Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 24 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 24 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Megosztás
 
Terry & Isabella: Good Morning
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

Terry & Isabella: Good Morning Empty
»Szomb. Jan. 23, 2016 1:26 pm Keletkezett az írás



A dialízis szívás. Ezt fizikálisan képtelen vagyok elégszer hangsúlyozni. Pedig esküszöm, még csak nem is vagyok nagyigényű ember, tényleg, meglepően ritkán panaszkodok, de a diéta, a napi dialízis és a fölöttem terjengő sötét felhő – ez utóbbi metaforikus és arra utal, hogy minden nappal egyre jobb esélyem van feldobni a talpam ha valakinek esetleg nem esett volna le – egész komolyan megedzette még az én idegeimet is. Hozzátartozik még ehhez, hogy nincsen mit csinálnom. Igen, tudom, olvassak: az utóbbi hetekben annyit olvastam, hogy már az írott szótól is herótom van. Sorozatozzak! Ja, mit? Probléma, hogy kifejezetten sokat nézek amúgy is, mostanra semmi nem maradt.
Szóval, a jó öreg csempeszámolás marad. Ezt mondjuk majdnem fejből tudom, de sosem árt ellenőrizni. Igen, még mindig húsz keresztbe, és tíz függőlegesen mielőtt a helyét átvenné a fal. Ó, bakker, ez így nem lesz valami szórakoztató… Nos, egy megoldás még mindig van. Ráadásul nem voltam ott azóta, hogy reggel elvittek dialízisre. Ki tudja, mi változott odaát. Valószínűleg semmi. Csipkerózsika nem igazán rendezi át azt a szobát.
Kikászálódok az ágyamból, fölhúzom a rendkívül jól kinéző, egyébként Star Warsos – értsd: régi – mamuszom, és szépen kicsattogok az ajtón. Majd átslattyogok a Kómás Csaj szobájához, föltárom az ajtót éppen eléggé hogy be tudjak slisszolni mellette, bezárom magam mögött, majd egy pillanatig csak élvezem a műszerek kattogását. Oké, tudom, szánalmas, de valaki lesz szíves hagyni a haldoklót kiélvezni a helyet.
Majd a következő pillanatban leesik, hogy valami nincs rendben.
– Basszus, te mikor ébredtél föl? – kérdezem. Mert annyira hülye én sem vagyok, hogy ezt a különbséget ne vegyek észre. Az meg, hogy valószínűleg nagyobb bunkót a föld nem hordott még a hátán ebben a szent pillanatban mint szerény személyemet, az senkit ne zavarjon. Majd túllendülök rajta.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Terry & Isabella: Good Morning Empty
»Hétf. Jan. 25, 2016 3:23 pm Keletkezett az írás



Borostyán színű íriszeim bámulják a szoba falát, orromat csipi az a tipikus szag, az a kórház, fertőtlenítős illat amitől az ember rosszul lesz és hiába csak egy szimpla kivizsgálásra fog érkezni, akkor is beijed. Alig egy két órája lehetek ébren, de már most irritál engem, irritál az illat és irritál a szoba fala, a csempe, még a berendezés is. De gyanítom sokkal több köze lehet ahhoz, hogy gépekre vagyok kötve, és az orvos látogatása. Még mindig nem bírom felfogni amit mondott, ez olyan hihetetlen, durva, szomorú. Azt sem tudom, hogy most mi lesz velem, ha egyáltalán felépülök és egyáltalán emlékezni fogok bármire is. Mert azt mondták, hogy ez csak átmeneti állapot. Nem is tudom, valahogy olyan nagy képtelenségnek tűnik az egész, az ilyen a rossz filmekben szoktak megtörténni, vagy a nyálas sorozatokban. Óh igen, az ilyen szappanoperákban, amit anyu annyira szeretett mindig is. Erre a gondolatra elszorul a torkom, érzem ahogy hatalmas gombóc keletkezik benne, ahogy szemeimet szúrják a kibuggyanni készülő könnycseppek. Veszek egy mély levegőt, nem bőghetek egész nap, meg egyébként sem lehetek túl szép látvány így. Még mindig az jár a fejemben, amikor a doki elmesélte, hogy egy éve kómában feküdtem, hogy egy évet „átaludtam” egy hosszú évet, amíg nem volt tudomásom semmiről sem. Sem arról, hogy mi történt velem, sem arról, hogy a szüleim már nincsenek. Meghaltak. Fel sem bírom fogni, hogy már nincsenek. Nem mintha emlékeznék rájuk, mert egyelőre semmi sem dereng, az agyam helyén csupán egy fekete űr van. Hogyan is tehetnék ellene, vagy valaha fogok emlékezni? Azt mondják, hogy egyszer igen, hiszen ez csak átmeneti állapot, a sokk miatt amit az agyam produkált, mert nem bírta megemészteni a fájdalmat, vagy valami ilyesmit magyarázott. Igazából csak egy két szót sikerült megjegyeznem, mint a nevem, illetve azt, hogy tök egyedül maradtam a világon, mert a szüleim, akikre támaszkodhatnék egy ilyen helyzetben már egy éve hallottak. És a nevükre sem emlékszem, vagy az arcukra, vagy egyáltalán az emlékeimre, velük. Azt is megjegyeztem, hogy azt mondta a doktor ez ilyen átmeneti dolog, ez az amnézia, majd szépen lassan vissza fog térni az emlékezetem, csak türelmesnek kell lennem. Könnyű mondani, de megnézném ő az én helyzetemben mit tenne, biztos, hogy a türelem szó a szótárában utolsó helyen szerepelne, mint nálam. Arra is emlékszem, hogy olyasmit is mondott, hogy nagyon nagy szerencsém volt, hogy egy ilyen hosszú kómából felébredtem, és hogy nem nagyon szokott ilyen megtörténni. Tehát nagyon szerencsésnek érezhetem magam, de valahogy még sem érzem annak magam, sokkal inkább illik a jelenlegi kedvemre a szerencsétlen jelző. Határozottan annak érzem magam, azt mondják, hogy ne aggódjak semmiért, most csak azzal az egy dologgal kell foglalkoznom, hogy teljesen felépüljek. De hogyan is ne foglalkozzak más dolgokkal, amikor olyan dolgokat meséltek amitől egy egészséges gyereknek is elment volna még az élni akarás kedve is, hát még egy olyan, aki nem emlékszik az életére. Olyan alapdolgokat, mint a korom, mint a nevem is, csak azért tudom, mert ők mondták. Eljátszom a gondolattal, hogy lehet majd egy rokon felbukkan, ha megtudják, hogy felébredtem, de mi van ha nincs rokonom, ha csak a szüleim voltak? Akkor senki sem fog megjelenni, hogy segítse elő a gyógyulásomat. Mégis mi a fenét kellene tennem?- teszem fel magamban a kérdést úgy, mintha nem kellene ezen az ágyon feküdnöm, egy olyan szobában ahol tök egyedül vagyok. Már most beszélgethetnékem támadt, hogy eltereljem a gondolataimat ne gondoljak a szüleimre, de valószínűleg csak az orvosaimmal beszélgethetek majd orvosi nyelven, amiből egy mukkot sem fogok érteni.
Gondolataimból az ajtó nyikorgása zavar meg, nem is pillantok arra, hiszen gondolom a doki jött vissza a vizsgálatok miatt. De ugyan olyan halkan csukódik be, mire egy velem egy korú srácot pillantok meg, határozottan ő is a kórház betege lehet. Felcsillan bennem a remény, hogy talán ismer, talán tud valamit rólam.
-Körül belül két órája,- válaszolok neki, majd le is támadom, megpróbálok felülni valahogy az ágyban, a zsinórok ellenére is amik lógnak a karomból.
-Figyelj, te ismersz engem? - szegezem neki a kérdést, majd megpróbálok mosolyogni, hogy ne vegye letámadásnak.- Hogy hívnak?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Terry & Isabella: Good Morning Empty
»Hétf. Jan. 25, 2016 6:39 pm Keletkezett az írás



Még mindig nehéz elhinni, hogy a Kómás Csaj egész konkrétan visszanéz rám. És félreértés ne essék, tudom, hogy egy szemétláda vagyok, de az első gondolat, ami megfordul a fejemben az, hogy vajon hova fogjuk költöztetni a heti pizza-partit? Azét egy jó másodperccel később elszégyellem magam, mert mégiscsak szemétség ezen aggodalmaskodni, és inkább teszek egy kissé bátortalanabb lépést befelé.
– Ó – kommentálom, hogy két órája ébredt fel. – Akkor ez még a „jó reggelt” időszak, igaz? Jó reggelt!
Bugyuta vigyoromat nem kell különösebben színlelnem. A helyzet az, hogy halovány segédfogalmam sincs, hogyan kellene kezelnem ezt a helyzetet. Jó, ha az ember naponta, de legrosszabb estben is kétnaponta – hé, amikor rájöttem, hogy itt van Netflix kicsit el voltam foglalva! – áttelepszik egy kómáshoz, azért átfut a fején, hogy hátha felébred, amíg itt vagyok. Arra volt vésztervem: minél hangosabban visítani orvosért. Igen, basszus, rendkívül férfias lettem volna. Arra viszont, hogy egyszer csak besétálok, és ő már ébren van – nos, arra azért nem számítottam. Lám, hogy dőlnek össze a terveink…
– Definiáld az ismertséget – húzom el a számat egy kissé, mint a kölyök, akit rosszalkodáson kaptak. És ha nem értjük bele a meglehetősen populáris és felnőtt tartalmat követelő dolgokat, igazából ez a helyzet. Viszont, ha kérdeznie kell, akkor nem tudja, és nem akarom megijeszteni. – A helyzet az, hogy nem. Őszinte leszek, a szobádat főleg arra használtam eddig, hogy eltűnjek a világ elől. Nyugis volt, meg csöndes. És nem tudom, hány csempe van itt egész konkrétan.
Igen, ez egy zseniális vallomás volt, Terry, csak így tovább. Bár szerintem még apám sem tudott volna jobbat kihozni ebből a helyzetből, ebben a pillanatban. Még mindig azt emésztem, hogy a Kómás Csaj ébren van, basszus! Apropó, esélyesen van neve is. Ami nem Kómás Csaj. Ha igen, esküszöm, betojok.
– Terry Douffen – mutatkozok be, őszinte mosolyt villantva felé, amolyan barátságos felhanggal. – És a tied?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Terry & Isabella: Good Morning Empty
»Kedd Jan. 26, 2016 9:08 pm Keletkezett az írás



Nem hittem volna, hogy látogatóm lesz, azt meg aztán pláne nem, hogy ilyen hamar, az orvosokon kívül. De nem kellett túl sok időt az agyalással töltenem, kész szerencse. Különben lehet igen hamar nem rég felébredt kómás csajból önveszélyes öngyilkos hajlamú akármivé változok. Nem tudom, hogyan tenném, vagy hoznám össze, de valahogy biztosan, főleg ha egy percnél tovább kell filóznom az eddig kilátástalannak tűnő életemen, amiben az orvosok szerint csoda ért, de ugyan akkor olyan szerencsétlen vagyok mint Tom, a rajzfilmből. Azt hiszem ez minden velem egykorú lány álma nem?
A srác humoros. Vagy humorosnak akar tűnni. De valahogy még sem érzem annak, ennek ellenére próbálok az arcomra erőltetni egy mosolyfélét, ahogy beljebb lép a teremben, de még mindig nem jön nagyon közelebb. Lehet fél tőlem, vagy azt hiszi megfertőzöm valamivel, vagy csak szimplán ilyen félelmetes lehetek. Lehet azt hiszi megfojtom a kezeimből kiálló zsinórjaimmal, vagy nem tudom. Ahhoz még gyenge vagyok.
-Azt... azt hiszem ez még az, bár nem tudom mi jó lehet benne, mert eddig csak az egyetlen jó hírnek csak azt közölték, hogy milyen szerencsés vagyok.- válaszolom neki szem forgatva ahogyan az orvos hangját utánozom, aki közölte velem eme csodás hírt. Majd közölte az elkeserítő és gyászos híreket is amit még most is emésztek, és szerintem amíg élek addig nem fogom magam túl tenni rajta. Ami elég hosszú idő tartam, ha azt nézzük, hogy még csak tizenhét vagyok. Átkómáztam egy évet, pedig a tinik korában nagyon fontos a tizenhatodik év. Ekkor kezdik felfedezni a világot, megtalálják az első pasijukat, csupa ilyen dologban kellett volna részt vennem. Erre úgy feküdtem egy kórházi ágyon, mint egy hallott, és közben baromi egyedül maradtam.
A srác úgy vigyorog mintha nem is tudom, mintha most valami kínosan vicces dolgot mondtam volna, vagy fedezett volna fel, mintha megzavartam volna abban amit eddig rendszeresen tudott tenni. Itt. Az én kórtermemben, ebbe inkább bele sem gondolok, jobban járunk mindketten, tényleg meg kéne fontolnom azt a bizonyos öngyilkosságot.
-Tudod, olyan valaki, aki bármit tud rólam...- kezdek bele nagyon lelkesen abba, hogy bármi olyan ismerős jöhet aki csak látott egyetlen látogatót is betévedni hozzám, míg én úgy tettem mintha halott volnék. De szavait meghallva igen hamar sikerül rádöbbennem arra az elkeserítő tényre, hogy sajnos ő biztos, hogy nem tartozik ezek közé. Gondolom.
Aztán felfogom mit is mond és egy pillanatra egészen elkerekednek a szemeim. Hát már csak ez hiányzott, a végén kiderül, hogy én valami titkos búvóhely lehettem mindenki számára a kórház ezen szintjének. Remélem nem így volt, és csak ez a srác volt ilyen szemtelen, elég nem is tudom bizarr lenne tudomást szereznem róla. Így is elég bizarr a dolog, ez a srác pimasz, nagyon pimasz, hogy ilyet mert tenni.
-Bocs, hogy elrontottam a csöndes búvóhelyedet, nem állt szándékomban,- válaszolok neki mosolyogva, enyhén cinikusan,- lehet vissza kéne esnem kómába, sok mindenkinek megkönnyíteném a dolgát. A dokiknak, magamnak, és te is vissza kapnád a búvóhelyed.- mondom neki kissé komoly hangon.
-Isabella,- vissza mosolygok rá, majd intek, hogy jöjjön közelebb,- legalábbis állításuk szerint így hívnak. Nos Terry, kérdezhetek valamit? Te régóta vagy a kórházban? Szoktál... izé szoktak engem látogatni? Láttál bárkit?- pillantok rá kétségbeesve, hátha volt valaki aki csak úgy véletlenül beesett. Az oké, hogy nem jöttek még rokonok sem, mert hogy biztos nincsenek. De egy... tanár, barátnő, barát, pasi, bárki aki ismerhet? - És amúgy te miért vagy itt?- kíváncsiskodom ha már úgy is itt van.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Terry & Isabella: Good Morning Empty
»Szer. Jan. 27, 2016 3:07 pm Keletkezett az írás



Nem ma jöttem le a falvédőről. Mondjuk ez egy baromi fura kifejezés, az isten szerelmére, milyen horrorfilmet nézett az, aki kitalálta? Emberek ugrálnak, válnak le lassan a falvédőről… Fasza, ma sem fogok rendesen aludni. Én meg a hülye fantáziám. Mindenesetre, amit mondani akartam: felismerem az erőltetett mosolyt. Basszus, ilyenek között éltem le az életem. Apám amúgy sem örült soha, semminek igazán, velem kapcsolatban legalábbis sosem láttam rendesen mosolyogni, de igaz ez azokra a vacsorákra meg esélyekre, amiket eltöltöttem a diplomaták és nagybecsű vendégek társaságában. Szóval észreveszem, amikor a lány alkalmazza. Viszont nem tudok nem azon agyalni, vajon miért.
– A szerencse szubjektív dolog – felelem alig hallhatóan, inkább csak magamnak morogva. Jó dolog, ha ő szerencsés, én nem igazán érzem magam annak. Jó, engem mondjuk a saját egyik belső szervem akar kinyírni, ami egy ritka ocsmány egy árulás, ha belegondolunk… – Miért érzem azt, hogy te nem gondolod így?
Tudom, kissé agresszív kérdés, bár semmiféleképpen nem kommunikálom ezt, sem hanghordozásomban, sem semmi másban. Egyszerűen csak érdeklődök, és remélem, nem veszi majd tolakodásnak. Már annál jobban, hogy itt szoktam dekkolni nála, amikor éppen azt sem tudta, hol van. Bakker, ez bármilyen más környezetben kifejezetten szórakoztatóan hangozhatna.
– Kóma? Azt hittem, csak jó alvó vagy – próbálom életem egyik leggyökerebb poénjával feldobni a hangulatot. Oké, basszus, valaki próbáljon meg ebben a helyzetben valami jobbat tenni, és csak azután ítéljenek el! Amúgy is elképesztően béna vagyok a konfrontációkban. Erről szólt az eddigi életem. – Oké, bocsi. Idióta vagyok, ha eddig nem tűnt volna fel. És… bocsánat azért, hogy betolakodtam. Tudom, nem volt valami szép dolog, de nem a legjobb dolog egymagamban dekkolni odaát. – Itt a falra bökök, ami elválasztja a szobáinkat.
– Bocsi, nem igazán. De körbekérdezhetek, ha gondolod. – Oké, szóval hazudtam. Pontosan tudom, ahogy a többség is tudja errefelé, hogy a lánynak nem volt látogatója. Ami szomorú dolog, de nem fogom a fejére zúdítani. Én is emberből vagyok, basszus, még akkor is, ha egy ritka szar helyzetbe kevertem magamat. – Egyébként csak pár hete. És dialízis. A vesém megpróbál megölni. Semmi igazán komoly.
És még vigyorognom is sikerül a végén.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Terry & Isabella: Good Morning Empty
»Vas. Jan. 31, 2016 3:23 pm Keletkezett az írás



Kicsit furcsa a helyzet, mondjuk nekem ez az egész nap nagyon fura, ha az emberrel olyan infókat közölnek, amiket ma velem, az embernek még csak felfogni sem tud, vagy megemészteni. Még most is azon vagyok, hogy valahogyan sikerüljön a dolog, de nagyon nehéz. Meg egyáltalán, most mihez a fenéhez kellene kezdenem azon kívül, hogy meggyógyulok. Már ha sikerül teljesen felépülnöm, ami nem is olyan biztos. Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt évekből semmire sem emlékszem, még a nevemet is csak azért tudom mert az orvos megmondta. A szüleimet vajon hogy hívhatták? És volt kutyám?
-Talán azért, mert így van,- jegyzem meg halkan, vállvonogatva. Aztán egy pillanatra elgondolkodom és elkezdek beszélni arról neki, hogy a doki mit is mondott nekem, valakiről beszélnem kell erről aki nem csupa szakszavakat és olyan nyelvet használ amiből egy mukkot sem értek.
-Amikor felébredtem az orvos azt mondta, hogy egy éve kómában voltam, már nem is remélték, hogy egyáltalán felébredek, aztán arról is beszélt, hogy átmeneti amnéziában szenvedek, biztosan valami sokk hatására vagy ilyesmi, tudod,- pillantok rá komolyan azt fürkészem, hogy hogyan reagál a szavaimra, hogy mit látok az arcán, aztán ha már egyszer bele kezdtem akkor folytatom. Veszek egy mély levegőt, mielőtt újra megszólalnék.
-Azt is mondta, hogy a szüleimmel autóbalesetet szenvedtünk, pontosan egy évvel ezelőtt, ők azonnal meghaltak a helyszínen, nekem szerencsém volt, épp, hogy túléltem, de aztán kómába estem. Szerinted ebben van valami amit szerencsésnek mondhatok? Nem emlékszem az eddigi életemre és a szüleim sincsenek már.- kapom el róla a pillantásom és a patyolat fehér falat kezdem el zavartan fixirozni. Nem tudom, hogy mit kellene éreznem ezzel az egésszel kapcsolatban. Talán gyászt. És lehet, hogy azt is érzek, fájdalmat, űrt. Igen, űrt, amit nem tudok betölteni semmivel, sem nevekkel, sem emlékekkel, sem semmivel. Talán velem van a baj. De még csak neveket sem tudok amiket arcokhoz tulajdoníthatnék, olyan arcokhoz akiknek köszönhetem az életemet. Az egész helyzet úgy szar ahogy van. Azt hiszem az lenne a legjobb, ha vissza esnék abba a kómába, Csipkerózsikának is sokkal jobb volt, míg aludt, addig nem szerzett tudomást arról, hogy mégis mi is történt a kastélyával, az életével, hogy hogyan ment tönkre az egész. Nos, ebben a pillanatban én is így érzem magam. Arról nem is beszélve, hogy nem is tudom milyen vagyok, mik a kedvenc játékaim, mik a kedvenc kajáim. Mik azok amiket utálom, és vajon milyen zenét hallgatok? Melyik a kedvenc tantárgyam, mit akarok tanulni később? És hogy hívják a legjobb barátnőmet, Mit szoktam csinálni a szabadidőmben? Kicsit olyan, mintha most újra születnék és meg kellene tanulnom mindent, beszélni, járni, ilyesmiket.
Felvont szemöldökkel fordulok felé amikor megszólal, majd kirobban belőlem a nevetés, legalább van humora, amint látom, lehet kissé morbid, de a morbid humor is humor nem?
-Nem, ne aggódj, semmi baj. Legalább amíg nem voltam magamnál addig sem voltam egyedül, még ha nem is emlékszem,- mosolygok rá szívből.- De ha folyton itt lógtál nálam, akkor hogy hogy nem láttál senkit? Valaki biztos jött, nem? Bárki, akin nem fehér köpeny volt?- nézek rá reménykedve és könyörögve, annyira nem lehetek rossz ember, hogy még véletlenül se jött be egy év alatt senki sem jött be hozzám. És biztos kellett lennie egy rokonnak, meg amúgy is ki intézte el a temetést? Mert valakinek muszáj volt elintéznie, gondolom én...
-Óh, sajnálom,- mosolygok vissza rá,- elég szar dolog lehet. Örökölted valakitől vagy ilyesmi? Hova valósi vagy amúgy? Mintha akcentusod lenne,- próbálom kicsit megismerni, remélem nem fog egy lökött tyúknak gondolni. Nem, mintha nem lennék egy lökött tyúk, de még úgy, hogy nem emlékszem semmire, úgy is eléggé annak tűnök még saját magam számára is. De hát eddig egy éven át halott voltam, nem mintha ez mentség lenne arra, hogy lökött vagyok.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Terry & Isabella: Good Morning Empty
»Vas. Jan. 31, 2016 6:25 pm Keletkezett az írás



– Hát, ezt úgy sejtettem abból, amiket kérdeztél – felelem, barátságos, biztató mosoly kíséretében. Eközben azonban nem tudok nem azon gondolkodni, mekkora egy szemétláda is voltam. Ami szívás, mert ilyesmivel azért nem gyakran kellett szembesülnöm mielőtt bejöttem volna a kórházba. Pontosan, Ausztrália egészségügyét okolom ezért. Hogy merészelték a szemétládák… De most komolyan, ez a szegény lány valószínűleg a poklok poklán ment át én meg itt töltöttem a délutánjaimat, és ami azt illeti, nem is igazán találok magamban bármi megbánást. Oké, azt az egy alkalmat leszámítva, amikor a TV-jén néztem a The Newsroom valamelyik epizódját és úgy próbáltam neki elmagyarázni a dolgokat, mintha csak nem éretné. Az fura volt. Több olyan nem lesz. Főleg azért, mert már visszakérdez. – Igen, az megtörténhet, amikor az ember beveri a fejét, meg közben valami trauma is éri. Úgy hallottam.
Odalépek az ágya mellé, miközben beszél, persze csak ha nem állít meg. Egy pillanatig morfondírozom, hogy megfogjam-e a kezét, csak amolyan empatikus kifejezésként, de arról inkább lemondok. Ha meglátnám, hogy sír, el is fordulnék – nem nagyon tudok mit kezdeni síró nőkkel, elnézést érte, pasiból vagyok, abból is a hülyébb verzióból –, de szerencsére ez nem a helyzet. Viszont azt sem tudom megállni, hogy diplomatikusan megpróbálják segíteni neki valahogy.
– Igazából, lehet az amnézia nem is annyira rossz dolog, ha belegondolsz – kezdek neki, szavanként megállva, és készen arra, hogy ha felém küld egy párnát, elugorjak. – Ha emlékeznél rájuk, a szüleidre mármint, egyszerre szakadna a nyakadba minden. Most talán megbarátkozhatsz… Bocsi, az egy hülye kifejezés volt. Hozzászokhatsz, igen ez jobb. Szóval most talán hozzászokhatsz a gondolathoz, és amikor az emlékeid visszatérnek, könnyebb lesz feldolgozni őket.
Baromság? Az. Ennél jobbat azonban nem tudok adni neki, legalábbis ebben a pillanatban nem. És lám, legalább sikerült megnevettetnem. Irigylem, hogy tud nevetni, fordított helyzetben lehet, nem tudnék. Bár baromi nehéz arra gondolni, milyen lenne elveszíteni a szüleimet és nem is tudni róla, tekintve, hogy pontosan emlékszem rájuk. Az empátia nem terjed ki az emlékezetvesztésre, bárki bármit is mondjon. De valószínűleg megőrjítene a dolog.
A kérdésén felsóhajtok és úgy döntök, nincs értelme köntörfalazni.
– Oké, a helyzet az, hogy nem voltam teljesen őszinte – mondom. – Ezzel várni akartam egy darabig, de a helyzet az, hogy egy valódi kis híresség vagy, főleg azért, mert senki nem tudta, mi a helyzet veled, ki vagy pontosan, ilyesmik. Szóval lehet, csak két hete vagyok itt, de van itt pár ember az osztályon akik sokkal régebb óta itt vannak. Márpedig az ilyen zárt közösségekben a pletyka terjed, mint a futótűz. Ők azt mondják, nem nagyon láttak nálad látogatót, de lehet, van valaki, aki mégis, csak nem találkoztam vele… Van egy rakás öreg néni akik briccselni szoktak a folyosó végén, velük ritkán beszélek, megkérdezhetem őket.
– Amerika. Los Angeles, egészen pontosan, de elég sokfelé megfordultam – felelem, egy nosztalgikus vigyorral a képemen. Le is hervad rólam, amikor leesik, hogy lehet, már csak koporsóban megyek haza. Ez azért szívás. Viszont eszembe jut valami, ami talán segíthet. – Figyelj, ha megadsz egy nevet, lehet, ki tudok deríteni pár dolgot. Nem lesz több száraz információknál, egy rakás név meg számok, esetleg képek, de jobb, mint nem tudni semmit, igaz? És ne kérdezd, hogyan tudnám megcsinálni, a maffiakapcsolatokat nem fedhetem fel.
A végén persze a szám elé kapom a kezem, mintha valami szörnyű titkot fecsegtem volna ki.
Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom


Terry & Isabella: Good Morning Empty
» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Terry & Isabella: Good Morning
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Michael Delaney - Good boy, good son, good brother
» #hey-now-don't-you-runaway #terry #dr-whittaker

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: