Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Kedd. Nov. 03, 2015 8:07 pm Keletkezett az írás




Kaya and Gareth


A leütött hangok elhalkultak a zongorán, nem maradt más utána, csak fullasztó vágy, és vad szenvedély. Pontosan ez történt velem is. A szabadságra való vágyam az elmúlásé lett, hogy átvegye a helyét a kötelességtudat. Semmire nem vágytam jobban ebben a percben, mint arra, hogy visszaforgassam az időt, hogy legyen elég bátorságom nemet mondani a fenyegetésre, hogy legyen elég merszem véghez vinni, amit akarok. Mert gyáva vagyok, gyáva voltam, és mindig is az leszek. Hiszen feláldoztam önnön magam, a vágyaimat és egy jobb jövő lehetőségét dobtam a kukába, mikor hagytam, hogy megvezessenek. Elengedtem egy boldogabb, kiegyensúlyozottabb élet esélyét, és elcseréltem egy sivár, egyhangú, minden lépésében megtervezettre, amit eleinte gyűlöltem. Eleinte kedvem lett volna arcon köpni magam azon a reggelen, mikor azt terveztem, hogy feladom azt a sorsot, ami rám vár, mert nem tettem meg. Mert egy önző, gőgös pénzt és csillogást kedvelő embernek állítottam be magam.
Pontosan emlékszem arra a napra, és arra is, hogy akkor én belül meghaltam. Akkor, mikor közölték velem a hírt, összeomlottam. Gyengén és gyáván. Ha bárki tudná ezt, nem hinné el, hogy egykor, valamikor akartam, hogy szeressenek, de végül a család győzedelmeskedett. Mert mindig a család lesz az első, és soha nem lehetünk önzők, nem lehetnek álmaink. Szenvedtem. Tisztán emlékszem rá, hogy így volt, belül rohamosan haldokoltam. A lelkem volt, mely megszakadt, és akkor tanultam meg egy életre, hogy soha nem lehetünk szabadok. Mint a kalitkába zárt madár, egy idő után éneke sírássá alakul, de én nem sírtam. Beletörődtem. Megbékéltem. Saját karriert építettem, holott tudom, hogy egy napon nekem kell a családot irányítani, egy napon nekem kell a saját gyerekeim álmait összetörni, és pontosan emiatt nem akartam soha megnősülni.
Most mégis itt vagyok, a leendő feleségem lakásában, őt figyelem elgondolkodva, miközben az italomat felvizezte az elolvadó jég. Ő egy szál köntösben néz rám, szavait felém intézve, én pedig még mindig nem tudom elhinni, hogy pár óra alatt közelebb került hozzám, mint bárki egész életemben. Előcsalt valamit, ehhez nem fér kétség, de azt, hogy mit, magam sem tudom. Még érzem őt magamon, még hallom a sóhajait, és a játékát, mellyel összefonódott az enyém, oly mértékben, mintha mindig is erre a kis dallamra vártunk volna. Mintha a sors ócska tréfát űzne velünk, én pedig úgy érzem, hogy a régi énem előtérbe kerülve elnyomja a régit, messzire taszítja, hogy ma bármit megtehessen. Apró, számomra sokat jelentő ígéret volt minden csókja és érintése, én pedig vágyom a folytatást, mintha ezen múlna az életem.
Tulajdonképpen egyikünk sem erre számított. Láttam az arcán, amikor újra belépett ide. Azt hiszem, olyat tettünk, amelyre egyikünk sem volt felkészülve, bár nem tudom, hogy erre lehetséges lett volna. Mert a zongora előtt önmagam vagyok. Egy olyan ember, aki lehettem volna, ha elég bátor lettem volna megtenni, amit meg kell. Egy olyan énem mutattam, amit soha nem hittem volna, hogy a húgomon kívül bárki képes lesz meglátni a játékomon át. Ez az érzés pedig a hatalmába kerít, megbéklyóz, és az ital okozta bódulat miatt eszemben sincs visszatérni a formalitáshoz.
- Az esküvőnkhöz csak nekik van közük, a többi a mi dolgunk - jegyzem meg a hirtelen beállt csendben. Sajnos ez az igazság. Minket nem kérdeztek meg, hogy akarjuk-e ezt az egészet, avagy sem. Nem gyűlölhetjük egymást ezért, és a legkevésbé sem hibáztathatjuk a másikat. Hiszen, ha nemet mondtunk volna, a családjaink nem álltak volna meg egy szimpla kitagadásnál, vagy az anyagi juttatások megvonásánál, ennél többet tettek volna, én pedig ismerem Joseph módszereit. A kegyetlenség bármilyen formáját előszeretettel alkalmazza, ha érvényesíteni akarja az akaratát, és minden bizonnyal Larrabee gróf sem egy szent. Előbb, vagy utóbb elérték volna az akaratukat, így mindketten jobbnak láttuk a kevésbé fájdalmas utat választani. Tudom, hogy ez nem vigasz, egyikünknek sem, de jelen helyzetben úgy érzem, mintha mégis a legjobbat akarnánk kihozni abból, hogy egy életre összekötnek minket. És minden bizonnyal ez a barbár, múlt századi eszme utoléri a húgomat is, és a gyermekeinket is, mert gyarlók vagyunk, és nem vagyunk képesek tanulni az elődeink hibáiból sem.
- De vajon ez a csillogás hogy jelenik meg Sydney kevésbé csillogó részén? - kérdezem, bár kérdésem sokkal inkább költői, mintsem megválaszolandó. Hiszen a következő pillanatban a bejáratból fordul vissza, és kér meg arra, hogy ne nyúljak a zongorához. Védekezőn emelem a kezem magam elé, majd távozása után az ablakhoz sétálok, hogy a kora esti kertet figyeljem pár percig. Mély levegőt véve húzom le az italom, majd fintorba torzul arcom, ahogy a jégtől felhígult ital a torkomon folyik végig a gyomromig. Gyűlöltem mindig is a jeget az italomban, most pedig úgy teszek, mintha ez nekem jól esne. Utoljára egyetemi éveim alatt ittam így, most pedig úgy érzem, mintha visszarepültem volna az időben.
Végül döntésre jutva megyek ki az udvarra, ahol kiadom az utasítást Vincentnek, aki a csomagjaimért indul a kocsihoz, én pedig cigarettára gyújtva tárcsázok egy számot, mely nem kapcsolható. A húgom szinte soha nem kapcsolja ki a telefonját, én pedig úgy hiszem, talán egy újabb hódítása köti le ennyire, így eltéve a készüléket, visszatérek a vörös szalonba. Nem tudom, Kaya mit tervez, de igazából abban sem vagyok biztos, hogy tudni akarom. Még megfordul a fejemben, hogy talán visszaléphetnék ettől az egész őrült ötlettől, hogy talán jobb lenne a vendégszobába bezárkózva töltenem az estét egy pohár kellemesen fanyar scotch mellett. Hiszen az, amit tettünk, ahogy engedtünk az ösztöneinknek, intő jelként kéne figyelmeztessen arra, hogy az még csak a kezdet volt. Még szó nélkül visszavonulhatnék, ő pedig elkönyvelne valaminek, ami cseppet sem vetne jó fényt rám a szemében, de mégsem teszem. Ehelyett egy italt töltök magamnak, miközben újra, és újra körbe járom a szobát, elmélázva egy-egy részletén, miközben a kezemben lévő pohárba kapaszkodva őrlődöm a saját elmémben felmerült kételyeim között.
Talán ez lenne a helyes megoldás mindkettőnk számára, de én mégis meggondolatlanul döntök a várakozás mellett, mert az alig egy órája megízlelt érzésre vágyom ismét, és ezt csak ő adhatja meg. A sors fintora, hogy pont én akarok annyira megragadni egy olyan érzést, amit több, mint egy évtizede úgy hajítottam messzire, mint egy darab elhasznált papír zsebkendőt, most mégis mindent megadnék, hogy újra érezhessem. Kételyek gyötörnek ugyan, de mintha nem érdekelne, mintha ez lenne számomra egy olyan mentőöv, amit, ha nem ragadok meg, akkor elvesztek valamit, amit talán soha nem is birtokoltam még.
Az ital kellemesen marja végig a torkom, lassan bódítva el a maradék józan eszemet is, miközben egy pillanatra még meginog a magabiztos várakozásom, de már késő... Halk, ám egyre erősödő, könnyed léptek jelzik közeledtét, és tudom, hogy már nem fogom meggondolni magam. Az italomat meglöttyintem a poharamban, ahogy az ajtó felé fordulva várom, hogy megjelenjen. Mindig is szerettem, ha egy nő kihasználja azt, amivel rendelkezik, és bár fogalmam sem volt mit fogok látni, vártam. Ám, ahogy megjelenik, a szavam eláll, és egy pillanatra megdermedek, még levegőt is elfelejtek venni, ahogy végigmérem őt a piros ruháját, melyet fehér pöttyök díszítenek, a magassarkút, és az egész megjelenése mást sugall, mint az előző, csúf halált halt orgonaszín kosztüm. Ebben a ruhában sokkal inkább átlagos ember hatását kelti, egy új arcát mutatva meg nekem, melyet eddig el sem tudtam volna képzelni. Olyan kisugárzással bír, mely miatt képtelen vagyok levenni róla a szemem, de nem is akarom. Hiszen tetszik, amit látok, és enyhe kötekedő élt rejtő szavai mosolyt csalnak arcomra.
- Nem értem, mi a baj az öltözékemmel... - nézek végig magamon, arcomon játszott értetlenséggel, habár így, hogy rajta egy könnyed, átlagos ruha van, az általam viselt ruha túl elegánssá növi ki magát.
Tekintetemet le sem véve róla figyelem, ahogy közelebb ér, közben pedig emésztem szavait. Azokat a szavakat, melyek könnyedséget rejtenek, veszélyt sejtetnek, és bár számomra nyilvánvaló a válasz, ő ezt nem tudhatja még, hiszen az oly könnyedén lecsökkentett távolság olyan közelséget eredményezett, mely miatt ismét a bűvkörébe vont, ezzel elvéve a nehezen visszaszerzett realitásom érzetét. Mert a közelében nem tudok most kimért lenni, vagy távolságtartó, mert még mindig szomjazom a nem olyan rég megízlelt szabadság után, mely könnyebbé tette az elfogadásom. Az esküvő ellen már nem tehetünk semmit, de csupán rajtunk múlik, mennyire vesszük jól a kezdeti nehézségeket. Jelen helyzetben csak arra vágyom, hogy ne kelljen a jövőn gondolkodnom.
- Mindemellett igazán kedves tőled, hogy felajánlasz két opciót is az estémet illetően, és megvallom csábít a veled egyidős scotch gondolata is, habár nem sűrűn iszogatok ok nélkül - most rajtam a sor, hogy csökkentsem a távolságot, hogy így ismét alig húsz centi válasszon el minket. Csak figyelem őt, mintha a legféltettebb titkait akarnám kiolvasni, és valahol így is van. Tudni akarom, hogy érte el nálam azt, amit, és ez nem megy anélkül, hogy ne kelljen a tűz közelébe merészkednem. - Ennek ellenére nagyon kíváncsivá tett, hogy ezzel a merész öltözettel hova készül a leendő feleségem, habár nem tudom, jól meggondoltam-e, nem ismervén a helyszínt, ahová menni akarsz - sóhajtok fel a döntésemet meghozva -, de legyen! Csupán azért, hogy ne könyvelj el egy változásra képtelen alaknak - jelenik meg egy incselkedő félmosoly ajkamon, mert játszom vele. Belemegyek ebbe a kis játékba, mert őrült erővel dönt maga alá a felismerés, hogy pontosan ezt akarom. Kilépni a komfortzónámból, olyan helyre menni, amit nem ismerek, olyat tenni, amit soha. De vajon mivel érte ezt el? Még mindig erősen kitartok az mellett, hogy a zongoránál történtek gyűrtek maguk alá, pedig valójában nem ez az igazság. Ha igazán őszinte akarok lenni önmagamhoz, akkor a helyzet az, hogy pontosan az az énje vonz, akit a dallamok mögé rejtett, az az énje, aki adott nekem valami új színt ebbe a monoton egyhangúságba. És ez, ebben a steril környezetben - hogy a szavaival éljek -, lehetetlen. Úgy érzem, nem gondoltam meg jól, hogy talán még visszafordulhatok, de ahogy az erős scotch hatni kezd, már tudom, hogy most az egyszer az ésszerű döntések helyett megpróbálok megragadni valamit, amit talán soha többé nem lesz lehetőségem. Végül kiiszom az italom, majd az asztalhoz lépve teszem az üveg mellé a kiürült poharat, hogy egy egyszerű kérdéssel forduljak vissza felé.
- Indulhatunk?

megjegyzés: Gentle Heart szószám: 1619

made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Nov. 04, 2015 12:55 pm Keletkezett az írás




Gareth & Kaya



Vedd el!
Szelidítsd meg!
Tartsd meg!
Lehet talán ezek lennének a legjellemzőbb mondatok arra vonatkozóan, hogy egykor mi mindent tanultam sokat tapasztalt nagyanyámtól. Elsősorban azt, hogy egy úrinő soha nem parancsol, egy úrinő mindig kér, de azt kellő határozottsággal ahhoz, hogy parancsnak tűnjön. Egy úrinő mindig tisztában van vele, hogy az adott helyiségben milyen szerepet is tölt be, hogy azokkal szemben akik ott tartózkodnak ő pontosan hol is helyezkedik el. Egy úrinő tudja mikor szólaljon meg, mennyit beszéljen és mikor hallgasson el. A beszéd, mint eszköz nagyon hamar képbe került akkor amikor ezen fortélyokat tanultam el tőle. Tudni kell mikor hagyj félbe egy mondatot, mikor legyen több az amiről beszélsz és mikor legyen kevesebb. Mikor és hova helyezd a mondanivalód hangsúlyát, mely szavak kapjanak nagyobb jelentőséget egy-egy nem véletlenül odaszúrt mondatodban. És végezetül minden esetben élj azzal az istenadta jogoddal, hogy nőként olyan eszement módon vagy képes búgni, akár a fülhöz szorított kagylóban a tenger morajlása.  Nagyanyám mindent megtanított nekem, mindent pontosan előre eltervezve és kiszámítva, az utolsó mozdulatot is. És én eszerint éltem egészen idáig. Az életem során nagyon kevés alkalom volt, amikor ki tudtak billenteni a szerepemből egy időre, de aztán mindig visszataláltam. Olyan voltam mint egy mívesen megmunkált kis keljfeljancsi, akit bármerre is billentesz, mindig talpra áll és mosolyog rád tovább. Hogy ezt végül egy olyan ember fogja megtörni, akit a hátam közepére nem kívántam az egyszerűen hihetetlen volt a számomra. Mikor ideérkezett én megpróbáltam. Megpróbáltam úgy viselkedni vele, ahogyan azt tanultam, megpróbáltam elrejteni magamat, visszazárni, ahogyan mindig is tettem, és inkább sebezni vagy marni próbáltam kissé megcsorbult karmaimmal, minthogy akár egy pillanatra is engedjem számára, hogy megláthasson. A felesége leszek, ezt már eldöntötték, eldöntötték talán azt is, hogy milyen ruha, milyen harisnya lesz rajtam, gyanítom, hogy a cipellőm utolsó kis selyemmasnijáról is komoly diskurzus folyt anyám és a leendő anyósom között. Tekintve, hogy mindketten valamiféle álomvilágban éltek, és szent meggyőződésük volt, hogy ez a házasság a szerelem alapjaira épül, vagy legalábbis, idővel majd az is megérkezik. Ez utóbbit anyám gondolta olyan vehemensen, hogy időnként már én magam is megijedtem tőle. Szóval én megkiséreltem vele szemben úrinőként viselkedni, ahogyan azt nagyanyámtól tanultam, de abban a pillanatban, hogy a játékával magához rántott, abban a pillanatban lehullott rólam minden művi álca, abban az időben láthatta ki lakozik legbelül, és azt hiszem ez olyan mozzanat volt, aminek soha nem lett volna szabad megtörténnie. Éppen ezért volt bennem tengernyi kétkedés azt illetően, hogy újra kell godolnom a forgatókönyvet, mert ez nem volt benne az egészben. Ezzel nem számoltam. Sok mindenre fel voltam készülve, csak arra nem ami végül történt. Elementáris erővel csapódott be az életembe akár egy semmiből érkező orkán, amely felkap minden hordalékot amit csak ér, és viszi, vonszolja magával, nem érdekelve mit akar az ami a bűvkörébe kerül. Lassan hullámzó táncunkból így lett a végére egymáshoz veszettül kapaszkodó, összeboruló szenvedélyes tangó. Nem tudom magam kivonni a történtek hatása alól, és a legdöbbenetesebb az egészben, hogy ha őszintén magamba nézek nem is akarom. Abban vagyok csak biztos, hogy utolsó kétségbeesett próbálkozásként megpróbálom magam távol tartani tőle, kivéve ezt a napot. Olyan lett számomra a közelsége mint a drog, amelyre azt mondjuk csak még ezt, csak még ezt az utolsót, de ha egyszer belekóstoltunk nem fogunk tudni leállni róla. Én sem leszek képes, mégis....mégis szüntelen győzködöm magam, hogy de igen. És mire innen visszatérünk majd, mindketten képesek leszünk ellenállni a másiknak. Az illatának....ó istenem, képes lettem volna bekúszni a bőre alá, hogy mindig érezzem. A hangja...magával ragadóan marta végig a bőrömet, mintha egy hegyes jégcsappal karcolták volna át. Hűvös volt, és izgató. Éreztem ahogyan nekem csapódik a whiskeytől és a dohányfüsttől vegyes lehelete, és mint valami megbolondult kamaszlány adom neki az ajkaimat. De talán nem az a fontos, hogy mit tettünk, hogy mennyire nem sikerült megtartanom azt amit elvártak tőlem, hogy mennyire ostobán dobtam oda magam neki. Fogalmam sincs mit gondolhat rólam....de mióta is érdekel engem, hogy mit gondol rólam? Megráztam a fejem, és amikor egy időre távoztam a szalonból, azt hiszem már tudtam, hogy ez az éjjel kétféle módon érhet véget: vagy sikerül egymástól elválnunk, elengedni a másik kezét és szépen folytatva az unalmas kis játékunkat megjátszott távolságtartásról, érzelemmentességről, dacról és ridegséről. Vagy végérvényesen összekapcsolódunk, és nem lesz többé sem család, sem más aki elválasztana. Nem szerettem belé, egyetlen alkalom olyan kevés ehhez, de az a szenvedély amit másodpercek alatt kiváltott belőlem az soha nem tapasztalt volt, és úgy robogott végig rajtam, hogy őrületes űrt hagyott maga után. Nem gyűlölhetem őt azért mert ugyanúgy döntött mint én. Éppen olyan áldozata ennek az egésznek akárcsak magam. Mégis én benne kerestem a bűnbakot, talán azért mert úgy éreztem ő is sarokba akar szorítani. Pedig semmi mást nem akart, csak hazavinni. De nem akarok menni, itt akarok maradni....meglehet örökre. Hiába jöttem ki, a vörös szalon foglya maradtam, és azt hiszem valahányszor csak szabadnak akarom érezni magam oda fogok visszatérni. Végül aztán, amikor elkészülök és próbálom a belépőt kellően hatásosan kivitelezni, azt hiszem sikerrel járok, talán csak azzal nem számolok, hogy az ő reakciója belőlem is kivált majd valamit. Megint elszámítottam magam. Úgy véltem, hogy én leszek az akin megragad a tekintete, és én ezt majd kellően felsőbbrendűen fogom kihasználni, hiszen így kell. Egy magamfajta nőnek, nem csupán hordania kell egy ruhát, hanem tudnia kell viselni is azt. A megjelenés, a kellemem a második bőrünk. Nagyanyám és az ostoba tanításai, melyet pár óra alatt a kukába lehet dobni, mert már semmit nem érnek. Gareth-el szemben semmit. Van benne valami elnyomott vadság, valami olyasmi amely a rabságban nevelt vadakban van, akik csak figyelnek kifelé, hűvösen és kitartóan a rácsok mögül. Nem mozdulnak, nem követelőznek, várnak. A megfelelő alkalomra, a megfelelő személyre. Éreztem ezt belőle, hogy jönne, hogy mozdulna, csak egyedül képtelen rá, mert már annyira megszokta a ketrecet, hogy magával is elhitette ez az otthona. De mi történik ha belekóstol ebbe a másik világba, amelynek csábítóan zamatos mézillatát, most vonszolom be magammal a nappaliba, és lebbentem előtte a csábosan felvett ruhát, mint egy vörös selymet. Minden mozdulatom után hullámzik és hívogatja, ahogyan egyre közelebb lépünk egymáshoz. Érzem, hogy hív magához, érzem, hogy az egész légkör másodpercek alatt képes lenne megfojtani. Az arcára van írva minden és a döbbeneten túl ott látok még mást is, ami engem is megragad ismételten, akár egy láthatatlan hűvös kéz, hogy odarántson.
~Megmondtam, hogy az enyém vagy!~
~Igen!~

Eszemet vesztetten nézem őt, közeledem hozzá, és közben lassan rátalálok a hangomra, talán nem ártana nekem is néhány korty, de már így is többet ittam a kelleténél, és hol van még a vége a mai estének. Hogy hol? Remélhetőleg egy olyan helyen ahol egy időre senki nem találhat majd ránk. És ez nem a fizikai világ, ez sokkal messzebb. Nem tudom éreztem e valaha ennyire késztetést, hogy hozzáérjek valakinek az arcéléhez mint most ebben a pillanatban és a mozduló kezem utolsó kis rezdülése az ujjaimban sül ki, ahogyan végigfut a levegőben, mint egy láthatatlan zongorán. Az érintés varázslatát csak egy időre kapom meg, és én nem akarom eltékozolni. És különben is nem tehetem, ez már tényleg túl veszélyes. Túl veszélyes? Van attól veszélyesebb, hogy éppen az éjszakát kívánom vele meghódítani, és magammal rántani a közrendű fénybe, ahol talán újra megmutatja magát nekem? A gyerek....a kisfiú...a nemes vad. Végigtekintek rajta, szemeimben vidám fény villan, ahogyan elképzelem őt valami egészen más viseletben. Oldalra billen a fejem, beharapom az ajkaimat és a haját nézem, amelybe nemrég olyan akaratos kis boszorkaként szántottam bele. Bizsergető a gondolat, a fejbőre forróságát érezve, hogy megint megtegyem, ám ezúttal egészen más célzattal.
- Az öltözékeddel és az egész megjelenéseddel alapvetően nincs gond, Kedvesem. Feltéve ha nem éppen az éjszakai, egyszerű városba akarod belevetni magad. Látogatáshoz, egy nívósabb ház vendégeként megjelenni, esetleg egy kedves üzlettársaddal egy jó szivart elszívni és megvitatni az aktuális só, kőszén és cukor árfolyamot, valamint mellé felszolgáltatni valami testes és kíméletlenül maró italt.- újabb apró lépést tettem fel, és alaposan végigmértem, a feje búbjától lassan haladva a tekintetemmel, egészen a mellkasán át, lefelé....a combja irányába, ahol elidőztem egy pillanatig, majd kacér félmosollyal néztem vissza rá.
- Esetlegesen egy sietve megtett látogatásra a jövendő feleséged otthonába, ahol gyönyörű és virtuóz játékoddal....úgy értem zongora játékoddal elkápráztatod a ház asszonyát ugyebár. Szóval ha ezeket nézzük az öltözéked szinte kínosan tökéletes. De most, jelen pillanatban olyan helyre készülök, és ha velem tartanál akkor te is, ahol ebben inkább néznél ki valamiféle vásári bohócnak, semmint egynek a tömegből. Tudod, Gareth, ez a fajta szabadság, amelyet megízlelsz egy ilyen éjszaka alatt nem hiszem, hogy érne annyit, hogy néhány szép ruháért vagy egy negyed százados whiskey magányos kortyolgatásáért sutba dobd.- végre nagy nehezen megtaláltam a hangomat, és a szavait egy finom bólintással és töretlen mosollyal fogadtam, mely még jobban szélesedni látszott a magyarázata hallatán.
- Természetesen kizárólag azért, hogy én ne gondoljalak olyannak aki nem képes a változásra.- ismételtem meg a szavait nem is leplezett derültséggel a hangomban, meg megráztam a fejem és jót nevettem amikor indulni akart. Megemeltem a kezem magam elé tenyeremmel csuklóból integetve jobbra és balra mintegy tiltakozásul.
- Lényegre törő vagy Édesem, de ennyire ne rohanj! Az előbb vázoltam, hogy az öltözéked itt tökéletes, de ahova készülünk, mint láthatod, én sem koktélruhába és takaros kis ékszerekkel teleaggatva megyek.- Az asztalhoz sétálok, ahol éppen áll és véve egy mély lélegzetet közel lépek hozzá, gyakorlatilag annyira közel, hogy már majdnem összeér a mellkasunk. Felpillantok rá, és egy egész másodpercre belém fagy a lélegzetem. Ilyen egyszerűen nincs! Mit csinál velem, mi az ördögöt művel velem? Minden amit ebben a pillanatban gondolok és érzek mintha nem is létezne, mintha csak őt látnám magam előtt, és a vágyat amely megint és ismét magával ragad. Észhez kell térnem, különben soha nem indulunk el, sem ma éjjel sem egyáltalán semmikor, mert itt ragadunk. Most már kitörölhetetlenül van egy atmoszférája a szobának.
- Lássuk csak...kellene egy póló...sötét. Rajtad elég bután nézne ki a világos. Aztán...hm...- mutató ujjamat az ajkaim elé tettem és finoman dobolva rajtam vizsgálgattam őt, de erőteljesen kerültem a szemkontaktust. Minél kevesebbszer annál jobb.....illetve nem jobb, de perpillanat folyamatos küzdelmet folytatok önmagammal, nehogy azon nyomban leteperjem.
- Bőrkabát! Ez az! És farmer, fekete vagy neeeeeeem kék, sötét kék!Vannak egyáltalán ilyenek nálad? Vagy oldjuk meg másképp?- vonom el a tekintetem a ruházatáról, hogy a pillantását továbbra is kerülve a haját nézzem. Zselé....pomádé, bármi amivel egy kicsit össze lehet borzolni. Istenem, nem fogom kibírni! Ilyet minden bizonnyal nem hord magánál, de Keagen igen. Neki amúgy is munkaköri kötelessége hátrafésülni, és kellően elrendezni kissé kócos máskor igencsak ezer felé álló vörös üstökét. Rendben, akkor ezt is megoldjuk, csak látnom kellene mennyire és milyen módon kócoljam össze. Megemeltem kicsit a kezem és a haja felé nyúltam de még a levegőben maradt  a mozdulatom, ahogyan felnéztem rá, bele azokba a barna és az italtól már neki is kellően csillogó mélységes mélysötét szemeibe.
- Szabad? Megengednéd, hogy....?- én sem szerettem ha az engedélyem nélkül bárki összeborzol, összefogdos, és ha a megérzéseim helyesek akkor ebben is hasonlítottunk egymásra. Lehet, hogy időnként konok és makrancos vagyok, de egyben udvarias is. És ahogyan mondtam meg kell próbálnom nem ellenségként tekinteni rá. Hiszen milyen lenne egy ellenséggel és nem egy szövetségessel leélni az életemet? Talán félig meddig anyámnak lesz igaza. Ha nem is szerelemre de valami egészen másra lehet építeni ezt a házasságot. Majd elválik.

Megjegyzés:  :<3:  | Ruha:Pöttyös | Zene | ©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Nov. 04, 2015 8:30 pm Keletkezett az írás




Kaya and Gareth


Az életem eddig megszokott mederben folyt. Valójában úgy gondoltam, hogy nekem nem kell megnősülnöm soha. Nem Kaya ellen szól, pusztán úgy érzem, nem vagyok az a férfi, akinek ezt kitalálták. Valahogy a jövőkép, amit felépítettem, nem tartalmazott soha feleséget, és egy ideig hittem, hogy Joseph végül lemondott eme őrült tervéről. Három éve is ezt akarta már, én pedig örömmel vettem tudomásul, hogy akit kiszemelt nekem, elhagyta az esős Angliát. Talán egy ideig reméltem, hogy talál mást, hogy talán kitagadják őt őrült tette miatt, de ez nem történt meg. Így kénytelen voltam megbékélni a helyzettel. Ideérkezésemkor feltett szándékom volt kiugrasztani őt a megszokott életéből, megismerni a rosszabbik arcát, és ez sikerült is, ellenben oly módon vágott vissza, hogy még ő maga sem tudja, mit hozott elő belőlem. Ami valljuk be nagy szó, sőt meglepne, ha ezt előre megfontolt szándékkal tette volna, de nem így volt. Hiába, valahol mélyen legbelül mindketten ösztönlények vagyunk. Vonz hozzá valami, és itt tart, nem enged távozni a vörös falak közül. Mindenhonnan őt érzem, és a falak megőrizvén a zenénket, nem engednek higgadtan gondolkodni. Nem tudok elszakadni attól az érzéstől, amely felszabadult bennem, amit megragadnék, de ezzel döntés elé kényszerülök. Habár tudom, mit is kockáztatok, mégsem érdekel, mintha már mindegy lenne. Úgy érzem, az a valami, amit Kaya adhat nekem, talán egyszeri, soha meg nem ismételhető csoda, egy apró kis kockája egy életnek, amely soha nem lett az enyém.
Gyávaságom vezérelt akkor, de vajon most mi? Mi nem enged gondolkodni, miért érzek ekkora késztetést arra, hogy eldobva az elveimet olyan helyzetbe kerüljek, amit nem ismerek? Olyan ez, mint egy süllyedő hajó, és ha nem ugrassz a vízbe, nem vágsz neki az óceánnak, akkor biztosan meghalsz. Most úgy érzem, nincs veszteni valóm, holott nagyon is van, a saját magamnak felállított falak kerülnek veszélyesen ingataggá azzal, hogy vele megyek, ne adj isten olyan oldalam mutatkozik meg, amelyet talán már én sem ismerek. Hiszen, ha jobban belegondolok, az életem minden egyes napja meg van tervezve, mintha egy robot lennék, mely nem érez már, nincsenek vágyai. Rab vagyok a saját testem börtönének rabja, évek óta nem érdekelt a külvilág, mely elől elzártak, mely elől elzártam magam. Olyan börtön ez, melyből nincs szabadulás, melyben már jól érzem magam, és nem akarok megválni tőle, mert akkor eltűnnek a rácsok, melyek a határaimat jelzik. Önmagam állítottam fel a rácsokat, és hagytam, hogy bebörtönözzenek, most pedig egy olyan ember feszegeti a lakatot, akiről el sem tudnám képzelni, hogy képes rá. Vajon jól meggondoltam ezt? Vajon jól tettem, hogy nem léptem ki a fényűzésből ami körülvett? Talán nem. De nem biztos, hogy az olyannyira áhított átlagos életben megálltam volna a helyem. Talán képtelen vagyok más létformára, talán egy balga képzelgés volt csupán, melynek a vége csupán az lett volna, hogy belehalok az önmagam által teremtett nyomorba, és nem lett volna senki, akinek hiányoztam volna.
Lényegtelen a múlton keseregni már, hiszen többé nem jön vissza, nem változtatható. Viszont a jelen még jobbá tehető. Talán az, hogy az életünk össze lesz kötve, talán a mostani hév, a vágyaink a szabadság iránt adhatnak egy pluszt, egy kellemes emléket, amire visszaemlékezve elmondhatjuk, hogy a házasságunkat habár a kényszer szülte, mi mégis találtunk valamit, amivel mássá, könnyebbé tehetjük. Megeshet, hogy mindezt csak én gondolom így, és majd, ha elmúlik a varázs, ő ismét ugyanaz lesz, aki volt mikor ideérkeztem. És én? Minden bizonnyal ugyanúgy teszek majd, ahogy ő, mert ha van valami, amit most biztosan tudok, az az, hogy egyformák vagyunk. Bujkálunk a világ elől, hagyjuk, hogy egy jól eljátszott szerep alapján ítéljenek meg minket, de valójában félünk. Mi több! Én rettegek az énemtől, aki által jobb képet kaphatnának rólam, rettegek, hogy ha megmutatom neki, ki is vagyok igazán, fegyvert adok a kezébe, mellyel bármikor visszaélhet. De nem tudok ellenállni neki, oly közel van, mégis túl távol ahhoz, hogy ismét belefeledkezzem az érintései közé rejtett valóságba. Tudom, hogy vétkes dolog az, amit remélek, de ha tiltakoznék ellene, azzal önmagamon ejtenék halálos sebet. Minden porcikám vele akar tartani, teljesen mindegy, hova mennénk, mert rá bízom magam. Felelőtlenség a részemről eme tett, de olyan erős hatást fejt ki rám, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni.
- Kínosan tökéletes? Nem tudtam, hogy olyan helyre szándékozol vinni, ahol a kifinomult öltözetem miatt vásári bohócnak néznek, miféle barbár társadalom az ilyen? - tőlem nem meglepő, enyhe sértett élt rejtenek szavaim. Elképzelésem sincs, hova akar vinni, ahol az öltözékemmel kitűnnék a tömegből. Hiába választottam magam az egyetemet, hiába voltak olyan ruháim, amiktől átlagosnak hatok, mégis tudtam, hogy a megjelenésem elárult. Most pedig, annyi mindent változtatnék meg. Itt a lehetőségem, hogy legalább a szemében leromboljam egy részét a képnek, amit rólam alkothatott, de egy pillanatra meginog az elhatározottságom. Veszélyes a közelében lennem, veszélyes ilyen nyíltan megnyilvánulnom, mégis ezt akarom. Nyomot hagyni benne, befészkelni magamat a gondolatai közé, ahogy ő is a bőröm alá kúszott.
- És mi van akkor, ha nekem ez a bizonyos szabadság többet érne bárminél? - kérdezem tőle őszintén. Szavaim majdhogynem meggondolatlanul csúsznak ki ajkaim közül, de mégis van bennük valami megfontoltság, mely megfoghatatlanul ölel körbe. Ezzel elárultam, hogy az életem unalmas, és egyhangú, azt gondoltam egészen a zongorajátékáig, hogy ez az esküvő egy nyűg, de most felfedeztem valamit, amiből többet akarok. Mert ő a közelemben van, és jelenléte folyamatosan ingerel. A tekintete nyílt, felfedezni vélem benne önmagam, és megijeszt a tudat, hogy hasonlók vagyunk. Nem állunk olyan távol egymástól, és felkeltette az érdeklődésem. Tudni akarom, mi az a különlegesség, amiért megéri egy olyan helyre mennem, ahol nem a megszokott luxus vesz körül. Tudni akarom azt, amit ő, és érezni azt a felszabadultságot, amit ő. Különös, hogy pont én akarom ezt, aki a spontaneitást már hírből sem ismeri, aki körül megfagy a levegő ott, ahol vagyok. Most viszont úgy érzem, a jég megolvadni látszik, évődünk, a másikba marunk, de nem úgy, ahogy akkor, mikor megérkeztem, hanem másképp. Haladunk valami felé, hogy az este további része kellemesebben teljen, és ha igazán őszinte akarok magammal lenni, jól érzem magam vele. Minden egyes percét élvezem, és nem akarom, hogy véget érjen ez az este. Ahogy meg akartam ragadni abban a percben, mikor gátlások nélkül estünk egymásnak, most elkeseredetten kapaszkodnék az estébe, holott fogalmam sincs, mibe ugrok fejest. Talán ezért is olyan rémisztő, mert ha ennyivel ilyen közel férkőzött, mire lesz képes később?
De minden kételyem ismét tovaszáll, ahogy közelebb jön, ahogy érzem bőrömön teste melegét, megint elfelejtek levegőt venni. Hogy csinálja ezt? Miért éri meg? Nem érdekel, nem akarok a miérteken gondolkodni, csak annyi a dolgom, hogy visszafogjam a bennem életre kelt vadat, mely ismét ajkait marná, és nem hiszem, ha megérinteném ajkát, meg tudnék állni. Édes méreg, mellyel ellenem lép fel, és nem érdekel. Vakon, és meggondolatlanul engedem, hogy rendelkezzen az öltözékemről, sőt egy mosollyal nyugtázom az akadozó felsorolást.
- Jól látod, a világos nem az én színem - bólintok komolyan, de nem sokáig tart, ahogy folytatja, felszaladnak a szemöldökeim. - Bőrkabát? Farmer? Tudod mikor viseltem ilyeneket utoljára? - akadok fenn ezeken az apróságokon, habár nem kellene. Hiszen hoztam magammal néhány kevésbé hivalkodó darabot. Mindig van nálam, bárhová megyek, de soha nem veszem fel őket. Maradok a megszokott eleganciánál, mert abban nem találnak kifogást. Nem is tudom, most miért pakoltam be őket, talán a jó szerencse miatt, talán olyan ostoba megszokásból, ahogy minden reggel lenn vagyok az én részemre kialakított edzőteremben, hogy a saját magán edzőm tanítson küzdeni. Mindig is az apró, elhanyagolhatónak hitt, és feleslegesnek tartott megszokásaim rabja voltam,  ez már soha nem múlik el. Most mégis úgy érzem, helyes döntés volt nem kiszedni a bőröndjeim egyikének legaljáról a régen nem hordott ruhadarabokat.
- Ennek ellenére nem vagyok hajlandó más ruháit hordani, de szerencsédre akadnak kevésbé... hogy is mondtad? - pillantok fel a plafonra játszott gondolkodással. - Kevésbé kínosan tökéletes ruháim. Talán szerencséd lesz, és a bőrdzsekimet sem hagytam a fogason porosodni - mosolyodok el. Minden bizonnyal nem számíthat rá, hogy vannak olyan ruháim, melyek átlagosak, melyekben elvegyülhetnék a tömegben, ha erre vágynék. Most valahol mégis örülök neki, hogy elhoztam őket. Mély levegőt veszek, ahogy tudatosul bennem az, hogy tényleg magával akar vinni, és ez az egész közös este lassan válik valósággá. Nem tudom, hogy készen vagyok-e rá, mégis egyfajta gyermeki láz lesz úrrá rajtam, amit talán csak a szemeim csillogása árul el, mert a korlátok még mindig visszatartanak attól, amit igazán tenni akarok, attól, akivé igazán válni akarok. A keze szinte észrevétlen mozdul, hogy érintsem, és egy pillanatig követem útját, majd sajátomat emelem, hogy a csuklójánál ragadjam meg. Nem erősen, nem fájdalmasan, inkább figyelmeztetően. Nem szeretem, ha csak úgy hozzám érnek, és ezzel hazudtolom meg a biliárdasztalon történteket, ahol nem tudtam eltolni, sőt magam vágytam az érintésére. De most az egész helyzet más. Végül engedélyt kér, én pedig hol őt figyelem, hol pedig a kezét, majd végül elengedem, egyet biccentve, habár egy pillanatra a gondolkodás jelenik meg arcomon. Nem biztos, hogy jól meggondoltam én ezt.
- Eddig azt hittem, a hajammal semmi probléma nincs - jegyzem meg halkan, szinte alig hallhatóan. Tulajdonképpen csak azért beszélek, hogy eltereljem a saját figyelmemet arról, amit igazán akarok, amit megint kivált belőlem.

megjegyzés: Gentle Heart szószám: 1488

made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Nov. 05, 2015 3:09 pm Keletkezett az írás




Gareth & Kaya



A változást akkor kell megragadni amikor megérkezik. Nem amikor mi akarjuk, nem amikor eszeveszetten és görcsösen kapaszkodni akarunk bele, mintha ezen múlna az életünk. Akkor kell leginkább elfogadni és együtt élni vele, amikor még lehet, amikor esélyt kapunk arra, hogy valami megváltozzon és ezáltal jobb legyen. Vannak helyzetek, amikor azt gondoljuk ennek eljött az ideje, de ezek téveszmék, olyasmik amikbe olyan könnyedén belehabarodunk, eltévedünk ezekben az apró kis útvesztőkben és kergetjük a hamis illúziókat, nem vesszük észre, hogy egyre inkább bele zavarodunk. Olyannyira, hogy a végén a saját ostoba kis álmainknak hiszünk, végül megbolondulunk, és mindent hátrahagyva egyik ostobaságot követjük el a másik után. Időnként a lehetőség pedig közelebb van, mint azt elsőre gondolnánk. Talán a szomszéd szobában pihen, mint egy későn érkezett vendég, mint egy átutazó. De olyan vakon hiszünk abban amit mi felfedezni véltünk, hogy nem veszünk róla tudomást. Egyik nap aztán elillan, eltűnik az életünkből, mi pedig későn vesszük észre, hogy egyáltalán itt járt. A nyomát hagyta itt, egy elejtett zsebkendőben, egy félredobott törölközőben, a hamusban hagyott cigarettacsikkben. Annyiszor de annyiszor elképzeltem, hogy mikor jön el az én igazi változásom, amikor van esélyem arra, hogy más legyek, hogy az lehessek aki igazán vagyok. Éppen ezért kergettem bolondos és hovatovább gyerekes álmaimat ide a kenguruk földjére, ezért hagytam, hogy a csillogó ékszerek varázslatosan bűnös világa magával ragadjon, ezért süllyedtem lejjebb és lejjebb míg aztán egy nap rá nem döbbentett a családom, hogy hol is van pontosan a helyem. Én pedig felszegett fejjel hagytam magam mögött a lehetőségét egy jobb és teljesebb életnek amelyben valóra válhatnak az álmaim. Bolondos, gyermekes képzelgések, szót sem érdemelnek többé. Gondoltam én ezt akkor amikor igent mondtam végérvényesen. Már nem tudom, hogy változtatni akarok rajta semmissé tenni, vagy kihozni belőle a legjobbat. Ostoba az aki nem ezt a legutolsót választja, mert a többire amúgy sem lenne lehetőségem. De nem is én lennék ha első pillanatban elfogadtam volna az ideérkezését, az elegáns megjelenését, ahogyan magabiztosságának teljes tudatában foglalta el az otthonom egyetlen részét. Azt ahova nagyon szívesen visszamenekültem minden alkalommal.Azt ahol gyakorta tartózkodtam magam is, amikor az éjszaka közepén felébredve nem tudtam aludni és a zongora mellé ültem. Kivált az utóbbi hetekben, mióta ez az egész zajlott, mintha így akarnám ezt az egészet kiűzni magamból. A játékommal, a billentyűkön könnyed táncot járó ujjaimmal. Csend van olyankor a házamban, érzem a bőrömet is karistoló puha lanyhaságot, ahogyan beburkol, magába zár, és az elfogyasztott ital sem képes elálmosítani. Soha nem aludtam olyan keveset mint az utóbbi napokban, és soha annyiszor nem játszottam a Moonlight szonátát, mint mostanában. A monoton egymásutánban koppanó hangok közé menekültem és zokogtam ki mögüle, hogy itt vagyok, lássatok már meg, fogjátok fel, hogy nem ezt akarom nem így akarom! Elszakítottam magamat attól akit szerettem....és a zongorát egyre erőteljesebb mozdulatokkal ütöm, levezetve a bennem haragvón zúgó feszültség viharát. Szerelem....balga ostobaság, mert eddig bárkit szerettem elárultam, vagy ő árult el. Hagyom hát, hogy a józan ész és a vágy valami különös keveréke uralkodjon el az életemben. Megadom az elmémnek ami az élmémnek jár, a testemnek ami neki, a balga és ostoba szívet pedig elzárom. Éjjelente erről győzködtem magamat, és végül azt hiszem az első repedés akkor keletkezett ezen a döntéspáncélon, amikor leültem a jövendő férjem mellé a zongorához. Elvette tőlem az utolsó magányos menedékemet és a kettőnk világába zárta, ahova csak akkor léphetek be ha vele vagyok.  Képes leszek megbékélni azzal, hogy ilyen hatással van rám? Ma éjjel még igen, hogy után a mindennapok rohanásában majd újra visszaraboljam magamnak a távolságot közötte és közöttem. Ma azonban még akarom, nem is tudom miért. Talán azért, hogy megmutassam neki mit fogunk feladni. Olyasmit, amit minden bizonnyal soha nem látott még azelőtt, velem legalábbis soha. Szabadság? A szabadságod ott van ahol megteremted, ahol te vagy, ahol az akarsz lenni, ahol kinyújtod a kezed és ott van a közeledben a másik. Nincsenek elvárások, nincsenek kötöttségek, nincs semmi, csak a világ és benne te...egyetlen lélek a sok közül. Szabadság az amikor nincsenek falak, amikor nincsenek vádló hangok, nincs a lelkiismereted morajlása, csak hagyod magad, kinyitod az elméd, elfogadod a dolgokat. A változás ott csücsül a vendégszobában, menj hát és látogasd meg! Mindezt én ajándékba akarom adni neki, hogy legalább egyetlen éjszakára igazán érezze ezt, azt akarom, hogy tudja milyen volt itt nekem, mi az amit magam mögött hagyok. Azt akarom, hogy ő is érezze ugyanezt. Nem fájdalmat akarok benne gerjeszteni, hanem vágyakozást, az érzés iránt. Szövetségre kell lépnünk, ha a jövendő éveket túl akarjuk élni. Erre jutok végül, noha tudom, hogy ehhez nagyban hozzájárult az ami itt történt, ami azóta is bennem van mióta megint visszatértem és közel vagyok hozzá. Pedig meg kell szoknom, mert ha elindulunk ma éjszaka még közelebb leszünk. A játék már régen nem csupán veszélyes, de életveszélyes is egyben, mert ha ismét engedjük a másiknak a betekintést, meglehet nem leszünk képesek utána elzárni magunkat. De össze kell szednem magam, nem lehetek ennyire gyenge, pedig az leszek a közelében. A jóistenit, el fogom adni ezt a zongorát! De aztán nyugalomra int egy hang legbelül, hogy nem fogom eladni, pontosan azért nem mert éppen annyira vágyom, hogy játsszon rajta ahogyan ő is ezt akarja. A méltatlankodását hallva kedélyesen nevetek fel, talán még meg is lepem vele. Maga a ruha sokban segít, hogy az ember egy kicsit oldódjon, de ezt minden bizonnyal ő is meg fogja tapasztalni, reményeim szerint.
- Barbár társadalom? Egekre, Gareth! A hétköznapi emberek legfeljebb temetésekre járnak így ahogyan most te fel vagy öltözve, néhanap színházba. Mindez számomra is különös volt, míg egy napon nem engedtem a kíváncsiságomnak és kipróbáltam. Tudod olyan ez mint...karácsonykor, amikor várni kell az ajándékra. Apa unalmas kiselőadása az elmúlt évről, meg mindenkinek mondania kell valami fellengzős beszédet, amelyben azt taglalja mennyire jó és összetartó család vagyunk.- forgattam meg a szemeimet arra gondolva, hogy ezeket az alkalmakat mennyire gyűlöltem. Itt értettem meg először az ünnep igazi lényegét, ahol ugyan nem volt puha hótakaró, legjobb esetben is húsz fok volt olyankor éjjel, amit akkor éreztem egy kicsit hűvösebbnek ha feltámadt a szél az óceán felől. Mégis valahogyan más volt az egésznek az atmoszférája, valahogyan kellemesebb volt. Családiasabb. Ironikus, hogy a házamban szolgáló személyzet tagjait neveztem ki annak. Végül azt hiszem a következő kérdése lep meg először a legőszintébben az este folyamán, mert pontosan ezek a szavak hagyták el az én ajkaimat is ezelőtt három évvel, amikor a repülőn ültem, akkor még Devon társaságában. Mi történne akkor ha a szabadságom többet érne bárminél?
- Ha ezt mondanád, akkor én meg azt felelném erre, hogy ha ilyen lehetőséged adódik foggal-körömmel ragaszkodj hozzá és ne ereszd, mert ha hagyod kicsúszni a kezeid közül, nem biztos, hogy lesz második, vagy sokadik esély. De azt is gondolom, hogy már neked is volt ilyened. Hogy azért ragaszkodnál ennyire hozzá mert már megízlelted egyszer, csak te is, ahogyan én magam is, hagytad tovább állni. Ostoba döntéseink árát fizetjük most meg, én pedig azt mondom, hogy a ma éjszakával a visszajáró a miénk.- a ruházata az első amin változtatni kell, és abban biztos vagyok, hogy a színeket illetően a szürke, a kék, és talán a nagyon sötét zöld az ami neki a legmegfelelőbb lenne, de maradjunk a klasszikus stílusnál. Miközben felmérem a ruházatát, és azon morfondírozom, hogy mi lehet a bőröndjében az egyen színű öltönyökön, unalmasan egyhangú nyakkendőkön és a komor árnyalatú ingeken kívül eszembe jut, hogy amikor én idejöttem, először nehezen szoktam meg.
- Oh, nem vagy hajlandó....tudod Gareth, mindig is a gyengém volt odafigyelni egyes emberek szóhasználatára, arra, hogy mikor és mit mondanak. Akaratlanul is elszólják magukat. Azt mondtad: nem vagyok hajlandó....nem azt, hogy nem akarok. A kettő között óriási a különbség. Nekem pedig ez egy igennek tűnik, még ha a magad sajátos módján is mondtad- néztem rá nem is leplezett kacérsággal és felvontam a szemöldököm, mosolyom elnyűhetetlenül tanyázott az ajkaimon. Ó nem tévedés ne essék nem vontam ki magam a hatása alól még mindig őrületes erővel volt képes a közelsége hatni rám, egyszerűen csak ki akartam menni innen mielőtt megfulladok ebben az egészben, amely mint láthatatlan erő tol előre hozzá, és ezt az sem könnyíti meg amikor végül elkapja a csuklómat. Nyelek egy nagyot, hirtelen elkerekednek a szemeim és egyenesen az övébe fúrom, kérdőn tekintve rá, elgyengülő lábakkal. A szorítása erős, mint az előbb a billiárd asztalon. Nem tudom eldönteni, hogy azt akarom engedjen el, hogy befejezzem a mozdulatot, vagy, hogy tartson még így ebben a közelségben, megfagyva ebben a sehova sem billenő másodpercben. Végül kettőnk helyett is ő dönt, és hagyja, hogy a kezem befejezze az utat a hajáig. Szerintem nem gondoltam végig, hogy mit akarok csinálni, mert abban a pillanatban, hogy hozzáérek, mintha megrohannának az előző órák történései, ahogyan zavarodott, és homályos kockákban pereg le előttem minden. Mozdulnak az ujjaim, végig futnak benne, élővé váló fésűként, majd egy hirtelen mozdulattal borzolom össze és egy mély sóhajt követően markolok bele ismét. Megbolondultam ez már tökéletesen biztos, de mielőtt még tökéletesen elragadnának a saját, újonnan felébredt ösztöneim, megnyalom az alsó ajkamat és lassan elengedem a kezeim között szétboruló tincseit. Határozottan jobb, sokkal hétköznapibb, de a tökéletes hatást némi zselével fogjuk elérni.
- Volt valaha a hajadban hajzselé? Vagy ez is olyasmi mint a fogason porosodó bőrkabát? – kérdezem egyszerűen, mindenféle manírtól mentesen, inkább érdeklődve semmint gúnyosan. Még mindig elég nehéz elhinnem, hogy belement ebbe a játékba, de azt is gondolom, hogy azért teszi, mert talán ahogyan én megmutatni akarom, ő megismerni szeretné az általam megmutatni kívánt világot.
- Tudod, ahova most készülünk....szóval az egyszerű, kétkezi munkából élő embereknek a természetes közeg. A számunkra a tiltás, a bűnös egyszerűség, a kispolgáriság volt. De mondok neked valamit, ez sokkal.....ez sokkal több annál. Ez a szabadság, Gareth, ez tényleg az. És amíg itt vagyunk....amíg még lehet addig én ezt szeretném. Azt mondtad mi van akkor, ha a szabadságot mindennél jobban akarnád? Nem tudom....az az igazság, hogy azt hittem eddig, hogy tudom, pedig azt hiszem ezt csak megkapirgáltam, csak a felszínen lavíroztam. De ma éjjel, ma éjjel megismerhetjük. Nincs a városnak olyan pontja ahova ne mehetnénk el, és én ezt mind meg akarom mutatni. Persze csak ha hagyod, és ha hajlandó vagy levedleni magaddal ezzel a hacukával együtt a pökkhendiséget. Mert a ruhádnál, már csak az kínosabb, Drágám!- tettem egy lépést közelebb hozzá. Még mindig ingerlően veszélyes ez az egész, de már egyre jobban lubickoltam benne, még akkor is ha holnaptól ez lesz a legutolsó amit meg fogok engedni magamnak. A saját férjem érintése lesz a legnagyobb luxus az eljövendőkben amit megvonok magamtól. És ugye tudjuk mi a következménye annak ha valamit sokáig megvonunk magunktól? Függőség, vágyakozás örökre!

Megjegyzés:   szív  | Ruha:Pöttyös | Zene:Reality | ©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Nov. 05, 2015 7:43 pm Keletkezett az írás




Kaya and Gareth


Nem is tudom, melyik volt az a pont, amikor fordult velem a világ. Azóta, hogy a zongorán felcsendült a sokat mondó dallamom, kifordultam önnön valómból, és magamhoz méltatlan viselkedést tanúsítok, de nem bánom. Úgy érzem magam, mint egy gyermek, akinek meg akarják mutatni a világot, aki legszívesebben most azonnal akar mindent megkapni, amit eddig nélkülöznie kellett. Egy vad vagyok, láncra vert, megsebzett, mégis ledobnám a béklyóimat, és meggondolatlanul ugranék fejest az ismeretlenbe. Talán nem így kellene tennem, és van egy olyan érzésem, hogy talán jobb lenne kihátrálnom ebből az egészből, amíg lehet. Habár megeshet, hogy a kihátrálás lehetősége is csupán egy illúzió, hiszen pontosan akkor kellett volna megálljt parancsolnom a vágyaimnak, mikor felé fordulva megcsókoltam őt. Ennek ellenére még mindig nem bánom a történteket, mi több, inkább visszamennék oda, ahol nem kellett gondolkodnom, csak elengednem magam. Most viszont olykor a józan eszem visszatér, figyelmeztet eme kis játék veszélyességére, de már késő. Tudom, hogy így van, érzem minden porcikámmal, mégis egy részem inkább visszamenekülne a rácsok mögé, mert bebörtönözve érzem jól magam. Nevetséges az egész, habár reális is valahonnan nézve, hiszen a rég elvesztett esélyem emlékei erősen villannak fel, de közben még akarom, hogy újat mutasson. Talán túl öreg vagyok már a változáshoz, talán túl késő, hogy maradéktalanul átadhassam magam a szabadság érzésének, de nem tudom még teljesen kikapcsolni az agyamat. Szeretném, mindennél jobban, de minél inkább erre törekszem, annál jobban hallom az intő vészcsengőket, miközben a jelenléte is hatással van rám. Tennem kell valamit ellene, mert érzem, beleőrülök ebbe a kettősségbe, elvesztem az eszem, és... Nem, ez nem fog megtörténni. De vajon képes leszek elengedni a láncaim mellette? Egyszer sikerült, egyszer megtettem abban a negyed órában, amikor az érintései közé menekülve nem gondoltam semmire, nem láttam mást, csak őt. Úgy érzem, túl sok, különös, rég nem érzett, vagy egyáltalán nem ismert érzés kavarog bennem, és szeretném visszakapni azt a szeletnyi szabadságot, amibe magával rántott, ami még mindig a hatása alatt tart.
Az ajkaira téved a tekintetem, majd ismét a tekintetét fürkészem, végül elfordulok tőle, hogy egy pillanatra összeszedjem magam. Számomra ismeretlen határozatlanság vesz erőt rajtam, és rájövök, nem is akarom összeszedni magam. Akkor ismét eltávolodnék tőle, és ez az, amit a legkevésbé akarok. Nem akarom az estét nélküle tölteni, meg akarok feledkezni arról, hogy ki vagyok, honnan jöttem, és mi célból. Nem akarok gondolkodni a holnapon, vagy a múlton, csak élvezni akarom legalább egy rövid ideig azt, ami soha nem lehetett az enyém. Nem az volt a sorsom, hogy szabad legyek, nem az volt a sorsom, hogy érezzem a boldogságot. Beletörődtem, és úgy érzem, ennyi idő után jár nekem legalább egy apró szelet az elszalasztott életemből. Most esélyem lehet valami maradandót kapni, és adni is, de ahhoz közelebb kell őt engednem, és ez a legnehezebb. Mert az este kimenetele illékony, halványuló emlék lesz csupán, de az, amit láthat belőlem, az örök és megmásíthatatlan. És talán ezért nem hagy nyugodni kattogó elmém, ezért próbálok olykor tisztán gondolkodni. Olyan vizek felé evezek, amit nem ismerek, egy olyan emberrel, akit nem ismerek, mégis mintha a játéka által vált volna a részemmé. Itt él bennem, egyre mélyebbre ássa magát, és jelen helyzetben nincs menekvés. Szívverésem olykor hevesebbé válik, a levegőt elveszi előlem a közelsége, és azt érzem, hogy nem adhat más levegőt, csupán az ő csókja. Fogalmam sincs, miért húzzuk az időt, miért nem cselekszünk, míg lehet, de talán ő is tart egy kicsit ettől az estétől. Talán azt gondolja, meggondolom magam, hátat fordítok és elmegyek? Vagy rájött, hogy a tűzzel játszunk, tervünkkel önmagunk ugrunk bele, nem törődve a következményekkel, amik majd csak ébredéskor lesznek egyértelműek.
- De nem vagyunk hétköznapi emberek, és bármennyire szeretnénk annak látszani, sosem leszünk azok. És nem azért, mert nem tudunk. Hordhatunk bármilyen ruhát, a viselkedésünk elárul, vágyhatok a szabadságra, ha soha nem érhetem el, értelmetlen - nagyot sóhajtok. Kifakadásom halk, mégis érződik szavaim mögött valami különös megmagyarázhatatlanság. Mondandómmal ismételten elárultam magam, hogy egykor kétségbeesetten vágytam valami után, amit soha nem értem el. Különös hatással van rám, nem is ismer, mégis többet tud rólam, mint a tulajdon nagybátyám. Tudja, hogy régen csak szabad akartam lenni, a hogyan-ok viszont nem rá tartoznak. Ennyire még van bennem éberség, hogy ne adjam ki teljesen magam. Minden bizonnyal ő is ki tudja következtetni, hogy ahogy neki, úgy nekem sem engedtek elég teret. Csak elhitették velünk, hogy van menekvés. Az egész családunk egy vicc, de mégis kitartunk egymás mellett még akkor is, ha nem értünk egyet minden elvvel.
Meglátja a szavaim mögöttes tartalmát, rájön, hogy egyszer régen én is vágytam a szabadságra, de végül elengedtem azt, mert tudtam, hogy mit kockáztatok. Mégis úgy érzem, hogy kaptam egy második esélyt, még akkor is, ha tudom, hogy csak egy éjszakára szól, és én meg akarom ragadni, mert azt gondolom, több lehetőségem nem már.
- Volt lehetőségem változtatni... Legalábbis azt gondolom, hogy volt - elfordulok tőle, hogy töltsek még egy utolsó italt akkor is, ha nem iszom. Csupán kapaszkodni akarok valami megfoghatóba, ahogy egy pillanatra az emlékeimtől elhomályosult tekintettel pillantok vissza rá. Más vagyok most, emberibb, sebezhetőbb, és ha nem kapaszkodnék oly erősen a pohárba, talán mostanra mást tettem volna, hogy elvonjam a figyelmét a gyengeségemről. - De visszagondolva talán illúzió volt az egész. Ugyanannyira akartam szabad lenni, amennyire, csupán én hátat fordítottam a lehetőségnek. Miért gondolod, hogy most nem teszem ugyanezt? Hogy hiába ragaszkodom hozzá, a múlt hibáit követem el majd újra és újra... Tudod talán meggondolatlanság ez az egész, mégis szeretném látni azt, amiért megérte itt maradnod, amiért láthatóan foggal-körömmel harcoltál - szavaim őszinték, ahogy megint közelebb megyek hozzá. Nem akarok a következményeken agyalni, csak egy kicsit élni, elfelejteni azt, ami ránk vár. Ő megteheti, tudom, hogy képes rá, én pedig engedni akarom, hogy bevezessen a világba, amely egyszerű és mégis megéri miatta felhagyni az életünkkel. Habár ezzel már elkéstem, mégis szeretném ezt az estét egyszerű emberként tölteni, bár nem hiszem, hogy egyszerű lesz.
- Szóval, hogy pontosítsak, nem fogom felvenni más ruháit, mielőtt megbizonyosodnál róla, hogy nálam nincs megfelelő, habár ahhoz velem kell jönnöd a vendégszobába, nehogy véletlenül egy öltönyt vegyek fel - határozottan kötekedem vele, hogy lássa, képes vagyok változtatni, még akkor is, ha nehezemre esik. Mert nem elég akarni, tenni is kell érte. Ráadásul szavaimmal ingerelni is akartam őt, jelezvén, hogy már mennék, mégis benne ragadok a percben, ahogy felém nyúl, majd megragadom őt, és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy magamhoz rántsam őt, tönkretéve a megjelenését ismét. De végül, minden tiltakozásom ellenére elengedem őt, hagyom, hogy ujjai a hajamba túrjanak, ujjaival ismét erősen a hatása alá vonva, és egy pillanatra lehunyom a szemem. Annyira képes elvenni az eszem, hogy az már szinte fizikai fájdalommal jár, és nagyon nehéz visszafognom magam, még nehezebb kordában tartani a lélegzetemet is. Úgy érzem, képes elvenni az eszem, mert ebben a rövid pillanatban úgy érzem, nincs tovább, a maradék ellenállásom is elszállni látszik, de a pillanat tovaszáll, ahogy elveszi a kezét, majd hangja megtöri a csendet, feleszmélek. Túl erős az a hatás, amit nálam elért, és nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy még érezni akarom, nem elengedni a percet, csupán  megragadni benne vele együtt.
- Azért ennyire nem vagyok idejét múlt - nevetek fel, rekedt szavaim után. Felidézem korábbi könnyed nevetését, ahogy végigmérem újra, és újra. Tetszik, amit látok. A ruha, a megjelenése magával ragadó, és érzem, ahogy egyre inkább alábbhagy minden kételytől teli gondolatom, és talán végre igazán élvezhetem ezt a társalgást. Már tudom, hogy mire képes, ha a közelemben van, és ha józan lennék, minden bizonnyal arra törekednék, hogy kikerüljek a bűvköréből, de most nem akarok. A vesztembe akarok rohanni vele, olyat akarok tenni, amilyet soha még ebben az életben. Vonz magához, én pedig nem akarok ellene védekezni tovább.
Ahogy ismét beszélni kezd, ahogy beleéli magát, ahogy a szabadságot ecseteli, meglátom benne a kislányt, aki még mert álmodni, és felfedezni vélem benne egy régi énem lelkesedését, és elfeledett vágyait. Emlékszem, hogy én is pontosan ugyanígy vélekedtem, ugyanilyen szenvedéllyel beszéltem a számomra ismeretlen, egyszerű életről, mennyire vágytam arra, hogy egy motoron járjam körbe a világot, hogy ne érezzem a kötöttséget, hogy azt tehessem, amit akarok, és amikor akarom. Annyira akartam ezt az életet, ő pedig tálcán kínálja egy éjszakára azt, amit pusztán félelemből dobtam el magamtól. Magával ragad, arcomra félmosoly költözik szavai nyomán, végül kiiszom a maradék italom, a poharat lassan teszem le, halkan koppan a kemény fa felületen. Egy ideig még a kiürült poharat nézem, valami apró értelmet keresve ebben a kettősségben, majd megpörgetem a poharat.
Lassan emelem rá a tekintetem, miközben lecsökkentem a távolságot, lassan, apránként, szinte észrevétlenül. Mellkasunk összeér, és nem akarom, hogy eltávolodjon, így erősen ragadom meg a derekát, és húzom magamhoz. Talán elvesztettem a fejem, minden bizonnyal ez történt, de nem bírom a köztünk lévő távolságot.
- Akarom, hogy megmutasd nekem azt a fajta szabadságot. El akarom felejteni, hogy ki vagyok, nem akarok arra gondolni, mi lesz holnap, csak élvezni akarom a pillanatot - halkan suttogom a szavaimat ajkaira, ha rám néz, miközben ezzel a tettemmel önmagamat is csapdába csaltam. Veszélyes játék ez, de nem érdekel, nem foglalkozom a holnappal többé. - El tudod ezt érni? Meg tudod ezt tenni? - kérdezem halkan, segélykiáltást rejtve a szimpla kérdésekbe. Mert egyedül nem fog menni. Az önkontroll nagyobb, erősen fogva tart, és ha nem lenne mellettem, minden bizonnyal visszatért volna a régi jó önmagam. Ahogy elhallgatok, ajkaira téved tekintetem, egy pillanatra csak úgy átadnám magam az ösztöneimnek, de végül nem teszem. Csupán ingerelve őt, ajkam végig siklik az övén, majd derekát tartó kezem enged, hogy én is hátrálhassak egy lépést.
- Szóval akkor csak beszélgetünk az egyszerű öltözködésről, és a város csodás éjszakai életéről, vagy végre cselekszünk is? Ritkán mondok ilyet, nehogy meggondoljam magam... - engedek most én a kötött viselkedésemből, mert hatással van rám. Ahogy ő elengedi magát, úgy éri el nálam ugyanezt a hatást, és még csak nem is tiltakozom ellene. Csak elindulok a szobám felé, ahol a holmim vár, de végül megtorpanok. Felé fordulok, és egy gondolat suhan át elmémen.
- Minden bizonnyal nem véletlenül vetted fel ezt a csinos ruhát... - jegyzem meg, majd megtámaszkodom az ajtófélfánál. Rá várok, mert még a végén képes lesz többször átöltöztetni, ha rám bízza a döntést, szóval szabad kezet kap. Nem tudom, jó ötlet-e egy szobában lennem vele, de minden bizonnyal a közös este sem egy átgondolt döntés, így ha velem tart, akkor őt követve indulok el a vendégszoba felé, ahol a sok közül egyetlen bőröndöt teszek fel az ágy előtti tárolóra, majd kinyitom azt, és odébb állva engedem, hogy kutasson azon ruháim között, melyeket nem gondoltam volna, hogy viselni fogok.

megjegyzés: Gentle Heart szószám: 1740

made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Nov. 06, 2015 10:27 am Keletkezett az írás




Gareth & Kaya




Vannak bizonyos helyzetek amikor az érzelmek, vagy éppen a gondolatok olyan utat járnak be mint egy megkergült hullámvasút. Az egyik másodpercben még taszítanánk el a másikat, hogy a következőben visszarántsuk. Okozhatjuk ezeket szavakkal, vagy egyetlen oda nem illő, mégis kétségtelenül hatásos mozdulattal, esetleg azzal ahogyan ránézünk, ahogyan a tekintetünk végigsiklik rajta és a végén elereszti, és fordul a fej, hogy másfelé terelődjön a pillantásunk. Vannak bizonyos helyzetek amelyekben nem mi befolyásoljuk ezeket a történéseket, noha szüntelen arról próbáljuk magunkat meggyőzni, hogy mindig is képesek voltunk irányítani, és ez a jövőben sem lesz másként. Hogy ha néha homályosodik is a világ körülöttünk, megrázzuk a fejünket, felszegjük büszkén, ajkunk egyetlen vékony vonallá préselődik, határozott állunk az égbe tör, és mi rendíthetetlen szilfaként magasodunk mindenki fölé. Ezt az érzést azok ismerhetik leginkább akik az arisztokratikus pompa világába születtek, és már a kezdetektől arra nevelik őket, hogy legyenek tisztában azzal, mennyire felette állnak mindenkinek. De amikor elkezded megismerni a világot, amikor kinyílik előtted és te nem azt látod, hogy nem felette állsz, hanem benne élsz, mindezen dolgok jelentőségüket veszítik, mindezen dolgokat már nem úgy fogod látni, ahogyan neked egykor tanították, hanem ahogyan magad megtapasztalod. Ez lesz a szabadság érzése, az a fajta kiszakadás, a megszokott és természetellenes közegedből, amelyhez szüntelen visszavágyakozol, amelyet olyan nehéz feladni, ha egyszer már a tiéd. És pont ezért gondolom azt, hogy a mi világunknál kevesebb álságos létezik, kevesebb olyan amely a hazugságok törékeny alapjaira építi önmagát, és csupán azért áll még mert mi gyávák vagyunk kilépni belőle. Én aki erősnek hittem magam, én aki azt gondoltam semmi nem lenne képes legyőzni, még én sem tudok belőle szabadulni. Viszont annyi szállal kötődöm ahhoz a másikhoz, és annyira erősen, hogy valahol megrekedtem félúton. Elindultam vissza a saját közegembe, de még tétlenül toporgom egy kietlenül kopár hosszú egyenes úton, és visszafelé tekingetek állandóan, mintha azt várnám, hogy jön majd egy jel, vagy valami ami segíteni fog abban, hogy legyen elég erőm visszafordulni. De minél távolabb kerülök ettől az egyszerűségében is ragyogó hétköznapi világtól, annál kevésbé van erőm megfordulni, annál kevésbé van bennem kitartás, hogy meg merjem tenni. Egyedül nem megy. Nem gondoltam ezt a házasságot többnek, mint ami már eleve benne volt az ilyenekben. A pénz és a hatalom egy újabb szövetsége, mely a jövőre nézve mindenkinek gyümölcsöző, mindenkinek tökéletes, csak éppen nekünk nem. Azt gondolná az ember, hogy közhelyes az a mondás, hogy a pénz nem boldogít. Nem, valóban nem, a pénz egy hamis nyugalomban ringat, amikor egy idő után magad is elhiszed, hogy így a jó, hogy ennek így kell lennie, hogy majdan a születendő gyermekeidnek is így lesz a jó. De miért szülessenek gyermekeid? Hogy aztán ők is ugyanerre a sorsra jussanak? Nem vagyunk egy kicsit önzőek? A saját boldogtalanságunkat így örökítjük tovább generációról generációra. És miközben rendíthetetlenül magabiztosnak véljük magunkat és a tanítás szerint hovatovább felsőbbrendűnek, nem vagyunk mások mint aranyláncon tartott vadak, akik még azt sem ismerik fel, hogy hiába szép a lánc, ha egyszer gúzsba köt. Majd mi is ugyanezt tesszük a gyermekeinkkel, és azok a következőkkel. Sok évtizede így megy ez, századok óta, mióta a családunk megkapta a rangot, a vele járó vagyont. Eladtuk a lelkünket a földért és a hírnévért. Én vissza akartam venni, soha semmit nem akartam jobban csak végre magam mögött hagyni Angliát és mindent ami a családomhoz köt, az összes nekik tett ígéretemet, a lojalitást, azt hogy úgy tegyek meg mindent ahogyan a nagyanyám elvárja tőlem, ahogyan azt az apám ellentmondást nem tűrően megparancsolja. Azt mondta nekem, hogy fogalmam sincs mit jelent a hűség. De van, van róla fogalmam, és ne olyan ember akarja ezt nekem megtanítani, aki anyámat nem nézi többre mint egy gyönyörű kirakati bábot. Megalázta nem egyszer, és hiába nem lett belőle botrány, én tudtam. Mind tudtuk. Nagyanyám szerint nem kellene vele törődnöm, hiszen amikor hozzámegyünk valakihez nem neki esküszünk hűséget, hanem a nevének, a mögötte álló vagyonnak, és a mögötte álló címnek. Ennyit jelent a mi világunkban ez az egész. Nem tudtam elfogadni, ahogyan nagyon sok minden mást sem tudtam elfogadni, mert  a tengernyi botrányom közepette rádöbbentem, hogy az érzelmeknek nem csupán rossz oldala van. Viszont semmit nem ér az egész, ha közben azt amit olyan nehezen szedegettem össze az évek alatt, amelyekre annyira vigyáztam kidobott kacatként hull a porba és én csak nézek utána, de nem hajolok le érte. Átlépem, és nem nézek rá vissza. Hordalékai egy régi életemnek, amelyben azt gondoltam képes leszek megszabadulni a családomtól, a kötöttségektől és mindentől, amit egykori énem fontosnak vélt. A három év alatt azt hiszem sokkal többet változtam mint a húsz év alatt együtt véve otthon. Érzem rajta, folyamatosan érzem, hogy amihez én annyira ragaszkodom, azt ő egykor ugyanúgy eldobta, ahogyan teszem most én is. És mégis a két történés között eltelt, idő, a játékok közé becsempészett aprócska önmagunk, egy lenyomata annak az énünknek aki szabad mert lenni mégis valahogyan, valamiféle mágikus módon összekapcsolt bennünket és én azóta nem tudok a bűvköréből szabadulni. Vágyakozom utána, mintha ugyan tőle várhatnám a megváltást és a feloldozást, a bűnre csábítást, és az elkárhozást egyszerre. És igen bejárok magasságokat és mélységeket, mert az egyik felem tiltakozik ellene, a másik felem megadná magát neki, én pedig nem tudom melyikre hallgassak, melyik fog kevésbé....fájni. Fájni? Miért gondolom, hogy ettől jobban bármi is fájhat? Azért mert érzem. Fizikai távolság még sosem volt ennyire kegyetlen, ennyire akaratos, amely belém fészkelte magát, amely azóta is fogva tart, és hozzá láncol. Mivel van benne több mint bárki másban? Semmivel, és mégis annyi minden mással. De ahogyan az idő múlik, ahogyan lassanként én magam is feloldódom, rádöbbenek, hogy nem harcolhatok olyasvalakivel akinek a közelében megkergülök, mint iránytű a mágnes mellett. Ezért van az, hogy inkább én húzom őt magammal, én akarom csak legalább egyetlen beteljesülni vágyott éjjel megmutatni neki mindent. Mert ha magunk mögött hagyjuk ezt a várost, ezt a semmihez sem fogható, fényeivel csábító illúzióktól terhes világot, akkor azt hiszem végleg le fogunk mondani mindenről. Hinni akarok benne, hogy ennek nem kellene így lennie, hinni akarok benne, hogy ha meglátja, ha kinyitja a szemét, ha rácsodálkozik, ahogyan magam is tettem egykor, talán megláthatja mit veszítünk, és talán akkor nem az ellenségemmé válik, hanem a cinkosommá. A házasság egy papír lesz csupán, egy szép és kecses betűkkel aláírt szerződés, amelyet a családunk kap, és azt hiszem ma éjjel eldől mi mit is kapunk pontosan.
- De azok vagyunk, hétköznapiak. Csak egyszerűen túl sok bennünk a megfelelni vágyás, túl sok az évek alatt magunkra aggatott szokás. A saját kelepcénkbe zártuk be magunkat, és miközben őrülten rázzuk a rácsokat, nem vesszük észre, hogy ott a kulcs a kezünkben. A szabadság a valóság egy része, és neked kell felfedezned magadban. De ehhez az első lépés, hogy hiszel benne. Hiszel benne?- teszem fel a kérdést inkább költőien semmint választ várnék rá. Figyelem minden mozdulatát, ahogyan a poharat újratölti, ahogyan újra távol kerül tőlem és én üvöltenék, még könyörögnék neki, hogy jöjjön vissza. Magával viszi a levegőt, kiszakítva belőlem egy halk nyögésbe torkolló sóhajt. Érzem, hogy az ujjaim megrezdülnek, önkéntelenül is nyúlnék utána, de a józanabb felem még túl erős. Azt hiszem a szoba teszi, a lakásom, a közeg, a jövő ígérete, mindaz amit tenni fogunk. Meg kellene ráznom magam, akárha ez az egész egy bunda lenne, amelyre hó hullott, egy egész éjszakányi hó, és amikor mozdulok lepereg rólam: az ígéreteim, a neveltetésem büszke gőgje, a rátartiságom, a felsőbbrendűségtudatom. Mindaz a sok negatív dolog, amelyet akkor voltam csak képes meglátni amikor idejöttem. Sydney adott nekem valamit: önmagamat. És azt akarom, hogy neki is adjon, hogy megértse, hogy tudja miért nem szabad innen elmennünk. A kérdését hallva megrázom a fejemet. Nem tudom miért vagyok ennyire őszinte vele, de talán azért mert annyira akarom elérni nála a hitet, mert érzem azt amit magamban éreztem amikor idejöttem. Hogy nem tudtam tökéletesen elfogadni és ámokfutásom közepette, a szabadság iránti olthatatlan vágyam hajszolása közepette nem vettem észre, hogy mindezt magam mögött hagyom, hogy nem is érhetem el igazán, mert nem elég csak akarni, kitartóan kell akarni. És én erre nem voltam képes.
- Nem tudhatom, hogy hátat fordítanál e neki. Nem látok előre a jövőbe. Csak azt tudom, hogy én akartam, és megpróbáltam. Csak talán hiányzott valami. Nem látok előre a jövőbe Gareth, ahogyan te sem láthatsz. Feltételezésekbe bocsátkozik az ember, azt gondolja minden előre kiszámítható, hogy minden mozzanata az életének tervezhető. De tudod, ha már odáig eljutottál, hogy ezen egyáltalán elgondolkodsz, ha nem mereven elutasítod azt, akkor van remény.- újra érzem a közelségét, mintha nyugtató melegséget hozna vissza magával, nem akarom elengedni. A hajának érintése, ahogyan megint megteszem, tökéletesen letaglóz, és olyan számomra mint valami kínzó méreg, amelyet a kisugárzása csepegtet folyamatosan belém. Tedd meg, tedd meg....kopognak a szavak az agyamban amikor közel von magához, és őt nézem, nem eresztve egyetlen másodpercre sem a pillantását. Újra az akaratos, határozott, mégis könyörgő gyerek jön elő belőle. Aki mindent azonnal akar, és ha nem kapja meg tombolni kezd. Ó egek, nem is hiszem, hogy mennyire egyformák vagyunk! Olyan halk a hangja, mégis könyörgő, mintha egy mélységes mély gödörből hallanám, ahonnan kiszabadulni vágyna, de hozzám a fényre, és én a kezemet nyújtom. Kínoz engem az ajkaim érintésével, a lábaim egyetlen csontját sme érzem, úgy érzem ha nem tartana itt helyben zuhannék össze. Minden másodperce ennek az adott-nem adott csóknak olyan fájdalommal jár, amely a gerincemen fut végig, egészen az agyamig, ott állja útját a józanság, de már ez a gát sem tartós, már semmi sem tartós többé a közelében. Fizikailag irgalmatlanul erős hatást gyakorol rám, úgy érzem belemászik a lelkembe, egészen bebörtönöz mindabba a légkörbe ami körülveszi. Szeretném tudni hogy éri el....a pokolba is, nem akarom tudni csak csinálja még! Elmosolyodom óvatosan, alig érzékelhetően, talán csak az ajkaim rándulása jelzi mindezt. Lassan, apró O betűt formálok az ajkaimmal és egy lágyan ívelt mozdulattal finoman fújom végig az előbb ajkamat érintő ajkait. Titkos érintés ez, mintha a vágyak vitorlájába fújtam volna a szél istenének követeként szelet, hogy messze vigyen minket.
- Fogalmam sincs. De megpróbálom- megint őszinte vagyok vele, nem akarom azt mondani, hogy igen meg tudom, hiszen még sosem tettem ilyet.
- Megpróbálom, mert én is akarom, nem csak te. – hagyom, hogy magával vigyen, hagyom, hogy végigmenjünk a folyosókon, hogy utánam jöjjön a vendégszoba felé, ahol majd lakni fog itt tartózkodása alatt, a velem átellenben lévő szárnyban. Jól meggondoltam én ezt? Nem egyáltalán nem gondoltam meg, de ember ennyire veszélyesen még nem hatott a vágyaimra, hogy teljesen rongybabát csinált belőlem, és jelen pillanatban is úgy megyek előtte, hogy alig vagyok képes kontroll alatt tartani a mozdulataimat. Ahogyan egymáshoz dörzsölődnek a lábaim, ahogyan a saját bőrömet érzem, mintha megőrülne minden sejtem csak azért, hogy újra vele legyek. A szoba nem kicsi, sosem szerettem az apró tereket, és a pici semmire nem jó szobákat, amelyekben nem lehet az embernek fel és alá járkálnia. Ez alapvetően hozzám tartozott ha ideges voltam, ahogyan az is, hogy ilyenkor mindig kimentem a kertbe, hogy a rózsáimmal bíbelődjek. A tüskéik, é a ragyogó virágjaik mintha kicsit engem szimbolizáltak volna. De soha nem engedtem levágni, vagy éppen vázába rakni őket. Gyűlöltem a csokorba rendezett virágokat, mintha halottak lettek volna. A bőrönd az ágyon landol, és meglepetten vonom fel a szemöldököm, amikor hagyja, hogy magam válasszak ki belőle amiről úgy vélem tökéletes lehet a számára.
- Javíts ki ha tévedek, de most azt kéred tőlem, hogy a holmijaid között turkáljak, mint valami közrendű?- nevettem fel jóízűen, mert valóban olyan lépés volt ez tőle amire a legkevésbé sem számítottam. Oldalra fordulok és kiegyenesedem, és ahogyan ránézek megint ugyanazt érzem amit az előbb a vörös szalonban. Tehát nem a hely teszi, sokkal inkább valami más, valami amit folyamatosan itt hordoz magában, amit a hangokkal hozott elő, és amelyek itt maradtak, csak bennem verve tanyát, és igazítva minden mozdulatomat hozzá. Hirtelen egyenesedtem fel és léptem felé egy lépést. Nem tudok tőle távol lenni a pokolba is, nem tudok! Foghatnám annyi minden másra, csak az érzelmekre nem tudom....azok nem hozzá kötnek. De akkor mi....mi teszi ezt velem? Mi az ami miatt olyan lesz számomra mint a csábító édes bibék a méhecskének, mint a földnek a frissítő zápor, mi testnek a kenyér....mi az ördög ez az egész? Oldalra billen a fejem, ajkaim elnyílnak, és már megint ott vagyok előtte. Megint túl közel.
- Mondd, mi a fenét csinálsz te velem?- bukik ki belőlem a kérdés, de már abban a pillanatban meg is bánom. Egy hosszú, mély lélegzetet veszek, és lehunyom egy pillanatra a szemeimet, hogy rendezzem a gondolatokat, majd elfordulok tőle, hogy a bőrönd tartalmát vizsgáljam meg. Közben érzem őt magam mögött de nem merek hátranézni, hanem lassú, kimért mozdulatokkal szedem ki és hajtom az ágyra a ruhákat. Remeg a kezem, ahogyan végül az első inget odarakom. És én még azt hittem, h a háborút nem is nyerhetem meg, apró győzelmeim lesznek. Nem lesznek, elbuktam.


Megjegyzés:   szív  | Ruha:Pöttyös | Zene:Reality | ©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Nov. 08, 2015 2:26 pm Keletkezett az írás




Kaya and Gareth


Nem tudok ésszerű magyarázatot találni arra, hogy miért viselkedem úgy ahogy. Annyi mindenre foghatnám, mégsem teszem. Akár el is mehetnék, egy szó nélkül, de nem akarok. A közelében akarok lenni, húzni a percet, élvezni, hogy mellette nem az vagyok, aki minden áldott nap. Elvesztem. Határozottan így van, és nem érdekel, mert így most jó. Nem gondolni a holnapra, vagy arra, mi lesz később, csak remélni, hogy az este soha nem ér véget. Remélni? Mikor fordult akkorát a föld, hogy teljesen kiforduljak önmagamból? Nem tudom mi ez az egész, de azt hiszem, most nem is akarom tudni. Csak elvenni és adni, megkapni és maradandóvá lenni. Olyan hatással van rám, ami túlmegy mindenen, elhatalmasodik rajtam, és átadom magam, mert ha ellenkeznék, azt nem bírnám ki. Tudom, hogy a mi világunkban az érzelmek helytelenek, ördögtől valók, ahogy az efféle ragaszkodásom is a szabadság illúziója iránt, de akarom. Mindennél jobban, hogy majd minden egyes nappal vágyjak a folytatásra, míg végül elveszek ebben az egész kavalkádban. Nekem elment az eszem. Minden bizonnyal így van, hiszen minden egyes tettemmel önnön valómat hazudtolom meg, vagy most vagyok igazán önmagam? Nem tudom. Képtelen vagyok eldönteni, és talán nem is akarom bolygatni ezt, jobb így. Tudatlanságban, olyanra készülve, amit nem ismerek.
A leendő feleségem meglepett. Nem a viselkedésével, hanem azzal, ahogy játszott, hogy végül leült mellém, és velem játszott a zongorán. Soha egyetlen dallam sem érintett meg annyira, mint az övé, és soha senkivel nem kerültem egy hullámhosszra a zene által, csak vele. Különös erővel uralkodik felettem, én pedig hagyom, mert mintha én is hatnék rá. Mintha egymást taszítanánk a mélybe, hogy ugyanazzal a mozdulattal emeljük a magasba a másikat. Furcsa kettősség ez, melyben el akarok veszni, eltévedve bolyongani, és adni valamit, amit soha nem kapok vissza. De nem is azért teszem. Némely tettem megmagyarázhatatlan és irreális, és ha most olyan ember látna, aki ismer, minden bizonnyal őrültnek titulálna, és az igazat megvallva az is vagyok. Nem gondolkodom, és a közelében minden olyan más.
Talán eddig rosszul ítéltem meg a világot, ami körül vesz, amiben élek, hiszen olyan keveset tudok. Az egyetemi éveim alatt éreztem utoljára könnyebbnek magam, akkor még nem nehezedett rám akkora teher, mint most. Akkor kaptam egy apró részletet a szabadságból, és kimondatlanul tudtam, hogy akarom. Annyira vágytam rá, úgy éreztem, semmi nem állhat az utamba, hogy elhagyhatom a közeget, amibe beleszülettem. Akkor azt gondoltam, megtehettem. Azok az évek voltak a legjobbak, akkor éreztem magam a legjobban. Mondhatni boldog voltam. Mégis az élet oly kegyetlen, elhittem, hogy az enyém lehet a világ, magával ránt, és soha többé vissza se kell majd néznem, de elszúrtam. Egyetlen rossz lépés eredményezte a mostani énem, egyetlen tett, melynek a súlyos terhe a vállamat nyomja, hiába szereztem befolyást, hiába próbáltam később visszamenekülni oda, ahol mindent elengedtem, már nem volt ugyanaz. Elengedtem az egyetlen lehetőségemet, mert túlságosan belefolytam valamibe, amit nem kellett volna, és ezt soha nem tudom elfelejteni. A teher, amit ezzel együtt megkaptam, nos, átváltoztatott. Minden egyes nappal elvett belőlem valamit, amit Kaya most tálcán kínál, melyet tudattalanul is visszaad minden egyes vele töltött perccel. Nem vallom magam rossz embernek, habár jónak sem. Hoztam rossz döntéseket, kerültek miattam emberek az utcára, tettem kegyetlen dolgokat, szóval nem érdemlem meg, hogy megkapjam a szabadságot, el kellett engednem ezt. De most nem tudom. Nem vagyok képes elengedni ezt az egészet, amelyet vele átélhetek. Kapaszkodom belé, akarom, hogy teljesen kikapcsolja folyton kattogó elmém, mellette akarok lenni. Csak erre tudok gondolni, az ajkaira, a bőre forró érintésére, mintha kezdenék elszakadni a valóságtól. Attól a valóságtól, mely erősen tartott a földön, mely nem engedte, hogy olyan érzések kerítsenek hatalmukba, mint amik most ölelnek körül. Már nem gondolok arra, hogy mi lesz holnap, mi lesz, ha elmúlik a varázs. Már csupán menni akarok, még akkor is, ha nem tudom, mi vár rám. Valahogy a világ új színeket kapott, én pedig nem biztos, hogy készen állok arra, hogy felfogjam ésszel, mit is tett velem. Csak elveszni akarok, engedni. Olyan drog ez, amelyet csak az ismerhet, aki korlátok közé szorulva él. Csak azt nyeli el, aki soha nem tapasztalta a szabadság mámorító érzését. Néha még felvillan a kétely apró szikrája, néha még a józan eszem próbál visszatéríteni a kitaposott útra, mégse tudok elszakadni ebből a közegből, tőle... Ez nem olyan érzés, amit a nagynéném arcán láttam, nem szerelem, nem ez más. Ő ki akar szabadítani, én pedig segítek neki, és rájövök, hogy a lakatjaim kulcsa végig a kezemben volt.
- Olyan nehéz hinni valamiben, ami eddig nem volt része az életemnek, ahogy a hit fogalma is hóbortos bolondság, én mégis most azt akarom... Hinni... Habár már alig emlékszem az érzésre - beszélek nyíltan, és közben eszembe jut a neveltetés, amiben részem volt. A nagybátyám nem engedett érzéseket, hitet, vagy mást. Számára mindezek csupán felesleges dolgok voltak. Olyanok, amik csak elvakítják az ésszerűséget, elveszik az ítélőképességünket, és összezavarnak. Soha nem lehettem oly balga, hogy reménykedjek, és ennyi idősen már eszembe se jutott volna. Ő jutott el hozzám, egy énemhez, akit úgy őriztem, hogy a létezéséről is megfeledkeztem. Megtalált a hangok között, és önmagának rejtett énjét mutatva csábított elő a feledés sötétségéből. Nem tudom, hogy volt képes rá, mégis valahogy most sokkal élőbbnek érzem magam, mint akkor, amikor idejöttem. Mintha feltámasztott volna élőhalott voltomból, és a fényre vezetve mutatta volna meg, miről maradtam le. És még mennyi mindent nem ismerek. Egy évtized nem kevés idő, azóta minden más lett, ahogy én is, és félek, hogy holnap vissza kell kényszerülnöm a jégtakaró mögé. Sokkal nehezebb lesz, mint megrekedni itt, vele, mert úgy érzem már most, hogy nem tudok elszakadni tőle.  
Fogalmam sincs, miért húzom magamhoz, és hagyom figyelmen kívül szavait, de megteszem. A közelségére vágyom, és tudom, hogy ő is ugyanannyira akarja, mint én. Teljesen kivetkőztünk magunkból, mintha már nem érdekelne többé minket a világ. Belemegyek a játékba, élvezem minden egyes percét annak, mert tudom, hogy most lehet. Mintha a miénk lehetne minden, amit akarunk, de leginkább a másikra vágyunk. És ez egy olthatatlan szomjúság, soha véget nem érő tánc a tűz körül, én pedig nem foglalkozom azzal, ha megégetem magam. Játszom vele, ahogy magamat is csapdába csalom, én magam akarok a bűvkörébe kerülni, mert akarom, hogy elvonja a figyelmem minden unalmas, és fájdalmas teherről, ami a fejemben van folyvást, és nem hagy aludni. Szeretném kiszakítani magam abból a közegből, ami állandóan körbevesz, nem foglalkozni a zsebemben időről időre rezgő telefonommal, mert most nem akarok visszazökkenni a rideg valóságba. Távoli érzés csupán, rövid üzenet a kötelességeim felé, de én nem törődve azzal, figyelmen kívül hagyom. Minden bizonnyal a nagybátyám akarja tudni a részleteket, de amit mondani tudnék, nem tetszene neki, megbotránkoztatná, és kihozná a béketűrésből. Hiszen az unokaöccse, az egyetlen bizalmasa ittasan feledkezik bele valami olyanba, melyet talán egyszer ő is megízlelt, de elengedett, és követelné tőlem ugyanezt.
Apró érintésem ajkain mintha áramütésként érnének, sóhajom megremeg, ahogy elszakadok tőle, ahogy elindulok a szobám felé, hogy a távolsággal egy kis józanságot kapjak, de nem érzek mást, csak hideget nélküle, dermesztőt, és belül remegek, csak én érzem, ő nem látja, csak bennem van, de mégis kínoz. El kell terelnem a figyelmem másra, az öltözet, igen az jobb lesz talán. Nem kicsi a szoba, de kisebb, mint a szalon, ő pedig magával hozza illatát, mely betölti a teret, én pedig többet akarok, mint az a kósza érintés az ajkain, de nem, most nem lehet, mert ha megteszem, soha nem tudja megmutatni az életet, amiért megérte eldobnia mindent.
- Nem, mint egy közrendű, sokkal inkább, mint egy hozzáértő? Ha rajtam múlik, akár ötször is át kell majd öltöznöm. Elfelejtettem már, mikor viseltem ilyen ruhákat - biccentek a bőrönd felé. De valóban így lenne? Vagy csupán nem akarom, hogy távol legyen tőlem, bármi megeshet, nem támasztom alá, vagy cáfolom meg egyik szavamat sem. Csupán engedem azt, amit másnak soha. Ritka pillanatok egyike, hamar elszállhat a varázs, ha nem játszana velem, nem incselkedne, talán megtörténhetne, de ahogy közelebb lép, érzem, hogy nem bírom tovább. Akarom őt. Hogy a fenébe képes ezt tenni velem? Minden bizonnyal az alkohol volt a hibás. Túl sokat ittam talán, vagy túl keveset ettem? Nem is értem. Kérdése elmémben visszhangzik, nem tudom, mit felelhetnék rá, nem tudom, hogy érti, csak nézem őt megmerevedve, egymagam. Távolabb kerül, ahogy hátat fordít nekem, lassú mozdulatokkal pakolja ki a ruhámat az ágyra. Én csak őt nézem, mintha nem lennék képes betelni a látványával. Olyan különös dolog történik most, én magam sem értem. Lábaim visznek közelebb hozzá, vonz engem, ahogy soha semmi, olyan érzés ez, amit hosszúnak mondható életem során csupán egyetlen alkalommal érezhettem igazán. És mégis ez az érzés sokkal intenzívebb, erőteljesebb annál, ez ellen védekezni nem tudok, ahogy megérintem a kezét, ahogy magam felé akarom fordítani immár sokadjára, hogy a szemeibe nézzek, hogy válaszoljak a kimondott kérdésére, és ezt valamiért úgy akarom, hogy látom azokat a jeges íriszeket, amikből most enged olvasni. Közel lépek hozzá, olyan közel, amennyire csak tudok, és bár szólni akarok, hirtelen nem megy, mintha elment volna a hangom, majd végül mély levegőt veszek.
- Pontosan azt, amit te teszel velem. Ha nem tudod, nekem honnan kellene tudnom? De nem is akarom. Csak szeretném látni a várost a te szemeddel... - halkan válaszolok, elengedve őt majd a ruháimra siklik a tekintetem, és lehajolok az egyik sötétkék pólóért, miközben a távolságot nem csökkentem, végül magunk között magam elé tartva mutatom fel a ruhadarabot. - Esetleg ez? - kérdezem, és remélem eléggé átlagosnak mondható, eltekintve attól, hogy nem egy turkálóból szedett darab. Terelni akarom a figyelmem, mert ha nem teszem, nem tudok megálljt parancsolni magamnak, akkor nem megy, mert lassan más körül se forognak a gondolataim, csak körülötte, és azon az intim kapcsolat körül, amiben vele részem volt. Amit nem tudok kiverni a fejemből. Talán ezért kerültem mindenki más érintését, talán pontosan ettől féltem. Mégis ez most más. Olyan érzés, ami őt is rabul ejtette, és nem akarunk szabadulni tőle, mert akkor nem marad semmi más, és minden üressé válna anélkül, hogy megtudnák, mi lehetne a mi közös esténk vége.

megjegyzés: Gentle Heart szószám: 1644

made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Nov. 10, 2015 12:59 pm Keletkezett az írás




Gareth & Kaya



Mi történne ha egy nap rádöbbennél nem te irányítod az életedet, nem te hozod a döntéseket, nem a saját utadat járod, nem azt amiről úgy véled azon kellene lenned? Mit tennél akkor ha egy nap arra ébrednél, hogy az egész életed hazugságokra épül, amelynek célja, hogy elhitessék veled rendelkezel a szabad döntés jogával? Mi történne akkor, ha egy nap rádöbbennél nem a születés gyönyörűsége miatt jöttél a világra, hanem azzal a határozott céllal, hogy a vérvonal ne szakadjon meg, hogy génjeidben tovább hordozd egy poros könyvek közé száműzött család emlékét? Amikor erre először ráébredtem valamikor a kamaszkor küszöbén, akkor kezdődött az ámokfutásom. Mintha egy hosszú álomból keltem volna, mintha minden amit addig tanultam, tapasztaltam jelentőségét veszítette volna, hiszen hamis illúziók voltak semmi több. Rájöttem, hogy az életem egyetlen lineárisan előrevetített irányba mutat, és nem biztosítottak számomra belőle letérőt. Magamnak kellett hát tennem érte, magamnak kellett szembemenni az elvárásokkal, a konzervatív eszmékkel és mindazzal a temérdek hazugsággal amit megpróbáltak velem elhitetni. Változni kezdtem és ez a változás magában hordozta azt, hogy alapvetően a természetem nem átformálódott, csak inkább kinyílt a világra, és azzá kezdtem fejlődni, amiről úgy éreztem az vagyok én. Mindenki átesik ezen a dolgon, csak mindenki másképpen éli meg, és mindenkinek mások benne a lehetőségei. A botrányaim soha nem azt a célt szolgálták, hogy a családot mindenáron kényes helyzetbe hozzam, soha nem azt a célt szolgálták, hogy apámnak ezek után magyarázkodásokba kelljen kezdeni az udvarnál, amikor már nem lehetett egyszerűen elsétálni azon dolgok mellett amit tettem. Amikor már szemet szúrt nem csupán a szűkebb, de a tágabb értelemben vett családomnak is. Az arisztokrácia, mint olyan egy nagy bennfentes család, amelyben mindenkinek leosztották a szerepeket, és nem kérdezik tőle akarja vagy sem. Eszik nem eszik nem kap mást. Nem botrányokat akartam kavarni, egyszerűen csak önmagammá akartam válni. Egy ideig el is hittem, hogy ez lehetséges, egy ideig elhittem, mert hagyták nekem. Hagyták, hogy kergessem az álmaimat, hagyták, hogy megszökjek, hogy egy időre egy olyan életem legyen amelyben nincs helye a szabályoknak és kötöttségeknek, amelyben úgy véltem én irányítok egyedül. Majd miután ezt tökéletesen el is hittem, és már léptem volna tovább, hozva olyan döntést, amely kihatással lett volna már nem csupán rám, hanem másokra is, falakba ütköztem. Visszahúzták elém a masszív kőből épült falakat, tenyerükkel takarták el szemeim elől a napot, és nem hagytak többé választást. Én kis balga azt hittem eddig, hogy mindent azért tehetek meg mert én akarom? Igen, én ezt gondoltam. Büszkén és dacosan, amilyen mindig is voltam. De az aranypóráz végét valaki megrántotta és éreztem, hogy a nyakam körül a nyakörv szorosabbá válik. Mindig is ott volt, hogyan nem vettem eddig észre? Csakhogy talán túl sokáig hagyták ezt az egészet, túl sokáig, hogy a változás ne legyen maradandó, és még így is még így is, hogy már nem a saját döntéseimet hozom meg, nem tudnak már változtatni rajtam. Legbelül szabaddá váltam, olyanná aki mindig is lenni akartam. Bár a döntés súlya teljes erővel nehezedett rám, bár tudtam, hogy fel kell adnom azt az életet amit eddig éltem, bár tudtam, hogy többé már semmi nem lesz ugyanolyan, többé már nem tehetek meg úgy semmit, hogy ne venném számításba a következményeket, volt mégis valamim ami már csak az enyém, és amelyből olyan bőkezűen tudtam adakozni még neki is. Neki, aki pedig azért jött, hogy még szorosabbá fonja rajtam a láncokat, hogy még inkább éreztesse velem, nem egyedül haladok tovább azon az úton amit kijelöltek a számomra. Közben nem vette észre, vagy nagyon is észrevette, csak egyszerűen a varázslat magába szippantotta akárcsak engem is, hogy közösen osztozunk ezen a rabságon. Ezen az egészen amelyben mégis úgy vagyunk képesek meglenni, hogy közben meglátjuk a másikban azt aki valójában volt. Közel engedtem magamhoz, hogy aztán a következő pillanatban ujjaimat a szemére tapasszam, és az együttlétünk mint valami misztikus egybefonódás új utat mutasson. Másfelé kell haladnunk, nem azt kell látnunk amit akarnak, hogy lássunk, hanem akik valójában vagyunk. Édesen gyötrelmes és veszélyes játék ez, mégis belemegyek, mégis rántom őt is magammal, a mozdulataim által a kimondott szavaim által, egy ígéret által, hogy ma éjjel nem térünk majd úgy nyugovóra, hogy ne jártuk volna be annak a másik világnak az összes zugát. Elrejtőzhetünk egy kis időre a családunk féltő tekintete elől, ez most a miénk lesz. Mintha előre évekre akarnék neki emlékeket adni, mintha évekre akarnék valami maradandót meghagyni a jégpáncélon, amely talán idővel átforrósodik és olvadni kezd a burok. Nem tudom miért rejtőzött el, nem tudom miért gondolja, hogy ha elzárja magát azzal védekezni képes. De mitől fél annyira? Megtudom valaha? Meg akarom tudni valaha? Miért véli, hogy hinni valamiben csak hóbortos bolondság? Azt hiszem pontosan azért amiért most már én is ugyanezt gondolom. Mert egyszer már megízleltem, mert egyszer már részem volt benne, mintha kiszakadtam volna a saját valóságomból, mintha a gondolataim és az érzéseim által teremtettem volna magamnak egy új világot, amelyet aztán elzártam, hogy soha többé ne térhessek ide vissza. Ez a város adta nekem, a semmihez sem hasonlítható atmoszférája, a semmihez sem fogható könnyed vibrálása, ahogyan az ember zsigereiben pulzál az éjjeli Sydney megannyi ígérete. Neki akarom adni akár a nehezen megszerzett tortából egy szeletet, nem önzőn, nem visszafogottan, és olyan dolgokat akarok vele művelni amelyet talán soha nem mert megtenni, amelyet csak nézett távolról, és talán néha gondolatként megfogalmazódott benne a kérdés, hogy milyen lenne...milyen lenne? Nyújtom a kezem felé, hogy megmutassam, szinte odavonzom magamhoz a mozdulataim által. Az alkohol gőze már így is jócskán beborítja az elméjét, de nem csak ez okozza, ez csupán hozzásegítette ahhoz, hogy felszakadnak belőle a gátlások, az ellentmondások elcsituljanak, akár a lankadó szélben a korábban terebélyessé feszülő hullámok. Érzem a sóhajában a küzdelmét, érzem, hogy próbálna ellenállni még, hogy a kétkedés nem szűnt meg benne teljesen, de erőteljesebb a kíváncsisága. Jó alap, én is erre építkeztem egykor. A szobája okozza, a túlzott közelsége vagy az ellenállhatatlan vágy, amely nem szűnt meg közöttünk reszketni akárha itt maradt kis energiatöredékei lennének korábbi együttlétünknek. De szüntelen hív magához, alig hallhatóan, mormoló duruzsolásként kúszik bele az elmémbe és mintha minden egyes másodpercem felett rendelkezne, hogy amit nem azzal töltök, hogy rá gondoljak, abban is tegyem amit ő szeretne. Miért hagyom magam? Miért nem próbálok ellene küzdeni, miért törődöm bele....miért? Nem is kérdés ez inkább már csak egy alig hallható kétségbeesett beleegyezés. Mert én is akarom. Képtelen vagyok neki nemet mondani. Ott állok a bőröndnyi ruha felett, a kezem megremeg ahogyan az első darabot érintem szinte koponyámig hatol az illata. Beleburkolóznék, magammal vinném, soha többé nem ereszteném. Ahogyan ő sem tud engedni, ahogyan odalép hozzám a lassan és csendesen elszenderedő kérdésem visszhangját követően. Magához húzva alig kapok levegőt, dermedten nézek vele farkasszemet és látom benne ugyanazokat, amelyek bennem is ott vannak. Nem tud válaszolni a kérdésemre, amíg én nem válaszolok az övére. De válaszom nincs. Csapda. Felállították és mi belesétáltunk, talán csak arra nem gondoltunk, hogy az egész közepette ilyen hatással lesz ránk a másik. Miért? Megint ez a kérdés, pedig a válasz ott van, mindig is ott volt: túl egyformák vagyunk, túlságosan próbálunk menekülni az elől akik vagyunk, és észrevétlen egymás felé futunk. Nem vettük észre, hogy az egérút egymáshoz  visz. Összerezzenek, ujjai nyoma láthatatlan égett a bőrömbe és nem halványul, folyamatosan ott izzik, követelve, hogy ne csupán ennyit kapjak, hanem sokkal többet. Ha tovább tart maga előtt, ha még közelebb leszek, ha egyetlen pillanatában ennek az időnek előrébb mozdul a fejem, csak egy picit, nem a lehelete csapódik az arcomon, hanem az ajkai érnének újra hozzám. Pillantásom odavezetem végigfutnak a jégszín íriszek a szája vonalán, minden egyes sejtje után mohón vágyakozik akár egy kiszáradt, vízért sikoltó kút. De szomjas maradok, és ő távolabb kerül megint tőlem, én pedig próbálom rendezni nem csupán a gondolataimat, hanem a mozdulataimat is. Ne akarjam mindenáron újra magamhoz húzni, ne akarjak mindenáron felé mozdulni, ne akarjam, hogy az érzékeny érzékek kígyómód vonják körül, és vágyakat gerjesszenek újfent. Nem mintha olyan nehéz dolguk lenne. Még egy szót sem szóltam azóta, hogy a kérdésem feltettem neki, és utána sem tudom mit feleljek az övére. Hogy mi történt a vörös szalonban még fejtegetem én magam is, pedig lehet nem azt kellene, pedig lehet sutba kellene dobni mindent és újra megtenni a lakás bármely pontján. És amennyire kívánom, olyannyira fogom is vissza magam, mert a nappal érkeztével józan fejjel kell majd átsétálnom ezen a házon, ahol minden zug arról mesélne majd, hogy miképpen és hol és hányszor és mennyire intenzíven és mennyire magával ragadóan és mennyire észveszejtően.....finoman rázom meg a fejem azt gondolván naívan, hogy a gondolatok majd messze szöknek, de nem fognak. Én tartom itt őket és az ő fullasztó jelenléte. Elküldeném, de éppen neki készülünk ruhát választani, és azt is tudom, hogy már abban a másodpercben hiányzott, ahogyan elengedett.  Megfordulok végül ahogyan maga elé teszi a pólót és én magam is elnézem egy darabig majd elhátrálok, folyamatosan növelve a kettőnk közötti távolságot, amíg a csípőm a mívesen megmunkált, faragott ódon komódnak nem támaszkodik, és ekkor állok meg. Közel van hozzám, talán két lépésre, ha akarna egy szempillantás alatt ott lehetne, de mit ér az egész, ha nem érhetek hozzá? Így aztán büntetve talán magamat is kicsit, kezemet magam mellé simítom a bútorra és a tenyereimen támaszkodom meg, úgy nézve őt tovább. Még nem a ruhával kapcsolatos kérdésére válaszolok, inkább az estéről beszélek, aztán majd eldönti, hogy mennyire lesz hozzá illő a ruha. A hangommal játszom, az egyetlen fegyveremmel amivel eljuthatok hozzá. Most ez a zeném, most ez az a dallam, amelyet a zongorán megszólaltattam, mintha a mennyekből lopnám le az angyalok énekét beleszőve a pokol legforróbb bugyrainak dübörgő mélységét. A két végletet járom meg, ahogyan ő is ezt teszi velem. Egyik pillanatban magához ránk, hogy a következőben messze lökjön. Nem bírok ezzel mit kezdeni szétfeszít. Úgy érzem a bőrömön át is süt és éget a ruhám. Meggyulladok benne, már csak attól ahogyan rám néz. Az arcom kipirult, a levegőt egyre nehezebben sejtesebben, szabálytalanabbul veszem. Megszorítom a komódot, ujjaim kifehérednek, végül nagyjából sikerül annyira megnyugodnom, hogy már csak a hangom enyhe, rekedt remegése árulkodik arról, ami bennem tombol őrült erővel és kitörni vágyna. Nem akarom, hogy hozzám érjen, akkor megint nem indulunk el! Akarom, hogy hozzám érjen, mert nem érdekel, hogy elindulunk vagy sem. Kétségbeesetten vergődöm....indulnunk kell tudom.
- Ebben a városban van valami, amit nem tudok megfejteni. A zene teszi, az óceán közelsége, az a fajta sajátos egyszerűség ami az ittenieket jellemzi, nem tudom. De megragadott, és itt akarok maradni. Érezted már valaha azt, hogy ott vagy otthon ahol éppen vagy? Mintha egész életed egy átkozott kóborlás lenne, és amikor hajnalban kiállsz a sziklára nézed a végtelen messzeséget úgy érzed otthon vagy? Angliában nem éreztem ezt. A sziklák komorak voltak és úgy éreztem agyon akarnak nyomni. Itt úgy érzem, hogy a következő másodpercben megindul velem, és a hullámokra bízva magunkat megyünk valamerre, nem számít hova csak minél messzebb, minél távolabb.- nem tudom miért éppen ezt mondtam neki, nem tudom, hogy miért éppen erről kezdtem beszélni.
- Spontaneitás. Ez a kulcsszó. Amikor nem gondolsz a következményekre, egyszerűen csak teszed amit adott pillanatban ott és akkor jónak gondolsz. Ebből születnek később az emlékek. Amikor úgy emlékszel vissza rá, hogy sokkal többet veszítesz ha nem teszed meg, mint azzal ha mégis. És most mondd meg nekem, de őszintén. Ha ma éjjel nem jönnél el velem, soha nem lennél kíváncsi mit veszítettél volna? Vagy ha eljössz, akkor szüntelen bánni fogod, hogy megtetted, hogy jobb lett volna örökké a tudatlanságban lenni? Ugye nem az utóbbi az ami jellemző ránk? Mi már tudjuk milyen kiszakadni, pont ezért vágyunk vissza. Tudod már mit fogsz kapni, csak még azt nem tudod, ez miben lesz más. Illetve tudod, ahogyan én is. Egymás miatt lesz más. Mert amikor a szabadságra vágysz, akkor magadra gondolsz. De magasabbra juthatunk együtt. Az a póló jó választás, bár lehet a zöld jobban állna, méregzöld. Láttam olyat is a bőröndben.- biccentettem abba az irányba a fejemmel, de nem mozdultam, mintha ez a kis hely lenne az utolsó menedékem tőle. Ez az utolsó megmentett távolság, amit még tartani vagyok képes, de vajon meddig?

Megjegyzés:   szív  | Ruha:Pöttyös | Zene:Reality | ©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Nov. 12, 2015 8:27 am Keletkezett az írás




Kaya and Gareth


Vannak olyan dolgok a mi életünkben, amit még hírből sem ismerhetünk, mégis vágyunk rá, és vannak olyanok, amire éppen, csak egy morzsáját ízlelhetjük meg, és örökké nyomot hagy bennünk. Nem vágytam soha úgy valamit, mint akkor, mikor lehetőségem lett volna arra, hogy az enyém legyen, és hónapokon át nem bántam semmit úgy, mint mikor elengedtem a kezeim közül. Hagytam, hogy kicsússzon az ujjaim közül, mint a homok. Akkoriban botrányokba keveredtem, nem egyszer, mégse tudja senki, mit éreztem, vagy éltem át akkor. Ostobán cselekedtem, de végül lenyugodtam. Mondhatni megszelídültem, de csupán elrejtettem a valódi önmagam a világ elől. A családomnak szenteltem az életem, minden egyes nap aszerint éltem, ahogy a családom akarta. Mert már semmi nem fájt, semmit nem akartam érezni, és lassan én is elfelejtettem, milyen emberinek és sebezhetőnek lenni. A láncokat talán én magam tettem fojtogatóvá, mikor némán fogadtam hűséget a családnak, és hajtottam fejet a család akarata előtt.
Nem akartam elvenni Kayát, soha nem akartam összekötni az életemet vele, sőt ide se akartam jönni. Nem akartam megismerni, nem akartam tudomást se venni róla. Nem érdekelt, hogy mit tesz az eljegyzésig fennmaradó idejében, és az sem, hogy milyen személyiséggel rendelkezik. Csupán fejet hajtottam, hovatovább térdre ereszkedtem a nagybátyám akaratát hallván. Pedig minden mást szívesebben tettem volna, mint elvegyek valakit, akit csak a szennylapokról ismerek tévesen. Nem vontam le róla messzemenő következtetéseket, habár ember vagyok, esendő, elhittem hát apja intelmeit. De ha nem szólt volna, akkor is tartottam volna a tisztes távolságot, ami most mintha szerte foszlott volna, és a szél kapta magával. A zongora ellenem veszélyes fegyver, de mivel ismerem, könnyedén tudok mesterkélt, üres dallamokat játszani, miért nem tettem hát itt is ugyanazt? A válasz egyszerű, próbáltam, de a választott dallam elragadott, magával rántott, és nem engedett el. Észrevétlen mutattam neki meg önmagam, észrevétlen engedtem közelebb. Soha nem teszek ilyet, mert tudom, veszélyes játék ez. Megsérülhetek, elvehet belőlem valamit, amit nem kaphatok vissza többé, olyan helyekre juthat be, ahol más még nem járt. Nem akarom, hogy bárki megismerjen, jó okkal rejtem el magam egy jól felépített kép mögé. Amíg az emberek félnek, vagy tartanak tőlem, nem akarnak megismerni. Egy férfi soha nem veszthetné el a fejét úgy, ahogy most én teszem, de Kaya valahogy tudta az utat. Ismerte, és megtalálta a megkezdett ösvényt, melyben más minden bizonnyal eltévedne, de ő oly könnyedén indult el felém, hogy okom lenne óvatosnak lennem, ellöknöm őt, de akkor túl fájó lenne a távolság. Akkor nem lenne ennyire bűnös ez az egész.
Nem tehetném ezt meg, pont én nem, aki minden másodpercét megtervezi az életének. Nem ugorhatnék bele valamibe, amit nem is ismerek igazán. Az élet egy esélyt ad, a többi csak délibáb, ahogy most itt is ez az egész, ahogy készülünk, de mégis húzzuk a perceket, élvezzük a másik fullasztó közelségét. Nem tudnék ma este nélküle lenni, szükségem van az általa teremtett délibábra, csak egyszer, csak utoljára. Csak vele. Furcsa kettősség hatol a csontomba, érzem, ha nem teszek valamit, beleőrülők. Menni akarok, szabadulni, és eltűnni a világ szeme elől örökre, ahogy egykor akartam. Most megint megtenném, de már nem állítana meg semmi többé, már nem hátrálnék meg. Bár tényleg megtehetném. De már nincs menekvés, ez az életem, ezt kell tennem, ezt az utat kell végigjárnom. A családom útját, nem a sajátomat, másét, amit soha nem akartam. Teher ez mindkettőnknek. Kaya rosszabbul járt, ő három évig hitte, hogy azt tehet, amit akar, én csak hónapokig hittem és terveztem. Óriási különbség, mégis tudom, mit érez. Ugyanazt a keserű csalódottságot, amit én, de most mégis minden a háttérbe szorul egymás közelében. Hiszem, hogy képes újat mutatni, és nem fordítok hátat neki. Az esténk minden percét ki akarom élvezni, vele az oldalamon, mert ő volt az, aki képes volt elszakítani a valóságtól, és azt hiszem, soha nem felejtem el azt, amit vele érzek minden egyes pillanatban. Vonz magához, ellenállni nehéz, de még muszáj. De miért? Hiszen vágyik rá, tudom, látom, érzem. A teste elárulja, lehet ő bármilyen neves grófi család sarja, ahogy most előttem áll, csak egy nőt látok, aki visszafogja magát attól, amit igazán akar. Pontosan ugyanezt teszem én is, de nem tudom, meddig bírom még. Nem tudom, meddig leszek képes ellenállni annak, amit igazán akarok, és az, hogy egyre többször közelítek hozzá elárul, de elárulja őt is, minden egyes mozdulata. Tudom, hogy ésszerűen kellene viselkednem, de jelen helyzetben nincs semmi, és senki, aki visszatartson. Én magam teszem, mert olykor engedni kell a kíváncsiságnak. Nem akarom elengedni a lehetőséget, de mégis olyan elemi erővel képes maga alá gyűrni a puszta jelenléte, hogy kénytelen vagyok elfordulni. Csak egy hajszál választott el attól, hogy elvegyem, ami nekem kell, de inkább egy ruhadarabot veszek ki találomra, és teszem magam elé, mintha pajzsként működtetve elháríthatnám a hatást, amit rám fejt ki. De tévedés, mert nincs semmi, és senki, aki meg tudná akadályozni ezt az egész fullasztó érzést, melyből többet akarok. Ő mégis hátrál, a komódig növeli a távolságot, és ismét érzem azt a hideget, a közénk álló űrt. Mágnesként vonz magához, nem engedhetném. Meg kellene tartanom a három lépés távolságot, el kellett volna utasítanom a kérését. De utólag okosabb az ember, mondhatnám ezt is, de akartam játszani. Belemerülni a zenébe, mégis próbáltam megjátszani. Nem is sejtettem, hogy képes lesz átlátni a játékomon, de már lényegtelen. Megtörtént, most pedig csupán úszom az árral.
A némaság ölel körül, én pedig nem szándékozom megtörni a csendet. A bőröndöm felé fordulok,  ruhákat veszek elő belőle, csak akkor állok meg egy rövid pillanatra, mikor szavai eljutnak hozzám, ahogy hosszan beszélni kezd. Nem nézek rá, inkább a ruhák között keresgélek, némelyiket összehajtva teszem félre, néha megállva, mintha nem figyelnék rá, de igazából minden szavát hallom, belém égtek, kérdései fájdalmasan visszhangzanak a fejemben, és nem tudok ellene tenni semmit. De már nem is akarok. Megrémiszt a hasonlóság, ami köztünk van, megijeszt, hogy ilyen közel van hozzám lelkileg. Van lelkem, tudom nagyon jól, csak azt nem akartam, hogy ő is megtudja, de már késő. Holnap már nem játszhatom el, hogy nincs, mert tudjuk mind ketten, hogy nem így van. Közelebb került, mint bárki, ér még csak nem is tiltakoztam ellene. Valahogy az egész helyzet különösen ismerős, régi emlékeket idéző varázs melyet meg akarok ragadni, mégis inkább a szoba fürdője felé pillantok, ahogy egy nadrág is a kezembe akad. Sötét, koptatott farmer, melyről szinte megfeledkeztem. Ahogy a kényelmesebb öltözködést is lassan elhagytam, az öltöny váltotta fel a régi darabokat.
- A húgomnak volt egy dadája, talán az egyetlen, aki képes volt hatni a húgomra akkoriban. Reménytelenül hitt a szerelemben, és abban, hogy mindenkinek jár a szabad akarat... Ő mondta, hogy az otthon ott van, ahonnan, ha elmész, hiányozni fog... Sajnos soha nem tapasztaltam meg ezt az érzést, legalábbis nem abban az értelemben. Én soha nem mentem el, holott mindent megterveztem. Akkor jöttem rá, hogy Joseph Grantwood keze messzire elér - mesélek. Nem mélyrehatón, és nem sokat mondón. Nem árulom el, miért nem mentem el, de a szavaim rejtik a tényt; mindent fel akartam magam mögött égetni, és örökre el akartam tűnni. Hangom nem keserű, csupán halk, nehéz kivenni belőlük bármit, de nem lehetetlen. Pontosan azért nem nézek rá, mert az arcomról leolvashatja azt, hogy most is, bármikor visszaforgatnám az időt, ha tudnám, és eltűnnék. Mert az élet, amit ránk erőszakoltak, az nem élet, csupán egy remekbe szabott színházi előadás. Talán folytathattam volna még a történetet, beszélhettem volna még, de nem tudok. Mondhatnék mást, de az nem én lennék. Inkább a ruháim között kutatok tovább, mintha egy szót sem szóltam volna eddig. Végül már ezt se teszem, csak megfogom az általam mutatott felsőt, és a korábban kiválasztott nadrággal, és a fürdő felé indulok el. Az ajtót nyitva hagyom, ahogy ledobálom magam a ruháimat, végignézek magamon a tükörben. Nehezen ismerem fel az arcot, ami vissza néz rám, mintha eltűnt volna az összes gond a tekintetemből. Bár mindig így maradna, de ahhoz már elkéstem legalább egy évtizednyit. Lényegtelen, felesleges ezen rágódnom, csak összehajtva teszem le a levetett ruhákat, és alig két perc múlva jelenek meg immár az általam választott kék felsőben, és egy kopott farmerban. Szavai azóta is bennem visszhangzanak, nem hagynak nyugodni, elérte, hogy ne verhessem ki a fejemből őt, de tudom, hogy ő sem fog tudni egyhamar elfelejteni. Legalábbis az este végére ezt akarom elérni.
- A spontaneitás fényévekkel ezelőtt jellemző volt rám, de mint látod, megfertőzött a világunk. Ha nagyon belefolysz, elkerülhetetlen hozadéka a miliőnek, ami körül vesz. Pontosan ettől akartam távol lenni egykor, de rá kellett eszmélnem, hogy esélytelen... Nem hagyják, hogy csak úgy eltűnjek a szemük elől - kissé gúnyosan beszélek, mintha magamon nevetnék ezzel, habár nem igazán vicces ez az egész, de az, hogy képes vagyok mosolyogni rajta, fejlődés. Ráadásul elég nehéz dolgom van, mint egyetlen és legidősebb férfi, de ezt ő tudja. Mély levegőt véve fordulok el tőle, mert eddig őt figyelve beszéltem, és egy kézitáskában kutatva veszek elő egy tégelyt.
- Pontosan tudom, mit szalasztanék el, ha ma éjjel nem mennék veled... - szavaimmal ismét felé közelítek. Talán egy cseppnyi magabiztosság visszatért, habár fogalmam sincs, hova akar vinni, amire én gondolok az inkább valaki, és nem valami. - Nem fogom bánni a mai estét, egyetlen dolgot bánok életemben, és az nem a veled töltött este lesz, csak azt bánnám, ha nem mennék, és inkább itt iszogatnék egyedül - komolyan csendül fel a hangom, nem akarom bánni a mai estét. Nem akarok úgy tükörbe nézni, hogy visszaemlékezve a mai éjjelre megbánjak mindent. Nem bánom, sőt valahol vágyom is rá. Itt állok előtte, alig két lépésre tőle, és széttárom két kezem.
- Megfelelő az öltözetem, vagy inkább ne is beszéljünk róla? A zöld nem az én színem - ismertem a mostani különös öltözködési formát, habár nem alkalmaztam. Csak némán figyeltem olykor az autóból az embereket az utcán, de már nem akartam egy lenni közülük, Kaya pedig most pontosan ezt kínálja tálcán nekem, és ahogy nézem őt, szeretném megfejteni, hogy miért? Hiszen a szemében igazi jeges gyűlölet volt ideérkezésemkor, most viszont valami egészen mást látok. Talán ezért csökkentem a távolságot még egy lépéssel, és nyújtom át neki a tégelyt, amit soha nem engedek át másnak.
- Csak hogy tudd, soha senkinek nem engedtem, hogy bolondot csináljon belőlem, érezd magad megtisztelve - ajkamon egy mosoly jelenik meg, minden negatív érzéstől mentesen. Nem tudom, hogy képes ezt elérni nálam, de már nem akarom megtudni. Már nem fejtegetem. Nem akarom megérteni, mi változott, mert attól félek, ha megtörténne, eltűnne a varázs, ez a törékeny valami, ami körül vesz minket, csak szeretnék egy estét úgy eltölteni, hogy nem én vagyok Gareth Grantwood, aki rideg és kegyetlen, emberi szeretnék lenni, és a legfontosabb, szabaddá válni.

megjegyzés: Gentle Heart szószám: 1743 Öltözet: This

made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Nov. 12, 2015 2:15 pm Keletkezett az írás




Gareth & Kaya




A manipulálás az érzékekkel való játszadozás mindig is a mi világunk ócska kis kliséi közé tartozott. Azok a fajta eszközök amelyekkel élni és visszaélni kellett. Én is ide tartoztam én is előszeretettel alkalmaztam amikor el akartam érni valamit. És közben nem vettem észre, hogy a játékossal is játszadozik valaki. Függünk egymástól, akarva vagy akaratlanul. És amikor azt gondoljuk a családunk által felénk támasztott elvárásokat magunk mögött hagytuk akkor tévedünk a legnagyobbat. Ez soha nem szűnik meg, soha nem fognak bennünket elengedni. Még ha valakinek sikerül is kitörnie, ahogyan az én családomban ez már az évszázadok alatt számos alkalommal megtörtént, így vagy úgy de idővel mégis visszatér a családhoz. Vissza hozza a szükség, a vérében hordozott esküje, amely oda köti megmásíthatatlanul. Hagyták, hogy elhiggyem megszökhettem, hogy tolvajmódon éltem. Nem csupán ékszereket loptam, hanem érzelmeket is, magamnak, hogy csillogó mivoltukban éljem túl az éveket. Múltak velem, peregtek és tudom, ami elmúlt már nem hozható vissza, pusztán csak felidézni lehet. Ez a ház volt az egyetlen amit megszereztem az évek alatt, ez volt az egyetlen amit sajátomnak mondhattam és azok a dolgok amiket megvalósítottam. Nem nagyszabású egyik sem, és jobbára olyan dolgok amelyek megintcsak a nevünket voltak hivatottak fényesebb színben feltűntetni. Mert akár akarom akár nem én is Larrabee vagyok. Nem azért mert ezt a nevet kaptam, hanem mert ebbe születtem, mert ott van bennem is, ott van legbelül, és ha néha eszembe is jutott kiszakadni ebből a közegből, éreznem kellett, hogy nem lehet, hogy csak hasztalan vergődés ez az egész. Szárnyakat növesztettem vágyakból, érzelmekből és utolsó kis reményeimből egy valódi, szabad életre, de nem vettem észre, hogy töröttek, nem leszek képes velük sehova emelkedni, csak itt vergődöm legalul a sárban. Ez voltam én, még akkor is ez ha önmagammal próbáltam meg elhitetni büszkeségemben, hogy meg fogom valósítani. Képes leszek tőlük elmenekülni, képes leszek majd egy napon nemet mondani apámnak, egy napon majd beállítok valakivel a szülő házba, egy napon majd Larrabee Hall büszke falai is képesek lesznek elfogadni a döntésemet, befogadni azt akit én választottam, még akkor is ha semmi köze a nemesi vérvonalhoz. Eszement módon mentem szembe minden elvárással és mindennel amiről egykor azt gondoltam aszerint kell élnem. Nagyanyám jó nevelést adott, de nem volt tartós. Mert ahogyan lábam ennek a kontinensnek a földjét érintette, ahogyan belevetettem magam ebbe a világba már elvesztem. Formálni kezdett magához a világ, és mint megolvadó viaszbáb, hagytam, hogy az élet, mint egy láthatatlan művész, finom ujjaival alkosson engem egy másik emberré. De maradtak bennem még az előző életemnek apró morzsái, még maradt bennem annyi, hogy végül mégis beadtam a derekamat.
Nem szerettem jobban Garethet mint akkor amikor megpillantottam a szalon küszöbénél, nem akartam jobban hozzámenni, mint amikor apámnak zokogva tiltakoztam a telefonban és szinte rekedten reszelős hangon könyörögtem, hogy hagyjanak élni. Nem hagyhattak, mert nem erre születtem. Nem akartam vele jobban az eljövendő éveket mint akkor amikor végül megadóan igent rebegtem, mert már beláttam hasztalan futni. A nevét, a származását senki nem tagadhatja meg. Túl erős a vér szava.
Nem szerettem őt, hanem akartam.
Óriási a különbség, és fogalmam sincs mivel indította be nálam ezt a kissé talán önmagába visszaforduló folyamatot, mert minél jobban ellökni akartam, annál erőszakosabban rántottam volna őt vissza. Minden porcikám őrült erővel tiltakozott azellen amit éppen csináltam, ahogyan a távolság szűntelen való növelését kezdtem meg, ahogyan próbáltam távol tartani magam tőle, noha tudtam, hogy fizikailag fáj, a csontom utolsó kis néma roppanása is követelné, hogy ne tegyem, hogy lépjek hozzá közelebb. Ujjbegyeimben bizsergett az összes érinteni vágyás, az ajkaim remegtek, amikor beleharaptam majdnem kiserkent a vér. Hogy lehet valami ennyire kegyetlenül kínzóan gyűlöletesen kívánatos?  Ellentmondásba keveredtem önmagammal, azzal ami ránk várt azzal amit ma éjjel tenni akarok, azzal aki lettem azzal aki voltam. Nem tudtam már ésszerűen gondolkodni, már nem voltak olyan érveim amivel ezt az egész folyamatot visszafordíthatnám, de már abban sem voltam biztos, hogy vissza akarnám fordítani. Amikor anyámmal beszéltem telefonon próbálta ennek az egésznek a jó oldalát beállítani, hogy Gareth igazán jó parti és igazán hálás lehetek azért, hogy a két család között ennyire szoros a kapcsolat....ha tudná, hogy mi történt a vörös szalonban pár órája, nem is hinné, hogy ettől szorosabb már nem is lehetne. Nekünk teljesen elment az eszünk, ez már teljesen biztos, de ha már megőrülünk akkor tegyük teljesen. Egyetlen éjszakára játszunk csak el a gondolattal, hogy nem az esküvőnkre készülünk, hogy nem férj és feleség leszünk majd valamikor, hanem két szabad lélek, akik meg merik engedni maguknak, hogy tökéletesen ledobják az összes ránk aggatott kötöttséget, szabályt, gátlást...az arany kalitka ajtaja kinyílt, csupán hajnalig, de addig kell kirepülni amíg még lehet.
Már nem is figyelem milyen ruhát választ, mert ezzel is leginkább a saját figyelmemet akarom terelni ahogyan beszélek, ahogyan próbálok neki adni valamit amin elgondolkodhat, talán csak arra nem voltam felkészülve, hogy már nem számít ott van előttem vagy sem, a hangja is ugyanazt a hatást váltja ki, mintha ott lenne. Körbeteker, akár egy drága selyem, és pont annyira maróan siklik végig rajtam, a nyakamon érzem a leheletét, mintha ott lenne, pedig csak beszél hozzám. A szemeiben bányák hívogatóan sötét mélysége, mintha magához rántana, és nem bánnám ha zuhannék, és nem bánnám ha fájna, nem bánnék semmit, csak ott lehetnék. Megfulladok, még fél másodperc és megfulladok a saját hömpölygő vágyamban. Hogy lehet a test ennyire mohó? Beszélnem kell, mondanom valamit, különben önálló életet kezd élni minden sejtem, és nem fogom tudni megállítani a cselekedeteimet, befolyásolni pedig még kevésbé. Nem tudom meddig leszek képes önuralmat gyakorolni, de eddig még megy. Talán hozzásegít, hogy olyan erősen kapaszkodom a komód szélébe, hogy kifehéredő ujjaimból lassan az összes vér kiszökik.
- Nekem is volt egy dadám...hasonlóan reménytelen, romantikus álmokkal...- szólaltam meg végül, de olyan távolinak és idegennek hatott a hangom, mintha nem is én mondanám.
- Ha hibáztatni akarnék valakit és jó szokásomhoz híven bűnbakot keresni a saját ostoba viselkedésemre, akkor ő tehet arról, hogy egyáltalán létrejöttek bennem ezek az álmok, ezek a gyerekes bolondságok, hogy egy napon majd az lehetek aki akarok lenni, hogy megvan bennem az erő hozzá. Egyébként gyönyörű gondolat...ezek szerint én ezért nem vagyok sehol otthon.- nevettem el magam keserédesen, nem is tudom miért mondtam ezt. Talán mert ő is megosztott velem valamit, úgy éreztem cserébe nekem is kell. Adtunk egymásnak, hogy azt amit kapunk kipótoljuk. Hiányzott belőlem az ő erőssége, megadta nekem, én pedig spontaneitást adtam neki, merészséget, hogy lépjen végre. Miért tettük? Nem tudom, egyszerűen jött. Mintha felszabadultunk volna. Mintha a testünk a bevégzett vágyakkal valami mást is útjára engedett volna, amelyet immáron nem lehetett visszaszorítani. Amikor a ruhákkal besétál a fürdőbe egy végtelennek tetsző kálvária kezdődik bennem. Soha életemben nem volt még részem ilyen élményben, soha életemben nem nyújtott még férfi ruha surranásának hangja ennyire erotikus élményt, mint ez itt most. Ott álltam a komódnál, és ahogyan hallottam ezeket a hangfoszlányokat, ahogyan még azt is hallottam ahogyan a levegőt veszi megkergültem. Nem látott engem, én sem őt, mégis minden porcikám beleborzongott  a gondolatba, a lehetőségbe, hogy mit tehetnék meg és mi az amit nem fogok. Hátravetettem a fejem és a hajam szinte simogatta a hátam, égette a bőröm az érintésének hiánya. Lehunytam a szemeim és mélyen szívtam be a levegőt, de még ez is fájt, már a levegővétel is fájt, mert nem vonszolta magával az illatát, amit akkor éreztem amikor közelebb volt. Újabb hangok, csat zörrent, póló suttogott és minden egyes ilyen hanggal újabb taktust ütött le egy láthatatlan zongorán, jutva el a legérzékenyebb pontomig. Csak azért könyörögtem magamban, hogy ha meglátom akkor képes legyek uralkodni magamon, mert ha már  hangok ezt váltják ki belőlem mi lesz ha....halkan koppantak a léptek a fürdő irányából és alig mertem kinyitni a szemeimet, mozdult a fejem, és végül arra fordultam, egy alig hallható kegyetlen mélységeket megjáró sóhaj és egy rekedt nyögés kíséretében dobtam magam elé a szavakat.
- Jéééézusom!- meg fog ezzel ölni, hogy fogunk így elindulni? Forróságban úsztam, és fuldokoltam abban a tűzben amit gerjesztettem magam köré. Tennem kell valamit, különben porrá égek. Fogalmam sincs miről beszél, hallom a hangját, de nem értem mit mond, mert már régen nem vagyok összeszedett gondolatban már régen a vágyaimat követem, a tekintetem, folyamatosan őt méri végig, a mozdulatait követi, ahogyan a táskához lép megint és kivesz belőle valamit. Hangfoszlányok jutnak el hozzám és a végén, ahogyan közelebb jön és széttárja a karját az utolsó mondat amit felfogok. Zaklatottan zihálok, fogalmam sincs mióta csinálhatom ezt, a szemeim elkerekednek, mardos valami mellkas tájon amely aztán elindul le egészen a gyomromig, ahol az érzelmek és a vágyak együttesen vágnak belém, majdnem felsikoltok. Gyönyörrel vegyes fájdalom, nincs tovább, nem tudok így tovább gondolkodni, nem vagyok képes összeszedni magam pedig muszáj lesz. Csak egyszer....csak egy kicsit könyörgöm! Nem! Nyugalomra intem magam ellenállásom utolsó erejével, bár azt hiszem olyan mint egy rossz elem, és kimerül, hovatovább én magam teszek róla, hogy így legyen. Csitítani akarnám a figyelmeztető hangot, hogy Gareth nem az én választásom. Nem valóban nem, de a testemé igen. Csak tudnám miért? Sosem akartam még ennyire erőteljesen ezt az egészet, sőt időnként én voltam a ridegség mintaképe, mert olyan helyzetekben voltam képes nemet mondani, amiben más talán nem tette volna meg. De Gareth-nek volt valami erőszakosan egyedi, semmihez sem fogható kisugárzása, amit már nem foghatok a zenére, bár minden bizonnyal az hozta felszínre, de ez most más, ez  már valami egészen más. Kicsinek érzem a helyet, és nem biztonságosnak, amikor újra elindul felém, rájövök, hogy nincs hova menekülnöm előle, és ha itt nem tudok neki ellenállni akkor hogyan leszek képes az autóban megtenni ugyanezt, ahol még kevesebb a hely? Meglepődöttségemet egy percig sem leplezve pillantok a tégelyre és vonom fel a szemöldököm csodálkozva, kissé alulról pislogva fel rá.
- Na ez volt a legutolsó amit feltételeztem volna rólad, hogy van nálad. Bár a ruha után ezen már meg sem kellene lepődnöm, igaz?- hajzselé és Gareth. A leglehetetlenebb párosítás, de határozottan jót fog tenni neki. Na igen, engem meg tovább fog gyötörni. Nyújtja felém a tégelyt és most kell döntenem. Még mindig kapaszkodom tovább jelezve ezzel, hogy nem akarom...hogy nem akarom a közelségét, mert szétfeszülök és elzuhanok, végleg megadván magam neki. Vagy hagyom, hogy ujjaim lassan végigsiklanak majd elengedik a biztos támasztékot, végül elveszem a felém nyújtott holmit, és már nem érdekelnek a következmények, az sem ha végül megadom magam neki, mert bevonzott a bűvkörébe? Az utóbbi mellett döntök, noha ez a nehezebb és nem vagyok annyira kitartó, erős, hogy a saját vágyaim ne gyűrjenek maguk alá. Elveszem és visszamosolygom rá.
- Én pedig mindenkiből bolondot csináltam akit csak értem, és ma éjjel te vagy hosszú idő óta az első a mi köreinkből, akiből nem akarok. Úgyhogy te is érezd magad megtisztelve.- félmosolyba futottak az ajkaim és a tégellyel a kezemben közelebb léptem hozzá. Első hiba. Megcsapott az illata...megint. Második hiba. Nem kérdeztem még egyszer, hogy megérinthetem e, egyszer már megengedte, ha változik valami szól, és különben is, ő adta oda a zselét, szóval...megemeltem a kezem, hogy kicsit áttúrjam a haját. Harmadik hiba. És innentől már nem is kell számolni a hibákat, mert itt volt az a másodperc, amiben elvesztettem az utolsó játszmát is, amiben a sötét király egy ravasz lépéssel dönti fel a táblán a fehér királynőt. Igazi és hamisítatlan patt. Fáztam, reszkettem, szomjas voltam, akartam mindent ami ő volt. Nem tudom miért tettem amit tettem, nem tudom, hogy mi volt az a mozzanat az a tizedmásodpercnyi megbicsaklás, amely végül ahhoz vezetett, hogy tettem egy lépést felé, majd még egyet, már csak egy utolsó hiányzott végül a kezem lefutott a hajából, óvatosan és lassú táncot járó ujjaim görcsösen markolták meg a tarkóját és úgy húztam magam közelebb hozzá, hogy a magas saroknak hála elérjem az ajkait, mint szomjas koldusa a sivatagnak végre oltsam mohó tikkadtságomat. Fulladtam de mégis több levegőm volt mint előtte, és csak addig maradok ott tökéletesen birtokba vége az ajkait amíg el nem tol magától. De ha meg is teszi, ez már az enyém annyira mindenképpen elég lesz, hogy kibírjam az este hátralévő részének....egy bizonyos idejéig. Feltéve ha képes leszek megállni egy csóknál. Feltéve, ha megállít engem egy csóknál....feltéve....



Megjegyzés:   szív  | Ruha:Pöttyös | Zene:Reality | ©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Nov. 12, 2015 6:53 pm Keletkezett az írás




Kaya and Gareth


Eleddig a tükörben egy olyan férfit láttam, aki magabiztos volt, mindig tudta mit akart. Arcát gondterhelt ráncok csúfították, és tekintete olyan volt, akár a jég. Soha nem tört meg ez a pillantás, soha nem volt mögötte ki nem mondott keserűség, az évek alatt megtanultam elrejteni azt. Soha nem mutattam senki felé érzéseket, talán a vágyaimat is megjátszottam csupán. Most pedig látok egy férfit, aki bár tudja, mit akar, arca megváltozott, más lett. Nem olyan, aki idejött. Tudom, hogy valami történt, és oly makacsul ragaszkodom a dallamok okozta felszabaduláshoz, hogy észre sem akarom venni a nyilvánvalót. Eddig fuldokoltam attól, hogy nem lehetek szabad, teher volt a vállamon, és már az ide úton éreztem azt, ami a vörös szalonban teljesedett ki. Már a gépen tudtam, hogy a nagybátyám itt nem fog örökösen felügyelni, már akkor tudtam, hogy itt meglazul a póráz. Milyen nevetséges, hogy egy majd negyven éves férfit ily könnyedén rángathatnak dróton, mint egy ócska bábot, és joggal gondolhatnák azt, hogy az a férfi képtelen az önálló akaratra, holott nem így van. Önként vállaltam, hogy feladom azt, amit valójában tenni akarok, önként lettem ócska báb egy vásári előadásban. Tudom mit vállaltam, tudom, mit engedtem el csupán azért, mert van valaki a családomban, akivel túlságosan is törődöm. Lehet, hogy másnak álszentnek tűnne, de én feladtam valamit a húgomért. Tudtam, mit vállalok, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy a pénz és a hatalom nem fertőzött meg, hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem próbáltam meg elérni valamit pusztán a nevem hanyag kiejtésével. Mind megtettem, szóval mondhatjuk azt, hogy minden vagyok, csak jó ember nem. Most mégis elfelejtek mindent, itt nem gondolok az átkozott terheimre, és biztos vagyok benne, hogy a legnagyobb szerepe ebben Kayának van. Ahogy leült mellém, és a dallamokon át, bebocsájtást nyert a lelkembe. Most nem érdekel. Most a kimondott, fülemben csengő szavai sem érdekelnek. Nem akarok rájuk felelni, félek, azzal ellopom a varázst, mert tudom, mit érez. Joggal nevezhetne bárki képmutatónak, hiszen ahol élek, otthonnak hívom, de cseppet sem hiányzik. Mégis hiába jártam ezer helyen, egyik se hiányzott még egy percre sem.
A mosdóra támaszkodom, és lehajtom a fejem. Gyűlöletes, hogy nem uralom a testem, mely szüntelen Kaya után áhítozik. A közelsége nélkül a levegő fagyosan mar belém, gyűlölöm azt a rengeteg teret, ami most közénk áll. A levegő elfogy, és nem tudom rendbe tenni magam. Itt vagyok, majd negyven évesen, és mégsem vagyok képes kontrolálni magam. Mintha direkt tenné ezt velem, és nagy szerencsém, hogy nem lát most így, kigombolt inggel, a tükörképemre meredve ellenségesen. A testem elárult, a vágyaim tombolnak. Képtelenség, hogy visszafogjam tovább magam, képtelenség, hogy eddig uralkodjak magamon. De meg kell tennem. Túlságosan is vágyom azt a bizonyos elvegyülést a tömegben, és ha megérinteném, képtelen lennék másra gondolni, csak arra, hogy feltegyem a komódra, hogy elvegyem, amire vágyom. De hogy lehet, hogy a lenti kitörés nem volt elég? Miben más ez az érzés, mint a többi? Érintését érzem magamon, ajkait ajkamon, én pedig megrázom a fejem. Ha most ilyen hatással van rám, mi lesz később? Ez már mindig így lesz?
Hideg vízzel próbálok megnyugodni, arcom megmosom, de mit sem ér. Inkább felöltözöm, inkább mennék, mert ez a kis szoba veszélyes, ahogy a közelében lenni veszélyes. Úgy érzem, kezdem teljesen elveszteni a fejem. Nem tudok már másra gondolni, nem megy. Valahogy ez az egész helyzet irreális és új. Ehhez nem szoktam hozzá, mindig én voltam fölényben, most pedig van valaki, aki erős, és olyan hatást fejt ki rám, melyet túl nehéz, szinte lehetetlen kontrolálni. Nem is akarom. Túl sok visszatartó erő tart fogva, ezt nem akarom elnyomni. Ki akarom élvezni minden percét, mert holnap már nem lesz az enyém, elveszi, holnap már nem birtokolhatom.
Lassan lépek ki a fürdőből, végignézek rajta, lassan, mintha először tenném, ezekben a ruhákban új embernek érzem magam, mintha nem én lennék, mintha többé már nem számítana semmi. Valamit felszabadított bennem, és ha jól sejtem, és is ugyanezt értem el nála, érzem, így kell lennie. Tudom, hogy így van. Egyetlen szava, mely ajkai közül szabadult ki, elárulja, én mégsem akarom észrevenni, ha megteszem, nem biztos, hogy megálljt tudok majd parancsolni.
- Azért ennyire nem rossz a látványom - csóválom meg a fejem, és inkább pótcselekvésként veszem elő a zselét, miközben a parfümömmel fújom be magam. Kedvelem az efféle dolgokat, talán egész életemben hiú voltam. De ezek sem vonták el a figyelmem arról, amit igazán akartam. Éreztem, ahogy a szívem hevesen vert, és olykor elakadt a lélegzetem, nem akartam, hogy ezt tudja, de hallva a zihálását képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni. Nem tudok nem arra gondolni, mit tennék meg vele most rögtön. Ha tudná mennyire... De tudja is. Az egész tartása megváltozott, érzem, hogy csupán a komódba kapaszkodás tartja vissza. A zselébe kapaszkodom, mintha megtartana attól, hogy zuhanjak, de valójában én ezt akarom. Zuhanni, nem tudni, mi vár rám, nem gondolkodni.
- Sok dolog van, amit nem feltételeznél rólam. Nem azért hordtam bőrdzsekit sem, mert jól áll... - nem, ennek nincs még itt az ideje. Amúgy se tudnám folytatni szavaimat, a közelében ismét felforr a vérem, a hatása alá kerülök, és tekintetem ajkaira téved, hallom a szavait, melyre mosoly jelenik meg arcomon.
- Megtiszteltetés - hagyja el ajkam ez az egy szó, miközben a tégelyre téved a tekintetem. Ennek az átnyújtásával adtam engedélyt, hogy ismét hozzám érjen, bár fogalmam sincs, mire is vállalkoztam igazán. Nem tudom, mit von maga után, de nem is érdekel már. Rég túl vagyunk azon, hogy ilyeneken emésszük magunkat, hiszen a józan ítélő képességünk semmivé foszlott.
Már nem a dobozt nézem, hanem az ajkait, érzem a közelségét, a teste melegét a bőrömön, éget, és el akarok veszni ebben az érzésben. Nem tudom, mikor éreztem magam utoljára ilyen szabadnak, ennyire élőnek. Egyetlen másodperc. Ennyi idő alatt hozol meg egy döntést. Ennyi idő elég, hogy elveszítsd a fejed. Ennyi idő kevés, hogy felfogjam, mi történt. Az ujjait érzem, melyek hirtelen siklanak le a tarkómnál megragadva engem, hogy magához vonva ne eresszen el. Ajkai oly hevesen marnak ajkamba, hogy azzal megint egy olyan érzés ural el, amin eddig megpróbáltam uralkodni. Sikertelenül. Csak egy másodperc, ennyi, míg nem lel viszonzásra, míg kezem derekára nem simul, míg másik az arcát érinti. Akarom őt, itt és most. Képtelenség elszakadnom tőle, a hatása alá kerülve vágyom a folytatást, eszelősen kapaszkodom belé, hogy együtt zuhanjunk alá a mélybe. Percek telnek el, de nem akarok elszakadni tőle, mégis a csókjából fájón felnyögve bontakozom ki, értetlenül figyelve arcát, ajkaim résnyire nyílva, egy kérdés ragadt benn kimondatlanul. Tartom őt, és vele együtt magamat is, mert ha elengedném, elvesznék. Minden apró mozdulatom elárul, akarom őt, nem tudok ellenállni. Az érintése elemészt, elveszi az eszem, nem tudok gondolkodni többé. Csak még egyszer akarom, érezni az ajkait, érezni a csókját, szavak nélkül érintem ismét, mert ha nem teszem, akkor elveszek, akkor a kocsiban képtelen leszek megálljt parancsolni, nem mintha most menne, kezem önálló életet élve siklik le a derekán, a fenekébe markolva, majd felhúzom a ruháját, hogy érezzem a combját, a bőrének égető érintését. Nem most kellene, nem itt, nem. Nekünk most a kocsiban kellene ülnünk, csendbe burkolózva, várva a megérkezést, uralkodnunk kellene magunkon, de nem megy. A fehérneműjén siklik végig ujjam, alig érintve a legérzékenyebb pontján, majd kezemet kivezetem a ruha szoknyája alól. Ha most folytatjuk, soha nem jutunk ki innen, mégsem tudok elszakadni tőle. Miért nem megy? Meg kell tennem, hogy ismét fájdalmasan felnyögve támasszam pár másodpercre a homlokának a sajátom. Akadozva veszem a levegőt, ő adta nekem csókjával, én mégis a maradék józan eszembe kapaszkodva engedtem el ajkait.
- Még választhatsz... - suttogom ajkaira, majd kicsit hátrahúzom a fejem, hogy a szemeibe nézhessek. Az arcom mindent elárul. Szenvedek, hogy nem csókolhatom ajkait, hogy a bőre érintésétől belülről gyulladok fel, mindent láthat. Nem tudom, mikor vetettem le a jól bevált maszkot teljesen, talán mikor a ruhámat lecseréltem, vagy már a vörös szalonban történtek tépték apró miszlikbe? Nem tudom, csak azt, ha nem ad választ, én teszem, én leszek, aki önzőn magának akarja majd őt, mint soha semmit. Nem az ital részegít meg, nem is csak ő, hanem az, amit felszabadított bennem. Nem tudok lemondani róla, most nem. És azt hiszem, nem is akarok... Meg kellene várnom a válaszát, tudom, hogy meg kellene, de olyan közel van hozzám, megszédülök attól, hogy vissza kell fognom magam. De mégis miért kellene? Nekem ez nem megy, képtelenség ellenállni ekkora kísértésnek, képtelenség nem engedni a bennem tomboló vágyaimnak. Akarja, tudom, hogy így van, hallottam a sóhajait, láttam, ahogy rám néz. Egyetlen másodperc, ennyi idő alatt hozom most én meg a döntést, ha nem állít meg, akkor a háta az ágy hűvös takarójához ér, ahogy ismét ajkait csókolom meg mohón, és szenvedélyesen, mintha még nem lett volna elég. De nem is volt. Odalenn csupán ízelítőt kaptam, mely hamar elillant, én pedig többre vágyom. Rá vágyom, mintha mindig is rá vágytam volna.

megjegyzés: Gentle Heart szószám: 1452

made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Nov. 13, 2015 1:25 pm Keletkezett az írás




Gareth & Kaya




Ennek az egésznek nem így kellett volna történnie. Volt a fejemben egy elképzelés, egy terv azt illetően, hogy mit szeretnék még tenni az eljegyzés hivatalos bejelentéséig hátralévő időben. Még annyi mindent szerettem volna, meglehet utoljára. Még annyi olyan dolgot újra megtenni, még érezni a szabadság semmihez sem fogható érzését. Nem gondoltam tán soha bele, hogy ha ezt valaki egyszer eléri, akkor olyan nehéz lesz majd elengednie, olyan nehéz lesz megválnia tőle. Görcsösen ragaszkodtam én is hozzá, és pont ezért volt az első pillanatban az az erőteljes kirohanásom Gareth ellen, hogy haza akarna vinni, és nekem úgy kell magam mögött hagynom a várost, hogy még tengernyi beteljesületlen vágyamat kell a semmibe vetni bevégezetlenül. És ezt nem akartam, olyan nagyon nem akartam, hogy bármit megtettem volna azért, hogy maradásra bírjam. Sem a blöff, sem pedig a szenvedélyes tiltakozás nem riasztott vissza, pedig alapvetően egy nyugodt embernek tartottam magam. Olyan, aki nem a hangerejével, sokkal inkább a mondanivalójával szúr oda a másiknak. Tán nem is kellene csodálkoznom azon, hogy a jövendőbeli férjem is éppen ilyen. Már nem lepődöm meg semmin, legfeljebb azon, hogy hajlandó osztozni velem az éjszakában, noha az első pillanatban ez nem így tűnt. De megváltozott minden, illetve én szerettem volna azt hinni, hogy valami megváltozott itt nálam. A házamban, távol az otthontól, ahol nem kötöttek bennünket szabályok, ahol nem figyelték minden lépésünket. Nem sejtette ő sem, hogy ez lesz, ahogyan én sem. Először kételkedtem, először nem hittem el, hogy elárulta magát, noha tán nem tudatosan tette, azt gondolta tökéletesen elrejtőzött előlem a hangok közé, ahova nem érhetek el. De nem gondolt bele, hogy ezek a dallamok egyformák, egybefonódnak az enyémmel, mert ami egy ritmusra koppan szüntelen az egy idő után egyetlen elcsendesülő hanggá válik, és már nem lehet közötte különbséget tenni. Ha őszinte akarok lenni magammal akkor ilyen erőteljes hatással még egyetlen férfi sem volt rám. Pontosabban úgy, hogy hagytam magam szinte az első másodperctől kezdve. Mintha elvesztem volna, mintha eltűntem volna én magam, hogy hagyjam árnyékát rámvetülni, hogy fölém magasodjon. Ezt nem engedtem soha még...egyetlen férfinak sem, hogy ő legyen fölöttem. Ez valahogyan nem ment nekem, nem szerettem azt érezni, hogy elnyomnak, hogy az életem és a testem felett is rendelkeznek egyszerre. Nem voltam akaratos, nem voltam soha szenvedélyes senkivel csak játszottam azt a szerepet amit az adott helyzet megkívánt. A testem tette a dolgát, és én azzá váltam akivé akkor válnom kellett. Nem mondanám, hogy azokat élveztem, legfeljebb talán arra az időre elhittem, hogy őszinte. De nem volt az. A nagyanyám akarta és én tettem minden alkalommal,  senkinek még csak nem is rezzent a gondolatra sem a szemhéja, valahogyan a mi világunkban ez éppen olyan természetesnek hatott, mintha egy kellemes beszélgetést ejtettünk volna meg. Így is lehet nevezni, csak éppen az árat másban mérik. Egy időben mocskosnak gondoltam magam emiatt, az első időkben könyörögtem a nagyanyámnak, hogy ne kelljen megtenni, mire a válasz az volt, hogy de meg kell, és ha férjhez megyek egyszer majd, akkor a különbség csupán annyi lesz, hogy az érdek állandóvá válik, és csupán egyetlen embernek kell odaadnom magam. Innentől tarthatnék szeretőt, lehetne a felszín alatt egy másik életem, amelyet senki nem ismer, ami az én dolgom, ahogyan a férjemé is az lesz az övé. Nem kell ebből ügyet csinálnom, mondta az idős Larrabee grófnő, hiszen mind így csináljuk. És a mama? Ő nem, ő gyenge. Igen az volt, sok tekintetben az volt, de mégis úgy véltem, hogy anyámban megmaradt valami, amit én szépen lassan majdnem hagytam magamból messze űzni: a hűség, méltóság, tartás. Apám mindezt összetörte benne, és amikor arra gondoltam kihez akarnak hozzáadni, úgy véltem rám is ez a sors várna majd, hacsak nem lépek valamit. Első gondolatom az volt, hogy fejet hajtok és belemegyek a játékba, hogy nem hagyom az érzelmeket eluralkodni magamon, hogy én soha nem fogok beleszeretni, hogy a házasságunk egy színjáték lesz, egy keserédes melodráma, amelyben mindannyiunknak megvan a maga szerepe. Mindezt gondoltam úgy, hogy nem találkoztunk korábban, vagy csak felszínesen. A náluk rendezett estélyek számomra többnyire unalmasan pompázatosak voltak és legtöbbször akkor sem azt tettem amit én akartam, hanem amit a nagyanyám elvárt tőlem. Abban is biztos voltam, hogy nagyobb része van neki ebben az egész frigyben, mint apámnak. Úgy éreztem elárultak, az egész családom elárult, hogy senki nem akar tenni semmit, csak egyszerűen hagyják, hogy összetörjön minden. Minden bolondos és gyerekes álmom a dadám meséiből, az elképzelés, melyet három évig dédelgettem, hogy szabaddá válhatok, Nate...a férfi akit elhagytam, hogy ezt a házasságot válasszam. Megtörtem, de nem annyira, hogy ne maradt volna meg bennem valami abból a lányból akivé ez a hely formált engem. Megint kifogásokat keresek arra, hogy miért történhetett ez az egész, hogy miért adtam neki meg magam, hogy mivel vette el úgy az eszemet, hogy már gondolkodni sem bírok. Már nincs bennem ellenállás, talán csak egy kevés, talán csak a józanság utolsó maradékait morzsolom fel éppen magamban. Minden egyes kiejtett mondattal, vagy éppen a tekintetemben megbújó ígérettel a mai éjszakáról. Mit akarok csinálni vele? Még magam sem tudom. Talán olyan helyekre elvinni, ahol évek óta nem fordulhatott meg, vagy ahol még soha nem járt. Kötve hiszem, hogy sűrűn mászkálna az óceán homokjában mezítláb az éjszaka közepén, ahogyan azt sem gondolom, hogy sűrűn járna a huszadik század ötvenes éveit idéző kis helyeken. Ahol a kiszolgálás tökéletes, bár néha idegesítően közvetlen. Meg lehet szokni, sőt egy idő után az ember azt veszi észre, hogy hiányozni kezd. Hogy mégis itt vagyunk még, és nem az autóban ülve tartunk az első hely felé, annak az az oka, hogy tökéletesen megbolondít, hogy a testem önálló életre kel, és minden cselekedetemmel hozzá mennék vissza. Ha nem tartana vissza valami még a jólneveltségemből, amim van, akkor nem érdekelnének sem a falak, sem az ajtó, sem pedig az, hogy itt kapaszkodom a komódba, ahogyan egy darab deszkába kapaszkodik a fuldokló hajótörött. Átszelném a távolságot, hogy ott legyek megint a közelében. De tudom, hogy mennünk kellene, indulni, mert ha maradunk a szoba magába fog zárni, ez lesz egy újabb börtön, egy újabb hely, és ha így haladunk vörös szalonná válik az egész világ. Nem lesz hely azt hiszem ahol ne lennénk képesek egymásnak esni. Mi a fene ez az egész és egyáltalán honnan veszi az erejét? Mi gerjesztjük egymásban, csak még azt nem tudom, hogy miképpen. Tudni akarom? Nem, csak érezni még többet még jobban még tovább. Őrült pörgésbe kezdtünk és én szédülök, mégsem bánom. Őt akarom, azt akarom, hogy újra megtegye, hogy újra érezzem milyen amikor átszáguld rajtam és magatehetetlenül adom meg magam neki. De nem teszi és ezzel ingerel, egyre jobban és egyre erőteljesebben, félek ha belekezdek nem fogok tudni megállni, így aztán parancsolni igyekszem magamnak, ám azt hiszem nem vagyok benne valami sikeres. Furcsa és különös táncba kezdtünk ezen a kis helyen, amelyben leginkább hívjuk a másikat, de nem mozdulunk felé. Tudd! Akard! Tedd! És én az első kettőn már túl vagyok, és ha ő nem teszi én fogom, mert mindig ilyen voltam. Ha kellet valami akkor elvettem, kivált ha sokáig húzták az orrom előtt a mézesmadzagot, és Gareth éppen ezt csinálja. Nem érdekel, hogy tudatosan teszi vagy nem, nem érdekel, hogy visszafogja magát vagy sem....már nem érdekel semmi, már tudom....akarom... és teszem. Meginog velem a világ amikor végül elengedem a komódot és elhatározásra jutok az első lépést illetően. Ingoványos az egész és tudom mit teszek vele kockára, de ez sem érdekel, minden rezdülésemmel, minden ki nem mondott szavammal, minden rándulással, testem önkéntelen reakcióival is elmondom neki mit akarok. Érzi ő is, hogyne érezné, mikor felel nekem. Ha a zenével beszélt hozzám, a teste miért lenne néma? Vegytiszta vágyak felszabadulása ez az egész, amikor már a józan ész mintha soha nem létezett volna. Tudom, hogy felelnem kellene neki, hogy mondanom valamit a megkezdett gondolatra, fogok is, de nem most....most egyszerűen nem tudok. Ha megszólalok akkor csak az igazat akarom mondani. A lehelete, a közelsége, mint valami igazságszérum szétolvad a bőrömön és a szavakat benn rekeszti. A csók, a szó amit szeretnek elcsépelni, a szó aminek nem tulajdonítanak időnként olyan jelentőséget mint amit valójában hordoz...a szó amit most az ajkára lehelek erőszakosan és birtoklón. Nem adta hát elveszem mert kell nekem, hogy húsig hatolón tudatosítsam benne, nem fogunk tudni megállni sem most sem később...pedig kell. Tudom, hogy kell és talán ezért van az egésznek valamiféle keserű felhangja, talán ezért kapaszkodom az ajkaiba olyan eszement és elveszett módon, mert ha kilépek ebből az egészből, ha hagyom, hogy megmaradjon ez a varázslatos hatás, akkor magányosan fogok bolyongani nélküle, magányosan és elveszetten keresem majd a helyem a házban a városban a világban. Nem érdekel mit akar nem csupán csókolom, hanem a kezemet visszavezetem a hajába, hogy megmarkolva még közelebb húzzam, ujjaim időnként visszatévednek a tarkójára, hogy finoman járják be számára eddig ismeretlen útjukat. Cirógatom....nem, ez valami más, de érinteni akarom. Szabadságot akart, azt akarta, hogy rántsam őt a világomba, éppen azt teszem...oda viszem magammal, ahol megadja magát mindennek az ember amit adott pillanatban akar, amit adott pillanatban megvalósítani vágyna. Felemelő és gyönyörű az érzés, ugyanakkor fájdalmas. A múlandósága teszi azzá, mert minden nap át kell élned, hogy megtarthasd.
- Már választottam...- érintem meg még utoljára az alsó ajkát a sajátommal, végighúzva rajta finoman, miközben a nyelvemmel átnedvesítem egészen kicsit. A mozdulat olyan lassú, hogy ha lassabban csinálnám, akkor az összes sóhaját képes lennék magamba szívni ugyanabban a pillanatban. Hagyom, hogy elhúzódjon, de a tekintetem tökéletesen elködösül, fehér fátyol hullik a hömpölygő, tüzes kékség elé, értetlenül meredek rá, mellkasom egyre vadabbul emelkedik és süllyed. Szabad kezem visszahúzom, hogy ujjaimmal a homlokán zongorázzak végig. Tudom, hogy innen már nem lehet megállni, hogy itt van az utolsó pillanat amikor még dönthetek. Tétovázok, egyetlen másodpercig még, hogy aztán engedjem ismét elszabadulni mindazt amit egyetlen szívdobbanásnyi időre képesek voltunk megfékezni. Érzem ahogyan elborul a testem, elborul minden ami bennem kavarog, beledőlök én is megsemmisülvén, és azt hiszem már nem is kell semmire magyarázatot találni ezek után. Elfolyik körülöttem az idő, a tér kavargón színesen borul ránk, körbe vesznek a suttogó őrületes követelések, kiharapni minden szabad érzést a másikból, akárha ezzel tudnánk még inkább magunkává tenni. Ha valaki azt gondolja itt még meg lehet állni, az nem érezte ezt a semmihez sem fogható vágyat, amely forró és jéghideg, amely átfut rajtunk akár a feltámadó huzat a házon, ránt magával mindent. Nem kell adnia, mert elveszem. Már nem mondom neki, hogy álljon meg, már nincs választási lehetősége se neki, se nekem. Ha jobban belegondolok még ki sem tettük a lábunkat a házból mégis elindultunk. Egy út volt ez is, egy olyna helyzet, amelyben azelőtt talán még egyikünk sem volt...én biztosan nem. Most úgy szerettem, hogy akartam szeretni, most úgy adtam, hogy akartam adni, most úgy vittem az őrületbe, hogy ő is akart jönni. Másnap? Ki gondol jelen pillanatban a másnapra? Amikor kortyolom a csókját a levegőjét, a halk nyögését végigszánkázni a bőrömön, kortyolom mint a pohárból az előbb még csobbanó italt. Részegség lett úrrá rajtam amelyet a testének megrezdülő párája von elmémre, és a tiltakozás utolsó foszlányait is megsemmisíti ahogyan azt is, hogy én valaha ellenállni akartam neki.
Majd máskor, majd holnap, vagy soha többé.


Megjegyzés:   szív  | Ruha:Pöttyös | Zene:Reality | ©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Nov. 16, 2015 8:14 am Keletkezett az írás




Kaya and Gareth


Elvesztettem a fejem. Csupán egy pillanat volt az egész, múló varázs, mikor azt a pár hangot leütöttem a zongorán. Ő telefonált, és meg voltam győződve arról, hogy elég távol van ahhoz, hogy ne hallja meg, vagy csak apró, kívülről jövő zajként hallja meg. De nem így történt. Pontosan a zongora miatt döntöttem úgy, hogy a házában szállok meg, ez volt az az érv, ami némán itt tartott. Amióta megszerettem, soha nem tudtam ellenállni annak, hogy pár hangot megszólaltassak rajtuk. A zenei érdeklődésem a családban egyedi, párját ritkító délibáb volt, egy hely, ahol magam lehettem. Ahol kiadtam magamból mindazt, amit szavakba nem tudnék önteni. Ez volt az egyetlen hely, ahol senki nem ismert fel. Tudatlanul öltem bele az érzéseimet, de Kaya néhány hang után érdeklődni kezdett. Valahogy ezt a mi világunkban nem szoktam meg. Minden kérésünk mögöttes szándékkal bír, minden mozzanatunk ott rejti magában a hidegséget. Tudom, hogy kiváltottam belőle valamit. Tudom, hogy nem hagyta hidegen egyetlen mozdulatom sem, amit azóta tettem, hogy játszani kezdtem, és ettől válik ez az egész veszélyessé, mégis édessé, mint a méreg. Uralkodni magamon túl nehéz, a kísértése pedig túl nagy. Egy világot kínál, melyben részem soha nem volt, egyetlen álom volt csupán, ő pedig csak úgy odavetné, mert érzi, hogy ez több, mint vágy. Ez a szabadság, mellyel magához édesget, csókjaiban hordozza ígéretét, én pedig nem állok ellen. Akarom ezt a szabadságot. Megrészegít az érzés, megbolondulok az új önmagamat felismervén, mely magában rejti a régi, elfeledett  álmaimat. Ezek az álmok elillantak, mint a hajnali köd, semmivé foszlottak, többé már nem akartam egyiket sem visszahozni, de most ez egy csettintésre változott meg. Olyan dolog megy végbe most bennem, ami felkavar, és hiába temetkezem bele, hiába hagyom, hogy magához öleljen, nem törődve a következményekkel, pedig lesznek. Hosszú évek óta Kaya az első, akinek túl sok mindent engedtem, és bármennyire próbáltam ellenállni, eltolni őt, már késő volt. Olyan játékba kezdtem bele, amit nem ismerek, habár nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy ő igen. Ami most történik köztünk, egyszerre emel az egekig, hogy ugyanabban a pillanatban taszítson a mélybe. De nem érdekel. Már semmi nem érdekel. Amikor idejöttem, pontosan tudtam, mit akarok még tenni az esküvőig, és tudtam, hova akarok elmenni, és azt is, hogy ezeket az esküvő után már nem tenném meg. Nem, nem terveztem egy percig sem, hogy engedem neki, hogy ilyen közel jusson hozzám, ahogy azt sem, hogy zongorázni fogok neki. A spontaneitás számomra olyan dolog, mely talán soha nem volt jellemző. A világunkban legalábbis nem az. Idővel minden egyes családtagunkból kiölik, elvész, és soha nem jön vissza. Ezért hiába csillogó a mi világunk, hiába hívogató, aki benne van, idővel mind üressé válik. Célunkat vesztett robotok vagyunk, hajszolva egy eszmét, mely a mai világnak barbár, visszamaradott szokás, mi mégsem hagyunk fel vele. Más köntösbe öltöztetjük, gondosan elfedjük a nagyvilág elől, de mindenki tudja, mélyen legbelül, hogy ez soha nem lesz más. A szerelem olyan luxus, a szabadság utáni vágy olyan elérhetetlenség, melyet nem engedhetünk meg magunknak. Nem tehetjük, mert akkor gyengeségünk lesz, nem tehetjük, mert akkor kitagad minket a saját vérünk, mint egy árulót. Mióta a családunk létezik, az esküvő csupán egy szerződés extrákkal, és ez nem fog változni. Ezt fogjuk tenni a gyerekeinkkel, azok pedig az unokáinkkal. Most mégis mindezt a sarokba dobom.
Ott kell hagynom, éreznem kell, tudnom, hogy mit szalasztottam el egykor. Csak arra fókuszálok, ami jelen pillanatban fontos. Nem akarok gondolni arra, mi vár rám holnap, vagy az este végén, csak azt akarom, hogy megfeledkezhessem az elvárásokról, hogy kibújjak a felelősség alól. Habár gondolni könnyebb rá, most mégis úgy érzem, mellette elfelejtem az egész létezésem.
Csókja visszaránt abba a világba, ahová a hangok által jutottunk el, magával von valamit, amit nem ismerhetek. Soha senki nem csókolt így, én pedig belefeledkeznék, a rabjává válnék. Uralkodik rajtam, és maga alá gyűr, elvesztem a fejem. A közelsége fojtogató, de én ezt akarom. Érezni az illatát, ahogy megérint. Valahol tudat alatt tudom, hogy nem kellene engednem, hogy kezét le kellene fejtenem a tarkómról, de nem vagyok rá képes. Oka van annak, hogy senki nem érinthet, senki nem csókol túl sokszor. Tudom, hogy a hatása túl nagy rám, olyan világba repít, amit nem tudok kontrollálni, és egész életemben ettől akartam megkímélni magam. Ez pedig óriásira nőtt az évek alatt, és most van valaki, aki büntetlenül megteheti, akinek sóvárgok ujjai finom tánca után a bőrömön, akinek én magam vonom közel a kezét. Nem tudok kezelni ennyi bennem kavargó érzést, és nem is akarok. Inkább belefeledkezem. Már nem érdekel az indulás sem, elvonta a figyelmem, ismét elvette az eszem. Eszeveszett, őrült tánc ez, melyből nincs menekvés többé. Elragadta őt is, hogy ketten vesszünk el az érthetetlen ösvényen, csak most az egyszer. De vajon megelégszem ezzel az éjszakával, vagy vágyni fogok a folytatásra? Hiszen ezt nem lehet többé elnyomni, itt nem, és nem két napig leszek itt, hanem tovább, és ez idő alatt ki tudja, mennyire fogom elveszteni a józan eszemet. Évek óta vagyok a kontroll erős hatása alatt, és az újonnan felszabaduló érzés nem hagy nyugodni. Ő teszi ezt velem, ő kell nekem. Hamis illúzió csupán, hogy hagyom választani, hogy majd engedném, hogy kihátráljon, de ha megtenném, sem lenne képes rá. A teste az enyémnek simul megadón, forró bőre elárulja, mit akar, én pedig nem akarok tiltakozni. Tekintetében ugyanaz köszön vissza, ami az enyémben ül, ajkai közül sóhaj szakad fel. Hallom, még a fülemben dobbanó őrült lüktetésen át is, minden porcikája beszél hozzám, a testem pedig akaratlanul is válaszol. Elárul engem, elárulja fájdalmas vágyamat, a szenvedélyt és a sóvárgásom ajkai iránt. Akarom őt, akarom, hogy elvesszek érintései közt, akarom, hogy többé ne gondoljak a holnapra, maradandó emlék akarok válni ebben a jól megtervezett színházi tragédiában. Fogalmam sincs, miért akarom ezt ennyire, nem tudom, miért fordultam ki önnön valómból, csak azt, hogy így most jobb. Elvesz valamit, de cserébe ad, és nem tudom, mi lesz a következménye, mert már rég nem foglalkozom vele. Csak érintem őt, kezem ismét bejárja a nemrég megismert porcikáit, majd végül az ágyra dőlök vele. az egyik pillanatban finom vagyok, a másikban pedig heves, és szenvedélyes. Érezni akarom őt, a bőrének égetően csábító érintését. Ahogy a homlokomon zongoráznak végig ujjai, egy pillanatra megint lehunyom a szemem. Érteni már nem akarom, csak érezni. Nem akarok mást, csak azt, hogy végre ne válasszon el minket a ruha, sem a tér, sem más, hogy ismét uralkodjon felettem különös hatással, mely ellen védekezni lehetetlen. Gyenge volnék, vagy most lettem igazán erős? Józan fejjel gyengeségként könyvelném el, de most semmit nem akarok megérteni már. Csak a vad testiség beszél a szavak helyett, mintha a zongora még mindig a fülemben csengne, ahogy leül mellém, és játszani kezd, ahogy combja az enyémhez ér, újra és újra képes elvenni az eszem. Felhúzom a szoknyát, nem érdekel többé semmiféle formalitás, ujjaim szemérmetlenül zongoráznak végig belső combjain, miközben ismét ajkai után kapok, hogy csókjával enyhítsem szomjamat. Ujjaimmal finoman masszírozom legérzékenyebb pontját, nem tudok uralkodni magamon. Túl erős ez a hatás, amit rám kifejt, nem tudom, hogy érte el ezt, de már nem is fogom megtudni, csak fuldoklom ebben az egész régi-új érzésben, és csak a csókja ad levegőt, az érintése, melyet mind jobban vágyok. Leveszem a felsőmet, majd ha engedi, fordulok vele, hogy az ölemben kössön ki, és könnyebben hozzáférjek a ruha cipzárjához. Mintha a vörös szalonban semmi nem történt volna, mintha ez a köztünk lévő szenvedély csillapíthatatlan lenne, úgy vágyom rá, mohón, hogy a cipzár végre engedjen, hogy fedetlen melleit járják be ujjaim először finoman, majd masszírozva őt. Magamhoz húzom, és a hajába túrok, hogy ismét nyakát érintsem nyelvemmel. Érezni akarok mindent, ami ő, most nem tudok mást, nem látok mást, csak mi ketten létezünk. A külvilág elvész, szertefoszlik, a szoba marad csupán, egy védő buborék, ahol ketten vagyunk, és engedünk. Őt akarom, talán pont azért, mert olyan nagyon hasonlít rám, talán pont azért, mert ő megkapta azt a szabadságot - ha csak egy időre is -, melyre én soha nem voltam elég erős. Melyet eldobtam magamtól, mert túl nagy volt bennem a kötelességtudat. Ő pedig elmenekült, és hagyták őt három évig egy világban, melyet elvenni készülnek tőle, melyet én veszek most el tőle csókjai és érintései által, mely világba beenged, és már örökre ott leszek. Nem vágyom másra, csak erre az érzésre, megismerni az ismeretlent. Nekem teljesen elment az eszem! Ebben már egészen biztos vagyok. Nem jellemző rám ez a fajta szenvedélyesség, nem jellemző rám ez a fajta vágyakozás. Mégis van valaki, aki kihozta belőlem, és félek, ez már mindig így lesz. Félek, holnap nem fog elengedni az érzés, sem soha, hogy a hatása alól nincs menekvés többé, hogy nem is volt soha. Elvesztem, most, itt, ezen a helyen elvesztem, és nem akarok másként létezni jelen pillanatban. Rá vágyom, a szabadságra vágyom, és ennek fényében húzom közelebb ismét, pedig a közelséget lehetetlen már még szorosabbra fonni, kapaszkodom belé. Némán könyörgök, hogy adjon olyat, amit soha nem felejtek el, és ez biztos, hogy nem én vagyok. Ez nem az a férfi, aki idejött, ez valami egészen más, olyan, amit még én sem érthetek, olyan, ami a jelen helyzetet megváltoztatta, és lenyomata örökre megmarad...

megjegyzés: Harp szószám: 1498

made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Nov. 17, 2015 1:22 pm Keletkezett az írás




Gareth & Kaya




Tudom, hogy hol kellene most lennünk, ha az eszemre hallgatok, és nem jövök vele ide a szobájába. Miért nem tudtam kinn megvárni? Ki kellett volna sétálnom a teraszra, belefeledkezni a látványba, amelyet az óceán közelsége nyújt valahányszor ott állok karbafont kézzel. De mit ér az egész ha nincs kivel megosztani, nem? Azt hiszem talán egy élet is kevés lesz, hogy megfejtsem miért van rám ilyen hatással, hogy fizikailag képtelen vagyok neki ellenállni, hogy minden porcikám szinte reszketve válaszol neki. Ha jobban a lelkembe nézek akkor már tudom, hogy azért mert megláttam benne valamit, amivel én is szabadabbá válhatok. Mintha cinkostársak lehetnénk, mintha egy pillanatra képesek lehetnénk együtt elszakadni ettől a valóságnak nevezett képmutató élettől. Csak ő meg én belefeledkezve a múló idő végtelennek tetsző körforgásába. Már kellene, hogy az autó guruljon alattunk, a belváros hívogató fényei felé araszolva, én mégis csak állok és megrészegülten a közelségétől borulok bele az ölelésébe. Nem kéne már gondolkodnom sem, vagy legalábbis nem kellene ennyire bizonytalannak lennem, hiszen jelen pillanatban azt teszem amit alapvetően soha nem tehettem volna meg, ha a nagyanyámon múlik. Érdek nélkül adni valamit magamból, hiszen azzal, hogy majd a felesége leszek nem járna együtt az amit éppen most művelünk. Nem is tudom miért csináljuk….abba kellene hagynunk…de én képtelen vagyok már. Még kell nekem, még akarok belőle, amíg majd holnap, ígéretemhez híven nem fogom őt zavarni, ahogyan ugyanezt kértem tőle is. Életemben nem bántam még a kiejtett szavaimat ennyire, de nem fogom visszavonni….még nem. Nehéz a levegő, vagy csak azért zihálok, mert az összes sóhajomat neki adtam és már nem tudok lélegezni sem? Újra tanulom önmagamat, amikor végül újra és újra lecsapok az ajkaira, mintha valaki bármikor is el tudná venni tőlem, pedig már nem… már nincs erő ami el tudna innen húzni, hacsak ő el nem lök. De nem teszi. Pontosan azért nem teszi, amiért én sem. A családjaink úgy vélem nem voltak erre felkészülve, talán még mi magunk sem, hogy az első találkozás elindítja ezt az egész folyamatot, melynek a végén akaratos gyerekekként vágyakozunk mindenre ami a másikból a miénk lehet. Akarom, hogy eleresszen? Egyetlen másodpercre sem! El akarom engedni? Soha többé! Az érzések megvadult ménesként száguldanak át az utolsó megrészegült porcikámon is, amikor végül az ágy hűvöse sem képes észhez téríteni, ahogyan az sem ahogyan keze egyre engedetlenebb vándorként vesz birtokba. Mint a hangszer olyanná válik…az egyik másodpercben lágy, a dallamok apró kis vízcseppekként kopognak végig rajtam, ujjainak érintése mint egy kifinomult muzsikus játéka, ujjbegyei forró nyomot hagynak a bőrömön és felnyögök alatta, fejem hátrazuhanna, ha nem tartaná meg. Hajam a bőrét simítja végig ahogyan előre dőlök, és érzem, hogy ez most a mi dalunk, a mi játékunk, a mi melódiánk. Végül aztán a zenész nem gondol tovább semmire eszét vesztett vadócként válik szenvedélyessé a játéka, ahogyan az övé is, amikor megszabadít a ruhámtól  a gátlások utolsó kis maradványaitól is. Már nem lágy, hanem birtokló, már nem kifinomult, hanem kegyetlenül vágyakozó, és a zene taktusai egyre keményebben egyre darabosabbak, egyre dobbanóbbak lesznek, ahogyan a szívem is ki akarna szakadni a helyéről, a mellkasomnak csapódik. Hozzám simul, a ruha engedelmesen válik le a testemről, mintha idegen bőr lenne, mintha nem lenne rajtam többé a helye, mert majd az érintései nyomán születek újjá, formál engem a saját képmására, ahogyan szeretne. És én hagyom neki, hagyom, de csak azért, hogy utána én vehessem el tőle. Mondanom sem kell neki mit akarok, talán ő is akarja….végre akarja, hogy én tegyem meg, hogy én legyek az aki most megmutatja mire képes, ahogyan a vörös szalonban ő tette velem ugyanezt. Már annyira vadul lüktet a halántékom, a forróság szinte a pórusaim között szabadul ki, és csapódik neki az ő testének, amikor végül már nincs közöttünk semmi: sem levegő, sem visszafogott jól neveltség, sem gátlás, sem semmi. Ott és akkor csak mi vagyunk, megadva magunkat megint valaminek amit egy hangszer hívott életre, de már mi tartjuk itt magunk között, mert nem tudunk tőle megszabadulni. Felette a táncom andalítóan lassú, akár egy megelevenedett festményen a bűnre csábító kígyó, előre borulva kezemet a feje felett elvezetve ujjaimmal a hajába túrok és kapaszkodót keresek, ebben a veszettül kavargó örvényben, melyet összehangolt mozdulataink váltanak ki. Eggyé olvadok vele ismét, hogy most már a lábaim verjék bilincsbe, megakadályozva az utolsó lehetőséget is elvettem tőle, hogy még menekülhessen. Nincs tovább. Vadabbá válok, a mozgásom soha nem ismert sebességbe vált, nem tudom mikor leszek képes megállni…nem nem leszek képes megállni. Vágtatok végig rajta, hogy elvegyem amit nekem kínál, és mindent adjak neki amit ő akar. Üresség vesz körül bennünket, a világunk darabjaira hullik, az érzelmek égető szilánkjai vernek véres sebeket a lelkünkön, de nem bánjuk, majd holnap gyógyítjuk őket a jótékony feledéssel. Még egy mozdulat…még egy elfojtott sikoltás, még egy utolsó taktus a lassan elhalkuló hangszeren a testünk utolsó kis billentyűi koppannak, amikor tökéletesen átszellemülten borulok rá, hajam tengerével fedve be a mellkasát, magunkat, alatta ziháló valónkat. Én nem tudom mi történt, csak azt, hogy olyan gyorsan történt, hogy fel sem fogtam képtelen vagyok mégis megmozdulni, pedig kellene. Lassan nyerem vissza a józanságom, lassan kezdek magamhoz térni, és a testemet biztatja elmém…óvatosan fűzöm ki ujjaim a hajából, melyet a gyönyör pillanataiban, olyan eszement módon húztam, még látom ajkain az utolsó vadul tépett csókom lenyomatát. Odahajolok, hogy az apró rubint cseppet ellopja még tőle a szája sarkából. Mosolyogva és sokat sejtetően, végül aztán már nem várok tovább és megmozdulok, valahogyan felkelek az ágyról és végignézek rajta. De csupán egy futó pillantás, mert igyekszem valamennyire magam elé tenni a kissé gyűrött és viseletes ruhát. Van még a szekrényemben….ami azt illeti három ilyen alkalomra való is, de ha így folytatjuk sosem indulunk el innen, pedig akarom. Ez csupán a nyitány volt, ez csupán egy ígéret, a kezdet, mert ez nem a szabadság, ez maga a rabság, egymástól válunk függővé. Édes drog, részegség, mámor, önkívület…Gareth.
– Fél órán belül találkozunk a hallban. Addig előkerítem Keagent, hogy álljon készen a Bentley.- jegyzem meg, és nem mondok most semmi mást, semmi olyat ami utalna arra ami az előbb történt, sem arra ami korábban. Félek tőle, hogy az a varázslat amit teremtettünk csak összetörne és azt nem akarom. Oldalra pillantok az ágyon ott pihen a zselés tégely.
– Ezt magammal viszem ha nem bánod.- remélem, hogy nem, mert ha hagyja akkor elviszem, indulás előtt megigazítom a haját, mert ha itt teszem akkor megint ugyanaz történik ami az előbb. Nem tudom meddig leszünk képesek játszani ezt a játékot, mikor mondja valamelyikünk, hogy elég, mikor lesz képes akár ő akár én eltolni a másikat, mikor lesz képes nemet mondani. Jelen pillanatban úgy néz ki a helyzet, hogy ideérkezte óta azt hiszem többet töltöttünk egymás bűvkörében, és a másikba bolondulva, szédülve semmint külön vagy éppen bármi mást megbeszélve. Mi a csudát képes tenni velem, miért van ilyen erős vonzása, amelyet még soha nem éreztem eddig életem során senkitől? Nem érzelmi, sokkal inkább zsigeri, testi, ösztönös, ősi, magával ragadóan nyers és egyre inkább érzem nem leszek képes belőle kimászni, hogy folyamatosan kell nekem minden ami ő. Belekényszerítettek ebbe az egészbe, de nem kényszerítettek arra, hogy a testem is neki adjam, azt nem kellett volna….az nem volt benne a játékban. Én tettem bele, én akartam, a saját döntésem volt. Aztán rájövök, hogy mindez azért lehetett, mert nem elvárás, mert ahogyan ő a szabadság iránti olthatatlan vágyát ebbe az őrült éjszakába öli, én a testemmel teszem ugyanezt. A gondolataim, az életem minden le volt kötve, minden egyetlen irányba mutatott, lineárisan, letérő nélkül. És most…most érzem magam először őszintének. Amikor nincsenek kötöttségek, érdekek, szabályok, amikor nincs más csak én, nem érzem magam feleslegesnek, vagy éppen csak egy odavetett játékszernek, hanem én lehetek, valóban én. És pont ettől rémülök meg, hogy önmagamat adom, azt a lányt, akivé általa válhatok, azt az asszonyt akivé mellette válhatok. Megérzem az erőt, ahogyan összekapcsolódunk, látom mivé válhatunk együtt, és azt hiszem ez ijesztően gyönyörű. A szobám nyugalmában átsétálva a keskeny folyosón végül megállva a gardrób szobám csupa tükör szekrénye előtt azon gondolatok között vergődöm még mindig, hogy mennyire volt szabad engednem ennek az egésznek. Végül legyintek egyet valójában és képletesen is, majd egyszerűen hagyom, hogy ma éjjel minden megtörténjen, ma éjjel én leszek aki bűnre csábítja, hogy aztán megadja neki a lehetőséget elkárhozik velem a szabadság poklában, vagy választja újfent a kötöttségek unalmas és egyhangú mennyországát. A víz a fürdőben megtisztított, a parfüm gyöngyvirága új illatokkal burkolt körbe, a ruha selyme visszasimult alakomra, hajam akár az éjjel is aranyló vízesés simán terítettem a hátamra, ahogyan egyenesre fésültem. Fél óra, nem telt el több és kopogó léptein lassú visszhangját vonszoltam végig az éjjeli házam folyosóin, miközben a hall felé igyekeztem. Keagen már készen várt, mintha csak éppen eddig is ez lett volna a dolga, hogy várjon ránk. Gareth még nem volt sehol, de nem is baj, jobb, hogy én voltam itt hamarabb és nem ő.
– Hova megyünk ma kisasszony?- érdeklődött a vörös ír, miközben a sápadt fényben fürdő zöld tekintetével elismerően adózott a külsőmnek.
– A Kék Rúzs-ba . Az óceán parti kis bódék során. Gondolom nem kell térkép és odatalálsz.- mosolyodtam el, ahogyan eszembe jutott a hely. Késő ötvenes éveket idézte, minden uralt a kék szín, és az oldott, finoman elegáns arany. Mintha egy picit belecsempésztek volna a mi világunkból is.
– Gondolja kisasszony, hogy az urat rá tudja venni, hogy ott bármit is megegyen?- nem leplezte egy pillanatig sem hitetlenkedését azt illetően, hogy Gareth esetlegesen bármit is megkóstolna amit ott felszolgálnak.
– Úgy gondolom nem kell őt rávenni semmire. Én nem meggyőzni akarom őt semmiről Keagen. Azt akarom, hogy magától lássa meg mi a jó. Már csak abban bízom, hogy még ezen a késői órán is kellemes a homok a parton.- mosolyodtam el egyetlen gyűrődést simogatva át a ruhámon igen akkurátusan, és kínosan lassan.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy….- finoman intettem csendre, ahogyan mutató ujjamat a vörösre rúzsozott húsos ajkaimra helyeztem és félrebillenő fejjel kacsintottam a vörös írre.
- Cssss….de. Pontosan azt akarom, Keagen. És nem csak akarom, meg is fogom tenni.- léptek zaja ütötte meg a fülemet, és lassan fordultam meg, kezemben a tégely kis híjján kihullott, amikor megpillantottam jövendő férjem közelgő alakját a folyosón. Lassan már nem számít hol vagyunk, már nem kell zene sem. Ugyanazt a hatást váltja ki belőlem, mint mindig. Sarkaiból fordul ki a világ.



Megjegyzés:   szív  | Ruha:Pöttyös | Zene:Reality | ©

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Nov. 23, 2015 11:47 am Keletkezett az írás




Kaya and Gareth


Már rég nem gondolkodom azon, miért is történik, pont most ez az egész, és pont azzal a nővel, akihez érdek fűz, most mégis úgy érzem, csak ő képes megadni nekem azt, amire mindig is vágytam. Csak ő érti a néma hangokat, és csak ő képes olvasni a leplezett rezdüléseimből. Félelmetes érzés, és más esetben nem hagynám neki, ahogy senkinek sem, most mégis akarom. A függőjévé tesz, akarva, vagy akaratlanul, de elveszi az eszem. Nem bánom. Megragadom ezt az egyetlen alkalmat, ezt az estét, és elveszem, amit akarok, mert ő is elvesz belőlem valamit, amit soha nem ad már vissza. Örökre egymás bőrébe férkőzünk, az egymás csontjáig hatolva, hogy nyomot hagyjunk a végzetünkig, mely ki tudja mikor jön el. Nem tudom, mire vállalkozom, de ő sincs tisztában vele, ebben már biztos vagyok. Mozzanatai őszinték, érintése nyers, követelő, ugyanakkor érzéki, képes megtenni velem bármit. Uralkodik rajtam, uralkodik az elmémen és a testemen is, hagyom neki egy ideig, hogy végül felülkerekedjek. Akarom őt. Érezni, megtörni, uralni, ahogy ő vágyik arra, hogy ugyanazt tegye velem. Különös egyveleg ez, amit most érzek, nem látom a kiutat, de nem is keresem. Csókjaiba temetkezem, és érintései közt fuldoklom örömmel, és vad szenvedéllyel, ahogy utána kapok. Közelebb húzom őt, nem engedem el, és még így is túl távol van tőlem, mikor megszakítja csókunkat, végül én kapok ajkai után. Irreálisan viselkedem, de most nem zavar. Nincsenek figyelő tekintetek, nincs kényszer, mely miatt folyton megfelelni vágyom. Most nem akarok mást, csak kitörni a családi eszmék és az önnön magam által kovácsolt ketrecből, kimenni a való világba, melyet nem értek, és ismerni meg egyáltalán nem ismerek. De csak vele akarom megtenni. Legalábbis majd később, mert oly ellenállhatatlan számomra ő, mint molynak a fény. Veszélyes játékot űz velem, vadul ragadja meg az irányítást, hogy maga alá temessen. Önzetlenül adom magam neki, az akaratának, és a gyönyörűen fájdalmas vágyaknak. Mozdulatai hatására belenyögök a csókba, vagy a vállába temetkezve karistolják fogaim a bőrét.
Nem akarok szabadulni többé, csak érezni őt, ahogy a hajamba túr, ahogy lassan mozogva kínoz, le kell hunynom a szemem, már nem érzem a valóságot. Eltompul a világ, mintha soha nem létezett volna, én pedig tehetetlenül lebegek a semmiben vele, míg őrült táncba kezd egy őrült ritmusra, mely nyomán már nem tudnám átvenni az uralmat. Határozottan ural engem, és élvezem. Mintha nem létezne más lehetőség, mintha nekünk ez lett volna mindig is a sorsunk. Kegyetlen, mégis édes tréfa, vágyom minden bódult percét, akarom, hogy ne érjen véget. Nem érhet véget, még nem. Vad táncával eléri, amit akart, elvesztem a fejem, engedem, hogy vezessen, hogy kövessem őt, hogy beteljesüljön a vágyam egy nyögés kíséretében. Nem nyitom ki egyből a szemem, nem tolom el magamtól, képtelen lennék rá. Fullasztó közelségére vágyom, vagy arra hogy csillapodjon ez az egész, legalább annyira, hogy össze tudjam szedni magam. Habár nem vagyok biztos benne, hogy ezt akarom, vagy inkább folytatni azt, amit eddig. Képtelen lennék meghozni most én a döntést. Csókja után kapok, és ahogy ellép tőlem, felülök egy félmosollyal viszonozva árulkodó mosolyát, és figyelem, ahogy maga elé teszi a gyűrött ruháját. Nem tudok betelni a látványával, és nem akarok elszakadni tőle, de el kell, ha el akarunk indulni. Akarunk mi egyáltalán? Egy részem maradna a ház falai közt, soha ki nem mennék, nem törném meg a varázst, de egyszer meg fog történni, így nem mozdulok, csak őt figyelem, ahogy beszél biccentek. Nem hiszem, hogy meg kellene szólalnom, de végül engedélyt kér, én pedig az említett tégely felé irányítom a figyelmem.
- Persze. Vidd csak - bólintok, majd távolodó alakját követem a tekintetemmel, és ahogy elhagyja a szobát, magamra zárom az ajtót. Fél óra. Ahhoz kevés, hogy összeszedjem ismét a realitásomat, ahhoz sok, hogy távol legyek tőle. A zárt ajtónak támasztom a homlokom, mintha a hűvös felület megoldást adna, de nem történik meg. Köntöst veszek fel, és a szoba teraszára megyek, hogy egy cigarettára gyújtsak. Gondolkodnom kellene, de nem tudok, és nem is akarok. Ha megtenném, akkor most lenne a legjobb alkalom meggondolnom a terveimet az estét illetően, de már hoztam egy döntést. Érzem még mindig az elmúlt órákat magamon, hatása alól nem tudok kibújni. Nem vagyok képes elhinni, hogy pont a leendő feleségem fordított ki önnön valómból, és nem akarom elfelejteni azt, ami történt. Mély levegőt véve egy utolsót szívok a cigarettából, majd elnyomom. Inkább rendbe szedem magam. Vagyis próbálom, hogy legalább egy kevés határozottság, vagy erő visszatérjen belém. A tükröt most kerülöm a pillantásommal, arcmásom válna árulómmá, ha látnám, mi is zajlik most bennem. Nem akarom látni, elég éreznem ezt az új, felfokozott állapotot. Még így is vonz magához, mikor falak választanak el minket, utána mennék, és nem engedném el.
Bőrömet égeti a langyos víz minden egyes cseppje, mintha ki akarna szakítani ebből a különös világból, de az ő nyomat soha nem moshatom már le magamról. Érintései itt lesznek rajtam, emlékeztetnek arra, mennyire gyarló vagyok, és olykor mégis mennyire sebezhető és emberi. Hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy én is ember vagyok, nem egy gép, és valójában eddig a napig mindig úgy is cselekedtem, mintha nem hús és vér alkotna, hanem fém. Nem tudom, mi váltotta ki, de már nem érdekel, csak egy kicsit húzni akarom a percet, ameddig egyedül vagyok, ameddig nem hat rám olyan erősen, mert a közelében teljesen elvesztem a fejem. Talán egy részem fél ettől az érzéstől, de nem lehetek gyáva. Elzárom a csapot, majd kilépek a zuhany alól. Frissebbnek érzem magam, de valami megváltozott. Bennem változott, és nem tudom hova tenni. Ezért kezdek készülődni inkább, a ruháim között kutakodom a megfelelő után, hogy végül magamra vegyem őket. Sötétkék felső, koptatott farmer és egy bőrkabát. Ezek egyáltalán nem jellemzőek rám az utóbbi években már. Nem tudom, miért hagytam el, talán már nem akartam kitűnni az arrogáns környezetemből. Lassan ilyenné váltam én is, tagadhatnám, de semmi értelme. Ma este mégsem jellemző rám, amióta együtt játszottunk, de a természetem ellen nem tiltakozhatom, és talán az este után Kaya máshogy tekint rám. Nem tudom, mit tervez, ahogy azt sem, miért visz magával, csak azt tudom, menni akarok. Kiszakadni a világomból, és elhinni, hogy soha többé nem leszek a része. Elhinni, hogy tudok azonosulni egy világgal melynek soha nem volt alkalma befogadni. De nem is biztos, hogy lehetséges, csak és hiszem el olyan eszeveszett módon.
Az órámra pillantok, mikor rájövök, hogy lassan letelik a fél óra, amit megbeszéltünk, és egy pillanatra úgy érzem, ostobaság az egész. Nem az a fickó vagyok, aki közel negyven évesen még képes elhinni, hogy másképp is lehetne. Úgy érzem, csak bolondot csinálok majd magamból, ha most elmegyek, és ez összezavar. Megrázom a fejem, ki akarom verni a gondolataim közül a kételkedést, és kinyitom az ajtót, mielőtt meggondolhatnám magam. A telefonomon értesítettem Vincentet, hogy legyen a hallban, miközben lassú léptekkel indulok el én is. Talán egy pillanatra meg is torpanok, mintha nem lennék biztos magamban többé, nem tudom, mi történik velem, és nem is igazán akarok ezen agyalni. Lehunyom a szemem, kifújom a levegőt, hogy felidézzem a zongorát. Ahogy játszottam, majd ahogy ő is bekapcsolódott a zenémbe, tökéletesen kiegészítve azt. Érzem, ahogy a kételyeim egy része eltűnik, és végre el tudok ismét indulni. Ahogy közeledem, beszéd üti meg a fülem, majd néma csend, ahogy feltűnnek a szemem előtt. Mindketten engem néznek, talán rólam is szó volt, nem tudom, nem érdekel. Nem akarok semmivel se foglalkozni, csak Kayával, és azzal, amit mutatni akar. Odasétálok hozzájuk, és ahogy közelebb érek, megérzem Kaya kellemes, üde parfümjének illatát. Mintha el sem telt volna fél óra, vagy az újabb fullasztó együttlét, arcán mégis látom a nyomát.
- Késtem? - kérdezem egy féloldalas mosollyal, könnyed hangszínt megütve, majd végignézek a benn levőkön. - Remélem nem gond, ha Vincent is velünk tart - intézem a szavaimat a leendő feleségem felé. Érzem magamon, hogy az ideérkezésem rideg hangszíne eltűnt, és átvette a helyét valami könnyed megfoghatatlanság. Szinte már emberi vagyok. Félelmetes, mennyire képes rám hatni egyetlen zongorajáték, egyetlen közös dallam, és egy érzés, mely régen a világot jelentette. Vajon Kaya képes megadni azt, amit elvesztegettem?
- Hova szeretnél vinni? - kérdezek. Megint. Mert nagyon is érdekel, mi az a hely, amiért megéri eldobni a világunk összes fényét. Érdekel, mert aki képes volt kifordítani önnön magamból, az tud valamit. És itt bizonyosodik be, hogy a kor nem minden, mert nem kell ahhoz idősnek lenni, hogy ismerjen pár olyan titkot, amivel még az én érdeklődésemet is felkelti, de nem csak ezt teszi, hanem eléri, hogy én sürgessem az indulást, hogy én legyek az, aki gyermeki lelkesedéssel, és egy kevés félelemmel várja a folytatást. Minden folytatást. Az estéjét, a zongorajátékét, és a szenvedélyes együttlétét, melynek nyomát nem törölhetem le magamról; soha.


megjegyzés: nope szószám: 1416

made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 9:33 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Gareth & Kaya
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: