Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Aidan & Faith - Alagsor
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Vas. Okt. 18, 2015 5:47 pm Keletkezett az írás



Aidan & Faith

Reggel azzal kezdtem a napot, hogy megrendeltem a virágokat. Angela hozta el őket mint mindig, és az igazat megvallva kicsit aggódtam is mert a fehér azálea nem éppen az a virág, amely képes lenne türelmesen virítani ha esetleg egy súlyosabb eset miatt bent kellene maradnom a kórházban. Ma ügyeletes is voltam ráadásul, ami azt jelentette, hogy Cordelia fogja elhozni Alexet az óvodából, ő lesz vele egész délután, neki fog beszámolni arról, hogy mi történt vele, és ő fogja hamarabb megtudni, hogy a kedvenc baseball csapata közül melyik jutott előrébb a bajnokságban. Nem... nem féltékeny voltam, ez szimpla egészséges irigység volt bennem, hogy a fiam életének egy napjából kimaradok. Jól tudom, sok lesz még ilyen és szépen lassan fel is kellene készítenem magam rá, hogy lesznek alkalmak az idő előrehaladtával egyre több amikor már nem leszek ott minden nap, hogy fogjam a kezét, és egy idő után meg kell tanulnom milyen a háttérből szemlélni az életét. Aki anya lesz az kicsit ilyen szempontból mind csalódik ha a fia elér egy bizonyos kort. Csalódik, hogy nem ő lesz a számára a legfontosabb, hanem a világ amely készen áll arra, hogy befogadja Én csak reménykedem abban, hogy Alex hasznos és igazán odaadó tagja lesz a társadalomnak. Most még gyerek, most még szüksége van arra, hogy ott legyek mellette, és szüksége lenne az apjára is akit nem tudok neki pótolni. Egy nő soha nem lesz tökéletes apakép, én nem vagyok képes megmutatni neki hogyan viselkedik egy férfi. El tudom mondani, el tudom magyarázni, de ezt látnia kell, amit én nem tudok neki prezentálni. Brian hiánya mostanság a legégetőbb, és apa is arról próbál meggyőzni, hogy ha én nem is akarok senkit úgy elfogadni ahogyan a férjemet egykoron, de Alexnek apára van szüksége. Valakire akire felnézhet, aki időnként elviszi focizni, akivel alkalmanként el lehet menni kirándulni, és olyankor magamra hagynak és beszélgetnek. Nem tudom, hogy képes leszek e valaha úgy tekinteni bárkire aki csak egy minimálisan is megközelíti az apját. Brian túlságosan tökéletesen volt minden szempontból. A gondolataim kuszaságából végül az asszisztensem hangja zökkent ki. A virágok...ó igen a virágokat az alagsori hűtőkamrákba vitettem, ami jól tudom, hogy szabály ellenes, de ez volt az egyetlen módja, hogy ha este elszabadulok végre a műszakomból, akkor még annyira ne kókadjanak el, és kivihessem őket a temetőbe. Van abban azt hiszem valami módon abszurdan ironikus, hogy a halottakkal együtt zártuk el őket, és azt gondoltam talán így majd frissebbek maradnak., Mintha nem lenne már mindegy, hogy milyenek azok a virágok, amikor a lemenő nap utolsó sugarainak simogatásai közepette a temető nyugalmában sétálok a hátsó sírhalmok felé. Brian katolikus volt, ilyen temetést is kapott. Fehér márványból faragott sírkő borította a földet, a tetejére vésve a neve, és rajta egy apró, szintén márványból faragott galamb ült immáron két esztendeje, őrizve a férjem örök álmát. Angela próbál meggyőzni, hogy legközelebb ne oda vitessük a virágokat, kellemetlen lehet nekem, és Jose-t a halottasház ügyeletes portását pedig még meg is hurcolhatják miatta. Megadó sóhajjal emelem fel a kezemet, és végül a fogasra akasztom a köpenyemet. Megnézem a beosztásomat, van nagyjából öt óra pihenő időm amit úgy töltök ki ahogyan csak szeretnék.  Egy tiszta fehér köpeny kerül a ruhám fölé, hiszen még itt fogok maradni, hogy az azáleákat felhozzam a hullaházból és a kocsiba pakolva őket végre elinduljak a temetőbe.
- Dr Winter...kérem legközelebb ha lehet....
- Tudom Angela....igyekszem, De így a virágok frissek maradnak. Brian, tudod nagyon szerette a reggel szirmukat bontó virágjaimat....mindegy. Majd legközelebb odafigyelek. Menj haza Angie! Hosszú napunk volt. Holnap találkozunk!- nem vártam választ, nem vártam semmit és nem akartam, hogy lássa miképpen olvad szét a nagyon nehezen ráerőltetett mosoly az arcomon. Nem szerettem ha látnak rajtam az emberek bármit, nem szerettem megmutatni magam nekik. Úgy éreztem mintha kiszolgáltatott lennék ilyenkor. A lifthez igyekeztem, hogy lejussak az alagsorba, és közben a gondolataim irracionálisan cikáztak a fejemben. Eszembe jutott a megismerkedésünk, az a pillanat amikor Brian megkérte a kezemet, amikor elmondtam neki, hogy várandós vagyok Alex-el és ő a kedvenc cukrászdám teljes csokis banános habos finomságát felvásárolta ami csak létezett....a felét sem tudtam megenni...aztán az amikor az első könyveivel befutott, a dedikálások, ahogyan egyre híresebb és elismertebb lett. És én még mindig láttam a szerény és igazán visszafogott férfit minden egyes alkalommal. Sosem változott...soha nem...és nincs többé, én pedig továbbra sem vagyok képes megbékélni a tudattal. Apróságok kezdenek fontosak lenni, minthogy a virágok...azok frissek legyenek, mert szerette. Ahogyan szerette a frissen nyírt fű illatát, vagy a tavaszi zápor utáni első órákat, amikor szerinte a világ igazán és teljesen megtisztult. Az ártatlanság illata....így hívta az eső utáni pár percet, ahogyan csendesülni látszott a monszun amely helyenként lecsapott a városra. Rántott egyet velem a lift és megnéztem az emeletet kijelző feliratot. A- vagyis Alagsor. Megérkeztem. Már éreztem a maróan egyszerű fertőtlenítő és a penész semmihez sem fogható évtizednyi bűzét. Nem számít mennyit költenek egy épület karbantartására, ez valahogyan sajátja lesz minden ilyen helynek. A folyosó halvány fényű lámpái között haladva előre  néha megdörzsöltem a karomat. Itt tényleg hideg volt, kivált ahogyan a hűtőkamrák felé haladtam. Valahogyan olyan érzésem volt kicsit mintha magára a pokolra szállnék alá, bár azt hiszem én nem voltam soha olyan nehéz helyzetben mint azok a kollégáim akik a műtőasztalon veszítették el a betegeiket. Az én operációim többnyire komplikáció mentesek voltak és nem kerültek a betegek életébe...ellenben annál többször a szemük világába. Orvosi praxisom során volt már néhány műhibám, hiszen emberek vagyunk nem istenek, tévedhetünk olykor, és annak a súlyát a továbbiakban senki más nem viszi majd tovább, kizárólag mi. Ha egy beteged elveszíti a látását, ha többé nem láthatja a szeretteit azt gondolom felér azzal mintha a szikéd alatt halt volna meg. És ami ezután jön a mardosó bűntudat, amikor látod őt előre meredő szemekkel kitágult pupillákkal, és nincs attól keservesebb úgy vélem, mint amikor feloldoz téged, hogy nem a te hibád, hogy törődj be, ahogyan ő is tette…bárcsak te is meg tudnál magadnak bocsátani mindent. Én sem tudtam az évek alatt, sem ezeket az eseteket, sem pedig azt, hogy akkor, azon a januári napon nem mentem velük. Ha ott vagyok, azt mondják nem éltem volna túl. Mi a jobb vajon? Ha árván marad a gyermekünk, vagy ha én árván maradok a férjem nélkül? Önző gondolatok fészkelik be magukat az elmémbe, de kiűzöm őket, nincs itt helyük. A folyosó végére érek, és elkanyarodok, próbálok arra koncentrálni amiért itt vagyok, és lassan újra egy kivilágított helységbe érek.
– Szép napot Jose…igazán örülök, hogy még itt találom. A virágjaimért….- és ebben a szent másodpercben megakad a hangom. Már ahogyan beszélni kezdek feltűnik, hogy az igen erőteljesen őslakos vonásokkal megáldott férfi arca szokatlanul sápadt tónust ölt, de a helyiségbe belépve fogom fel, hogy miért. A recepciós pult melletti asztalnál egy kolléga foglal helyet, és előtte kisebb tornyokba rendezett kartonok hevernek, mintha valaki büntetésből száműzte volna ide őt, hogy töltse ki a halottkém részére a jelentéseket. Mikor jobban szemügyre veszem a tengernyi irathalom mögül akkor jövök rá, hogy ki is az, aki jelenleg itt tölti a maradék idejét ami a mai napból még háta van, bár ma nem mellettem volt, hanem átirányítottam a sebészetre. Tudom, hogy szemész lesz, és már mellettem a helye, én azonban úgy gondolom még mindig találkozhat olyan esetekkel, melyek a későbbiekben hasznosak lehetnek a számára. Aidan már az első perctől kellemes benyomást tett rám a maga egyszerűségével, azzal a fajta visszafogott udvariassággal amellyel megérkezett a kórházba. Nem volt zökkenőmentes a beilleszkedése, de én igazán próbáltam mindenben segíteni neki amiben csak tudtam, kezdve lakástól, egészen odáig, hogy a kórház fontosabb pontjain körbevezettem. Az aktája a szakmai előremenetelét tekintve igazán részletes volt, ugyanakkor kitért egy tragikus balesetre melyben a menyasszonya az életét veszítette. Ettől többet nem tudtam meg belőle, de azt hiszem mondania sem kellett, én nem faggatóztam, én sem akartam, hogy rólam kérdezgessen, noha az idő alatt amióta mellettem tevékenykedett ezt nem is tette.
- Dr Donner! Micsoda meglepetés itt találni Téged, még egy hosszú nap után is. Egy kis plusz munka?- – biccentek fejemmel a tengernyi irathalom felé, majd finoman elmosolyodva dugom a köpenyem zsebébe a kezemet, félrebillenő fejjel. Szemeimben fáradtság ül, lehet nekem sem ártana már egy szemüveget feliratnom magamnak. Egyre gyengébbé válik, kivált az esti órákban amikor szinte hunyorogva vezetek hazáig. Nagyjából sejtem is az okát, de mikor jutok én oda, hogy kivizsgáltassam?Rémesen kellemetlen, de be kellene jutnom a kettes hűtőkamrába a virágjaimért, csak még nem nagyon tudom hogyan vezessem fel neki ezt a dolgot. José-ra nézek aki tanácstalanul megvonja a vállát, és én sem vagyok okosabb. Csak remélni merem, hogy néhány udvarias mondat után be tudok úgy jutni, hogy az egyikünk számára se lesz kellemetlen. Nem szokásom a szabályok ellen véteni, és most sem tenném, ha nem Brian virágairól lett volna szó, ez pedig számomra nagyon fontos volt.


Music: ●●  Note: ●●


A hozzászólást Faith C. Winter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Nov. 09, 2015 11:27 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Okt. 18, 2015 9:45 pm Keletkezett az írás




Faith & Aidan



Nem vagyok az a kardoskodó fajta, végül is, a gyakornoki és a rezidensi pályám során megtanultam, hogy ide-oda rakosgathatnak az orvosok, kényük és kedvük szerint ahogy…akarják. Az egész azzal kezdődött, hogy valahol hiány volt, miért ne, jól van, vállaljuk be… Bevállaltam. De aztán egyre tovább és tovább pakolgattak. Egyre frusztráltabb lettem, és egy hete itt ülök, gyomorgörccsel a patológia labor recepcióján. Mellettem négy kávéspohár sorakozik. Enni? Ha nem szól rám, időnként Jose aki próbált jó kedvre deríteni, mentségére szóljon, igyekezett, de valahogy az utolsó napomon vesztettem el véglegesen a türelmemet. Gyűlöltem ide lejönni, nem panaszkodtam, mert miért is? Tudom,hogy egyes orvosok így élik ki a hatalmukat, ha minél inkább szívathatják a gyakornokaikat, még akkor is ha kölcsön kapták őket. Esküszöm,ha én egyszer végre szak orvos leszek, sosem fogok rezidenseket fogadni, nem azért, mert utálnám őket, nem akarom szívatni őket, ennyi, bár ha nem akarom ,akkor minek tenném? Még csak jottányi estélyt sem akarok adni a dolognak. Faith… először szimpatikusnak gondoltam, akkor már nem amikor izgalmas esetek ürügyén halottkémi jelentéseket kellett töltögetnem. Sosem akartam a patológia közelébe jönni, és még valahol a hét elején megbeszéltem Josével is, ha esetleg gyakorolhatnékom van, legyen oly kegyes, és egy hűtő ládában tolja ki a szemeket az ajtó elé, és jöttem, láttam, itt sem voltam. Nem beszéltem neki sem arról, hogy mi a bajom. Nagyember egyszerűen csak így hívott. Meg tudtam érteni, ha megnövesztettem a hajam akár időnként úgy is nézhettem ki mint egy oroszlán. Gyilkoltam ezeket a rohadt aktákat, minél előbb túl akartam esni rajtuk, amióta itt vagyok, aludni sem bírtam, még annyira sem mint előtte. Nyugtatót nem akartam szedni, maradt az ,hogy éjjel bármikor, akár egy óra alvás után is addig futottam, míg végül, össze nem estem az egyébként rendkívül kellemes nappaliban található , kényelmes kanapémon.
Egyedül ő volt rendes ezen az egész helyen, azt sem értettem, hogy bár tisztában voltak vele, hogy svéd vagyok, néha megkérdezték, hogy értik mit mondanak? Komolyan agyam eldobom, de olyankor legalább vettem egy nagy levegőt, és csak azt mantráztam magamnak, hogy anyám miatt csinálom, miatta vagyok itt, miatta megyek keresztül ezen az egészen ,mert ha sikerül, akkor még jobban rá állhatok a munkámra, a kutatásaimra, kicsit talán megszállott is lettem, hiszen a kutatásba vetettem bele az életemet Cissy halála után.
A nagybátyám azt mondta, hogy dr Winter jó orvos, magam is olvastam a munkáit, vagy a beszámolóit, rendesnek is gondoltam, mert a rokonom csupa jót mondott vele kapcsolatban. Mégis itt ülök az alagsorban, és körmölök. A nyakkendőről már lemondtam, az első pillanatban amint be kellett lépnem a liftbe, és éreztem ,hogy az alagsor felé indul a szerkezet úgy éreztem, hogy megfulladok, ezért… még a liftben meglazítottam a nyakkendőmet, majd ki is léptem belőle. Nem volt mese.  Egyre csak azon járt az eszem, hogy mit vétettem, hogy itt ülök a patológián, és halottkémi jelentéseket töltögetek?
Lépteket hallottam, szerencsére nem kocsit toltak be. José hamar rájött, hogy ha valakit kocsival tolnak be, nekem nem sok keresni valóm a helyen, elmagyaráztam neki később, hogy semmi probléma azzal, ha bárhol máshol látom a letakart kocsit, csak akkor van gond, ha én is a patológia környékén vagyok. Megértette, és nem faggatózott. Hátra dőltem, és nyújtózkodtam. Megdörzsöltem a szemeimet, és egy fáradt sóhajjal emeltem a pillantásomat a belépő nőre. Kedves tényleg, de… miatta jöttem ide, nem azért, hogy átpakolgasson más osztályokra, gyakorlat céljából, engem a szemészet érdekelt jobban, a tudását jöttem megismerni.
- Dr. Winter. - biccentettem nyugodtan. - Azért jöttél, hogy megszabadíts innen? - kérdeztem kíváncsian, hiszen csak ő lehetne a megmentőm, aki által végül lekerültem ide, hellyel közzel. Felnőtt ember vagyok, nem fogok emiatt senkire sem haragudni. Az élet már így is megszívatott eléggé Narcissa halálával.
A fehér köpenyem sem volt már rajtam, noha lehet, hogy itt hűvösebb volt, de hmm.. Talán ezt az egy dolgot fel tudom hozni pozitívumként, hogy van olyan hűvös itt, mint olykor-olykor Svédországban.  Kínos volt a helyzet mindkettőnk számára azt hiszem.
Az órámra pillantottam.
- José, mi lenne ha ma hamarabb mennék haza? Esküszöm meghálálom, még meg is látogatlak a jövőben, sűrűbben, és mesélhetnél a kultúrádról többet, mert érdekel. Kicsit olyan mint a milyenké, csak mi nem szellemeknek, és ősöknek hanem isteneknek hívjuk őket. - biccentettem José felé nyugodtan. Tényleg érdekelt, még szép. Otthon majd utána fogok olvasni az Abo vallásnak és kultúrának, nem; nem veszem fel csak érdekelt, mint minden új dolog. A futás közbeni felfedezés mellett azt  hiszem örömömet leltem abban, hogy megismerkedhettem új, elméleti témákkal. Egyelőre nem tudtam ,hogy mit mondhatnék Dr. Winternek. A hajam szana-szét állt, és kicsit karikás is volt a szemem, elegem volt, hogy a sok írástudatlan kollégám írását kellett elemeznem. Két óra volt még hátra ebből az átkozott műszakból.
- Vagy… segíthetnél rajtam te is Dr. Winter. - nem, egyáltalán nem hibáztattam, biztos csak jót akart, de mint mondtam a patológia és én, nem voltunk jó barátok, tiszta görcs voltam, még akkor is,ha próbáltam nyugodtan viselkedni. Haza akartam menni, beülni a nagy kádamba és elmerülni a buborékok között, valami kellemesebb illatú fürdőgolyó társaságában. Még otthonról hoztam. Egy egész karton doboznyi van még, anyám és a nővérem valamiért úgy gondolták, hogy itt nem fogok ilyet találni ,de volt itt is efféle drogéria. Viszont, jó ideig nem kellett még vennem. Felkeltem és nyújtózkodtam.
- Szerettem volna beszélni úgy is veled, volt egy olyan eset, agyrázkódás, a ct szerint egy vérrög nyomott egy szem ideget, én csak észre vettem, de mivel az egyik agyi érben volt, így nem én voltam az aki ellátta végül, viszont szeretném nézni a műtétet, ehhez pedig kellene a beleegyezésed, vagy... az, hogy közben járj a műtét nézését illetően.- próbáltam felvezetni az elképzelésemet az egyik korábbi sürgősségi eset kapcsán, amely egy motor crossos sráccal történt.
- Egyébként mi szél hozott erre?- koránt sem hittem volna, hogy miattam van itt, ugyan. Túl kis ideje ismerjük egymást, és efféle dolgok egyébként sem jutottak az eszembe. Mások megmosolyogják, hogy olykor, de az esetek többségében kihallatszik az akcentusom, odahaza, egyértelműen svédül beszéltünk, és még szoknom kell az angolt, át kell térnem rá.



note || music: This World || words

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Okt. 19, 2015 1:06 pm Keletkezett az írás



Aidan & Faith

Csak túl akartam lenni a mai napon, csak egyszerűen el akartam hozni a virágjaimat a hűtőkamrából, beülni a kocsiba, és két teljes órát engedni magamnak a mai napból, amikor a temetőben leülök a padra. A kocsim csomagtartójában ott volt az üveg ital amelyet neki viszek, mintha még mindig a múltban lennénk, amikor hazatérve leül a kandalló elé, és kezében a pohárral mesél nekem. Odatelepedem a lába elé, mint egy kisgyerek, összegömbölyödve, hagyom, hogy a hajamba vesszenek el a hosszú, simogató ujjai és hallgatom a történeteket, a meséket, amelyek a fejében megfordultak. Mérhetetlen fantáziája volt, és szinte ontotta magából a jobbnál jobb történeteket, én pedig boldogan hallgattam őket napestig is akár. De  a mesélő egy napon elaludt és nem ébredt fel többé. Szerettem volna mindig így emlékezni rá, ahogyan ott ül a fotelben, ahogyan figyelem őt  felemelve a fejem, hogy lássam, hogy a hangján túl bele tudjak nézni a szemeibe. Nincs többé, csak én maradtam és Alex, meg a múltunk minden egyes emléke amitől egyszerűen nem tudok elszakadni, nem tudok elválni. Az otthonunk őrzi minden pillanatát az egykor volt közös életünknek, és azt hiszem rengeteg minden van ami a fiunkban él tovább belőle. A végtelen és szinte a világmindenséget átölelő fantáziája, hogy képes volt elrugaszkodni a racionalitás talajáról, ő az örök álmodozó, az akit gyakorta nekem kellett visszarángatnom a valóságba. Csak reménykedem benne, hogy valahol nyugalomra lelt, hogy immáron örökké írhatja a történeteit, hogy a meséi ott fenn magasan másokat boldogítanak. De a lelkének egy részét, a lenyomatát itthagyta nekünk, minden egyes sorral amit leírt. Lassan már kívülről tudom az összes könyvét, mert a fiunknak egy éve ezeket kell olvasni, az apja szavait. Azt hiszem ő így próbálja feldolgozni Brian hiányát, hogy a történeteit hallgatja, a szavait, mintha általam egy kicsit ő beszélne hozzá. Hogy milyen a veszteség, hogy milyen nehéz ezen az egészen túl lenni csak olyan ismerheti, aki már átélte ugyanezt. Mindenkinek megvannak a halottjai, mindenkinek megvannak azok a szerettei akiket nem tud elengedni, ki tudná ezt jobban nálunk orvosoknál, akik nap mint nap szembesülünk azzal, hogy miképpen nem képesek az emberek feldolgozni a halált, az elmúlást, miképpen nem képesek elengedni a szeretteiket? Az utolsó pillanatig fogják a kezét, az utolsó pillanatig nem akarják elhinni, hogy vége, nem tudják elengedni őket, csak állnak, nézik az ágyon fekvő szerettüket, aki már ne él, akinek a testében már nem dobog szív, aki már nem az akit egykor ismertek. Azt tartják, és Brian is hitte, hogy a lélek ad számunkra különleges kisugárzást, hogy a lélektől leszünk igazán élők, és amikor eltávozunk, ez távozik igazából belőlünk, a testünk csupán egy eszköz. Esténként, ahogyan kortyolta az italát, és beszélt hozzám mindig erről mesélt, hogy ezért látszunk másnak, ettől vagyunk egyediek és különlegesek. Abba is hitt, hogy egyszer majd visszatér, hogy a lélek tulajdonképpen energiák összessége és mint ilyen nem lehet múlandó, hogy egyszer majd visszatér, megtalálva a maga eszközét. Örök álmodozó volt, szinte a mai napig hatással vannak rám a meséi, és azt hiszem mindig így is lesz, mert én akarok ebben hinni. Nem istenben, nem valami megfoghatatlan hatalomban amely elvette tőlem, mert ha isten létezik nem lehet jóságos. Melyik isten lenne képes ekkora fájdalmat okozni, melyik isten lenne képes végignézni, hogy szenvedést okoznak a tettei? Mikor kint ülök a temetőben gyakorta teszem fel neki a kérdést, hogy merre jár? Hogy itt van velem, hogy itt maradt, mert nem tudtam még őt önző módon elengedni? A gyász nem csupán azt jelenti, hogy elfogadjuk a halált, elfogadjuk azt amit már nem vagyunk képesek megváltoztatni. A gyász azt is jelenti, hogy még utoljára a másikra mosolygunk, majd hagyjuk, hogy végigmenjen azon az úton mely ezen élete után vár rá. A gyász egyben elengedés, beletörődés annak a jele, hogy aki elment, az fontos a számunkra és fontos is marad. Erre nem voltam én képes, mert nem tudtam miképpen kell, nem voltam arra felkészülve, hogy ezt megtegyem, mert féltem, hogy akkor elveszítem az utolsó darabot is belőle, a lelkének utolsó kis dallamát, ami még itt maradt nekünk. Talán ezért jártam ki hozzá, hogy érezzem még  a jelenlétét. Pedig ehhez nem kellettek sírok, nem kellett temető, se márvány, sem apró pad, sem azáleák. Ehhez csak én kellettem volna, egyedül én. De így könnyebb volt, így volt mi mögé elrejtőzni. A saját bele nem törődő fájdalmamnak. Az sem tette könnyebbé, ha beteget veszítettem el, és sajnos vagy sem ezzel bizony elég sűrűn kellett szembe nézni, kivált ha engem kértek fel segédorvosnak valamely műtéthez, és ilyenkor szívesen vittem magammal akár Hayden-t, akár Aidan-t. Ez előbbi fiúnak már nem sok volt hátra a szakosodásig, viszont szívesen vett részt más osztályok munkájában is, szinte soha nem tiltakozott. Aidan már nehezebb eset volt, főleg mert csak nem rég került mellém, és sokkal kiforrottabb személyiség volt, sokkal inkább öntörvényű, saját megmásíthatatlan akarattal és a szemében mindig ott ült az a különös bús fény, az a megmagyarázhatatlanul meg nem szűnő szomorúság, ami tudom persze miért...mégis ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy messze űzzem. Ő nem szeretett kizárólag a szemészeten lenni, megszállottan tanult, kutatta az olyan lehetőségeket amelyek főleg a látáskárosodás előzményeivel, az esetleges olyan betegségekkel kapcsolatosak amelyek részleges vagy teljes vaksághoz vezetnek. Élete legnagyobb tragédiája volt, hogy az édesanyja elveszítette a szeme világát, innentől pedig azt hiszem egyenes út vezetett neki ahhoz, hogy milyen szakterületet választ magának. Akárcsak a Kölyök, úgy a Svéd esetében is valamiféle családi, személyes indíttatás vezetett ebbe az irányba. Az elhivatottság szempontjából talán nem is hasonlíthattak volna jobban egymásra, mégis annyira különböztek. Igazából ők voltak az első rezidenseim, és amikor felkértek a mentorálásra az osztályon, azt hiszem a főorvos csak jót akart nekem vele, hogy kicsit kiszakadjak a magánéletem egyhangú taposómalmából, de nekem ez jó volt így. Ennek ellenére elvállaltam és ezt a mai napig nem bántam meg. Igazából Charlene volt az aki rábeszélt, azt mondta rám fér egy kicsit, hogy emberek közé merészkedjek jobban, akik nem a betegeim, és jót fog tenni nekem, a fiatalabbak jelenléte az életemben. Csak mosolyogtam rajta amikor öreg csontnak nevezett, persze ezzel inkább arra utalt, hogy túlságosan bezárkózom, ezzel pedig gyakorlatilag éveket tekerek előre az életembe.  
Beláttam, hogy a fiamnak szüksége van rám, hogy egy olyan anyára van szüksége aki nem az önsajnálatba temetkezik, hanem a mindennapokban helytáll. Az az idő amit pedig egy héten magamra és Brian emlékére szántam segített nekem abban, hogy egyszer majd képes legyek őt elengedni. Bár még mindig nem tudom miképpen fogom ezt megtenni. Talán sosem leszek készen rá igazán. Még mindig apa szavai jártak a fejemben azt illetően, hogy Alexnek szüksége lenne egy férfi mintára, de azt hiszem ezt a gondolatot gyorsan elvetettem. Nem tudom, hogy akarom e, hogy bárki akárcsak elhalványítsa is Brian emlékét benne. Tudom, hogy nem így van talán, de én ezt valahogyan mégis így láttam. Teljesen belefeledkezem a gondolataimba, mire leérek a patológiára, és azt hiszem nem csupán azért vagyok meglepődve mert egyáltalán itt találok valakit, hanem azért is, hogy éppen Aidan az. Én a sebészetre engedtem át, és nem ide. Ismertem az életének az előzményeit, nem véletlenül nem osztottam be soha a halottasházba, vagy éppen kértem meg arra, hogy tartson velem egy-egy érdekesebbnek tetsző boncolásra. Persze tisztában van vele ő is, hogy orvosként nem kerülheti örök életében ezt a helyet, de az ég szerelmére egy éve veszítette el a menyasszonyát, akit egy patológiai rozsdamentes ágyon látott utoljára. Kell egy kis idő mire ezt feldolgozza. A hangjából kihallottam, hogy nem a mai nap az első ezen a helyen, ahogyan azt is, hogy nem akar itt lenni, nagyon nem....felemeltem az ujjaim figyelmeztetően felé, hogy várjon egy kicsit, majd odaléptem Jose-hoz a pulthoz, és elkértem a heti beosztást tartalmazó kemény fedeles átíró könyvet. A mellzsebemből elővettem egy tollat és áthúztam, beleírtam, miközben kommentáltam mit csinálok, néha felpillantva Jose-ra.
- Kérem, Jose, ha lenne olyan kedves ezt felvinni Dr Carlmichael-nek a sebészetre. Mondja meg neki, hogy Dr Donner a szemészeti osztály szakvizsga előtt álló rezidense, akit a sebészeti műtétekhez engedtem át segéd orvosnak, és nem azért, hogy a gyakornokokkal végeztethető munkákat bízzon egy seniorra.- felhajtottam a papírlapot, hogy megnézzem mióta is csinálja ezt Aidan majd megcsóváltam a fejem, rosszallóan ráncolva a homlokomat is.
-...közel öt napja zsinórban. Valamint jelezze neki kérem, hogy a doktor holnaptól ismét a szemészeten folytatja tovább a szakvizsgára való felkészülést. A jövőben természetesen ugyanúgy állok rendelkezésére Dr Carlmichaelnek, amennyiben valóban a műtétekhez van szüksége a rezidenseimre, és nem azért, hogy halottikémi jegyzőkönyveket és jelentéseket töltsenek ki. Mint egy kezdő gyakornok.- végtelenül udvariasan mondtam mindezt, de a hangomon hallható volt, hogy cseppet sem tetszik a dolog, és azt hiszem a holnapi napon lesz egy beszélgetésem a kollégával. Nem szerettem ha a hátam mögött olyasmi történik a rám bízott fiatal orvosokkal amikről engem még csak nem is tájékoztatnak, ráadásul Aidan-ért már én tartozom felelősséggel.
- Igenis,Dr Winter. Máris.- a vállam felett elpillantott a szőke férfi irányába és csibészesen mosolygott rá.
- Na, Nagyember, majd a büfében értekezünk tovább kultúráról a jövőben. Ne sajnáld, hogy megszabadulsz innen. Halálosan unalmas ez a hely.- felpillantottam a portásra és láthatta a szemeimben, amikor belenézett, hogy ez az utolsó mondat nem kapott díjat a részemről, így aztán el is hallgatott. Miután végeztem a papírmunkával, visszaadtam a könyvet Josenak, aki alig mert rám nézni, de végül megdörzsölte a tarkóját és szégyenlősen pislogott vissza rám.
- ...akarja...hogy azokat onnan...a kocsijába vigyem? Ki is állok vele az épület elé ha akarja. Lejárt az én műszakom is, nemsokára itt a váltás.- láthatóan elgondolkodtam, majd bólintottam, végülis miért ne. Kivettem a zsebemből a slusszkulcsot és átadtam neki. Jose régi motoros itt, nem hiszem, hogy ő lenne aki meglép az autómmal, meg aztán már nem először hozza fel a mélygarázsból a kórház előtti parkolóba.
- Ha még emlékszik José, egy ezüst Ford Focus Sedan, de vigyázzon rá, két napja hoztam el a fényezőtől. A....azaazt pedig tegye be hátra a raktérbe. Csak ne törje össze kérem, ha már eddig vigyáztam rájuk.- biccentettem mosolyogva és átadva a kulcsokat. Majd ezután fordultam vissza Aidan felé, a mellzsebembe visszahelyezve a tollamat egy szolíd és biztató mosollyal megtoldva a mozdulatot.
- Sajnálom, hogy nem tudtam róla, hogy Elmer ide száműzött téged. Legközeleb ha nem a műtőben van rád szükség kérlek jelezd nekem, és intézkedni fogok. Tedd félre azokat a papírokat, majd a hozzájuk tartozó kolléga intézkedik arról, hogy egy gyakornok befejezze. Van kedved meginni velem egy teát a büfében? A kávé már sok lenne mára, és nem ártana egy keveset aludnom is este. És megvitatjuk az esetet is ami annyira érdekel. És mesélj nekem róla, miért foglalkoztat ennyire?- biccentettem is neki biztatóan, hogy jöjjön velem felfelé, majd mintegy mellékesen megjegyeztem amikor már elindultunk.
- Én csak...mindegy nem érdekes, csak erre jártam. De lehet jobb is, mert így legalább megszabadultál erről a helyről. Tényleg sajnálom Aidan, ha tudtam volna...- elharaptam a mondat végét, mert az efféle beszélgetések aztán tovább folytatódnak és a vége az lesz, hogy valaki megtöri a hallgatást és beszélni kezd. Mert eddig úgy tűnt a saját fájdalmunkat mindketten tökéletesen belül tudjuk tartani, csak talán mi tudjuk, hogy ez mennyire nehéz időnként.


Music: ●●  Note: ●●


A hozzászólást Faith C. Winter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Nov. 09, 2015 11:30 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Okt. 26, 2015 3:34 pm Keletkezett az írás




Faith & Aidan



Nem folytattam miután leintettek finoman, a gondolataim közé merültem, szinte végig éltem azt a napot újra, azt, amely miatt utálok lejönni ide, az ehhez hasonlatos helyekre. A garázzsal nem volt semmi bajom, de ahányszor ide jöttem a hét folyamán, újra és újra meghaltam egy kicsit. Már az is csoda, hogy bejövök és felkelek. Persze, anyámmal tartottam a kapcsolatot, rendszeresen felhívtam őt, általában munka után, vagy amikor épp reggel volt náluk az időzónák szerint. Hiányzott a nyüzsgés, hiányoztak a húgaim, a saját szobám, és a családom. De, legfőképp Cissy, mintha ott maradt volna azon a helyen, Svédországban. Gyakran ellátogattam a baleset helyére, csak ültem az autómban, ha esett a hó, vagy az eső, s olykor-olykor kisütött a nap, csak hallgattam a vészvillogóm monoton kattogását, és az ürességet amely körbe vett, körül folyt, majd egy év távlatában már a természet is úgy ahogy helyre hozta magát, már nem volt leszórva sem homokkal, sem mésszel a terület, az időjárás elkoptatta a nyomukat; - de két hónapja, már hogy nem ülök az autómban, az országút mentén, és várok, gondolkodok, önostorozom magamat- ,én pedig, ültem a csendben akár órákig is,- szinte minden nap megálltam ott,- a nővérem jött értem, apámmal persze, -temetés utáni napon-,  ő szállt át az autómba és vezetett hazáig. Én pedig… az anyósülésen ülve néztem  fakó árnyakat, a szürke házakat. Persze, semmi sem volt az, csak én voltam, vagyok túl lehangolt. Ott voltam a születésnapján, kis muffint vittem neki, én sosem a temetőhöz jártam ki, mindig a baleset helyszínére, ha vele akartam lenni egy kicsit, mintha itt, ezen a helyen hagyott volna magából egy darabot, amelyet időnként éreztem, ha nagyon csendben maradtam, sokszor elbóbiskoltam, és riadtam arra, hogy bárcsak az anyósülésen ülne, és figyelne engem csendben, a meleg autóban, mindig szerette feltekerni a légkondit, mert ha hideg volt, fázott.
A temetőnél egyszer voltam, a temetése napján, órákig nem akartam elmozdulni onnan. Csak álltam az esőben, esernyő nélkül és áztam, mintha az ég is minket siratott volna, mintha Freya küldte volna, hogy próbálja elmosni a fájdalmamat, de van olyan amelyet nem lehet, lehetetlenség, és ezt most is így érzem. Senki nem veheti át az ő helyét, hiába volt az, hogy hallottam, ahogy a gyakornokok összesúgnak a hátam mögött, azokkal a széles vállakkal kapcsolatosan, igen. De, nekem még csak meg sem fordult a fejemben, hogy akár valamelyikkel alkalmilag is összejöjjek. Nem az a fajta voltam, azelőtt sem, és ezen nem is fogok változtatni.
Bajban voltam, nem találtam a helyemet sem, hiszen a megszokott életemből szakított ki ez a költözés, már nem jártam el nap-nap után a baleset helyszínén, nem dolgoztam abban a kórházban sem, amelyben a tragédia híre elér. De a telefonom még mindig ott volt az-az utolsó üzenete, amelyet átmentettem a számítógépemre. Azon pedig a kettőnk fotója a háttér, amikor még nyaralni voltunk az Olasz tengerpartokon, nem sokkal azután kértem meg a kezét. Négy éve ismertem,  az ötödik évben kértem meg a kezét, és még azon a nyáron össze szerettünk volna házasodni. Számtalanszor átfutott a fejemben, hogy talán… Nem kellett volna annyi időt várnom, igazából… nem is vártam, csak sosem jött szóba ez kettőnk között, mert valahogy éreztük, hogy a házasság nélkül is meglennénk.  Hiányzik.
José hangjára kaptam fel a fejemet, büfé, igen a büfé sokkal kellemesebb találkozási pontnak ígérkezik, és erre biccentettem is , örömmel.  Valahogy a gondolataim rendszerint visszatérnek a múltamhoz, hogy mi lett volna ha nem történik meg a baleset, mi lett volna ha más a beosztásom, már lenne egy fiam, vagy egy lányom, közel egy éves lenne, és azon meditálnánk,hogy jöhet-e a következő? Vagy, várjunk még egy vagy két évet? De hiába tudtam, hogy ilyen alkalmakkor csak ostoroztam önmagamat, egyszerűen nem bírt hagyni a tudat, hogy két életet is elveszítettem. Cissy annyira gyönyörű és végtelenül egyszerű teremtés volt, még a poloskán is segíteni akart, de mindig észrevette az útmentén az elütött őzet, vagy róka kölyköt. Mindig boldogan álltam meg vele és segítettünk bármilyen bajba jutott állatnak. Emlékszem az olaszországi nyaralásunkkor, egy eltévedt csikón segítettünk, erre ment el két napunk. De meglett az eredménye, a csikó visszakerült faluhelyre, az anyjához, mi cserébe pár napot ott vendégeskedtünk a családnál, isteni lasagnet és pastákat tanult meg akkor Cissy elkészíteni, szinte egész végig a konyhán volt, hiszen tudta, hogy mennyire szeretek enni.
Azokat onnan?
Felkaptam a fejemet, és elgondolkodva pillantottam az orvosomra, mit akarhatott a patológián? Édes Odinra, csak ne valami nekrofil akármit… Megborzongtam. Nem, biztos hogy nem ilyen sötét dolgokat akar idelent művelni, nem. Valami más lesz, mert nem úgy ismertem meg Faith, aki anyuka létére kétes ügyekbe keveredne. De,hogy még José is asszisztál ehhez neki?
Furcsák az ausztrálok.
Ne törje össze?
Megdörgöltem a szemeimet, rohadtul kíváncsi voltam ,hogy mi az az az!, ami elég törékeny, és kocsiban kell szállítani, az itt tartózkodásom rejtélye lesz, vagy nem, mert e mellett egyszerűen nem tudok elsétálni, meg kell kérdezzem.
Bocsánatkérőn mosolyogtam le Dr. Winterre.
- Ugyan… nem veszem be ezután a kis jelenet után, hogy nem véletlenül jártál itt, tehát? Mi az igazi oka, annak ,hogy lejöttél?  Meg kell nyugtass, hogy nem gyakran csinálod ezt, és nem olyasvalami ügy, amit ha végül sikerül kiszednem belőled, el kell hallgattass örökre? - próbáltam elviccelni a témát, de nem ment, mégis csak egy igen baljóslatú helyen vagyunk, és valljuk be, az a beszélgetés, ami lezajlott a két egyén között, furcsa volt, gyanús , és azt hiszem félre ismertem akkor Josét, hát még Faith-t! A kedves törődő nőt, aki olykor már-már idegesítően anyáskodóan próbált viselkedni felettem is, mint ahogyan azzal a másik sráccal. De nem zavart, türelmes vagyok, és szeretem azt a fajta türelmét amit ő is tanúsít az irányunkban. A szakvizsgámmal kapcsolatban is akartam már napok óta beszélgetni Faithel, azt hiszem remek alkalom lenne a mai erre, csak… Még tisztáznunk kéne ezt az affért, idelent.
Megérkezett a lift, de még nem léptem be, vártam.
- Egyébként, nem volt annyira rossz idelent… - haraptam el a mondat végét, dehogynem! Kinek akarok hazudni?  - José jó fejnek tűnt, patológushoz képest laza… májer, hogy az ő szavaival éljek. - igen, más világ vagyok Josével, de épp ezért volt szimpatikus, laza és jó fej, de a rohadt életbe már! Esküszöm mindjárt visszatrappolok, és megnézem, hogy mit rejtegetnek előlem. Ezért, nem szálltam be a liftbe, hanem elindultam visszafelé, José irányába, még nem ért ki a kamrából, hiszen egy lift van itt, és a vészlépcső is a mi közelünkben volt, nem haladt el mellettünk , szóval láthatom, hogy mit fog hozni. Ha nem fogja elmondani Faith, magam derítem ki, nem akartam keresztbe tenni senkinek, de a lelkiismeretem biztos megnyugodna. Nem akarom ,hogy egy ilyen eset miatt ne bízzak meg a szakorvosomban. Akit magam választottam a tekintélye miatt. Ráadásul nem az a fajta vagyok, aki ilyen tereléstől megnyugodna. Nagy léptekkel haladtam,a szokásos lépéseimnél is hosszabbakkal, a nővérem ilyenkor már kocogott mellettem nagyjából. A köpenyem suhogott mögöttem, és nagyon elszánt voltam. Minden rá ért, a műtét, amint ott lehettem volna, a szakvizsgám témája, minden. Nem tudnék megbízni úgy Faithben, mint azelőtt, nem ismertem, de mindig bizalmat szavaztam az embereknek,  amit később elronthattak, vagy megtarthattam, mert megérdemelték a bizalmamat. Nem kéne így véget érnie a közös pályafutásunknak, ha még el sem kezdődött!




note || music: Thinking Out Loud || words

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Okt. 30, 2015 9:08 am Keletkezett az írás



Aidan & Faith

Amikor azt mondtam, hogy a két rezidensem között ég és föld a különbség azt nem elsősorban a külsőségekre értettem. A Kölyök izgága volt, lelkes és nem utolsó sorban rettenetesen nyitott az emberek felé, a Svéd zárkózottabb, robosztusabb és noha mindenkivel alapvetően kedves volt, mindig ott bújkált a szemében valami szomorú fény, amely a múltjának árnyékát hordozta magában. Mióta csak idekerült mindig igyekeztem mindkettejükkel egyformán foglalkozni a továbbiakban is, noha jól tudom a figyelmet nem lehet tökéletesen megosztani két ember között úgy, hogy a másik ne érezze azt rá kevesebb figyelem fordul. Talán Aidan azt gondolhatta, hogy azért száműztem őt a sebészetre mert nem akarok vele foglalkozni, holott ez nem így volt, én azt szerettem volna, hogy a szakvizsgája előtt még legyen alkalma több osztály munkájában is részt venni, hiszen soha nem lehet tudni mikor lesz szükség az ott megszerzett tapasztalatokra és tudásra. Ráadásul a mi területünkön jóval több sebészeti ismeret szükséges mint azt bárki gondolná. A szemészet nem csupán abból áll, hogy igyekszünk a látás javítására, vagy éppen felírunk egy szemüveget, hanem az olyan műtéti beavatkozásokról is, ahol valakinek éppen a szeme világa a tét vagy bármi olyan, ami nem tűr halasztást mert esetleg az élete is múlhat egy elzáródott könnycsatornán. Azt azonban nem gondoltam volna magam sem, hogy Elmer, akinek a gondjaira bíztam a rezidensemet egy ilyen munkára száműzi, amit én alapvetően első vagy második éves gyakornokokkal végeztetek el, vagy még velük sem. Elvégre van az emberségnek is egy bizonyos alapvető szintje. Nem hiszem azt, hogy én azért több lennék bárkitől, mert több év orvosi tapasztalat rengeteg műtét áll mögöttem. Talán csak az emel egy picit föléjük, hogy megvan mögöttem az a tudás amit magam is hasonló területen kezdtem el megtanulni. Abban biztos voltam, hogy innentől jobban odafigyelek majd arra, hogy a rezidenseim, vagy éppen a hozzájuk tartozó gyakornokok hol és pontosan merre is járnak és milyen feladatokat kell ellátniuk. Ez többé nem ismétlődhet meg. Én is fogadok időnként a szemészeten a terület iránt érdeklődő ifjú orvosokat, akiknek a többségét a műtétekhez vagy éppen a szokásos napi vizitekhez invitálom meg, mert ezekből tudnak tanulni, hogy később majd a választott területen is tökéletesen legyen képesek helytállni. Mindenkivel szemben igyekeztem kedves lenni, bár azt hiszem azt hamar megtanulhatták velem kapcsolatosan, hogy a munkán kívül nem vagyok túl közlékeny és ez nem volt másképpen Aidan esetében sem. Bár azért alkalmanként beszélgettünk arról mennyire is van honvágya, ahogyan arról is, hogy nekem adott esetben mennyire hiányzik már egy kiadós pihenés mindentől távol. De túlságosan nagyon részletekbe nem mentünk bele, én sem akartam nagyon talán és ő sem. Az igazat megvallva tudom nagyon jól, hogy hiányzott volna már valaki, akinek úgy igazán el tudok mindent mondani, de még arra sem voltam képes, hogy Charlene számára megnyíljak teljesen, pedig őt évek óta ismertem. Egyszerűbb volt elfojtani, magamba fordulni és nem beszélni arról, hogy mennyire rossz ez az egész ami körül vesz. A meggyászolatlan múltam, az érzés, ami még mindig Brian-hez köt, és továbbra sem tudtam elfogulatlanul nézni a fiamra, noha nem csak a gyermekemet láttam benne, hanem valamit ami az elveszített szerelmem után maradt nekem. Az egyetlen. Talán ilyen az anyai ösztön alapvetően. Védelmez, megtart és előre lendít. Én azonban az előre lendítéssel még hadi lábon álltam, és bár Alex még csak öt éves, nem biztos, hogy valaha képes leszek elengedni a kezét, pedig tudom, hogy kell. Apával beszéltem időnként, de telefonon keresztül hallgatni és meredni előre az ablakon kifelé nézve a sötétedő világra, nos azt hiszem nem éppen a legjobb formája annak, hogy kiöntsük a szívünket.  Most, a műszakom lejárta után semmi másra nem vágytam, csak hogy megfogjam az azáleákat és kimenjek a temetőbe, aztán haza a fiamhoz. Angie már többször említette, hogy egyszer baj lesz abból, hogy a hűtőkamrában tárolom a temetőre szánt virágokat, de úgy véltem, hogy annyira kicsi errefelé a forgalom, talán nem tűnik majd fel senkinek. Nem szerettem szabályt szegni, és nem is vetemedtem ilyesmire soha, de annyira szerettem volna, hogy ha szépek és nem kókadtak amikor kiviszem őket a sírra.Jose cinkosom volt ebben és már csak azért is voltam óvatos, mert nem akartam őt bajba sodorni. Úgy véltem most is, hogy a rezidensemet itt találtam, hogy amíg a büfé felé indulunk és megiszunk egy teát, addig a patológia ügyeletes portása majd szépen elrendezi a virágokat a kocsimban, és senkinek nem lesz semmiből baja. Legalábbis ez volt a tervem, és a kivitelezést is úgy véltem jól kezdtem el, hiszen Aidant is felfelé terelgettem innen miután átadtam a kulcsot Josénak. Alaposan felfelé kellett néznem hogy ha rá akartam tekinteni, mert sikerült elég magasra nőnie.
- Semmi olyasmit nem csinálok idelent, amivel bárkinek is ártanék, és olyasmit sem ami erkölcstelen lenne. Komolyan, ilyennek ismertél meg, Aidan?- kicsit összevontam a szemöldököm, mert még a feltételezés is elég meredek volt azzal kapcsolatosan ami minden bizonnyal megfordult a fiú fejében. Csak reménykedem benne, hogy buta, kósza gondolat és maga sem gondolhatta komolyan ezt rólam.
- José mint patológus? Ezt mondta neked? Neheeeeemm- ráztam meg derülten a fejemet, majd picit grimaszoltam, mert eszembe jutott, hogy minden bizonnyal remek szakember lenne a fiúból, ha nem követ el olyan ostobaságot, amibe végül belement és aminek következtében derékba tört az orvosi karrierje, és csak annak köszönheti, hogy itt maradhatott, hogy el kellett ezt az állást fogadnia.
- José valóban patológusnak készült eredetileg, és biztos vagyok benne, hogy nagyon szép karriert futhatott volna be. Megvan a magához való esze, emberséges és roppantul céltudatos. De mindannyiunknak megvannak a magunk gyengéi, és neki a nővére volt az. A válása óta gyógyszerfüggő, és José egy időben a nyugtatókat és a szívgyógyszereket nyúlta le a raktárból, de lebukott. Két év felfüggesztettet kapott a büntetlen előéletére való tekintettel, valamint tíz évre eltiltották a praktizálástól, ami a mi esetünkben egyenlő azzal, hogy elbukunk. Tíz évig nem gyakorolni a hivatást olyan mintha örökre száműztek volna bennünket az orvostársadalomból. Végül aztán a főorvos felajánlotta neki a patológián a portási állást. Ami egy végzett orvosnak maga a száműzetés, de ha maradni akart a St Claire-ben ez maradt az egyetlen lehetősége. Megbotlott, hibát követett el, de ez mindannyiunkkal előfordul. Ettől még nem lesz rosszabb ember, csak...nem is tudom- ráztam meg a fejemet s nem tudtam miképpen fejezzem be a mondatot, mert az jutott eszembe, hogy egykor én is majdnem így jártam. Ha nem hagyom abba időben az italt, ha nem mászok ki a gödörből, akkor bizonyosan most nem itt lennék, talán már nem is élnék. Elvesztettem volna mindent ami valaha fontos volt a számomra. Szerettem volna újra megkérdezni, hogy miért érdekli őt annyira az a műtét amire be szeretne menni, mert erre a kérdésemre még nem kaptam választ, de időközben megérkezett a lift és én már éppen léptem volna be, ám ekkor Aidan hirtelen mintha meggondolta volna magát, sarkon fordult és olyan öles léptekkel indult meg visszafelé, mintha valami még eszébe jutott volna, vagy valamit otthagyott volna.
- Mit...Hova?- bukott ki belőle az első két kérdés, amikor aztán engedtem becsukódni a lift ajtaját, amibe végül nem léptem be, hanem megindultam, követve a rezidensemet. Hirtelen hasított belém a gondolat, hogy miért is fordult vissza. Nem kapott választ a kérdésére, hogy én mit keresek itt, és vajon mi volt az a beszélgetés közöttem és José között. Magam is sietősebbre vettem a lépteimet, de nem voltam olyan gyors mint ő, nem tudtam utolérni. Úgy robogott, mintha az élete múlna azon, hogy lássa mi az amit titkolok előle. Nem esett jól, őszintén szólva sokkolt a gondolat, hogy nem bízik meg bennem, hogy olyasmit gondol rólam ami....ó egek, nem is tudom miként is vélekedik erről az egészről.
- Aidan....kérlek neeee!- kétségbeestem nem tudtam mitévő legyek, hiszen már a kamráknál jártunk, ahonnan José hamarosan elő is lépett egy vödörnyi hófehér azeleával. Mikor meglátta a robosztus svédet, földbe gyökerezett a lába és ahol éppen volt, megtorpant, az óriási virágcsokor mögül pislogva hol az előtte tornyosuló férfira, hol pedig rám, aki éppen most érte be, és kicsit zihálva, lemondóan engedte le a kezét. Nem is tudom mit mondjak, mit kellene mondanom. Tudom, hogy vétettem a szabály ellen, de nem olyan vétség volt ez amin emberéletek múlnának, hiszen ahol ezek a szépségek idáig voltak már csak emberek porhüvelyei pihentek, várva arra, hogy végső nyugalomra helyezzék őket.
- Dr Winter?- végül rajtam állapodott meg José tekintete és kétségbeesetten kereste a pillantásomat, azt hiszem ebben a szent pillanatban azt gondolhatta, hogy ki fogják rúgni, hogy az utolsó esélyét is eljátszotta azzal, hogy nekem falazott.
- Vigye őket nyugodtan az autómhoz, a többit pedig bízza nyugodtan rám, nem lesz semmi baj, megígérem.- tudtam, hogy így lesz, hiszen én utasítottam, ha azt vesszük a felettese voltam, ha valaki hibázott akkor az én voltam. A portás eloldalazott a vödörrel a rezidensem mellett, és láttam, hogy szinte menekül a virághalommal, minél távolabb akart innen lenni, túl akart lenni az egészen, ahogyan én is ezt terveztem. Széttártam a karomat, fáradtan gyűrődtek össze a vonásaim.
- Tessék, most boldog vagy? Most megnyugodtál? Virágok Aidan, amit a temetőre szántam, a műszakom után, és csak azt szerettem volna, hogy frissek maradjanak, mert már nem lenne időm elmenni értük, ha időben haza akarok érni, hogy még ébren találjam a fiamat. Időt akartam nyerni. Ennyi történt.- cseppet sem akartam leplezni a hangom szemrehányó voltát, mert megsértett. Azzal, hogy bizalmatlan volt velem szemben, és azzal, amit csinált. Mint egy felbőszült fenevad.
- És azért nem mondtam el, mert nem akartam még több embernek gondot okozni azzal, hogy tud erről az egészről, ami ellene megy a kórház előírásainak. Amiről nem tudsz abban vétkes sem lehetsz. Viszont fáj a feltételezés, hogy azt gondoltad rólam....- megráztam a fejem, és penge vékonyra húzódtak az ajkaim. A sírás határán voltam, mert fáradt voltam, mert csalódott, mert nem bízott bennem az akinek pedig a mentora kell legyek.


Music: ●●  Note: ●●


A hozzászólást Faith C. Winter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Nov. 09, 2015 11:31 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Nov. 02, 2015 5:02 pm Keletkezett az írás




Faith & Aidan



A gombóc a torkomban egyre nőtt, nem akartam csalódni Faithben, nem éltem volna túl, lehet, hogy bizalmatlan vagyok jelen pillanatban, de mégis csak olyan ügyről van szó, ami…eléggé furcsa. Hallgattam Faith magyarázatát, talán meg kellett volna állnom akkor amikor mondta, hogy semmi erkölcstelent sem csinált, itt Josével, ráadásul nem ilyennek ismertem meg, éppen ezért voltam összezavarodva.
Ráadásul, az utána következő mese Joséról, szintén nem nyugtatott meg, hogy miért? Mi van ha titokban gyógyszerrel kereskednek, vagy… horrorfilmekbe is beillő hülye rémes gondolatok áradtak szét a fejemben, de tudtam, sejtettem, hogy ez csak az ellenszenvességem a patológiával szemben, mert itt láttam először és utoljára halottan a szerelmemet. Csak álltam egy pillanatig, tényleg egy szívdobbanásnyi ideig és kutatón néztem a hátát ahogy belép a liftbe, de döntöttem, végére kell járnom, hogy megnyugodjak.
Hallottam ahogy utánam siet Faith, de nem álltam meg, igen céltudatos és határozott tudtam lenni valamivel kapcsolatban, ha el akartam érni, vagy ki akartam deríteni, és nem adtam fel egykönnyen.
Ám amikor José kijött a vödörnyi fehér virággal a kezében, megtorpantam, és felemeltem a mutató ujjamat, függőlegesen és kiegyenesedtem, tátogtam.  Egy hang sem jött ki a torkomon, teljesen ledöbbentem, és még levegőt is elfelejtettem venni, mintha lefagyasztottak volna erre a helyre. Pislogtam, egyedül virágokra nem számítottam annyi minden az eszembe jutott! De virágok?! Lábak, szívek, testrészek… annyi minden! De ez váratlanul ért, az arcomon, miután sikerült becsuknom a számat, meglepettségtől, döbbeneten át, értetlenég futott át. Szerintem José inkább attól félt, hogy lecsapom, de pillanatnyilag még nem láttam túl a virágokon, és az azok feletti döbbenetemen.  Leengedtem a karomat és Faithre emeltem a pillantásomat, amikor már hallottam, hogy a kezébe veszi az irányítást. Pislogtam, egyáltalán nem értettem, hogy miért támad le, hogy mivel érdemeltem ki ezt a hangnemet. Lehajtottam a fejemet és zsebre dugtam a kezemet a farmerem zsebébe, már tudtam levegőt venni, már nyugodtabb voltam, de egyáltalán nem voltam boldog. Miért lettem volna az? Nem akartam összeveszni Faithel, sosem. Felhúztam a vállaimat és vettem egy nagy levegőt, el akartam tűntetni a bánatot az arcomról, de nem ment olyan egykönnyen. Sosem tudtam megjátszani magamat, éppen ezért voltam veszélyes ha nem a finomabb vonások keretezték az arcomat, hanem az idegesek, noha sosem fajultam tettlegességig. Most nem ideges voltam, csak… zavarodott és elveszett.
Kifújtam a levegőt a számon, a kamrák közelében látszott a leheletem, és fázósan fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt.
- Nem Faith, nem vagyok boldog, de nyugodtabb vagyok, igen.  - válaszoltam a kérdéseire nyugodtan, kissé bánatosan, de mindenképp bocsánatkérőbb hangon. Zavarban éreztem magamat, de úgy éreztem,hogy ezt tisztáznunk kell, és sosem szoktam panaszkodni, de azt hiszem, itt az ideje, tisztáznom pár dolgot az én szemszögemből is.
- Nem akartalak megsérteni, sajnálom. - jelentettem ki nyugodtan, majd vettem egy nagy levegőt, s a szemeim kicsit bánatosak voltak, ahogy rá pillantottam - Maga volt a pokol számomra ez a hét, idelent és… nincsenek jó emlékeim erről a helyről, én… én…- megkeményedtek a vonásaim, és a kijárat felé pillantottam.
- Nem szeretem a patológiát, kerülöm…- felsóhajtottam, és Faithre pillantottam. Haragudott rám, és csalódott bennem, és láttam, ahogy sírásra görbül az ajka, legalábbis a jelek ismerősek voltak, a húgaimnál tapasztaltam már ezt a viselkedés formát. Közelebb léptem, de magam sem tudtam, hogy mit akartam. Megölelni? Nekem is jól esett volna ha kicsit pátyolgat, de azt hiszem nem volt semmi ilyesmihez jogom.
- Huhhm! - pillantottam el a plafon irányába és bár kinyújtottam a kezemet felé amikor lepillantottam rá, de még visszaléptem és a kezem is lehanyatlott az oldalamra. Zavarban éreztem magamat, legutoljára akkor volt "szerencsém" egy nő sírásához, vagy majdnem sírásához, amikor még élt Cissy. - Én…- kezdtem bele, de halk mormogás jött csak ki a torkomon.
Ismét összefontam a kezeimet a mellkasom előtt, szerettem volna megölelni Faith, mert tudtam, hogy ez az egyetlen módja annak,hogy megvigasztaljak  valakit. De nem tudtam, hogy tolakodásnak veszi-e vagy sem. Így inkább ismét összefontam a kezeimet a mellkasom előtt és, lefelé pillantottam a cipőm orrára.
- Sajnálom, én… nem mondom el senkinek, ígérem. - pillantottam komolyan Faithre, és megköszörültem a torkomat. Teljesen komolyan gondoltam, hogy sajnálom az egész incidenst. De megkönnyebbültem, mert egyszerű virág tárolásról volt szó, azért mert…valakit szeretett, annak akarta kivinni.
Ismét elpillantottam az ajtó irányába.
- Én… túl nagy kérés lenne hogy magaddal vigyél…? Csak… - köszörültem a torkomat élesen.- Csak… - bennem akadt minden amit mondani akartam. Nem az ő gyászára voltam kíváncsi, csak több mint két hónapja nem voltam a baleset helyszínén. Szükségem volt azt hiszem arra, hogy legyen egy  hely, ahol kikapcsolok, és nem gondolok semmire, és senkire, csak rá, Cissyre. Megnyugodtam, mert nem művelt semmi olyan, illegális dolgot ami először jutott eszembe. Bár ez sem volt túl hivatalos, de én aztán senkinek sem fogom elárulni, tudom milyen a gyász, ezért sem zavar most már hogy virágokat tárolt, idősporolásból Faith idelent. Ha… lenne fiam, ha egész másként történt volna a baleset, és maradt volna egy darabka is Narcissából, én is arra törekednék, hogy minél többször, több időt tölthessek vele. Ezért irigyeltem Fiath-t.
A hajamba túrtam, és hátrább léptem most már karnyújtásnyi távolságra, és finoman megérintettem Faith vállát, már ha hagyta magát, és gyengéden megszorítottam a vállát, eléggé sután, ami azt illeti.  Azt hiszem az ölelés helyett megteszi.
- Nem tudom, hogy hol van itt a temető, és nem akartam senkitől sem kérdezősködni… Tudom, erre az esetre ott az internet… csak…- már elengedtem Faith vállát, ha megszoríthattam, ha nem akkor ismét összefontam a kezeimet a mellkasom előtt, és lehorgasztott fejjel, fázósan öleltem át magamat. Biztosan haragszik rám, és ezek után megkéri, hogy keressek más szakorvost. Egészen biztosan, hiszen megsértettem. Ismét apró gombóc gyűlt a torkomban, és tehetetlennek éreztem magamat. Eljátszottam az esélyemet, hogy az ő kezei alatt válhassak szakorvossá.




note: Neked || music: Köszönöm! || words: Szomorú Sad

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Nov. 09, 2015 12:26 pm Keletkezett az írás



Aidan & Faith

Valahogyan érzékenyebb voltam mostanában. Hogy ennek az volt az oka, hogy túl sok munkát vállaltam és kevesebb időt tudtam tölteni Alexel, vagy az volt az oka, hogy közeledett Brian születésnapja....nem tudom. Éppen karácsony első napján született, úgyhogy nálunk ez mindig dupla ünnep volt, miatta is. Mindig azzal tréfálkozott, hogy ő volt mindenki pici ajándéka, amikor megszületett. Az enyém mindenképpen, és nem tudtam egyszerűen úgy élni az életemet többé, hogy ez az ünnep ne hordozzon magában valamiféle keserűséget. A fiam miatt megpróbáltam mosolyogni, megpróbáltam a színes fények között elveszni, énekelni vele a dalokat, és figyelni ahogyan csillogó szemekkel bontogatja az ajándékait. Kettesben telt az ünnep, bár néha átjött Cordelia és a barátja Bobby, hogy pár órát nálunk legyenek, hogy ne érezzük magunkat egyedül. Én azonban nem éreztem annak, ott volt nekem a ragyogó tekintetű kisfiam, aki lelkesen bontogatta a csomagokat és hatalmasakat sikongatott egy-egy olyan ajándék láttán amit már nagyon szeretett volna. Legtöbbször valami csillagászati, űrbéli dolog volt, mert ez a téma érdekelte különösen meg a dínók. Nem is tudom, létezik olyan fiúgyermek, aki nem éli át gyermekkorában legalább egyszer a dinoszauruszok iránti kíváncsi rajongást? Aztán mostanában itt volt a munka is. Sokat dolgoztam, talán túl sokat is ami azt illeti, és éreztem, hogy lassan a teljesítőképességem határához érek, amikor már megálljt kell magamnak parancsolni. De ez az időszak ilyen volt, az ünnepek közeledtével pedig még inkább. Nem akartam segítséget elfogadni, nem akartam, hogy Charlene ott legyen velem, hogy próbáljon lelket önteni belém, őszintén szólva egy ideje már én magam akartam megoldani a saját problémáimat, a saját gondjaimat, mindent amiről úgy véltem, hogy rajtam kívül senki nem tudja hogyan kell. Az embernek fel kell ismernie azokat a helyzeteket amikben önmagának kell helyt állni, mert a jövőben ezt majd senki nem teszi meg helyette. Éppen ezért, meg azért mert a fáradtság miatt valahogyan nem tudtam a dolgokra úgy figyelni ahogyan kellett volna....szóval ezért történhetett meg ez a sajnálatos eset, hogy a rangidős rezidensemet a patológia aktatologató pozíciójában találom, és nem ott ahova eredetileg küldtem. Egyszerűen sehogy nem tudtam felfogni még mindig épp ésszel, hogy miképpen viselkedhetnek tanult s tapasztalt kollégák ennyire gyerekesen? Hogy azok az emberek akik nap nap után életeket mentenek és a tudásukat át kellene adniuk a következő generációnak, hogy képesek helyenként ennyire ostobaságokat művelni? Aidan végzett orvos, rengeteg osztályon megfordult már, rengeteg tapasztalatra szert tett, már képes egy műtétet egyedül végigvinni, szinte közbe sem kell szólni, teszi a dolgát, pontosan és rendezetten ahogyan elvárható tőle. Mégis még mindig akadnak olyanok akik szerint neki itt a helye, halotti jelentéseket és boncnoki jegyzőkönyveket töltögetve? Ez kész agyrém! Viszont ami ezután történik, azt hiszem nagyon meglepett és ő lett volna az utolsó akitől számítok rá. Éppen ezért érzem azt a későbbiekben, hogy a bizalom amellyel én viseltettem iránta picit megrogyni látszik. Ha ő nem bízik meg bennem, én hogy tegyem vele? Persze nem tagadom, hogy olyan dolgot tettem ami ellenkezik a szabályzattal, amit nem engedhettem volna meg magamnak és Angie már többször figyelmeztetett, hogy ebből bajom származhat, de én csak azt láttam, hogy a virágok...hogy azoknak frissnek kell maradniuk. Ez az a pont amikor el kellene gondolkodnom, hogy valami nem teljesen stimmel velem. Hogy már annyira elhatalmasodott rajtam a fájdalom és a kétségbeesett tehetetlenség, hogy képes vagyok megszegni az előírásokat, nem is törődve azzal, hogy esetleg ezzel másokat is bajba sodorhatok. Nem szándékosan teszem, mégis megteszem. Éppen José-val akinek a múltja így sem feddhetetlen mégis segít nekem, talán látja rajtam, hogy szenvedek, hogy nem tudom mit tegyek, hogyan lépjek túl az egészen? Nem beszélek róla, pedig kellene, és nem engedem senkinek, hogy faggatózzon. Talán ha engedékenyebb lennék...de nem tudok az lenni, egyszerűen nem megy. Kétségbeesetten teszem a dolgom, és követem el egyik ostobaságot a másik után, míg aztán már azt is sértőnek érzem, ha valaki nem bízik meg bennem. És éppen Aidan....akire annyira figyeltem mióta csak a bácsikája rám bízta. Nem voltunk barátok, nem voltunk több mint egy orvos és a mellé beosztott rezidense, nem kötött bennünket össze a múlt, nem volt mellettem gyakornoki idején, mint a Kölyök...nagyon sok év hiányzott belőlünk, mégis hagytam, hogy észrevétlen olyan pozícióba küzdje fel magát amilyenben Hayden volt. Hagytam neki, hogy egyenlő félként legyen jelen az osztályom életében, és mint arcomat ért kegyetlen ütés, méri rám a gondolatával az első csapást. Nem hisz a szavaimnak, csak annak amit lát. Leforrázottan és dermedten veszem tudomásul ezt a groteszk módon kialakult kis hármas jelenetben, és nem tudom de nem is akarom tagadni, hogy mérhetetlenül csalódott vagyok.
Legszívesebben visszazavarnám az osztályra, hogy menjen, tegye a dolgát, és csak akkor keressen a jövőben, ha szakmai jellegű kérdése van. Félreseprek minden személyest és segíteni fogok neki letenni a szakvizsgát, de onnantól nem lesz közöttünk semmiféle kapcsolat. Nem mintha eddig lett volna bármi. Nem vagyok szívtelen de ebben a helyzetben a bocsánatkérése egyszerűen nem tud meghatni, mert olyan dologban ért engem csalódás, ami hozzám a legközelebb áll. És még ha tudom is, hogy valahol megértem, hogy talán adott helyzetben én magam is kételkedtem volna, de ilyen helyzetbe soha nem hoztam volna őt. Számomra ez most végtelenül megalázó, ahogyan látom a kétkedést José szemeiben, a félelmet, hogy talán az egész ügy miatt kirúgják őt. Persze ez a legutolsó amit hagyni fogok, hogy neki bármiféle baja származzon az én meggondolatlan cselekedetemből, és az igazat megvallva ezt még biztosan jóvá teszem neki valahogyan. De ebben a pillanatban még nem ezen gondolkodom, jelenleg még az forog a fejemben, hogy mit tegyek, hogy mit mondjak. José távozása után ketten maradunk a csendes folyosón, csak a gázokkal telt csövekben végigfutó sziszegést hallani, néha reccsen a falak között valami onoton dobbanás, és figyeljük egymást. Egy darabig szótlanul, én pedig a sírás határán vagyok. Nem csak azért mert olyasmit tett amivel a lelkembe gázolt, hanem azért is mert nem tudom azt mondani a bocsánatkérésére, hogy semmi baj. Igenis van baj....nagyon is, és nem fogok neki hazudni. Ahogyan eddig sem tettem ezután sem fogok.
- Lehet, hogy sajnálod, ettől függetlenül megsértettél, Aidan. És nekem ehhez idő kell, hogy azt tudjam neked mondani megbocsátok. Hibáztam, igen, mert a kórház előírása szerint ezeket a virágokat nem tárolhattam volna itt. De nem tettem semmi olyat amivel bárki életét veszélyeztettem volna. Te mégis olyasmit feltételeztél rólam, hogy én....- elcsuklott a hangom és megráztam a fejem. Miért nem tudok ezen túllépni, miért bánt annyira, hogy nem hitt nekem? Talán azért mert soha nem adtam ilyesmire okot, sem neki sem másnak, és pont ezért fájt. Mikor ismét ránéztem fátyolosabb volt a tekintetem de a könnyek nem jöttek ki. Azt gondoltam, hogy a régóta visszatartott sírást valami megindítja, hogy majd képes leszek legalább ilyen formában kiadni magamból a fájdalmat, de nem ment.
- Örülök, hogy legalább kettőnk közül te nyugodtabb vagy.- nem volt a hangomban rossz szándék, vagy éppen olyasmi amivel sértegetni akartam volna. Csalódottság? Igen az rengeteg volt benne, és azt hiszem mint mindenhez nekem is idő kell, hogy túllépjek ezen. Lehet más nem tulajdonítana ennek olyan nagy jelentőséget, más megrántaná a vállát és a legkevésbé sem érdekelné, hogy a rezidense mit gondol felőle. Nekem azonban igenis fontos volt. Mert számomra ők egyenrangú felek voltak, noha még nem volt mögöttük az a rutin ami esetleg mögöttem. Az évek...csak ennyivel voltam előbbre náluk, ahogyan nála is. Tudom, hogy bántotta az egész, elég volt csak az arcára néznem, meg az összefont kajára, amelytől olyan volt mint egy nagyranőtt, bánatos gyerek, és ez nálam mindig bevált....kivéve most. Most egy olyan pillanatában kapott el a mindennapjaimnak, amely a férjemről és rólam szólt, és amelyben sokkal érzékenyebb voltam. Ha valakinek, neki ezt meg kellene tudnia érteni. És ahogyan beszél, ahogyan próbálná oldani ezt az egész feszültséget amely kettőnk közé telepedett érzem is, hogy tudja, csak éppen fogalma sincs róla hogyan kezelje. Ez egy másodpercre meginogtat engem is, éppen annyira, hogy oldódjak...egy kicsit, és hagyjam, hogy megszorítsa a vállam. Kifejezetten értékelem, hogy pusztán ezt az egyszerű gesztust tette meg irányomba, és nem többet.
- Köszönöm a diszkréciódat. Nem magam miatt, hanem José miatt. Nem akarom őt olyan helyzetbe hozni, hogy esetleg miattam veszítse el a munkáját. Azt sosem bocsátanám meg magamnak.- bólintok végül, aztán már nyílnak az ajkaim, hogy visszamondjam az egész kávézós ötletet és útjára bocsássam, nem akarva tovább vele lennie, amikor olyasmit kér tőlem, amire először nem is tudok mit mondani. Összezárom a szóra nyíló ajkaimat, és egy mély levegőt veszek, amelyet benn tartok, úgy nézem őt tovább, láthatóan némi értetlenség ül meg a szemeimben. Vigyem magammal? Nem is tudom erre mit kellene mondanom....normál esetben élből visszautasítanám. Udvariasan, kimérten, de mégis megkérném, hogy ezt a pár órát hagyja meg nekem. Nem érezném ezt illetlenségnek, hiszen a kórházon belül én tartozom érte felelősséggel de azon túl semmi más nem az én dolgom. A rezidenseim magánéletét noha a szívemen viselem ,és meg is hallgatom őket ha éppen valamiről beszélni szeretnének, de csak annyira amennyire ők ezt meg kívánják velem osztani. Egymás tiszteletben tartása, a másik iránt tanusított figyelem, ezt mindig nagyon nagyra értékeltem. Még mindig őt nézem ahogyan olyan sután áll ott, talán próbálva valami kapaszkodót találni ebben a számára idegen világban, idegen országban és egyáltalán egy olyan helyen ahova semmi nem köti. Mintha egy gyökértelen, óriási nagyra nőt fa lenne, amely kapaszkodik, minden erejével igyekszik, de egyszerűen képtelen rá. Én pedig az ilyesmit különösen érzékenyen kezelem. Nem léptem túl az előző helyzeten, de ez most egészen más....más mert tudom, hogy ő is elveszített valakit, és talán éppen úgy ahogyan én még keresi a lehetőségét annak, hogy a gyászában képes legyen feloldódni, képes legyen tovább lépni. Nekem ott van Alex....neki a családja, de ők nagyon messze. Nem lökhetem el magamtól, csupán önző dacosságom okán, ahogyan soha nem löknék el senkit aki a segítségemet kéri, még akkor sem ha megbántott. Szívem szerint megölelném, de nem tehetem. Nem akarom, hogy valaki véletlen erre járjon és esetleg félreértse a helyzetet. Az ilyesmire mindig kínosan ügyeltem. A kórház az kórház, itt az ember óvatosan bánik a mozdulataival, még akkor is ha semmiféle hátsó szándék nem vezéreli.
- Ez egy katolikus temető....Brian, a férjem ilyen vallású volt. Nem tudom, hogy te...- megakadok, mert nem tudom hogyan folytassam, pedig nincs ebben semmi. Ugyanúgy elveszített valakit ahogyan én, mégis annyira intimnek annyira tiszteletlennek érzem amit kérdezni akarnék. Talán azért mert fordított helyzetben én is annak vélném.
- A temető közepén van egy kereszt. Ott szoktak azok gyertyát gyújtani akiknek a hozzátartozója nem itt van eltemetve. Van egy apró pad is a kereszttel szemben ahova le lehet ülni. Két órát szoktam kinn lenni a temetőben, ez alatt az idő alatt nem szeretem ha zavarnak. Ha ez így neked is jó....- sajátos módon adom tudtára, hogy velem tarthat, és bár megjegyzem az utolsó gondolatot, tudom, hogy ő lenne az utolsó, aki megzavarna abban a két órában amit a férjemmel szeretnék tölteni. Minden alkalommal amikor kimegyek, megpróbálom őt elengedni, megpróbálom és rájövök, olyan görcsösen kapaszkodom még az emlékbe, hogy nem tudom mikor fogom tudni végleg megtenni. Meglehet soha. De amíg ezen nem tudok túllépni, amíg nem találom meg újra a saját hangom, a saját mosolyom a saját régi énemet, addig nem is fog menni.
- Megyek megnézem José végzett már vagy sem....velem tartasz?- indulok el vissza a lift irányába, de csak pár lépést teszek. Nem tudom őt egyszerűen itt hagyni. Nekem nem megy másokkal szemben ez a keserű harag. A vállam felett visszapillantok rá és várok.
- Aidan?- törékeny visszhangként zárják magukba a nevét az alagsor falai, aztán csak várok. Hogy jöjjön, ha szeretne.

Music: ●●  Note: ●●
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 3:24 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Aidan & Faith - Alagsor
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: