Nemrégiben levelet kaptam egy wellingtoni kollégámtól, akivel egykor az egyetemen csoporttársak voltunk.Azt mondta szeretne a gondjaimra bízni valakit, mert tudja, hogy mellettem jó kezekben lesz. Sok szempontból is. Akkor még nem értettem mire gondol. A levele végén egy idézet szerepelt az egyik kedvenc filmünkből, amit még az egyetem alatt láttunk azt hiszem a kollégium társalgójában. Az idézet így szólt:
- Láttál te már sast a fészkéhez repülni, aki ennivalót visz haza az asszonynak és a fiókáinak? Repül a széllel szemben, repül az esőben, és repül a folyók kereszttüzében, át minden rémségen! És akkor, abban a pillanatban, amikor éppen a fészkéhez érne, azt mondja: "A jó büdös francba, mekkora nyűg sasnak lenni!" És akkor hirtelen két kis x jelenik meg a szeme előtt, tudod, mint a rajzfilmekben, aztán szépen fejest ugrik. Egyre mélyebbre és mélyebbre, aztán már csak a tollak úsznak a vízen. (...) Láttál már ilyet?
- Nem.
- Én sem! Tudod, a sasoknak aztán van önbecsülésük!
(Freejack)
Sosem szabad feladni, én már csak tudom. Soha egy pillanatra sem szabad elfeledni, hogy bármi ér bennünket, az önbecsülésünk az amely minden napot újraindít számunkra. Kedves Aidan, aki még csak most kerülsz a szárnyaim alá, noha már szakos rezidensnek számítasz, azt hiszem már tudom miért hozzám küldött a kolléga. A bácsikád az illető, és azt hiszem kicsit úgy gondolja, hogy mi ketten megértenénk egymást. Két éve veszítetted el a menyasszonyodat egy baleset alkalmával. A lány és az öccse egy buliból tartottak hazafelé, és a fiú ittasan ült a volán mögé. Megcsúsztak a hajnali harmattól nedves kacskaringós úton, és az autójukkal egy fának csapódtak. A lány azonnal meghalt, a fiút - akkor még nem tudva arról ki is ő valójában - segédorvosként te láttad el. Azóta minden napot úgy élsz meg mintha az lenne az utolsó, és minden alkalommal azt kérdezed magadtól, hogy mi értelme az egésznek tovább? Hidd el tudom mi az amin keresztül mész, és tudom, hogy mindezek ellenére is remek orvos lesz majd belőled, mert a dossziét átolvastam amit rólad küldtek és minden osztályról csak pozitív visszajelzést kaptam benne. Családi és személyes indíttatásból választottad a szemészetet, az édesanyád ugyanis vak. Nem tudom, hogy a bácsikád mennyit mondott el rólam, ám meglehet annyit mindenképpen, hogy ne faggass a magánéletemről, én sem foglak a tiédről. De talán eljön majd az idő, hogy erről is beszélgetünk. Hiszen a másik mellettem sertepertélő rezidensemmel, Haydennel is remek kapcsolatot ápolok, úgy vélem, hogy talán hozzád is sikerül megtalálnom majd az utat. segítek neked beilleszkedni az itteni kórház életébe, segítek neked otthont találni és segítek mindenben amiben csak tudok. Bármi is történjen rám mindig is számíthatsz, hiszen kollégák vagyunk, és ez nálam éppen ugyanazt jelenti, mintha bajtársak lennénk egyszerre. Számítanunk kell egymásra.( Ha megérkeztél, küldj kérlek üzenetet, hogy mindent meg tudjunk beszélni!)