Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington, Nathan Graham

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 14, 2015 9:51 pm Keletkezett az írás






Hayden
Lexi
&
Hosszú hét áll mögöttem és persze most sem sikerült meglágyítanom annak a mogorva főnökömnek a szívét. Pedig tényleg próbálkoztam, nem is keveset. Azt hiszem, ezzel jócskán ki is borítottam. Fogalma sincs róla, de a makacssága engem is kikészít és felvillanyoz egyszerre. Szórakoztató a maga remete módján. De ma péntek van, márpedig ez azt jelenti, hogy holnap szabadnapom lesz. Ráadásul, ha az emlékezetem nem csal, a kedvenc rezidensem is épp ráér.  Néha igazi késztetést érzek Hayden időközönkénti zaklatására. Olyan édesen szerény tud lenni, hogy azt rossz nézni. Ráadásul túl sokat dolgozik, nekem meg nincs partnerem ma éjszakára. Egy meg még egy az kettő, de nálam néha öt. Ergo, megyek és elrángatom valami éjjeli lebujba, hogy aztán alkohollal hígítsam fel a merevségét. Szeretem az ittas embereket. Nem a hullarészegeket, csupán a kellemesen vicces kedvűvé oldódottakat. Ebben a szellemben szökdécselek fel a lépcsőn, hogy a kórház folyosóit bebarangolva ráleljek a fiatal férfira és addig nyaggassam, amíg nem jön velem önként és dalolva. Bár az utóbbitól hajlandó vagyok eltekinteni. Mint mindig, most is hosszadalmas rátalálnom. Nem ő bujkál, csak én nem bírom megállni, hogy ne álljak meg csevegni, kicsit flörtölni egynéhány ismerős orvossal. Még én sem tagadhatom meg magam. Ezt bizonyítja az is, hogy teszek egy gyors kitérőt az intenzív osztályra és meglátogatom döglesztő uraságot. Már jó pár napja bekerült és le mertem volna fogadni, hogy egy héten belül a kezeim közé kerül, de még mindig bírja. Lenyűgöz a kitartása! Ilyennek kell lennie egy igazi férfinak! Még akkor is szívdöglesztő, mikor egy kamion megy át rajta. Mi az neki? Semmiség. Csak ne lenne kómában tartva. Duzzogó ajakbiggyesztéssel lépkedek tovább, mígnem végre megpillantom a célszemélyt. Most megvagy kis mackó! Eddigi szomorkás arcom felderül, s egy pillanat múlva lévén, hogy láthatólag épp egy automata mellett tölti kétperces szabadidejét, mögé lopakodva lábujjhegyre állok, s kezeimet a szeme elé teszem.
-Na ki van itt? - Incselkedek nem törődve a mellettünk elhaladó emberekkel. Ismernek már jól. A környéken nőttem fel és itt dolgozom amióta kijártam az iskolát. Azt hiszem, én már semmivel sem tudom meglepni az embereket. Ráadásul, elég közvetlen szoktam lenni mindenkivel, legyen az a szeretőm, egy barátom, vagy épp az apám barátai.
-Hayden , szükségem van rád! Légyszi...légyszi...légyszii... - Elé ugorva hatalmas, könyörgő kiskutya szemekkel nézek rá, ezzel is jelezve, hogy mennyire nagyon akarom az a bizonyos valamit, amiről persze még fogalma sincs.
-Gyere velem bulizni, ma este! Ne mond, hogy fáradt leszel és azt sem, hogy dolgozol! Tudom, hogy az nem igaz! Rossz napom van, olyan jól esne a társaság! Légyszi.. - Megjátszom a szomorú szűzlányt, bár ő aztán bizonyára tudja, hogy egyik sem vagyok. Mindegy, ha sikerül elérnem a célom, akkor nem nagyon érdekel, hogy ki mit hisz.
-Ugye jössz? Tudom, hogy rád is rád fér a kikapcsolódás és olyan rég jöttél el velem bárhová is. Meghívlak, nem csak este, most rögtön is egy kávéra. - Széles kézmozdulattal mutatok az automatára, majd vigyorogva a hajamba túrok.
-Legyen inkább négy kávé, nehogy bealudj! - Nem bírom ki nevetés nélkül, de már nyúlok is a zsebembe és egy marék aprót tuszkolok Hayden kezei közé. Amolyan nesze, vegyél magadnak valamit. Jó szándékom onnan ered, hogy ezek az érmék már nem fértek bele a pénztárcámba. Talán mert elég kis méretekkel rendelkezik, de méreg drága volt és annyira szép, hogy képtelen vagyok megválni tőle csak azért, hogy nagyobbat vegyek.
-Azt hiszem, hogy akkor mindent megbeszéltünk. Tízkor várlak a recepciónál. Ajánlom, hogy ne késs! - Játékosan megfenyegetem a mutató ujjammal, majd mielőtt nemet mondhatna, már forgószél módjára süvítek végig a folyosón ismét, ezúttal az étkező felé véve az irányt. Még pár óra munka, aztán mehet a buli. Kisírom a főnöktől, hogy engedjen el előbb. Muszáj átöltöznöm, még indulás előtt. Haydent pedig, nem várathatom meg. Még a végén lelép, vagy bevállal egy plusz műszakot.
A nap hátralévő részének igen nagy hányadát sikerül azzal töltenem, hogy addig kelletem magam, piszkálom és könyörgök felváltva, mígnem már csak azért is megkapom az engedélyt arra, hogy előbb lelépjek, mert úgy kevesebb időt kell együtt töltenie velem a patológia koronázatlan királyának. Nem kis örömmel száguldok haza, veszek egy kellemes fürdőt, felöltözök, megigazítom a hajam és még egy laza sminket is feldobok, s még így is, tíz előtt öt perccel már a recepciónál várakozok. Remélem, nem sunnyogja el a dolgot, mert képes leszek elmenni hozzá és addig parádézok majd a lakótársai előtt, míg egy életre megbánja, hogy átejtett. Bár nem úgy ismerem őt, mint aki bárkit szándékosan bántana meg, másfelől viszont, nem csikartam ki belőle írásos ígéretet. Szóba elegyedek két mentőssel, de tekintetem folyamatosan a lépcsősor felé kalandozik. Hol vagy már? Szinte végszóra toppan be ő, a korház hőse. Eddigi beszélgetőpartnereimet rögtön faképnél is hagyom, hogy széles mosollyal köszöntsem a férfit.
-Késtél doki! Pontosan három percet! - Megrovó tekintetem, akár egy kósza lepke suhan tova. Ez az este nem a vitáké, hanem a szórakozásé.
-Ha éhes vagy, út közben még vacsorát is szerzek neked! Azt is elmondhatod, hogy a szokásos helyre, vagy kettőnk helyére menjünk? !- Már húzom is magammal kifelé, miközben különböző kecsegtető ajánlatokkal állok elő. És még csak nem is önmagam kínálgatom neki, nem mintha azon túlzottan meglepődne. Csak azt döntheti el, hogy hová menjünk, ugyanis az nagyon nem mindegy. A szokásos hely olyan, ahol nyüzsögnek a kórházi dolgozók, a mi helyünk pedig a város másik felén van, ahol berúghatunk anélkül, hogy azt holnapra az összes kolléga tudná.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 15, 2015 5:32 pm Keletkezett az írás




Lexi and Hayden



- Hayden, lejössz ebédelni? - dugja be az ajtó és annak kerete között lévő résen a fejét Leah, s mosolygós tekintete rögtön összeakad Haydenével. Nagyon szívesen rávágná, hogy még szép, hisz érzi gyomrának furcsa, erőteljes szorítását mely sokkal inkább emlékezteti őt gyomorgörcsre, mint sem éhségre.  Tudja jól, hogy lassan egy kerek napja nem evett semmit egy almán és néhány szem kekszen kívül - komolyan mintha még mindig egy nyomorult bébi lenne akit kezdenek átszoktatni az emberek által fogyasztott kajákra az anyatejről vagy tápszerről - így szinte biztos, hogy nem idegesség okozza a gyomorbántalmát hanem az éhség. Sajnálatos módon viszont nem mondhat igent, mert még rengeteg meló van előtte, többek között meg kell néznie azt a férfit akit Faithel műtött alig két nappal ez előtt. Szerencsétlen férfinek egy késsel kis híján teljesen megsemmisítették a szemgolyóját és csak annak köszönheti a látását, hogy elég gyorsak voltak mind a mentősök mind pedig ők, orvosok. Mert az ilyen esetek nagy részben rossz végkimenetellel végződnek. Így se biztos még, hogy teljes lesz a látása, hogy olyan lesz mint régen hisz gyanítható, hogy érzékenyebb lesz, talán hajlamosabb a szemet érintő betegségek elkapására, ám mindezek ellenére örülhet annak, hogy megmaradt és nem egy lyuk fog tátongani a feje közepén.
És csak, hogy ezzel ne legyen elég, mert ugyebár nincs az a nap mikor csak egy ellenőrizendő esete lenne, akkor hozzá kell vennie a tegnapi újszülöttet akit császároztak és a két idős asszonyt a sebészeten. Ha pedig minden jól megy, akkor utána mehet haza, hisz vége a műszakjának és ma nem óhajtotta senki másét elvállalni. A sarkára állt és kijelentette, hogy ő márpedig hat órakor elhúzza innen a csíkot, mondjon bárki bármit mert neki is kijár. Lehet, hogy nincs családja aki mellett ott lehetne a nap huszonnégy órájában, mint például Diego és Lyla de ettől függetlenül ő se egy nyomorult gépezet, kijár a pihenés neki is még azelőtt, hogy teljesen becsavarodna.
- Köszönöm de inkább maradok a kávénál. Még letudom azt a néhány embert aki előttem van, ha minden jól megy nem jön semmi közbe, utána megyek haza. Ma én csinálom a vacsorát - mutat a lányra, aki pimasz kis mosollyal a szája szegletében biccent.
- Szavadon foglak, Vigyori!
- Úgy legyen - a vigyori szó hallatán akaratlanul is felnevet de amint becsukódik az ajtó, már fordul vissza a papírokhoz. Utálja a számlákat, márpedig elég sok van mostanában bár tekintettel arra, hogy négy felé oszlanak a költségek nem olyan rossz a helyzet. Ő alapból nem zavar sok vizet hisz amikor teheti lezuhanyozik a kórházban mikor indul haza, de persze ez nem jön mindig össze és csak azért, hogy minden igazságos legyen, negyedelték a költséget. Ettől függetlenül mikor olyan horribilis összegű számlát kapnak, mint ami most is villódzik előtte az asztalon, akaratlanul megfordul a fejében, hogy melyik szerencsétlen szokta úgy hagyni a gázt mikor senki nincs otthon, vagy épp a vizet? Lévén az esetek nagy részében mindig ő ér haza a legkésőbb, így nyilván eltudják tüntetni a nyomokat, de biztos, hogy számon fogja kérni őket.
Visszatéve a csekkeket a borítékokba, behajítja a táskájába és már indul is a folyosó irányába, hogy a kávé automata előtt megállapodva válasszon magának valamit "ebédre". Farzsebéből kikapja a kis érméket, ám még mielőtt azok becsúszhatnának a helyükre, két puha tenyér takarja el előle a kilátást nem törődve azzal, hogy hány orvos, nővér vagy épp lábadozó beteg veszi őket közre.
Mellkasán megigazítja a fehér köpenyét s leheletnyit félre biccenti a fejét.
- Na vajon? - nem böki ki a nevét, helyette hosszú ujjait Lexi kezére simítja és elveszi a szeméről azokat - Ó jézusom, mi kell már megint? - egyszerűen nem képes arra, hogy legyűrje a feltörni kívánkozó nevetést, így arcának eddig leginkább kemény vonásai ismét visszanyerik kisfiús báját s csibész mosolya ott virít a szája szegletében.
Finoman szólva is elégé furcsa a kettejük kapcsolata, viszont fontos számára a lány, épp ezért is próbálja elvenni róla a tekintetét, hogy ne tudja szeleburdi mozdulataival és extra lelkesedésével befolyásolni. Olykor abban reménykedik, hogyha nem látja az arcot a könyörgő hanglejtés mellett, akkor talán megúszhatja, akkor... akkor mindenek előtt némi tartást tud magára erőltetni. Szeretne nemet mondani az embereknek, de nem mindig jön össze és ez általában napi szintre leosztható. Ha valakitől megtagad valamit akkor a következőtől már nem fogja tudni.
Tudja, hogy Lexi milyen arcokat képes vágni, épp ezért is kísérli meg a lehetetlent, hogy ellenszegül neki. Na nem mintha így ne ő nyerne, de azért egy próbát megért...
- De, fáradt leszek és nem tényleg nem dolgozok viszont nekem is rossz napom van már harmadik hete, szóval... - húzza el a száját és immáron átvezeti a csinos arcra zöld tekintetét. Hát nem kellett volna.
- Igen, rég voltunk szórakozni de azt azért megemlíteném kedves "Kollegina", hogy ha mi ketten... és már ezen is itt van a hangsúly, ha mi ketten elmegyünk szórakozni annak soha nem lesz jó vége. Holnap pedig előre leegyeztetett műtétem lesz, szóval nem szívesen innám hulla részegre magam. Te pedig nem a mértékletességről vagy híres és remélem ezzel nem ábrándítottalak ki - magyaráz hosszan sokkal inkább szórakozottan, mint haragosan vagy értetlenül.
Mikor Alexia aztán a kezébe nyomja a maréknyi aprót, Hayden értetlen arckifejezéssel csak megcsóválja a fejét.
- Nem kell ahhoz lekenyerezned, vagy megvenned, hogy igent mondjak, remélem tisztában vagy vele - és ezzel talán el is veszítette a kis szócsatát, hisz máris kapja az időpontot és a találkozó helyszínét.
- Jó, ott leszek csak menj már, feltartasz - orra alatt nevetgélve tömi bele az aprót a masinába mely rögtön ki is préseli magából a maradék feketét, ami még található benne. Megszokta már, hogy a kórházban ez kifejezetten kapós ital, szóval ha mázlija van mindig megmarad a maradék amit úgy kell kisajtolni a gépből, vagy még az elejéből tud szerezni magának.
  Ígéretét betartva még Colette ellenszegülése se hatja meg, ellátja a maradék betegét, a pici babával valamennyivel több időt foglalkozik, de utána pontban hat órakor elhagyja az épületet és megy a dolgára.
Cirka fél órába tart hazadöcögnie ott harap néhány falatot csak, hogy ne éhgyomorra kelljen segg részegre innia magát, gyors zuhany és egyéb, megjelenését kicsit fokozó tett és már indul is, hogy időben odaérjen a lányhoz bár az rögtön tudatja vele, hogy késett.
- Örülj neki, hogy egyáltalán eljöttem - oké tudja, hogy nem illik késni főleg nem a férfinek, de ettől függetlenül tényleg mondhatott volna nemet.
- Kösz de már ettem. És ha lehet minél messzebb innen, nem akarom másnap azt hallgatni, hogy "a Kölyökképű megint felöntött a garatra a mészárossal". Szóval... bárhova csak ne a környékre - lomhán szedi a csülkeit még annak ellenére is, hogy Lexi szó szerint vonszolja maga után.
- De azt most mondom, hogy ha lehet próbálj ne úgy lerészegedni, hogy haza kelljen majd cipelnem jó? - szinte kiesnek a szemgödrükből a könyörgő zöldek. Nem akar hajnalban azzal is foglalkozni, hogy Lexit el kell szállásolnia, vagy kitérőként elmenni a lakására... iszik egy keveset, jól érzi magát anélkül, hogy kettős látása lenne és teleaggattatná magát tetoválással, aztán hazamegy és felkészül a másnapra. Másra nem is vágyik per pillanat.
- Már a vacsorát így is buktam... - nyöszörgi az orra alatt. Megint Leah nyert.



MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down
 
Hayden & Alexia
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Miss you so much! - karakter, aki még hiányzik
» Részegen, ki visz majd haza?! - Hayden&Tom
» Zoya and Hayden (SMS)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: