Aidan and Hayden

 

Csupán egy pillanatra siklik tekintete a csuklóján lévő órának analóg kijelzőjére, zöld szemei így is kis híján kiugranak a helyükről. Mikor a betegről ismételten az órára pillant, megkocogtatja annak üvegberakásos felületét, mintha attól félt volna, hogy megállt, de az ugyan olyan szorgalommal ketyeg tovább, mint eddig. Lassan nyolcadik órája robotol folyamatosan még a kisebb szüneteket is mellőzte, hogy mihamarabb túl legyen ezen a bűvös tizenhat órán hisz tudja, hogy még egyszer annyi van hátra, mint amennyit teljesített.
A tegnap megígértek alapján átvette Thomas nyolc óráját ami ha minden rendben zajlik, hajnali négyig fog tartani. Mind idáig a legjobb tudása szerint próbálta mellőzni Faith osztályát de van amit még ő se kerülhet el, így Thomas nem mondta el neki, hogy melyik osztályra kell mennie csak azt kérte, hogy menjen helyette mert neki temetésre kell mennie. Erre tessék, most foghatja a fejét mert a szemészeten robotol miközben a saját idejéből hátra maradt betegeket is ellenőrzi. Még meg kell írnia a betegek zárójelentéseit, fel kell írnia a gyógyszereiket és a további papírmunka is ott van még, nem beszélve az átkötözésekről, ellenőrzésekről.
Jelen pillanatban nem érzi magát olyan helyzetben, hogy neki minden áron a nő mellett kelljen teljesíteni főleg úgy, hogy van mellette egy másik, mint kiderült rangidős rezidens. Biztos benne, hogy ők ketten tökéletesen boldogítják egymást, ő pedig addig is el van foglalva azzal a temérdek gyakornokkal akit rá sóztak. Persze vannak olyanok akikkel a kelleténél több időt tölt, mert látja bennük azt a pluszt, amit a többiekben nem. Ide sorolná Zoyát valamint Mollyt is. Köztudott, hogy bár orvosi egyetem van a hátuk mögött és jelenleg gyakornokok, mégis egyáltalán nem biztos az, hogy a jövőt az orvoslás terén fogják megteremteni maguknak. Ismer ő olyan egykoron rezidens társakat, akik most vagy könyvelők, vagy titkárok, esetleg újra kezdték az egyetemet, mert ügyvédek akarnak lenni.
Volt még a kezdetek kezdetén egy fiatal lány, aki mindent tudott, elég volt ránéznie a tankönyvekre, annak anyaga rögtön a fejében landolt. Biztos benne, hogy fotografikus memóriája volt, emellett megvolt a magához és az orvosláshoz való esze. Hayden őt látva eleinte kételkedett magában és biztos volt abban, hogy Tanja lesz az aki orvos lesz, méghozzá korának egyik legjobbja. Ezzel szemben míg Hayden ténylegesen a betegek felett görnyedezik sokszor a nap huszonnégy órájában is a mai napig, így több mint nyolc év elteltével, addig a nő egy iskolában dolgozik tanárnőként és javít dolgozatokat éjszakákba nyúlóan. És ha ez nem volna elég, családot alapított, amit rezidensképzés alatt nagy valószínűséggel nem tudott volna, pedig elmondása szerint másra se vágyott csak családra. Egészséges gyerekekre, szerető férjre aki mellette van jóban és rosszban, egészségben, betegségben. Mára két egészséges kisfiú édesanyja és ezt ő csak akkor tudta meg, mikor néhány napja a kisebbiket behozta egy rutin vizsgálatra és az MMR oltás miatt.
Ő volt az aki megvizsgálta a kisgyereket, és aki elsőként értesülhetett volt évfolyamtársától arról, hogy boldogan él és várja a békés befejezést. Elmondása szerint azóta is úgy látja, hogy sokkal jobb dolga van, mint például Haydennek. Nem véletlenül fejtette ki a véleményét, hogy piszkosul sajnálja őt amiért nincs semmire ideje, többek között magára és órák hosszát robotol a sok beteg között akik sokszor tudomást sem vesznek arról, hogy ő maga is emberből van így fárad, ráadásul ha jobban megnézik, nem is teljesen egészséges. Ám ez egyáltalán nem hátráltatja, azt is lehet mondani, hogy ennek köszönheti azt is, hogy sokkal kitartóbb és határozottabb mert bizonyítani akar.
Persze ő meglepetten, kicsit dühösen hallgatta végig a nő mondandóját, elvégre ő nem szomorú vagy boldogtalan. Lehet, hogy nincs barátnője vagy menyasszonya, esetleg gyerekei, viszont azok akik fontosak neki, itt vannak egytől egyig, ha pedig másra vágyik akkor hazautazik a farmra és minden megvan oldva. Nem oly rossz az agglegény élet mint azt sokan gondolnák. És azzal, hogy olyan emberekkel van körülvéve mint a barátai, úgy érzi, hogy megfogta az Isten lábát.
- Szia Emily, jöttem bekötni a branült - hajol közelebb a fiatal lányhoz és finoman megrázogatja a vállánál fogva, hogy annak feltűnjön végre, itt van a doki aki tenné a dolgát. Fáradt szemei lassan kinyílnak s látszólag nincs oda az erős fényért, rögtön le is hunyja a szemhéjait.
- Már reggel van?
- Nem, még nincs viszont be kell kötnöm a branült, gyors leszek ígérem. A hátadra fordulnál? - kéri a lányt majd leül mellé a kis székre, hogy arra ülve nekikezdjen a műveletnek ami nagyjából öt percet vesz igénybe elejétől a végéig ami magába foglalja a behelyezést a leragasztást és a gyógyszer adagolását is. Az utóbbi időkben megtanult gyorsan és hatékonyan dolgozni, nem húz egyik irányba se, az arany középút biztosítva van. Ehhez pedig az kellett, hogy a maga ura legyen, hogy a saját tapasztalatai alapján forduljon a többi beteghez.
Most így éjfél magasságában még nem látja a műszak végét de tekintettel arra, hogy temérdek munka áll még előtte, kénytelen lesz azokkal foglalkozni és ennek gyümölcseként észre se fogja venni, már pirkadni fog odakint.
- Ez tényleg gyors volt - húzza fel magára a takarót egészen a nyakáig majd egy bájos mosolyt villant a fölé tornyosuló Haydenre.
- Szoktam én hazudni? Most próbálj meg aludni, két óra múlva még benézek, hogy minden rendben van-e - ezzel pedig el is hagyja a szobát, hogy felmarkolva a kartonját felbattyogjon a szemészetre, ha már oda van beosztva. Léptei kicsit súlyosak és bicegősek a fáradtságból adódóan de ez az arcára nincs kiírva így csak egy nagy sóhaj kíséretében ledobja magát az egyik, papírokkal teli asztalhoz ahonnan gyakorlatilag ki se látszik.
- Na nézzünk titeket... - némi fintorral az orra alatt húzza közelebb magához az első nagy köteg papírt és kapja ki a fehér köpenyének zsebéből az aranyozott tollát, amit még évekkel ez előtt az apja készített neki...

Aidan and Hayden

 

Emlékszik azokra az álmatlan, hosszú éjszakákra amit ezen asztal mellett töltött a falon csüngő régi lámpa homályos, sápatag sárga fényében. Ez egyfajta védelem volt neki, egy barikád és vár, ahova visszavonulhatott, ha már túl sokat látott vagy tapasztalt. Egy vár, aminek a védője Faith volt, aki bizonyos alkalmakkor előbújt valahonnan és intézett hozzá néhány kedves, biztató szót csak, hogy Hayden összetudja szedni magát végre. És ilyenkor nem is számított más... csak a tudat, hogy valahol biztonságban van, valahol nem kell azzal foglalkoznia, hogy éppen melyik beteg fogja telibe rókázni a cipőjét amit előző este mosott ki, mert már hasonló sorsra jutott. Valamint örült annak a bátorító mosolynak, ami Faith fáradt de mindig bájos, gyönyörű arcáról köszönt vissza mind ahányszor közelebb húzott egy másik széket, hogy beszélgethessenek.
Itt egyszerűen elzárhatta magát az emberektől, nem számított semmi csak feltornyozta maga elé a papírkupacokat melyeket egyesével, a maga tempójában nézett át, írt alá és értékelt. Nem kellett kapkodnia, átvette mások munkáit is csak, hogy ne kelljen a betegek között robotolnia, hisz olykor úgy érezte, mintha kiszívták volna az agyát a helyéről, amit egy nagyobb turmixgépbe gyömöszöltek volna és úgy öntöttek volna vissza a koponyájába. Nem tudott értelmes gondolatokat kreálni, nem tudta, hogy a legegyszerűbb betegségeket, hogy kell kezelni. És ilyenkor jött a kapkodás, a bénázás és szétszórtság, mikor már abban se volt biztos, hogy kell vért venni...
Ebben a kis sarokban ahol nincs is más csak az asztal, a lámpa és a szék ami rendszeresen kikezdi az ember déli féltekét, nem kellett az egész testét rázó remegést elrejteni senki elől, mert nem vették őt figyelembe. Lehet, hogy magas, de a kórlapok és egyéb iratok között gyakorlatilag még az ő alakja is teljesen eltörpült... mintha egy kényszeredetten mosolygó gyerek lett volna az óvodai terem egyik sarkában ahol nem volt más feladata, mint a megadott minta alapján kiszínezni a képet. Itt nem volt látható lábának rángatózása és az, hogy olykor-olykor tikkelt a szeme a fájdalomtól és csak arra várt hogy végre vége legyen a műszaknak, hogy aztán hazamehessen és aludjon néhány órát. Akkor azt hitte, hogy ha tovább lép, minden könnyebb lesz, hogy elmúlik az a fajta kétségbeesett küzdelem ami alapján bizonyítani akar... de semmi sem változott. A bizonyítás még mindig vasmarokkal szorongatja a nyakát, mint ahogy a teljesíteni vágyás is.
Viszont azok az idők elmúltak, mikor védelemnek használta a kis sarkot. Ma már nincs szüksége arra, hogy ezt a fémből és műanyagból ácsolt, elhasználódott asztalt erődjének tekintse. A papírmunkák se ő rá várnak az esetek nagy részében, jelenleg is csak azért van itt, mert nem kell mással foglalkoznia és lévén éjszakai műszakba van beosztva, valamit csinálnia kell még akkor is, ha ennyi erővel hátra vonulhatna aludni egy kicsit.
És ami a legjobban fáj neki az az, hogy egy jó ideje nem jelenik meg Faith se az asztalnál, hogy tekintetük találkozása után elmosolyodjon és jelezze, hogy mit csinál jól vagy rosszul. Nem kerül kávé az asztalára, csak újabb és újabb papírok amit meg kell csinálnia adott időre. Tudni akarja, hogy mi változott... hogy mi lett másabb és mi történt, amiért ekkorát fordult minden. Miért nem érzi azt, hogy neki a szemészeten kellene lennie? Miért menekül nap, nap után? Miért pártolt el nem csak a terveitől de attól is akit szeret? És legfőképpen az a kérdés, hogy miért érzi azt, hogy neki nem ezt szánja a sors? Talán sokkal többre, sokkal nagyobb dologra hivatott mint, hogy egy szemész legyen a sok közül? De talán az is lehet, hogy innen megint lefelé fog ívelni a karriere?... annyi kérdés, annyi megválaszolatlan és talán megválaszolhatatlan kérdés van ami döntések sokaságával fog valamikor eredménnyel zárulni.
... abban viszont biztos, hogy nem foghat minden Aidanre. Nem mondhatja azt, hogy kifejezetten csak azzal van baja, hogy a semmiből jelent meg anélkül, hogy neki szóltak volna, és most kiemelt figyelmet kap. Nem szabadna, hogy Haydenen ennyire úrrá vegye magát a féltékenység és a csalódottság, hisz soha nem volt rá jellemző. Nem volt féltékeny vagy önző típus, inkább attól fél, hogy elveszít valakit aki fontos neki, hogy az szépen lassan kizárja az életéből. Hogy jön valaki aki betekintést nyerhet Faith életébe, hogy majd olyan valaki lesz, aki a halott férje helyét átveheti. Talán ezek a félelmek azok, melyek gúzsba kötik, és folyamatosan ostorozzák, rugdossák az agyát. És ezt csak felerősíti az, hogy a megfeszített munkamorálja mellett nincs ideje magára. Arra, hogy kimenjen a természetbe és kirándulással vagy a barátaival üsse el a szabadidejét amit valamilyen úton módon megteremt magának... és arra sincs ideje, hogy végre találjon magának egy olyan nőt, aki mellett egész lehet, aki mellette van jóban és rosszban. Mert mind máig csak olyanokkal sodorta a sors egy útra, akik nem tudják elviselni azokat a férfiakat, akik imádják a munkájukat és alkalmak adtán több időt töltenek el azzal, mint, hogy otthon ücsörögjenek és nézzenek ki a fejükből mert bőg a focimeccs a TV-ben. Kell neki valaki, akinek nem számít az, hogy mellette alszik el, vagy mellette ébred... mert ezek hiányában is szeretni fogja és elfogadja. Tudja jól, hogy egy párkapcsolat nem csak arról szól, hogy van az egyik és a másik fél. Tenni is kell azért, hogy ők ketten egyek lehessenek. De talán ehhez még neki is fel kell nőnie.
A toll halk sercegése egy pillanatra elnémul, mikor meghallja az ismerős lépteket. Zöldjeit a fehér papírról az érkező férfire emeli, kinek először csak a széles hátát látja majd a szőke tincseit is. Az viszont meg se lepi, hogy egy pillantás se vet rá. Néha előnye is van az észrevétlenségnek... azok az emberek akiket nem szívlel és érzik is ezt, egy pillantásra se méltatják. Persze ott él benne a gondolat, hogy jó lenne, ha ez megváltozna, és Aidan olyan valaki lenne a kórház búskomor falai között, akire mint munkatársra és barátra is támaszkodhat. Akivel eljárhat sörözni, vagy ha van szünetük akkor kávézni... aropó, kávé.
A földön lévő táskája felé les, amiben ott pihen a fém termosza tele kávéval s mikor meghallja a táplálkozás halk zaját, óvatosan elmosolyodik. Ha most ide is nyomnának elé egy sonkás szendvicset, nagy  valószínűséggel az öklendezésen kívül mást nem tudna produkálni. Néha úgy érzi magát mint egy étkezési zavarokkal küzdő kölyök, aki stresszhelyzetben egy rohadt falatot nem tud leerőszakolni a torkán. A kórház falai között pedig főleg nem, hisz még mindig él a lelki szemei előtt az a látvány, ami egész nap kísértette. Egy-egy műtét, néhány tócsa hányás, vér és még sorolhatnánk...
- Kávét? Még meleg... - tolja el az arca elől a nagy kupac papírt majd megrázza a levegőben a termoszt ezzel is jelezve Aidannek, hogy szívesen ajánlja. Sejti, hogy neki is hosszú éjszakája lesz és látja azokat a karikákat a kék szemek alatt... lehet, hogy nem szívleli a srácot - amúgy teljesen alaptalanul - de ettől függetlenül Hayden is ember, együtt érző és a jó modoráról is híres, tehát levegőnek biztos nem fogja nézni. Ha igényli, még társalogni is fog vele.