit kellene éreznem. Először nem is nagyon éreztem mást meglepettségen kívül. Mégis miért kellene nekem oda mennem? Aztán jött a magyarázat, világossá téve az egész szituációt. Az akkori vizsgálatomat gyorsan befejeztem. Már nem volt hátra sok, így a kis páciensemet hamar magára hagytam aggódó anyukájával, ráhagyva a nővérre nyugtatgatását. Gondolom megértik, hogy dolgom van. Mégpedig sürgős, ahogy hallottam. Néhány perc múlva már fent is vagyok a tetőn. Újra elkap az érzés. Nézem a nálam még mindig jóval nagyobb gépet, miközben egyik kezemmel hajamat fogom, tarkómra simítva karomat, oda szorítva ezzel szabadulni vágyó tincseimet. Kicsit behajlítva térdeim lentebb ereszkedem, miközben sietve megindulok a gép elé. Ajtaja előtt azonban megállok. A pilóta jelezte felém, hogy merre menjek. Már csak fel kellene szállnom, de egyszerűen… Egy pillantást vetek magam mögé. Miért fogott el az az érzés, mintha megint kislány lennék? Arcomon mosoly jelenik meg. Megint repülni fogok. Ez nem az a kevésbé látványos repülés, mint amit az országok közti utazásomkor tapasztalok. Most sokkal többet láthatok, közelebbről, mégis kellőképp a magasban. Ujjaim az ajtónál lévő kapaszkodóra fonódnak és felhúzom magam. Már kapom is a fejhallgatót, mit magamra pakolok, hogy megszűnjön a süketítő zaj, s jobban hallhassam, valamint engem is jobban hallhassanak kollégáim. - Üdv! Ha jól tudom, még nem találkoztunk! Scarlett Lewis vagyok – nyújtom kezem automatikusan szakorvos kollégámnak. Ha megtörténik a bemutatkozás, és senki más nem jön, úgy behúzom az ajtót és jelzem, hogy mehetünk. A beteg állapotáról út közben is hallgathatjuk a beszámolót. - Szóval? Hová is megyünk? – kérdem immár a pilótát, de azért egy pillantást vetek Johnra is, hátha őt már beavatták. Nekem édes mindegy, hogy ki avat be a dolgokba, csak tegyék meg mihamarabb. Miközben hallgatok, olykor kifelé is lesek. Gyermeteg csillogással szememben nézem az egyre zsugorodó építményeket, az újra és újra feltűnő dolgokat, mik magasságunk emelésével kerülnek látóterembe. Még mindig bámulatos ez az érzés. El sem hiszem, hogy annyi év után, újra megtapasztalom. Mikor végre visszakényszerítem magam a társalgásba, alaposabban megfigyelem az itt lévőket. A pilótát annyira nem tudom, ezért főként a mellettem lévő orvost szemlékem. Igyekszem megjegyezni vonásait, hogy később biztosan felismerjem, ha találkozunk a folyosón. Azt hiszem, ezzel nem is lesz gond. Miért van az, hogy ebben a kórházban a legtöbb orvos jól néz ki? A legtöbb elfogadható korú. Ezen persze nem kellene gondolkoznom. Főleg nem azok után, hogy Axel is megjelent, nem is olyan rég. Az életem újra fenekestől felfordult, hála neki. Na nem mintha akkora rend lenne benne. Ami viszont aggasztóbb, az az azóta kikészített bőrönd, mi bármikor készen áll arra, hogy magába falja cuccaimat és elvigyem a következő országba. Észre sem veszem, hogy remegek, mialatt a kilátást csodálom. Ez közel sem a félelemnek tudható be. Sokkal inkább a gyermeki izgalomnak, mi újra előtör, valahányszor kilesek a kis ablakon.
Vendég
Vendég
»Csüt. Okt. 08, 2015 6:05 pm Keletkezett az írás
Scarlett & John
A barátnőim típusainak széles palettája jelenik meg a fejemben, amikor a közeledő női alakot figyelem. Szőke haj, kék szemek, és kitűnő, karcsú derék. Ez az első, ami feltűnik rajta, de nem sokáig bámulhatom, mert a hajába kap a szél, és eltakarja félig-meddig az arcát. A feleségem egy gyönyörű, barna hajzuhataggal megáldott nőszemély volt. Miért beszélek róla múlt időben? Egy őrültről nem tudok másképpen vélekedni. Nem is akarok, mert a szerelem már régen elmúlt, és a jelenben kell élnem. A szőkék ritkaságszámba mentek nálam, és talán az egyik kezemen is fel tudom sorolni, hogy mennyihez is volt szerencsém. Vince-szel szemben nekem igen sok alkalmai partnerem volt, mégis valahogyan az angyali démonok kimaradtak. Most egy közülük felém közeledik, és ráadásul a kollégám. Nem ártana két heti munka után már legalább a fél kórház brancs nevét megjegyezni, de hadilábon állok velük. A betegeim más rostába esnek általában. Nem vagyok a tipikus sebész alkat, hiszen akkor kerülök műtő közelébe, ha vese transzplantációt kell végezni, de azt is általában egy urológus szakemberrel teszem meg. A szakmámban én vagyok az egyik legelismertebb nefrológus. Nem is sokan választják szakiránynak, pedig igen érdekes. Egy szervre, pontosabban kettőre specializálódok, akárcsak a többiek, csak nekem nem az agy, vagy a szív a fő problémám. Nem sok ideig zuhanok magamba, mert nyílik az ajtó, és felhúzza magát a doktornő. Szerencsére a rotorok által okozott hangzavart már nem hallom, és jobban is érzem magam emiatt. A szőkeség felugrik a mellettem lévő helyre, és a szemfüles pilóta máris egy fejhallgatóval ajándékozza meg őt is. - John Norton. – nyújtom a kezemet, hogy bemutatkozzam én is. Scarlett. Életemben nem hallottam ezt a nevet még, csak amikor a nem túl előnyös, majdnem négy órás Elfújta a szelet kellett végignéznem egy randi gyanánt. Semelyik férfitársamnak nem kívánom ezt a szenvedést. Mi értelme egy olyan szekér után futni, ami nem vesz fel? Ha valaki egyszer elmagyarázza nekem, akkor annak fizetek egy pohár alkoholt. - Nem, még én se tudom, hogy hova kell mennünk. – rázom meg a fejemet, és behajlítva a térdemet helyezkedem el, és kifelé bámulok. A helikopter velünk együtt lassan felemelkedik, és az épület teteje egyre kisebb lesz. Nem mindennapi élmény egy ilyen repülőn ülni, nem is a megszokott, és jobban élvezem a kelleténél, pedig most is az életmentésen kellene, hogy járjon az agyam. - Clay vagyok, ha még nem mutatkoztam volna be dr. Lewis. Maguk ketten lettek beosztva ma mellém, mert a fél csapat lebetegedett. A Blue Mountainsból kaptunk segélyhívást egy tíz perccel ezelőtt. Jenny…egy félénk kislány sírva hívott fel minket, mert a papájával mentek fel a hegyekbe, viszont rosszul lett az öreg férfi. Konkrétumot nem tudtunk kiszedni a kislányból, de azt tudjuk, hogy a C2 és D4-es hegyláncolatok között indultak el a kijelölt ösvényen. A rövid leírás alapján a férfinak valószínű szívrohama van, szóval nincs vesztegetnivaló időnk. Addig, amíg odaérünk, nyugodtan nézzenek körül hátul, és ismerkedjenek meg a felszereléssel. – pillant hátra ránk a fiatal pilóta. Nem éppen ilyesmi kihívást vártam volna szombaton, de izgalmasnak hangzik. - Rendben, vettük. – jelzek vissza neki feltartva a hüvelykujjamat, és most a vállam felett hátranézek, hogy mi van nálunk. - Scarlett, remélem szólíthatlak így, sőt tegeződjünk is. A mendemondák szerint te kardiológus vagy. – mosolygok rá, és a defibrillátort keresem, aztán meg is látom a sarokban. Sok minden van fent, és szükséges is, ha komoly esethez megy a mentőhelikopter. Ilyesmiben még nem voltam részem, de egyszer el kell kezdeni. - Nefrológus vagyok, de megszereztem a mentőtiszti képesítést is. Valami gógyim van, mi a teendő, és megpróbálok a kezed alá dolgozni, ha tényleg szívrohama van a pasasnak, de láthatatlanba mondani bármit is nem tudunk. - beszélek hozzá, és egy percre sem szakítom meg vele a szemkontaktust. - Még öt perc. – szól hátra Clay, és sürget minket az idő, hogy felfedezzük a helikopter belsejét.
MADE BY TORIE ♥
Vendég
Vendég
»Kedd Okt. 20, 2015 4:41 pm Keletkezett az írás
John
&
Scarlett
Utunk célállomása még várat magára. Sem én, sem pedig kollégám nem vagyunk tisztában valós dolgunkkal, ez azonban hamar korrigálva lesz, tekintve, hogy Clay elkezd beszélni. Az információk egymás után jönnek. Hely, körülmények, beteg és a valószínűsíthető probléma. Nem gondoltam, hogy ma még hegyet fogok mászni. S ha ez ugyan csak abból áll, hogy leereszkedem a helikopterről. Pedig minden olyan nyugisan indult. Az viszont, hogy a Blue Mountainsban történt az eset, cseppet sem könnyíti meg a helyzetünket. Mivel társam jelez, így én egyből a felszerelést kezdem el vizsgálni. Kötelek, hevederek és hasonlók után kutatva, melyekből pakolok is egy táskába, a többi, már összekészített cucc mellé, mikből néhány dolog kellhet. Nagyon nem mocorgok semerre, mégis, azzal a kevés mozgolódással is csak akkor állok le, mikor John elkezd hozzám beszélni. - Persze, tegeződjünk! Kíváncsi lennék arra, mit mesélnek még rólam azok a mendemondák – nevetem el magam. A kórházi pletykahálózatot aligha lehet mendemondáknak hívni, bár miért is ne! Rajtuk keresztül olyat is megtudhat az ember, ami igazából nem is érdekli. S még ha az, hogy mi is a szakterülete egyes embereknek, fontos információ, nem hinném, hogy rajtuk keresztül kellene megtudni. Mert, ha ez egyszer felmerül, akkor ott bizony jön más is. A foglalkozási területünk már-már olyan abban a rendszerben, mint egy újabb név a többi mellett. Mintha csak hozzá lenne csatolva és vele járna, hogy így biztosan tudják, kiről is van szó. - Akkor, John… Remélem, tudod, hogy kell leereszkedni egy helikopterről. Ha az ösvényen vannak, nem valószínű, hogy le fogunk tudni szállni. Egy embernek fent kell maradnia és innen segíteni. Mivel csak ketten vagyunk, hátrányból indulunk. Tekintve, hogy egy idősebb férfi a beteg, neked kell menned. Te könnyebben ráteszed az ágyra. Amennyiben mégis kellenék odalent, lemegyek, ha minden ott van. Vagy ha túl hangosan jajveszékelsz – mosolyodom el. - Ez abban az esetben módosulhat, ha nem tudod, hogyan menj le innen, vagy tudjuk, hogy nagyjából hány kiló az a férfi – nézek egy pillanatra Clayre, hátha mond erről valamit. Ha egy testesebb alak fekszik odalent, nem valószínű, hogy sokat tudok vele kezdeni, azon kívül, hogy igyekszem stabilizálni az állapotát. Onnan azonban csak mi tudjuk levinni, vagy a saját lábán megy le. Azt hiszem, az utóbbit kizárhatjuk. A gépen mindent összekészítettem, ami csak kellhet. Két körben le is lehet juttatni. Először az orvos a defibrillátorral és a másik táskával, majd a hordágy. Felfelé először a beteg, utána a többi, a kislánnyal együtt. Mivel minden megvan, ami kellhet, elkezdem a környezetünket figyelni, hátha megtaláljuk őket. Nem kis területről van szó, nem a legbeláthatóbb környezettel. - Látjátok őket? – kérdezem a többieket, miközben tovább kutatok. Remélem nem lesz semmi baj! Újra és újra átgondolom, hogy megvan-e minden, ami kellhet. Hogy össze van-e készítve, amire szükség lehet. A táskák valódi tartalmát nem bántottam. Nem vettem ki belőlük semmit, csak hozzáadtam ezt-azt, biztos, ami biztos. Elvileg meg kell lennie mindennek. Mindemellett azt is remélem, hogy Dr. Norton is ismerkedett az itt lévő dolgokkal és ellenőrzött. Én is emberből vagyok, kifelejthetek néhány dolgot. Ujjaim szorosan fonódnak a mellettem lévő kapaszkodó köré, jelezve pillanatnyi feszültségem. Már nem nézek befelé, csakis kifelé, várva, hogy megpillantsam őket, vagy valaki szóljon, hogy megvannak.
Vendég
Vendég
»Szer. Okt. 28, 2015 12:47 pm Keletkezett az írás
Scarlett & John
A helyzet egyáltalán nem komikus, de nem tudom elfojtani a mosolyomat Scarlett felé. A pletykákról mindketten jól tudjuk, hogy a kórházi élet alappilléreit teszik ki. Nem telhet el úgy egy nap, hogy valakiről ne tudd meg, hogy éppen kivel csókolózott a pihenő szobában, vagy veszett össze a műtőben. A magánélet megtartása sem sikerül egyeseknek, és hamar kiderül, hogy ki a szoknyapecér, és a frigid nő. A kellemes hangulat ellenére, ami a helikopter belsejében uralkodik el egy századmásodpercig, nem felejtjük el, hogy igazából miért is vagyunk itt. Szemügyre vesszük a felszerelést, és a konkrét dolgok, mint a heveder, és a kötél az én szememet is kiszúrják. Scar tájékozottabb, és határozottabb is, mint én, ahhoz képest, hogy most nekem kellene irányítanom a helyzetet. A szívproblémákkal kapcsolatban ő van hazai terepen, de az ötlete egyértelműen a tökéletes lesz. - Igaza van dr. Lewis. Valószínűleg leszállni nem fogok tudni a hegytetőn, és még azt sem tudhatjuk biztosan, hogy mi is a konkrét probléma. A mobiltelefon általi koordinátákat bemértük, és a közelben kell lenniük. – szólal meg Clay is, és kifelé nézelődik, miközben egy éles kanyart írunk le a levegőben. - Akkor egyértelmű, hogy én fogok lemenni. Az első körben leviszem a defibrillatort meg a táskát, és ellenőrzöm a beteg állapotát. A második körben jöhet a hordágy. – bólintok neki. Tériszonyom nincs, szóval gond nem lesz, és már régóta ki akartam próbálni a hegymászást is, de alkalmam még nem volt rá. - Sajnos adatokat nem tudok mondani a betegről. A kislány felzaklatott állapotban volt, amikor telefonált. – szól bele a beszélgetésbe a pilóta is. Lassan elérünk a hegység azon részére, ahol lenniük kellene. Én is kifelé nézelődöm, és az egyik kapaszkodóba fogódzkodom. A helyzet korántsem szívderítő. - Én nem látom őket. – rázom meg a fejemet, de aztán egy ponton, mintha valaki integetne. - Ott északra. – mutatok kifelé, és határozottan egy emberi alak lehet, de innen nehéz kivenni. - Ők lesznek azok. – helyesel Clay is, és megkezdjük az ereszkedést. - Készüljenek fel. Megpróbálok a legközelebb menni a helyszínhez, de leszállni semmiképpen nem tudok majd. – pillant hátra. A fejhallgatót lekapom, és most az összekészített beülők közül elemelek egyet, és feltornázom magamra, már amennyire egy szűkös, és mozgó járművön ez lehetséges. A hevederbe egy dupla nyolcas csomóval kötöm meg a kötelet, és hátramászok. A hangzavar óriási, mert semmi nem védi már a fülemet. - Scarlett, ha kétszer feltartom a kezemet, és keresztbe teszem a mutató, és a középső ujjamat, akkor le kell jönnöd, rendben? – beszélem meg vele a jeleket, hogy ne kelljen üvöltenem, mert úgy se hallana. A kötelet kifeszítem, és megkötöm a helikopter hátuljában. Görnyedve kell közlekednem, amíg felkapom a vállamra az egyik táskát, és az újraélesztő gép kézitáskáját. Erősen rögzítem, és egy erőteljesebb lendület után elkezdődik az ereszkedés. Innen fentről hihetetlen a kilátás, de az arcomba csapó széltől, és hidegtől annyira sokáig nem tudok nézelődni. Nemsokára a talpam szilárd talajon landol, és sikeresen érkezem meg. A kötelet kioldom, és felfelé mutatok, hogy eddig minden oké. A kislány sírva kapaszkodik belém, és hüppögve beszél össze-vissza. - A papa…egyszer csak összeesett. Előtte nehezen lélegzett, de nem volt semmi baja. Hiába szólongatom, nem mond semmit. – könnyes kék íriszeivel úgy tekint rám, mint aki a hőse lehet. Sürgősen meg kellene néznem a férfit, de amíg a kislányt nem tudom lenyugtatni, addig erre nem látok semmi esélyt. Leguggolok mellé, és a füle mögé tűröm az egyik szőke, göndör hajtincsét. - Mindent meg fogunk tenni, hogy megmentsük a nagypapát, de most egy kis időre le kellene ülnöd oda arra a sziklára, rendben? – mutatok mögé, és csak sírva bólogat. - Jó, akkor menjél, én addig ellátom őt. – megsimogatom a fejét, és felállok a földről. A táskákat a beteg mellé helyezve azonnal nekikezdek az életfunkciók ellenőrzésének. Kitapintom a pulzusát, de azt nem érzem. A sztetoszkóp előkeresésére most nincs időm, ezért eltépem a gombok mentén a kockás ingét, és a mellkasára helyezem a fülemet, és úgy hallgatózom, hogy hallható-e még a szívverés. Szívhang nincs. Azonnal meg kell kezdeni az újraélesztést. A homlokomra helyezem az egyik kezemet, és felfelé nézek a helikopterre. A mutatóujjamat, és a középső ujjamat teszem keresztbe jól látható módon. Scarlettnek is le kell jönnie.
Kezdőlap 
![](https://i.imgur.com/7FkOLI2.png")
