Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Megosztás
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

Camilla and Hayden  Empty
»Pént. Okt. 09, 2015 6:02 pm Keletkezett az írás




Camilla and Hayden



- Szép volt team, ez egy tökéletes műtét volt! Este megírom az esetet, holnap szeretném, ha mindenki jelen lenne reggel nyolckor a megbeszélésen, átbeszéljük az esetet aztán ismertetjük a helyzetet a vezetőséggel. Sajnos nem egy ponton felrúgtuk a szabályokat - közli a holnapi programot a csapattal a szakorvos, mire többen is kétségbeesetten pillantanak össze. Tudták, hogy egy-két ponton nem a leghelyesebben cselekedtek, főként nem illik ellopni más betegét, a többiről már nem is beszélve... de egyszerűen Hayden nem tudta nézni, ahogy szegény fiút csak nézegetik és tologatják miközben belehal a lövésbe. Az utóbbi időkben nem mert senkit Dr. Timberre bízni, aki bár nagyon tekintélyes orvos, mégis egy nagypofájú barom, nem beszélve arról, hogy inkább való egy mészárszékre, mint kórházba.
- Semmi baj, elviszem a balhét, nem kell megijedni. Dr. Cole? Bezárná kérem? Én addig kimegyek és beszélek a hozzátartozókkal . Ha végzett, kérem vigye le a gyerek intenzívre és kapjon két dózis fájdalomcsillapítót - bújik ki a kék műtői egyenből és a kesztyűkből a szakorvos aki egészen mostanáig igyekezett stabilizálni a lőtt sérült, fiatal srác állapotát. Szerencsére sikerült a műtét, így már csak a varrás van hátra, ami Hayden egyik remeke. Sok, már régóta a szakmában lévő orvos is megirigyelné az öltéseit, de soha nem vág fele, elvégre nincs miért, ez a feladata. Viszont ha belegondol abba, hogy liftbe kell szállnia, legszívesebben rávágná, hogy ezt oldja meg valaki más. Nem szerencsés egy klausztrofóbiást liftbe zárni, nem véletlen, hogy nem szokása a fém masinával közlekedni, tökéletesen megfelel neki a lépcső is, egy kis séta még nem a világ. De mivel nem ellenkezhet, csak nyel egy nagyot és tudomásul veszi, hogy ma ezt is túl kell élnie...és addig míg nem jut el odáig, igyekszik nem foglalkozni vele.
Mikor Dr. Truman távozik, ő máris Camilla felé fordul, s halvány mosollyal köszöni az eddigi segítséget.
- Nullás fonalat kérnék és egy vesetálat.
- Hányni fog, Dr. Cole? - nevet fel lelkesen egy másik nővér, mire ő csak vidám vigyorral megrázza a fejét, majd a kis gurulós puffot ami eddig be volt tolva a műtőasztal alá, kihúzza és leül rá. Így jobban kézre esik neki a fiatal fiú lágyékánál lévő méretes nyílt seb, nem kell beleroskadnia az előrehajlongásba, elvégre alulról nyaldossa az egykilencvenet, vele ellentétben pedig Dr. Truman pimaszul alacsony így az ő ízlése szerint volt beállítva az ágy magassága.
Ha megkapja a kért tálat, gyorsan, de alaposan körbetörli fertőtlenítővel a felületet, ellenőrzi, hogy nem-e hagytak bent valamit, s ha mindent rendben talál, máris elkezdi a méretes seb két részét összeölteni a fonal és domború tű segítségével. Emlékszik, rá, hogy mennyit próbálgatta a tökéletes öltést banánokon, gyümölcsökön, s egyik rezidens társa volt az első betege, mikor az beletenyerelt a borosüveg törmelékébe és egy pimaszul mély sebet ejtett a kezén. Valahol mindig el kell kezdeni nemde? Nyilván nem egy nagy mértékű műtétnél kellett asszisztálnia még tanulatlanul pályakezdés küszöbén ácsorogva, így ez tökéletes alkalom volt számára.
Mióta orvosnak tanul, odahaza is ő látja el nem csak az állatokat, de a családtagjait is. Soha nem kérnek a kórház légköréből, nem engedte meg egyszer se neki többek között az apja, hogy kórházba vigye, mondván ha van otthon műszer hozzá, akkor miért nem csinálja meg ő? Azt persze soha nem fogják fel, hogy családtagot nehezebben, sokkal stresszesebben lát el az ember. Nyilván az unokabátyja se volt épp jó passzban, mikor nyolc évvel ez előtt ő küzdött Hayden életéért órákon át. Ő volt az, aki végignézte a kínlódását a műtőbe vezető úton, mikor kis híján belehalt a nagy mértékű vérveszteségbe. Több orvosnak kellett körülötte lebzselnie, hisz volt aki a bordáit csavarozta és drótozta, volt aki a tüdejét fújta fel minek után összeomlott. És akkor ott volt még a nyílt törés a lábszárán és az ortopédiai műtét a térdénél. Nem volt egy könnyű eset, de mindvégig kitartottak és fontos volt, hogy Michael megőrizze a hidegvérét, mint team vezető. Azt persze megfogadta, hogy ha komolyabb gond történik otthon, akkor rá nem számíthatnak. Ő nem fogja senkinek visszavarrni az ujját, nem fogja visszatenni a szemét a helyére, mint a múltkor Faithel a műtéten. Vannak olyan esetek amik követelik a műszert és a pontos, tökéletes felszereltséget, márpedig egy nagyobb doboz ami tele van kötszerekkel, tűvel és mi egyébbel, nem nevezhető annak. Eleve nem tarthat otthon gyógyszereket, amiből viszont nagy valószínűséggel elkelhetne valami.
Amint végez az öltéssel, kicsit hátrébb húzódik, hogy szemügyre vegye a "művét" s elégedettsége után biccent egyet majd letörölgeti, hogy a kiserkent vér is eltűnjön onnan.
- Camilla, tennél rá pólyát? Greg, adj neki három milli epinefrint, és kettő véralvadásgátlót, utána...
- Milliben? - érkezik a kérdés mielőtt még befejezné a mondatát.
- Nem, literben. Szerinted? Igen Greg, milliben. Szóval ha kész, utána áttoljuk az intenzívre - kiosztja Camnek és a hozzá beosztott gyakornoknak a feladatot és csak azért adja nővérnek a komolyabb odafigyelést igénylő feladatot, mert gyorsan leakarja tudni a liftes dolgot, épp ezért jobban bízik a hölgyemény tudásában és gyorsaságában. Tudhatja, hogy nem szereti a zárt tereket és legszívesebben inkább tökön szúrná magát helyette, csak, hogy ne kelljen mennie, de van amire nem mondhat nemet. Az intenzíven még kartonoznia kell, szóval muszáj mennie....
Az idő alatt míg ők a kapott feladattal vannak elfoglalva, ő ellenőrzi a pupilla reflexeket, vérnyomást és pulzust, nem-e mutatnak a műszerek kiugró értékeket.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Camilla and Hayden  Empty
»Pént. Okt. 09, 2015 8:36 pm Keletkezett az írás






Hayden
Camilla
&
Kétségbeesett pillantások közepette, enyhe mosollyal az ajkamon állok meg egy pillanatra. Cseppet sem zavarja meg a lelkem a tény, hogy nem volt minden épp szabályszerű. Kevésbé érdekelnek a szabályok, ha egy ember életéről van szó. Nyugalom leng körül, mint mindig, mikor belépek a kórház területére. Mintha itt semmi rossz nem történhetne. A munkám, a mentsváram. Az egyetlen hely az egész világon, ahol pontosan tudom, hogy mit kell tennem. Némileg én irányítok, bár el tudnám viselni, ha kevesebb férfi kolléga szállingózna fel s alá a folyosókon. Főleg egyes modortalan, nőcsábász tuskóktól szabadulnék, akiket olykor nem is egyszerű kikerülni.
De most, ezzel nem kell szembenéznem. Mindenki teszi a dolgát, ahogy azt kell. Igyekszem kihozni magamból azt a bizonyos 110%-ot. Nem elismerésre vágyom, sokkal inkább, vezekelek a bűneimért. Legalábbis a pszichiáterem szerint azért akarom jobbá tenni az egész világot. Túl régóta járok hozzá és szinte semmi változást nem észleltem azóta sem. Pedig már egy éve vájkál az életem mocskában. Halkan, észrevehetetlenül sóhajtok fel amint a szakorvos kilép a helységből. Nem szabadna így elkalandoznom, hisz egyetlen hiba is katasztrófához vezethet. Gyengéd tekintettel pillantok a fiatalemberre, akinek csak percekkel ezelőtt stabilizálták az állapotát. Nem mímelem a törődést, hisz valahol mélyen önmagamat látom minden egyes betegben. Tudom milyen tehetetlenül vergődni a fájdalomban, míg az életünk egy idegen kezében van.
Persze, lehetek bármennyire felelősségteljes, mindig akad egy-két rosszakaró. Rajtuk igyekszem átnézni, még a gúnyos megjegyzéseket sem veszem magamra. Kventin, a bátyám után, mindez egy kicsit sem fáj. Régebben persze én is kiborultam volna az apró szurkálódásokon, de azok az idők, rég elmúltak. Miközben Hayden mosolyát viszonozom, minden idegszálam a munkára koncentrál újra. A rezidens első szavára mozdulok, nem hagyva időt a kolléganőmnek, aki figyelmét természetesen a fiatal orvos köti le. Heccelődik, mire vigyor a válasz. Rajtam, csupán a megszokott halvány, kellemesen megnyugtatónak ható mosoly látszik. Rutinosan adom át a kért eszközöket, majd alig egy karnyújtásnyira állok meg a munkálkodó férfi mellett. Igyekszem úgy helyezkedni, hogy ne zavarjak, de azonnal a segítségére lehessek, ha kell.  Nem vallanám be, de szeretem nézni a precíz, láthatóan jól begyakorolt mozdulatait. Nem ez az első ilyen alkalom, s valahogy mindig az jut eszembe, hogy én is hasonló utakon járhatnék, ha nem történt volna meg az, amire gondolni sem akarok. Gyermekorvosi álmaim odalettek, mikor elvesztettem a családom, sőt, még az igazi énem is. Shantal akart orvosi babérokra törni, de én már rég nem ő vagyok. Az a lány meghalt ott, az üvegház szilánkjai között. Camilla pedig megelégszik azzal, amit elért. Régi álmaim megfakultak már egy ideje. Egy szerető pasi, egyetem, új ruhák és az apró teknősbéka, amire annyira vágytam. Mindezek egy gondtalan tini lány álmai voltak, nem egy felnőtt nő meggyötört lelkéből született jövőképek. Oda van minden!
De én élek, legalábbis azt hiszem. Csak abban nem vagyok biztos, hogy ki is vagyok én! Camilla, ezt a nevet legalább már megszoktam, azt viszont nem mondanám, hogy sikerült újra felépítenem az életem. Egyáltalán nem sikerült. Abban a lakásban dolgozom, azt a munkát végzem amit az FBI szerzett. Még a fogorvosomat is ők jelölték ki. Élek, de úgy, mint egy báb, aki ellenkezés nélkül követi az utasításokat. Még csak nem is bánom ezt. Így könnyebb élni, több idő jut a félelmeimre. Ráadásul az alap természetem sem áll messze ettől, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy ebben a szent pillanatban is a rezidens magabiztos kezét figyelem, készen arra, hogy akár azonnal a keze alá tegyek bármit, amit csak kér.  Mást nem is nagyon tehetnék. Nem szívesen fecsegek a kollégákkal. Nem vagyok embergyűlölő, csak attól félek, elárulom magam, ha túlzottan oldott a hangulat. Ráadásul feszélyez egyes munkatársak csapongó flörtkedve.
-Tökéletes, mint mindig! - Hangom elég halk ahhoz, hogy jobbára csak az hallja, akinek szántam az észrevételem. Nem dicséret ez, vagy holmi röpke bók. Csupán egy észrevétel, egy olyan fiatal ápolótól, aki nem csak ezer ilyet látott már, de őt magát is jó pár öltéssel hozták helyre. Nekem nem volt ilyen szerencsém, mint ennek a fiatalembernek. Az engem összefoltozó orvos, korán sem volt ennyire rutinos a varrás terén. Hálátlan vagyok!
-Azonnal! - Még elkalandozó gondolataim sűrűjén is elér hozzám az utasítás. Nem kérdezek, nem késlekedem, csak ismét teszem a dolgom. Mosolyom viszont felerősödik egy villanásnyi időre, a két férfi szóváltását hallva. Fertőtlenítem a sebet, majd steril mull-lappal fedem be, még mielőtt a pólyát a kezembe venném. Elég gyorsan végzek, még úgy is, hogy amint ismét a beteghez lép a rezidens, én úgy helyezkedek, hogy véletlenül se álljam az útját. Mire minden ellenőriz, a nemrégiben még nyílt seb is, hófehér kötszer alatt pihen.
-Majd én felkísérem! - Egyszerre ajánlkozok és jelzem a helységben lévő kolléganőnek, hogy távozhat. Nem utasítok, inkább tűnök túlbuzgó nővérnek. Nem bánom, ha Haydennel kell mennem, még örülök is a társaságának. Bár többnyire kerülöm az erősebbik nem képviselőit, ő más. Talán mert az első itt töltött napomon ismerkedtem meg vele, vagy mert látom mennyire igyekszik. Az is közre játszhat, hogy bármilyen kis helységben maradunk kettesben, még soha sem próbált tenyérméretet venni a hátsómról. Nem mellékesen azt is jól tudom, hogy a liftezés nem tartozik a kedvencei közé. Remélhetőleg nem vágyott a másik nővér kedvesen heccelődő sziporkáira, mert akkor csúnyán keresztülhúztam a terveit. Az ilyesminek a felmérésében, soha sem voltam túl jó. Így eshetett meg az is, hogy múlt héten, szó szerint belerobogtam egy kósza légyottba a pihenőben.
-Indulhatunk Dr. Cole!? - Kérdésbe hajló felszólítás közepette foglalom el a helyem, amint sietősen elrendezek pár dolgot a beteg és a műszerek körül. Mindent előírás szerűen, nehogy miattam kerüljön bajba kedvencnek mondható kollégám. Végül is, nem sok embert mondhatok a barátomnak. A lista igen csak kurta, egészen, arasznyian apró!

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Camilla and Hayden  Empty
»Szomb. Okt. 10, 2015 4:56 pm Keletkezett az írás




Camilla and Hayden



Tagadnia se kell, hogy imádja azt a mit csinál, bármelyik osztályon is dolgozzon az adott napon vagy pillanatban, mert bár lehet, hogy épp a sebészeten van mint asszisztáló orvos, mégis ha baj van és kell a sürgős betegellátás, akkor lemegy a traumára is segédkezni.
Szereti az éles helyzeteket, és bár olykor retteg, lévén koránt sem biztos, hogy eléri a célját ami történetesen a beteg megmentését jelenti, szereti az adrenalin robbanást a testében. Ezt más esetben csak akkor érezte, mikor zsokéként versenyekre ment Viharral és hallotta az ujjongást, a tapsolást és látta az örömöt ami ismerősei arcán csillogott. Sokat jelentett számára a jelenlétük, mindig biztatták és érezte a szeretetüket. Viszont balesetét követően miután elmúltak azok az idők, hogy bárkivel is versenybe szálljon a kupákért és az elismerésért legalábbis a pályákon, és mind ahányszor lóra ült vagy ül, ez a fajta izgalom, adrenalin fröccs nem él többet. Eleinte sajnálta, és sokáig kínlódott a gondolattal, hogy ezek után mi marad neki? Mi és ki lesz belőle? Félt, hogy a  Viharral történtek és a lábának nagymértékű roncsolódása elvette tőle a lovak iránt érzett végtelen szeretetét. Hisz ki ne félne egy hatalmas, életét veszélyeztető esést követően a lovaglástól, és magától a lovaktól? Még Haydennek is megrendült egy pillanatra a hite, mikor mankóval kiment az állatok közé, s kedvence vidáman elé vágtatott. Olyan mértékű sokkot kapott az állat és az azt követő hat másik látványától, hogy ijedtében a hozzá legközelebb lévő tárgyhoz kapott ami nem volt más, mint a villanypásztor póznája. Unokabátyja cipelte ki onnan mert bár nem lép rá a ló az emberre, mégis félt attól, hogy a földre rogyott, üveges tekintetű srácnak még nagyobb baja esik. Túl élénken élt benne az emlék de lévén nem akarta, hogy túlságosan belelovalja magát ebbe a kellemetlen érzésbe, amint lekerült róla a gipsz, újra próbálkozott. Jobbnak látta, ha megpróbál felülni az állatra, akkor talán visszatalál az eddig tökéletesen vezetett ösvényre, noha remegve szállt Vihar hátára. A pej állat figyelte őt, vigyázott és a megszokottnál is sokkal nyugodtabb volt. Talán érezte Hayden energiáit melyek nem kifejezetten a megszokott magabiztosságáról árulkodtak.
Nem kellett magát sokáig győzködni arról, hogy ez rendben fog menni. Persze a megszokott adrenalin robbanás amit mindig imádott az eltűnt, helyét valami más vette át. Más értelmet nyert a lovakkal való élete, már más számít és nem az, hogy mit és mennyit akar nyerni. Lóháton megnyugszik. A lovak, számára a tökéletes életet jelentik a szabadságot és a nyugalmat, a legyőzhetetlenséget. Mert míg olyan barátod van, mint egy vad hátas ló aki csak téged képes elviselni nem csak a hátán de a jelenlétében is, akkor tényleg különlegesnek és legyőzhetetlennek érzed magad. Kivívtad egy állat bizalmát és tudod, hogy erre kizárólag csak te voltál képes, senki más! Sokat hallotta már, hogy "Az ember mindenkori legnemesebb hódítása a ló."... de mi van akkor, mikor valakinek nem kell hódítania? Mert ezt az állatot, Főnixet nem kellett betörni ahhoz, hogy engedje a hátán lovagolni Haydent hisz nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy ez a ló még mindig vad.
A mostani eset nem jelentette azt a fajta izgalmat, amit a legtöbb műtét igen, itt inkább arról a bizonyos nyugalomról kell beszélni amit az imént említettünk az újfajta lovakkal kötött életében. Biztos kezekkel és határozott tekintettel ácsorgott, segédkezett az orvosnak aki egyike azon keveseknek, aki nagy hitét fektette már a kezdetben Haydenbe. Látott valamit a srácban, ami miatt mindig kikérte a véleményét, hisz mindig szükség van a fiatalabbak meglátására is. Most is adódott egy pont amit megkérdőjelezett, de az orvos biztosította, hogy nincs semmi probléma. Ettől függetlenül ő még mindig biztos abban, hogy a sörétes puskának golyója valamennyi darabja benn van a fiúban, mert túl keveset szedtek ki ahhoz, hogy kiadjon egy egész lövedéket.
Hálás az égnek, amiért olyan emberek vannak mellette az esetek nagy részében, mint amilyen Faith és Camilla is. Nem csak mint barát, szuperál a fiatal lány már egy éve mellette, akiben teljesen és feltétel nélkül megbízik, de egy nagyon pontos, fürge ujjú nővérke és bár fiatal még, mégis mindig tudja, hogy mit kell csinálnia és, hogy kinek kell segítenie. Nagyon örül annak, hogy Camilla képes volt őt a barátjának fogadni, és már az első napon volt közöttük valami furcsa, ismeretlen energia, ami biztosította a későbbieket számukra.
A lány megjegyzése hallatán megint szemügyre veszi a munkáját, s aprót biccent.
- Igen, elfogadható. Ha szerencséje lesz akkor pár hónapon belül semmi nem látszik majd belőle, talán egy apró fehér csík, de az meg mi? Majd a szexepilje lesz - borúra derű,  szinte biztos benne, hogy ebbe a kis hegbe nem fog belehalni a srác ha idősebb korában szemet szúr neki. Egyelőre még annak kellene örülni, hogy sikerült a műtét és reménykedni abban, hogy minden sörétes golyó darabot kitudott szedni az orvos, kivétel nélkül.
Örül, mikor Cam a kérését követően máris ugrik, hogy bekösse a sebhelyet, ám kevésbé mikor furcsa szóváltásba keveredik a gyakornokkal. Legszívesebben ilyenkor fejeltetné meg őket az asztal sarkával, mikor hülyeségeket kérdeznek. Attól még, hogy állandóan kérdez ráadásul hülyeségeket nem okosabbnak fog tűnni, hanem hülyébbnek... ráadásul aki nem tudja, hogy mi a különbség a milli és a liter között, az igyon meg egy liter vodkát és rögtön világos lesz, amennyiben túléli.
- Pupilla fényre jól reagál, vérnyomás 118/68, pulzus 93, kicsit magas egy óra múlva kérek egy újabb eredményt - néz a másik, már jegyzetelő nővérre aki jelen pillanatban issza Hayden minden szavát elvégre fontos, hogy pontos értékek kerüljenek a papírra. Amint elkészül vele, átadja a kartont és a tollat, hogy mint kezelőorvos aláírja.
- Szép munka Camilla - biccent elismerően, elvégre ő azon orvosok közé tartozik, aki szereti biztatni nem csak a gyakornokokat de az alatta dolgozó nővéreket vagy fiatalabb rezidenseket. Lehet, hogy még ő maga is rezidens, de már ötödik éve, és ez idő alatt rengeteg tapasztalatot szerzett.
- Persze, induljunk. Csak legyünk már túl rajta - ez utóbbit akkor teszi csak hozzá, mikor már a másik nővér és a gyakornok is elhagyta a műtőt. Nem szereti világgá kürtölni a félelmeit, márpedig a liftezés egyike azoknak és Cam ezt tudja is jól. Fellazítja agy ágyféket és már fonja is a rácsokra az ujját, hogy kitolhassa a szobából.
- Remélem nem ijedtél meg nagyon a holnapi megbeszélésről. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz baj, bár tudom nem szokás lenyúlni mások betegét, de nem nézhettem tétlenül szegény srácot ahogy ott szenved és még csak véletlenül se foglalkoznak vele - határozott hanglejtéséből sejtheti Camilla is, hogy biztos abban amit csinált - viszont nem fogom hagyni, hogy Dr. Truman magára vállalja és remélem, hogy ezzel ő is tisztában van.
Ha valamit, akkor a tetteinek következményeit viselnie kell, így nem engedheti meg azt, hogy a szakorvos úgy állítsa be, mintha ő tette volna. A felelősség őt terheli, senki mást...
Ahogy megérkeznek a lifthez, egy mély sóhajjal néz farkasszemet egyik legnagyobb mumusával. Egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy sokan, hogy képesek napi szinten többször is használni ezt a kétszer kétméteres dobozt...


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Camilla and Hayden  Empty
»Vas. Okt. 11, 2015 12:25 am Keletkezett az írás






Hayden
Camilla
&
Vannak pillanatokká sűrűsödött emlékképek, mik az agyunkba vésődnek. Ilyen például édesanyánk mosolya, apánk erős, megnyugtató ölelése vagy éppen az első csókunk. Gyönyörű dolgok, melyeket nem is akarunk feledni. Belénk ivódnak, egészen mélyen a lelkünk leghátsó sarkáig.
Vannak olyan pillanatok is, melyeket hiába felednénk, vasmarokkal kapaszkodnak belénk, s élősködőként zilálják belsőnket. Ilyen a perc, mikor farkasszemet nézünk magával a nagybetűs halállal. Képek, melyeket nem is tudjuk eldönteni, hogy láttuk, avagy csak képzeltük azon a mezsgyén, melyen egyedül, segítség nélkül kóboroltunk, míg egy ismeretlen kéz értünk nem kapott, hogy aztán durván, de jóindulattal telve rántson vissza az élet zord valóságába. A halál, sok embernek nem csak egy szó, hanem maga a megváltás. A végső menekülő, minek megközelítése embertelen bátorságot kíván. Én magam, sohasem voltam elég bátor ahhoz, hogy szándékosan betekintsek a kapuján. Gondoltam rá számtalanszor, de megtenni soha sem mertem. Viszont a mezsgyét megjártam már egyszer. Jól emlékszem még a himbálózó, gyér fehér fényre, mely az arcomra vetült, miközben úgy éreztem, hogy végigsuhanok a semmibe. Visszagondolva csakis egy kórházi folyosó lehetett az, amelyen végigtoltak. És az erőteljes, de gyengéd kéz, nem lehetett más, csakis az orvos, aki csapatával együtt, megmentette a semmire kellő életem. Biztos nem lehetek a dologban, de így gondolom. A többire amit látni véltem viszont, semmilyen magyarázatom sincs. Aki a mezsgyét megjárja, új emberként tér vissza. Ezt szokták mondani, s ez az én esetemben, teljes mértékben igaz. Változtam, többet, mint kellett volna, de attól tartok, hogy nem a jó irányba. Az életem egészen gyász feketévé vált, majd lassan szürkülni kezdett.  Persze ezerféle gyűlölt emlékünk lehet. Ahány ember, annyiféle rémálom. Egyeseknek több is van, míg másoknak a legrosszabb is csupán annyi, hogy nem kapott vörös tűsarkút a méretében.
Aztán jönnek a semleges, mégis oly maradandó képek. Ez is pont olyan, amit ebben a szent pillanatban élek meg. Sokszor láttam már, hogy egy orvos vagy épp rezidens összeölt egy mély sebet. Mégis, ha becsukom a szemem, csak a mellettem álló férfi ügyes kézmozdulatait tudom felidézni minden egyes alkalommal. Valamiért sokkal nagyobb hatással van rám, mint például egy azonnali szívműtét. Pedig már olyanhoz is volt szerencsém, nem mintha dicsőség lenne egy hisztérikus negyvenes nő homlokát törölgetni, miközben ő épp életet ment. Még abban sem vagyok biztos, hogy a személy miatt van mindez. Lehet, hogy maga a cselekedet kelti fel a figyelmem. Az jut óhatatlanul is az eszembe, hogy bár ott lett volna, mikor én szorultam stoppolásra. Hangot is adok tetszésemnek.
-Egy apró fehér csík tényleg nem árthat egy ilyen népszerű fiúnak! - Ha közvetlenül a betegnek mondanám, még flörtnek is tűnhetne a dolog, de mivel csak Hayden szavaira reagálok, ráadásul jelét sem adom annak, hogy én magam is jóképűnek tartanám a beteget, így ez is csak egy egyszerű kijelentés. Nem több és nem is kevesebb annál, amit egy ápolónő megengedhet magának egy ilyen helyzetben. Nem is szaporítom tovább a szót, amit megszólal a férfi, máris elvégzem a rám kiszabott feladatot.
-Köszönöm! - Egyszerű mosollyal és egyetlen szóval reagálok a munkámat illető bókra. Megszoktam már tőle ezt is. Míg egyes orvosok, sőt, a rezidensek nagy része is hajlamos semmibe venni minket halandó nővéreket, addig ő, kedves figyelmességéve lopja be magát az ápológárda szívébe. Nem tagadom, hogy sokszor nekem is jól esnek az ilyen apró figyelmességek, sokkal jobban, mint egy csattanós a hátsómon, amit Dr. Mairos egyszer oly könnyed mozdulattal ütemezett be a munka végeztével. Az a pillanat is elég meghatározó volt, hisz kiborulásomat jó pár kolléga figyelemmel követhette. Azóta némileg kerül is az említett orvos, de ez már csak nekem szerencse.
-Egy pillanat alatt végzünk majd! - Biztató szavaim és tekintetem is azt sugallja, hogy semmiség lesz az egész. Próbálok megnyugtató hatást kelteni, bármennyire is tartok én is a kis tereken való érintkezésektől. Ez esetben, annyira nem is félek. Hayden  nem valami szatír!
Követve példáját karcsú ujjaim is az ágy keretére fonódnak, hogy aztán rutinos együttműködésben induljunk betegünkkel a lift irányába. Könnyű ráhangolódni egy ilyen munkatársra. Bárcsak a többiekről is elmondhatnám ugyanezt. Vannak kedves, vannak lelkes, sőt, még figyelmes kollégák is, de kevés az olyan, akiben ez mind megvan.
-Én egyetértek veled! Te voltál az egyetlen orvos akinek szemet szúrt és ezt becsülöm. Nem aggódok a szabályszegés miatt. Egyébként is, az ápolónők az utolsók ilyen esetben, akiknek a fejét veszik! Van valami jó is abban, ha az ember a kórházi ranglista alsó fokain éldegél. - Mivel csupán a beteg van immár hallótávolságon belül, nem bajlódok a magázódással. Még viccelődök is a megszokott lágy mosollyal az ajkamon. Ha nem értettem volna egyet mindazzal amit tett, nem veszek részt a betegelorozásban. De a férfi vaj szíve azt hiszem, inkább csak szimpatikusabbá teszi őt. Ezért is fogalmazok úgy, hogy értse, egyáltalán nem kell, hogy bűntudata legyen azért, mert minket is belevont ebbe az egészbe. Mindenkinek van önálló akarata!
-Ön túl tisztességes Dr. Cole! - Visszatérek a magázódás útjára, de csak amíg a lift előtt horgonyzunk le egy pillanatra, ahol ezer és egy ember, méhkast imitálva zizeg fel és alá a folyosón. Figyelmem még az a sóhaj sem kerüli el, amely alig hallhatóan hagyja el a rezidens ajkát. Nálunk munkaköri ártalom a túlzott figyelmesség.
-Csupán pár perces az út, így élvezzük ki a sors adta apró pihenőt! - Nem mondhatom, hogy ; hajrá, menni fog! Itt leszek és együtt simán túljutunk egy kis liftezésen! De mégis, valahogy pozitív energiát próbálok sugározni, miközben azon gondolkodom, hogy mivel vonhatnám el a fiatal orvos figyelmét. Na meg a sajátomat is, bár még mindig azon az állásponton vagyok, hogy inkább vele, mint bárki mással.
-Ön határozottan rontja a nővérek munkamorálját! - Vádló hangom mosoly tompítja. Ez volt az első dolog ami épp eszembe jutott, s bár nem a legjobb figyelem elterelés, de legalább igaz. Most is jó pár kósza tekintet között szállunk be a liftbe. Innen nem is tűnik annyira aprónak a szerkezet.
-Bár lehet, hogy a fiatal úr után érdeklődnek! - Fejcsóválva nézek le a betegre, s már záródik is ránk az a bizonyos ördögi liftajtó. Eddig is ennyire apró volt ez a helység? Most rajtam a sor, hogy belesóhajtsak a légbe. Nem nagy dolog ez, csak liftezés. Nevetséges, hogy nem Hayden, hanem a beteg jelenléte az, ami inkább zavar. Biztosan az ismeretség, vagyis a nem ismeretség miatt. Mindegy, hisz ma sem ő az egyetlen, akivel lift túrára megyek.
-Egész tágas! - Tekintetem a betegről a nem éppen alacsony munkatársra siklik. Nem csak a lift ment össze, de ő is megnőtt volna? Eddig nem volt ekkora! Elcsodálkozok az új felfedezésemen ismét a sérült felé fordítva a figyelmem. A lift téveszméket is okoz az embereknél, ezt éppen most bizonyítottam. De semmi gond, már csak pár másodperc és beköthetek egy újabb infúziót Mr. seggrepacsi úr egyik betegének.
-Valami baj van! - Kezem a fekvő beteg gyöngyöző homlokára simul, ami határozottan tűzforró. Nem vagyok az a tapizós ápoló, de a lázat így a legkönnyebb felismerni. Már csak azért is szembeszökő, hisz alig tíz perce, még jele sem volt érdemleges hőemelkedésnek. Márpedig a hirtelen változás, soha sem jelent jót.
-A gyógyszerek ellenére is lángol! - Már csak pár pillanat és felérünk, ott majd ellátják. Minden esetre, hihetetlen, hogy a sok gyógyszer ellenére, ilyen hirtelen szökött fel a láza. Mindjárt felérünk, addig nem történhet semmi, főleg mert az egyik legjobb rezidens áll mellettem. Biztatom magam, hogy nyugodtnak tűnjek, bár vannak kétségeim.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Camilla and Hayden  Empty
»Vas. Okt. 11, 2015 10:09 pm Keletkezett az írás




Camilla and Hayden



Mikor őt varrták, öltötték, toldozták és foltozták nem volt akkora szerencséje a dokival, mint amilyen ennek a srácnak van Haydennel. Akkor a nagy sietség és vérveszteség közepette nem tudtak azzal foglalkozni, hogy minden ötlés tökéletesen a helyére kerüljön és a későbbiekre gondolva a legkisebb hegekben reménykedjenek. Erre sajnos nem volt lehetőség, az volt a fontos, hogy bezárják a hatalmas sebeket, gyors öltésekre volt szükség, így főként lábszárán és a térdénél valamint a bordái feletti részen látványosak a fehéres rózsaszín forradások.
Lábszára középső részén egy nagyobb forradás éktelenkedik fényes felülettel, egészen lilás, rózsaszínű árnyalattal ezzel egy életre szóló emléket biztosítva neki arról a balesetről, amit legszívesebben egy életre elfelejtett. Nem csak, hogy a térdének kellett búcsút mondania és annak, hogy többszörös zsoké világbajnok legyen, de a hite is megingott magában. Nem mert lóra ülni és mellettük tartózkodni több héten át, és csak a kitartásának, rendíthetetlenségének köszönheti azt, hogy ma már ott tart, ahol valamint egy új barátnak aki többet jelent számára, mint először gondolni merte volna. Újra visszatért az életereje, hisz volt miért küzdenie és kifejlesztett egy számára is kedvező technikát, és még valamit amit már nem tudna eldobni magától semmi pénzért. Kapaszkodik belé ahogy csak tud és ha olykor beledöglik lábának lüktető, gyilkos fájdalmába, akkor is kitart.
És ha már a hegeknél tartunk, akkor még nem volt szó a térdéről ami úgy ahogy van, térdkalácsostul orvosi acélból van, akárcsak két bordájának a csavarozásai, összetartó vázai. Azok már nem maradtak volna tökéletesen a helyükön ha nem rögzítik, így ha jobban belegondolunk, testének tíz százalékát biztos fém alkotja, ami olykor még a reptéren is nehezíti a dolgát, hisz a műszerek jajveszékelő hisztériába kezdenek mikor átmászik a kapu alatt. És akkor már nem is kell beszélni arról, hogy mekkora fájdalmat tudnak okozni bizonyos időközönként, főleg mikor többet áll a kelleténél, így a műtéteken ahol az esetek nagy részében nincs lehetősége arra, hogy leüljön és úgy folytassa a dolgát. De még nem volt olyan eset, hogy tényleg visszavonulót kellett volna fújnia sajgó tagja miatt persze reménykedik abban, hogy nem is lesz noha volt, hogy már figyelmeztették, lassan meg kell fontolnia, hogy inkább leül vagy elhagyja a műtőt saját és a beteg érdekében.
Homlokát ráncolva kapja fel a fejét s pillant a mellette ácsorgó Camillara.
- Honnan tudod, hogy népszerű? - nem emlékszik arra, hogy említette volna, ismeri. Vagy ennyire az arcára van írva, hogy egy menő, népszerű kölyökről van szó a személyében? Nem biztos benne, de ha Cam mondja akkor biztos úgy van, bár... tekintettel arra, hogy nem jön ki túl jól a hím egyedekkel kifejezetten biztosnak tűnik abban amit mond. Ettől függetlenül még egyszer alaposabban megnézi magának a srácot, de aztán csak biccent, elvégre csak nem fogja a halálba kergetni az apró hegmaradvány.
Gyorsan de annál nagyobb elismeréssel dicséri meg a lány által készített kötést, hisz a dicséret is fontos az orvosok, nővérek és további itt dolgozók életében. Mindig kellenek a visszajelzések és bár nem dicsérik egymást halálra, nem csöpögnek el, mégis a hanglejtésükben is tisztán lehet hallani, hogy elismerik amit csinál a másik. Fontosak az ilyen apróságok, hisz egyenes út vezet utána a fejlődés irányába. A mai napig cseszi az agyát, mikor a szakorvosok nem reagálnak arra amit csinál. Kikérik a véleményét amit ő meg is oszt velük, aztán vagy semmibe veszik, vagy szimplán biccentenek és jelzik a többieknek, hogy az alapján fognak cselekedni amit mond. De a végén semmi köszönöm, dicséret vagy más, ami alapján ő építkezhetne. Így csak a saját hibáiból vagy épp jó döntéseiből tanulhat, másból nem... kivétel ha olyan orvos van mellette, aki bólint vagy jelez ha jót cselekszik és szól ha nem. Ezért is szeret Faith mellett asszisztálni és utána vele beszélni meg a dolgokat. Nem elég, hogy egy nagyon nyugodt, jó természetű nőről van szó, de mindig közli Haydennel ha jól cselekszik és azt is ha rosszul. Ez pedig egyenlő a fejlődéssel.
- Nekem aztán mondhatod, nem fogom jobban érezni magam bármennyire is próbálkozom elhinni, annyira nem jön össze a dolog - egy klausztrofóbiásnak aztán lehet magyarázni arról, hogy csak pár másodperc az egész főleg akkor, ha a földszint és a második emelet között kell megtenni az utat. Viszont ettől függetlenül csak be van zárva egy két méter széles és két méternél valamivel magasabb térbe, ahol hatalmasnak érzi magát magasságából adódóan és ahol minden századmásodperccel egyre kevesebb és kevesebb levegő marad a tüdejében. Nincs tükör ami optikailag nagyítaná a terét, csak ő van és a fém doboz, valamit mások ami csak még kisebbé, szűkösebbé testi.
De addig is míg odaér a liftig, próbálja elterelni a figyelmét így szóval tartani nem csak saját magát de Camillat is, hogy még csak véletlenül se tudjon azzal foglalkozni, hogy egy fémdoboz felé tart.
- Ez igaz, de mint részvevő te is felelős vagy. Viszont bízok abban, hogy a vezetőség nem csinál túl nagy gondot ebből, elvégre... ha azt vesszük, jogosan jártunk el és nem utolsó sorban a beteg érdekeit tartottuk szem előtt és túl is élte szerencsére. De lehet, hogy nem múlt sokon és ha még egy órát várunk, akkor neki annyi - tekintete egy pillanatig elidőz a fiatal fiú arcán, aki az altató miatt még mindig nincs magánál. Nem is tudja jelen pillanatban, hogy milyen mázlista. Nem sok beteget látnak el ilyen körülmények között... Hayden volt az aki esélyt adott neki, akinek köszönheti, hogy megtarthatta a lábát és még mindig dobog a szíve bordakosarának védelmében.
- Így lettem nevelve, de azt hiszem még mindig jobb, mintha csaló lennék - pillantását végigfuttatja a körülöttük zizgő, rohangáló emberseregen de aztán csak dobban egy nagyot a szíve, mikor a lift halk csilingelése beszökik a fülébe. Nem akarja ezt, és talán ha nem úgy futna neki, mintha kivégzésre menne, akkor nem is idegelné fel magát annyira.
- Én? - szemöldökét ráncolva fordul hátra annyira, hogy zöldjeit egy fiatal nővéren pihentesse, aki kíváncsian fürkészi Hayden magas alakját. Eddig fel se tűnt neki az, amit az imént Camilla megejtett, és nagy valószínűséggel nem is tűnt volna fel amennyiben nem kényszerül a lifthez.
- Hát inkább utána mint én utánam - ezután pedig erőt vesz magán és egy nagy sóhaj kíséretében betolja az ágyat a liftbe, melybe koppanásig be kell tolnia az ágyat ahhoz, hogy beférjen.
- Vigyázzatok a lifttel! Tegnap óta rosszalkodik, mindig beragad az ajtaja - szól még be az egyik rezidens a záródó ajtón, ez a mondat pedig tökéletesen elég ahhoz, hogy Haydent néma pánik ragadja magával. Hosszú, makulátlan ujjai rámarkolnak az ágy fém rácsára, mintha attól várna bármiféle segítséget.
- Tágas? - remeg meg a hangja, zöldjei egészen élénken virítanak arca közepén - azt... nem mondanám - torkát köszörülve egyenesedik ki és érinti hozzá a tarkóját az oldalsó falnak, tekintetét le sem véve a mennyezetről, mely meglepően közel van hozzá.
- Egyet értek... soha többet nem szállok liftbe úgy, hogy többen is bent vagyunk. De úgy alapból, sehogy se! - hangja halk de ennek ellenére nyugtalan, már-már kétségbeesett és csak akkor jön rá arra, hogy baromira nem arra reagált amire kellett volna, így csak akkor tér vissza a jelenbe, mikor rájön, hogy a beteggel van valami gond.
Hayden rögtön közelebb lép hozzá, apró lámpájával a pupilla reflexeit próbálja ellenőrizni, viszont azok nem változnak.
- Tág pupillák, fényre nem reagálnak, esik a saturációja - állapítja meg majd a fiú lábánál lévő műszerre pillant, ami a vérnyomását és pulzusát, életjeleit mutatja ezzel együtt a nem várt kiugró életjeleket. A lift megremeg és megáll, ezután már csak arra vár, hogy kinyíljon az ajtó, hogy mihamarabb az egyik műtőbe vihessék a beteget, de az csak nem nyílik, nem véletlen, hogy rögtön elindul lefelé.
- Nem hiszem el, pont most kell?! - hangja ingerült, már-már fennhangon beszél ezzel együtt felrántja a betakart lábról a plédet, mert fél, hogy beigazolódik az, amitől tartott.
- A sörétes puska lövedékének az az egyik pofátlan szokása van, hogy apró darabokra robban szét az áldozatban és félek, hogy az egyik még mindig bent van. A lába kezd lilulni, nem jó benne a vérellátás - mutatja a kérdéses helyet egészen a combja tövében, nem messze a lágyékától, viszont először a lábfeje és az ujjai környékén jelennek meg a színbeli elváltozások, mert oda jut el legnehezebben a vér.
- Ha nem nyílik ki az ajtó, itt kell felnyitnom...


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Camilla and Hayden  Empty
»Kedd Okt. 13, 2015 2:10 pm Keletkezett az írás






Hayden
Camilla
&
Az orvos kérdésére csodálkozó pillantás az első válaszom. Hogy honnan tudom, hogy népszerű a srác? Hát ennyire frigidnek hisznek a munkatársaim? Még Ő is? Kicsit rosszul esik, annak ellenére, hogy értem, miért hiszik mindezt. Egy teljes éve vagyok itt, de ez alatt az idő alatt, csak elkerültem a férfiakat. Még egy ódivatú randevún sem vettem részt. Nekem így jó, de a legtöbben ezt bizonyára furcsának találnák. Elég lenne bemutatkoznom. Ha tudnák az igazi nevem, mindjárt megértőbbek lennének. És jóval sajnálkozóbbak, vagy épp undorral tekintenének rám. Egyébként sem fedhetem fel a kilétem, míg Kventin szabadon rohangál. Visszataszító, de néha, mikor igazán magányosnak érzem magam, hiányzik a bátyám. Nem az a vadállat, aki férfias erejét felhasználva nyomott a padlóra, hanem az a fiú, aki megosztotta velem a fagyiját, megvédett a nagyobbaktól és segített megírni a házi feladatom. Az, aki megfogta a kezem vérvételkor és átölelt a viharok alatt, hogy ne féljek. Mostanság Philip az, aki némileg pótolja számomra a család fogalmát, de már ő sem sokáig. Itt az ideje, hogy elengedjem, hiszen várja őt a családja.
-Bár még fiatal, az arcéle arról árulkodik, hogy markáns vonásai lesznek, ha eléri a legszebb férfi kort. Arca két oldala, szinte tökéletesen szimmetrikus és mindezt a kék szemei tetézik. A nőknél nagyon népszerűek a hasonló férfiak. Jóképű, ezért vagyok biztos abban, hogy népszerű. - Oldalra biccentett fejjel szemlélem a beteg arcát, majd teljesen racionális választ adok a kérdésre. Annyi biztos, hogy hangleejtésemben nyoma sincs a fiatal lányokra jellemző csodálatnak. Csak megállapítottam, hogy jól néz ki a fiatal úr, ennyi az egész. Nő vagyok, és a szemeim is elég jók. Még csak azt sem lehetne rám mondani, hogy nem veszem észre, ha egy férfi jól néz ki. Igen, van akit vonzónak találok, sőt, néha egy-két ölelés, vagy egyszerű kézfogás is jól esne. Még a szex gondolata sem borít ki. El tudom képzelni, csak a testem reagál az intimitásra úgy ahogy. A pszichológusoknak persze erre is volt jó néhány véleménye. Kezdve azzal, hogy mindez csupán a sokkhatástól van, majd elmúlik. Aztán eltelt pár év és nem javult a helyzet. Az újabb agyturkász kitalálta, hogy azért nem megy, mert nem nyílok meg eléggé érzelmileg. Hittem neki, megpróbáltam megnyílni, közelebb kerültem valakihez, mégis mikor átölelt és ajkát az enyémnek nyomta, kivert a hideg veríték. Végül elhagyott. Akkor döntöttem el, hogy többé nem fogok törődni ezzel az egésszel. Mégis vannak alkalmak, mikor zavar a hiányosságom. Például mikor az orvosok arra kötnek fogadást, hogy ki bírja megolvasztani hamarabb a jeget, ami én lennék. Mindezt ráadásul úgy, hogy mellettük állok. Pár napja történt mindez, mégis még ma is kellemetlenül érzem magam a dolog miatt. Micsoda tuskók!
Elmélázva teszem a dolgom, mígnem eljön a liftezés ideje.
-Szóval szörnyű pszichológus lennék! - Tehetetlenségemben viccelődök csupán. Szeretnék segíteni neki, valahogy könnyebbé tenni a dolgot, de a klausztrofóbiával szemben, tehetetlen vagyok. Hisz még a saját fóbiámon sem vagyok képes uralkodni, bármennyire is szeretnék. Tálán épp ezért érzem úgy, hogy segítenem kell, mert pontosan tudom, mennyire rossz egy ilyen akadállyal együtt élni.  Merőben más a fóbiánk, mégis ez is egy olyan dolog, amiben hasonlítunk. Nem gondoltam volna, hogy pont egy férfivel sikerül itt összebarátkoznom, de a sors, már ha egyáltalán létezik, furcsa dolgokat tud produkálni.
-Túl sokat aggódsz! Az, hogy belekeveredtem ebben az egészbe, nem a te hibád. Senki sem kényszerített, magamtól jöttem, teljesen egyedül. Éppen ezért, vállalom a felelősséget is a tetteimért. A többieknek is ezt kéne tenni, ahelyett, hogy másra hárítanak. Inkább leszek büntiben, minthogy végignézzem, hogy a szemem előtt megy tönkre egy élet.  Még úgy is, hogy én csak segédkezek, amíg az orvosok varázsolnak. - Próbálom megértetni a férfival, hogy igazán nem kell minden súlyt a vállára vennie. Az életmentés többnyire csapatmunka, mégis, ha valakinek ki kell állnia, egyértelmű, hogy a vezér lesz az. Vagyis a vezető orvos és nem egy rezidens. Minden esetre, nagyra értékelem, hogy ennyire tisztességes próbál maradni egy ilyen helyzetben is. Mások egy vállrándítással elmentek volna a beteg mellett, míg megint mások a sürgősségire irányították volna a beteget. De ő más! talán mert nem szennyezte be lelkét még a mocskos nagyváros.
-Határozottan jobb! - Ellágyul a hangom, miközben bólogatva egyetértek. Ez nem az a bizonyos mindjárt szétfolyok a gyönyörtől lágyulás, sokkal inkább a szüleid büszkék lehetnek rád, igazán jólelkű férfivá neveltek féle. Még arra is teszek egy megjegyzést, hogy mennyire befolyásolja jelenléte a nők munkamorálját.  Még az enyémet is, de ezt ki nem mondanám hangosan. Nem abban az értelemben mint a többiekét, de azért mégis. Én sokkal inkább vagyok magabiztosabb mellette, mintsem elkábult, vagy maga mutogató. Megnyugtat a jelenléte és nem érzem úgy minden pillanatban, hogy vigyáznom kell, nehogy túl közel legyek hozzá. Ez is arra vezethető vissza, hogy jól kijövünk és nem nyúlkál olyan helyekre, ahol semmi keresni valója. Van még pár hasonló orvos, boldog házasok, vagy megkeseredett vénemberek, de többségükkel iszonyatosan felületes az ismeretségem.
-És még szerény is!- Dünnyögök, miközben igyekszem segíteni a liftbe manőverezést, majd úgy beszállni, hogy Haydennek minél nagyobb hely jusson. Talán így nem érzi majd annyira rosszul magát a rövid út során. Épp ekkor kell valakinek a tudtunkra adnia, hogy mostanában nem szuperál a fémszerkezet. Hát ez igazán nagyon fantasztikus!
-Sokkal tágasabb mint például egy szellőző nyílás és világítás is van. - Még én sem hiszem, hogy ezek megvigasztalnák ebben a helyzetben, de nem is nagyon tudok mást mondani. Minden esetre nem kerüli el a figyelmem, ahogy az ágyrácsot szorongatja. Bár már a plafont szemléli, s látszólag elvan egyedül, mégis késztetést érzek arra, hogy tegyek valamit. Kezem magától indul meg és csupán alig egy percig simul rá az ő kézfejére, enyhén megszorítva azt. Mintha erőt és kitartást akarnék átadni neki, ami bár lehetetlen, én mégis megpróbálom legalább. Remélem, hogy nem vette tolakodásnak ezt a csepp, baráti gesztust. Szó nélkül fújok visszavonulót rövid időn belül, majd már csak elterelésként is a betegre terelem minden figyelmem. Ez a nagy szerencse, hisz rögtön szemet szúr, hogy valami nincs rendben. Ismét megindul apró kacsóm, de ezúttal az ágyon fekvő homlokára simul rá. Jelzem az észrevételem, de Hayden mintha pillanatokig nem fogná fel a szavaimat, aztán hirtelen, mégis reagál. Végszóra meg is áll a lift, de az ajtó nem nyílik, hanem elindul az ellentétes irányba, lefelé.
-De legalább nem állt le! Áram és fény még van! - Magamat, vagy az orvost biztatom, nem tudom. Talán csak magamat, hogy ne feledjem, bármi történik, lehet még rosszabb. Például lázgörcsöt kaphat a beteg a hirtelen hőemelkedéstől. Vagy összeomolhat, s mivel kiütni nem tudjuk, a rezidens pedig képtelen lenne egyszerre a lábával és a szívével is foglalkozni, rám maradna a szívmasszázs és a lélegeztetés, míg ő a lábát vágná fel ismét. Fertőtlenítőszer nélkül! De ez nem történhet meg! Mindjárt leérünk és kinyílik az ajtó! Hogy is nyújthatnék szívmasszázst, mikor az asztal jó egy méter fölött van én meg alig vagyok 160 cm. Föl sem érem, hacsak fel nem mászok. Nem lesz gond! Mindjárt kijutunk! Nem lehet semmi baj!
-Kinyílik az ajtó! Muszáj, mert így nem bírja sokáig! - Egyetértek a fiatal orvossal, majd elkezdem átnézni a zsebeimet, miből gazdálkodhatunk szükség esetén. Egy kevés kötszer, néhány szem fájdalom csillapító, egy elkobzott öngyújtó egy kis üveg vodka társaságában, egy ampulla adrenalin és egy még bontatlan tű. Mindössze ennyi mindent találok, semmi mást. Hacsak nem számít a hajamban lévő gumi is.
-Nálad mi van? - Teszem fel a talán életmentő nagy kérdést, ezzel is mutatva, hogy ismételten egyet értek vele és ha kell, természetesen teljes vállszélességgel támogatom a rögtönzött betegellátást. Ha az újabb ágyra került volna a beteg, az most igazán jól jött volna. Az korszerűbb, ráadásul, tipikusan életmentésre lett kitalálva, vagyis fel van szerelve mindennel, ami kellhet. Ezért is van a legtöbb a baleseti sebészeten.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Camilla and Hayden  Empty
»Kedd Okt. 13, 2015 8:16 pm Keletkezett az írás




Camilla and Hayden




Camilla meglepett tekintete láttán kicsit felugrik a szemöldöke a homloka közepére s halk sóhajjal elmosolyodik.
- Csak azért kérdezem, mert én például meg nem tudnám mondani, hogy miből gondolja azt egy nő, vagy bárki más, hogy "népszerű" lenne a saját vagy idegenek körében. Nem volt vele semmi hátsó szándékom remélem ezzel tisztában vagy. Először azt akartam megkérdezni ennek kapcsán, hogy talán ismered? - próbál óvatosan beszélni hisz fél, hogy bármivel is megbánthatta az imént de inkább nem lovalja bele magát hanem megvárja míg pontosan kifejtett választ kap amit aztán figyelmesen, tekintetét le nem véve a fiúról hallgat végig.
- Csak tudja is majd használni, nehogy valami dagadó májú, magát külsőre túl sokra tartó egyed legyen belőle, akit emiatt néznek ki a többiek közül - mindig is tisztában volt azzal, hogy a túl "csinos" férfiakat hamar és egészségtelenül elkapja a magát fényező hév. Tetszeni akarnak mindennek és mindenkinek, döngetik a mellüket és ha többen vannak egy közegben akiket igen, tényleg ki lehet emelni mint "adoniszt", akkor hajlamosak egymás torkának menni több okból is. Az egyetemen volt három olyan társa, akik inkább illettek volna a film vászonra sem, mint egy műtőbe ahol épp a betegek alfelével van elfoglalva. Markáns, figyelemre méltó vonásaik voltak, olyanok amit a legtöbb hím egyed irigyel mert nekik nem adatott olyan és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mind a háromnak sakkozni lehetett volna a hasán. Lehet, hogy megszokott, hogy a legtöbben nem az eszükkel, sokkal inkább a kinézetükkel akarnak hódítani és nem meglepő azt sem, hogy hármuk közül ketten végül nem jutottak el odáig, hogy kórházakba kiosztva dolgozzanak. A harmadik pedig történetesen rezidens, és Thomasnak hívják... más módon úgy is lehet mondani, hogy Hayden legjobb barátja.
Elég furcsán mutatnak egymás mellett azt meg kell hagyni. Míg Tom alacsonyabb, kicsit tömzsi de javarészt az izmoknak köszönhetően, vonásai markánsak, férfiasak. Mondhatni tipikus alfahím aki vezeti a klikket, aki egyenes háttal közlekedik és akinek mindenki a társaságában akar lenni. Vele ellentétben Hayden magas és vékony, nincsenek duzzadó izmai de ugyan akkor szálkás és meglepő mértékű erőlöketekre képes, nem is nézné ki belőle az ember. Viszont arcvonásai épp olyan gyermetegek mint amilyenek egész eddigi életében voltak. Lehet, hogy lassan alulról nyaldossa a harmadik x-et, de még ennek ellenére is sokan nézik húsz közelinek amihez csak még inkább hozzásegíti állandó mosolygása. Sokan nem is hisznek benne eléggé ahhoz, hogy tényleg elhiggyék, képes felnőtt módjára gondolkozni és meglep mindenkit amikor valami zseniális ötlettel áll elő. Sokat hülyéskedik azzal, hogy kiírja a homlokára és a tarkójára is, hogy hány éves mielőtt valaki úgy szól hozzá vagy úgy tesz megjegyzést, hogy "gyerek" vagy "kölyök". Egyetlen egy embernek engedi meg, hogy még mindig Kölyöknek szólítsa, Faithnek. Viszont az ő esetében tudja, hogy nem lekicsinylés miatt csinálja, csak egyszerűen berögződött neki ráadásul elég régóta mozognak egymás mellett és mikor elkezdte, tényleg kölyök volt.
Anyja elmondása szerint első körökben a nagyapjára és annak apjára emlékezteti őt, hisz ők voltak hasonló típusúak. Magasak, soványak de szálkásak, vidám tekintetűek és gyermeteg arcúak. Példának okáért ha elővesznek egy fényképet a nagyapjáról és az ő arca mellé emelik, akkor olyan, mintha őt fényképezték volna. Egyedül az a különbség, hogy míg neki zöld szemei vannak, addig a nagyapjának ragyogó kék íriszei voltak melynek hála megvesztek érte a nők. Mennyit számít a szem szín igaz?
- Köszönöm a felvilágosítást. Szerintem... órát kellene vennem az embertípusokból - vakarja meg kétségbeesetten a tarkóját - jó néhány éve a földön élek de komolyan nem foglalkoztam még ezzel a témával.
Ezzel is próbálja megmagyarázni a lánynak, hogy az iménti értetlenségével nem azt akarta kifejezni, hogy nem is érti, hogy lehet ilyen nagy tudósa a férfi nemtől, mikor szószerint fóbiával küzd velük szemben. Soka nem ítélte el emiatt és nem is tenné, tisztelettel tartja és ahol tudja ott segíti őt ebben a krízisben. Már azt is nagy megtiszteltetésnek érzi, hogy egyáltalán vele tud társalogni és nem kap frászt a jelenlétében, pedig mindig benne volt a pakliban.
Viszont amint letudják ezt a témát, máris érzi mellkasának szorítását amit a bezártság érzet vált ki belőle. Tekintetét épp ezért le se veszi a plafonról, hisz azt bámulva talán eltudja magát lazítani annyira, hogy még csak véletlenül se akarjon itt helyben sokkot kapni, mint nem is olyan régen egy másik nővér mellett. Jelen pillanatban egy beteget kell mihamarabb kijuttatnia innen ahol még meg kell írni az észrevételeket, a műtét menetét és még sorolhatná percekig. Viszont most, hogy a fenébe foglalkozhatna ezzel, ha a lába megállás nélkül remeg és az ágy keretének rácsát szorongatva teljesen elfehérednek az ujjai melyekben lassú de biztos zsibbadást fog érezni.
Egy pillanatra lehunyja a szemét, mikor megérzi a kezén Cam kezét és biztató szorítását és halvány mosoly fut át az arcán ezzel is jelezve, hogy köszöni, hogy mellette van. Nagyon örült mikor felajánlotta, hogy ő majd vele jön, jobb ember nem is vágódhatott volna be mellé. Ettől függetlenül próbál nem arra gondolni amit az imént hallott... szellőző nyílás. Egyre jobb.
A hír, miszerint valami nincs rendben a beteggel, kis híján pofán vágja így miután magához tér, máris közelebb lép a lábához, hogy láthassa, tényleg a félelme fog beigazolódni mert ha igen, akkor itt kell majd megoldaniuk a kérdést, hogy varázsolják ki azt a nyomorult golyó maradványt a lábából.
- Elzárta a vér áramlásának az útját. Nagy valószínűséggel bekerült a fő artériába, amit... fogalmam sincs, hogy szedünk ki onnan - retten meg egy pillanatra és próbálja felmérni a helyzetüket, azt, hogy miből gazdálkodhatnak mert szinte biztos, hogy nem épp a leghigiénikusabb módszereket fogja megtalálni.
Vet egy pillantást azokra a dolgokra, amit Camilla kipakolt a zsebeiből és máris érzi, hogy felcsillan a remény. Szinte biztos abban, hogy megoldható lesz a dolog még akkor is, ha komoly fejfájást fog okozni neki. Az ágy végébe erősített henger alakú dobozból elővesz egy szikét, három tűre hasonlító műszert és egy még használatlan infúziós csövet.
Nincs itt minden alapvető, vészhelyzet esetén használandó szerkentyű, viszont valamiből gazdálkodniuk kell.
- Cam, ott a lift alján látott kis ajtónál van a készenléti táska, kérlek vegyél elő kötszereket, mindent amit találsz - ekkor újra megrázkódik a lift, hisz elindul felfelé. Halkan csilingel jelezve, hogy kinyitná az ajtót de mivel az nem nyílik, elhalkul - ki kell nyitni azt a nyomorult ajtót. Ha kész vagy, gyere ide mert gyors törlésekre lesz szükség. Terveim szerint bemetszem a lábát nagyjából ott, ahol sejtem, hogy a lövedék a vér áramlásának útját állja. Légy résen, amint kibuggyan a vér neked törölnöd kell! Ne finomkodj, határozottan! Meg kell találnom az ért ahhoz, hogy kivághassam.
Ujjai meg-megremegnek és legszívesebben őrjöngene amiért pont most nem engedelmeskedik a nyomorult szerkezet, persze mert miért talált volna más esetet, más embereket? Ez az eset viszont tökéletes ahhoz, hogy ne foglalkozzon a klausztrofóbiájával ami nem azt jelenti, hogy a tudatalattiját nem ostromolja, mert tagadhatatlanul tart a következményektől és már nem csak a saját gondja miatt kell aggódnia, de a beteg miatt is, hisz ha nem találja meg a lövedéket akkor nagy valószínűséggel el kell távolítani a lábát, ami azért... megfog látszani nem úgy mint a kis vágás.
Aggodalmas zöld tekintete találkozik Cam világos szemeivel és mikor biccent egyet jelzi, hogy ő készen áll, vágni fog ami meg is történik. Ezzel egyidejűleg hatalmas mennyiségű vér szabadul ki a lábából.
- Szétrobbant az ér...Törölj! - ez a két pillanat pedig már tökéletesen elég volt ahhoz, hogy ússzanak a vérben.

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Camilla and Hayden  Empty
»Szer. Okt. 14, 2015 3:06 pm Keletkezett az írás






Hayden
Camilla
&
Beszélni kezd, minek hatására megértem, hogy miért is kérdezte meg a dolgot. Nem haragszom. Először is azért, mert nem vagyok harag tartó típus, másodszor pedig,  lehetetlen valakire haragudni, ha az a személy, szinte már kisfiús mosollyal az ajkán sóhajtozik. Ez valamiféle női ösztön lehet. Tényleg nem lehetséges így haragot tartani.
-Ehhez nem kell diploma! Biztos te is el tudod dönteni, ha ránézel egy nőre, hogy szép, vagy sem. Akik az átlag mércéjével, annál a bizonyos vonzónál is jobban néznek ki, ők nagy eséllyel népszerűek is. Persze akadnak kivételek, de ritkán.  Ennyi az egész. - Képes vagyok ezt az észrevételt is úgy magyarázni, mintha egy szaklapból olvasnám éppen. Szeretek racionálisan hozzáállni a dolgokhoz, jobb, mintha órákig magyaráznám a nemek közti tetszés, nem tetszés részleteit, vagy valami hasonlót. Annyira egyébként sem érdekel a téma. Eddig csak két férfi iránt érdeklődtem úgy igazán, de egyiküket sem sorolnám a népszerűek listájába. Nem kedvelem az erőteljes típust, azt hiszem. Kventinre emlékeztetnek, így érthető, hogy a hátam közepére sem kívánok egy hasonló kaliberű férfit.
-Ennek sajnos megvan az esélye, bár soha sem lehet tudni. Jobb nem beskatulyázni az embereket, mert nem tudhatjuk, hogy mi van a szívében. Azt csak Dr. Steinbeck tudhatja! - Viccelődök egy szívsebész orvost említve. Ő bizonyára tudja, mi lapul az emberi szívekben, hiszen az a dolga.
-Nem kell jóképűnek lennie egy férfinek ahhoz, hogy túl magabiztos legyen. - Ezek a szavak már nem a mellettem álló orvoshoz szólnak, csak halkan ellehelt gondolat az egész. Kiérződik hangomból az a fajta keserűség, amit kevesek előtt fedek fel. Most is, csak a figyelmetlenségem miatt történhetett meg, hogy lehullott a mosolyból kreált arcom. Camilla az örökké vidám ápolónő. Sietősen magamra is kényszerítem az öröm jelét.
Nem szeretek túlzottan érzékenynek tűnni és arra is vigyáznom kell, nehogy felfedjem magam. A mostani énem jól átgondolt és Philip igazán sokat tett azért, hogy az lehessek most, aki. Az FBI úgy látta jobbnak, ha eltávolít minden nemű kórházi elfoglaltságtól, csak mert a lány, aki egykor voltam, gyermekorvos akart lenni. Ken tudta ezt és persze értem, hogy megfontoltabb lett volna, ha mondjuk oroszországi virágárusnak álcáztam volna magam. De szeretek másokon segíteni, szeretem a kórházak fertőtlenítővel átitatott illatát. Olyan megnyugtató, biztonságot adó. Tudom, hogy ez az, amit csinálnom kell, hogy bármennyire nevetségesen hangzik is, az a sorsom, hogy itt legyek, s hasznossá tegyem magam.
-Felesleges lenne, mert nem a külsejük miatt lesznek számunkra fontosak egyes emberek. - Mosolyogva bölcselkedek, mintha én volnék a nagy titkok tudója, pedig, közel sem vagyok bölcs. Főleg nem a szívügyekben, de ez talán mégis valami olyasmi, amiben biztos vagyok. Legyen egy ember, szép vagy ronda, eszes vagy butuska, a vele való viszonyunkat találkozásaink, s tetteink határozzák meg. Így gondolom és erről nem is akarok többet beszélni. Nincs mit mondanom már, bölcsességem itt el is fogyott. Nem ápolok sok kapcsolatot, általában Philip, vagy az épp aktuális Pszichológusom nyaggatom a nagy dilemmáimmal ami az embereket illeti. Szerencsére, az egyiket azért fizetik, hogy mindig meghallgasson, a másik pedig, örömmel teszi.
Nyugtalanná tesz Hayden fóbiája. Kitör belőlem a nem is létező kis tigris, aki jobbára maximum halálra nyalogatja az áldozatát, mintsem fogaival karcolja bárki bőrét is. Kezem gyermeki ártatlansággal simul az övére, s miután képzeletbeli erőt pumpáltam át belé, már el is kapom. Nem akarom, hogy tolakodásnak vagy netalántán kacérkodásnak vegye a tettem. Bár ez utóbbi aligha fordulhat elő, ahhoz már elég jól ismer, hogy tudja, távol áll tőlem, hogy kikezdjek bárkivel is. Bár flörtölni szoktam, negyedévenként egyszer és harmatgyengén.  Említésre sem méltó, az ilyen irányú tudományom. Csak igyekszem, a tőlem megszokott, szinte anyáskodó hozzáállásommal valahogy átsegíteni ezen a helyzeten. Tudom, hogy jelen pillanatban, nem vagyok egy nagy segítség, de más ötletem éppen nem akad. Vagyis, talán akadna, de jó néhány kifogást fel tudnék sorolni ellene, pár másodperc alatt, így inkább azt el is vetem. Több időm nincs is ezen gondolkodni. A beteg állapotában hirtelen változás lép fel, így mindkettőnk figyelme immár csak az ágyon fekvő páciensre irányul.
Nem végeztem el az orvosit, de elég a fiatal orvos arcát látnom, s hangját hallanom ahhoz, hogy tudjam, elég nagy a gond. Még talán meg is lep, hogy azt hallom tőle, hogy fogalma sincs valamiről. Pedig ő szinte mindig olyan magabiztossá válik, amint egy beteg a kezei alá kerül.
-Nem lesz baj, megoldjuk! - Nem vagyok magabiztos, egy cseppet sem, de igyekszem úgy tűnni, mintha mégis az lennék. Legalább bízom a mellettem álló férfi képességeiben és abban, hogy a szerencse mellénk áll majd. Pillanatokig vájkálok a zsebemben, mire sikerül mindent elővennem. Némelyik dolgot, talán fel tudja használni a rezidens. Miután egy szike és egyéb használati tárgyak is elő kerülnek az ágy végébe erősített dobozból, a remény hatalmas, adrenalin pörgető lepelként hullik le ránk. Nem kell megszólalnia a férfinak ahhoz, hogy biztosra vegyem, fejében már aktívan dolgoznak a fogaskerekek. Nem lesz könnyű, de megoldja ezt a helyzetet és én, segíteni fogok neki most is, épp olyan figyelmes lelkesedéssel, mint ahogy egy normális műtőben szokás. Kissé aggaszt még a higiénia, vagyis annak nem léte, de válság helyzetben az ember ne finnyáskodjon.
-Máris! - Nincs időm csevegni, teszem a dolgom, ám a készenléti táska, ma épp nem duzzad a felszerelésektől. Félig sincs, pedig mindig feltöltve kéne lennie, de erről persze mindenki megfeledkezik. Gyorsan megfogadom magamban, hogyha kijutunk, fel fogom tölteni mindet.
-Nincs szerencsénk, alig van benne valami! - Ismertetem a tényeket, de azért sietősen kipakolom azt a kevéske kötszert, antibiotikumot és egyéb orvosi cuccot, amit csak találok. Tudom, hogy az idő most nagyon fontos, ezért nem is húzom tovább. Az idegességem már el is szállt valamikor a cselekedetem kellős közepén, hisz arra sincs már időm. Reflexből cselekszem, jól begyakorolt mozdulatokkal. Bár a hely elég kicsi, és általában szeretem megtartani a tisztes távolságot, most mégis, a lehető legközelebb táborozok le, hogy kartávolságra legyek a bevágás pontjától. Hayden remegő kezeit látva sem ér el a nyugtalanság. Jobban bízom benne, mintsem korábban gondoltam. Láttam már munka közben nem egyszer, úgy, ahogy más orvosokat és rezidenseket is. Tudom jól mire képes, még ha ő épp nem is bízik meg saját tudásában.
Tekintetünk egymásba fonódik egy pillanatra, majd biccent egyet. Mielőtt még a szike a bőrhöz érne, egy utolsó biztatás csúszik ki a számon.
-Menni fog! - Magabiztosság sugárzik ebből a két apró szóból, s már ömlik is a vér. Hihetetlen mennyiség tódul ki a betegből. Igyekszem felitatni, de az a kevés géz, ami a rendelkezésünkre állt, nem sokat ér. Más megoldás nem lévén, lekapom a nővér ruhám felső részét, és azt nyomom erő teljesen a megvágott felületre. Még szerencse, hogy alatta nem csak melltartót, de toppot is hordok a biztonság kedvéért.
-Figyelj, mert csak pár pillanatig fogod tisztán látni a sebet, mielőtt újra ellepi a vér! - Normális felszerelés nélkül, ennél többet nem tehetek. Hirtelen visszahúzom a kezem, a benne lévő vérrel áztatott felsővel együtt. A beteg testének nagy részét elfedő lepedőt nem használhattam, hiszen valamire akkor is szükségünk lesz, ha sikerül a művelet. Azzal könnyedén elköthetjük majd a sebet, ami legalább újabb jó pár percet ad arra, hogy végre kinyíljon az ajtó. Tekintetemmel figyelemmel követem Hayden munkálkodását és amikor csak kell, segítő kezet nyújtok. Csak jussunk ki innen, mindhárman élve és egészben!



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Camilla and Hayden  Empty
»Szer. Okt. 14, 2015 9:50 pm Keletkezett az írás




Camilla and Hayden




Vidáman elmosolyodik, talán egy halk nevetést imitáló horkantás is felszakad belőle amit aztán fejrázással el is nyom.
- Figyelj... az egy dolog. Nőket igen, hamarabb megtudok ítélni elvégre csak én magam is egy vagyok a hímek sorából aki tudja milyen nő milyen. Viszont pasikén pasit... hát - húzza el a száját és némi szomorkás pillantást vet Camre ezzel is kicsit megküzdve a bocsánatáért - nem igazán tudok megítélni senkit. Persze az olyan nagy macsókat mint amilyen a nők körében Brad Pitt vagy Clooney azt tudom, viszont ezen kívül - alig észrevehetően el is fintorodik, hisz nem ínye a téma.
Igen, nők terén könnyebb a dolga. Tudja, hogy mi az ami tetszik neki, tudja, hogy mi az amitől legszívesebben falra mászna vagy foggal körömmel kapaszkodnak csak, hogy ne kelljen az ő jelenlétében lennie. Ebbe a csoportba tartoznak a magukról túl sokat képzelő és magukkal nagyra tartó nők, a túl hisztisek akiknek természetesen soha semmi nem jó tégy bármit. Ha kényezteted őket nem tetszik, ha nem érdekel amit csinál nem tetszik mert pofátlan vagy és különben is. Ha odafigyelsz arra amit akar, azt ellenezni fogja mert az azt jelenti, hogy minden egyes mozdulatát és kívánságát lesed és nem hagysz neki szabad teret, ezáltal nem gondolkozol, nincs fantáziád. Ha nem rajongod körbe amit csinál neked akkor hálátlan disznó vagy, ha megnézel egy másik nőt akkor szemét disznó...
De ide lehet sorolni még a túlságosan mulya, túl szende lelkű lányokat akik csak sutyorognak, mindig elpirulnak és nem lehet velük egy értelmes szót se váltani mert nem elég érettek. Ha pedig túl érettek, túl komolyak akkor már a fejfájás a probléma mert mindkettő megpróbálja bedobnia azt amije van. És még sorolhatná, hogy mi mindennel kellett eddig farkas szemet néznie neki is így barátnő téren... igen ha már farkasoknál járunk, akkor most magányos farkasként tengeti mindennapjait és köszöni szépen jól van. Elsődlegesen szeretné beindítani az életét ténylegesen orvosként nem csak egyszerű rezidensként, ennek pedig még nincs itt az ideje. Viszont ha menet közben megérkezik a nagy ő aki megdobogtatja a szívét és akiről tudja, hogy szüksége van rá és általa jobb lehet, akkor nem fog tiltakozni. De egyelőre még nem jött ilyen hölgy, noha végig voltak kiszemeltjei...viszont ez tényleg nem jelent semmit.
Mikor a szívsebész nevét hallja, hátra kapja a fejét, hogy aztán alaposabban szemügyre vegye a lány arcát.
- De lökött vagy te - kacarászik nagy vidáman az orra alatt. Tetszik neki a témák között bevett szórakozott hangvétel, és annak is örül, hogy a kellemetlen helyzet ellenére - legalábbis ami a bezártság érzetét illeti - tud nevetni. Volt már rá precedens, hogy erre nem volt képes és úgy kuporgott a sarokban mint egy kisgyerek aki retteg az ágy alatt megbújó szörnyetegektől akik elkapják a lábát mikor kidugja a takaró alól. Persze ez is nagy félelme volt egykoron de azzal ,hogy felnőtt ezt legalább letudta küzdeni. Mondjuk kétség sem fér hozzá, hogy elég hülyén nézne ki éjszakákon át remegve és attól félve, hogy megeszi valami a lábát. Mondjuk egy ilyen lábat még a hiénákkal is lerágatna csak, hogy megszabaduljon tőlük bár... a csonttal még nekik is meggyűlne a bajuk mert nyilván beletörne az orvosi arcél protézisbe.
Hidegzuhanyként éri a tudat, hogy nagyon komoly dolgok vannak készülőben és bár félt attól, hogy valami hasonló fog történni, arra nem gondolt, hogy már akkor mikor egyedül az ő és Cam felügyelete alatt van az a szerencsétlen srác. Legszívesebben kirúgná az ajtót és kirobogna a liftből, de sajnos erre jelenleg nincs egy szemernyi esélye se, hisz a kis kabin fel és alá emelkedik valamint süllyed az ajtó pedig bevan szorulva. Abban azért bízik, hogy kintről valaki szólt már a karbantartóknak, mert nem szeretné itt leélni az életét főleg nem úgy, hogy baromira nincs felkészülve nem csak lelkileg, de fejben se. Ami pedig a beteget illeti, nagy valószínűleg húsz perce sincs nem, hogy egy egész napja.
Lehet, hogy Cam próbálja nyugtatni és elhitetni vele, hogy nem lesz baj, ma mindenki élve megy ki innen, viszont ő ebben koránt sem ilyen biztos főleg nem azután, hogy megnézte a srác lábát ami nem elég, hogy lilul de lassan teljesen elfog halni, ha nem jut vérhez. Nem akarja, hogy láb nélkül kelljen leélni az élete hátra lévő részét ami bár még mindig nem akkora veszteség, mintha bele halna, viszont ... érzékenyen érintik a lábat ért balesetek már csak ha a saját esetéből indul ki.
Míg ő előszedi a kis dobozból a benne lévő alapvető de nem kifejezetten a legfontosabb kellékeket, kiadja az utasítást - mert igen, ilyenkor nem kifejezetten kér, hanem előtör belőle az orvos aki utasít - hogy Camilla szedje elő az életmentő dobozt de elmondása alapján nem sok minden van benne. Amire pedig a legnagyobb szükségük lenne, a géz és az egyéb kötszer, igazi hiánycikknek számít.
- Nem baj, az is valami - pillant a géz és kötszer mennyiségre elvégre ekkor még nincs tisztában azzal, hogy mennyi is az annyi... legalábbis a vér mennyiségét illetően. Csak akkor kerekednek el igazán a szemei mikor felvágja a srác combjának belső, artéria felőli részét és nem csak kidől belőle a hihetetlen mennyiségű vér, de ezzel együtt még az arcába is förcsköl a vágás mentén. Igen, alapjáraton erre vannak a szemüvegek és a maszkok is, megakadályozzák, hogy az orvos vért nyeljen vagy elvakuljon a szemébe került vörös nedűtől. Az a baromi nagy szerencséje, hogy Cam gyorsan reagál és rászorítja a gézlapokat melyek egy röpke pillanaton belül átáznak.
- Ez nem fog így menni - morran fel majd kesztyű és minden egyéb eszköz nélkül becsúsztatja a kezét a nyílt sebbe és ujját rászorítja arra a részre, ahol az artéria megadta magát.
- Húzd ki az övem a bújtatókból! Gyorsan, elfog vérezni ha nem szorítjuk el - ezzel persze kockára teszik a láb épségét, hisz egyre kevesebb és kevesebb vér jut el a lábszáráig, viszont ha gyorsan csinálják azt ami jelen pillanatban eszébe jutott, akkor még lesz esélye annak, hogy lábbal fog tovább élni minden károsodás nélkül. Csak ahhoz tényleg az kell, hogy minél gyorsabb mozdulatokkal tudjanak együtt működni mert egy fél percnyi csúszás is nagy veszélyt jelent a srácra nézve.
Próbál úgy állni, hogy a lány megbonthassa az övcsatját és utána kiszedje a nadrág fogságából, de ezzel egyidejűleg az is tudatosul benne, hogy nagy valószínűséggel nem ez lesz a lány kedvenc mozdulatmenete, viszont a fiút meg kell menteni és most ezen áll vagy bukik nagyjából... minden.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Camilla and Hayden  Empty
»Csüt. Okt. 15, 2015 8:39 pm Keletkezett az írás






Hayden
Camilla
&
A mellettem álló férfi mosolya egy kicsit jobb kedvre derít. Eleve nem vagyok depressziós alkat, bár megvallom, elég sokszor rágódom magamban a múlton. A pszichológusom szerint, nem tudom megemészteni mindazt ami történt, az agyam felfogta, de a szívem nem képes elfogadni a helyzetet. Azt, hogy pár óra alatt, az egész családomat elvesztettem, mostanra pedig, végképp egyedül maradtam. Vagyis nem, itt van nekem Philip, még egy rövid ideig. De mi lesz, ha nyugdíjba megy? Vehetnék egy kutyát, macskát esetleg valami kisebb állatot. Olyat, ami elvan magában, mégis társaságot nyújt, amikor hazaérek. Vajon, melyik kisállat ilyen?
Félre bólintott fejjel nézek fel a fiatal orvosra amíg ő beszél. Egy a hímek sorából, igen, ezt én is észrevettem, hála a kifinomult érzékeimnek. És a nőkhöz is ért. Ebbe sem tudok belekötni, azt hiszem más sem tudna. Látványosan sok nő veszi körül, még az a furcsa bonctermi nő is sűrűn jön fel hozzá. Bár ehhez aztán tényleg nincs semmi közöm. Nem tehetek róla, hogy szinte semmi sem kerüli el a figyelmem. Egy kórházban dolgozni majdnem olyan, mintha az ember folyamatosan nézne egy szappanoperát. Hallgatok, de a szemem nem csukom be! Figyelek, néha annyira, hogy szinte már szorítok egy-egy kialakuló párocskának. Igazából, nem is vágyom közéjük, elég nekem, hogy kívülről szemlélem ezeket a kusza kapcsolatokat. Mindezek ellenére, egy pár percig, még az arcomra is kiül, hogy elgondolkodok Hayden szavain.
-Nekem megy nőknél is! - Erre a végeredményre jutok, amit meg is osztok a hallgatóságommal. Az még csak eszembe sem jut, hogy az ilyesmit akár félre is értheti. Nem vagyok leszbikus, soha nem is voltak hasonló késztetéseim. Egyszer ugyan megcsókolt egy lány, de akkor még én sem az voltam, aki most. Ráadásul a legjobb barátnőm volt és alig töltöttük be a 15-öt. Nem én kezdeményeztem, de voltaképp, nem is elleneztem. Még csak nem is mondanám csóknak két ajak ártatlan érintkezését. Visszagondolni rá, mégis furcsa egy kicsit. A mostani énem, nem hiszem, hogy belemenne ilyesmibe. Nem mintha épp volna legjobb barátnőm, aki szeretné kipróbálni a dolgot.
Miközben fejemben a csók vagy nem téma pörög le, mint egy régi, fekete fehér némafilm, beszélgetésünk fonalába még egy kis poént is becsempészek. Viccesnek éppenséggel nem mondanám magam, de talán ahhoz már eléggé társasági életmódot folytatok, hogy legyenek jó pillanataim.
-Lehet, de most valahogy nem bánom! - Képtelen vagyok elrejteni a mosolyom, miközben válaszolok a szavaira. Lökött vagyok, de ez nem is olyan rossz. Ennek köszönhető, hogy Hayden épp egy szűk liftben nevet. Ez azért majdnem felér egy csodával és csak azért nem jelzem neki ezt a tényt, hogy nehogy visszarántsam a sivár, klausztrofóbiás valóságba. Baráti büszkeséggel tölt el a tény, hogy ezt épp nekem sikerült elérnem nála. Most, nekem sikerült. Biztos más is el tudja terelni a figyelmét, így számára nem meglepő a dolog, de én, kevés emberrel tudok oldottan viselkedni. Nekem ezért is olyan szívmelengető ez az aprócska jelenet, csakhogy egyszer minden jónak vége szakad. Ebben már jó ideje nem kételkedem.
Ahogy előre megjósoltam, sötét felhők kezdtek gyülekezni kicsi börtönünk felett. Az egy dolog, hogy a lift megint huncutkodik, az egy másik, hogy a beteg állapota hirtelen romlik. A kettő együtt, vegyítve egy bezártságtól rettegő rezidenssel és velem, már egyáltalán nem tréfa. Nem vagyok elég gyakorlott egy ilyen helyzethez és igazából elég magabiztos sem, de mivel látom doktorom szemében a kétség szikráját, igyekszem magabiztosnak mutatni magam. Simulékony vagyok, akár egy ma született kismacska, de nem a nemiség, hanem a viselkedés szempontjából. Ha valaki szomorú én igyekszem felvidítani, ha magányos, megpróbálok jó társaság lenni, ha kétségei vannak, én biztatom, mint most a férfit. Ez nálam ösztönös, nem színházi paródia. Ha jól emlékszem, akkor mindig is ilyen voltam, egészen kiskoromtól kezdve. Ez a hozzáállás olyan erős, hogy a velem történt dolgok után is épp úgy megmaradt, mint mondjuk az édesség iránti szeretetem.
Ezúttal nem is esik nehezemre újra és újra elmondani, hogy nem lesz baj. Hiszek a kollégámban, nem mindben, de abban aki épp mellettem áll, szinte feltétel nélkül képes vagyok hinni. Így megelőlegezett bizalmam nem is igazán előleg. Szorgosan követem Hayden utasításait, s cseppet sem sért meg a dirigáló hangnem. Hozzá szoktam már a munkám során és azzal is tisztában vagyok, hogy a legtöbb orvos nem rosszindulatból beszél ingerültebben a kelleténél. Most épp nekem is kedvem lenne sikítani, hiszen alig van némi használható eszközünk a gyér kötszer készletről már nem is beszélve. Úgy sejtem, hogy nem lesz elég, s csakhamar be is igazolódik ez. Bármennyire gyorsan is reagálok, Hayden arcára nem kis mennyiségű vér fröccsen a sebből. Én csak annak töredékét kapom, de még egyáltalán nem nyugodhatunk meg. Hiába a géz, a felsőm és minden kézbe akadó rongy darab, a vér jóformán eláztat minket, mígnem természetesen a doktor úrnak akad egy mentőötlete. Nem gondolkodok, azonnal az övéhez kapok. Főleg, mert félek elmegy a bátorságom, ha időt adok magamnak arra, hogy felfogjam mit is teszek. Így is jócskán remegni kezd a kezem, amint sietősen kikapcsolom, majd kirángatom a nadrág bújtatóiból. Ezt az élményt sem fogom hamar elfelejteni. Enyhe pír az arcomon köszönhető zavaromnak, vagy inkább az adrenalin adta forróságnak, ami végig fut a gerincemen arra ösztönözve, hogy egy pillanatot se vesztegessek el. Fő a beteg! A történteken később is agyalhatok kedvemre. Hosszú perceknek tűnik számomra, de egy fél pillanat alatt végzek a feladattal. Mivel a rezidens keze épp a vérzést próbálja meggátolni, tudom, hogy nekem kell elszorítanom a lábat. Nem is okozna gondot, ha rendesen odaférnék, vagy ha alacsonyabb lenne az ágy. Így viszont, nincs mit tennem, lendületet veszek, fél lábbal a beteg mellé térdelek az ágyra és már lendítem is köré az övet.
-Itt jó lesz? - Sietős kérdés, még mielőtt minden erőmet bevetve, meghúzom a bőrdarabot. Ilyenkor jó lenne, ha legalább az 55 kilót elérném. Minden esetre, igyekszem és még az sem állíthat meg, hogy az ágyon nyugvó lábam, szép lassan vérrel áztatottá válik. Megéri, megérte, hiszen sikerült a művelet! Végre valami jól sült el, hála a férfinak.
Amint a vérzés csillapodik, természetesen  lekecmergek az ágyról, hogy ne legyek annál tovább útban, mint amennyire feltétlenül szükség van.
-Így már menni fog? Segítek, csak mond, hogy mit csináljak! - Nem parancsolok, reménykedek és kérek. Ezt arcom, s elszántságtól csillogó szemeim is  alátámasztják. Ha másnak nem, annak mindenképpen örülök, hogy épp Haydennel kellett ilyen helyzetbe kerülnöm és nem egy számomra unszimpatikus orvossal. A nagy izgalomban, el is felejtettem, hogy nővér ruhám fölső részének ledobásától, felfedtem vállaimat. Ami nem egy szörnyű dolog, viszont jó pár heg éktelenkedik mindkettőn. Ezek is a múltam pecsétjei, vagyis csak egy töredékük. A hátamon sokkal több van, épp ezért, nem szeretem a túl lenge öltözékeket. Mindegy, a rezidensnek most úgysincs ideje rám figyelni, ráadásul épp a hiúságom az utolsó dolog, ami jelen esetben számít. Meg az, hogy ennyi év magány után, pont egy ilyen helyzetben kellett megszabadítanom egy férfit az övétől. Ó karma, te kegyetlen! Hát nem vezeklek eleget a bűneimért? Mostantól ez a cselekedet fog eszembe jutni, ahányszor csak a férfira nézek. Mondanék valamit, már csak azért is, hogy eltereljem a figyelmem, de tudom, most koncentrálásra és nem fecsegésre van szükség.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Camilla and Hayden  Empty
»Pént. Okt. 16, 2015 4:49 pm Keletkezett az írás




Camilla and Hayden




Nem tud teljes mértékben belemerülni ebbe a témába vagy legalábbis azonosulni vele, mert férfi téren nem szokott nézelődni. Mivel nem sok dolga volt ilyen formában velük, nem azt nézte a betegein, hogy melyik mennyire lehet népszerű, vagy épp papucs a társai között, hanem elsődleges dolgaként megmentette az életüket vagy... ellátta egy-egy sérülésüket. Ezután pedig útjukra engedte őket és ment tovább a következőhöz. Most viszont, hogy több ideje van arra, hogy megfigyelhesse a betege arcfelépítését, talán még társadalmilag is eltudja helyezni.
Viszont női vonatkoztatásban sokkal könnyebben tud azonosulni a témával, hisz azért csak férfiből van és csak könnyebben megy neki a megfigyelésük. Ettől függetlenül soha nem bunkó vagy undorító módon csinálja. Odafigyel arra, hogy ne akarjanak kiugrani a szemei, hogy legyen tartása és ne higgyék azt, hogy kanos kisfiúként odáig lesz meg vissza. Inkább visszavonulót fúj ilyenkor és a háttérből nézelődik, vagy nem tesz semmit csak természetesen viselkedik.
Mikor annak idején találkozott Camillával, őt se egy cicababának nézte a sok közül, ami alapjáraton elég jó gondolkodási elv, mert nem szabad ítélkezni. Mikor aztán jobban megismerte, mert volt elegendő idejük arra, hogy néhány pohár kávé mellett ezt megtegyék, egy kétségbeesett, bántott lányt látott benne akinek szüksége van arra, hogy legyen egy biztos pontja az életben, hogy segítsenek neki, hogy aztán kinőhesse a fóbiáját. Mert látott amit látnia kellett, nem igazán szívlelte az erősebb nemet épp ezért is érezte magát megtisztelve és érzi még most is, hisz tőle nem tart. Legalábbis eddigi egy év alatt egyszer se látta, hogy összerezzenne vagy elhúzódna tőle, még az érintéseitől se menekül noha nem sűrűn tesz meggondolatlan mozdulatokat felé Hayden se. Tiszteletben tartja a cselekedeteit és a véleményét is, úgy érzi, hogy mindennek eljön az ideje és majd ha ő úgy látja, hogy készen áll akkor valószínűleg úgy is lesz.
Ebben az értelemben viszont rákényszerült arra, hogy megmaradjon a barát szintjén noha elejétől kezdve imponál neki a lány. Többször is figyelmeztetnie kellett magát, hogy csak ésszel, csak barát szinten mondjon vagy tegyen bármit elvégre nem célja megijeszteni vagy kétségbe ejteni őt. A végén még az a szemernyi kis hite is meginogna a férfi nemben, hogy egy oly pali is aki amúgy barátjának vallja magát és aki biztosan ott van mellette mindig, rámozdul.
Sajnos, mint mindig most is beüt a krach és még egy nyomorúságos liftes utazást se lehet nyugalommal végigcsinálni. Ezek után tényleg nem fog liftbe szállni még akkor se, ha talán most neki lesz köszönhető az, hogy túléli a mai napot a fiatal srác. Senki nem garantálja azt, hogy nem vérzik el a kezei között, hisz az a mennyiség ami pillanatok röpke töredéke alatt az arcában és a nyakában landol, még őt is megrémíti pedig nem kevés vért látott már életében.
Ajkai leheletnyit elnyílnak egymástól mikor a forró, ragacsos nedű már nyugalmi állapotban van, nem fröcsköl tovább s ő oldalra fordul, hogy legalább a száját megtudja törölni a vállában. Utálja a vér ízét, azt a fémes valamit ami a múltjára emlékezteti. Persze addig nem szokott baja lenni a dologgal amíg nem az ő vére, viszont ilyen krízis helyzetben minden eszébe jut aminek nem kellene. Nem véletlenül kavarodik fel a gyomra de kénytelen most legyűrni ezt az undorát épp úgy mint a klausztrofóbiát, hisz úgy kell Cam segítségével megmenteni a srácot, hogy nem túl sok műszer áll a rendelkezésükre. Sokan talán már most keresztet vetnének rá, de ő tudja, hogy kifog tartani és megpróbálja megmenteni bármilyen lehetetlennek is bizonyul.
Minden létező rongydarabot felhasználnak már ami a segítségükre lehet, épp ezért a nagy mennyiségre való tekintettel jobb ötlete nincs is mint elszorítani valamivel a vérzést. Vissza kell hát nyúlnia az alapokhoz, úgy kell gondolkoznia mintha legalábbis a csatatéren kellene ellátnia valakit, nehogy az idő előtt elvérezzen. Igyekszik úgy fordulni, hogy Cam kicsatolhassa az övét majd megfossza tőle és bár tényleg röstelli, még sincs jobb ötlete.
- Ne remegj, csak csináld, egyre több a vér - teljesen semleges a hangja, noha látja a kis pírt az arcán tudja, hogy most nem foglalkozhatnak ezzel. És mivel nem tudja elvenni a kezét az artériáról, csak utasítani tud de látszólag Cam is megoldja a dolgot.
- Kicsit feljebb, húzd olyan szorosra ahogy csak tudod, itt a szike vágj rajta egy lyukat, hogy ott is maradjon - arról már lemondott, hogy a farmerját meglehet menteni, de már az övtől is búcsút kell Vennie. Nem számít! Kit érdekel néhány rongydarab, ha egyszer egy élet forog kockán.
- Jól van jó lesz. Az egyik használatlan infúziós csövet vedd elő, a vékonyabbat ha lehet és vágd el. Egy kisebb, nagyjából öt centis darabra lesz szükségem. Ha megvagy, nullás fonalat kérek és tűt - nem érsebész. Az lenne az utolsó osztály amit választana, viszont most kénytelen lesz addig áramoltatni valahogy a vért az ereiben, amíg a golyót ki nem szedik.
- Sejtem, hogy melyik részen van a golyó darabja de ezekkel az eszközökkel nem tudom kivenni, épp ezért megpróbálom átvezetni a csövet felette úgy, hogy azt a parányi részt elzárom, míg a csövön keresztül keringetem a vért. Gyakorlatilag az lesz az az ér rész amit elzár a lövedék. Így a lába is vérhez fog jutni ha minden jól megy - reméli, hogy a számításai bejönnek és tényleg az fog történni amit fejben elképzelt. Ez nem a tökéletes orvosi eljárás ez csak a logika, viszont valamit tenni kell addig, míg a lift ki nem nyílik és el nem indulhatnak valamelyik műtőbe.
Ha menet közben megkapja a kért eszközöket, elengedi az artérián lévő lyukat és kibújik a fehér orvosi köpenyből mind ezt pár pillanat alatt és már fordul is vissza, hogy a már véres zürke pólójában folytathassa a szorítást.
- Jól van. Vedd le a kártyát róla - elvégre rá van csíptetve a zsebére a nevét tartalmazó, műanyaggal borított kis kártya - utána töröld meg annyira a sebet, hogy jobban lássak. Nagyon erős a vérzés, nem tudja az öv teljesen elszorítani, úgyhogy siessünk - elszánt arckifejezését csak tovább tetézi a nyakát és arcát beborító vér aminek köszönhetően groteszknek de határozottnak tűnik. Mondjuk az ilyen hókatag, már-már hófehér bőrnek jól áll a szín nem?
- Túl kell élnie... túl kell élnie - kántálja miközben hozzáilleszti a cső egyik végét a széthasadt érfelülethez, és pontos, precíz, aprólékos öltésekkel elkezdi hozzátoldani mint artériájának meghosszabbítását.



MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom


Camilla and Hayden  Empty
» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Camilla and Hayden
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Jade and Hayden
» Hayden & Eve ~ Hello again, my old friend
» Gemma and Hayden
» Faith & Hayden
» Zoya and Hayden

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: