Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Vas. Okt. 11, 2015 4:37 pm Keletkezett az írás




   
when you fall in love

   Ez az én formám. Addig imádkoztam azért, hogy még véletlenül se kerüljek Dr. Cole-hoz, alias a titokban imádott rezidens mellé, hogy csak sikerült bevonzanom. Éreztem én reggel, hogy beteget kéne jelentenem. De ugyebár meggyőztem magam, hogy egy kis torokfájás és láz nem állhat közém és a gyakornoki teendőim közé. Maximalizmus, ugyebár. Még a halálomon is bejöttem dolgozni, és ez a hála? Koncentrálnom kéne a feladataimra, ehelyett egész nap őt fogom bámulni, és csak reménykedhetek abban, hogy ez neki majd nem tűnik fel. Sem a többieknek.
- Helló csajszi. Hoztam kávét. Rád fér, pocsékul festesz. - Feleszméltem a gondolataimból, egyik egyetemi évfolyamtársam, jelenleg pedig gyakornokkolleginám vigyorog rám egy hatalmas kávéval a kezében. Igyekszem viszonozni a mosolyt, bár közben erősen koncentrálok, hogy ne dobjam ki a taccsot a cipőjére.
- Köszi Melody. Viszont most egyáltalán nem vágyom a kávéra. - Ez állati furán hangozhatott tőlem. Kávémániás lévén kb. sohanapján szokta elhagyni ez a mondat a számat. Az arcomra erőltettem egy gyors mosolyszerűséget, aztán elindultam a másik irányba. Még hallottam, hogy utánam kiabált valamit - valószínűleg figyelmeztetett, hogy mennünk kéne a hozzánk kijelölt rezidenshez -, de az utam egyenesen a büfébe vezetett. Az egyik sarokban lévő asztalhoz csörtettem, és bevetettem magam a fal mellé jó szorosan. Mintha elmenekülhetnék a mai nap elől. Úristen, de jó is lenne. Ígérem, erőt veszek magamon, de most szükségem van néhány percre. Pocsékul érzem magam, Melody meg közölte is velem ugyebár, milyen szörnyen nézek ki, és kb. már 5 perce Dr. Cole mögött kéne loholnom. Na jó, veszek néhány mély lélegzetet és elindulok. Valószínűleg ahogy eddig, most sem fogja észrevenni, hogy létezem. A gyakornokságnak ez az előnye. Ahogy azt már közölték velünk, "senkik" vagyunk. Normál esetben ezt sértésnek veszem, de most mégis ez nyugtat meg a legjobban. Majd szépen beállok hátra, amilyen alacsony vagyok a társaimhoz képest, sem ő nem lát majd engem, sem pedig én őt. El is van rendezve. Akkor most mégis miért remeg a lábam, mint a kocsonya? A büfés is hülyének néz, ahogy egyszer felállok az asztaltól, aztán meg visszahuppanok. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Még soha nem éreztem ezt. Mekkora szemétség ez az élettől velem szemben, hogy végre találkoztam valakivel, aki érdekelne, de az illető klasszisokkal többet érdemel nálam - bizony, már rég felállítottam a diagnózist önmagamról, önértékelési zavarral küzdök -, azt pedig végképp ne felejtsük el, hogy a felettesem. Pazar. Oké, mindjárt indulok. Csak még hadd üljek itt egy picit. Tényleg nem lesz több egy percnél.
   

   
made by torie ♥

   
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Okt. 11, 2015 11:19 pm Keletkezett az írás




Molly and Hayden



Zöld szemei a megszokottnál is rikítóbb árnyalatban világítanak fáradt arcának közepén, melyet kiemel amúgy is világos bőre, ami piszok sápadtnak hat aránylag sötétebb haja alatt. Az utóbbi napokban nem sok ideje volt arra, hogy aludjon vagy egyáltalán pihenjen egy keveset, hisz műtéteket műtétek követtek melyekkel egyszerűen nem tudott teljes mértékben megbirkózni. Meglehet, hogy egyedül mentette meg az életét egy betegének a liftbe szorulva egy nővér segítségével, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen eredményesnek tekintheti az elmúlt hetet. Főleg úgy nem lehet egészen optimista, hogy fáradtabb a megszokottnál, ami rányomja a bélyegét lábának működésére is. Jól láthatóan biceg, olyan a térde, mintha ténylegesen fémeket szurkálnának bele minden egyes léptét követően. Szúr és legszívesebben ordítani tudna, de mivel dolga van, nem engedheti meg magának azt a fajta luxust, hogy leüljön és várjon míg elmúlik. Nem elég, hogy tudja, úgyse mennek olyan könnyen a dolgok mint azt szeretné, tehát egy kis pihenéstől nem lesz jobb az a térd, de még dolga is van. A gyógyszert pedig nem engedheti meg magának tekintettel arra, hogy mint ismert, hajlamos a függőségre, a Vicodin pedig több kárt okozna mint használna.
Fekete ingének gallérja alól kihúzza a bordó nyakkendőt amit gondosan felakaszt a szekrénye fogasára ahonnan ezután kiveszi a fehér köpenyt és a rá biggyeszthető kártyát rajta a nevével.
Talán csak az a fél liter kávé mentheti ma meg, amit reggel venni tudott a sarkon lévő kávézóban, de már az is futtában, nagy kapkodások közepette történt, hisz olyan gyorsasággal közlekedett mint egy földre zuhant lajhár.
Azt hinné az ember, hogy egy idő után hozzászokik még a nagy mértékű fájdalomhoz is, de ez sajnos nincs így. Legszívesebben minden egyes alkalommal mikor elkezd sajogni a lába, kés alá feküdne, hogy saját kezűleg kaszabolja le, mielőtt elmérgesedik a helyzet... és látja napi szinten azokat a betegeket, akik gyógyíthatatlan betegségben, így többek között rákban szenvednek ami hatalmas mértékű fájdalommal jár és nap nap után kínozza őket még az orvosi segítség ellenére is, hisz azért vannak ők, hogy segítsenek nekik. De van amit nem tudnak teljesen elmulasztani bármennyire is szeretnék. Így a betegek és sérültek nem, hogy megszokják de annál is inkább belefáradnak az állandóan érzett fájdalomba, elszívja az életerejüket, úgy érzik nincs mibe kapaszkodjanak, nincs ami segítene nekik... mert talán tényleg nincs és nem is lesz.
Nem tudja, hogy jelen esetben minek köszönheti a fokozott sántaságot és fájdalom érzetet. Annak, hogy közeleg valamiféle időjárás változás, front van vagy szimplán betudható a fáradtságnak a sok órázás miatt és állandó talpalásnak is köze lehet hozzá?
Ma viszont nem engedheti meg magának a lazsálást, hisz fokozott feladattal van ellátva a kórház és a családja részéről is. Ma elsők között a gyakornokokkal kell foglalkoznia akiket beosztottak mellé, többeket eligazítani apróbb sérüléseknél, néhány betegnél ahol tudnak segédkezni egyedül vagy rezidens esetleg orvos mellett. Van akit műtétre fog beküldeni, hogy tudja mivel kell szembe szállnia egy-egy alkalommal, mert koránt sem biztos, hogy ez az a pálya amin indulni akar. Volt már olyan példa, hogy az egyik gyakornokot akit bevitt a szülészetre, kis híján öklendezve és zokogva menekült, később pedig könyvelő lett belőle mert rájött, hogy nem bírja a kórház adta stresszt, főleg nem a vért ami szinte jellemzője és magáé a kórházaknak.
Másod részben pedig délután ki kell mennie a húgáért a reptérre hisz ma lesz első napja a nagy városban és az iskolában ahova iratkozott, valamiféle marketing szakra de még ő maga se biztos abban, hogy azt akarja magának tudni mint hivatást. Rengeteg terve van, tele van ötlettel és még nem sikerült döntenie de úgy van vele, hogy mindennek eljön az ideje, van még elegendő ideje arra, hogy választani tudjon. Ha ez nem jön be, akkor a következő fél évet egy másik szakon folytatja. Bár ilyen lazán venne Hayden is ... nagyjából mindent. Ilyenkor mutatkozik csak meg igazán az, hogy mekkora különbség van kettejük között, ami mind ezek ellenére remek kapcsolatban nyilvánul meg. Nagyon jól kijönnek egymással, ragaszkodnak egymáshoz ami talán a legfontosabb hisz ez által tudják, hogy mindig ott lesznek egymásnak bármi is történjék.
Megdörzsölve a szemét lép ki a pihenőből, ahol rögtön szembe találja magát a nagy hordányi gyakornokkal, nem meglepő, hogy rögtön hátrébb húzódik ezzel kis híján visszafarolva a helyiségbe ahonnan indult.
- Dr. Cole? - érkezik többjüktől szinkronban mire halvány, kisfiús mosoly jelenik meg a szája szélén.
- Igen, én vagyok de... könyörgök kicsit lazítsatok, még van fél óránk, addig esetleg ha leszaladhatnék a büfébe, megköszönném - néz végig rajtuk bocsánatkérő tekintettel és már indul is.
- Itt találkozunk! Harminc perc, ígérem! - ezt még futtában teszi hozzá de már elég távol jár tőlük ahhoz, hogy bármit hozzá fűzhessenek.
Mint megszokhatta, a büfé meglehetősen furcsa hangulatú így délelőtt főleg úgy, hogy a büfés le se veszi a tekintetét a sarokban ücsörgő gyakornokról, aki Hayden tudta szerint hozzá van beosztva. Az utóbbi időkben keveset látta a lányt, így még mielőtt odaballagna hozzá, kér egy kávét a sajátja mellé, és csak azután lép az asztalhoz mire leteszi az újonnan vett életesszenciát. Igen, neki az.
- Ez hiányzik az összképből - utal itt arra, hogy sűrűn látja kávéval a kezében, most pedig nyoma sincs az italnak - minden rendben?
Egyszerű kérdést tesz fel szimplán azért, mert tényleg erre kíváncsi. Meglehetősen sápadtnak tűnik szegény.  


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Okt. 12, 2015 3:26 pm Keletkezett az írás




 
when you fall in love

  Távolinak tűnő zajokra lettem figyelmes. Tőlem jó tizenöt méterre a büfés jó hangosan beszél telefonon valakivel, akit ráadásul épp egy nem túl kedves jelzővel illet. Vajon mióta beszélhetnek? Jesszusom, ezek szerint elbóbiskoltam. Ez annyira rám vall. A láz kellemesen átvette az irányítást az ébren maradásért felelős processzorom felett, és kellemesen szundikálásba taszított. Már jó tíz perce. Lassan tényleg erőt kell vennem magamon, és szépen feltotyogni az elsőre. Szörnyen érzem magam, komolyan. Eddig még csak-csak elvoltam, de kezdek émelyegni, ami annak a jele, hogy talán haza kéne mennem. Ugyan már, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ez az egész valójában pszichés. Bebeszélem magamnak, hogy rosszul vagyok, és ahogy belelovalom magam a dologba, sikerül szépen bevonzanom. De ha ennek köszönhetően hazalibbenhetek, és nem kell Dr. Cole közelében tettetnem, hogy kapok levegőt, ám legyen! Mindig is megfutamodtam, ha valamilyen pasi felkeltette az érdeklődésem. A radarom jelezte, hogy én bizony belezúgtam, és onnantól kezdve az istennek sem szóltam egy szót sem az illetőhöz, még csak rá sem mosolyogtam. Mintha úgy éreztem volna, kvázi nincs jogom szerelmesnek lenni. Jó, most sem vagyok szerelmes, csak majdhogynem elájulok a közelében. A rezidensem közelében. Az élet folyton megszívat valamivel, kezdek hozzászokni. Na jó, az ajtó rohadt közel van, ha most kiszaladnék, a büfésen kívül senki más nem venné észre. Ő is csak azért, mert megállás nélkül engem bámul. Megeresztettem felé egy gyors mosolyt, bár ő nem akaródzott ezt viszonozni. Lehet, hogy elbambult. Mindenesetre eléggé máshol jár az esze. Úgy tűnt, dühös arra, akivel pár perce trécselt telefonon. Remélem, nem komoly a dolog. Úgy megkérdezném, hogy jól érzi-e magát. Ó, hogy én mindig mindenki problémáját meg akarom oldani. Inkább a saját nyomorommal kellene zöld ágra vergődnöm. Kezdetnek néhány mély lélegzetvétel után felbaktatni a többiekhez és Dr. Cole-hoz. Nagy lendülettel felálltam, de azonmód vissza is ültem. Igen, ezt fogom csinálni, csak előtte megpróbálom befókuszálni a liftet, és gyorsan beveszek valami gyógyszert, hogy rendbe tegyen. Kibírom ezt a napot, sőt, igenis sikerrel veszem az akadályokat. Kezdve Dr. Hayden J. Cole-lal. Várjunk csak, ez nem az ő hangja? Ez meg egy kávé. Úristen, itt áll előttem. Most mit csináljak? Ilyenkor nincs itt egy tükör, hogy legalább leellenőrizzem, 1-től 10-es skálán mennyire vágok hülye fejet. Tükör híján ezt 9 és félnek saccolom. Gyorsan lehajtottam a fejem, és inkább az elém letett kávét kezdtem bámulni töretlenül.
- Öhm...igen. Jól vagyok. Köszönöm...a kávét. - Egy pillanatra ráemeltem a tekintetem. Pocsék ötlet volt. Ő jól néz ki, közelről még szebb a szeme, plusz ott bujkál a szája szegletében az a mosoly, amitől bárki a karjába omlana. Én meg egy döbbent szerencsétlen halálán lévő teremtmény látszatát keltem ezzel az agonizáló külsővel. Pont ma nem volt erőm szépen kisminkelni magam. Pedig itt áll előttem. Ezt még most sem sikerült feldolgoznom. Valamit mondanom kéne. Olyan, mintha már órák óta csendben és valószínűleg igencsak feltűnően bámulnám.
- Nahát, pont így szeretem a kávét. Jó érzéke van hozzá. Csak nem, hogy ez a különleges képessége? Kitalálja, hogy kinek mi a kedvenc kávéfajtája? - Ennél nagyobb baromság nem jutott az eszembe? Még ha az időjárásról kezdtem volna el beszélni, azzal sem égetem magam ennyire. A mosoly biztos az arcomra fagyott. Életemben most először elegyedtem szóba az "álomlovaggal", és rekordgyorsasággal rontottam az esélyeimet. Bravó. Mondjuk vigasztaljam magam azzal, hogy amúgy sem lehetne köztünk semmi, ezzel pedig csak bebiztosítottam a köztünk lévő vastag és áthatolhatatlan falat. Ha túlélem ezt a napot, olyat teszek, amit még soha. Elmegyek és leiszom magam egy bárban, sőt esküszöm, felszedek valakit. Csak előtte még igazán abbamaradhatna a szédülés, ami vagy az elkapott vírus vagy a tőlem fél méterre lévő rezidens hatása. Még nem tudtam rájönni, melyiknek köszönhetem, hogy forog velem a helyiség. Csak remélni tudom, hogy Dr. Cole nem látja rajtam a haldoklás jeleit.
 

 
made by torie ♥

 
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Okt. 12, 2015 7:11 pm Keletkezett az írás




Molly and Hayden



Nem menekül a kis gyakornokok elől lévén ez a feladata és az a dolga, hogy ellenőrizze őket, utasítson, kérdezzen és egyenként vagy épp párosával beossza őket más-más osztályra, kit a traumára kit pedig a radiológiára. Nekik pedig jelenteniük kell folyamatosan, elvégre ő a felelős mindenért amit csinálnak de talán felesleges tovább taglalni.
Lehet, hogy nincs ellenére a nagy tömet, ettől függetlenül akaratlanul is összerezzen és a kávéja is kis híján a köpenyén és ingjén landol mikor visszaugrik az ajtóba ott szembesülve a látottakkal. Nagy kerek szemek, fülig érő vigyor az összes madárka arcán, mintha legalábbis valamiféle csoda testesült volna meg előttük amire mind idáig vártak. Sajnos nincs ínyére, hogy kis híján az ajtón dörömbölnek, hogy mikor jön már... nem is tudja, hogy ki mondta, hol kell keresni, még be se tette a lábát a kórház területére, máris sáskarajként veszi körbe őt a legtöbb gyakornok. Persze tetszik neki a szorgalmuk és az, hogy tennék a dolgukat, talán kicsit magára emlékezteti a tettük de még neki is van fél órája műszak előtt, amit szeretne kihasználni így lássuk csak... kemény három óra alvást követően, ami nem volt elég semmire és amit csodával határos módon a saját ágyában tudott élvezni, nem pedig a pihenő kanapéjának kényelmetlen, elnyűtt párnái között.
Kicsit talán ennek a három órának nem sokat érő miértje miatt néz ki ő maga is úgy, mint egy régi, földre hajított kabát, de ettől függetlenül még mindig emberibb mint akkor, mikor két napon át nem alszik egy fikarcnyit se, mert műtéteket műtét követ és milliónyi külön kapott feladata van, amit sokszor még a nővérek helyett is neki kell elvégeznie. Megszokta a hajtást. Tudja, hogy milyen az mikor nem alszol éjjel, mert tanulsz vagy épp egy beteged tünetei járnak az eszedben és nem tudsz egyről a kettőre jutni, zavar mert nem tudod mi lehet a baja. Tudja, hogy milyen következményekkel jár a kialvatlanság főleg az ő esetében, lévén enni se sokat eszik pont az időhiány miatt valamint az azzal kéz a kézben járó undor miatt. Hogy tudna úgy enni, hogy egész nap vérző tagokat ápol, szájban és alsó féltekben turkál? Sajnos nem sok kedve marad egy-egy rövidebb szünetnek tekinthető idő alatt falatoznia, mert amint kikapja a sonkás szendvicset a hűtőből, rögtön valamelyik betegének a húsa jut eszébe, amit nem sokkal előtte még fércelni próbált, hogy kinézzen valahogy. Ilyenkor inkább egy kelletlen fintorral visszateszi az ételt a hűtőben és marad a megszokott adag kávéjánál ami napi szinten több szokott lenni egy liternél. Az tartja életben, és őszintén örül annak, hogy a büfében ücsörgő gyakornok is hasonlóan vélekedik.
Eddig akárhányszor látta, mindig kávé volt a kezében vagy előtte az asztalon, persze akadtak kivételek mikor mellőzte őket, így a mai napon is. Tudja, hogy Molly az egyike a gyakornokainak, ezért is vesz neki egy kávét, hogy könnyebben induljon be a napja, hisz neki is erre van szüksége. Egy kis kávéra ami segíti a pörgésben, tartani az iramot a rengeteg beteggel akik már itt vannak és további kezelésekre várnak és azokkal akik még csak jönni fognak ki tudja, hogy mi a jó ég miatt.
Nem tudja, hogy mi a pontos kedvence a lánykának, egyszerűen csak a pohárra asszociál ami ki van aggatva a falon lógó polcra. Látta néha, hogy milyen pohárból issza, ez alapján gondolja, hogy a büfés hölgy nagyon is tisztában van azzal, hogy Miss. Payne mit szokott inni. Nem is kell sokáig könyörögnie, egy kellemes mosoly kíséretében megkapja a kért italt és a három müzli szeletet amit talán a nagy rohanások közepette megtud rágni a nap folyamán.
Szája szegletében ücsörgő vidám mosollyal figyeli az előtte ücsörgő lányt, aki mintha szellemet látott volna sápad el mikor tekintetét rá emeli. Ennek köszönhetően az ő arcából is kifut a vér ám ahelyett, hogy tovább tetézné a helyzetet, inkább elneveti magát.
- Te jó ég, ennyire ijesztő vagyok? Mi lesz veled ha nap mint nap mellém leszel zárva? - vakarja meg a tarkóját, majd a poharat veszi szemügyre.
- Nem, egyszerűen jó megfigyelő vagyok - utal itt arra, hogy sűrűn látja őt kávéval - szabad? - biccent végül a Mollyval szemközti székre és ha nincs ellenére akkor helyet is foglal. Nem szeretne valamelyik beteghez vagy szakorvoshoz ülni, elvégre most nem velük kell foglalkoznia, ám ahogy elnézi az arcát fogalma sincs, hogy mit vél leolvasni róla.
- És? Hogy-hogy nem a legtöbb, már az ajtót kis híján püfölő gyakornok között vagy? Na nem mintha azt akarnám ezzel mondani, hogy elvárom a kezdeti buzgóságot, sőt én örülök a legjobban ha ez egy laza nap lesz. Csak... gondoltam megkérdezem - lehet, hogy kicsit nyöszörgi még a szavakat de ez talán betudható annak, hogy még nincs teljesen ébren, hogy még mindig fáj a gondolat, hogy nem alhatta ki magát pedig aggyal még az ágyban van.
Zöldjeit egy pillanatra se veszi le a bájos arcú hölgyeményről, hisz piszok furcsának tartja a sápadtságát és a zavaros tekintetét, ezt pedig próbálja megfejteni.
 


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Okt. 13, 2015 10:51 pm Keletkezett az írás




 
when you fall in love

 Ó, bár melléd lennék zárva egész nap. És milyen szuper, hogy ezt most nem mondtam ki hangosan. Mert ugye nem hagyták el ezek a szavak a számat? Nem, biztos nem. Akkor a jelenleginél egy csöppet furább fejet vágna. Megeresztek felé egy mosolyt, hogy még véletlenül se higgye azt, le akarom koptatni.
- Persze, üljön le nyugodtan. Van itt hely bőven. - Nézek körül a szinte üres büfében. De persze majd kiugrok a bőrömből, hogy nem ignorál, hanem igenis az én asztalkámhoz akar leülni. Milyen jó, hogy most nem kell ácsorognom. Az asztal alatt legalább el tudom rejteni a remegő lábaimat. És leül. Anyám, így csak még inkább az ájulás határán állok. Legalább az émelygésem alábbhagyna. Istenkém, mennyivel könnyebb lenne elviselnem a közelségét. Remek, most meg összeért a lábunk. Hogy húzzam be annyira, hogy ez ne forduljon elő még egyszer? Na jó Molly, csak viselkedj lazán. Nem kell szétesni, de maradj szépen nyugodt.
- Mert úgy gondoltam, én már nem férnék oda az ajtót püfölni. Így meg nem láttam értelmét ott tolongani. - Nagyszerű, most meg elviccelem a kérdésére adott válaszomat. Mi van, ha nem csípi a szarkasztikus humort? Tuti percről percre kevésbé kedvel engem. Sebaj, akkor is önmagamat adom. Én ilyen vagyok, nem játszom meg magam. Meg aztán azt sem szívesen mondanám el, hogy megfutamodtam a gondolattól, hogy olyan közel legyek hozzá, mint most, ráadásul még lázam is van, ami miatt úgy érzem, mintha már félig halott lennék. De természetesen ez is Dr. Cole hibája. Miatta vonzottam be pszichésen a bacilusokat. Miért bámul folyamatosan? Így sokkal nehezebb kibírni anélkül, hogy a nyakába ugranék. Már eleve biztos vagyok abban, hogy sikeresen elpirultam, plusz az alsó ajkamat harapdálom szünet nélkül. Borzasztó, hogy mit ki tud váltani belőlem ez a pasas. Ha ez továbbra is így lesz, esküszöm kórházat váltok. Tényleg, ezt megtehetem? Mert megfontolandó lenne. Akkor esélyem is lenne túlélni a gyakornoki éveimet, és nem haláloznék el tragikusan a heves szívdobogás következtében. Valószínűleg céklavörös vagyok, szóval ideje megtörni a csendet. Lényegében mindegy, mivel.
- Hogy van a lába? Az egyik rezidenstől hallottam, hogy múlt héten nagyon rosszul viselte a fájdalmat. Remélem, már jobban érzi magát... Nem mintha hallgatóztam volna, csak nem elég nagy ez a kórház ahhoz, hogy az ember ne halljon meg dolgokat. Pláne ilyesmit. - Pompás, most meg tutira azt hiszi, mindenre odafigyelek, ami őt érinti. Jó, ez végül is igaz, de neki nem kéne tudomást szereznie erről. Jobban meg kell válogatnom a szavaim, szelektálni a sok kusza gondolatszálat, amit Hayden okoz a fejemben. Kész katyvasz minden. - Egyébként attól még, hogy nem vagyok túlbuzgó gyakornok, higgye el, hogy figyelek és tanulok. Nincs is más célom, csak hogy orvos legyek. - Fogalmam sincs, ezt miért mondtam el. Talán, hogy az általa pár perce szóba hozott gyakornokhordát "védjem", vagy hogy a tudomására hozzam, van bennem spiritusz, és nem ez a büfé sarkában kucorgó lagymatag mimóza vagyok, amilyennek most valószínűleg lát engem. A sápadtságom sem segít az összképem javításán. Vagy egyszerűen csak azt akartam tudatni vele, hogy a magánéletem egy káosz, ergo a munkán kívül nincs semmim és senkim? Ötletem sincs. Saját magamon sem tudok kiigazodni, szóval nem várom el tőle, hogy bármelyik opció is leessen neki. Végre belekortyoltam a kávémba. Bár eddig nem kívántam az ébresztőitalt, most viszont valahogy itatja magát. Talán mert ő hozta. Nem tudom.
 

 
made by torie ♥

 
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 14, 2015 3:35 pm Keletkezett az írás




Molly and Hayden



Sok rezidenssel vagy épp gyakornokkal, orvossal ellentétben ő meglepő könnyedséggel köt bátorságot bárkivel, még azokkal is akik idegennek számítanak neki mert még soha nem beszéltek. Bár... ki mással köthetne barátságot mint egy idegennel? Nem is lényeg, bár azt is szem előtt kell tartania, hogy rengeteget csalódott már az emberekkel így a barátsága ellenére ott van egy kis bizalmatlanság is aki mindenki neve mellett ott lebeg legyen bármilyen jó szándékú, jót akaró. Ez persze csak azóta van így, hogy a városban él, hisz ekkor kezdték őt leírni nem csak mint embert de mint orvost is. Mindenki csak a kölyökképű énjét látja, valakit aki kicsit szertelen, kicsit talán szétszórtabb és lelkesebb is a kelleténél, de ettől függetlenül szinte biztos, hogy remek orvos lesz belőle hisz már most is az, csak mér van mit csiszolni a technikáján és a tudásán de főként a bajtársaihoz való hozzáálláson. Sok olyan eset van már a háta mögött ami elkezdte megedzeni a jellemét, ami miatt olyan amilyen. Türelmes, kicsit vágyakozó és reménykedő... és ha jobban bele gondol, a gyakornokokkal is ilyennek kell lennie. Türelmesnek, mert soha nem lehet tudni, hogy kinek hol vannak a korlátai és nem akar sürgető lenni még akkor se, ha egy ilyen kórházban nem lehet lazsálni.
Mikor Molly megerősíti, helyet foglal de máris magához ragadja a szót.
- Megkérhetlek arra, hogy ha csak ketten vagyunk vagy nincs a közelben orvos, nővér akkor tegeződjünk? Hogy is mondjam... nem vagyok még annyira öreg, hogy magáznod kelljen és ha esetleg a tiszteletadás alapján működik így nálad, nem várom el jó? És közvetlenebb nekem is a tegeződés - ő maga is tegezni szokta a rezidenstársait, még a szakorvosokat is abban az esetben ha csak ők ketten vannak vagy arra engedélyt kapott. És amúgy is van akikkel olyan szoros barátságot kötött, hogy a környezetüket se lepi meg a tegeződés. Örülne, hogy egy Mollyval is kivitelezhető volna.
A kérdésre kapott válasz hallatán kis híján belefullad a kávéba, így azt gyorsan lenyelve jót nevet rajta.
- Na látod ez egy jó, bölcs gondolat volt - dörzsöli meg a nyakát miközben ide-oda ingatja a fejét még mindig pimasz kis mosollyal a szája szegletében - szeretem én a szorgalmat és megértem a megfelelési vágyukat de míg van fél órám azt szeretném is kiélvezni. Szóval hálás vagyok, hogy legalább te nem voltál ott. Látni kellett volna szegények arcát mikor elmenekültem - nem úgy akarja beállítani magát mint egy rezidenst aki retteg a gyakornokoktól vagy lustul, lévén említette a fél órát. Csak egyszerűen szereti a pontosságot amibe beletartozik az is, hogy ne ideje korán jelenjenek meg nála az emberek. Ez pontosan olyan mint amikor egy randi előtt korábban érkezik a másik fél és még ő alsógatyában rohangál fel alá mert fingja nincs, hogy mit vegyen magára. Ilyenkor tud csak igazán szétesni, mert nem tudja mi volt a fejében összeállított, pontosan ütemezett terv. És ha a mai napra gondol akkor mindenek előtt szeretne magához térni, ehhez a művelethez pedig szüksége van a kávéhoz, anélkül nem fog menni.
Egy pillanatra ráncolni kezdi a homlokát mikor meghallja a lábát illető témát és rögtön eszébe jut Leah és Tom amint szokásukhoz híven tanakodnak Hayden lábán. Mivel együtt él velük - csak, hogy könnyebben tudják fizetni a lakást - több időre van összezárva velük, tehát gyakorlatilag mindent tudnak róla. Tudják a helyzetét, ismerik a napi rutinját még akkor is ott vannak, mikor ő nem akarja, hisz kétségbeesetten, idegesen, verejtékben úszva forgolódik a szobájában mert nem bírja elviselni lábának fájdalmát. Így nem lepi meg az se, hogy a két amúgy nagy hangú barátja a kórház közepén tért ki erre a témára.
- Igen, a... múlthetem egy kicsit hosszúra és húzósra sikeredett, kicsit meg is bántam, hogy átvettem két műszakot is, de köszönöm a kérdésed már minden rendben - természetesen nem maradhat el a mosoly se a végéről, elvégre jól esik neki, ha érdeklődnek, ha törődnek vele és kiérzi az illető hangjából, hogy nem amolyan "csak legyen miről beszélni" vagy "legyen miből pletykát csinálni" témának tekinti.
- Hé, Molly én tudom jól, nem is kérdőjeleztem volna meg. Attól még, hogy nem lógsz a többiek nyakán miért vonnék le más következtetést? - el se jut a tudatáig, hogy miből gondolta, hogy rosszabbnak vagy lustábbnak tartaná mint a többieket? - amúgy csak, hogy megnyugtassalak mikor gyakornok voltam én is jobb szerettem egyedül lenni. Zavart a többiek nyüzsgése és míg én teljesen más tereket fedeztem fel, és nagyobb mozgásteret kaptam addig a többiek csőlátással csak azt csinálták amit az orvosok mondtak. Persze nem voltam szabályszegő, mármint... de az voltam egy picit, viszont most is van, hogy hülyeséget csinálok egy beteg érdekében és ebből már nem fogom rendesen kimagyarázni magam - nevet fel - az a lényeg, hogy nincs semmi baj abból, hogy itt vagy. Inkább örülök neki, mert legalább van társaságom és nem valamelyik vénasszonyhoz kellett leülnöm vagy a büféshez.
Zöld szemeiben láthatja a lány, hogy tényleg nincs gondja azzal amit csinál és, hogy nem is kérdőjelezné meg a tetteit. Viszont beékelődik oda egy apró, zavaró csillogás.
- Viszont... arról beszélhetnél, hogy ha beteg vagy akkor miért vagy ma bent? Nem hiszem, hogy a láz mellett tudnál összpontosítani. Jobbat tenne egy forró tea és egy nap az ágyban mint a talpalás nem? - mert ugyebár látja amit látnia kell. Hét éve foglalkozik betegekkel, egy lázat felismer főleg egy ötperces beszélgetést követően mikor rájön arra, hogy nem mástól csillog ennyire a csinos rezidens szeme.
 


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Okt. 20, 2015 2:06 pm Keletkezett az írás




when you fall in love

Tegeződés. Persze, nem probléma. Jó, természetesen azért magáztam eddig folyton, mert rohadtul éreztette velem, hogy van köztünk egy szép nagy, áthatolhatatlan gát, ami miatt még csak eszembe sem juthatna őt a plátóinál jobban kedvelni. Erre tessék. Most megengedi, hogy tegezzem. Végül is mennyi is van köztünk? Öt év maximum. Hülyén venné ki magát a dolog, ha továbbra is "doktor uraznám". Mély levegőt vettem és egy bólintással meg mosollyal adtam tudtára, hogy ezentúl tegezem. Nahát, nevet a poénomon. Talán mégsem ástam el magam teljesen. A megváltozott arckifejezését látva azt hiszem, bölcsebb lett volna nem felhozni a lábát érintő témát.
- Ne haragudj, tudom, nem az én dolgom. De örülök, hogy már jól vagy. - Küldtem felé egy kedves, de minden bizonnyal zavart mosolyt. Ez van. Folyton zavarba hoz. Már a puszta látványától tinédzsernek érzem magam. Na nem mintha akkoriban lett volna ehhez hasonló élményem, sosem volt barátom, sosem akart engem senki...vagy legalábbis legjobb tudomáson szerint nem sorakoztak az ajtóm előtt a fiúk. Gondolom, ez annak is köszönhető, hogy állandóan elzárkóztam a gondolat elől, hogy együtt legyek valakivel. Viszont valahogy ilyennek képzelem el az érzést, mikor egy tinilány az áhított pasi mellett kuksol, de nem meri bevallani neki, hogyan érez. Igen, ez teljesen olyan. A különbség az, hogy pár évvel ezelőtt egyszerűbb lett volna megbirkózni a dologgal, most már sokkal bonyolultabb minden. Kollégák vagyunk, ő a felettesem, hozzátenném, a jóképű, baromi szexi, okos és vicces felettesem. Szóval nem az én súlycsoportom. Bárcsak fiatalabbak lennénk, és apu el tudná intézni nekem az egészet. Így viszont rám hárul az érzéseim összes felelőssége, nekem kell valahogy kivernem Haydent a fejemből. Apa nem tudja megoldani azzal, hogy magántanulói státuszt kapok, vagy elköltözünk a világ másik végére, vagy mit tudom én. Sebaj, szerintem kb. 1-2 hónap, és elérkezem a beletörődés fázisába, aztán már elviekben hamar el tudom őt felejteni. A felejtés a specialitásom. Az anyám esetében is bevált. Bár szerintem a sok évnyi szenvedést mindössze jó mélyre eltemettem magamnak, és csak imádkozni tudok, hogy soha, de soha ne kerüljenek felszínre a feledni vágyott traumák. A bársonyosan búgó hangja zökkent ki a merengésből. Ráemelem tekintetem, és próbálok nem pacává olvadni.
- Nahát, megtisztelve érzem magam, hogy engem választottál, nem pedig a vénasszonyokat, ahogy te fogalmaztál. - Halkan kuncogni kezdek azon, ahogy az imént belezavarodott a saját mondandójába. Hát igen, ebből nem tudta kimagyarázni magát. Nem is bánom, legalább hallottam egy picit dadogni. Nagyon édes. És már megint itt tartunk. Molly Payne, tessék szépen másra gondolni, mert ez már nem állapot. Például a legjobb gondolatelterelőnek rögtön ott van az apám. Az öreg ma este randira megy, és le merem fogadni, hogy a lehető legborzasztóbb nyakkendőt szedte elő a fiókjából, ami egy cseppet sem illik az öltönyhöz, amit utoljára két éve vett fel egy céges buliba. Lehet, nem is tudja majd belepasszírozni magát. Az elém táruló képsoron halkan elnevetem magam, bár emiatt Hayden most azt feltételezheti, hogy nem élvezem a társaságát, mivel sikeresen elkalandoztam. Jaj, ha csak sejtené, hogy épp miatta lökdösöm az agytekervényeimet másik mederbe. Ideje újfent ráfigyelnem, ugyanis ismét mozognak az ajkai. Jesszus, le kéne vennem a pillantásom a szájáról, még a végén félreérti a félreérthetetlent. A szavaitól ledermedek. Mondjuk tudhattam volna, hogy észreveszi a betegség jeleit.
- Nem vagyok ám olyan rosszul, mint ahogy kinézek. Mondjuk randevúra ezzel a vörös fejjel aligha mehetnék, kivéve persze, ha feltett szándékom a pasit elüldözni. Nem mondom, hogy nem vágyom az ágyamra és arra a bizonyos forró teára, de mivel még nem vagyok a halálomon, semmiképp nem szeretnék hazamenni, inkább minden erőmmel azon leszek, hogy maximálisan jól teljesítsek. Aztán a nap végén tervezem a teljes összeomlást. - Rávigyorgok. - De azért jó tudni, hogy nem akarod, hogy itt legyek. - Újabb vigyor. Nahát, egész jól belejöttem. A sok beszédbe és abba is, hogy elrejtsem a közelsége okozta ájulási szándékaim. Még az kéne. Épp kezdem jól érezni magam a társaságában, és nem folyton a kórház ajtaját bámulom azon töprengve, vajon milyen gyorsan tudnék kiszaladni rajta. Már arra is egész jól felkészítettem magam lélekben, hogy Hayden mellett kell eltöltenem az egész napot. Ezt nehogy elrontsam egy padlón kikötéssel, különben tuti hazaküld. Vagy ő maga visz haza. Na, azért túlzásokba ne essünk, még ha álmodozni jó is róla. Ugye nem bámulom feltűnően? Ugye nem?

made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 21, 2015 1:04 pm Keletkezett az írás




Molly and Hayden



Talán azt képzeli Molly, hogy Haydennek halvány lila gőze sincs arról, hogy ki ő, hisz a legtöbb rezidens vagy orvos csak annyit lát a gyakornokokból, hogy sáskaraj módján csapnak le a náluk tapasztaltabbakra csak, hogy tanulhassanak és ott lehessenek egy-egy műtétnél vagy szimplán beteg ellátásnál... vagy épp a rezidens ajtajában toporognak, hogy megvárják az ártatlan áldozatot kimászni onnan nem törődve azzal, hogy a frászt hozzák rá és a nyakába borítja a fekete nedűt amit vasmarokkal szorongat hosszú, patyolat ujjai között. Lehet, hogy többek idegesítőbbek mint lenniük kellene, lehet, hogy túl sokat akarnak egyszerre megtanulni és, hogy túl sokat hisznek magukról amiért kikerültek az egyetemről és egy kórházban tanulhatnak tovább. A gond csak az, hogy ezzel még nem szerzik meg az orvosi címüket, minimum két év áll előttük ahhoz, hogy a kis név "elő" odakerüljön a kártyájukra. Több ilyennel is találkozott már itt léte során, és az a baj, hogy az ilyen, magukról sokat gondoló, már orvosnak képzelő gyakornokoknak hamar letörik a szarvukat. Ha nem a rezidensek akkor a szakorvosok. Sokat kell még tanulniuk, gőz erővel rá kell feküdniük a seggelésre miközben az orvosok mellett kell teljesíteniük, megfigyelniük... és akkor még nem beszéltünk a kis pepecs munkákról így a kanülök, branülök betételéről. Ez a maximum amit rájuk bíznak, semmi több, ám még ezt is először megtanítják nekik hisz az egyetemen normális esetben csak szóban, elméletben tanulják csak onnan kikerülve tanulják meg gyakorlatban is kivitelezni a dolgot.
Viszont visszatérve a téma elejére, Hayden nagyon is tudja, hogy ki a hölgyemény aki gyakorlatilag a körmét - ez esetben az ajkait - rágcsálva ücsörög egymagában. Mondania se kell, hogy milyen piszok hálás azért, hogy ő másabb mint a legtöbb törekvő csemete, noha remetét se jó játszani. Sejti, hogy több rejtőzik a dolog mögött, mint az normális lenne, nem véletlen döntött úgy, hogy társul mellé, hogy egy kicsit szóval tarthassa, kiszedje belőle, hogy mi a problémája. Nem sűrűn látta őt egyedül az eddigi időkben, most talán fény derül arra, hogy mi változott.
Halvány mosoly fut át az arcán aminek köszönhetően annak egész berendezése megváltozik. Alapjáraton is nagyon fiatal, még mindig kölyök arca van annak ellenére is, hogy hamarosan betölti a harmincat, de egy-egy mosoly és ismét azt a vidám kiskölyök érzetet kelti az emberekben aki annak idején volt. Lehet, hogy senki nem tudja a kórházban azt, hogy milyen gyerek volt ő, de ezen mosolyok vagy épp kiszélesedő vigyorok alkalmával sejthetik. Vidám volt, állandóan mosolyra görbültek az ajkai, zöld szemei vidáman csillogtak és lesték az emberek, állatok minden mozdulatát. Ezeknél már csak a kíváncsisága és a naivitása volt a nagyobb, ez utóbbi mind a mai napig megmaradt.
- Semmi gond tényleg, csak néha még mindig meglep, hogy milyen gyorsan szárnya kelnek a pletykák ebben a kórházban - nem szereti a pletykákat, hisz ő se szokta terjeszteni őket, más se csinálja, de ettől függetlenül megtanult velük együtt élni és elfogadni azt, hogy mikor ő otthon marad akkor szinte biztos, hogy híre megy annak, hogy a lábával van valami. Talán azért, mert megszokták, hogy eddig bármi is történt vele, beteg volt, fájt a feje vagy meghúzta valamijét akkor is bent volt és dolgozott. Nem egy ágynak esős fajta amúgy sem, épp ezért foghatják fel úgy rendszeresen, hogy nagy gond történhetett ha már otthon maradt.
Nem véletlen amúgy, hogy nincsenek előre kiírt szabadnapjai, általában a vasárnapot mindenképpen megkapja, abban az esetben viszont ha nem bír megmoccanni a lába miatt, akkor két nap is jár neki függetlenül attól, hogy az hét elején van, közepén vagy a végén. Ilyenkor nem él a vasárnappal, és bent van akkor is. Már a kezdetek kezdetén így volt megbeszélve a vezetőséggel és a főorvosokkal, akik nem kérdezősködtek, csak rögtön rábólintottak, hogy nekik így rendben van. Nem is lett volna miért kekeckedniük, hisz mindig mindent megcsinál és megcsinált, mások helyett is dolgozott sokszor egy nap alatt lehúzott három műszakot. És ez mind a mai napig így van.
Kíváncsi tekintettel, némi komolysággal figyeli a csinos arcot, mikor az valamin hosszan elmereng. Először azt hiszi, hogy nem is kap választ de aztán csak megérkezik és nem csalódik, most is jót mosolyog a hallottakon.
- Lehet, hogy orvos vagyok de még mindig jobban vágyok a  szépre mint a ráncosra - utal ezzel arra, hogy többet foglalkozik mostanában idősebb emberekkel, mint normális esetben valami arra, hogy kifejezetten szemrevalónak tartja a lányt. Mert miért ne lenne így?
Nem kell sokat tortáztatnia az agyát ahhoz, hogy rájöjjön, elkapott valami nyavalyát a másik. Megfázás? Influenza? Fogalma sincs de nyilván nem a tanulás iránt érzett olthatatlan vágya miatt csillog úgy a szeme, ahogy. Ő maga is lelkes diák volt, imádott tanulni és dolgozni főként gyakornokként, de azért ha módja volt rá akkor kerített kikapcsolódást magának ha már nem bírta szusszal. Főként akkor mikor beteg volt.
- Hogy? - szöknek a szemöldökei a homloka közepére - egyáltalán nem azért mondom, csak tapasztalatból tudom, hogy láz, nátha és egyéb betegség mellett nem épp a legkellemesebb egész nap bent ácsorogni és ugrálni az orvosoknak. Szóval ha úgy érzed, hogy a nap folyamán bármikor pihenésre van szükséged, akkor szólj, most pedig gyere - tolja ki maga alól a széket majd a kezét nyújtja a lánynak.
- Kapsz valamit, ami kicsit segít rajtad - ha megfogja a kezét akkor felhúzza a székről magához, majd előre engedi, hogy Molly legyen az aki először kilép a folyosóra már csak az illedelmesség kedvéért is. Amennyiben zombik rohangálnának a kórházban, nyilván megelőlegezné ezt a mozdulatot és inkább a háta mögé terelné őt, de lévén nem horrorfilmet forgatnak, marad az udvariasság.
- Allergiás vagy valamilyen növényre? - tudakolja menetközben. Lehet, hogy orvos de nem kifejezetten ragaszkodik a pirulákhoz vagy egyéb "mesterséges" anyagokhoz, neki van egy jól bevált receptje még azokból az időkből, mikor kint a farmon orvos nélkül kellett átvészelniük a megfázást, tüdőgyulladást és egyebet.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Okt. 27, 2015 4:50 pm Keletkezett az írás




when you fall in love

Még csak pár hónapja vagyok itt a kórházban, de én már egész jól hozzászoktam a pletykákhoz. Konkrétan minden folyosó sarkán meghallok egy-egy elejtett hangfoszlányt, ami valamelyik gyakornokról, rezidensről vagy épp szakorvosról szól. Sőt egyik nap az igazgatóról hallottam valamit, azóta is próbálom elfelejteni, még a fülemet is ki akartam mosni utána. Én nem vagyok pletykás, sőt mindig igyekszem az "egyik fülemen be, a másikon ki" elvet alkalmazni, ha esetlegesen meghallok valamit, aminek pletykaszaga van. Nekem nem is a pletykák gyors szárnyra kelése a furcsa, hanem inkább az, hogy egy kórházban egyáltalán vannak pletykák. Mármint rohadtul vannak ennél fontosabb dolgok az életben, pláne itt, ahol naponta minimum hat ember a halálán szokott lenni, néhányan meg magánéleti történésekről diskurálnak, néha más életéről ráadásul. Na, én ezzel nem fogok soha dűlőre jutni. Nahát, rosszul értelmezem Hayden mondandóját, vagy tényleg az imént célzott arra, hogy szép vagyok? Oké, máris elfogyott a levegő a büféből. Nem lehetne ablakot nyitni?
- Neked bármikor szívesen ugrálok. - Basszus, ilyenkor mindig arra gondolok, milyen rohadt jól jönne, ha néha előbb gondolkodnék, és csak aztán szólalnék meg. Vagy a törlés opció is hasznomra válna ebben a beszélgetésben. De mivel nem számítógépek vagyunk, amit kimondunk, annak viselnünk kell a következményeit. Az én elejtett kis mondatomnak elsőként a pirulás a következménye, de semmi gond, mindent szépen ráfogok a lázra, ha pedig minden kötél szakad, elfutok és igenis valahogy kórházat váltok. Most pedig mentsük a helyzetet, amennyire lehet...rontani már úgysem lehet rajta. - Mármint tök szívesen ugrálok bárkinek. Ez a dolgom. Amíg nem esek össze, muszáj itt lennem, hogy figyeljek és magamba szívjam a tudást. Egy kis láz sem tarthat vissza, tanulni akarok. Most épp tőled. Szóval esélyed sincs lekoptatni. És nem, nem vagyok allergiás semmire. - Rávigyorgok. Igen, most már akár el is áshatom magam. Nagyszerű. Csendben követem őt a padlót bámulva, és azon morfondírozom, vajon ha elég erősen szuggerálom a padlót, képes-e magába szívni. Ugyanis jelenleg tényleg el akarok süllyedni. Még egy-két ilyen véletlenül kicsúszott mondat a számon, és akár szerelmet is vallhatok neki. Biztos egy idióta csitrinek néz. Holnap már az egész kórház rajtam fog röhögni, amiért belezúgtam a rezidensembe. Nem, egy percig sem gondolom, hogy Hayden, akinek szerintem most esett le, hogy oda vagyok érte, körbepletykálná ezzel a kórházat, viszont úgyis lesz valaki, akinek ma fel fog tűnni a dolog. Elég béna vagyok ugyanis az érzelmeim elrejtésében. Mindig is az voltam. Egyébként az is ezer százalék, hogy Haydennek van barátnője. Pont neki ne lenne? Úristen, ebben az esetben valószínűleg meg sem élem a holnapot, mert a csaj balesetnek álcázva kinyír. Egy hirtelen és minden bizonnyal ostoba ötlettől vezérelve megtorpanok és szembefordulok Dr. Cole-lal.
- Öhm...azt hiszem, most ásom el magam végérvényesen a felettesemnél...szóval nálad, de lenne kedved esetleg máskor is beszélgetni velem? Itt...vagy máshol, édes mindegy. Csak azért kérdezem, mert hiába vagyok pocsékul, jólesett ez a pár percnyi diskurzus. Mással szerintem nem is tudtam még ilyen jót beszélgetni, mióta itt vagyok. - Talán még sosem mosolyogtam ennyire szélesen senkire. Csak remélni tudom, hogy félreérti a dolgot. Mármint higgye csak azt, hogy jó barátként közeledem, holott a szándékaim természetesen önzőek. A fenébe is, jó vele lenni, és nem akarom, hogy elszalasszam az esélyt, hogy akár csak barátként is, de az élete része legyek. Nem állok egy kicsit túl közel hozzá? Inkább jobb, ha most hátralépek egyet, még a végén tényleg a karjaiba ájulok. Hmm...nem is rossz ötlet. Jesszus, úgy gondolkodom, mint egy ostoba tinédzser, akit elvakítja az első szerelem. Ilyenkor mondjuk rá kell döbbennem, hogy nekem kvázi tényleg Hayden az első, aki felé valamilyen szinten még merek is nyitni. A múltban akárhányszor tetszett egy srác, inkább bezárkóztam. Tény, hogy előttük nem is égettem be magam.

made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 28, 2015 11:26 pm Keletkezett az írás



Molly and Hayden
 





Volt körülbelül nyolc éve arra, hogy kiismerje a kórház embereit, hogy összegezze őket és külön csoportosítsa legtöbbjüket. Van az a csoport ahol a nagyszájú, beképzelt és öntelt emberek tobzódnak, akik azt hiszik magukról, hogy ők szarták a spanyol viaszt. Akikkel soha a büdös életben nem tudott szót érteni bármennyire is próbálkozott vele, és akiket ő sem kíván a háta közepére se pedig úgy ismeri magát, aki bárkit elfogad legyen bármilyen elviselhetetlen is.
Megszokta, hogy általában ők azok akik elhessegetik, akik egyszerűen csak levegőnek nézik és lökdösik egyiktől a másikig, hogy "na majd ő talán...", vagy... hát eddig ezt tapasztalta. Nem tudják őt elfogadni és nem is próbálkoznak vele, nem tesznek érte. Volt olyan szakorvos, aki egyszerűen csak kirugdalta őt a műtőből, mert nem tudta elviselni a jelenlétét. Nem tudta felfogni, hogy mit keres ott, miért mond mindig mást, mint amit ő akar, pedig aztán később bevallotta, hogy okos ez a gyerek, tudja mit akar, azt, hogy mit csinál, csak bíznia kellett volna benne. Mindvégig azt csinálta miután elküldte Haydent, amit az mondott csak ő volt olyan makacs és nem fogadta el. Ezután persze jobbnak látta, ha bocsánatot kér, de mintha mi se történt volna ezután, továbbra se várta maga mellé a műtőbe. Ő pedig nem erőszakoskodott, inkább elfogadta a nemleges döntést.  
Viszont az utóbbi időben mintha valami megváltozott volna, mintha történt volna valami aminek köszönhetően elkezdtek megváltozni a dolgok és azok akik mind idáig szúrós szemmel undorodva néztek rá, mint orvosra, most már kezdenek nyílni felé. Egyre többször hívják kávézni, egyre több dologba avatják be mint orvosi mint pedig emberi szinten. Már nem érzi azt, hogy mindenhonnan kiutálnák, hogy hátat fordítanak neki mikor belép az öltözőbe és ez már tényleg haladás.
És akkor jönnek a többiek, akik elfogadják, akik beszélgetnek vele akik várják, hogy reggelente - vagy épp este, attól függ, hogy milyen műszakban van - megérkezzen és egy frissítő kávéval kezdjék vele a napot. Nekik tényleg rengeteget köszönhet, hisz ők azok akik hozzásegítik a fejlődéshez mert megmondják kerek perec ha hülyeséget csinál és azt is, ha jót. A dicséret náluk alap mint ahogy a figyelmeztetés is. És, hogy mi van még? Vagy kik? A barátok. Azok akikkel eljár sörözni, szórakozni olykor segg részeggé isszák magukat de együtt vannak, ők egy nagy kupacban. Nem is vágynak másra csak, hogy műszak után együtt ülhessenek le valahova, átbeszélhessék az aznap tapasztaltakat amit egy alapos kis részegség valamint másnaposság követ. Lehet, hogy mind egytől egyig felelősségteljes felnőttek akik tudják, hogy mire esküdtek fel és, hogy mit várnak el tőlük, de szomorú vagy sem, nekik is szükségük van egy kis kikapcsolódásra. Ám azzal, hogy reggeltől estig vagy olykor másnapig bent vannak és robotolnak, olykor csak az alkohollal tudnak várt hatást elérni, csak annak segítségével tudnak eléggé kikapcsolódni.
Na most azt, hogy melyik csapatba kell tennie Mollyt azt még nem tudja. Ahhoz nem ismeri eléggé, még nincs az az idő amit eltöltve egymás társaságában, ítélkezni tudna. És persze nem is szeretne már most, első találkozás alkalmával, mindennek eljön az ideje. Annyi biztos, hogy egy nagyon kedves, kissé félénk de tanulni vágyó lányról van szó aki talán pont ebben fog megbukni hisz most se veszi figyelembe a testének jelzéseit.
- Persze, de ha túl sokáig játszol ilyen szorgalmas porszívót, akkor tényleg az egészséged rovására mehet. Úgyhogy ezt most orvosolni fogjuk és nem tartalak bent ma végig. Tudom, hogy szemétségnek tűnik Molly, de egy orvos, még ha csak gyakornok is vagy, nem rohangálhat betegen a... betegei között. Nem csak megfertőzöd őket ha vírus lappang benned, de nem is teljesítesz úgy, mint szeretnéd. Szóval... megbeszéltük? Mínusz két óra a mai napból, elintézem neked - határozott tekintete reméli, hogy elhiteti a lánnyal, véresen komolyan gondolja és nem tűr el semmiféle ellenkezésre utaló mozdulatot vagy épp szót. Az viszont határozottan megmosolyogtatja, hogy megint kifogott egy pörgősebb, szórakozottabb lányzót.
A lelkes lendület viszi előre, így finoman szólva is meglepi, hogy Molly gyökeret vet előtte. Szegény lányt kis híján felborítja, de még idejében elkapja a kezénél fogva.
- Figyelj, legközelebb azért figyelmeztess, ha ilyen hirtelen mozdulatokat teszel jó? A mai napig nehezen koordinálom a mozdulataimat az apróbb emberek között - utal itt arra, hogy magassága olykor buktatónak számít, hisz nem olyan piciny és rugalmas, mint például Molly tehát lehetetlen küldetés lett volna idejében lefékezni.
Mikor megbizonyosodik afelől, hogy tartják Mollyt a lábai, kicsit hátrébb lép s így, némiképp elámult arckifejezéssel hallgatja végig a kérdését amibe számtalan magyarázatot és kijelentést is belesző.
Ez most... mi is akar lenni tulajdonképpen?
Merül fel benne a kérdés amit bár nem mond ki, de talán az arcára van írva. Őszintén megvallva, nem sok barátnője volt eddigi élete során, két komolyabb kapcsolatnak örvendhet, és ide s tova harmadik éve nincs se kutyája, se macskája kapcsolat terén. Viszont ilyen kérdéssel még soha nem állt elé egy nőszemély se, és bár lehet, hogy Molly ezt egyszerű baráti szándéknak szánja, mégis mintha látna valamit a háttérben. Így talán ennek tudatában lépi meg a következőt.
- Bármikor itt leszek, csak hívnod és kérned kell - játszik vidám mosoly a szája szegletében. Fogalma sincs, hogy mennyire merje felajánlani magát, elvégre rengeteg a munka minden szempontból. Nem fog állandóan idelent ücsörögni és az idő alatt míg a kórház területén tartózkodik, jobb szeret folyamatos melóban állni, hogy ne kelljen túlóráznia. Ráadásul nem is engedheti meg magának a lustálkodást - de ne is reméld, hogy bármi a munka rovására fog menni, mert bár lehet, hogy meghívom szegény gyakornokokat hébe-hóba egy kávéra, de nem azt jelenti, hogy munka terén ugyan olyan tapintatos vagyok. Jó csak vicceltem, nincs se ördög szarvam, se vasvillám - mert ugyebár Hayden nem azon rezidensek közé tartozik, akik magasról tesznek a gyakornokokra, vagy csak azért tartja maga mellett őket, hogy ugráltathasson valakit. Nem szereti szívatni se őket noha kétségtelen, hogy olykor határozottabb hangnemet kell megütnie velük szemben mert akad, hogy elszalad velük a ló és szemtelenebbek ez által a kelleténél. Azt persze nem is képzeli, hogy Molly is ilyen lenne.
- Annak viszont örülök, hogy sikerült valakivel megtalálni a közös hangnemet - eközben persze próbálja jelezni, hogy haladjanak tovább, mert ugyebár az óra az ketyeg és még le akar főzni a lánynak egy teát, amit otthon a farmon sokat használt ő maga is, mikor láz vagy influenza kínozta.
Soha nem szedett gyógyszereket, legalábbis marokszámra nem. Ennek egyetlen egy, egyszerű oka van. Sajnálatos módon mikor annak idején a lába miatt felírták neki a Vicodint, mint kiderült fokozottan hajlamos a függőségre ami nem kis bonyodalmakat okozott az életében. Épp ezért a saját érdekében lemondott minden nemű gyógyszerről, csak akkor vesz be egy-egy szemet, ha már végképp nem bírja a fájdalmat és nem hatnak azok a gyógyfüvek, teák és ki tudja, hogy milyen woodoo kellékek amit Leah talált neki.
Mikor elérik a pihenő szobát, gyorsan belöki maguk előtt az ajtót, hogy ne keltsen túl nagy feltűnést a többi gyakornok között akiket épp Thomas foglal le a maga "ellenállhatatlan bájával". Olykor piszok hálás tud lenni a srácnak, így mikor a tekintetük találkozik, csak biccent egyet köszönetképpen, de már lépi is át a küszöböt, hogy a szekrényéhez ballagjon.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Nov. 20, 2015 11:02 pm Keletkezett az írás




 
when you fall in love

  Olyan, mintha ez az egész meg sem történt volna. Mármint a francba is, nem hittem, hogy az agyamban lévő olykori kattanás eléri, hogy kvázi burkoltan célozgassak a Dr. Cole iránti...hát, akármi is ez, de erre a valamire, amit érzek. Nem is értem, miért nem vallottam kapásból szerelmet. Egy kínos öt perces monológot felválthattunk volna egy gyors megaláztatásra. A legrosszabb pedig, hogy ahelyett, hogy azon filóznék, hogyan mentsem a helyzetet, ha arra kerülne a sor, inkább az édes mosolyán jár az eszem. Tényleg rám férne egy kórházváltás. Utánajárok ennek a dolognak, ha végképp úgy érezném itt, hogy csapdába estem a "kínos szituációkba sodródás" kórházában. Egyébként nem is bánom, hogy kis híján fellökött, mikor hirtelen megálltam. Legalább hozzám ért. Na jó, ez már klinikai eset. Ha most olvasna a gondolataimban ő vagy bárki más, garantáltan elmeháborodottnak tartana. Pedig azt hiszem, ez inkább a tapasztalat hiánya. Úgy tudok viselkedni, ha érzelmekről van szó, mint egy éretlen kamaszlány, hiszen mindez kimaradt az életemből. Mindig az orvosira való tanulmányaimmal foglalkoztam, ha pedig mégis felbukkant valaki, akkor pedig csak azért is még jobban elmenekültem a tanulás biztonságosnak tűnő burkába. Innen nézve ostobaság volt, mert a tapasztalataim a béka hátsója alatt vannak a szerelmet illetően. Szerintem ezért is pirulok el mindig, mikor rám néz Hayden. De hála az égnek, ezt a lázra lehet fogni. Emiatt megéri félholtnak lenni a baciktól. Bevallom, annak viszont felettébb örülök, hogy előbb hazamehetek ma. Lassan már úgy érzem, kettőt látok mindenből. Jól is fog jönni az a tea, amit készít. Jaj, a pihenőben ugye nemcsak ketten leszünk? Hihetetlen, miken tudok rágódni.
- Jó, majd...felhívlak. Persze csak miután meggyógyultam. Nem akarom, hogy...jesszus, mi van, ha máris elkaptad? Nem szeretnék én lenni az oka a betegszabadságodnak. Főleg, mivel tudom, imádod a munkád, és egy napig alig bírsz távol maradni a kórháztól. Vagyis nem tudom, csak ezt hallottam másoktól. Sokan és sokat beszélnek. Mint én. - Molly, tanuld meg befogni! Nem veszed észre, hogy a folytonos pofázással csak elijeszted az embereket a közeledből? Egyedül apa értékeli a beszélőkémet, de ő is csak azért, mert büszke rám, amiért ezt tőle örököltem. Látom is a jövőmet. Magányosan, egy csomó macskával és az öreg apámmal ücsörgök a nappaliban, és naphosszat beszélünk, remélhetőleg levegővételnyi szüneteket beiktatva, a tévé megy a háttérben, de egyikünk sem nézi, mert a blabla túlságosan lefoglal minket. Remek. Ettől a jövőképtől mindjárt pánikrohamom lesz. Közben csak megérkeztünk a pihenőhöz.
- Nahát, sosem tűnt fel ezelőtt, hogy mennyire kicsi ez a szoba. - Amint leesett, mennyire kétértelmű volt ez a megnyilvánulásom, elkaptam Haydenről a tekintetem. Most elvonulok szerintem a sarokba és szorosan a falhoz simulok, hátha bele tudok olvadni. Vajon észrevette, hogy céklavörös a fejem? Persze, hogy kiszúrta, hiszen még csak tükör sem kell, hogy én észrevegyem, ergo hacsak nem vakult meg időközben, biztos kiszúrta. A fenébe is, úgy érzem, olyan piros lettem, mint a jelzőlámpa. Csak fogja a lázra, könyörgöm. Oké, lehet, hogy hülye ötlet, de azt hiszem, a csendnél most bármi jobb.
- Öhm...ez mi is lesz pontosan? Azon kívül, hogy tea. - Vigyorgok rá a szobában tőle lévő legtávolabbi ponton ácsorogva. Most nem megyek inkább közelebb. Az agyam így is nehezen tudja feldolgozni, hogy már kb. 20 perce vele vagyok. A távolságtartás jót tesz. Azért egy ablakot igazán nyithatnánk. Mondjuk látszólag csak nekem van irgalmatlanul melegem. Hülye láz...azt hiszem.

 
made by torie ♥

 
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 5:09 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Hayden & Molly
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Miss you so much! - karakter, aki még hiányzik
» Részegen, ki visz majd haza?! - Hayden&Tom
» Zoya and Hayden (SMS)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: