Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Un ip the air ♥
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Kedd. Okt. 13, 2015 6:25 pm Keletkezett az írás



Smile! It's the second best


thing you can do with your lips.


Hangosan felnyögök ahogy a sötét szobában hirtelen fényesség támad, Rose rám ugrik, majd bemászik a paplan alá mire észbe kapnék. Nem akarom kinyitni a szemem, de anyám gondoskodik róla, mikor lerántja rólunk a takarót.
-Katerina, ki az ágyból, nem sokára kilenc lesz,- kiáltja el magát ellentmondást nem tűrő hangon. Kisöpröm az arcomba hullott szöszke fürtöket, miközben össze húzott szemekkel próbálok értelmet verni kómás fejembe. Valahogy megerőltetem a fejem, milyen nap is van, várjuk csak...? szombat, akkor nekem nem kell korán kelnem, végre egy nap a hétből amikor délig, vagy inkább délután kettőig aludhatnék... erre kilenc előtt fel ver az anyám. Vagy megszállta egy ufó, vagy csak random nem bírja elviselni ha valaki lustálkodik, esetleg a kettő együtt.
-A... anya, ma nincs semmi...- kezdem álmos hangon a mentegetőzést, pedig még azt sem tudom mire akar kérni, vagy inkább parancsolni, konkrétan azt sem hagyja, hogy befejezem a gondolatmenetemet, ibolya színű íriszeiből sugárzik, hogy ne merészeljek ellentmondani, nekem még korai vele veszekedni, míg nem kerül a vérembe koffein, addig még az agyamat se tudom használni normálisan.
-Főzök kávét, addig te öltözz fel, van egy kis dolgod,- miközben Rose a nyakamban csimpaszkodik próbálom felfogni a szavakat, de még mindig nem egészen világos, hogy mégis mi a fenét akar tőlem, amikor kilibben a szobámból, fellélegzem, narancsvirág parfümje még utána illatozik a falak között. Újra itt vagyok, a szobámba, csupán pár hónapra hagytam itt, mégis olyan mintha el sem mentem volna. Nem is mentem olyan messzire, csak a belvárosba, igazából. Aleccel már évek óta, azt hiszem több, mint évek óta, igazából középiskolás korunk óta együtt vagyunk, annak idején, évekkel ezelőtt még szerelmes voltam belé, rajongtam, a göndör fürtjeiért és a méregzöld lélektükreiért. Aztán ahogy telt, múlt az idő, egyre rosszabb lett minden, megváltozott, én is, ráuntam, vagy csak kiszerettem belőle, mostanra már csak a megszokás maradt. Mintha legalább húsz éve házasok lennénk, cöhh. Pár hónapja előállt ezzel az ötlettel, hogy ideje lenne kapcsolatunkat magasabb szintre emelni, mielőtt szóba kerülne a gyűrű. De az az igazság, hogy ha nagy felhajtásra, fehér ruhára, és a csokorra gondolok... akkor nem őt képzelném el az oldalamon, nem éreztem azt a torkomban dobogó érzést, igazából már évek óta nem. Hay, a legjobb barátnőm már az első pillanatban közölte, hogy mekkora idióta vagyok, hogy ennek nem lesz jó vége. De én nem hallgattam rá, miért tettem volna, mindig is a saját fejem után megyek. Katasztrófa volt, szerintem azt hitte, hogy  a cselédje és az anyja vagyok egy személyben, de hamar rájöttem, hogy Alecnek az életet a számítógépes játékok jelentik, kezdtem úgy érezni magam, mintha egy idióta öcsikét varrtak volna a nyakamba, olyan tíz év körülit, a tizenkét éves húgomat értelmesebbnek tartom, mint őt. Végül pár hete begőzöltem, betelt az utolsó csepp a pohárban, fogtam magam és haza jöttem, majd össze kaparom  a pénzt és egyedül szerzek egy lakást, még egy ilyen barmot nem varrok a nyakamba. Nem is pazarlok több gondolatot rá, arra a személyre aki elvileg a barátomat személyesíti meg, gyakorlatilag meg inkább hagyjuk. Felkapom a mobilom és pötyögök egy sms-t a barátnőmnek, hogy áll-e még az esti mozizás, lesz egy újabb horrorfilm premier amire Hay-vel el akartunk menni, de lehet azóta talált egy újabb programot, nála sosem tudni. Miután ezt lerendezem most már bevonulok a zuhany alá, húgomat a szobámban hagyom garázdálkodni, nem mintha olyan sok dologban kárt tehetne. Fél órával később már frissen, üdén,illatosan indulok le a konyha felé, szürke színű farmert kaptam magamra, egy trikóval, és kockás inggel, Converse cipővel, méz színű fürtjeimet lófarokba kötöm, mivel nem randevúra készülök, tökéletes öltözéknek tartom. Ahogy anyát ismerem, biztos a pincébe akar lomtalanítani, oda tökéletes. De amint befordulok a halvány színben ragyogó csempézett konyhába Rose-al a nyakamban, meglepődöm. A kávé erős esszenciája azonnal az orromba kúszik, nem ez ami meglep, inkább a kávém mellett díszelgő kosár, tele kajával, finom kajával. Felvont szemöldökkel meredek anyámra ahogy letelepszem a pulthoz, mielőtt megszólalnék kortyolok egy embereset a fekete folyadékból. A koffein kicsit enyhít brit humoromon. Legalábbis reménykedem benne.
-Mond azért ugrasztottál ki az ágyból ilyen korán, hogy elvigyél piknikezni?- hallatszik a hangomból a gúny, csöppet sem tudtam titkolni. De anyám csak felém tolja a kosarat, mit gyilkos tekintettel méregetek, egészen addig míg meg nem hallom szavait.
-Drágám, általában élvezem a humorod, de ez nem az a pillanat. Ez nem a mienk, a szomszédé, pontosabban a legújabb szomszédunké, sajnos eddig lefoglalt az esküvő amit annak a sznob lotyónak kellett rendeznem, és ki is ment a fejemből... de nem beszélhetnek ki a szomszédok minket, így most fogod a virgácsaid és átugrasz hozzá.- köpni, nyelni nem tudtam. Anyám elfelejtette bevenni a reggeli bogyóját? És hol van az apám ilyenkor, hogy megfékezze az ilyen baromságokban? Sok minden eszembe jut, először is azt nem a beköltözése pillanatában kellett volna? Lassan fél éve, hogy itt van, kicsit megkéstünk az alól, hogy ne kiáltsanak ki minket az utca legbunkóbb családjának. Inkább félre teszem az ennél is szarkasztikusabb, keserűbb eszmefuttatásokat, és helyette csak ennyit kérdezek.
-Miért nem te viszed? Te vagy mindenki spanja, és... - közbe vág, ezen a reggelen harmadszorra, kezdem unni a dolgot, de ő nem ér rá, el kell vigye valahova Rose-t, hát kösz, megint rám marad a piszkos meló. Bár ha választanom kellene a között, hogy a húgomat furikázom, vagy az ismeretlen fickó képébe nyomok egy kosár kaját, inkább az utóbbi. Lehúzom a maradék kávét, csak, hogy erőt gyűjtsek valahonnan, de nem jön be, majd szét vet a méreg, hogy ilyen hülyeség miatt kell ilyen korán kelnem, és a tetejében még nekem kell nevetségessé tennem magam az O'Hara család nevében. Veszek egy mély levegőt, megragadom a nevetséges kosár tetejét és elindulok a szemben lévő ház felé. Oda érve az ajtón kopogtatok, legalább háromszor, nem hiszem el, hogy szombat hajnalban ne lenne itthon, ezért ráfekszem a csengőre és úgy nyomom, mintha muszáj lenne, mintha az életem függne tőle. Majd megunom, újból a dörömbölés mellett, de az ajtó hirtelen kinyílik, gondolkodás nélkül lépek be, majd keresem meg az étkezőt. Itt hagyom, ha már ő nincs itt, majd találok egy tollat és egy fecnit, hagyok egy üzenetet, ezért elkezdek körmölni.

word: xxx  notes: xxx  music: xxx


made by torie ♥


A hozzászólást Katerina Belle O'Hara összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Okt. 15, 2015 12:37 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 14, 2015 1:07 am Keletkezett az írás




To Kat from Becks


A ragyogó kék égen lustán úsznak tova a hófehér bárányfelhők kelet felé, ahogy behajtok az utcába, ahol lakom. A napfény megcsillan a fekete járgányom motorháztetején, s én igyekszem nagyon lassan közlekedni, alacsony fordulatszámon tartani a motort, hogy lelkes szomszédaim  nehogy meghallják, ha esetleg itthon vannak. Legtöbbjük dolgozik már ilyenkor, hisz reggel 9 felé jár az idő, de nekem most kezdődik az alvási szakaszom. Fáradt vagyok. Ma éjjel is több száz kilométert vezettem, hogy időben teljesítsem a megbízatásaimat, az utolsónál ráadásul balhé is volt, mert mikor visszaértem a parkolóházba, épp próbálták megfújni a kocsimat. Négy emberrel verekedtem meg, és csesszék meg, elég jók voltak. Komolyan, élveztem minden percét a harcnak, még akkor is, amikor pár ütést bekaptam. Csak annál jobban hergeltek fel, amíg aztán elöntötte az agyam az adrenalin, a gyilkos ösztön, és fekete zsákba nem juttattam mindegyiket. Három percet elvesztegettem az életemből, de szerencséjükre a kocsimnak nem esett baja. Én pár horzsolással és lila folttal gazdagabb lettem, de nem baj. Ettől érzem igazán, hogy élek.
Lassan gördülök fel a kocsifelhajtóra, majd ugrok ki a járgányomból. A mellettem lakó háziasszony lelkesen integet, ahogy meglát.
- Hahó, kedves szomszéd! Hosszú éjszakája volt? - kérdezi, kezében szorongatva azt a kis ásót, amivel minden nap kimegy a virágait baszkurálni. Komolyan, ha csak a hangját meghallom ennek a nyivákoló lotyónak, kényszerem támad, hogy lenyomjam a torkán azt a kerti szerszámot. De tudom, hogy nem tehetem, itt legalábbis nem. meg kell húznom magam. Itt nem vagyok az, aki valójában. Fél éve költöztem ide. Egy héten át alig aludtam, mert az egész utcában minden háziasszony letámadott, sütiket meg kosárkákat, és lelkes felajánlásokat kaptam megállás nélkül. Azt hittem, sose fogynak el. Akkor elhitettem mindenkivel, hogy egy európai cégnek dolgozom jogászként, onnan van a pénzem, és ezért dolgozok éjszaka leginkább, mert az időeltolódás miatti munkarendet a világ más országaival egyeztetve így tudjuk megoldani. Persze volt, aki megpróbált letesztelni, de mivel több európai nyelvet is folyékonyan beszélek, így nem okozott gondot a dolog és pár héten belül nagyjából lenyugodtak. Megszokták, hogy nem vagyok barátkozós típus, mindig a fáradtságra fogom, és így már nagyjából békén hagynak.
- Helló, Mrs. Craine. - intek felé, és igyekszem beiszkolni a házba. Látom, hogy ugrana utánam, valamivel megint be akar találni, de most nagyon nincs hangulatom a hülyeségeihez. Ez is épp csak le nem szopott még a szemeivel, állandóan engem fixíroz, ha kint vagyok. Totál hibbant egy nő, és ha nem ügyelnék kínosan arra, hogy ne keltsek feltűnést, már rég ájultra dugtam volna a tulajdon nászi ágyán, míg a hites ura azt a vörös titkárnőjét húzogatja az irodában. Igen, jó szemem van az ilyesmihez, nem vagyok hülye. Amúgy jó bőr, szó se róla, harmincas anyuka, nagy, szilikon dudákkal, látszik rajta, hogy a világot odaadná egy kiadós menetért. - Igen, nagyon fárasztó éjszakám volt, sok volt a munka, úgyhogy megyek is aludni. Viszlát Mrs. Craine. - szólok, majd becsukom a kocsiajtót, bekapcsolom a riasztót, és máris iszkolok befelé.
- Rendben, akkor ma sem indítom be a fűnyírót...- hallom még a hátam mögül, mire az ajtóból visszakiáltok.
- Csak nyugodtan, Mrs. Craine, engem nem zavar! - kiáltok, majd belépek a házamba, és bevágom magam mögött az ajtót, nem is felelek a hálálkodására. Fáradtan dőlök neki az ajtólapnak, s pillanatra lehunyom a szemem. Miért kellett nekem ide jönni? Miért nem volt jó egy olyan környék, mint ahol Rhys lakik? Ahol akkora a telek, hogy kocsival is fél nap, mire körbeautózod, és a kutya nem akar ismerkedni veled? Miért kellett nekem ide jönni, a Lila akác köz másolatába? Beljebb lépek a házban, a nappaliban lévő kanapéra ledobom az aktatáskám, majd kiveszem belőle a sok kötegnyi készpénzt, és a kandalló melletti polcba rejtett széfhez megyek, ami az egyik kosár mögötti falrészbe van rejtve. Ügyes kis rejtekhely, a könyvespolc hátlapja elhúzható, így van elrejtve a széf, ami azért fontos, mert a megrendelőktől érkezett pénzt néha nekem kell elvinnem a főnöknek, és a saját pénzemet is itthon tartom. De ez most épp nem az enyém, így gyorsan elrejtem a fegyverek mellé a vaskos kötegeket, majd gondosan visszazárom, elhúzom a furnérlemezt, és visszaigazítom a helyére a kosarat.
Aztán elindulok felfelé az emeletre, hogy letusolhassak végre, és eldőlhessek. Tényleg fáradt vagyok, és ilyenkor ingerült is. Miközben felfelé megyek, csipogni kezd a telefonom. Higgs írt rám. " Baszod, 9kor. A szokott helyen. Te fizetsz, te köcsög. " Ennyi. Elmosolyodnék, ha szoktam volna valaha mosolyogni, de most csak magamban bólintok egyet, és visszaírok egy ok-t. Igen, mi így kommunikálunk. Higgs nem igazán szokott kérni. Vagyis, inkább érteni kell a nyelvén, ahogy az enyémen is. A mi világunkban egészen más rendszer működik, nálunk az illem vagy az etika szabályai más értelmet nyernek. Ezt a pár tőmondatot egy átlagos ember másként fogalmazta volna meg, ez Higgsnél olyan, mintha más azt írta volna: "Szeretnék veled találkozni, mert rég nem beszélgettünk már. Mit szólnál, ha este összefutnánk, ahol mindig szoktunk, és kicsit lazulnánk? Ha megfelel, kérlek jelezz vissza. Üdv"
A telefonomat beviszem a hálószobámba, majd az éjjeliszekrényre dobom. Vetkőzni kezdek, először az inget, aztán az öltönynadrágot, és így tovább. A ruhákat a szennyestartóba dobom, majd a tükör elé állva végignézek magamon. Pár lila folt, és az öklömről a lehorzsolódott bőr mutatja csak a kemény éjszaka következményeit, de amúgy, tökéletesen egészségesnek látszom. Így megnyugodva a zuhany alá lépek, és megindítom a vizet. Jólesően hagyom, hogy a cseppek ellazítsanak, átmelegítsék a bőrömet. Tusfürdőt öntök e tenyerembe, majd gyorsan megmosom magam, lemosom magamról az izzadtságot, a verekedés és a rám tapadt vér bűzét, és egy fokkal jobb kedvem lesz, mikor végre a markáns tusfürdő illatát érzem magamon. Izmaim lassan átmelegednek, és már érzem, hogy alig kell pár perc, és ha végre eljutok az ágyig, úgy fogok aludni legalább másfél órát, mint egy csecsemő. Aztán kezdődnek a rémálmok újra, mint minden áldott nap, de az a másfél óra...az maga lesz a mennyország. Hirtelen meghallom, hogy nyílik a bejárati ajtóm. Agyam azonnal kapcsol, adrenalin szintem az egekbe szökik, szívem hevesen dobban. Basszus, talán zsaruk? Vagy kommandósok? Esetleg ellenségek? Nem is zárom el a zuhanyt, csak kilépek alóla, majd úgy ahogy vagyok, vizesen beleugrok egy szürke melegítőnadrágba, és lassan kifelé kezdek el lopakodni. Lőfegyvert egyelőre nem veszek magamhoz, de jópár helyet tudok, ahová elhelyeztem a drágáimat, bárki is az, nagyon rosszul jár, ha rám támad. Azért a biztonság kedvéért egy ezüst pengéjű kést magamhoz veszek az ágy alól, majd kilépek az előszobába. Hallom a motoszkálást a földszintről, így elindulok lassan lefelé. Testemről még patakokban folyik le a víz, ahogy lépésről lépésre lejjebb ereszkedek a lépcsőfokokon. Ki a fene jöhetett ide? A hangokból ítélve nem nagyon ügyel a csendre, és hallom, hogy egy helyben áll. Ahogy kilesek a konyhába, meglátom. Értetlenül pillantok oda. Egy nő? Mi a francot keres a konyhámban egy nő? Mogyorószín szemeim kikerekednek, majd újra összeszűkülnek. Ki a franc ez, és mit matat a pulton? Látom, hogy vékony testalkatú, egyszerű farmer és valami felső van rajta, szőkés tincseit összefogva hordja. Az arcát nem látom, mert épp háttal állva a pult fölé hajolva csinál valamit. A francba is, hogy juthatott be anélkül, hogy észrevettem volna?
Nem agyalok sokat, hangtalanul lépkedek mögé, még mindig csurom vizesen, bár olyan nesztelen vagyok, akár egy macska. Mikor mögé érek, levegőt sem veszek, csak hátulról elkapom. Egyik karommal a torkánál fogva rántom magamhoz, míg másikkal a szájára tapasztom a tenyerem. Nem kell a feltűnés, nem kell, hogy sikoltozni kezdjen. Bőrének, hajának illata tölti meg az orromat.
- Ha moccanni mersz, hamarabb töröm ki a finom kis nyakad, mint gondolni mernéd. Világos?  - suttogom a fülébe halkan, mélyen, vészjóslóan, miközben hátát teljesen a mellkasomra vonom, olyan szorosan húzva magam elé, hogy levegőt is alig kap, szinte érzem a szívének a dübörgését, majd cseppet sem türelmesen folytatom. - Most lassan el fogom engedni a szád, ha sikoltani mersz, esküszöm, kiverem az összes fogad. Érthető voltam? Ha igen, bólogass. Szóval, lassan elengedlek, te pedig meséld el szépen, ki vagy te, mi a jó büdös francot keresel a házamban, és hogy a picsába jutottál be? - mondom, majd nagyon lassan, nagyon megfontoltan elvonom a kezem a szájáról, de még mindig szorosan húzom magam elé. Finom törékeny kis teste hozzám simul, izmos alkarom olyan vastag, akár a nyaka, egy moccanás elég lenne, és roppanna a nyaki csigolyája. De nem akarok neki egyelőre fájdalmat okozni, mert a ruházatából és a tevékenységéből ítélve feltételezem nem engem akar eltenni láb alól. De jobb az óvatosság, nem igazán szeretem, ha idegenek lépnek a házamba, főleg nem az engedélyem nélkül. Türelmesen várok, hogy válaszoljon, de felkészülök mindenre. Aki annyit élt már, mint én, aki ebben a szakmában dolgozik, annak jobb elővigyázatosan lenni. Hisz nem minden az aminek látszik!

megjegyzés: Vuffvuff szószám: túlsok

made by torie ♥


A hozzászólást Roméo C. Devereaux összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Okt. 17, 2015 10:06 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 15, 2015 12:44 am Keletkezett az írás



Smile! It's the second best


thing you can do with your lips.


Egy ilyen kertvárosi utcában, mint a miénk a szomszédunk mindenről tud, ami azt illeti, mindenki akar is tudni mindenről. Hogy miért? Mert a tudás hatalom, és aki tud annál van a hatalom, sokszor folyik itt vetélkedés a házi asszonyok között. Sok mindenben, például ha az egyik egy estélyt add, vagy csak egy laza vasárnapi grillpartyt, le kell pipálniuk a másikat, nekik kell a jobbnak lenned. Vagy kinevetnek, kibeszélnek, mindenki teszi neked a szépet, de a hátad mögött hátba szúrnak, sőt a sebedre még sót is szórnak, csak, hogy még jobban élvezhesd. De a legnagyobb harc a férfiakért folyik, óh igen kötelességüknek érzik, hogy minden hímet meghódítsanak, az mindegy, hogy foglalt-e az illető, vagy pedig a szóban forgó asszony ujján virít a gyűrű, a lényeg a hajsza. Tehát egy ilyen utcában, ahol még azt is tudják, hogy a pasiddal mikor szexelsz, egy új szomszéd bizony nagy hír, pletykaforrás, ás újabb háborúra akad okot a hölgyek között. Az ilyen kertvárosokban bizony vannak bizonyos szabályok, olyan íratlan szabályok, amiket köteles minden ott lakó betartani, különben várhatja a bombát, ami szétcincálja a hírnevét. Ilyen például, hogy üdvözöljük az új lakót, barátságossá válunk a számára, és megpróbáljuk a barátunkká fogadni, a szövetségesünkké. Hiszen a mondás is úgy tartja, hogy az ellenségem, ellensége a barátom. Háborúban és szerelemben ugye mindent szabad, ez pedig kőkemény háború. Biztos voltam benne, hogy anya úgy mond barátnői már kezdik családunk nevét közhírré tenni, hiszen nagy valószínűséggel az új szomszédnál mindenki látogatást tett. Kivéve az O'Hara család nem tette nála tiszteletét. Igazából nem is tudtam sok mindent az új szomszédról, még csak a nevét sem, mivel hónapokig próbálkoztam a pasimmal össze költözöm, hogy majd lesz ami lesz című epizódot, ami mellesleg baromira nem feküdt nekem. Teljes kudarc volt, a férfiakból, meg úgy általában a pasimból is kezdek kiábrándulni, rájöttem, hogy az én huszonhárom éves pasim agyban a négy éves húgommal vetekszik. És elárulom, hogy nem... nem ő áll nyerésre, hanem a szöszke hercegnőm. Szerintem azt gondolhatta, hogy barátnő helyett szerződtet egy ingyen bejárónőt, aki a tetejében még az anyja helyett is az anyja. Nem mintha derogálna nekem otthoni munkákat elvégezni, mert elszoktam... kivéve a főzés. Szerintem a konyha és én örök háborúban fogunk állni, még egy rántottát is képes vagyok oda égetni, ami azért elég vicces. Egyszer próbálkoztam, többször nem igen mertem, nem akartam a házat felgyújtani, amiért a szüleim olyan keményen melóztak, inkább abból a célból meg sem közelítettem, jobb volt ez mindenki számára, én úgy érzem. Én próbálkoztam, de egy héttel ezelőttig bírtam csak ki mellette egy fedél alatt, közöltem vele, hogy ha tetszik, ha nem, hát én koccanok, nem vagyok hajlandó ezt eltűrni, meg amúgy sem vagyok kíváncsi arra ahogy azt a nyamvadt gépet nyomogatja, ha kell, ha nem. Így hát inkább haza cuccoltam, elvileg még mindig együtt vagyunk, de ezt nem is nevezném igazi kapcsolatnak, inkább... olyan hogy is hívják, inkább csak megszokás, elmondhatjuk, hogy együtt vagyunk, a külvilág számára, mert hogy a látszat az baromi fontos, még ha belülről rohadunk is. És így többet tudok koncentrálni a sulira is, tehát össze vetve is sokkal jobban jártam így, lehet, hogy ő nem akarja sokra vinni ebben az életben, de én egyszer majd orvos akarok lenni, még nem döntöttem el, hogy milyen, de majd az idő azt eldönti. Szóval miután haza költöztem, az utcánk hangos volt  pletykáktól, sokkal hangosabb, mint általában. Mivel pont akkor tájt léphettem le Aleccel, ezért gondolom azért nem hallottam a titokzatos szomszédról. Mindenkitől más információt kaptam, mindegy, hogy akartam vagy sem, kaptam. Ajándék lónak ne nézd a fogát... ugye?  Szomszéd Maggie nénitől, aki közel ötven körül van, és özvegy, megtudhattam, hogy férfi, hogy valószínűleg egyedülálló lehet, nem láttak vele kölyköket, se nőt, állandó nőt, ami azt illeti azon kedves alkalma egyikén amiken találkozhattak vele, senkit nem láttak. Csak a baromi menő kocsiját, ami állítólag tényleg az. Ja, még annyit sikerült kiderítenem, hogy negyven körüli, illetve, hogy férjes asszonyok, és egyedülálló anyukák, mind rástartoltak volna, de őt nem izgatta. Már azt is rebesgették, hogy talán nem is a nőkhöz vonzódik. Nem mondom, hogy nem furdalta az oldalamat a kíváncsiság a férfi iránt, ha valakiről egy folytában duruzsolnak a füledbe akkor kíváncsivá válsz, ilyen az emberi természet. De nem fogok homlok szaladni, hogy megkukkoljam, nyilván. Meg vannak más dolgaim is, mint ezzel foglalkoznom. És itt van az én kis családom, egy tökéletesség szindrómában szenvedő anya mellett, egy szenvedélybeteg apa mellett, és egy négy éves kishúg mellett az ember nem szokott unatkozni. A szüleim alapjáraton jó szülők és jó emberek, csak nekik is vannak problémáik, még szeretik is egymást. Igaz egyszer apám megcsalta anyámat két éve egy másik tanárral, aki akkoriban érkezett a suliba ahol tanít, nagyjából egykorúak lehettek, a viszony pár hónapig tartott, de nagyon bénák voltak, legalábbis az apám, hamar lebukott. És habár szeretik egymást, az anyám megbocsájtott neki. Furcsa, anyám nem az a könyörületes fajta nő, mindent megbosszul, talán azért mert neki is van vagy volt egy szeretője, csak, hogy ú ügyesebb volt, ha van is apám mai napig nem jött rá. Anyám, ő a tökéletesség szobra, nem tűr meg semmiféle pletykát, azt akarja, hogy mi is azok legyünk, hogy én is, de nekem ez nem fekszik, már évek óta eltervezte, hogy nekem majd Alechez kell hozzá mennem, ha egyszer az életben férjhez megyek biztos nem egy ilyen paprikajancsi lesz az, az biztos. Az sem tetszik neki, hogy újabban mennyire megváltoztam minden szavammal, minden tettemmel dacolok ez ellen a mű viselkedés ellen, amire rá akar kényszeríteni, a makacsságom is tőle örököltem, utálja is mert általában a meccseink döntetlennek szoktak lenni, sokszor próbálja rám kényszeríteni az akaratát, pedig felfoghatná, hogy már huszonhárom évesen képes vagyok egyedül döntéseket hozni, és nem vágyom arra, hogy ő mondja meg azt is kivel dughatok és kivel nem. Nem mintha hagynám... Azt hiszi van befolyás az életemre, vagy lehet, ha én akarom, maximum akkor, ha nekem úgy tetszik, mert ha nem akkor akkor is az lesz amit én akarok. Apám meg, nem is tudom, ő igazán el van sokszor a maga kis világával, könyvrajongását is tőle örököltem a humora mellett, amit nem sokan szoktak szeretni, Hay-en kívül, de neki is olyan fantasztikus mint nekem.
Ahogy igyekszem a szembe házba, mellette Mrs. Craine foglalkozik azokkal  a ronda virágjaival, amik még csak azt sem érdemelnék, hogy agyon tapossák őket, én szívesen megtenném. Ő az utca legiritálóbb  személye, bármire rámozdulna ami él, mozog és lóg valami a lába között, apámra is rá akart, nem tudom, hogy ő volt-e olyan barom, és hagyta magát beetetni. Valamint abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ő barátnője, illetve névleges barátnője anyámnak, minden reggel ott van nálunk és issza a kávénkat, előlem, a kávét, ölni tudnék a koffeinért. Azt még egy hajléktalantól is sajnálnám, és ha ez nem lenne elég akkor a tetejében még Alec nagynénje. Kicsi a világ mi?
-Katerina,- ugrik elém hatalmas, szilikonnal töltött melleivel amiket milyen poénos lenne kilyukasztani egy tűvel, élvezettel hallgatnám ahogy leeresztenek, amúgy sem vagyok éppen jó kedvemben, és kevés volt az amit anyu főzött, így eléggé morcos is.
-Mrs. C. sajnos most nem érek rá, de anyám biztosan várja, hogy kitárgyalják az új pletykákat,- vágok a szavába hirtelen, mielőtt valami litániával támadna le engem, most nincs hangulatom meghallgatni az ódákat unokaöccséről, holott én tudom a legjobban, hogy Alec mennyire képes gyengén teljesíteni bármiben amihez nincs köze számítógépes játékoknak. Ott hagyom, hogy fortyogjon magában, most az anyámhoz rohan, hogy milyen szemtelen dög vagyok, még az idősebbeket sem tisztelem. Nem foglalkozom szúrós pillantásával a hátamban. Inkább kopogtatok az ajtón, úgy látszik ez a mai reggel, nem az enyém, túl türelmetlen vagyok, ezért inkább a csengőre fekszem rá, majd felváltva újból dörömbölnék, mikor az ajtó magától nyílik ki. Szét sem nézek a házban, csak a konyha felé veszem az irányt, hogy hagyjak egy cetlit, tudja kitől kapja az ajándékcsomagot, nem ám így is szájára veszi családom nevét a szomszédság. Bele merülök abba, hogy valami elfogadható szöveget kanyarítsak a papírra, nem veszem észre, ijedtemben ugrok egyet, mikor egy izmos kar tapad a nyakamra, érzem, hogy ruhám hátulról azonnal átnedvesedik, hogy egy izmos test, feltehetőleg férfi von magához, érzékelem azt is, hogy talán a válláig, ha felérhetek. Mielőtt ajkaimra szorítja a tenyerét, halk sikkantás hagyja el torkomat. Elkerekedett szemekkel pislogok előre, ha tehetném szemeimmel robbantanám fel azt a nyamvadt kosarat. Alig kapok levegőt, tudom csak a férfi jóindulatán múlik meddig jut tüdőbe friss levegő, ő szabályozza, érzem hogy az alkarja köbö  a nyakammal lehet egy méretben. Kecsegtető, szívem torkomban dübög izgatottan, ijedten, mint egy kalitkába zárt madár szárnya, a toll kicsúszik ujjaim közül. Reflexből ujjaimmal az után a karja után kapok ami a nyakam szorítja, megpróbálom lefejteni, de hát... mintha egy sziklát akarnék arrébb mozdítani. Hiábavaló. Fölösleges. Időpocsékolás. Szavai fenyegetőek, hangja csupán halk suttogás, mégis félelmetesek, képes lenne rá, érzem a belőle áradó erőből. Mégis valamiért libabőr kúszik végig gerincemen rekedtes hangszínétől, az orromba kúszik intenzív tusfürdőjének kesernyés esszenciája.
Lassan bólintok, ahogy bírok, mert nagyon szorosan tart, eljátszom  a gondolattal, hogy sikítok, de igazából a következő pillanatban nem lélegeznék, és basszus én szeretek élni.  Most nem tudom, hogy komolyan gondolja-e ezeket a szavakat, vagy csak viccel velem, de azt hiszem komolyan, nem tűnik vicces fickónak, sőt annak a lehengerlő kedvesnek sem amit eddig hallottam róla.
-A szomszéd házban lakom, ha kinézz az ablakon láthatja,- kezdem némi torokköszörülés után, csöndesen, majd hangomba kúszik egy csöppnyi szarkazmus, mi megfűszerezi szavaim értelmét,- anyu.... küldött, hogy szóval azt a kosár kaját küldte, van benne minden házi pástétom, muffin, kenyér, sonka, cián, tudja csupa finomság,- a végén már teljesen pimaszul válaszolok neki,- és bemásztam az ablakon, -bököm ki végül halál komoly hangon. -Izé, nem akar elengedni, megfojt,- nyögöm végül halk hangon,- ahhoz képest, hogy ódákat zengtek magáról... milyen fogadtatás ez?- kérdezem kíváncsi hanglejtéssel.


word: xxx  notes: xxx  music: xxx


made by torie ♥


A hozzászólást Katerina Belle O'Hara összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Okt. 19, 2015 1:05 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Okt. 18, 2015 2:53 am Keletkezett az írás




To Kat from Becks


A megszokások rabja vagyok, ez az igazság. Megszoktam, hogy csak azokkal legyek kapcsolatban, akikkel muszáj, és azokkal is csak addig, ameddig szükséges. Nem szoktam leállni trécselni a kávézóban, az autómosóban, a benzinkútnál, de még az utcában sem, ahol lakom. Ha segítségem kérik, segítek, de csak amennyiben nagyon muszáj. Igyekszem kedves és illedelmes lenni, és mivel ellentétes munkarendben dolgozok, mint az átlag emberek, könnyedén fogok mindent a fáradtságra. Ha mégis segítek bárkinek bármit, akkor viszont megtartom a két lépés távolságot. Nem beszélek magamról, a gondolataimról, az életemről, bármiről, ami velem kapcsolatos, csak épp annyit, amennyit szükséges. A környékbeliek megszokták ezt, és ha olykor akad is bárki, aki megpróbálja felülírni a szabályokat, általában hamar rádöbben, hogy felesleges. Lehetetlen küldetés engem kerti partira, golfozni hívni, megkérdezni a véleményemet a múlt heti meccsről, vagy a Közel-Keleten lévő zavargásokról. Az a fajta ember vagyok, aki hazajön, int a szomszédnak, ha épp kint van, és csak akkor látják, ha jön valahonnan, vagy megy valahová, egyébként pedig annyira be van zárkózva, mintha tulajdonképp nem is létezne. Talán egyeseknek ez nem tetszik, vagy nem értik. Én viszont szeretek így élni. Szeretem magam irányítani az eseményeket, szeretem a megszokott dolgaimat. Rhys, a legjobb cimborám. Ő érti. Nem nyaggat, nem nyúz, ha találkozunk. Néha csak beülünk valahová, aztán pár mondat után egy órán keresztül csak ülünk egymás mellett, és kussolunk. Mert nincs kényszeres szófosásunk, értjük egymást enélkül is. Hogy miért lettem ilyen? Találkoztál már katonával valaha? Mi annyira megszokjuk a rendet, a fegyelmet, azt a fajta kötött életet, amit kevesen viselnének el, hogy utána nehezen barátkozunk meg azzal ami ettől eltér. Ehhez a zárkózott élethez pedig hozzátartozik a nyugodt, háborítatlan otthoni miliő. Amit most valaki minden előzetes bejelentés nélkül zavart meg valami vagy valaki. Amire én igencsak zabos tudok lenni. Nem véletlen hát, hogy csupán egy melegítőgatyába ugorva indulok a zajok forrásának a felkutatására. Gondolataim közt elsőként felsorolok minden lehetséges variációt, majd a hangok alapján megpróbálom leszűkíteni a kört, míg hangtalan léptekkel elindulok lefelé az emeletről. Testemről még folyik a víz, hisz még arcom sem töröltem meg, lábnyomaim nedves tócsákat hagynak a sötétre pácolt fapadlón. Kommandósok? Nem, az lehetetlen. Azok nem így jönnek, tudom, ismerem a módszereiket. A hangokat hallgatom, a konyha és az étkező felől jön. Ne erős zajok, de érezhető, hogy az illető nem törődik vele, meghallják-e vagy sem, esetleg gyakorlatlan még a nesztelen házkutatásban. Egyedül van. Ellenség lenne? Meglehet. De ha az, miért nem támadt rám eddig? Hisz a zuhany alatt állva észre sem venném, ha bejönne, és rám törne. Keres valamit? Az valószínű. Eszembe jut, talán a magammal hozott pénz után kutat, amit már gondosan elrejtettem szerencsére. De...valami nem stimmel a képben. Kilesek, és ekkor veszem észre az egyszerű ruhába öltözött női alakot. Mögé lopakodva észrevétlen fogom le, kezemben tartva a kést, de nem fenyegetve vele, ahhoz egyelőre elég a fizikai erőm. Mellkasomhoz háta feszül, alkarommal egy pillanat alatt tudnám elroppantani a nyakcsigolyáit, érzem életerős szívének rémült dübörgését. Keze alkaromra fonódik, erővel próbálja szabadságát megváltani. Lehetetlen küldetés. Apró tenyerének minden próbálkozása csak lágy simítás nekem, meg sem moccanok tőle, hiába ficánkol. Kicsit nyersen fogalmazom meg az utasítást, de magamhoz képest még türelmes is vagyok. Hangom halk suttogásként juttatom el füléig, s bár nem ordítok, nem is használok túlzott fenyegetést, már a hangszínemből, a mélyről feltörő morgásból sejtheti, nem vagyok az a fajta, akivel packázni érdemes. Ha ismerne, tudná, hogy nálam ez mégis udvarias megnyilvánulásnak számít. De nem ismer. Ahogy itt a környéken senki sem. De még mindig nem tudom, mit keres itt. Csak bólintani tud, szájára tapasztott erős tenyerem elzárja a beszéd lehetőségét, legalábbis egyelőre. Elengedem, és fel vagyok készülve ellenállásra, de a lány a jelek szerint okos. Így lassan elengedem a szájáról a kezem, hogy beszélni tudjon.
Hallgatom a torokköszörülést, de nem engedem még el. Nem, amíg nem tudom, miért jött, és ki küldte. A mi szakmánk veszélyekkel teli, én pedig profi vagyok abban, hogy megvédjem magam. Mikor végre megszólal, halk szavai után kinézek az ablakon. Az O'Hara családnál lakik? Ki ő? Talán a kicsi lány bébiszittere? Mikor azonban azt mondja, az anyja küldte, összeáll a kép. Aha, akkor ő lesz a belvárosba költözött nagylányuk. Hogy is hívják? Valami K betűs, azt tudom, hisz mikor ideköltöztem, alaposan utána néztem mindegyik család mindegyik tagjának. Tudom ki kivel csalja a férjét/feleségét, mikor házasodtak, majd váltak el, mikor jár le a bérleti szerződésük, és sorolhatnám. Még a szokásaikat is tudom. Mikor a lány felsorolja, mi van a kosárban, odanézek. A cián említésére szemöldököm felszökik, kicsit elcsodálkozva pillantok le rá. Nocsak, az előbb fenyegettem meg, és mégis mer ugrálni? Legtöbben a bokájukra pisilnek már a látványomra is. Az ablak említésére már felmorranok.
-Aha, az ablakon. - dörmögöm, és elhúzom a szám. Az ablakon egy francokat. Az összes ablak előtt borotvapengék vannak a keretbe illesztve, ha valaki azon akarna bemászni, nem úszná meg egy finom kis vérfürdő nélkül. Hátam mögé pillantok, és meglátom, hogy a bejárati ajtó felől némi fény vetül be. Mikor megkér, hogy engedjem el, morcosan fordulok vissza, majd engedem el, és lépek el tőle.
- Nem szeretem, ha az, aki betör a házamba, még pimaszkodik és a képembe is hazudik. - morgom bosszúsan, majd a bejárati ajtóhoz sétálok, és bezárom az ajtót, szabad rálátást engedve a még vizesen csillogó, és cseppet sem elhanyagolható hátamra, és az azon feszülő színes, vad tetkóra. Utálom, ha a nyílászárók nyitva vannak, ebből pedig rájöhet, hogy nem vagyok tök hülye, rájöttem, hogy a bejárati ajtón jött be. Oldalamon még látszik a hajnali verekedés néhány nyoma, ahogy arcomon is éktelenkedik egy halványabb vöröslő ütésnyom, de nem foglalkozok vele különösebben. Az utcabeliek megszokták már, mindig azt mondom, sportsérülés. Amúgy is, eltűnik pár nap alatt. Kis ánizskrém csodákra képes. Az ajtó bezárása után visszamegyek, és az egyik előszobaszekrényből előveszek egy fehér törülközőt, amivel megtörlöm az arcom, majd lazán átvetem a nyakamon. Tetoválásaim egy része így el is tűnik a fehér anyag alatt. Széles mellkasomra lóg a két vége, ezekbe kapaszkodva megyek vissza a lányhoz. Még kissé mindig vizes vagyok, de azt hiszem mellkasomról az ő felsője itatta le nagyrészt a vizet. Nem veszem a fáradtságot arra, hogy pólót vegyek fel, hisz a tusolást még szeretném befejezni, ha ki tudom végre rakni majd. Míg visszasétálok hozzá, menet közben végignézek rajta alaposan. Hosszú szőke haj, csinos, formás alak. Hosszú lábak, bár a nadrágból ítélve nem is rosszak. De még nagyon kislánynak tűnik nekem. Egyszerű. Mennyi lehet, talán tizenhét? Legszívesebben szájon vágnám, egyrészt a pimaszkodásért, másrészt meg mert bejött az engedélyem nélkül, de visszafogom magam. Mélyet sóhajtok, majd ha rám néz, arcát fürkészem.
- Nem szeretem a váratlan látogatókat. A jövőben díjaznám, ha kerülnéd. - mondom, miközben elé állok. Jóval magasabb vagyok, mint ő, mellettem olyan aprónak tűnik. De csinos lány, meg kell hagyni, egyszer majd biztos jó nő lesz belőle.
A kosárra pillantok, majd kissé megvonaglik az arcom.
- Üzenem anyukádnak, hogy nem kellett volna, de köszönöm. A kosarat majd visszajuttatom. - mondom, majd kíváncsian pillantok rá. - Van még esetleg valami, vagy...?- kérdezem, és felvonom a szemöldököm. Mégis, hogyan fogalmazhatnám meg a lánynak, hogy díjaznám, ha lelépne végre? Nem tudom, de a pimaszságából kiindulva, attól tartok nem lesz ilyen egyszerű dolgom. Remélem nem akar belőle rendszert csinálni, mert akkor azt hiszem elő kell vennem a morcosabb formámat.

megjegyzés: Vuffvuff szószám: Ezervalamennyi. Megszámoltam.

made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Okt. 19, 2015 1:15 pm Keletkezett az írás



Smile! It's the second best


thing you can do with your lips.


Az anyám még mindig irányítani akarja az életemet, huszonhárom éves koromban is azt akarja, hogy úgy tegyek és azt amit ő akart. Ami azt illeti már hat éves koromban eltervezte az életem minden apró részletét, mindig elmesélte honnan jött, honnan küzdötte fel magát idáig, és hogy mennyire nem akarja, hogy mi is úgy járjunk, ezért eltervezte hogyan is kellene élnünk az életünket. Egy ideig hagytam irányítani, hagytam, hogy az legyen amit ő akar, konkrétan egy bólogató kiskutyára hasonlítottam. Ha az anyám azt akarta, hogy indigókék inget és halványzöld szoknyát vegyek fel, akkor azt tettem. Azt hiszem az is annak köszönhető, hogy Aleccel annyi éve együtt vagyok. Régen nem volt ilyen ő, egész normális, még jó fejnek is mondhatnám, csak ahogy telt, múlt az idő össze haverkodott egy két olyan arccal, kiknek köszönhetően elkezdett foglalkozni, számítógépen játszani, mostanra annyira befásult, hogy inkább ott éli az életét, mint a való világban. Hetente egyszer, vagy kétszer találkozunk, elmegyünk valahova, aztán ennyi. Ez a kapcsolat már inkább névleges, mint sem valódi. Persze meg vannak azok a dolgok, amik eddig is voltak, randi, szex, ilyesmik. De inkább olyan mintha dicsekedne azzal, hogy van egy csaja, mint tényleg az volnék. Bár igaz régebben, még az egyetem előtt én sem voltam ilyen, csöndesebb, halkabb voltam, olyan aki törődött mások önérzetével, akinek bizony fontos volt, az mit akarnak mások, pontosabban, olyan aki másokat helyezett önmaga elé. Leginkább az édesanyámat, mindig azzal törődtem amit ő akart, és ugye meg is tettem amit akart, jó kislánya akartam lenni anyámnak, akire büszke lehet, de arra csak későn ébredtem rá, hogy anyámnak egy robotra, egy üresfejű, szőke babára lenne szüksége, akit irányítani tud, aki úgy táncol ahogy ő fütyül, Anyám csupán azt az egy dolgot felejtette el, hogy én nem vagyok üresfejű, vannak gondolataim és szeretem használni a fejemet, hiába szőke. Egészen csak az egyetem kezdetéig tudta eljátszani a dolgot, akkor ismertem meg Hay-t, azonnal megtaláltuk a közös hangot, és össze barátkoztunk, aztán ahogy telt az idő ő lett a legjobb barátom, rávilágított néhány, vagy inkább jó néhány dologra. Mint például mekkora egy idióta vagyok, hogy hagyom magam az orromnál fogva vezetni, ő tanított meg, hogy sokkal fontosabb a saját magad boldogsága, mint másoké, még ha ez a más tulajdonképpen a világra pottyantott téged. Azóta bárki szemébe megmondom amit gondolok, sokszor nem tetszik, igazából azóta kezdtem csak el élni. Ő tanította meg azt is, hogy az életet addig kell élvezni, míg fiatal az ember, míg van rá lehetősége, mert hogy egyszer élünk csak. Mikor bejelentettem, hogy Aleccel össze költözünk, Hay a képembe röhögött, hogy milyen idióta vagyok, mégis hogy gondoltam, amikor így sem működik, anyám ezzel szemben boldog volt, azt hitte ezután a lagzimon bulizhat majd, de ahogy pár héttel ezelőtt haza cuccoltam, rá kellett döbbennie, hogy nem így lesz. És azóta folyamatosan veszekszünk, valamint olyan hülyeségeket talál ki, amit még tíz évesen megtettem volna, de ennyi idősen már elég gáznak érzem a dolgot, mégis megteszem, na nem nem azért, hogy az övé legyen az utolsó szó, éppen csak ahhoz van kedvem. Mert hogy mostanában foggal, körömmel dacolok, lázadok uralkodása ellen felettem, sőt sokszor direkt bosszantom. Tudjátok, hogy egy percen belül felkúrja az agyát, ha éppen nem az történik amit ő akar? Minden adandó alkalmat megragad, hogy Alec-hez újra közel kerüljek, de azt hiszem nem lesz semmi sem olyan mint régen, ha azt mondom, hogy unatkozom minden percben amit vele töltöttem... még csak nem is túlzok. Vagy ő változott meg, vagy én, vagy csak ráléptem a változás útjára, de biztos, hogy köze van a barátnőmhöz is, sok értelemben azóta lettem csak ilyen minden buliban benne szereplő csaj, eddig inkább a komoly csaj próbáltam lenni. Eddig legalább meccsekre is jártunk, de ő is nagy focirajongó volt, mint én, de most nem rajong másért csak azért a hülye játékokért, egyszer próbáltam megértetni vele, hogy olykor talán mással is foglalkozhatna. De csak veszekedés lett a vége, inkább csak lett volna, de még arra sem akartam energiát pazarolni, hogy vitatkozzak vele, rájöttem egy barom, az idiótább fajtából. És még ő tart engem annak, hát lehet, hogy idióta vagyok, de legalább nekem lesz egy diplomám, és én orvos leszek egyszer, míg ő valami ő... nos ő biztos, hogy nem lesz az. Lehet, hogy nem sokan néznék ki belőlem, de szeretek tanulni, különben nem akarnék doki néni lenni, és szeretnék gyógyítani, nem tudom még milyen területen akarok majd elhelyezkedni, talán a gyerekek felé, vagy esetleg valami más, bár a gyerekeket mindig is szerettem és utálom látni, ha szenvednek, ha találok az utcán is valamilyen módon megpróbálok segíteni rajtuk, ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mi lenne ha Rose lenne a helyükbe, abba bele halnék, a húgom a legfontosabb a számomra, és nem fogom hagyni, hogy anyám valami megkeseredett bohócot faragjon belőle, akit belőlem is akart. Valami érzéketlen műnőt, akinek nem lesz más a fontos, vagy nem fogja tudni mással elérni amit akar mint a testével. Nem azt mondom, hogy az nem számít vagy valami, mert nem árt ha egy nő tudja mivel érje el a célját és ha ehhez az kell, hogy a testét használja fegyverként, de a fejét is használja már, ha már egyszer az is van. Egyszerűen imádom, de amikor folyton a nyakamon lóg, az már idegesítő, és amióta haza jöttem azóta levakarhatatlan. Anyával nem mindig szeret lenni, mert ha nem olyan komoly, mint azt elvárná akkor azonnal megszidja, velem azért szeret, mert általában viccelődöm vele, egy négy éves kislánynak nem kell komolynak lennie, neki még élveznie kell a gyerekkor örömeit, és megteszem, ha harcolnom is kell anyámmal, gondoskodom róla, hogy Rosalie-nak igazi gyerekkora legyen, már ha az apánk nem képes rá. Ő nem tud úgy szembe szállni anyával, és ha meg is próbálja anyám könnyedén leveszi a lábáról, tudja mivel érheti el nála a célját, hiszen még mindig fülig szerelmes belé, azt hiszem ez kölcsönös... valamennyire, mégis megcsalják egymást. Abban biztos vagyok ha egyszer férjhez akarnék menni, nem ilyen férj kell mint az apám, mert én is úgy végezném mint az anyám, és nem, nem vagyok hajlandó így élni, én aztán nem fogom elkövetni az ő hibájukat, sajátokat akarok, és egyre inkább afelé hajlok, hogy az egyiket elkövessem. Mikor anyám átküldött az új szomszédhoz, és az nem volt hajlandó ajtót nyitni, az ajtó magától nyílt ki. Gondolom túl erősen feszültem neki az apró öklömmel, ilyenkor nem az a megoldás, hogy belépünk a gazdátlan házba. Nem mintha el akarnék lopni bármit is, csak később nagy bajba keveredhetünk, hiába a cél nemes, ha az eszköz nem, és nem minden esetben szentesíti. Igazából körbe se néztem csupán haladtam előre, hogy hagyok egy üzenetet, majd ott hagyom anyám kosárkáját, és már itt sem vagyok megyek a dolgomra, ami nem jelent mást, mint hogy pihenek, lustálkodom, elbújok az anyám elől. Megmondom őszintén, bármilyen fogadtatásra számítottam, de amit kaptam, na arra az egyre nem, hogy hirtelen egy akciófilm kezdőjelenetében találom magam. Ahogy tenyere az ajkaimra tapadnak, míg másik kezének alkarja a nyakamra fonódik, érzem ahogy karjainak izma a gégémnek feszül, hogy semmi erejébe nem telne és eltörni a nyakamat, érzem, hogy az ő jó indulatának köszönhetem még azt, hogy lélegzem, sőt azt is, hogy ő szabályozza a légzésem. Reflexből megpróbálom hattyúnyakamról lefejteni erős karját, nem mintha lehetne bármi esélyem, ahogy mellkasához szorít, be tudom határolni, hogy jó, ha a válláig felérek, valamint bizony érzem mennyire izmos lehet, hacsak tíz perc alatt, míg át értem ide nem lettem valami pankrátor bajnok, esetleg nindzsa, kár is a próbálkozásért, nem sok jót tudok elképzelni a sikerrel szemben. Így hát azzal az egy dologgal vagyok képes harcolni, amivel tudok, természetesen miután elengedi a számat, megpróbálok kedves, normális hangot megütni, olyat aki nem pisil össze magát rögtön. A látszat csal, félek, de nem szeretem kimutatni a félelmeimet, így a szarkazmus, és pimaszság páncéljába bújtatom szavaimat, csak, hogy ne lássa valóban elég félelmetes alak, és még csak nem is láttam az arcát. Biztos valami börtöntöltelék kinézete lehet. Hallom ahogy morog mikor azt találom mondani, hogy az balakon sétáltam be, majd cinikus, mogorva hanglejtéséből ítélve nem valami humoros egyén lehet, sőt azt hiszem még a viccet sem érti. Utálom a komoly embereket, elég az anyámat elviselnem, egy komor egyén bőven sok is, higgyétek el.
-Maga szerint nem lennék képes bemászni egy ablakon, vagy mi?- azonnal vissza is vágok, enyhén sértett hangon, mintha olyan nagy dolog lenne. Még csak nem is láttam, de el tudom képzelni, hogy elkezd gondolkodni, mégis hogy a francba sikerült, nem mintha nagy dolog lenne besétálni egy nyitott ajtón.
Mire megfordulok már az előszoba felé sétál, szomjasan szippantom magamba az eddig korlátozott oxigént, két tenyeremmel a nyakamat simogatom, nem mintha nyoma lenne, csak nem szorított olyan erővel, csak a kényszer, a tudta, hogy megtette.
-Még szerencse, hogy nem törtem be, az ajtó nyitva volt,- mondom neki ahogy elér a bejáratig és rázárja a kulcsot, útközben van lehetőségem megfigyelni, izmos, széles vállait, tintával kidekorált nem mindennapi hátát, csodálattal íriszeimben figyelem ahogy a kóbor vízcseppek legördülnek hátán, míg be nem szívja őket nadrágja dereka. Tekintetem lejjebb vándorolva szemügyre veheti hátsóját, és megjegyzem magamban, hogy férfi létére keménynek, kereknek látszik, olyannak amibe szívesen bele markolnál, vagy rajta hagynád fogaid nyomát. De mire vissza fordul nyakában a törölközővel, már keresztbe font kezekkel állok az étkezőasztal szélének dőlve. Ahogy képest, hogy első ránézésre majd' negyven körüli jól tartja magát, sokkal jobban, mint a legtöbb fiatal srác, minden egyes izma tökéletesen ki van dolgozva, nem csodálkozom, hogy annyian csorgatják utána a nyálukat. Nem mintha apakomplexusban szenvednék, de meg kell hagyni, azért nem is olyan rossz, a korához képest.
Miután megáll előttem, úgy magasodik fölém, mint egy hegycsúcs, kíváncsian fúrom pillantásom az ölébe, hát nem egy humorzsák az biztos.
-Hogyne.- vágom rá azonnal, de nem gondolom teljesen komolyan, nem mintha azt tervezném, hogy sűrű vendége leszek.
-Nem fontos, nyugodtan megtarthatja, inkább elpletykálhatná egy két szomszédnak, hogy tőlünk is kapott valamit,- kacsintok rá vidáman, remélem esze ágában sincs vissza hozni ezt a bugyuta kosarat, mert esküszöm fel fogom gyújtani, az anyám előtt. Majd hirtelen ötlettől vezérelve kinyújtom felé apró tenyeremet, mintha olyan illemtudó kislány lennék.
-Katerina vagyok,- mutatkozom neki be mosolyogva, látom a szemében, hogy alig várja, hogy megpattanjak, de nem lesz olyan szerencsés, úgy teszek, mintha észre sem venném a célzást hangjában, nefelejcskék lélektükreim végig siklanak a sérülésein.- Azokat nem ártana leápolni, -célzok a sérüléseire, de nem kérdezem meg honnan vannak, nem olyan nehéz kitalálni ám őket. Az az igazság, hogy hideglelést kapok a csávótól, de ugyanakkor hajt a kíváncsiság, tudni akarom miért van oda érte mindenki annyira. Konkrétan az utcában lakó összes nő.
-És van családja? Felesége? Gyerekei? - folytatom a kérdezgetést pofátlan módon, egy könnyen nem fog megszabadulni tőlem, nagyon makacs és hajthatatlan tudok lenni, és én addig nem megyek el, míg ki nem elégítettem a kíváncsiságomat.

word: 1872 én is megszámoltam panda  notes: légyszii  music: xxx


made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Okt. 31, 2015 3:49 am Keletkezett az írás




To Kat from Becks


Erőfölényben és helyzeti előnyben vagyok a lánnyal szemben, és ki is használom. Nem vagyok szívbajos, ha önvédelemről van szó, és csak egy mozdulat lenne kitörni a kecses kis nyakát, aztán elásni valahol a sivatagban. De nem teszem, és aztán kiderül, hogy nagyon is jól teszem, hogy nem csinálok efféle őrültséget. A szomszédék, O'Haráék lánya tette ugyanis tiszteletét nálam ilyen váratlanul. Örülök neki? Nem. Ahogy annak sem, hogy azon kapom, hogy a képembe hazudik. Még hogy az ablakon jött be. Ugyan már, ne röhögtessen. Ha így lenne, már akkor sikoltozva rohant volna el, amikor a kezét az ablakkeretre teszi. Ugyanis kedves vendéglátóként borotvapengéket erősítettem minden keretbe, amolyan vendégmarasztalóként. Se kifelé, se befelé nincs az az ember, aki sérülés nélkül tudna közlekedni. Tisztán látszik rajtam, nem vagyok épp rózsás hangulatban, de be kell valljam, nagyon is meglep a felcsattanása. Merész lány, hisz az előbb tanúbizonyságát adtam arról, hogy nem vagyok az a nyámnyila fajta ember, bár az igazi arcomat még nem is mutattam meg. Nem is áll szándékomban megtenni, mondjuk. Nem kell a balhé, jobb, ha itt nem tudnak rólam mindent. Felháborodásának alapja az az érzésem az a félreértés, miszerint feltételezi, a képességeit vitatom. Pedig nem, csak én tudom azt, amit ő nem. Nem reagálok, inkább még mindig magamhoz szorítva törékeny kis testét, erős karommal fojtva el előle a levegőt, arra fordulok, amerről sejtem, hogy jöhetett. Aztán, mikor szépen kér, hogy engedjem el, megteszem. Nem azért, mert kér. Hanem mert észre térek, és belátom, igen kevés esélye van annak, hogy ellenség legyen. Azért mindenre felkészülve engedem el, majd sétálok a bejárati ajtóhoz, hogy becsukjam. Azért megjegyzem epésen neki, hogy nagyon nem díjazom, hogy betört, de meglepő módon ismét pimaszul vág vissza. Komolyan kezd idegesíteni a kis taknyos. Még belóg a lába az oviba, és így szájal? Nehezen fogom vissza magam, pedig legszívesebben a torkának ugranék. Nagyon nem bírom ezt a stílust. Hol a tisztelet? Meg az a jóféle, régimódi reszketés? Kezdem azt érezni, veszítettem a tekintélyemből. És nem örülök a gondolatnak.
- Attól, hogy egy ajtó nyitva van, még nem tekinthető meghívásnak. - vágok vissza én is, de aztán csak lemondóan sóhajtok. - Tök mindegy, már bent vagy. - mondom, miközben a szekrényhez megyek, és előveszek egy törülközőt, amibe megtörlöm az arcom, és aztán a nyakamba akasztom. Újra visszamegyek az étkezőbe. Magamban azért fohászkodom, hogy mire újra odaérek, szívódjon fel varázslatos módon, kosarastól, pástétomostól, ciánostól. De nem jön be. A kiscsaj az étkezőasztalomnak támaszkodva néz rám. Méghozzá leplezetlenül vizslat. Nem tudom, most zavarba kéne-e jönnöm, vagy büszkének lennem. Persze, nincs a testemen semmi szégyellnivaló, bár hozzáteszem, nem a hiúságom vezérelte az izmaim kialakulását. Sokkal inkább mondhatnám a szakmám és a múltam velejárójának. Megszoktam a sok edzést, és ha nem csinálhatom, elkezdek bekattanni. Rhys is tudja, hogy ha véletlenül túl nyugisan megy minden, akkor engem muszáj levinni az edzőterembe egy kis csihi-puhira, vagy elszalajtani benevezni egy kiadós ketrecharcra, különben tényleg fennáll a veszélye annak, hogy...nem is tudom...túltöltődök, és kényszerem lesz mindenkit kinyírni csak mert csúnyán nézett a kocsim rendszámtáblájára. Mindegy, úgy teszek, mintha nem láttam volna. Ugyan már, hiszen a lány lehet, hogy még szűz. Talán sosem látott az apján kívül felnőtt férfi testet, a gimis srácokat legalábbis a tesiórán nem igazán nevezném annak. Ha nézni akar, hadd nézzen. Én is ugyanezt teszem. Akaratlanul mérem végig, és bevallom, azért nagyon tetszik, amit látok. Formás, nőies alak, szőke, dús loknik, édes, bájos pofi. A szemei ragyogó kékek, akár a nyári, felhőtlen égbolt, csak...van bennük valami üresség. Elhessegetem a gondolatot, baromság az egész. Közelebb megyek hozzá, és megállok előtte. Farkasszemet nézünk. Állja szigorú pillantásomat, láthatóan meg se rezzen. Nagyon magabiztos velem szemben. Ez pedig bosszant. Figyelmeztetésemre, hogy nem szeretném, ha rendszeresítené a váratlan látogatásait, azonnal rávágja, hogy részéről rendben. Azonban, ismerve a környéket, a szomszédságot...nem. Esélyem sincs rá, hogy ki tudjam kerülni. Ezek a népek olyanok, mint a csiriz. Levakarhatatlan bestia mind. Azért mégis remélem, hogy a tény, hogy az előbb még fulladozott előttem, eléggé riasztóan fog hatni rá. Egy pillanatra eszembe jut, talán elmondja a szüleinek, és balhézni fognak. De aztán elhessegetem a zavaró gondolatot. Ugyan már, ez baromság. Egyrészt az ő szava az enyém ellen. Másrészt pedig ő tört be hozzám, nem fordítva. Ráadásul nem esett bántódása, arra ügyeltem.
Megköszönöm a kosarat, és biztosítom róla, vissza fogják kapni, és nyíltan tudtára adom azt is, hogy azt akarom, hogy lelépjen végre. De nem akaródzik neki. Helyette alkut akar kötni. Az ijedtségének nyoma sincs, még vidáman rám is kacsint. Nem tudom értelmezni. Rám nem szoktak csak úgy kacsintgatni. Tőlem sírva fakadnak. Mégis, ki a fene ez a lány? Érdeklődve pillantok rá.
- Meséljem el a szomszédoknak? Esetleg plakátot ne tegyek ki róla? - kérdezem, de aztán megrázom a fejem. - Tudod mit? Hagyjuk, legyen, elmondom nekik, hogy kaptam egy bazinagy ajándékkosarat, tele minden földi jóval, házi készítésű szappannal, meg bio lekvárral, meg a faszom se tudja még mivel, ha többé nem törsz be hozzám, jó? - alkudozok, aztán már csak magamban morgok. - Bassza meg, ennek sose lesz vége? Egyszer még kinyírom magam egy ajándékkötöző masnival, ha ez így megy tovább. - dörmögök, mert tényleg nem értem, mi a fenének csinálnak ilyesmit. Én ugyanis tuti biztos, hogy egy száraz kórót nem vennék soha senkinek, csak azért, mert beköltözött az utcánkba.
A felém nyújtott kéz azonban kizökkent a megszokott hangulatomból. Értetlenkedve nézek a kicsi, finom ujjakra, majd onnan a vidáman csillogó kék szemekre. Egy pillanatig emésztem a nevét. Katerina. Igen, már emlékszem, valóban, így hívják O'Haráék nagyobbik lányát. De nem értem, hogy annak ellenére, hogy elküldtem, vagyis elengedtem, miért nem menekül világgá már? Ennek a csajnak nincs félelemérzete, vagy mi? Nem látott egyetlen akciófilmet, vagy egyetlen krimit sem? A nagy darab, tetovált, morcos fickókat messziről el kell kerülni!
- Becks. De neked megengedem, hogy Mr. Deverauxnak szólíts. - fogom meg az aprócska kis tenyerét határozottan. Még csak az hiányozna, hogy holmi kis tizenéves tinilányok a nevemet kiáltozzák. Na nem, engem senki nem fog liliomtiprással vádolni, az tuti. Különben is, nem az én asztalom a tanítóbácsi szerep,nem vagyok az a túlzottan gyengéd fajta. De nyilván tudom, hogy itt esély sincs ilyesmire, de azért jobb megelőzni a bajokat. Csak semmi bizalmaskodás. A sérüléseim említésére arcizmaim megfeszülnek. Most komolyan nekiáll doktornéniset játszani? Türelmetlenül pillantok rá.
- Ki a faszom vagy te, az anyám? Vagy a háziorvosom? - csattanok fel, de aztán türelmetlenül a konyhaszigethez sétálok, és lehajolva az egyik szekrényből kivadászok egy tubus árnikakrémet.meg egy fekete-nadálytő krémet. Gúnyos képet vágva csapom le a pultra, Katerina felé fordulva, majd letekerve a kupakokat, bekenem a zúzódásokat, aztán a  csaphoz sétálok, és megmosom a kezem. Eszméletlenül idegesítő ez a kiscsaj, de komolyan. - Most megnyugodtál? - kérdezem, de nem várok választ. A francba is, kiverte az álmot a szememből. Helyette inkább a pult mögé sétálok, és előveszek egy nagy serpenyőt, majd a hűtőből is előpakolok tojást, sonkát, zöldségeket. Megéheztem. Abban reménykedek, hogy ez a tüskés modorom elriasztja. Háttal állva neki azon rimánkodom már az égieknek, hogy mire megfordulok, csak hűlt helyét láthassam. De nem hallok sem lépteket, sem ajtócsapódást. Mikor megfordulok, még mindig ott van. Sőt, a családi állapotomról kérdez. És a kulcsszó ezen van: kérdez. De én nem vagyok az a válaszolgatós fajta. igazából nem is nagyon szoktam beszélni, csak nagy ritkán. Akkor is leginkább Rhyssal. Kissé félre biccentem a fejem, és most már én is leplezetlenül mérem végig. Bakker, ennek aztán tényleg van valami kattanása, az tuti. Vajon kattantabb, mint én? Mit is mondtak róla, hová jár suliba? Valami rémlik, egy gimnázium neve, de hirtelenjében nem vagyok benne biztos, hogy az nem a negyedik szomszédom lánya-e véletlenül...
- Nagyon idegesítő vagy, ugye tudod? - érdeklődöm, aztán hagyva, hogy eméssze a nyilvánvaló tényt, hogy valóban eszméletlenül irritáló tud lenni, munkához látok a pulton. Vágódeszkát veszek elő, mély keverőtálat, aztán zöld, sárga és piros kaliforniai paprikát kezdek el aprítani. Míg a kés jár a kezemben a kérdése forog a fejemben. Miért érdeklődik irántam? miért épp ő? Eddig nem nagyon mondtak nekem ellent, és a legtöbben menekülnek a közelemből. Ő miért marad? Nem tudok rájönni, csak sejtéseim, tippjeim vannak, de azokban meg nem bízok. majd kiderül, ha ki kell derülnie, lehet, hogy egyszerűen csak unatkozik.
- Hogy van-e családom, feleségem? - kérdezem kis idő múlva mégis. - Nem, nem vagyok házasodós fajta. A gyerekeket meg nem csípem. Rendetlenek, bosszantóak és hangosak. - magyarázom, majd ránézek. Fáradt vagyok és éhes. Nem akarok beszélgetni. Mégis...ha már egyszer eddig eljutottam, talán ki kéne próbálnom, milyen amikor egyszerű emberrel egyszerű dolgokról beszélek. Úgyse tart pár percnél tovább, miért ne?
Felé pillantok, miközben a serpenyőbe kis olívaolajat öntök, aztán a főzőlapra téve hevíteni kezdem, majd beleszórom a zöldségeket, fűszerezem. - És te? Hogy-hogy nem vagy most iskolában? - kérdezem tőle, majd a válaszára várva a mély keverő tálba ütök néhány tojást, és egy kis fűszerrel és némi tejjel kikeverem. A habverő sebesen jár a kezemben, a serpenyő felől édeskésen fűszeres illatok szállnak, sercegés hallható. Egyszerű tojásrántotta lesz, de egész jól fog kinézni. Gyors reggelinek megteszi. Tegnap este óta nem ettem. Míg a válaszára várok a hűtőhöz megyek ismét, és egy kancsónyi narancslevet veszek elő, hozzá két poharat. Mindkettőbe töltök, egyet felé tolok a pulton, tekintetemmel jelezve, az övé, az enyémbe pedig beleiszok. Jól esik az édesen savanyú íz. Remélem nem gondolja, hogy meg akarom mérgezni. Akkor a másik kancsóból adtam volna neki. Mondtam már, hogy paranoiás vagyok?

megjegyzés: Vuffvuff szószám: túlsok

made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Okt. 31, 2015 7:46 pm Keletkezett az írás



Smile! It's the second best


thing you can do with your lips.



Őszintén szólva amikor anyám átküldött ide ezzel a nevetséges kossárral egy ilyen nevetséges időben, sok mindenre számítottam, de arra, hogy mondjuk hirtelen egy akciófilm kezdőjelenetébe cseppennék... hátra arra semmiféleképpen nem gondoltam. Na nem azért mert reggel kilenc tájékán olyan illendő lenne valakire rátörni, ez ugyan is már nincs túl korán, és túl későn sem, pont ideális. Az időpont sokkal inkább azért tűnhet viccesnek, mert a férfi hónapokkal ezelőtt költözött ide, szóval szerintem akkor sokkal inkább illendő lenne mint most. Tisztán emlékszem a napra, bár akkor lecsúsztam róla, épp akkoriban költöztem össze Aleccel, anyám meg akkor is már át akart küldeni, mintha olyan jó emberek lennénk, az anyám az utolsó ember a földön, aki bármit ingyen és hátsó szándék nélkül tenne. Neki csupán a külcsín a fontos, a látszat, hogy mások jót gondoljanak róla, ezért küldött most is ide, nem más okból.
Amikor nyitva találtam az ajtót nem azért jöttem be, mert nem is tudom lopni akarnék, csak így tűnt kézenfekvőnek. Viszont az, hogy elkezd fojtogatni, meg egyáltalán, hogy itthon lehet, hááát őszintén szólva eszembe sem jutott. Még csak nem is látom az arcát, vagy talán ő magát, de érzem a belőle áradó nyers erőt, a férfiasságot, azt a fajtát, aki nem tekeórázik, vagy gondolkodik azon, hogy ki tekerje valaki nyakát, éreztem a szorításából, ahogy alkarja a nyakamnak feszült, tudtam, hogyha akarná, eldönthetné a sorsomat, ő lenne a hóhérom. Arra is nagyon hamar rádöbbennek, hogy a fickó nem valami humoros, sőt még a viccet se csipi túlzottan, biztosan úgy néz ki mint valami morgós, veterán ember akire ha rápillantanak az emberek, félelmükben máris össze pisilik magukat, a hangjából, szavai szigorából ezt könnyen leszűröm. Végül elenged, és valami azt súgja nekem, hogy még véletlenül sem azért mert én kértem, sokkal inkább ő döntött így, de azzal is tisztában vagyok, ha akar bármikor az életemre törhet, és ha neki nem tetsző dolgot tennék könnyen megjárhatom. Valamiért nem hiszi el, hogy az ablakon is képes lennék bemászni, nem tudom, hogy talán annyira bénának tart, hogy ne legyek képes átmászni egy ablakkereten, vagy pedig sokkal inkább jelentősebb oka lehet hitetlenségének. Kicsit talán sértve érzem magam emiatt, igen sérti az önérzetemet, mert ha képes vagyok fáéra mászni, (amit ezer éve nem csináltam mondjuk), és a haverokkal focizni is, akkor ez sem jelentene nagyobb gondot. Nem is reagálja le, szerintem azt hiszi csupán költői kérdésnek szántam, én sem foglalkozom tovább vele. Nem is tudom miért vagyok vele ilyen szemtelen, talán azért mert még látatlanban is szívesen össze pisilném magam félelmemben, el kellene rohanom, vagy sikítozva futnom, de nem, én csak oda szurkálok a szavaimmal, holott épp az előbb szorongatta a nyakamat. Valami az agyamra ment, lehet ez a nem teljesen egészében kapcsolatomnak nevezett vicc, vagy a pasim, aki igazából nem is az. Az is megfordult a fejemben, hogy igazából az anyám is lehet a ludas, néha annyira az ember agyára tud menni a baromságokkal, főleg amikor azt képzeli, hogy még mindig egy üresfejű, szőke libát nevelhet belőlem, akinek nem számít más csak a műkörme, és hogy leakasszon magának egy gazdag férjet. Nos... nekem egyik sem tetszik, én inkább focizom, vagy ki megyek egy jó meccsre, mintsem a többi, hülye libával plázákba járogassak. Egyedül Héjlivel szoktam, de ő nem üresfejű, és nem is liba, vele mókás és vicces, nem értem az anyám miért akar valamit rám erőszakolni amit én nem akarok?!
Mikor elindul az ajtó irányában akaratlanul is elidőzik rajta a pillantásom, pláne feneke tájékán, majd megrázom a fejem, hogy ne bámuljam illetlenül, még ha nem is látja. Elszégyellem magam... ami konkrétan két percig tart, míg szembe nem fordul velem. Nefelejcskék lélektükreim elölről is alapos vizsgálást végeznek, enyhe csodálkozással arcomon mérem végig arcától egészen a derekáig. Dús ajkaim egy pillanatra még nyitva is maradnak meglepettségemben, majdnem csokoládészín szembogarak, mikből méreg, düh sugárzik, valóban mogorva, szigorú arc, nem mondanám különösképpen jóképű arcnak, ami azt illeti nem egy selyemfiú kinézete van, de mégis markáns, férfias, látszik rajta, hogy kemény olt hozzá az élet, megedzette. Aztán tekintetem lassan lejjebb siklik, elefántcsontszínbe volt bőr alatt izmos, kidolgozott mellkas, hasfal, váll és kar. Látszik rajta, hogy nem abból a felfújtfajtából való, sokkal inkább kemény, tett érte, hogy minden igazinak tűnjön. Nem látszik negyven körülinek, mármint a teste... az arca igen.... Aztán köldökétől vékony szőrszál fut le egészen a melegítő nadrág dereka alá, a nedves anyagnak köszönhetően gondolom nem sokat bíz a képzeletre ahogy arra a tájékra rátapad. Nem tudom, mivel azt a részt jobbnak látom nem lecsekkolni, inkább elkapom a pillantásom, és hirtelen a nagyon érdekesnek tűnő fal színét próbálom besorolni valahova. Valami nagyon nem stimmel velem, ha valaki most látna, bizonyára azt állítaná, hogy bejön nekem a férfi, ami nyilván nem igaz, sosem buktam az idősebb, apám korú férfiakra, szóval nyilván csak kezdek megőrülni. Vagy az agyamra menni az, hogy a pasim nem hajlandó hozzám érni, és nem úgy ahogy azt én kívánnám. Valószínűleg a testem, a szervezetem ki van éhezve, ezért tartom olyan szívdöglesztőnek, semmi más megmagyarázható oka nem lehet. Ha szembe jönne velem bárki, biztosan.... mást is annak tartanék aki ilyen testtel félmeztelenül állna előttem.
Felemelt szemöldökkel hallgatom kirohanását, úgy tesz mintha valami betörő volnék, vagyis lényegében az is vagyok, mert betörtem hozzá, de nem azzal az indokkal, hogy el lopjak valamit, megöljem, vagy nem is tudom mi a fenét feltételezhet rólam, de pillantásából leszűrve semmi jót nem, az fix.
-Nem loptam el semmit, ha akarja ellenőrizze nyugodtan, csak egy cetlit akartam itt hagyni, azt hittem nincs itthon,- mondom neki még mindig enyhe gúnnyal csöpögtetve meg szavaimat, majd, hogy be is bizonyítsam, lehajolok, hogy felemeljem a kis cetlit ami idő közben a talajra hullt, mikor elkezdett fojtogatni. Ahogy lehajolok lófarokba kötött méz színű fürtjeim a jobb vállamra esik, felállva két ujjaim közé csípve a leheletvékony papírfecnit meglobogtatom, amire pár szót már firkantottam mikor megzavart. Nem tudom mi üt belém, hiszen nyilvánvalóvá teszi, hogy nem szívesen lát már, de én úgy teszek, mintha valóban annyira ütődött lennék, hogy észre sem veszem, ha nem kívánatos személy lennék valahol. Eleresztem a célzást a fülem mellett, már azért is, mert szemeimet, gondolataimat újból lefoglal testének bámulása, nem bírok napirendre térni a dolog fölött. Úgy nézhetek ki ebben a pillanatban, mint egy bakfis lány aki életében először lát férfitestet, hááát valamilyen szinten talán így is van, mert ha Alecet e mellé a fickó mellé állítanám, akkor Alec, hogy is fogalmazzak, valami óvodásnak tűnne, míg ő a nyers szexualitás. Gondolatban jól felpofozom magam, szexualitás.... Katerina ébredj fel, ez a fickó minden csak nem az, de akkor miért nem bírom lekapni róla a pillantásomat, miért nézem úgy, mint egy kiéhezett lotyó, akit legalább jó pár hete nem csináltak meg, Uhh, mennyire közönséges lettem, ez nagyon nem lesz így jó. Talán ott a baj, hogy látszik rajta, hogy ő nem az a romantikázos, gyertyafényes, gyengéd fajta, sokkal inkább az a falhoz nyomos, határozott, az asztalra felrakos, a bárhol bármikor fajta. Rossz fiú típus,az aki minden nő szívét össze töri, aki függőséget okoz, akinek nem számít egy nő, mármint hogy nem emberi lényként tekint rá sokkal inkább szexuális segédeszközként, akit elő kaphat ha arra szottyan kedve. Biztos vagyok benne, hogy fiatal korában ilyen volt, rengeteg nő szívet tört szilánkjaira... ami azt illeti nem vagyok biztos benne, hogy most nem.
Ellenben Alec, ő semmilyen, mármint az ágyban, meg úgy köbö más területeken is, ő semleges nem romantikus, és nem vadállat az ágyban. Már hosszú évek óta együtt vagyok vele, még középiskolában jöttünk össze, vele vesztettem el a szűzességemet, és úgy kábé ki is végeztem a pasijaim számát, egyszer majdnem megcsaltam az egyik haverjával amikor felidegesített, de akkor sem voltam képes megtenni. De tudom, hogy a nőknek nem az ilyen szex kell, ha vannak is olyanok akik tagadják, de egy nőnek az kell, hogy éreztesse a másik, hogy férfi, sokkal jobban élvezik az erőszakos, falhoz nyomos légyottokat, mint a másikat. Állítson bárki, bármit is.
Érzem, hogy az ő mogorva pillantása is végig fut rajtam, aminek következtében enyhe pír borítja be tejfehér arcomat, egy pillanatra sajnálkozva gondolok a semmitmondó ruházatomra, az edzőcipőre, sötétkék farmerre, a trikóra amiben futni szoktam, illetve a kockás ingre. De azt hittem, hogy a pincét kell meglátogatnom, és nem pedig szomszéd látogatásra leszek kényszerítve anyám által. Megint megrázom a fejem, hogy kiűzzem ezt a baromságot, cöhh, ugyan már, nem mindegy, hogy mi a fene van rajtam, csak akkor kellene érdekeljen, ha tetszelegni akarnék, de egy majd' kétszer idősebb fickónak nem akarok nyilván. Kivéve a barátomnak, de annak meg mindegy, hogy mi van rajtam, újabban a számítógépe monitorja sokkal nagyobb lázba hozza, mint az én testem. Lehet kezdek elhízni? A múltkor már ezen is elgondolkodtam, hogy a pasim azért cserélt le a technikára, az én hibám, ez mindig a nők hibája, és nem a férfiaké. Minden ilyen női pletyka magazin ezt írja... mintha olvasnék ilyen szennyet... Aztán elém ér, akvamarin íriszeimet az övébe fújom, mivel legalább egy, de lehet, hogy két fejjel is magasabb, és kétszer olyan széles mint én, fel kell emelnem a fejemet, hogy farkasszemet nézhessek vele. ha... jobban megnézem nagyon szép árnyalatú lélektükrei vannak, ilyet még nem is láttam, a mogyorószín és az étcsokoládé között van. Állom pillantását, még azért is, habár félek, az a helyzet, hogy nagyon ijesztő, alsó ajkam alig láthatóan megremeg ennek bizonyítékaként, de még sem hátrálok meg, még azért is állni fogom. Valamitől minél jobban félek, annál jobban akarom, annál jobban izgatja a fantáziámat, míg le nem győzöm a félelmemet. Sok mindent így tudtam elérni, például a diplomámat, és azt, hogy anyám árnyékából kiküzdjem magam.
Egyrészről hajt a kíváncsiság, érdekel, hogy vajon mi az miért rajong minden nő az utcában, miért mesélnek ódákat róla? Biztos van valami oka, kell, hogy legyen, az utcában lakó „hölgyek” úgy tesznek mintha valamiféle híresség lenne ő. És most, hogy van szerencsém személyesen is találkozni vele, hát addig nem fogok egy tapodtat sem moccanni, míg ki nem derítem, míg meg nem fejtem ezt a titkot, na meg... le is akarom győzni a félelmemet, én utálok rettegni, félni. Nem szoktam hozzá, és nem is fogok, aki fél az nem tud igazából élni, az nem tudja élvezni az életet.
Igazából azt sem értem, hogy valaki, aki ennyire magának való, ennyire utálja az embereket, és ennyire szereti a magányt, akkor minek költözik egy ilyen környékre, miért nem keresett valami olyan birtokot ami Sidney egyik kihaltabb részén van, ahol a kutya sem jár? Hát az biztos, hogy nem szereti a társaságot, sőt ami azt illeti nem sok pozitív tulajdonságot láttam eddig benne, tehát nem értem, még mindig nem értem a sok dicsérő szavakat. Főleg, anya barátnőjétől, minden nap ezt kellett hallgatnom, még szép, hogy felkeltette az érdeklődésemet, ha valakiről ennyi szépet mondanak, akkor az ember ki akarja deríteni a miértjeit, én pedig utálom a fekete foltokat, ha valamit nem tudok hova tenni. Végül meglepődve látom, hogy most először csillan a fahéj íriszekben érdeklődés csillan.... nocsak. Mennem kéne, úgy érzem, de nem, nem akarok még, amíg ki nem derítem amit akarok, addig biztosan nem.
Azt hiszem a jó tulajdonságok listájáról kihúzhatom a kedvességet is, és gondolatban helyette oda firkantom, hogy bunkó. Valamiért mégis tetszik ez a kaktusz stílusa, lehet, hogy valójában csak ezzel akar elijeszteni, hogy húzzak innen, nem tudom, de az is lehet, hogy ő ilyen beképzelt majom, akinek még az sem mindegy, hogy ki szól hozzá. Tényleg nem tudom, mégis a helyett, hogy sírva menekülnék el, inkább... tetszik, valamiért bejön.
-De a plakát sokkal jobb ötlet talán a...- ekkor elharapom a mondatot mielőtt valami hülyeséget nyögnék be, és gyorsan máshogy folytatom,- szóval arra jobban felfigyelnek,- vigyorgok rá,- ha telefonon egyeztetek magával, utána becsöngettek, bekopogok ahogy illik, ahogy a nagy könyvben meg van írva akkor jöhetek?- fonom keresztbe mellkasom előtt a kezeimet, ahogy szemtelenül kérdezem tőle, nem, nem azért mert így tervezem, csak... egyszerűen valami megmagyarázhatatlan oknál fogva idegesít, akaratlanul is kötekedem vele, hogy milyen határai vannak, mikor pattan el az a bizonyos húr, pedig érzem, ha valakivel, hát vele kellene a világon utoljára ilyen játékot űznöm. Gyorsan megégethetem magam, mégis tetszik a tűz perzselő hősége, kíváncsi vagyok melyik az a pont amikor babarózsaszínre égeti selymes bőröm.
-A kertvárosban már csak így szokás, vannak bizonyos íratlan szabályok, amit bevezettek, és aki nem tartja be... az ellen háborút indítanak,- válaszolom neki szem forgatva, amivel körül-belül el is mondtam a véleményemet erről, meg az ilyen szokásokról. Bár úgy érzem ezt inkább szánta komoly kérdésnek, mintsem mondjuk komolynak. Meg is értem, a hozzáállását én is nevetségesnek tartom az ilyen fajta versengést.
Egy pillanatra azt hiszem, hogy miután illemtudón bemutatkozom neki, sőt a kezem is felé nyújtom, nem fogja meg, kínosan húzza a pillanatot végül, határozottan, férfiasan szorítja meg kis kezemet, gondoltam, hogy ilyen a kézfogása. Az apró kezem szinte elveszik hatalmas, érdes tenyerében, érzem rajta, hogy keményen dolgozott velük, nem az a fajta zongorista ujjai vannak, az biztos.
Felvonom a szemöldököm szavait hallva, majd gyorsan kirántom szorításából a kézfejemet, mielőtt illemtelen lenne már.
-Milyen megtisztelő, Mr. Deveraux, de nem kell aggódnia, a nagyanyám megtanította, hogy az öregeket magázni, tisztelni kell,- vágom oda neki pimaszul. -Szóval nem helyi, francia,- közlöm tényként újabb felfedezésemet, bár igazából én sem számítok annyira helyinak, vagyis itt születtem, de anyám bolgár, apám brit. Nem tudom miért hangsúlyozta ki ezt, talán azt hiszi, hogy majd kocsányon lógó szemekkel fogom kergetni vagy mi? Illetve, most azt teszem, de ez az első és az utolsó alkalom is, hogy ezt teszem, most is csak azért mert még nem láttam ennyire szépen kidolgozott testet, ha valaki megakarná alkotni a tökéletes testet, azt hiszem ő lenne a model. Áhh, megint kezdem, meg vagyok buggyanva.
Egy pillanatra megilletődve pillantok rá, mikor csupán jó szándékból megjegyzem, hogy nem ártana lekezelni a sebeit, erre felkapja a vizet, úgy csattan fel, mintha nem is tudom mit mondtam volna. Mr. Deveraux olyan mint az időjárás, szeszélyes, kiszámíthatatlan, mintha magamat látnám csak férfiba, és kevésbé bunkó kiadásban.
Nézem ahogy mérgesen trappol a pult mögé, az egyik szekrényből két krémet szed elő, majd gúnyos kifejezéssel az arcán bekeni a sebeit, biztos vagyok benne, hogy bunyózott valakivel, már a kiállásán is látszik, hogy előbb üt aztán kérdezz. Már arról nem is beszélve, hogy először is megakart fojtani.... ugye,
-Meg,- válaszolom ugyan olyan stílusban, majd oldalra döntött fejjel vizslatom,- amit anyám barátnője mesélt, szerintem félre látta amit látni vélt...- jegyzem meg végül semleges hangon, azt hiszem Alec nagynénjének szüksége lesz egy pápaszemre, majd... veszek neki karácsonyra neki, biztos örülni fog neki. Meg egy ránctalanítókrémet...
Aztán elkerekedett szemekkel nézem, hogy mogorván előkap egy serpenyőt, és még mindig megrökönyödve állok előtte, hogy rántottához valót szed ki a hűtőből, nocsak... főzni is tud? Anyám is tud, de általában a szakácsnőnk szokott ránk főzni, valami kínai, ötven körüli hölgy, a nevét elfelejtettem mert anyám nem rég vette fel. Az előző sem volt sokkal jobb, sok mindent oda égetett, a nagyanyám viszont, nála jobban nem ismertem senkit aki főzni tudna. Én... én még szerintem egy félkész kaját is oda égetnek, talán egy pohár vizet is... anyámnak nem az volt fontos, hogy ezt megtanuljam, inkább... az, hogy férjfogó bigét varázsoljon belőlem. Nem jött össze neki. Ahogy háttal áll nekem íriszeim újból néha néha fenekére siklik, majd izmos hátára, nem akar magára húzni egy pólót, a fenébe is?!
-Ó persze, az anyám mindennap az orrom alá dörgöli,- válaszolom neki vidáman, ami igaz is volt, azzal a különbséggel, hogy sajnos ő más miatt tart annak, mert nem követem parancsait és ez olyan mintha letagadnám a származásom. Lehet azt kéne, ilyen anyával nem sokan dicsekedhet, de végül is csak ő szült meg minden.
-Maga tud főzni?- bukik ki belőlem a kíváncsi kérdés aztán ahogy elkezdi darabolni a paprikákat, ahogy visszakérdez csupán bólintok válaszként, majd megkapom a választ... amit talán sejtettem is.
-Ja, gondoltam, nem túl beszélgetős,- nyögöm ki végül. Vajon vannak barátai, nem hiszem el, hogy létezik valaki aki elbírna viselni egy ilyen stílust, ezt a viselkedést, szerintem még a nők sem, lehet... barátnői sem voltak, csak olyanok akiknek fizetni kell, hogy foglalkozzon velük. Miért gondolkodok ennyit rajta, És miért nem mindegy nekem? Mi van benne ami ennyire felkeltette a kíváncsiságomat, amiért nem bírom lelőni magam?
-Iskolában?- kérdezek vissza meghökkenve, hány évesnek nézhet, tizenötnek?- Pár hónapja szereztem meg a diplomámat, pár hete kezdtem a gyakornokságomat a St. Claire kórházban, gyereksebész szeretnék lenni, egyszer. - nézem ahogy elkeveri a tojásokat, majd a hűtőhöz lépve narancslevet vesz elő, két pohárral, amikor az egyik megtöltött poharat felém löki, kérdő pillantással vizslatom. Majd felkapom, alig észrevehetően bele szippantok, élvezem ahogy eltölti az orromat narancsos illat, bele kortyolok, leteszem a pultra a poharat, az ajkaimon maradt pár csepp kesernyés cseppet lenyalom a nyelvemmel.
-Köszönöm,- ugye milyen illemtudó is vagyok,- habár az anyámnak más tervei vannak velem kapcsolatban,- nem is tudom miért osztom meg ezt éppen vele,- és.... maga mit dolgozik?- érdeklődöm tovább.

word: 2730 én is megszámoltam  panda   notes:  légyszii   music: xxx


made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Nov. 08, 2015 9:42 pm Keletkezett az írás




To Kat from Becks


Feltételezem-e a lányról, hogy tolvaj? Alapesetben nem. De ha kiderülne, hogy kleptomániás, őszintén szólva az sem lepne meg. Annyi mindennel találkoztam már, hogy felsorolni sem tudnám, és lássuk be őszintén, hát én sem vagyok egy matyó hímzés. A támadására már nem is reagálok. Nem fogom ellenőrizni, ellopott-e valamit. Megadom neki az ártatlanság vélelmét. Ha meg kiderül később, hogy mégiscsak hazudott -az előzmények alapján nem lepne meg ez sem, úgy tűnik könnyedén füllent a kicsike -, akkor pedig úgyis tudom, hol találom. A számonkérésem nem marad el. De egyelőre nem kívánok foglalkozni vele. Inkább csak elé sétálok, és szemtől-szembe állok vele. Picike. Aprócska hozzám képest. De a szája...na, az aztán nem kicsi. Nem marad szó nélkül, mindenre visszavág, mintha kényszeresen harcolni akarna. Furán reagál a dolgokra, de én csak annyit akarnék, hogy eltűnjön. Persze, naná, hogy nem teszi. Miért is tenné? Ugyan már, akkor a végén még lenne egy jó napom, mikor minden rendben megy. Az éjszaka után csak aludni vágyom pár órát, de azt mégsem tehetem, hogy a grabancánál fogva kidobom a lányt az ajtón. A környék csendes és nyugis, nem kéne, hogy felfigyeljenek rám, már így is eléggé sok kíváncsiskodóval kell megküzdenem. Megkímélem magam a kimerítő rikácsolástól és cicaharctól, amit a lány erőszakos kirakásával elérhetnék. Azt azonban máig nem értem, miért van ez a fene nagy barátkozási kényszere az összes itt lakónak. Már a beköltözésemkor megrohamoztak, egy hétig kerülgettem az ajándékkosarakat meg a tálakat. Soha annyi programra nem hívtak egész életem során, mint akkor, de azt hittem, végre letettek arról, hogy behálózzanak. Én sosem leszek az a tipikus kertvárosi pasas, nem fogok tenisztrikóban és bermuda nadrágban járni, sosem lesz a hajam oldalra fésülve, és nem fogok golfütőt a kezembe. Pardon. Legalábbis nem játék céljából. Így mikor a lány arra kér, mondjam meg a szomszédoknak, hogy az O'Hara családtól is kaptam ajándék kosarat, igencsak meglepődök. Szóvá teszem nemtetszésemet, bár már úgysem tehetek semmit. Plakátot kéne kiragasztanom? Valóban? A félbeharapott mondatra érdeklődve pillantok, de nem feszegetem mit akart mondani. Nem vagyok ostoba, észreveszem az apróságokat is. De az újbóli látogatás lehetőségére csak mereven pillantok rá.
- Nem. Nem jöhetsz. - mondom komoran, és tényleg. Mi vagyok én? Óvoda? Nem szeretem a látogatókat, sem a vendégeket, sem az ismerősöket. Rhyst tűröm meg a közelemben, a munkatársaim meg munkatársak. Pont. Semmi több. És neki is jobb, ha távol marad tőlem. Addig nagyobb biztonságban van. - Hidd el, jobb, ha nem barátkozol velem. Nem vagyok az a haverkodós típus.
A bemutatkozás után sem vagyok nyitottabb felé. Hisz még félig gyerek, mi a jó fenéért nem menekült még haza? De a kézfogása határozott, a szeme pedig...el kell ismernem, nagyon szép lány. Mikor kirántja a kezét az enyémből, majdnem felröhögök. Miután kész voltam eltörni a nyakát, pont egy kézfogástól jön zavarba? De arcomon jele sincs nemtetszésnek, vagy bármilyen érzelemnek. Fáradt vagyok most az ilyesmihez. A szövege viszont egyszerre lázítja fel véremet és mulattat. Na nem az, hogy rájött a vezetéknevemből, hogy francia vagyok, hanem a koromra való utalás. Öreg? Öreg lennék? Belegondolok a megélt éveimbe, és ha lenne a közelemben tükör, biztos belenéznék. Megszámolnám arcom ráncait, az évek alatt összegyűjtött árkokat a bőrömön, mogyorószínű szemem körül. Hozzá képest biztos jóval idősebb vagyok, de sosem gondoltam eddig magamra aggastyánként.
- Igen, francia. - bólintok a felfedezésére, aztán rápillantok - Azért talán eltemetni még nem kell, végtére is nem vagyok még aggastyánkorú. Vagy a 37 már annak számít? - kérdezem, bár választ nem várok. A szülei azért még idősebbek nálam jó pár évvel, szóval...De meg kell hagyni, igaza is lehet. Talán tényleg így van. Öreg vagyok. Testem, ízületeim még nem jelzik. De viselkedésem, modorom talán már erősen. A korombelieknek minimum két tönkrement házasságuk van, lassan tinikorba érő gyerekeik, lízingelt kocsijuk és lakáshitelük. De én? Amióta az eszem tudom, egyetlen nőhöz nem ragaszkodtam soha, nemhogy feleségül vegyem! Elhagyott gyerekeim sincsenek, tudtommal legalábbis. Nem. Én nem házasodok, nem horgonyzok le. Megdöngetem, aki felkínálja magát, ha tetszik, és felcsípem, aki eleinte tartózkodik is. Ha meg nincs kedvem ismerkedni, megvannak a kedvenc telefonszámaim, akiket hívok, és jönnek, vagy tudom, hová és mikor kell mennem ahhoz, hogy pár vaskos bankóért igényes és kielégítő estém lehessen anélkül, hogy bárki vissza akarna oldalogni utána hozzám. Talán elítélendő, de én szeretek így élni. Kötetlenül, úgy, ahogy nekem tetszik.
A sérüléseimre való figyelemfelhívása azonban feldühít. Nem miatta. Hanem mert eszembe jut, hogy mi történt, és ez bosszant. De nem baj, voltam már rosszabb állapotban is, bár nem sokszor. Úgy vagyok vele, hogy ez építő jellegű dolog, de az nem tetszik, hogy észrevette, sem az, hogy alig van itt pár perce, és már anyáskodni próbál.
Dühödten támadok, nem érdekel, milyen véleménnyel lesz rólam. Azért, nem tudom milyen indíttatásból kifolyólag csak odasétálok a pulthoz, és krémeket veszek elő, majd a szeme láttára kenem be a sérüléseimet. Gunyorosan vakkantok oda, hogy megnyugodott-e, s nem meglepő módon, épp ilyen stílusban vág vissza. Komolyan, ennek a lánynak nincs félelemérzete? Mit kéne művelnem ahhoz, hogy felfogja végre, nem egy játékosan morgós kölyökkutya vagyok? De aztán mond valamit, ami felkelti a kíváncsiságom.
- Örülök, hogy megnyugtathattalak. - mondom miközben a konyhában előkészülök a nagy volumenű főzésemhez. Fáradt vagyok, és nincs most kedvem pacsmagolni, így egy egyszerű, kalóriadús rántottát fogok elkészíteni zöldségekkel és sonkával. Míg háttal állok azon reménykedem, talán durva modorom elriasztja a lányt. De ez a perszóna makacsabb és kitartóbb, mint a bogáncs. Megfordulva még mindig ott találom, velem szemben. De az érdekel, mire gondolhatott, amikor az anyja barátnőjéről beszélt.
-Na, de ha már pletykálunk, meséld csak el...- kezdem bele csak úgy csevegés szinten, majd kíváncsian pillantok rá -, mit nézhetett félre anyukád barátnője velem kapcsolatban? - kérdezem, miközben elkezdek főzni.
Mikor a családi állapotomra kérdez rá, megint csak meglepődök, és nem is válaszolok azonnal. Mit mondhatnék? Hogy mellettem egyetlen nő nem maradna meg? Hogy a társaságom mindenki számára riasztó és félelmet keltő, és csak kalandok erejéig keresik a társaságom? Hogy senki, Rhys Higgsen kívül nem csípi a fejem, néha azon is csodálkozok, ő vajon mi a fenét kedvel bennem? Sokszor én sem bírom magam. A kérdésére, hogy tudok-e főzni, bólintok.
- Igen. Szeretek főzni.
Kezem alatt gyakorlott mozdulatokkal darabolódik a zöldség, a színes paprikák így kerülnek végül egy tálba. A serpenyőt a főzőlapra helyezem, és némi olívaolajat teszek alá, és közepes hőfokra állítva a lapot hevíteni kezdem. A munkámra figyelek, de egyre motoszkálnak bennem a gondolatok, az információk, amiket ez alatt a rövid idő alatt megtudtam. De aztán válaszolok neki az előbbi kérdésére is. Nem, nem vagyok házas, és legjobb tudomásom szerint nincsenek gyerekeim sem. Ha meg mégis, hát az sem izgat különösebben. Sosem érdekelt különösebben a vérkötelék, hiszem, hogy nem az határozza meg egy ember családjával a viszonyát. Hisz a múltam ékes bizonyítéka ennek, anyám jobban szerette a piát, mint engem, miért is gondolnám, hogy a vérkötelék bármikor is többet számítana? Az én életemben legalábbis annak nincs jelentősége. De amúgy is, számomra a család nem választható opció. Tudom, hogy nincs nő, akit nem riasztana el a puszta jelenlétem is, s bár talán bizonyos nőknek ez a fajta titokzatosság, a velem járó veszélyérzet, esetleg a velem átélhető szenvedély tetszetős lehet, az életébe biztos, hogy egyik sem akarna.
Azért az érdekelne, hogy a lány miért nincs iskolában. Persze, eszembe se jut, hogy szombat van, ilyenkor legtöbb esetben nincs iskola. A válaszára azonban meglepődve pislantok. Nocsak, most aztán rajtam a sor, hogy ledöbbenjek. A serpenyőbe sodrom a deszkáról a zöldségeket, fűszerezem, s míg konfitálom a paprikákat, közben érdeklődve hallgatom.
- Hmm...szóval diplomáztál. Gratulálok. Medikus vagy? - kérdezem, majd gondolkodva ráncolom össze a homlokomat. - Azt hiszem így hívják a tanulókat ott, nem? Nem vagyok benne biztos. Sosem járok orvoshoz. - mondom, és egy hajszálnyival másként pillantok végig rajta. Nem gyerek már. Egy diplomázott orvostanhallgató. Akkor már tudom, miért nem rémítettem halálra. Fiatal ugyan, tőlem legalább egy tízessel, de már azt hiszem látott pár dolgot, és ha orvosnak készül, buta sem lehet annyira. Narancslevet töltök, és odaadom neki, majd beleiszok az enyémbe. Hogy kéri-e vagy sem, rajta áll, de láthatja, nincs benne semmi, mert én is ugyanabból iszok. Aggódnia a másik kancsó miatt kéne, de most rendes vagyok, magam sem tudom miért. Talán mert fáradt vagyok, és őszintén szólva napok óta nem beszéltem senkivel pár mondatnál többet. Nem vagyok nagy dumás, ez tény, de mostanában Rhys is el van varázsolva, régóta csak a munka miatt beszéltünk. Talán hiányzik a társaság? A gondolatra hirtelen térek magamhoz. Nem, sosem hiányzik a társaság, én nagyon is jól megvagyok egyedül, nincs szükségem társaságra. Soha. A tojásokat felverem, és fűszerrel kikeverem, a serpenyő felől finom illatok szállnak, a sercegő zöldségek hangja barátságos, otthonos hangulatot ad.
Az információra, hogy az anyja mást tervez vele, és persze megint nálam kötünk ki, felé sandítok.
-Mást tervez? Ha jól sejtem, ez nekem nem igazán van ínyedre. - mondom, és megvonom a vállam. - Ha engem kérdezel, ha nem tetszik, ne tedd. Ha bejön, ne hadakozz. Ennyi. - mondom, aztán felé pillantok. - Mármint, ne érts félre, nekem tök mindegy mit csinálsz. De ez a te életed, nem az övé. Attól, hogy megszült, még nem rendelkezik feletted, nem vagy a tulajdona. Jobb szabadnak lenni és éhezni a csillagos ég alatt, mint jóllakottan élni egy kalitkába zárva. - morgom csak úgy mellékesen, aztán sóhajtok. - Amúgy egy külföldi cégekkel kapcsolatban álló jogi cégnél dolgozom. - mondom a bevált hazugságot miközben összeöntöm a konfitált zöldségekkel és sonkával a tojást, majd alig néhány perc alatt összesütöm, és tálalom is, és a hazugságom közben szemem se rebben. S bár semmi kedvem hozzá, hisz nem nagyon szoktam társaságban étkezni, már számon van a szó, hogy megkérdezzem, ő is kér-e, de hirtelen megcsörren a telefonom. Feszülten kapom fel a fejem, az emeletről szól a sürgető csörgés, én nem marad abba. Gáz van. A hangulatom egy pillanat alatt változik meg, s Katerina mellé lépve finoman, de határozottan fogom meg a felkarját, majd kezdem húzni a bejárati ajtó felé.
- Most pedig megbocsáss, élmény volt minden perc, de dolgoznom kell, szóval...menned kell. - húzom magam után kérlelhetetlenül, s ha sikerül kiraknom az ajtón kívülre, még egyszer a tekintetébe mélyesztem a szemeimet, komoran pillantok rá.
- Köszönöm a kosarat, tényleg, gondoskodni fogok róla, hogy visszajuttassam. - mondom hangosan, hogy a szomszédasszony a virágágyásnál biztosan meghallja, aztán lehalkítom a hangom - De a te érdekedben mondom, Katerina...kerüld el a házamat, kislány. Hidd el, jobban jársz. - mondom, majd mielőtt válaszolhatna, becsukom utána az ajtót, és hangosan trappolva az emeletre rohanok, hogy visszahívjam a főnökömet.
Tíz perccel később csikorgó kerekekkel, immár újfent kifogástalanul elegánsan hajtok ki a felhajtómról, gondolataim közt a csinos szőke lányon agyalva. Nem semmi csaj, és úgy látom a riasztó külsőm sem rémíti különösebben, vagy csak nagyon jó színésznő. Ajkaimra a felidézett beszélgetés miatt mosoly kúszik, majd borostás államat derűsen simítom végig tenyeremmel. A francba is, esküszöm, ez a kis csacsogás még jól is esett. Mindig tanul valami újat az ember. Például, hogy a kertvárosban nem lehetsz elég óvatos, ha titkaid vannak. És hogy a lányok ma már tininek néznek ki, de valójában nagyon is felnőttek. Remélem azért vette az adást, és tényleg nem jön többet a közelembe. Az ő érdeke. És az enyém is.

megjegyzés: Részemről ez lenne a záró, és várom a következő megmérettetést! *.* <3 szószám: túlsok

made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Nov. 18, 2015 3:39 pm Keletkezett az írás



Smile! It's the second best


thing you can do with your lips.



Nem is értem mit akarok itt, és miért nem lépek-e már tőle, mert nyilvánvaló, hogy nem kíváncsi társaságra, az enyémre meg aztán még inkább, de valahogy még sem tudom megtenni, hogy lelépjek. A kíváncsiságom nem hagyja, meg amúgy valami láthatatlan erő sem, hiába pisilem össze magam félelmemben tőle, főleg, hogy majdnem megfojtott, csak mert bejöttem a házába. Oké, nem volt túl szép dolog tőlem, hogy engedély nélkül jöttem be. De mentségemre szóljon, az ajtó nyitva állt, meg amúgy is, nem mellesleg én kopogtattam, dörömböltem, na meg csengettem is. Arról nem tehettek, hogy ő süket és nem hallotta. Bezzeg azt, hogy lent motoszkáltam, míg kerestem egy tollat, meg egy papírt, na azt már meghallotta. Vagy csak inkább én voltam valószínűleg túl hangos. Gondolom. Mikor szarkasztikusan megjegyzem, hogy felőlem aztán megnézheti, hogy nem loptam el semmit, nem vagyok rászorulva, meg nem is tenném meg, ezért becsületesebbnek tartom magam. Még ha a helyzet nem is úgy mutatja, hogy az vagyok, ha lopnék az csakis azért lenne, hogy valaki megszívassak, vagy bosszút álljak, bosszúálló típus tudok lenni ha arról van szó, még ha nem is feltételezik sokan erről az édi pofiról amit a szüleimnek köszönhetek. Ahogy elém sétál, fölém magasodik, van vagy két méter magas, vagy kétszer magasabb és vastagabb nálam, hosszában és széltében is. Orrom megtelítődik markáns, valószínűleg jó márkájú tusfürdőjének illatától, amitől beindulnak a hormonjaim, de ezt egészen másra fogom, mert az nem lehet indok, hogy hatással legyen rám a férfi. Hiába néz ki úgy, mintha most lépett volna elő az Axe reklámjából, és valószínűleg bármelyik nő a környéken, meg talán az egész világon oda adná a fél veséjét, vagy az egész karját, csak, hogy egyetlen éjszakára megkapja, nyilván az izzadságában fürödne. Nem, nem nem szabad ilyen dolgokat gondolnom, mióta lett nekem apa kopmlexusom? Soha az életben nem tetszettek a harmincnál idősebb férfiak, és ez itt előttem, nyilván bőven üti. Meg nem mellesleg, én foglalt vagyok, még ha nem is olyan a kapcsolatunk a pasimmal ahogy az a nagy könyvben meg van írva, és ahogy lennie kell, de attól még a pasim, szóval vele kapcsolatban kellene gondolatokon agyalnom és nem pedig Mr. Deverauxról. Habár ha logikusan végig gondoljuk, és miért ne tennénk, ha Alecet mellé állítanánk akkor Alec csak egy kis zöldfülű, ott van a tojáshéj a fenekén, míg Deveraux, na ő maga a szexualitás, a nyers férfiasság, aki minden nő akar...
Bár azt nem értem, hogy ha annyira a háta közepére sem kíván, akkor miért nem tesz ki csak egyszerűen, látszik, hogy nem sűrűn szokott csak úgy ismeretlenekkel beszélgetni, gondolom senki sem áll szóba vele. Mégis, velem szóba áll, még ha először nem is akart. Nem megmondtam, hogy nagyon makacs tudok lenni, annyira, hogy mindig elérem amit akarok, és főleg ha valami nagyon, de nagyon felkeltette a kíváncsiságomat. Azt hiszem ezt a fajta kitartást és az akaraterőt az anyámtól örököltem, a külsején kívül, még ezt is neki köszönhetem. Mert ha nem lenne bennem ez a tulajdonság, már rég feladtam volna azt az álmomat, hogy egyszer gyereksebész legyen belőlem. Természetesen tudom, hogy hosszú, nagyon hosszú út vezet odáig, hiszen sok mindent ki kell próbálnom, sok területen magam, de tudom, hogy az akarok lenni, már kicsi korom óta erre vágytam.
Amikor szórakozottan megjegyzem, hogy jönnék máskor ő is, úgy látszik ő nem tartja olyan viccesnek a dolgot, mert csak bámul előre rám azzal a szinte ónix színű íriszeivel mereven, kézzel foghatóan érzem, hogy nem jön be neki az ötletem. Még ha... csak vicceltem is vele. Ez a pofa nem humoros, szerintem még a humoros szónak a fogalmával sincs tisztában.
Az előbb azt mondta, hogy bejelentés nélkül ne jöjjek,- húzom tovább az agyát vigyorogva, bár talán nem kéne annak fényében, hogy húsz perce még alig kaptam levegőt a kigyúrt alkarjától, mikor elkezdte szorongatni a nyakamat vele.- Tudja csöndes, elbújhatnék a húgom elől, amikor nem hagy békén. Magához biztos nem merne átszökni.- mosolygok rá fülig érő szájjal, tudom, hogy nem kéne a tűzzel játszanom, mert hamar megégethetem magam. De egyszerűen, ha olyan vicces ahogy morcoskodik és felhúzza magát, és akkor szigorú, kemény hangon megszólal. Lehet elgurult a gyógyszerem? Mert érzem, hogy nem szabad szórakozni vele, könnyen elpattanhat egy húr az agyában és akkor bumm! Még sem bírom megfékezni magam, hogy ne táncoljak az idegein, valamiért vonz magához, valamiért nem bírok ellenállni annak, hogy harcba szálljak vele, ellenkezzek, még csak szavakkal is.
-Hát én nem vagyok rasszista, szeretem mindenkinek megadni az esélyt,- vigyorgok rá újból. Na jó ez így kicsit túlzás, mert igen, eléggé rasszistának, neveltek, habár próbálom nem hangoztatni, hogy ez így van, és rasszista alatt most nem csupán a bőrszínt értem, hanem különböző típusú embereket is. Anyám nagyon elítélő másokkal szemben, még a saját lányaival is, és minket is próbál úgy nevelni, hogy csak a megfelelő környezettel legyünk kapcsolatban. Értsd: aki dúskál a pénzben, anyagi javakban, annak nagy problémája nem lehet, tehát lehet az öribarink, meg mindenünk, tök mindegy, hogy tömeggyilkos, maga az Antikrisztus vagy éppen egy strici, a lényeg a hírnév, a sok pénz, és hogy minket is azzá tegyen. Aztán feltűnik, hogy nem nagyon tetszik neki, a koráról tett megjegyzésem, hát egy idősebb embernek sem szokott tetszeni ugye. Igazából csak saccoltam a korát, ami azt illeti, és csupán vissza akartam szúrni, amiért kis pisisnek nézett. Nem tudom miért (mert általában nem szokott), de most igen is zavar, hogy kislánynak tart, valamiért nem akarom, hogy annak lásson, azt akarom, hogy lássa bennem a felnőttet, Legalább azt, hogy már betöltöttem a tizennyolcat, még ha nem egészen is nézek ki huszonháromnak, de kérem szépen már annyi vagyok.
-Ahhoz képest elég jól beszéli az angolt,- jegyzem meg újfent, elgondolkodva rápillantva,- Nem állt szándékomban,- nevetem el magam,- szóval harminchét éves. Nem gondoltam volna,- szúrom oda,- ja- persze, hogy nem gondoltam volna, nézzük csak meg a testét, meg az arcát, lehet csak a borostája, ami nem mellesleg szintén nagyon jól áll rajta, szóval lehet csak amiatt tűnt idősebbnek nekem. Tök mindegy, mert a harminchét is túl idős lenne hozzám, szóval jobb lesz, ha ezt a hülye fantáziálást abba hagyom, ha nem is apámmal egy korú, de majdnem. És ő sem úgy néz ki, mintha tíz évvel fiatalabb lányokra bukna. Pláne, hogy kisiskolásnak nézett. Igen, nagyon is böki a csőröm, hogy ilyen fiatalnak nézett ki, azért annyira nem nézhetek ki gyerekesen nem? Ha nincs is tökéletes, szexi, meg érzéki alakom, de fenekem meg mellem azért van...
Aztán észreveszem, hogy tele van sérüléssel, és lábjegyzetként jegyezném meg, hogy csupa jó indulatból, semmi hátsó szándék nélkül teszek róla említést, hogy nem ártana lekezelni mielőtt elfertőződik, vagy ilyesmi. Erre megint felkapja a vizet, nem tudom mi rosszat szóltam, úgy néz ki azt sem szereti ha törődnek vele. Bár ezt még enyhe kifejezéssel sem nevezném annak, ha egy hajléktalant meglátnék ilyen sérülésekkel, azt is szeretném el látni. Aztán dúlva-fúlva elő vesz az egyik szekrényből valami krémeket és bekeni vele a sebeit, de láthatóan úgy, hogy én is szemtanúja legyek, és jól láthassam, hogy mit is csinál. Szarkasztikus szavára, hogy örül, hogy megnyugtatott inkább nem is válaszolok, csak úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna, kedvesen eleresztem a fülem mellett. Elkerekedett szemekkel látom, hogy nagymenőn elkezd kipakolni a hűtőből, meg a szekrényből, hogy szépen ügyesen elkezdjen valamit főzni. Nem mintha kinézném belőle, hogy bármit is főzne. Belső hangom megszólal a fejemben, hogy talán nem magamból kéne kiindulnom, aki egy zacskós levest, amit csak felöntünk vízzel, majd bedobjuk a mikróba, na azt is képes szénné égetni. Ó, nézzenek még még hiú is...
-Semmi különös,- vállat vonok, - csak minden reggel a kávémhoz azt kell hallgassam, hogy maga milyen jó fej, meg kedves, és hogy milyen jó teste van, az utcában bárki fizetne magának egy éjszakáért,- folytatom semmit mondó monoton hangon, mintha nevetségesnek találnám az egészet,- cöhh nyilván, ha valaki ki van éhezve, és a férje vagy egy évig hozzá sem nyúl, meg úgy néz ki, mint Missis C. akkor valószínűleg így gondolja,- fejezem be végül a mondandómat, mert nem akarom, hogy észre vegye, hogy hiába néz ki úgy Alec nagynénje mint egy felfújt, ízléstelen guminő, attól még basszus igaza van, na nem az első felében, sokkal inkább a testére tett utalásokra.
Nézem ahogy gyors ütemben aprítja a paprikákat, ahogy hevíti a serpenyőben az olajat, ahogy össze üti a tojásokat, majd tejjel, fűszerrel keveri el egy habverővel, köbö mintha valami menő főzőműsort látnék a tévében, csak hogy élőben, ott ülnék a stúdióban, tudjátok amikor hiába csináltad meg harmincszor ezt a kaját, de biztos vagy benne, hogy a műsorban valami különös módon más lesz, és ha követnéd a lépéseket, akkor az íze is más lenne.
-Igen, miért olyan meglepő ez?- kérdezek vissza talán kissé sértetten,- nem, már nem, gyakornok, két év múlva, feltéve ha túlélem, és teszek egy sikeres vizsgát akkor rezidens lesz belőlem.- mondom ahogy kortyolok egy hatalmasat a nekem töltött narancsléből. -Miért? Sosem szokott beteg lenni, vagy mi?- vágok vissza neki mosolyogva, aztán észre veszem, hogy másként néz végig rajtam, már nem lát annyira kislánynak, gondolom. Amitől ismét zavarba jövök, és úgy teszek mintha nem vettem volna észre a szemeiben a változást, úgy döntök nem foglalkozom vele, az lesz a legjobb, legalábbis nekem.
-Ja, úgy gondolja, hogy egy nőnek nem az eszével kell ki tűnnie, hanem a testével, főleg egy olyannak, mint én, mindig azt szajkózza, hogy hagyjam abba ezt a hülyeséget, hogy orvos akarok lenni, és inkább használjam ki a testem amíg fiatal vagyok.- vallom be neki csöndes, őszinte hangon. Nem tudom miért vagyok vele ennyire nyílt, főleg az anyámmal kapcsolatban, eddig csak Héjlinek beszéltem ilyen őszintén az édesanyámmal való kapcsolatban. Mi a franc ütött belém, hmm?
-Ez egy jó tanács,- mosolyodom el lágyan, mert nem tudom hogyan kellene erre reagálnom, én is így gondolom és emiatt sokszor kemény meccsek folynak le anyám és köztem. Aztán kész lesz az omlett, már majdnem megszólalok, hogy milyen jól néz ki, mire az emeletről hangosan csörögni kezd egy telefon. A mesterszakács hangulata egyből megváltozik, nem tudom máshogy megfogalmazni, csak azt tudom, hogy más lesz, nagyon más. Felvonom a szemöldököm, amikor megkerülve a pultot elkapja a felkaromat majd elkezd maga után húzni a bejárati ajtó felé.
-Hé, várjon... -kezdenék bele az ellenkezésbe, de már a házon kívül találom magam, anyám barátnője még mindig a virágait gyomlálgatja, hogy van türelme hozzá? Ahogy hangosan meg szólal a férfi, a fejem Missis C. felé fordítom, jól látom, hogy hallgatózik.
És mire válaszolhatnék a második mondatára rám csukja az ajtót, veszek egy mély levegőt, hogy haza induljak.
-Katerina várj csak egy percet,- siet elém a nő, de én lerázom azzal, hogy el fogok késni a kórházból. Haza érve Rose azonnal a lábamba csimpaszkodik, én pedig felkapom az ölembe a húgomat miközben Mr. Deverauxon járnak a gondolataim, hiába olyan morgós medve, ez csak álca, ebben biztos vagyok, és be kell vallanom a kora ide vagy oda... akkor is irtó szexi....

word: 2730 én is megszámoltam  panda   notes:  légysziiÉn is várom, hogy ismét az agyadra mehessek, Honey. <3   music: xxx


made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 9:38 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Un ip the air ♥
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: