Ritka pillanatok egyike, de most úgy nézek ki, mint akin átment az úthenger… Már azt se tudom, hogy hányadik órámat húzom le, most még egy éjszakás műszakot is a nyakamba borítanak, mert az ugyebár szuper jó nekünk. Gyakornok vagy, bírnod kell, majd lazsálhatsz, ha hatezer beteged lesz és éjjel-nappal műtened kell. Nyilván. De hát ez van, ezt kell szeretni… Legalább nem valami karótnyelt, unalmas barommal kell szenvednem egész éjszaka, na meg, ami még jobb, nem is egyedül. Az egyedülnél még a karótnyelt is jobb lenne, legalább tudnám utálni, azzal is menne az idő… ha nagyon morcos lennék, még be is szólnék neki, azzal meg még jobban menne. Na de ez nem fog megtörténni… nővérekkel nem beszélek úgyse, ők végzik a maguk dolgát, mi is a miénket. Nem akarok az órára se nézni, mikor végre ráveszem magam, hogy felkeljek az öltözőben a földről. Kifelé menet még megmosom az arcom vagy ötször jéghideg vízzel… Igeeeeen, ez kifejezzen jól esett, most úgy két-három órára fel is ébredtem. Sőt, még a kedvem is megjött. Úgy kell felfogni, hogy most jót fogunk szórakozni… és elhitetem magammal, hogy csak most érkeztem és újult erővel vágok neki az esti műszaknak. Ez az agykontroll csodás dolgokat tud művelni az emberrel… Például azt is lazán el tudom most hitetni magammal, hogy nem is a kórház folyosóján csámpázok, hanem mondjuk egy kifutón… ha riszálom magam egy kicsit, úgyse látja már szinte senki… Max feldobnám az estélyét egy-két még ébren lévő betegnek, meg a takarítónak. Az éjszakás nővérkék meg már megszokták, hogy én sose vagyok unalmas. Akinek meg nem tetszik, azok így jártak… nem kell nézni és kész. De nem, most kivételesen nem játszok kifutót és nem riszálom a hátsó felemet az üresen kongó folyosókon… Elslisszanok a nővérpultig, hogy felkapjam a beteg aktáját, aki rabságban tart minket ma este és első körben gyorsan belekukkantok abba, amit még esetlegesen nem láthattam, nehogy elkövessük valami csúnya bakit, mert akkor a fejünket veszik, az meg ugye nem jó senkinek. A betegnek se, mert nyilván valamit elrontunk és ha valamit elrontunk, az fáj… a rezidensnek se, mert neki kell helyrehozni, amit mi ügyeskedünk… na meg, mert az ő feje lesz leüvöltve első körben, mert ugye az ő felelőssége, hogy mit csinálunk… a szakorvosnak se, akié a beteg… de legfőképpen nekünk nem, mert nem csak egy, hanem jobb esetben kettő fejharapást kapunk, rosszabb esetben többet. Szóval, maradjuk a biztonságos talajon, meg amúgy is, agykontroll, nem fog itt semmi se történni, csak néha rápillantunk és ennyi. Dobok egy mosolyt a pult mögött ülő, unott arcú, gonosz banyesznak, akivel nagyon fontos jóban lenni, különben úgy megszívat, hogy azt kívánod, bárcsak mentél volna takarítónak inkább, mintsem orvosnak. Nem is reagál rá semmit, azon kívül, hogy most nem morog egyet, ahogy máskor szokott … én meg csak vállat vonok. Ha nem, hát nem… biztos savanyú volt a szőlő, amit evett éppen. Becsukom a papírtömeget, majd mellkasom elé ölelve indulok el az alagsorba, a régi baleseti sürgősségi bejárathoz, ami ma leginkább üres betegágyak tárolására szolgál, amik nyikorognak, vagy valami más eget rengetően nagy bajuk van. Mikor leér a lift, akkor jut eszembe, hogy az alagsori falakat is tudom szórakoztatni és elkezdem énekelni az első számot, ami eszembe jut… - But you maaaaaade me feel, yeah you maaaade me feeeel shiny and neeeeeeew. Like a virgin ah! Touched for the very first tiiiime, like a viiiiiiiiiirgin, when your heart beeeats next to miiine. Ilyen csodásan énekelve és félig-meddig táncikálva érkezek meg a szokásos helyre, Emmához. Ledobom mellé a mappát és felpattanok az ágyra. - Kávé? Remélem gondoltál rám… - Pillantok rá elbűvölő mosollyal, reménykedve, hogy rejteget valahol egy adagot a csodás, fekete löttyből, ami a hideg vízen kívül segít elhitetni, hogy nem, nem vagyok zombi és bizony én nagyon és éber és fitt vagyok.
A gyakornoki létben az a legszuperebb, hogy soha nem tudhatod igazából mikor ér véget a műszakod. Heti száz órákat húzok le a kórházban, és alig van időm másra, mondhatni az életem itt a négy fal között élem. A rezidensek, és a szakorvosok a megszokott ütemben teszik a dolgukat, de nekünk, kis medikáknak csak a szemernyi morzsák, és utasítások jutnak. A legjobb élményeim eddig két igen szigorú feletteshez kötődnek, akik nem feltétlenül bennem látták a potenciális jelöltet, de mégis rám mertek bízni valamit, ami talán túlmutat a saját képességeimen is. Fejlődöm, de még nagyon hosszú, és göröngyös utat kell megtennem, hogy jó orvos váljon belőlem. Ma este a fincsi sürgősségi került terítékre, és még, hogy ne unatkozzak kaptam egy plusz nyolc órás műszakot, megtoldva az előző harminc órámat egy kis túlórával. A mosdóba igyekszem először egy kis szünet erejéig. Az esti vizit már véget ért, és most kaptunk néhány perc szabadidőt. Pontosabban elmenekültem, hogy legalább üríteni tudjak. Komótos, és nehéz, elgémberedett végtagokkal csoszogok el a mosdókagylóig. Megnyitom a csapot, és szinte alányomom a fejemet, hogy felébredjek. - Aaaj. – sóhajtok fel hangosan, és fél kézzel a sötétben tapogatózva, félig lehunyt szemhéjakkal zárom el a csapot. A víz megtette a hatását, de az agyam már nem olyan éber. Megtörlöm gyorsan a kezemet, és a vésztartalékért sietek a szekrényemhez. Az öltöző a kórház másik felében van, és egy jó tíz percet kell battyognom érte, de megéri. Még az utolsókat rúgva lépem át a küszöböt, és az egyik villanyt oltom fel a fal melletti kapcsolóval. Hay nincsen erre, és valószínű a kórház ezen részén se, pedig vele ügyelek ma este. Egy hónapja ismertem meg a kórházzal szembeni bárban. Nagyon hiperaktív, és nagyszájú tud lenni, de őszintén az első olyan gyakornoktársam, akit barátként is el tudnék képzelni. Az első alkalmat több is követte, amíg el nem jutottunk egy olyan szintre, hogy már minden nap kommunikálunk egymással. Más a rezidensünk, de ez sem szabhat gátat egy jó barátság kezdetének. A szekrényem zárjával szarakszok egy sort, mert nem jut eszembe az utolsó két számjegy. Végül megadja magát, és kikapom onnan a termoszomat, - igen ez lenne a túlélésem záloga egy nagy adag koffein, extrán elkészítve, - és elindulok a vaskos anatómia könyvemmel a régi baleseti részlegre az alagsorban. Ez lett a gyakornokok törzshelye, ahol nem zavarnak minket. A lift helyett a lépcsőházon keresztül megyek le oda, de még Hayleigh nincs semerre. Lehuppanok a fal mellé tolt ágyra, és felhúzom a térdeimet. Ráfektetem a lehetetlen tömegű könyvet, és a nefrológiánál nyitom ki. - Utálom a belgyógyászatot. – a kardiológiára vágyom, de attól még messze vagyunk, és csak eddig a galérián nézhettem végig egyetlen műtétet, amit a Szívdöglesztő végzett. Belemerülök a pyelonephritis tünetleírásába, de meghallom a barátnőm hangját. - Helló. – széles mosollyal üdvözlöm az egyetlen személyt, akit most el tudok viselni. - Természetesen. – nyújtom felé a termoszom, és a kíváncsiságomat kielégítve csenem el a mellém ejtett mappát. - Ki a szerencsés, aki miatt nyolc órát kell még lehúznunk? – támasztom neki a fejemet a falnak, és a könyvre fektetem rá a kartotékot. - Hmm…csak nem dr. Houston testvére? Ez komoly? – belemélyülök a szakszavakkal ellátott kis listába. - Itt van a gyógyszerlista is, melyet előírt a kedves bátyja. – forgatom meg a szemeimet, és több időt nem is fecsérlek rá, hanem folytatom a tanulást. - Ne idd meg az összeset. – kapok oda, és elveszem Hay kezéből a termoszom, hogy az éltető koffeinből egy kicsi az én szervezetbe is kerüljön. - Reggel ígérd meg, ha ez a rémálom véget ér, akkor elmegyünk inni Joe bárjába. A tököm ki van a kórházzal. – biccentem oldalra a fejemet, és megnyalom a szám szélét a kávé miatt. - Ma kesernyés lett az íze, de nem árulom el miért. Van egy kis löket benne. – kacsintok rá, és lezárom a termosz tetejét.
Emma & Hayleigh
A hozzászólást Emma Harrington összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Okt. 18, 2015 10:35 pm-kor.
Vendég
Vendég
»Szomb. Okt. 17, 2015 3:39 pm Keletkezett az írás
Emma & Hayleigh
Még egy kicsit meg is riszálom formás hátsómat, miközben sétálok végig a folyosón és énekelgetek. Idelent baromira jó az akusztika, tekintve, hogy az üres ágyakon kívül semmi nincs itt… semmi zaj, semmi zajongás, csak mi adunk néha némi életet a falak között, na meg talán az, aki eltéved a patológia felé menet. Nem véletlen, hogy pont ez a búvóhelyünk. Nem is tudnak róla sokan, hogy itt ez a titkos zug, ahol a gyakornokok néha megbújhatnak a kegyetlen rezidensek és a még kegyetlenebb szakorvosok elől. Kicsit felpumpáltam már a kedvem amúgy is, aztán ahogy meglátom Emma vigyorát, még jobb kedvem lesz. Mondtam én, hogy sokkal jobb ez így, mint egy savanyú képű idióta mellett éjszakázni. Bár kötve hiszem, hogy ha valaki savanyúképű barom, akkor pont velem egy légtérben akarja eltölteni az éjszakát. Hamar kiborítanám, akárki is az. - Isten vagy! - Mosolygok rá vissza, ahogy elveszem a kávét tőle és nekidőlök a falnak, lábaimat törökülésbe pakolva. Nem túl dizájnos a műtős ruhánk, de egy biztos… baromira kényelmes és praktikus. Még jó, hogy minden orvosnál ez a menő stílus megy és csak a szín különböztet meg attól, hogy azon a bizonyos ranglétrán hol vagy. Az viszont borzasztóan sokat számít ugyebár. De hogy ez hogyan is jutott eszembe? Ebben a nadrágban biztosan nem kell félni, hogy ez a mozzanat kényelmetlen lenne. Sőt, nagyjából akárhogyan fetrenghetek benne, amit persze nem teszek meg, de a lehetőség meg lenne. - Lesd meg magad… - Vigyorgok rá gonosz mosollyal, mintha csak ő szívna ezzel. Én már láttam, hogy ki a szerencsés, de direkt nem ezzel kezdtem. Ha egész éjszakás felügyeletet rendelnek valaki mellé, akkor általában nagyon be kell paráznunk, mert az azt jelenti, hogy bármikor bármi gondja lehet, amire azonnal kell cselekednünk és persze nem pánikolhatunk be. De erre még ad egy plusz löketet az is, hogy egy itteni szakorvos testvéréről van szó. Szóval, a hiba lehetősége egyenlő a nullával, ha továbbra is a programban szeretnénk maradni… mi pedig nyilván azért jöttünk ide, mert nagyon is itt szeretnénk maradni, ugyebár. - Nyugi, az a plusz 8 óra semmi nekünk… Röhögve itt lesz a reggel… és ráakaszthatjuk másra a bébiszitterkedést. – Kacsintok rá, majd bele is kortyolok abba a kávéba. Első kortyra elfintorodok az ízétől… lehet kihagyta a cukrot, de valami biztos nem stimmel vele. Ennek ellenére úgy iszom, mintha legalábbis vizet innék, ami az életben maradáshoz szükséges jelen pillanatban. Egészen addig, amíg ki nem kapja a kezemből. Egy megjátszott szomorú arckifejezést azért küldök neki, dramatikusan lebiggyesztett ajkakkal, sőt, még szipogok is. - Gonosz vagy, Emma Harrington… borzasztóan gonosz… - Szipogok még egy párat, majd persze elnevetem magam, aztán visszadőlök a falnak. Elég kényelmetlen így feküdni, de legalább nem veszélyeztet annak az esélye, hogy elalszok. Kényelmes pozícióban a kávé se hajtana már annyira. - Hát szívem, lehet, hogy talicskával kell majd odáig tolnod, de természetesen egy ilyennek sose mondok nemet. Hogy mondanék? Csak nehogy az legyen, hogy a bárpulton elnyom majd az álom és lesöpörnek onnan a mogyoróhéjjal meg a kiömlött piával együtt. Az nem lenne egy finom dolog, úgy gondolom. - Jesszus, bolond vagy te? – Kérdezem egy pillanatra azért meglepődve, hogy mégis mitől nem stimmelt a kávé íze. Na jó, nem voltam sose az a pedáns fajta, de azért ilyesmit nem mernék meglépni magamtól, elvégre… elvégre a legjobbnak kell lennünk mindig, azt meg ilyesmi veszélyeztetheti. Bár, ugyebár ma semmi se fog történni, szóval teljesen felesleges aggódnom. De azért nem harapom le a fejét, meg semmi ilyesmi, csak ugyanúgy mosolyogva ingatom meg a fejem, majd kirántom a mappa alól a könyvét és átdobom a másik ágyra. - Viszont azt elfelejtheted drága, hogy te most tanulni fogsz. Ha már itt kell szenvednünk, akkor bizony nem engedem, hogy könyvet bújj, szórakoztatnod kell, vagy elalszok. – Nagy komoly arccal mondom mindezt. A zsebem mélyéről előkapom a csipogómat és az ágyra dobom, hogy ha bármi van, akkor azonnal láthassuk. Még jó, hogy legalább nem kell 0-24 az ágya mellett csücsülnünk. Szerintem megkattannék a gépek pittyegésétől. Innen meg pillanatok alatt odatévedünk, ha arról van szó.
Meg se lepődöm azon, hogy bolondnak nevez. Soha nem panaszkodott a kávéra, pedig ez már a harmadik alkalom, hogy együtt ügyelünk. - Nem vagyok az, csak kellett egy kis löket. Minek nézel valami olcsó drogdílernek, aki kockára teszi a munkáját? Hay, ismerhetnél annyira, hogy fontosabb annál a gyakornoki posztom. Szerinted direkt repültem át a fél világot, hogy itt senyvedjek veled? – vigyorogva pillantok a folyosó vége felé, de tök üres, és egy árva lélek sincs idelent rajtunk kívül. - Hátborzongató tud lenni a kórház, amikor leszáll az éjszaka. A sötétben, és abban a tudatban, hogy a patológia nincs messze tőlünk. Kiráz a hideg, ha a boncteremre gondolok, és a lent dolgozókra. Milyen elszántság kell ahhoz, hogy ne az élőkkel, hanem a holtakkal foglalkozzál? – még a hideg is kiráz, de azt figyelem, ahogyan a könyvemet elorozza előlem, és átrakja a másik oldalra, hogy még véletlenül se érjem el. - Ez amolyan bosszú a részedről? Nem kívánom én se, hogy elaludj, de mit gondoltál majd bábelőadást fogok tartani neked az alagsorban? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, és közelebb húzom a termoszt az oldalamhoz. - Legalább ez melegítsen. – átölelem a két térdemet, és ráfektetem az államat. - Szóval a betegünk neve Connor. – elszántan csúsztatom a tenyeremet a mappa tetejére, és megint felnyitom. - Nem értem, hogy miért éppen mi lettünk a bébiszitterek. Két gyakornokra bízni egy szakorvos testvérét…nem erre szokták mondani, hogy öngyilkosság? – gúnyosan teszem fel a kérdést, mert ez inkább azok ellen szól, akik minket lenéznek. Sokan a folyosón még arra se méltatnak, hogy visszaköszönjenek. Egy ideig csendben maradok, és a csipogót bámulom, de nem történik semmi. - Játszunk olyat, hogy számokban válaszolsz a feltett kérdéseimre, és fordítva is. Hány pasival feküdtél le az egyetem alatt? – felfelé görbülnek az ajkaim, mert régen játszottam ilyen kérdez-felelek dolgot. A csipogót közelebb tolom a lábamhoz, és amikor éppen választ kapnék meg is szólal. - Ójaj… - pillantok rá, és szinte egyszerre pattanunk fel az ágyról. A játék gondolata tovaszáll, mert a betegünk lesz az első. A lófarokba kötött hajam is szétjön futás közben. - Erre a lépcsőn menjünk, mert a lift foglalt. – mutatom az utat Haynek, és jócskán meghaladva a rekordunkat kanyarodunk be a megfelelő sorszámú terem elé. Felrántjuk az ajtót, és egy vészhelyzet közepére csöppenünk. - Az oxigén szaturáció esik…a picsába. – kapkodok én is, és a fülem mögé tűröm a hajamat, mert zavar a munkám közben. Hátrapillantok, de a nővérpult mögött nem látok senkit, ami azt jelenti, hogy egymásra vagyunk utalva, és nem fogunk segítséget kapni olyan hamar. A monitorra téved a tekintetem, aztán a srácra, aki eszméletlen. A vártnál sokkal jobban néz ki a beteg is, de most nem ilyesmikkel kellene foglalkoznom. Az előbb még minden olyan nyugis volt, és csak beszélgettünk, kávét ittunk. Ez a szép az orvosi szakmában, hogy sohasem tudhatod, hogy melyik pillanatban lesz szükség rád, és akkor a vicces, és szórakoztató éned félre kell tenned, mert az életmentés az elsődleges feladat. - 80%...ez nem lesz jó. – körülnézek, és az agyam is a megfelelő diagnózis után kutat lázasan, de ahhoz alaposabban át kellett volna néznünk a kórlapját. - Ott hagytuk a kórlapot az ágyon…vissza kell emlékeznünk. Mit olvastunk az állapotáról? – tekintek a gyakornoktársam szemébe, de nem csak tőle várom a megoldást, hanem saját magamtól is. Kettőnkre lett bízva, és nem szúrhatjuk el. Nem olyan nagy dolog, mert máskor is volt már vészhelyzet, csak akkor mellettünk álltak a rezidensek, vagy a nővérek, sőt a legtöbb esetben egy szakorvos is ügyelt ránk. - Totális pneumothorax-a van, azt hiszem. – kicsit elbizonytalanodok, de most nincs időnk azon morfondírozni, hogy igaz-e az állításom. - Összeomlik a tüdeje. Ott az állt a papíron, hogy az ütközés következtében erős ütés érte a mellkast. – az ágy mellé lépek, és az eszközöket tartalmazó kocsit odébb húzom. - Drenázzsal dolgoztál már? Mert én nem. – lehajolok, és a gumikesztyűket keresem. - Te csinálod, és én asszisztálok, vagy fordítva? – pillantok Hay szemébe, és a válaszát várom, de sürgősen, mert nincs több veszíteni való időnk.
Emma & Hayleigh
A hozzászólást Emma Harrington összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Nov. 07, 2015 10:59 am-kor.
Vendég
Vendég
»Vas. Nov. 01, 2015 6:11 pm Keletkezett az írás
Emma & Hayleigh
Na jó, tudom én, hogy megbízhatok benne, hogy nem drogoz itt be a kisasszony… az energiára meg nyilvánvalóan szükségünk van. Azért van egy pont, ami után az alapvetően energikus párosunk is be tudja mondani az unalmast. Az pedig nem lehet ma este. Főleg, ha reggel még kocsmapultot is kell majd támasztani. Vagy lehet a pult fog engem támasztani, ha csak nem pörgök fel valamitől. Bár az nem feltétlenül pozitív, ha felpörgök, mert az nyilván azt jelenti, hogy valami gondunk akadt… Imádom alapvetően az izgalmas történéseket és azt, ha gyorsan kell előkapni a tudásunkat, de ma valahogy nem hiszem, hogy olyan boldog lennék, ha nagyon fel kéne pörögnöm. Nyugis este kell… - Ugyan… én imádom este a kórházat. Hidd el, nem fog egyik beteg se felállni a boncasztalról és megkergetni. – El is nevetem magam, ahogy elképzelem, hogy egy pucér, összevarrt mellkasú hulla kergeti a sikoltozó Emmát. Még jó, hogy alapvetően borzasztóan racionális ember vagyok. Az a hiszem, ha látom fajta. Sose hittem semmilyen spirituális dologban. Valahogy túlságosan földhöz ragadt vagyok ilyen téren. De hát… azt hiszem ez nem olyan ritka dolog egy sebésznél. Nyilván néha hinni kell abban, hogy csoda történik… de alapvetően minden a mi kezünkben van. - Bábelőadást? Dehogy… de táncikálhatnál nekem egyet. Ha kell, adok neked zenét is. – De hát mi mást várhat az ember a gyakornok társától, akivel közös éjszakai száműzetésben van, minthogy szórakoztassa? Ez a minimum… nem, majd ülünk kukán egymás mellett és a könyveket bújjuk… Annál mi azért elevenebbek vagyunk, azt hiszem. Na meg túl nagyszájúak, legalábbis a magam részéről biztosan. - Érezd megtiszteltetésnek, drága. Biztos nem bíznák ránk, ha nem gondolnák, hogy képesek vagyunk rá. – Vonom meg a vállam és valamiért inkább hiszem ezt. Elvégre egy fontos emberről van szó. Mondjuk alapvetően ilyenkor minimum egy rezidens itt szokott maradni… de ki a fene tudja, hogy most miért éppen mi lettünk az áldozatok. - Vagy itt bújnak valamelyik pihenőben és arra várnak, hogy elcsesszünk valamit és közölhessék, hogy tudták előre, hogy képtelenek vagyunk egy ilyen feladatra is. Valamiért ezt valószínűbbnek tartom, mint azt, hogy bíznak a tehetségünkben, de nem az a fajta lány vagyok, aki hagyni fogja, hogy ilyet gondoljanak róla. Különben se szeretem, hogy alapvetően minden gyakornok ostobának van titulálva. Nyilván az itt dolgozó minden szakorvos zseniként született és egyből az orvosiból profiként lépett ki. Ha lenne egy időgépem nem akarnék semmilyen nagy dolgot megnézni, pusztán a nagyképű szakorvosok egy-egy napját gyakornokként… Hallgatom a kis játékötletet és már kezdeném azt érezni, hogy izgalmas lesz az este, amikor hallom a szinkronizált pittyegést. Francba. Alig egy lélegzetvételnyi idő alatt kapunk észhez és pattanunk le az ágyról, hogy mint akit ágyúból lőttek ki rohanjon a beteg szobájába. Idő közben pedig próbálom összeszedni az összes traumás tudásomat. - Ez a mi formánk… - Dünnyögöm magamban. Ennyit a nyugalmas estéről. Figyelek arra, amit Emma mondd és egyelőre nem reagálok, csak pörög az agyam. Oké… légmell. Menni fog ez, láttad te már, hogyan csinálják. - Aspiratio. 16-os kanült kérek. – Szólok határozottan a nővérnek, s ahogy a kezembe kapom a kért eszközt ujjaimmal tapogatni kezdem a bordákat, hogy megtaláljam a megfelelő helyet. Határozott mozdulattal szúrok, majd elemelem a kezem a tűről és Emmára nézek. - Nem… de ez ad egy kis időt nekünk. Megcsinálom én… de ez lesz az első. Igazán megtisztelő pont veled túlesni az elsőn… - Elmosolydok egy picit. Igen, muszáj egy kicsit humorizálnom, hogy ne essek pánikba. Így működök. Legalább Emma is kicsit megnyugszik, már ha veszi a kis poénomat. - Szikét. – Nyújtom a kezem a nővérnek, lenézek a mellkasra, majd fel Emmára és veszek egy nagy levegőt.- Mekkora fog kelleni? - Középső hónalj-vonal, ötödik és hatodik bordaköz. – Mondom hangosan, miközben ujjaimmal ismét kitapintom a megfelelő helyet. Megvárom, amíg megkapom a fertőtlenítőt a vágáshoz és odahelyezem a szikét, majd vágok és már nyújtom is a nővérnek a szikét. - Mondd, hogy nehéz elrontani a trokár behelyezését… - Pillantok ismét Emmára és nagyon remélem, hogy azt mondja, hogy igen… mert ha elcseszem, engem kinyírnak, de feltehetőleg őt is. Nem akarom, hogy rögtön thoracotomia legyen belőle és segítséget kell idehívni. Kezembe veszem a csövet és elkezdem bevezetni, előhalászva minden előzetes tudásomat. Egy-két év és ez rutinból fog menni, ebben biztos vagyok… és abban is, ha most legalább egy rezidens lenne itt, kikapná a kezemből kapásból és helyettem cselekedne. Így legalább tanulunk. - Meddig? Jó így, nem? – Pillantok fel, majd ha megkapom társamtól is a megerősítést, lassan kezdem el kihúzni a fémcsövet, bennhagyva a drént.
Milyen meglepő, hogy éppen én kerülök vészhelyzetbe megint, és Hayleigh is érzékeli, hogy ez nem egy sima ügyelet lesz. Nem sok alkalommal, talán háromszor ügyeltünk már együtt, de minden alkalommal belenyúltunk a közepébe. Szerencsére az első két esetben egy rezidens, vagy egy szakorvos volt a közelben, de úgy látszik fortuna elpártolt tőlünk, és más kegyelteket szemelt ki magának. A helyzet forróvá válik, mert olyasmivel találjuk szembe magunkat, amit még egyikünk se csinált. A gumikesztyű rajtam, a beteg felett állunk, egy nővér a közelünkben, aki valószínűleg annyi értelemmel rendelkezett, hogy megcsipogtassunk minket, de addig már nem jutott el, hogy gyakornokok vagyunk, akik nem hozhatnak döntéseket. Hát melyik kórház tartja be péntek éjjel az előírt szabályokat? Az életmentéssel nem várhatunk addig, amíg véletlenül erre téved egy öreg vén róka. Mondjuk a St. Claire nem éppen az a hely, ahol olyan sok lenne az öreg orvos, inkább az érett harmincas, és negyvenes pasik viszik a pálmát, de őket még nem nevezném annak, főleg nem egy-kettőt, de a picsába is Emma, neked most arra a problémára kellene koncentrálnod, ami előtted van, többek között a légmellre. - Rendben, akkor csináld te. – mosolyodok el, és bízom Hay-ben. Az egyetemi háttérről nem beszélgettünk nagyon még, hogy ki hova járt, de itt már nem is számít. Bent vagyunk mindketten a gyakornoki programban, és hasonló tudással rendelkezünk. Na, jó átlagban jobbak vagyunk a társainknál, mert ma este se rezeltünk be, csak egy kicsit attól a ténytől, hogy a segítség nem fog jönni. - Megtisztelve érzem magam én is. – fürkészem a barna szempárt. Együtt megoldjuk ezt is, ahogyan eddig az összes szívatós feladatot, és reggel elmegyünk Joe bárjába felhajtani egy tequilát, vagy egy vodkát. A kocsi mellettem áll, és a nővér is aggódik, mert látja, hogy bizonytalanok vagyunk, de valamiért nem is mer vitába szállni egyikünkkel se. Hay máris egy szikét kér. - Öhm…szerintem jó lesz, de a tízes erre megfelelőbb. – figyelmesen követem minden egyes mozdulatát. Az ismétlés segít a koncentrációban, és csak határozottan bólintok, hogy az anatómia könyv szerinti megállapítás jó, csak éppen itt már egy élő, és lélegző emberen próbáljuk ki az elméleti tudásunkat. Tévedésnek helye nincs. A nővér a kezünk alá dolgozik, és megtörténik az első vágás. - Egy kicsit erősebben, mert vastag a bőrréteg. – halkan segítem innen, de nem nyúlok bele abba, amit csinál. - Menni fog, ne aggódj. – tartom vele a szemkontaktust, de a szívem is nekilódul. A faszt nem nehéz. Ha rossz helyre megy, akkor konkrétan megöljük a beteget, de ilyennel most nem is kellene foglalkoznom. Fejben is itt kell maradnom, és nem száguldozhatnak a gondolataim negatív irányba. - Várj. – hajolok fölé, és szemügyre veszem, de szerintem minden mozdulatot jól tett, ezért nem is szólok bele. - Igen, már jó lesz. – megkönnyebbülten sóhajtok fel, aztán amikor a drén bent marad, akkor kihúzom a köpenyem zsebéből a sztetoszkópomat, és közelebb lépve a fiatal páciensünkhöz, most én hallgatom meg. A fémlapot a megfelelő helyre teszem, és csendben hallgatózom, hogy milyenek a légzési hangok. A tüdő expandálódott, és sikerült elkerülünk a bajt. - Minden oké. – akasztom féloldalasan a nyakamba, és szerintem mind a hármunknak most esett le egy nagyobb darab szikla a szívéről. - Hay, megcsináltuk. Jézusom, ez fantasztikus volt. – a sikerélmények, még ha bármennyire is kicsik, nekünk óriási előrelépést jelentenek, és nem is gondolkodom, amikor pacsira emelem a kezemet. A nővér kicsit furán néz ránk, de ő nem értheti, hogy milyen az, ha valamit egyedül oldasz meg, és nem kell hozzá se főnöki segítség, sem pedig a háttérből valamilyen mormogás. A pacsizás után a monitorra tekintünk mindketten. - Az oxigén szaturáció 90%-os. Ez nagyon jó. – büszkén mosolyodom el, és megpróbálom a gumikesztyűt lehámozni a kezeimről. - Jól csinálták. – dicsér meg minket a nővér is, akinek sajnos a nevét nem tudom, de ma este a duónk kiegészített tagja lett. - Köszönjük, de a barátnőmé az érdem, hiszen ő csinálta az oroszlán részét a feladatnak. – kacsintok rá, és a kukához sétálok, hogy kidobjam a használt kesztyűt.
Kezdőlap 
