Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 21, 2015 12:25 am Keletkezett az írás





Hayden & Natalie



Ezt a napot rengeteg jelzővel illethettem volna, csak éppen azzal nem, hogy jó volt. Tudom, tudom, megmondták, ráadásul az orvosin is tanultam a kemoterápiáról, úgyhogy nem kellene meglepődnöm. Eddig viszont egészen jól bírtam. Legalábbis azt hiszem. Egészen tegnapig nem hánytam, a hajam sem hullott, szóval az összes rossz mellékhatása a kemónak engem egyszerűen elkerült. És ez tökéletesen meg is felelt. Kár, hogy az élet nem hallgatott rám. Úgyhogy ma reggelre beütött a krach. Éljen!

A gyomrom még mindig kavarog, a fejem fáj, a kedvem pedig egyszerűen a béka feneke alá süllyedt. Az öcsém szerencsére még nem bukkant fel, ami külön öröm a számomra, ugyanis nem szeretném, ha ilyen állapotban látna. Ugyan már újra szent a béke közöttünk, azt mégse bocsátotta meg nekem, hogy ilyen későn jöttem csak el a kezelésre. Nem rótta a szememre, de ettől én még tudtam, hogy így érez.
Unottan feküdtem az újabb adag kemo után az ágyamban. Valósággal még az életkedvem is elment, úgyhogy nem nyújthattam felemelő látványt sem a beteg társaim, sem pedig az orvos ismerőseim számára.
Utóbbiak rendkívül figyelmesen bántak velem, amiért nem lehettem elég hálás nekik. És szerencsére eléggé elnézőek voltak velem szemben. Nem parancsoltak vissza az ágyamba, akárhányszor megláttak botorkálni a folyosókon. Nem tiltottak el attól, hogy egy-két betegnek a fájlját kiegészítsem az orvosoktól kapott információkkal. Hagyták, hadd szervezkedjek, hisz tudták, ez a lételemem. És csak akkor szóltak rám, mikor már egyhuzamban két órát lebzseltem körülöttük. Olyannyira hozzászoktak a melegítőnadrágos, sápadt arcú, infúziós állványos megjelenésemhez, hogy ma már szinte hiányoltak. Így körülbelül fél óránként valaki be-benézett a szobámba, hogy vajon még itt vagyok-e. Biztos vagyok benne, hogy fogadást kötöttek, mikor szökök meg innen. De ma nem erről volt szó. Egyszerűen csak eljött a nap, mikor tényleg betegnek éreztem magam.

- Hé-hé, Hayden! - Köszöntöm üdvrivalgással, amikor észreveszem az egyik kedves ismerősömet az ajtómban. - Kérsz egy kis levest? Esetleg ilyen pépes valamit? Nem tudom mi ez, de lila színű. Biztos jó. - Mondom fintorogva, majd arrébb lököm a tálcát és óvatosan a másik oldalamra fordulok, szembe vele. Meg egy kicsit feljebb is ülök, hogy ne feküdve fogadjam.
- Mára Te kaptál meg engem? - Kérdezem mosolyogva és várom, hogy beljebb lépjen a kórterembe. - Mondtam már, hogy nem kell bébiszitter. Ez csak egy rossz nap és kész. Majd túl leszek ezen is. Menj csak, ha van más dolgod! - Remélem nem érti félre. Örülök annak, hogy benézett hozzám, csak nem szeretném, hogyha ezt muszájból tenné. A mentorom szokása, hogy túlzottan aggódik értem és a nyakamra küld mindenkit. Pedig jól vagyok. Vagyis majd jól leszek. Egyszer biztosan...


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 21, 2015 3:12 pm Keletkezett az írás




Natalie and Hayden



- Mit gondolsz, fel tudsz menni ma az onkológiára? Daniela lemondta, helyette átment a sürgősségire, jobbnak látta ha ma ott lesz. Holnap pedig jöhetnél délre nyolc helyett.
- Ez valamiféle lekenyerezés? - vonja fel a szemöldökét mosolyogva miközben a keksz maradékát is a szájába gyűri. Egyszerűen nincs az a nagyobb mennyiségű vagy tartósabb kaja, amit most kívánna. Na nem mintha máskor csak úgy habzsolná a sült bárányt és a hasábburgonyát, csak egyszerűen tudja, hogy mivel kell farkasszemet néznie az elkövetkezendő néhány órában. Persze egy részről nem bánja, Nataliet már úgyis meg akarta látogatni és az utóbbi pár napban erre nem volt lehetősége. Kíváncsi arra, hogy hogy halad a lány a gyógyulás terén. A hallottak alapján még a haja se hullik, ami a részéről némi gyanakvásra ad okot. Azt tanulta, hogy ha hat az a bizonyos kemoterápia, akkor kezdenek mutatkozni a külső és belső jegyek is. Folyamatos hányinger, jelentős részben hányás, valamint fokozott hajhullás amitől biztos, hogy megrémülnek a betegek. És persze ez az amitől nap, nap után gyomorgörccsel közlekedik az osztályon. Szinte kézzel tapintható a halál szaga és közelsége, mert soha nem lehet tudni, hogy mikor fordul egy beteg sorsa rosszra. Lehet, hogy az egyik pillanatban még teljesen jól van, a következőben pedig a vérében fuldokolva leheli ki életének utolsó kis erejét is. A rák az már csak ilyen... vagy meggyógyulsz belőle, vagy meghalsz mielőtt kimondhatnád, hogy "rákos vagyok". Épp ezért is reméli, hogy ő nem fog hasonló kínok között vergődve elhunyni, inkább esik le még néhányszor lóról, hogy aztán a másik lába is mű térdet kapjon.
- Nem, csak tudom, hogy nem szereted, de jelenleg nem tudok más rezidenst odaküldeni. Szóval előbb menj be hozzá és hozzá, aztán nézz be az idős Hayley-hez is. Utána majd mondom a többit - bele se egyezik de már nyomja a doktornő a kezébe a kartonokat, ő pedig kerek szemekkel, lassú bólogatások közepette futja át egyiket a másik után.
- Aztán ne reklamáljon nekem holnap senki, hogy csak délre jöttem - mutat rá a nőre aki nevetve biccent, s alig tíz perc múlva már a kis Jennifer mellett ácsorog.
- Megmérhetem a lázad?
- Fájni fog? - érkezik a vékonyka, kétségbeesett hang s Hayden tekintetét a kislány anyjára emeli.
- Nem, egyáltalán nem fog fájni. Nézd csak? Ezt a kis pöcköt a füledbe fogom tenni, ami kimutatja a tested hőmérsékletét.
- Olyan, mint egy fülhallgató? - látszólag máris jobban érzi magát így kíváncsian kezdi el nyújtogatni a fejét a mellette ácsorgó Hayden kezében lévő kis szivacsszerűek irányába.
- Pontosan olyan - a gyerek máris úgy helyezkedik, hogy láthassa a fülét amit a maradék haja még takar. Nem sok van neki, több helyen tincsekben csüng a fejéről, nem is érti, hogy az anyja miért nem vágta még le neki. Hogy néz így szegény tükörbe? Próbál nem foglalkozni azzal, hogy a gyomrában és torkában is egyre nagyobb kezd növekedni, csak teszi a dolgát tettetett jókedvvel. Nem mehet be egy beteghez úgy, hogy az arcára van írva, hogy nagy valószínűséggel nincs jövője a kislánynak, hisz nem lehet megműteni. Csak napok, hetek kérdése, hogy mikor kezd el romlani az állapota és bár megkapj a szükséges kezeléseket, mégis... gyakorlatilag halott. Egy hat éves kislány, aki előtt ott lett volna az egész élet. Iskola, barátok, család...
- Na látod? Csak nem volt olyan vészes. 36,7 tökéletes - Jennifer anyja halvány mosollyal bólint, ezzel is megköszönve a rezidensnek, hogy nem rögtön letámadta a kislányt, hogy márpedig ő most megméri a lázát. Sok nővér így szokta csinálni, és bár Hayden tudja, hogy nem utálatból teszik, sokkal inkább tapasztalatból valamint próbálnak nem kötődni a betegekhez, mint ahogy ő azt rendszerint megteszi. Így nem csoda az sem, hogy ha elveszíti egy-egy olyan betegét akivel közelebbi kapcsolatba került, akivel órákat beszélgetett, olyan érzése támad mintha kiszakítanának egy darabot a szívéből. Kezdetek óta mondogatták neki, hogy ettől óvja magát. De egyszerűen nem megy neki, nem tud teljesen érzéketlen lenni bármennyire is próbálkozik vele.
Míg a kislányt lekötik az apró televízióbaj játszadozó figurák, addig ő félre hívja annak anyját, hogy elmondja neki az újabb diagnózist, amit ő is csak most kapott kézhez. Először nem is találja meg a hangját, fogalma sincs, hogy kezdje el, de aztán belevág. Ilyenkor döbben rá arra, hogy az élet mekkora egy szemét, szar dolog.
- Egy héttel ez előtt ugye megnézték a daganatot Jennifer agyában, hogy az milyen jellegű. Emiatt ugye MRI-n is volt, csak, hogy kizárják azt, hogy elterjed... Mrs. Stewart. Több hozzáértő szakemberrel is megnézették és elemeztették a daganatot a kislánya fejében és egyöntetűen arra jutottak mind ahányan, hogy inoperábilis. Nagyon rossz helyen van, nyomja a látóideget és kiterjedhet a motorikus kéregre is, de olyan mélyen szőtte be magát, hogy nem tudják megműteni. Nagyon sajnálom - persze menet közben leültette a nőt annak biztonsága érdekében - ezután az ön kezében van a döntés, hogy kapja tovább a gyógyszereket, fájdalomcsillapítókat és a megszokott mennyiségű sugárkezelést, vagy átszállítsák az Angliában lévő klinikára, ahol kifejezetten erre specializálódott ellátást kapna. Olyan sugarat kapna, ami arra az egy pontra irányul, ahol a daganat van...
- Megmentené a lányomat? - szakad fel belőle reszelősen a kérdés.
- Sajnos nem. Kapna még néhány hónapot, hármat legfeljebb négyet. De sajnos nem mentené meg... - ezután pedig hosszú, hosszú percekig ücsörög a nő mellett nem törődve azon szabályokkal, hogy ők mint orvosok, nem azért vannak, hogy érzelmi jobbot nyújtsanak a betegek hozzátartozóinak. De ez a nő egyedül van, egyedül neveli a beteg lányát, nem hagyhatja csak úgy itt.
A fiatal, kétségbeesett anyuka zokogva támasztja neki homlokát Hayden széles, csontos vállának s neki is küzdenie kell a könnyeivel, hogy azok ne törjenek elő, de végül csak győzedelmeskedik.
Egy kis csúszást követően viszont elhagyja a szobát s arcát dörzsölgetve áll meg Nat szobájának ajtajában. Egyik szomorú esetből a másikba...
- Ah, köszönöm nem. Semmi nem férne most a gyomromba attól tartok, de neked jót tenne. Hogy érzed magad? - érdeklődik valamivel lelkesebben, mint ahogy belépett ide. Közben leveszi a kis szekrényről a lány kis hőmérőkupakját is, hogy rátehesse az elektromos masinára. Ha engedi közelebb lép hozzá és a fülébe dugja a kupakot, hogy aztán pár másodperc várakozás után lássa az eredményt.
- 37,3. Akkor ezt most szépen figyeljük egy kis ideig - foglal helyet az ágy melletti széken.
- Fogalmazzunk úgy, hogy az egész osztályt. Szóval nem megyek sehova, még ha szeretnéd is - jelenik meg a jól ismert gyermeteg vigyor az arcán.
- Mesélj, hogy állsz? - persze nála van a kartonja, de tőle szeretné elsők között hallani.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Okt. 30, 2015 6:57 pm Keletkezett az írás





Hayden & Natalie



Nem tudtam eldönteni, hogy jó dolog-e az, ha csupa ismerős arccal van körbevéve vagy éppen rossz mindez. Hiszen mint mindennek, ennek is meg van a maga jó és rossz oldala is. A jó az volt, hogy bárki is jött be lázat mérni, megvizsgálni, vagy csak behozta az ebédemet, ismertem őket, egytől-egyig. Sose voltam egyedül, bármikor bárkivel szóba tudtam elegyedni. Ha nagyon rosszul éreztem magam a szinten, akkor csak átsétáltam a traumatológiára, hogy a mentorommal töltsek pár percet. Ő igazából egy egész jó barátommá vált, éppen ezért örültem, hogy néha megpihenhetek nála és nem kerget vissza azonnal a kórtermembe. Állandó szobatársam sem volt, így végképp jól esett, hogy mindig volt valaki, aki benézett hozzám. Még akkor is, hogyha tényleg csak pár pillanat volt az egész.
Ugyanakkor néha azt kívántam, bárcsak egy másik kórházban volnék, ahol nem ismernek. Ahol én is csak egy beteg vagyok, ahol akár el is gyengülhetek, nem néznek majd rám máshogy. Nem állítom, hogy itt bárki rossz szemmel nézett volna rám, ha elsírtam volna magam egy rosszabb napomon, de itt mégse tettem. Erősnek akartam látszani, a gond csak az volt, hogy kezdtem egyre gyengébbnek érezni magam. És már nem tudtam, hogyan mutassam, hogy engem semmi sem rendíthet meg.
Félretéve a pro és kontra érveimet, amikkel egyébként amúgy se kezdhettem volna semmit, tekintve, hogy mindenképp itt maradok a St. Claire-ben, történjék bármi. Hayden felbukkanásának is külön örültem, mert vele is már viszonylag régen beszéltem. Na ilyen kellemes meglepetésekben nem lenne részem, hogyha egy másik kórházban feküdnék...
- Hát nem is tudom. - Csupán ennyivel reagálom le azt, miszerint jót tenne nekem egy kis ebéd. Én ezt meg nem eszem, az egyszer már biztos. Nem csak furán néz ki, de egyáltalán nem hasonlít semmi olyan ételre, amit valaha is láttam már eddigi életem folyamán.
Figyelem, ahogy az asztalkámhoz lép, s amíg ő ráteszi a hőmérőre a külön az én részemre fenntartott hőmérő kupakot, addig eltűröm a kósza hajtincseimet a fülem mögé, hogy egyszerűbben oda férjen hozzá. Míg ő mér, addig én válaszolok a kérdésére.
- Ma elég rosszul érzem magam. Azt hiszem kezd hatni a kemó... Hányingerem van és fésülködés közben észrevettem, hogy a hajam is hullani kezdett. - Utóbbit mikor megemlítem, a hangszínem szomorkásabbá válik. Inkább bevállalnám a napi szintű hányingert, mint azt, hogy hulljon a hajam. Mi lesz akkor, hogyha nem marad abba? Ha kihullik az összes hajam? Kopasz leszek? Vagy parókát hordok majd? Ezeket a kérdéseket még most, frissében elhessegettem, mert közel álltam ahhoz, hogy elsírjam magam. Imádom a hajamat és nem akarom, hogy kihulljon.
A hőemelkedésre vágtam egy fintort. Már meg sem lepődök rajta, hiszen ez a nap minden tekintetben pocsék.
- Akkor igazán felemelő élményekben lehet részed. - Nem mintha más osztályokon boldogabbak lennének a páciensek, csak hát az onkológia még is csak az onkológia. Itt olyan könnyen nem tudnak embereket gyógyítani. Sajnos. - Annak örülök, hogy itt vagy. Csak jobb lenne, ha nem orvosi mivoltodban ülnél itt. - Mosolygok rá kedvesen, hogy értse tényleg nem a személye ellen vagyok. Csak most jobb lenne, ha egy barát ülne mellettem, aki kicsit el tudna vonatkoztatni a foglalkozásától. Bár ez igazából egy lehetetlen kérés az univerzum felé, mivel minden barátom orvos is egyben. Végül is... ez van, ha az egyetemen kötöd meg az életre szóló barátságaidat.
- Látod? Már kezded is! - Halkan nevetek egyet, mert Isten mentsen, hogy viccelődjek vele, mikor szegénynek tényleg az a dolga, hogy megvizsgáljon és kapjon egy friss visszajelzést tőlem az állapotomra vonatkozóan.
- Túl vagyok öt kemón és egészen a mai napig nem éreztem a mellékhatásait. De nem tudom, hogy mikor nézzük meg, használ-e a kezelés vagy sem. Jobb lenne minél előbb. Mert ha nem használ, akkor már egyeztetném is az időpontot a műtétre. - Elhadarom, hogy miként állok jelenleg. Egyedül ez a várakozás a kemó eredményére tépte az idegeimet, de ez nagyon.
- És nálad mi újság? Hogy bírod a melót? Melyik osztályon voltál tegnap, hova mész holnap? - Mindent gyorsan megkérdeztem, ami csak az eszembe jutott. Annyira hiányzott a pörgés, az, hogy minden nap más osztályon dolgozhassak, hogy valósággal szomjaztam a tapasztalataira, amiket reméltem, hogy megoszt velem.
- Bocsi, hogy így letámadtalak, de... annyira jó lenne élményeket, pletykákat hallani.


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Okt. 31, 2015 9:50 pm Keletkezett az írás



Natalie and Hayden
 





Hatalmas mennyiségű fájdalom, rettegés és halálszag... ezzel tudja leginkább jellemezni azt, amit az onkológián lát nap, nap után. Nem véletlen, hogy ha teheti, ha lehetősége van rá akkor elkerüli, hisz mindig is úgy érezte, úgy látta, hogy a negatív és stresszes érzések, fájdalom az ami elsők között felélesztik a rákot. És ha valahol akkor az az onkológián dögivel megtalálható, ő maga pedig nem akar ezért sorba állni.
Bele se mer gondolni, hogy milyen érzés lenne számára egész nap bezárva feküdni az egyik szobában anélkül, hogy hosszabb ideig kint lehetne a levegőn, vagy ápolhatná a többi beteget és annak szentelné minden percét, amire évekkel ez előtt feltette az életét. Nem lenne hozzá elegendő ereje, hisz a kemó vagy a sugár, esetleg mindkettő ha olyan fajtájú a megbetegedés, elvenné minden erejét ami miatt csak az ülésre vagy a fekvésre lenne képes. Nem tudna rendesen enni, gyenge lenne és kiszolgáltatott az életnek, mikor is minden nyavalyát elkap köszönhetően a gyenge immunrendszerének amit megedzett nem csak a kór de a sok kezelés és gyógyszer is.
Lehet, hogy eleinte vagy a későbbiekben, ha már a javulás és gyógyulás útjára lépne, dolgozhatna még addig míg bírja, de koránt se lenne képes azt a munkamorált diktálni, mint előtte. És ez zavarná, hisz maximalista lévén mindent megtesz azért, hogy hajtsa és hajtsa magát. Beteget mindig beteg követ, csak nagyon ritkán ül le a hátsójára, hogy pihenjen végre és bekapjon néhány falatot... ha le is ül, akkor is a papírokkal van elfoglalva, elvégre azt is meg kell valakinek csinálnia.
Ilyenkor mindig összeteszi a két tenyerét még az onkológia ajtajában és hálálkodik néhány másodpercig, hogy köszöni, amiért neki nem kellett megküzdenie ezzel egyszer se és a rokonai se a rák miatt veszítették életüket. Lehet, hogy Leahval együtt küzdött, de szerencsére az övé gyors lefolyású volt javulás terén még annak ellenére is, hogy sokáig halogatott és várakozott az orvosok terén. Arra viszont nem lenne képes, hogy egy haldokló szerette ágya mellett ücsörögjön miközben biztatja, hogy minden rendben lesz noha tudja, hogy nem úgy működnek a dolgok. Soha nem kérdezte meg egyetlen egy haldoklótól se, hogy mit éreznek, mi megy végig bennük? Mire gondolnak? És ezen a téren tapintatlannak, bunkónak érzi magát... viszont ha eljut odáig, hogy kérdezhetne, akkora gombóc nő a torkába, hogy nem találja a szavakat, ha pedig mégis, nem jönnek ki. Pedig nem egy ismerőse mondta már, hogy szeretnek beszélni róla, hisz éreztetni akarják, hogy félnek. Mert nem lehetnek elég erősek ahhoz, hogy feldolgozzák, pár héten, hónapon belül vége és soha többet nem nyitják ki a szemüket.
És ha már Leahról, egy fiatal, egészséges életet élő fiatal lányról van szó ezen betegség tekintetéből, akkor bontogassuk egy kicsit. Idősek és kisgyerekek, fiatal, fitt emberek egyaránt életüket veszítik, hisz a rák nem válogat. Nincs olyan ember aki csak úgy elkerülné ezt a gyilkos, megállás nélkül burjánzó kegyetlen kórt, ha már egyszer beásta magát egy daganat az életébe. Talán túléli, de mindig jön a Halál furcsa, kegyetlen fintora s őfelsége így vagy úgy de követeli a nyomorúságos életedet. Egyszer túlélted? Kétszer is tán? Mit számít majd a harmadik adandó alkalommal nem fogod még akkor se, ha nagy esélyét látják a gyógyulásodnak. Na majd utána szagolhatod alulról az ibolyát.
Épp ezért retteg annyira, hogy talán Leah is vissza fog esni. Ő a fény az életében, rengeteg dolgot köszönhet neki, és ha valaki akkor ő tényleg, igazán fontos a számára. Nem is mer, nem akar arra gondolni, hogy ismét végig kell mennie vele azon a kitaposott úton amit már egyszer bejártak elejétől a végéig. Ott volt mellette az első perctől kezdve az utolsóig, mikor már nem volt senki ak támogathatta volna, elvégre szegényes családja lévén nem engedhetett volna meg magának minden kezelést. Épp ezért finanszírozta a legtöbbet Hayden és Thomas. Bár nem házassági fogadalmat tettek X évvel ez előtt ők hárman, ettől függetlenül mint barátoknak fontos a másik és lévén együtt élnek, ki is tartanak a másik mellett, bármi történjen. Talán ez az egyik legfontosabb tényező amire építették a barátságukat. Ők a három muskétás, együtt a jóban és a bajban is.
Egy dolog fog örökkön örökké csengeni a füleiben, amit egy végstádiumú rákos férfitől hallott: Annyira sajnálom, hogy nem mutattam ki elégszer az érzelmeimet.
Ez egy olyan momentum volt számára, amire azóta is figyel. Ő maga is odafigyel arra, hogy kimutassa az érzelmeit és azt közvetíteni is tudja.
De tekintettel arra, hogy most beteghez - azontúl egy kedves baráthoz - érkezett, megpróbálja levarázsolni azt a kétségbeesett, szomorú arckifejezést ami nemrégiben az arcára és a szemeibe költözött.
Fintorogva néz végig azon az kajaadagon amit felhoztak neki és őszinte lesz... tényleg nem túl étvágygerjesztő.
- Tudod mit? Majd becsempészek neked ma valami ehető dolgot. Mit szeretnél? Pulykát? Kacsát? Libát? Esetleg egy disznót citrommal a szájában? - vigyorodik el miközben megfogja a kanalat, hogy megkotorássza azt a valamit ami a tányérban illegeti magát - fúj... na szóval - jelez, hogy ideje test hőt mérni, ami meg is történik.
Bármennyire is barátként jött ide be, az orvosi kötelességét nem rázhatja le magáról főleg nem úgy, hogy egy számára is kedves hölgyeménynél van akinek a lehető legjobbat szeretné. Ha rajta múlik akkor a nap huszonnégy órájában itt ülne mellette és ahogy egykor Leah-t úgy őt is átsegítené ezen a kegyetlen, fájdalmas helyzeten.
- Figyelj, erre csak azt tudom mondani, hogy jelen pillanatban örülj annak, hogy hullik. Lehet, hogy nem hangzik túl jól és bátorító szavaknak is túl húzós,  viszont ez azt jelzi, hogy hat a kezelés ami jó, nem? Csak ez legyen az ami a szemeid előtt lebeg. A gyógyulás... a haj az hamar kinő - próbálja minél élet telibbé varázsolni amúgy is fülig érő mosolyát mely őszinte örömét is jelzi. Lehet, hogy attól rettegnek a legjobban a rákos betegek, hogy kihullik a hajuk és kopaszok lesznek, viszont arra eleinte nem is gondolnak, hogy ez lesz idővel a legkisebb gondjuk, hisz ez az ami a legkevésbé számít a szépségük szempontjából. A hajhullás, a beesett arc, a bőrszín változása és még nagyon sok egyéb "mellékhatás" nagyon sokat mond az orvosoknak. Hat a kemoterápia!
Ettől függetlenül látja Natalien, hogy savanyú a szőlő és csak nagyon nehezen tudja tartani magát, nehogy sírás legyen a vége amit meg is értene. Legszívesebben megölelné, arcát a nyakába fúrná és azt suttogná, hogy minden rendben lesz, hogy meg fog gyógyulni mert erős! És nagyon sokan hisznek benne. Viszont ha jobban belegondol akkor orvosként van itt... viszont kénytelen lesz rávenni magát arra, hogy átlényegüljön és ember legyen, egy barát ne pedig egy érzelemmentes orvos aki... mindegy, az a lényeg, hogy nem tudna érzelemmentes lenni hisz annak ellenére is, hogy férfiből van, inkább tartozik az érzékenyebbek közé.
Aztán csak rávilágítja még Nat is arra, hogy sajnos tényleg nagyon orvos stílusban nyomja annak ellenére, hogy ők ketten barátok. Épp ezért is köszörüli meg a torkát és foglal helyet az ágy melletti széken.
- Sajnos van, hogy ki kell várni azt az időt amit az orvosok kiírtak ráadásul sűrűn még azon is túl lógnak, hisz nem mehet mindig minden olyan flottul mint szeretnénk. Vissza esés, stagnálás... De biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. De ha gondolod kideríthetem neked, hogy mikor lesznek a következő vizsgálatok - ha már rezidens, ha már belát a színfalak mögé, akkor lehet róla szó nem? Egy kis kedvesség vagy szívesség, ki minek veszi, nem fog megártani se a lánynak se Haydennek.
- Nálam semmi új. A szokásos hajtás, lassan belefulladok, de szükségem van rá még ha beledöglök is... a lábam egyre nehezebben bírja, kezdi megadni magát de nem számít, majd... kitalálok valamit. Agyban persze otthon vagyok de nem mindig megy úgy a dolog, mint azt szeretném. Itt vagyok ma élő példának. Minél inkább próbálok veled úgy beszélni mintha már több éve ismernénk egymást, lévén igaz, annál kevésbé megy - drámai sóhajjal vakarja meg a tarkóját, de aztán elmosolyodik.
- Tegnap a sürgősségin, holnap ha minden jól megy akkor a sebészetre megyek néhány előre leegyeztetett műtétre. Remélem nem jön semmi közbe...De addig is itt leszek csak, hogy tanuljak egy kis fegyelmet - látszik rajta, hogy rettenetesen fájdalmas számára az onkológián tartózkodni. A pletyka szó hallatán viszont felszökik a szemöldöke a homloka közepébe.
- Nat - neveti el magát - tudod jól, hogy talán én vagyok az egész kórház területén az egyetlen, aki nem szokott pletykálni és aki ellenzi is azt. Nem igazán tudok pletykákat és remélem azok is elkerülnek engem, nem szeretnék középpontba kerülni valami miatt. Tehát csak a háttérből figyelek, egyik fülemen be másikon ki...De kérdezz nyugodtan, mire vagy kíváncsi? Hátha tudok valamire válaszolni.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Nov. 01, 2015 11:18 pm Keletkezett az írás





Hayden & Natalie



Hálát adtam azért, hogy az öcsémet és a szüleimet sikerült meggyőznöm arról, hogy nem kell minden egyes pillanatban mellettem lenniük. Tudom, hogy valójában hatalmas bunkóság volt ezt kérni tőlük, de szükségem volt arra, hogy megjátszások nélkül tudjak a gyógyulás útjára lépni. Jól esett a támogatásuk, nélkülük nem is lettem volna képes arra, hogy eljárjak a kemoterápiára. De ha mindig fizikailag is mellettem lettek volna, akkor nem tudtam volna annyira a gyógyulásra összpontosítani, mint amennyire szerettem volna. Egyszerűen arra ment volna el minden energiám, hogy megpróbáltam volna erősnek látszani előttük. Ez pedig valószínűleg egyikünknek se tett volna jót.
Ebből az okból kifolyólag viszont csak örülni tudtam annak, hogy pont abban a kórházban kezelnek, ahol azelőtt dolgoztam. Mert ha bármikor rám törne a magány, elég kimennem csupán a folyosóra és már is ismerős arcokba botlom. Néha még szó szerint is...
De be kell vallanom, hogy a sok munkatársam közül egész kevés volt azoknak a száma, akiket szívesen láttam az ágyam mellett. Szerencsémre Hayden viszont közéjük tartozott, ráadásul az aranyos kölyökképének köszönhetően rögtön jókedvre tudott deríteni.
- Mindenképpen csak a malac jöhet szóba, citrommal a szájában. - Közlöm vele, még halkan fel is nevetek, ami gyorsan egyre hangosabbá válik, ahogyan látom, miként piszkálja meg a tányérban lévő étel-szerűséget.
A hirtelen jött jókedv túl hamar csap át komor rosszkedvvé, de ismét szerencsém van, amiért Hayden van itt mellettem. A könnycseppek gyorsan felszívódtak, a számra pedig újból egy mosoly húzódott. Minden egyes szaván csüngtem és próbáltam elraktározni a szavait magamban.
Gyógyulás, gyógyulás, gyógyulás.
Mantraként kezdtem mondogatni magamban, a hajhullást is ennek következményeként könyveltem el. Vagy legalábbis próbáltam.
- Köszi, Hayden. - A mosolyom őszintévé változik és tényleg hálás vagyok azért, amiket az előbb mondott. Nem ártana, ha jobban hinnék magamban, ez egyszer már biztos. Vagy ha nem is magamban, akkor legalább abban, hogy meggyógyulok. Hiszen szeretem az életem. Szeretem a szüleimet, az öcsémet, a családunkat. Azt, ahogy karácsonykor különös harcot vívunk az utolsó szelet csokitortáért, ahogy azt is, mikor kiabálunk egymással, mert valaki már megint nyitva felejtette a konyhai ablakot és a szomszéd macskája a kedvenc fotelünkön élesítette a karmait.
- Tudom... csak ha nem telne ennyire lassan az idő, akkor az szuper lenne. - Lehetetlent kérek, ezzel tisztában vagyok, hiszen egyikünknek sincs ereje befolyásolni az időt. Sajnos. - Megtennéd? - Reménnyel telve pislogok rá, holott tudom, hogy nem fog meggyógyítani. Csupán szeretném tudni, meddig kell még ezeket a színtelen falakat néznem. Ha kell, napi szinten bejárok a kemoterápiára, nem érdekel. Csak hadd aludjak a saját ágyamban, hadd menjek haza. - Majd meghálálom. - Mosolygok rá kedvesen, aztán visszadőlök az ágyamba, mert a mai nap az ülés se megy olyan egyszerűen, mint kellene.
Felé fordulok, hogy elkaphassam a tekintetét és úgy hallgassam a válaszát. Ahogy beszél a mindennapjairól, azon kapom magam, hogy áhítozva iszom a szavait. Bármit megadnék azért, ha én is átélhetném a hétköznapjait. Vagyis a sajátomét, orvosként és nem páciensként.
- Azok a jó kis pörgős napok, Istenem! - Álmodozós hangsúllyal ejtem ki a szavakat a számon. - Bárcsak én is ugyanezt csinálhatnám. - Mielőtt újból túl komolyra fordulna a beszélgetésünk, a pletykákra terelem a témát. Tudnom kell, mi folyik a háttérben, ha már nem tölthetek lopott perceket a kantinban és beszélgethetek a többi rezidenssel, gyakornokkal, no meg persze a szakorvosokkal.
Ahogy Hayden elneveti magát, úgy jelenik meg széles mosoly az én arcomon is. Hiába, nehéz mellette komolynak maradnom.
- Jaj ne már! Ezt nem veszem be! Valami biztos fennakadt a te radarodon is. - Továbbra is mosolygok rá, szemeimben kíváncsiság csillog. - Nem tudom... Mondjuk összejött valaki valakivel? Tűntek el újabb gyógyszerek a szertárból? Vagy mondjuk azt is elárulhatnád, mit beszélnek rólam... - Felsorolom a lehetséges verziókat, most már csak választania kell, hogy melyikre óhajt több figyelmet szentelni. Bár kíváncsi lennék, hogy miket beszélnek rólam a hátam mögött, hiszen a nővérkék bármennyire is kedvesek és figyelmesek, annak ellenére pletykásak. Meg lennék lepve, hogyha nem gyártottak volna rólam semmi szóbeszédet.
- Vagy mesélhetsz akár magadról is. Van már kiszemelted, tetszik valaki? Randiztál már a hónapban? - Mosolygok, miközben viccesen felvonom párszor a szemöldökömet. Nem akarom kényelmetlen helyzetbe hozni, mindössze szeretnék egy kicsit elvonatkoztatni saját magamtól és a betegségemtől.
Apró kínos csend kúszik közénk, ezért gyorsan megszólalok és hangot adok az előbbi gondolataimnak. - Ne haragudj, nem akarlak felidegesíteni a kérdéseimmel. Csak jó lenne egy kicsit nem a saját életemmel foglalkozni. De arról beszélsz, amiről csak szeretnél. Semmi nyomás.


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Nov. 05, 2015 1:21 pm Keletkezett az írás



Natalie and Hayden
 





Fogalma sincs arról, hogy mi az az erő ami állandóan az onkológia felé húzza. Oké, köztudott, egy rezidensnek minden osztályon meg kell fordulnia ahhoz, hogy teljes átfogó képet kapjon az orvoslásról, hogy aztán a későbbiekben eltudja dönteni azt, hogy mi lesz az ő választottja, hova húzza a szíve. Hayden és sok orvos is úgy véli, hogy egy frissen diplomázott felnőtt még nem tudhatja biztosan azt, hogy mi lesz az kiszemeltje. Lehet, hogy van egy képe valamelyik osztályról ahova húz a szíve, viszont ahhoz, hogy biztos legyen a döntésében meg kell tapasztalnia, hogy milyen ott az élet. Ő példának okáért a radiológiát vagy a szívsebészetet akarta a magáénak de már az első és második rezidensi éve alatt úgy döntött, hogy pont ez a kettő lesz az, amit a háta közepére se fog kívánni. Ezután egyre többet tudott kilőni, így a laborban zajló munkálatokat vagy épp a fizioterapeuta és hasonló mozgásszervi osztályok.
És, hogy mi az amiből nem kíván többet egy-két óránál? Hát a hematológia vagy épp az onkológia. A gond csak az, hogy az utóbbi időkben rengeteg időt tartózkodott az utóbbi helyen és úgy érzi, hogy kezd rámenni már az ő egészsége is. Lassan de biztosan depressziós lesz, csak még egyszer kelljen betennie ide a lábát.
Ám abban a pillanatban mikor Nathalie szobájába lép, mintha ez a fajta nyomás megszűnne. A szívéről lekerül egy bizonyos teher, már nem érzi úgy magát, mintha egy bazi nagy elefánt ülne a mellkasán aki nem teszi lehetővé a levegővételt. Az érzékei ismét kiszélesednek, és nem csak egy kis csövön próbál előre tekinteni ami egyenesen a nap végéhez vezet. Nem akar menekülni. És idegesíti, hogy nem tudja megfejteni, mi az ami ennyire köti őt a fiatal, beteg lányhoz. Mind ahányszor bejön hozzá, legyen ébren vagy épp az igazak álmát alussza, mindig érez egyfajta békét felőle ami hamar átcsap abba az érzésbe, mintha már egészen régről ismerné. Talán épp ezért viseli annyira a szívén a gyógyulását, és ezért is érdeklődik sűrűn felőle noha tudja, hogy az esetek nagy részében rossz hírt fog kapni vagy épp egy egyszerű fejrázást, hogy nincs javulás, de rajta vannak az ügyön. A gond csak az, hogy nem tudja miként segíthetne neki. Mikor Leah ment át azon amin most Nat, akkor végig ott volt mellette és fogta a kezét, ugyanis a lányzó igényelte nem csak a segítségét de a jelenlétét. Minden napját itt kezdett majd fejezett be. Mellette volt olykor két, három órán keresztül és még nap közben is benézett csak, hogy tudja minden rendben van. Közben felcsempészett neki egy kis finomságot, vagy ehető kosztot, amire mindig vágynak a betegek. Sajnos nem túl bizalom gerjesztőek azok a kásás, hideg és ... visszataszító illatkombinációval rendelkező valamik, amit kapnak.
Épp ezért is ajánlja fel a szőkeségnek, hogy hoz neki valamit, amit komolyan is gondol, noha próbálja viccesebbre venni a figurát, hogy azt a bájos, csinos arcot ismét mosolyogni láthassa. Örül a kiváltott reakciónak, de azért halál komoly arckifejezéssel hozzá is teszi:
- De tényleg! Mond mit szeretnél enni s én beszerzem neked. Becsempészek bármit, ami valamivel egészségesebb, mint amilyen egy McDonald's-os szendvics lehet - ezzel azt próbálja mondani neki, hogy amit kér beszerez, csak az ilyen műanyag kajákat ne kérje tőle mert azt nem fog hozni.
Tudja, hogy milyen rosszul érinti a hajhullás, de ezt csak úgy szabad most felfognia, hogy az a gyógyulás egyik, leglátványosabb jele amibe most kapaszkodnia kell. Épp ezért mosolyodik el mikor a lány megköszöni, hogy próbálja biztatni, de a szomorkodásé legyen a főszerep. Persze ezzel aligha tud segíteni és ezerszer is elmondja magában mint egy fohászt, bárcsak segíthetne neki... ténylegesen! A gond csak az, hogy a rák nem egy olyan dolog mintha valakinek a lábát kellene megműteni vagy más egyéb testrészét, szervét. Ez nem kézzel tapintható valami, sokkal inkább olyan amit az embernek magának kell legyőznie és nem szabad elveszítenie a hitét, hogy még van esély a gyógyulásra.
- Az idő sajnos relatív. Aki egész nap csak a falat nézi annak lassú. Én viszont nem is tudom magam eléggé utolérni lassan második hete - na ezt persze nem azért mondja, hogy még inkább fájdítsa a szívét, csak tudatni akarja, hogy a kényszerpihenő talán arra is ösztönözni fogja minek után felgyógyul, hogy mindig legyen ideje magára. Legyen idő arra, hogy megálljon és leüljön, pihenjen, foglalkozzon magával is ne csak a betegekkel.
- Természetesen! Amint kibattyogok innen, az lesz az első dolgom - ígéri meg, és amit ő egyszer megígér azt az esetek kilencvenkilenc százalékában be is tartja. A maradék egy általában saját magára szokott vonatkozni.
- Hé, ne lógasd az orrod! Hidd el, nemsokára megint mellettünk fogsz robogni épp úgy, mint Leah. Ha gondolod valamelyik nap felküldhetem hozzád. Eltudna látni egy kis tanáccsal, hogy miként őrizd meg a jókedved... és ki tudja milyen csajos témákról tudnátok beszélni - hirtelen azt se tudja, hogy ismerik-e egymást, viszont Leah esetéről igazi szaftos pletykák keltek útjukra az idő alatt, míg ő is abban az ágyban feküdt, ahol most Natalie. Így biztos abban, hogy Nat is hallott Hayden lakótársának esetéről, mikor is addig addig húzta a dolgot, míg majdnem késő lett. Mindkét mellében csomók voltak, nem is egy, ennek ellenére anélkül éldegéli most az életét és dolgozik rezidensként - noha kikellett hagynia egy egész évet - hogy le kellett volna venni a melleit. Boldog és tünetmentes pedig egy időben azt hitte, eljön a vég. De aztán ilyenkor jelent meg az ajtajában a vidám tekintetű, gyermeteg mosolyú Hayden és pillanatok alatt elterelte a figyelmét arról, hogy temesse magát és kitalálja, milyen virágot kér a sírjára.
- Őőő.. - a pletyka felhozatal hallatán a szorongás apró kis jeleit kezdi el produkálni. Sűrűbben pislog, pupillái összehúzódnak, mint ahogy ő maga is próbál egyre kisebbre és kisebbre zsugorodni a székben. Szégyenlős mosolya pedig mindent visz.
- Nem tudom. Gyógyszerek azok a nővérek elmondása szerint folyamatosan tünedeznek és elvileg múltkor indítottak egy pert valamelyik orvos miatt, mert az nem cserélt tűt vérvételnél. De ennél többét nem nagyon tudok. Tényleg nagyon nem vagyok képbe ilyen téren. Azt viszont tudom, hogy mindenki vár vissza és szorít neked. Sokan azért nem jönnek fel, mert félnek, hogy sírva fakadnak - értetlenül vakarja meg a halántékát és nem érti, hogy sok ember miért nem képes arra, hogy kimutassa a gyengeségét.
- Én? Randi? Úgy nézek ki? Időm se volt arra, hogy valakivel hosszabb időt eltöltsek, bár... tény és való, hogy valaki felkeltette az érdeklődésemet. De randira nem hívtam el - nevetgél szórakozottan. Karikás, fáradt szemek, falfehér bőr... nem úgy néz ki mint aki most jött egy randevúról. Emellett túl elhamarkodott döntés lenne, ráadásul megijeszteni se akarja szegény lányt. Plusz nagyon friss még az az ismertség, az se biztos, hogy az a kis vibrálás és bizsergés amit érez, az lesz amire gondol.
- Elhiszem és tényleg semmi baj, kérdezz csak amit tudni szeretnél, maximum nem tudok válaszolni neked - elvégre ő dolgozni jön ide, azért, hogy ellássa a betegeket ne pedig pletykákat terjesszen.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Nov. 10, 2015 10:57 pm Keletkezett az írás





Hayden & Natalie



Habár nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy örülök annak, ha meglepnek a munkatársaim és benéznek hozzám, mindenkihez máshogy viszonyulok. Itt van példának okáért Hayden. Vele mindig könnyen megtaláltam a közös hangot, olyan hamar el tudtunk beszélgetni bármiről, mintha ezer éve ismernénk egymást. És most őt is abba a kategóriába sorolom, mint mondjuk Jamie-t vagy az öcsémet. Hayden hiába orvos, s hiába kell a mai napján az onkológián töltenie, nagyon nem örülök annak, hogy pont ma van itt. Pont ma, amikor én az egyik legrosszabb napomat élem. Bármit megadnék, ha őt is megkímélhetném attól, hogy ilyen állapotban lásson. Én megértem, hogy a szeretteim mind aggódnak és mellettem akarnak lenni, hogy segítsenek, de nem tudnak. Nekem pedig fáj rájuk néznem, mert tudom, hogy ők is szenvednek. De ha csak azokon a napokon látogatnak meg, mikor a toppon vagyok, akkor meg tudom őket nyugtatni. Biztosítani tudom őket arról, hogy minden rendben lesz velem, s talán akkor, azokban a pillanatokban még én magam is elhiszem ezeket a mondatokat. Úgyhogy emiatt az okok miatt nem örültem annak, hogy Hayden pont a mai napon kapta meg ezt az osztályt. Holott minden érvemmel ellentétben, valahogy, valamiért, mégis jól esett, hogy itt volt. Mert a puszta létével rögtön családias, barátságos hangulatot teremtett, bár ebben nem volt semmi logika, legalábbis a számomra.
- Hú, pedig megkívántam a McDonald's-os sajtburgert... - Elnevetem magam, igaz hang nem nagyon társul hozzá, inkább csak mosoly, mert még ehhez sincsen túl sok erőm a mai nap. - Most nagyon utálsz? - Tudom, miként vélekedik a gyorséttermi kajákról, de most hirtelen tényleg megkívántam. Bár igazából a mai nap történései után, bátran állíthatom, hogy kár lenne belém.
- Egyébként köszönöm, viszont jelen pillanatban megfájdult a gyomrom, úgyhogy egy kicsit hanyagoljuk ezt a témát. - Hirtelen émelyegni kezdtem, így mielőtt bármi rossz történhetne, inkább befüggesztem a beszélgetést az ételekről. És próbálom a gondolataimat is elterelni róluk.
- Hát látod, rossz szakmát választottunk. Betegek sajnos mindig lesznek, ahogy balesetek is, szóval egy kórházban az ott dolgozók számára sose áll meg az idő. Pihenni pedig csak ezeken a falakon kívül lehet. - Már szinte alig emlékszem azokra az időkre (pedig nem is volt olyan régen), amikor örömmel léptem be ebbe az épületbe. Most viszont alig várom, hogy végre elmehessek innen és egy ideig ne kelljen ezeket a falakat bámulnom.
- Jó, ez jó ötlet! Szívesen beszélgetnék egy kicsit Leah-val, ha neki sem okoz gondod, mert végül is nem vagyunk éppen barátok. - Sőt, inkább csak látásbeli ismerősöknek mondanám magunkat, semmi többnek. De vele még mindig szívesen beszélgetnék a betegségről, mint abban a segély-csoportban, ahová tanácsolták, hogy elmenjek. (Biztos nem fogok.)
Látom rajta, mennyire szorong, ez pedig még inkább mosolygásra késztet. Talán hanyagolnom kellene ezt a témát, mert kezd rosszul érinteni, hogy őt ennyire ki tudom akasztani vele. Szégyenlős mosolyát figyelve, kellemes érzések kerítenek hatalmába. Szinte deja vu érzésem támad, mintha egyszer, régen, akár egy másik életben átéltem volna hasonlót. De elkergetem magamtól a reinkarnációhoz kapcsolódó gondolataimat, hiába is érzem megint azt, mintha Hayden-t már ezer éve ismerném.
A perre nem reagálok semmit, mert csak felidegesíteném magamat a tűcserélés elmulasztása végett.
- Akkor jobb is, hogy nem jönnek fel... Nem tudom, hogy kezelném, ha itt lenne öt ember, akik amint rám néznek, elsírnák magukat. Amúgy se haldoklom, még... - Elmosolyodom, de aztán rájövök, hogy talán Haydent nem kéne idegesítenem az utóbbi időben kialakult morbid humorommal. Az öcsém se értékeli, valószínűleg ő sem fogja, ezért bocsánatkérésképpen kedvesen rámosolygok.
Rögtön utána viszont alsó ajkamat lebiggyesztem szomorkásan, mikor megjegyzi, hogy nem volt ideje randizni. Ez külön rosszul esik még nekem is. De csupán azért, mert annyira szerethető embernek tartom őt, ráadásul szerintem bőven meg is érdemelné a szerelem nyújtotta boldogságot. És én csak szerettem volna, hogyha megtapasztalja milyen is az. Mielőtt még mondjuk túl késő lenne... Példáért nem kell a szomszédba menni, itt vagyok rá én. A volt barátaim kihasználtak és/vagy megcsaltak. Viszont Jamie mellett olyat érzek, mint eddig még soha, csak éppen most ez a nyamvadt rák az, ami megakadályoz mindenben. Ezért gondolom azt, hogy nem szabad várni a dolgokkal.
Ám mikor megtudom, hogy van egy lány, aki felkeltette az érdeklődését, a szemeimbe csillogás költözik és boldogan elmosolyodom. - Azért ne várj sokat azzal a randira hívással. Sohasem tudhatod, mit hoz az élet. Úgyhogy ne vesztegesd el az értékes időt... - Ezt már komoly arckifejezéssel és hangsúllyal mondom, hátha így sikerül meggyőznöm őt. - Szent beszéd vége. - Ezt is hozzáteszem, mert nem akarom, hogy úgy hasson, mintha parancsolgatni akarnék neki, vagy beleszólnék az életébe. Így feszültségoldás-képpen inkább elnevetem magam.
Vállat vonok, mert nem is tudom, mit kérdezhetnék, majd hirtelen bevillan valami. - Nem mostanában kéne lennie a jótékonysági bálnak? Mész rá? - Újabb kíváncsiskodás, ám lehet jobban tenném, ha végre csendben maradnék, mielőtt tényleg olyan helyzetbe hozom, hogy legközelebb még egy percre se ugrik be hozzám.


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Nov. 13, 2015 12:49 pm Keletkezett az írás



Natalie and Hayden
 





Mindig is érezte, hogy van valami furcsa kapcsolat Nathalie és közötte. Mintha már régebbről ismerné azt a mosolygós arcot, mint ami rendszerint köszönti őt, ahogy az ajtóban megjelenik kötelességeként, vagy csak azért, mert látni szeretné, hogy alakul a sorsa. Van valami fény a tekintetében, azokban a gyönyörű kék szemekben, melyekbe szinte mindig képes kapaszkodni. A betegsége ellenére hat életvidámnak, magabiztosnak, ugyan akkor ott van a háttérben a kétségbeesése és a végtelen szomorúság, ami érthető, hisz ki nem rettegne egy őt megtámadó halálos kórtól, mely kezeletlenül és kezelve is úgy elburjánzik, hogy talán késő lenne elkezdeni az orvoslást. Átélte már ezt egyszer, mikor is alvatlan éjszakákat töltött Leah betegágya mellett csak azért, hogy láthassa a változást... látni akarta azt, hogy gyógyul, hogy harcol és azt, hogy erős! Tudta róla, hogy az, és az eredmény meg is látszik. Tünetmentes.
Őszintén reméli, hogy Nat se adja fel a cél előtt és, hogy ő is hasonlóképpen fog harcolni azért, hogy felépüljön és ismét az a végtelenül vidám, lelkes lány legyen aki előtte volt.
A gyönyörű arcot elnézve, egy pillanatra mintha félre verne a szíve, hisz a felismerés egy igazán váratlan pillanatban éri őt utol s noha koránt sem biztos benne, mégis... emlékezteti őt valakire régebbről. Talán arra az apró, szőke és törékeny lánykára, akivel annak idején annyit játszottak a farmon. Fogalma sincs, hogy milyen ágról rokonok vagy, hogy egyáltalán azok-e, de tudta, hogy erős kapocs van közötte és a kislány között, akivel akár nap huszonnégy óráját is képesek voltak kint tölteni még az esőzések ellenére is. Soha nem állt semmi és senki az útjukba, elválaszthatatlanok voltak. Már az első pillanatban egy rugón járt az agyuk és megannyi közös emléket köszönhetnek annak a néhány évnek.
Viszont ez a kislány egyik napról a másikra felszívódott. Nem jelent meg többet a farmon a családjával, nem volt, akivel Hayden játszhatna, csak várta őt nap, nap után a farm kapujában, de csak nem érkezett meg. Pár hónap után végül feladta, és bár idegesítette a tény, hogy nem látja többet, megpróbált úgy tenni, mintha mi se történt volna. A kislány eltűnt az életéből, nem egymás mellett nőttek fel, így mára fogalma sincs, hogy nézhet ki, ki lehet az. Sokáig bízott abban, hogy legalább a szempár amit annyira szeretett felismerhető lesz a számára, épp ezért is érzi azt, hogy talán ez a lány ott lehet a jelöltek sorában.
Zöld íriszei elkerekednek, arca undorodó fintorba torzul a megjegyzés hallatán, viszont minek után kérdés is társul hozzá, halkan felnevet.
- Nem, nem utállak, viszont gyors kaját ne tőlem kérj. Ha kell készíttetek neked Leahval egy három fogásos ünnepi vacsorát is, csak a sajtburgertől és hasonló undormányoktól kímélj meg. Amennyiben, az nem valami igazi húspogácsából és szószból álló szendvics - mutat rá mutatóujjával, hisz bár a "mekit" utálja, de a jó régi, nagydarab puffancsos hamburgereknek még ő maga se tud nemet mondani. Azoknak, melyeknek a húsa tényleg húsból van, nem műanyagból, és a hülye szószok helyett ketchup és mustár kerül bele.
- Jól van - mosolyodik el, majd a kisszekrényen lévő nagy pohár vízre pillant - kérsz egy kis vizet? Ha citromot csepegtetnénk bele az még jobb lenne - tapasztalatból tudja. Voltak annak idején olyan erős fájdalmai a lába miatt, mikor megkapta a protézist, hogy nem csak a fájdalommal, de a hányingerrel is egyaránt küzdenie kellett a sok gyógyszer és az idegi állapota miatt. Erre mindig citromos vizet kapott az anyjától, ami valamelyest javított a helyzeten. Igaz lehet, hogy csak elhitte azt, hogy jobb lesz, ez pedig befolyásolta...
- Egyet értek. A gond csak az, hogy még a falakon kívül is azon jár az ember esze, hogy "vajon mi van X-el és Y-nal, befejeztem e azt vagy megcsinálja e "B" amire kértem?"... azt hiszem bekerültünk egy folyamatosan forgó ördögkerékbe ami csak nyugdíjaztatás után fog leállni - fülig érő vigyora a pillanatnyi keserűség ellenére is visszatér, elvégre furcsa lehet, hogy még nincs is annyi ideje a szakmában, mint lennie kellene, mégis a nyugdíjról beszél már.
- Azt nem mondták, hogy mikor mehetsz haza? - tudja jól, hogy vannak olyan betegek, akik bejárók lehetnek. Bejönnek a kezelésre aztán haza mennek, igaz tudja, hogy talán Natnek jobb ez a bent fekvős dolog abból a szempontból, hogy nem jár állandóan a nyakára a családja, és többet lehet egyedül miközben csak a gyógyulásra összpontosít. Viszont Hayden részben tartózkodik is ettől a bent fekvős dologtól, mert itt semmi inger nem éri. Nem látja rendesen a Nap sütést, nem láthatja a madarakat melyek a fákon csiripelnek, trilláznak és  varázsolják vidámabbá az ember napját. Annyi mindent láthatna és érezhetne, ha otthon lenne, nem pedig ezen rideg, unalmas falak között ücsörögve.
- Szerintem nagyon hamar barátokká válnátok, Leah is épp olyan tüneményes és jólelkű, mint amilyen te vagy. Nagyon hasonlítotok egymásra, és... remélem, ez nem ék lesz közöttetek, hanem a javatokat szolgálja. Akkor beszélek vele - látni lehet az arcán az igazi örömöt, hogy tehet valamit a lányért. Utálja a tétlenséget és azt, hogy nem mindig képes azt nyújtani, amit szeretne. Ez esetben nem tud abban segíteni neki, hogy gyorsabban leküzdje a rákot... viszont kellemesebbé és boldogabbá még teheti az itt töltött idejét.
- ... még?! - csúszik néhány oktávval magasabbra a hangszíne, rovó pillantását pedig nem is akarja elrejteni, érezze csak a lány, hogy nincs az ínyére a kifejezés.
- Tudom, és igazad van, csak tudod... vannak olyan személyek, akik nem szeretik, ha pár hét ismertség után máris rájuk startol valaki. Maradok inkább tisztes távolságban, maradok rezidens. Majd idővel talán változik a dolog - utal itt Zoyára, aki már az első pillanatban elvarázsolta Haydent. Egyszerűen fogalma sincs, hogy mi volt az, ami ennyire megfogta benne?! Az egyszerűsége? A lelkesedése? A kislányos bája? Talán mind a három, viszont azóta mintha láncra verték volna, annyira beszűkült a látóköre a nőket illetően, és csak ő van, akire figyelni tud, mint gyengébbik nemre.
A bál kérdését illetően csak egy pillanatra elgondolkozik.
- Attól tartok, hogy nem nekem való egy bál... lovak és tehenek között nevelkedtem, nem olyan emberek között akiknél mindennapos a villás reggeli. Hogy néznék ki a sok estélyibe és szmokingba öltözött nagy név között? Azt hiszem inkább kihagyom és vagy dolgozok a háttérben csendesen, vagy... elmegyek valahova, nem tudom - nem érzi úgy, hogy ott kellene lennie. Még csak arra se érez késztetést, hogy bedugja egy fél órára a fejét, hogy lássa, milyen az ez az összejövetel. Általában ilyen alkalmakra neves, de minimum befolyásos emberek szoktak érkezni, akik nem elég, hogy egytől egyig hibátlanok, de még úgy érzi magát mellettük, mint egy tényleges paraszt gyerek. Ebből pedig köszöni, de nem kér...




Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 5:04 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Hayden & Natalie
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Miss you so much! - karakter, aki még hiányzik
» Részegen, ki visz majd haza?! - Hayden&Tom
» Zoya and Hayden (SMS)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: