Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Philippa - Bradley
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Hétf. Okt. 19, 2015 4:47 pm Keletkezett az írás



Lippa & Brad
Hysterical, you will also need you...

Valamikor a hajnali órákban estem haza, ismét lecsesztek oda bent mert gördeszkával felvertem a nyugalmat. Bár a gyerekek élvezték, csak a többiek nem rajongtak túlzottam a dologért. Ez van.
Lepacsiztam a kis csávókkal, majd elmentem átöltözni és zúztam haza, deszkával, jót tesz a friss levegő. Ilyenkor tuti az egész!
A világom korábban sokkal egyszerűbb volt, a hölgyem felkavart mindent, ami voltam, vagyok és lehetnék, s ahogy a víz alatt is elvakítja az embert a felkavarodó iszap, úgy én sem találom most az utat, amin járnom kellene. Nem tudom, hogy ne törjem össze az angyalt, mert hogy törékeny lelkileg, s épp ezért nem való a közelembe. Összezúzni, azt tudnám... meg sem erőltetne a feladat. De ennek épp az ellenkezőjét akarom tenni.
Gondolataim közepette azonban egy pillanatra sem feledkeztem meg Lippá-ról, érdeklődésem középpontjában változatlanul ő áll, s egy másik gondolatszálon már a holnapi ebédet próbálom összedobni. A lámpák kereszttűzében gurulok, majd lefékezek a piros lámpánál és várok. Mellettem meglepett fejek pillantanak rám. Igen emberek..egy deszkás van Sydneyben. Mi a nagy cucc ebben?
Ez az éjszaka viszont kurvára izgalmasnak ígérkezik. Már most érzem és ennek roppant mód izgalom honol bennem.
Talán egy óra alatt haza is gurultam, kitisztult a fejem a sok orvosi szakkifejezésektől.
Kulcs, bejárat, előszoba, konyha, ott hagytam szépen a deszkám. Majd felmentem az emeletre, ahol villanyt kapcsoltam a folyosón, hogy a kabátom feltegyem a fogasra. Végül bementem a szobámba.
- Szia. Még nem alszol? - lepődtem meg, hogy az asszony még fent időzik. Ledobtam a telefonomat az ágyra, majd a pulóverem is levettem.
Elég egy rossz szó, elvétett mozdulat és minden esemény a kétszeres sebességére gyorsul, noha  jelen pillanatban semmit sem szeretnék jobban, mint hosszan, rétestésztaszerűen elhúzni a pillanatokat...
Gyönyörködök az arcában, a pírral színezett bőre derengésében. Lassan közelebb lépdelek hozzá, egész addig amíg a falhoz nem simul a háta...és a picsába, azt akarom, hogy mindenestül az enyém legyen újra és újra. Minden egyes porcikáját vágyom, szomjazom a bőre finom melegét, a csókja ízét akarom érezni a számon, a lány hangját akarom hallani, a könyörgését.
Jobbommal - miközben csókot helyezek ajkára, majd egyre lejjebb a puha bőrére - lenyúlok, benyulok nadrágjába, megérintem a kincsét, és puhán végigsimítok rajta, kutakodón, felfedezve minden részletet, aztán -  fenekét szorítom magamhoz másik kezemmel, hogy nyögést csaljak ki a lányból, azt az izgatóan édes hangot. Masszírozni kezdem, előbb gyengéden, aztán egyre keményebben. Újra megcsókolhatom őt, és meg is teszem, durván, ellentmondást nem tűrve szorítom az ajkaim az övére, elrabolom a lélegzetét, és a nyelvemmel máris bebocsátást kérek. Mit kérek, követelek, és ha nem kapom meg, hát még jobban a falnak szorítom őt, teljes erővel fogom le mindkét karját, és erőszakot fogok alkalmazni. Mert imádom.
Nem tévesztem össze a valóságot a pornóval, így meg kell adni a módját az előjátéknak – mert igen, nálam ez előjátéknak számít.
Megragadom az alsó állkapcsát, annál fogva fordítom félre Lippa fejét, hogy utat találhassak a hamvas bőrhöz és az illatába szippanthassak.
- Durván szeretjük, nem igaz? - mosolyodom el cinkosan, majd végignyalok a nyakán, a bőr ívére csókolok megint, miközben már a nadrág övével matatok, kifűztem, és kipattintom, a nadrággombot.
Újabb csókot követelvén kapok a lány szája után, a puha ajkakba harapok, majd végignyalok rajtuk.
Meghallgatom, ugyanolyan békés, hűvös nyugalommal, mint eddig is, és csak vártam, hogy miképp dönt végül. Végül az ágynak döntöm és durva játékban lesz része...
Reggel a napfényére ébredek, meg valami puffanó hangra az udvarról, lassan ülök fel, a hajamba túrok és magam mellé pillantok a békésen szuszogó leánykára. A telefonomért nyúlok, időt nézni, a lány fölé hajolok, nem - nem, nem hagyom békén. A fülcimpáját nyalom meg mosolyogva, majd belesuttogok. - Hasadra süt a neoncső! - nevetem el magam végül, majd arcát csókolgatom.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Okt. 19, 2015 10:00 pm Keletkezett az írás




Bradley & Lippa


Az összes szakkönyvem szét volt dobálva az asztalomon és kezdett megfájdulni a fejem. Mivel egésznap Dr. Norton után kutattam, elvileg egy nagyon pontos ember és szakszerűen kínozza az embereket. Oké, lehet, hogy most kínzás, de későbbiekben meg tökéletes orvos lesz belőlem. Lehet, hogy mazochista vagyok? Igen, főleg, hogy olyan pasim van, amilyen. A legjobb barátnőről meg inkább említést se teszek.
Pyelonephritis.. egy újabb fejezet a könyvben és én leginkább egy két lábon járó zombira hasonlítok, mint sem arra a nőre, aki reggel kikelt az ágyból. Az utolsó korty kávét is megittam a bögrémből, s visszamerültem a tankönyvbe, mikor a sorok között elbambulva, rémképek támadtak rám, a lány, sikított és minden véres volt. Éreztem, hogy a testemben azonnal felgyorsul a vér és a kezemben lévő toll kiesik egészen le a padlóra.
Megrázom magam, és az ablakhoz sétálok. Valami hihetetlen a kilátás és legalább nem arra kell koncentrálnom, hogy a vesemedence milyen okok miatt tud begyulladni és kényelmetlen napokat okozni a kedves páciensnek. Aki nem mellesleg letaperolta a fenekem. Mégis, mi a fenét képzelnek az emberek?!
A poharamért nyúltam, amiben volt egy csepp hidegvíz, hogy feledjem a rossz napomat, mikor egy ismerősen kellemes hang csendült meg mögöttem.
Ekkor felkaptam a fejem, hogy megnézzem mennyi is az idő és elszörnyedve látom, hogy nem kevés időt töltöttem a nyamvadt könyveim felett, hogy ne szákoljon az orvosom.
- Szia, tanultam és elszaladt az idő. Hogy van, Dr. Fitzgerald? – érdeklődve nézek végig rajta, fáradság apró jeleit kutatva. Miért van az, hogy bármi hibát keresek az előttem állóban, sose, de tényleg sose találok? Most is itt áll nem messze tőlem, és olyan játszi könnyedséggel mozog. Régen megjegyeztek, hogy mennyire nem illünk össze, Ő a vad, dorbézoló, én a nyugodt és divatmániás. De egy valamit nem tudnak. Hogy majdnem hét éve egymással vagyunk és a legrosszabb helyzetekből is kimászunk. Miért? Mert annyira különbözőek vagyunk, hogy szükségünk van a másikra. Ahogy rám néz, mintha itt és most képes lenne felfalni a tekintetével.
A következő emlékkép? A hátam a hűvös falnak nyomódik és Bradley ajkai falják az enyémeket. Már szinte reflexből túrok a hajába, hogy elvesszek a pillanatban. Hiába kerestem fáradságot, ő éber és nagyon is eleven. Ahogy a kezeim a vállára omlanak, úgy pillantok, fel a szemeibe ajkaim résnyire szétválnak, ahogy keze a nadrágomba csúszik és enyhén belemélyesztve körmeimet a bőrébe hunyom le a szemeimet és végül egy halk, de annál érzékibb nyögés hagyja el a számat. Mert tudom, tudom, hogy ő nem a romantika híve, ő, ha akar, valamit azt megszerzi. Most pedig igen csak akar valamit. Nekem pedig nincs ellenemre, hogy kitisztuljon a fejem. A csókjai oly’ kemények és akaratosak, hogy alig térek észhez, csak azt tudom, hogy engednem kell, hogy nyelvünk találkozzon és hevesen simítok végig a hátán, belekapaszkodva a felsője aljába, hogy közelebb tudhassam magamhoz.
Egyik pillanatban még csókol, a másikban, pedig mindkét kezemet szorítva nyalja a nyakam. Mennyire szeretem, mikor előtör, belőle az uralkodhatnék. Ilyenkor ne érezzem azt, hogy Ő az igazi? Más férfi azt se tudná, hogy érjen hozzám, mert fél, hogy eltörök. Ő meg idejön és lassan már a falba présel.. Ez a különbség, mindenki és Brad között.
- Brad.. – mormolom halkan, mintha attól félnék, hogy bárki meghallhatja. Valószínűleg a többiek már régen alszanak, és csak én vagyok ennyire elfuserált, hogy még fent vagyok, Ő pedig eleve dolgozott. Kell a pihenés nekünk. Ami azzal fog járni, hogy kifulladásig játszadozunk egymással.
- Ugye ezt nem kérdezed?! - elfúló hangon suttogom a füléhez hajolva, és a végig simítva a nadrágja elején nézek fel azokba a vakítóan kék szemekbe, amik most hatalmas lázban égnek. Ahogy az ágy nyikordult alattam tudtam, hogy nem lesz megállás. Nem mintha akarnám, hogy megállás legyen.
Furcsa érzés költözik a mellkasomba, ahogy valami szuszogó hang és mellé apró csókok társulva ébresztgetnek. De közben ismét egy álomkép. A lány az, jön felénk, közeledik. Egy kés van a kezében. Nem. Nem. Nem.
- Nem! – felriadva sikítok és nézek azokba a kék szemekbe. Úgy érzem, hogy nem kapok levegőt, a mellkasom elnehezedik, és csak lerántom magamról a takarót és kimászok az ágyból.
- Mikor, mikor fognak abba maradni a rémálmok? – magamat átölelve állok az ágy mellet és úgy nézek rá. Persze, tudom, hogy erre nem tudhatja a választ, ahogy senki más. De a többiek élik a minden napjaikat, én meg szenvedek a látomásoktól. Minden este átélem a bizonyos napot. Ahogy a lány teste beleesik a szakadékba, ahogy puffanás cseng a fülembe.
- Bradley, félek. – túrok az amúgy is kócos hajamba és remegő kezeimet próbálva elrejteni előle.
|words:   <3  | szavak száma; 740 ?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Okt. 24, 2015 10:36 am Keletkezett az írás



Lippa & Brad
Hysterical, you will also need you...

Ezt a fajta éjszakai életmódot már megszoktam és imádom. Sőt, ha lehet olyat mondani, mást nem is akarok. Ez lett a védjegyem. Reggel a lányt, a nőmet keltem, de helyette nem is azt kapom, amit vártam. Rosseb!
- He? - húzódik fel a szemöldököm miközben figyelem ahogyan felül, majd leesett a dolog, már megint rémálma van...azóta a nap óta folyton izzadtan kel és hiszti rohamai vannak...remélem ma ki hagyja őket. Nem szívesen taposnék a lelkébe, mint legutóbb, az kicsit durva volt.  De csak érte tettem, tudta ő is. Feláll, jómagam az ágyon maradok ülve és figyelem őt ahogy kínozza a dolog. Meddig fogja emészteni magát? Mert ameddig ezen gyötrődik, annyiszor fogja majd el a rettegés és az ehhez szánt tortúrák... - Csak rémálmok. Ne vedd őket komolyan. - fordulok felé, de felállok és mellé lépdelek, közben figyelem őt. - Mégis mitől? Attól a naptól? Ne csináld már! Ha minden jól megy, sose derül ki! Nem lesz bajod, se neked se a csapatnak. Vágod? Ne emészd magad feleslegesen. - ragadom meg a vállait, hogy magam felé fordítsam, végül a szemeibe figyelek. -  Ne légy gyenge. Tudsz te ha akarsz. A rémálmok nem győzhetnek. - adok egy csókot a homlokára és magamhoz húzva megölelem a remegő testét.
- Meg különben is, hallottál már arról, hogy te irányítasz? - rövid nevetés a végére, majd kicsit odébb húzódok és az állát megemelve kényszerítem a tekintetembe nézésre. - Mit szeretnél reggelizni?



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Okt. 24, 2015 4:18 pm Keletkezett az írás




Bradley & Lippa


Mióta a lány teste huppant a szakadékban, azóta nem tudok normálisan aludni, ezt persze próbálja Brad a maga módján megoldani, még ha ez azzal is jár, hogy amúgy kimerülten kell megerőltetni magát. Amikor látom az értetlen arcát, elszégyellem magam, valószínűleg nem erre az ébresztőre számított, hogy a puha puszik után én sikítva esek ki az ágyból mellőle.
A csapat nekem olyan, mint a családom, Lemon a szívtelen anyuka, aki megmondja mi a tutit, bármennyire is szétesnék. Josh az idegbeteg apuka, aki képes behúzni bárkinek, aki két lépésnél is közelebb áll hozzám, azzal a dumával, hogy van pasim és ne akarjon tapogatni. Végül, de nem utolsó sorban pedig Brad. Ő a szerető és hát nem vagyok benne biztos, hogy hű társnak nevezném, de még nem volt alkalmam ebben kételkedni és azt hiszem, jogom sem lenne kiakadni, főleg, hogy én se voltam hűséges.
- Olyan valósak. – remegnek meg az ajkaim, mert bármennyire is emlegeti mindenki, hogy ezek csak álmok, de az én szívem lódul meg, én testem dönt, úgy, hogy nem akar több levegőt befogadni a tüdőmbe. Brad pólóját húzogatva állok az ágy szélénél, mert tegnap csak arra volt időm, hogy ne csupaszon aludjak el. Ugyanis, lehet, hogy külön szobánk van, de az nem azt jelenti, hogy nem esik be senki kopogás nélkül és kezdi el az idióta szövegeit. Itt gondolok a két fantasztikus lakótársunkra, akik mindig azt magyarázzák, hogy nekik is olyan van és láttak már mindent. Csak nem az enyémet, még ha Brad nem is szégyellős, én azért igen.
- Ha minden jól megy. Ezen van a hangsúly. Mi van ha Josh úgy dönt, beadja a kulcsot? Nem fogok börtönbe menni, mert megöltünk egy lányt. Nem emésztem magam feleslegesen, egyszerűen csak azt akarom, hogy legyen vége. Hogy úgy ébredhessek reggel a csókjaidra, ahogy egy nőnek illik és nem úgy, hogy kiesek az ágyadból és úgy viselkedek, mint egy pszichopata. – válaszolok vele szembe fordulva és a hajamba túrva harapok az alsó ajkamba. Néha olyan, mintha az ikreknek amúgy nem is lenne érzelmük. Mintha fel se fognák, hogy egy ember életét vettük. Akinek volt családja, akit haza vártak. Lehet, hogy volt pasija, vagy gyereke. Nem tudhatjuk.
- Brad, mit szólnál ahhoz, ha én tűnnék el? Hónapokkal később csak a halott testem kerülne elő? Őt is biztos keresik. – magyarázom, miközben az ölelésébe merülök. Annyira megnyugtató tud lenni, ahogy próbálkozik és tudom, hogy hozzám rengeteg türelem kell, mert nagyon hamar kiakadok. De ő még így is, évek elteltével mellettem van és a szikra, ami egykor fellobbant, azóta sem hunyt ki.
- Nem vagyok gyenge! – mordulok fel. Erősebb vagyok, mint hiszi mindenki, de néha az erősek is összetörnek. Egyszerűen csak van lelkem és szívem.
- Ha én irányítok, akkor az ágyban is irányíthatok? – csúszik fel a szemöldököm és enyhe nevetés szalad ki a torkomon. Egy valamit megtanultam, az irányítás csak is Brad kezében van, imádja, hogy uralhatja a helyzetet. Ahogy magához ölel, játékosan beleharapok a nyakába és végig simítok a hátán. Egészen a derekáig.
Amikor a szemei magához bilincselték az enyémeket, nagyot sóhajtva néztem fel rá és egy halovány mosoly bujkált a számszélén.
- Palacsintát tejszínhabbal és eperrel. – mormolom halkan. Egy dolog biztos, hogy a konyhába csak Brad léphet be, mint szakács. Én maximum a pulthoz ragaszkodhatom. Mert eléggé erőteljesen védelmezi az edényeit. Amúgy sem tudok főzni, lehet, hogy joggal óvja őket. Tőlem biztosan. Bár a figyelmemet ügyesen elterelte, a kisördög még bennem motoszkált és a félelem nem múlt el. Kezeim remegését, elrejtettem, hogy a pólóba kapaszkodtam és inkább elindultam, hogy felvegyek valami bugyi féleséget.
|words:   <3   | szavak száma; 580 ?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Nov. 10, 2015 6:26 pm Keletkezett az írás



Lippa & Brad
Hysterical, you will also need you...


Eszemben sem volt ítélkezni vagy elítélni, mert valahol tökéletesen átéreztem a helyzetét, csak az engem az élet, pontosabban a halál "megóvott" attól, hogy idáig jussak. Tényleg nem faggattam, hagytam, hogy kiszellőztesse a fejét, amennyire tudta, hogy elmerüljön a csendben, a nyugiban, amit az éjszaka tett lehetővé. Semmit sem kellett mondani, tisztán éreztem azt, hogy erre mekkora szüksége volt most, s egy csendes mosolyt meg is engedtem magamnak ezért.
Nem bírok megülni a fenekemen. De úgy kicsi sem, olyan, mintha ki kéne élnem valamit, de nem tudom, hogy mit. Tennem kéne valamit, de... de.
- Ahhoz bizonyiték is kell, azt meg már nem találnának. - vontam vállat, mer az csak egy dolog, hogy beárul, ha beárul, de bizonyíték nélkül nem ültethetnek le. Ha meg meg is találják a hullát, nem tudják ránk fogni.
Nem agyaltam a miérteken, nem kerestem a mozgatórugót a tett és a kérdései mögött.  Lippa más tészta és egy idegen, csak egy idegen marad. Irányítani engem?
- Felejtsd el! - nevettem el magam, ahogy ő is, majd rápillantottam.
- Palacsintát? Nem unod még? Valami hizlalósabb kaja? Nem gondolkodtál még rajta? - pillantottam rá, ahogy kutatni kezdett az alsó neműk közt, majd magamra néztem. Áh kit érdekel. Itthon vagyok. Bokszer és póló. Tökéletes. Ha elkészült akkor mehettünk is a konyha irányába, jómagam a tálak felé vettem az irányt, egy fehér közepes edényt vettem elő. Liszt, tojás, sütőpor, só, cukor, vaj.
Ha palacsintáról van szó, nem 5-6 darabbal szúrom ki a többiek szemét, hanem legalább 30-40 db-al.
- Gyere, segíts nekem. - néztem rá kérlelőn, és felé nyújtottam a kezem.





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Nov. 11, 2015 1:14 pm Keletkezett az írás




Bradley & Lippa


Csak úgy cikáztak a gondolatok, egyik a másik után. Jöttek a kérdések, a félelmek. Minden megtámadta az elmémet és nem tudtam szabadulni. Akartam, küzdöttem, de mindig visszaestem.
Lemon, Josh és Brad úgy kezelik a helyzetet, mintha semmi nem történt volna, de én emlékszem a hörgésre, ahogy a lány száján kibuggyant a vér. Minden olyan valós még most is. Ahogy megragadja a pólómat, hogy segítsek. Hiszen orvosok vagyunk, de nem tudtunk. Bármi is volt azokban a pirulákban, amivel megpróbáltuk kiütni, csak az lett a vége, hogy megöltük. Túlságosan is akartuk, hogy vége legyen. Minél hamarabb megszabadulni a hullától, hogy ne is emlékeztessen rá semmi. De mit értünk el vele? Az, hogy lassan egy kész idegroncs leszek, és nem tudok semmire sem koncentrálni és Dr. Norton nem olyan, aki elnézi, ha összekeverem a betegeket, mert fejben máshol járok. Nem tudom a többiek, hogy tudják ezt kizárni. Hogyan?
- Brad, a fülbevalóm, nem találom, amit tőled kaptam, a negyedik évfordulónkra. Mi van ha..? – kérdezem, bár nem zárom le a mondatot. Nem emlékszem, hogy pontosan az volt-e rajtam, de mi van, ha beleesett a ruhájába, vagy ő maga vette ki, ahogy kapálózott? Az meg már ugye egy bizonyíték. Ha más nem csak rám ezzel rám tudják bizonyítani.
- Szeretsz egyáltalán még? – kibukik belőlem a kérdés, bár tudom, hogy nem szoktuk folyton egymáshoz vágni, de olyan régen hallottam, szűkségem volt rá, hogy ne csak érezzem, mikor este haza jön és lerohan, hanem halljam azt a bizonyos szót, amiért most ölni tudnék. Micsoda irónia, igaz? Épp arról beszélünk, hogy megöltünk valakit, erre most még egy érzelmes szóért megtenném újra.
- Csak egyszer engednéd nekem, hogy kínozzalak. – durcás arcot vágva nézek rá és halkan felkuncogok. Tudom, mennyire imádja, ha uralja a testem, de mennyire imádnám én is, ha ő kínlódna, alattam miközben én kiélvezem a látványát.
- Miért ennék hizlalót? Így is kövér vagyok, megmondta a nővéred. – a durcás arcomat egyszerűen nem tudom eltüntetni, vajon ilyenkor mi járhat a fejébe, hogy fel akar hizlalni? Én nem akarok ducibb lenni, kizárt dolog. – Oké, én ma csak epret eszem. Csak epret. – nem fogok tejszínhabot sem enni, meg semmit. Csak gyümölcs. Nagyon bennem maradt, hogy kövérnek neveztek. Gyorsan belebújtam egy rövidnadrágba és Brad pólóját magamon hagyva indultam el mellette a konyha felé. Ez az Ő királysága, nem teheti be a lábát senki, csak az, aki ért is hozzá. Én pedig a tipikus elkényeztetett gazdag kislány vagyok, aki azt se tudja, hogy kell egy tojást megfőzni. Megálltam a pultnál, hogy belelessek az újságba, mikor egy kéz lendült felém, és azok a fantasztikus szemek csalogattak.
- Én inkább a figyelmedet vonnám el, nem lennék nagy segítség. – nézek rá nevetve és közelebb lépdelek hozzá, majd elé furakodva simulok háttal a mellkasának.
- Szóval, mit csináljak. – hajtom hátra a fejem a mellkasán, hogy a szemeibe tudjak nézni. Kezeimmel pedig hátra nyúlva ölelem át. Mintha félnék, hogy egyszer csak köddé válna.
|words:   <3   | szavak száma; 540 ?
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 7:37 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Philippa - Bradley
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: