Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 21, 2015 1:19 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Csinált már bárki úgy gyomormosást, hogy előtte fél órával még jóízűen rágcsálta a pulykahúsos salátáját a büfében? Azt mindig tudtam, hogy ha egyszer bekerülök a kórház vérkeringésébe, nem lesz egyszerű helyzetem, hiszen olyan leszek itt mint valami gólya, mint egy újonc, akit ide-oda ugráltatnak egész nap, és akiről mindenki valamilyen módon megfeledkezik. Mintha az orvosok, de még a rezidensek nagy része is elfeledte volna ezt az időszakot az életéből. A nővérek pedig még inkább élvezik azt, hogy addig rúgnak a fiatal és zöldfülű orvosokba, amíg még lehet, ameddig még megtehetik, mert utána már felettük fognak állni. Szóval úgy éreztem magam, hogy ebben a közegben valahol nagyon alul mozgok, és bármennyire is igyekszem tökéletesen megfelelni, mégsem sikerül teljesen. Persze az igazsághoz tartozik, hogy alapvetően roppant kétbalkezes voltam, és többnyire olyan feladatokat bíztak még rám, ahol nem tehettem semmiben nagy kárt. Nem direkt csináltam, egyszerűen ennyire izgulós tipus voltam, és a mai napig nem tudom, hogy a vizsgáimat hogyan voltam képes megcsinálni. Igaz, az első boncolásnál úgy kellett fellocsolni a patológia kettes bonctermében, de aztán hősiesen álltam a sarat, ahogyan azóta mindig minden esetben megpróbálom kihozni magamból a maximumot. Elvállalok mindent amire csak megkérnek, bár az egyik gyakornok társam, egy vörös hajú lány, Esther azt mondta nem kell mindent elfogadnom, és mondhatok bizonyos dolgokra nemet is, de szívesen csinálom ha megkérnek. Még akkor is ha az éppen egy ujjvastag cső ledugása egy fiatal nő torkán, és egy fél órás közös szenvedés. Neki a cső miatt, nekem meg a látvány miatt. És közben próbálom is biztatni, hogy semmi baj nem lesz, és nemsokára végzünk. Ami persze megint nem teljesen igaz, mert tudom, hogy baromira lassú és baromira fájdalmas az egész procedúra. Mire ezzel végeztem mehettem át a tizenhármasba, ahova Carol nővér rendelt, hogy bekössem a katétert annak az idős úrnak, aki szegény itt volt már egy hete, de még mindig arról beszélt, hogy milyen volt Vietnámban. A probléma csak az, hogy ő ott soha nem járt. Szóval igyekeztem meghallgatni a háborús történeteit, meg a bombatalálatok számát, és persze elég kíméletes lenni hozzá. Végül aztán foghatom a lázlapokat és sétálhatok le vele a kartonozóba. A liftbe nem szállok be. Néha próbálom magam meggyőzni arról, hogy így lehet igazán küzdeni a fóbiánk ellen, de végül mégis a félelem győz én meg gyalogolok le a hegyméretű aktakupaccal, majdnem eltaknyolva párszor a lépcsőn lefelé. Nem szeretek odamenni. Kicsi, dohos, és szerintem még egerek is vannak, de pókok biztosan. Különben miért borítottam volna rá, az irattáras férfira a D-től F-ig vaspolcot, amikor megláttam egyet a lábam előtt átszaladni, és én hirtelen a roppant borulékony bútorzatba kapaszkodtam? Az pedig a gravitációnak engedelmeskedve dőlt is szépen ahogyan a nagy könyvben meg van írva. Kész mázli azt hiszem, hogy a férfit csak az irattenger temette maga alá, és nem a polc. Egy hétig száműzve voltam odalentre, mire mindent szépen összepakoltam. Szóval ma már megjártam a traumatológiát, az ideggyógyászatot, a sebészetet, az onkológiát, és persze szokás szerint jártam a gyerekosztályon is. Szeretek odamenni, meg a szülészetre. Csak odadugom a fejemet az ablakhoz és nézem azt a sok kis csomagot ott benn, ahogyan kapálóznak és ficeregnek, és rugdalnak. Még olyankor is mosolyog az ember tőlük amikor rosszkedvű. Szóval ha felbosszantanak, vagy egyszerűen elrontják a kedvemet, mindig ott kötök ki. Carol nővér olyankor már tudja hol kell engem keresni. Érdekes módon az orvosokkal ellentétben a nővérek mindig tudják, hogy merre járunk és mikor jövünk éppen jól. Szóval levittem a lezárt lázlapokat, legalábbis azokat amik egy héttel régebbiek voltak, hogy az archívumba kerüljenek, és már felfelé tartottam, vissza a balesetire, amikor meghallottam a folyosón, ahogyan Carol nővér dörgedelmes orgánumán a nevemet üvölti.
- Zooooooyyyaaaaaa!- összerezzentem, azt hiszem ez a hanghordozás nem sok jót ígért, mert mindig azt vetítette előre, hogy valamit alaposan összegubancoltam, elrontottam, vagy csak szimplán megint olyan feladatot talált ki nekem, ami inkább megalázó, semmint tanulhatnék belőle bármit is.
- Istenem...jövök már, csak ne óbégass annyira!- forgattam meg a szemeimet egy nagy sóhaj kíséretében az orrom alá dörmögve az alábbi mondatot, és kellő távolságra tőle, hogy egyáltalán meghallja. Összefogtam a hajam és a csuklómon lévő hajgumival felkötöttem, mielőtt rám szól, hogy ne divatoljak annyira, hogy kiengedett lobonccal császkálok az ő osztályán. Nem az ő osztálya volt, és amúgy is jobban kedveltem a váltótársát, azt a nagy darab, vidám nővérkét, aki mindig dudorászott, főleg éjszakás műszakban, zömében a Macskák betétdalát...azt a híreset, az Éjfélt....
- Itt vagyok Carol nővér, én éppen az irattárban...- mutogattam a hátam mögé, ahonnan jöttem, próbálva elmagyarázni, hogy nem szórakozásból nem voltam itt, hanem éppen azt csináltam, amire megkért. De ő végig sem hallgatott, még mindig úgy beszélt hozzám, olyan hangerővel mintha a folyosó végén lennék mint az előbb, holott ott álltam vele szemben.
- Lárifári, mindig mindent kimagyarázol. Mondd meg nekem Zoya, ki kérte, hogy a tizenhármasban katétert köss be Mr Tronvell-nek, és gyomormosást végezz a hármasban Miss Marsowszkynál?- elkerekedtek a szemeim, nem értettem a kérdést, hiszen éppen ő volt az aki ezeket az utasításokat adta nekem, akkor miért kéri rajtam számon, amikor én megcsináltam. Pont úgy ahogyan kérte.
- Ön volt az, Carol nővér. Ön kérte ezeket. Én nem is értem....- és megint nem hagyta, hogy befejezzem a mondandómat, mert a hangerő csak emelkedett, szerintem még ha az irattárban lennék lenn, akkor is hallanám. Itt meg aztán halláskárosodást fogok kapni, ha továbbra is így üvölt velem.
- Nem ezt mondtam! Azt mondtam, hogy a tizenhármasban mosd ki a gyomrát Mr Tronvellnek a délutáni műtéthez, mert megint telefalta magát Catbury-vel, és kösd be a katétert Miss Marsowszkynak. Namármost Jospeh éppen az úr gyomrát mossa, és Gina az ágyneműt húzza át a hölgynél, miután nem tudva szabályozni magának, nemes egyszerűeséggel maga alá vizelt. Ma már nem akarlak itt látni, menj és keresd meg a sürgősségin a kötözőben Dr Cole-t és a nap hátralévő részében boldogítsd őt!- azzal sarkon fordult, én meg ott maradtam tátogva, mint a partra vetett hal. Ráncoltam a homlokom és az orromat mozgattam, láthatóan elgondolkodtam, de nem mertem utánamenni megkérdezni, hogy mégis ki ez a Dr Cole? Azt sem mondta, hogy férfi vagy nő? Most kérdezzek végig mindenkit? Nagyot sóhajtottam, aztán megadóan vontam vállat. Van más választásom? Azt hiszem nincs. Mondtam volna én, hogy sajnálom, és nem ezt akartam de ez valószínű sem őt, sem pedig a betegeket nem vigasztalta volna, úgyhogy valóban jobbnak láttam a mai napra már nem okozni itt több galibát. Újabb lépcsőzés következett, meglesz a napi kilométerem azt hiszem,  és a mai napomat tekintve este nem lesz szükségem mesére, hogy elaludjak, jó ha lefürödni lesz még időm mielőtt úgy eldőlök az ágyba, mint egy fababa. A sürgősségin mindig nagy a rohanás, és ez a mai napon sincs másképpen, úgy fest az egész, mint egy megbolydult hangyaboly, ahol apró kis szorgos hangyák rohangálnak, mindenki tudja mi a dolga. És amikor belép az ember  a lengőajtón, hirtelen azon kapja magát, hogy valahol már be is csatlakozott az egészbe, mert a hajtás a sürgölődés, a rohanás magával rántja. Szóval mentem én is a három kötöző irányába, néhány kollégát megszólítva, és közölve kit is keresek, de minden esetben csak vállvonogatás volt a válasz. Van itt egyáltalán olyan, hogy Dr. Cole? Nagy nehezen aztán az egyik beteghordó készségesen útbaigazított a kettes kötöző felé, hogy ott találom, éppen egy sérültet látnak el odabent  egy másik orvossal. Szóval akkor mégis létezik, ez igazán remek hír, legyen valami sikerélményem is mára. Ha nem egyedül vagyok lehet nem rontok el semmit. Nem kopogtattam az ajtón az itt nem volt szokás, hanem egyenesen benyitottam és két orvost találtam ott, éppen egy beteg lába fölé hajoltak és valamin tanakodtak, amikor egyszerre fordultak felém. Remek, mindkettő férfi. De melyikük doktor Cole? Az egyik idősebb, már gyakorlottabbnak tűnik, a homlokán szigorú ráncok csücsültek. A másik fiatalabb valamivel, és bár fáradtak és nyúzottak a vonásai, mégsem tűnt olyannak aki már évtizedek óta koptatná a St Claire műanyag borítású padlóját. Szóval kétesélyes volt a dolog, és én remélve, hogy kompenzálhatom a mai összes baklövésemet, végül némi tanakodás után biccentettem köszönésképpen a fiatalabb orvosnak, és az idősebb felé indultam egy széles, és igazán megnyerő mosoly kíséretében, igyekezve az első benyomást feledhetetlenné tenni. Nem sűrűn jártam még errefelé, szóval mindketten teljesen idegenek voltak a számomra, arcról legalábbis.
- Szép napot, Dr Cole. A belgyógyászatról küldött le Carol Hallbright nővér, hogy a műszakom második felében ön mellett segédkezzek. Zoya Krane vagyok, első éves gyakornok itt...és....hát szóval, itt vagyok...upszi, elnézést!- ahogyan haladtam előre a csípőmmel sikeresen meglöktem a műszerekkel megpakolt gurulós állványt, amit a kezemmel állítottam meg, és még mindig vigyorogtam mint  a tejbetök. Csak pozitívan, nem akarom, hogy első alkalommal attól féljenek, hogy az ujjamat fércelem oda hatodik lábujjnak a beteghez, mert azért ennyire béna nem vagyok. Csak gyakorlatlan, izgulós, fóbiás, és kicsit ügyetlen. De majd belejövök...elvégre nem születik az ember az orvosnak. Lelkes vagyok és nagyon kitartó, ez azért jelent valamit nem?. Szóval nagy mosolygások közepette tartottam az idősebb orvos felé, akit Dr Cole-nak véltem.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 21, 2015 3:20 pm Keletkezett az írás




Zoya and Hayden



- ... El fogsz késni. Hayden! - valahonnan a háttérből, nagyon torzan hallja Leah hangját, aki lassan ötödik perce ácsorog az ajtóban vállával az ajtófélfát támasztva, haját szorgalmasan fésülgetve miközben szólongatja rezidens társát, hogy jobb lenne ha végre összeszedné magát különben elkésik. Ő viszont alig akar bármire is reagálni, csak fekszik kinyúlva az ágyban, nyakáig húzva  takarót miközben azt reméli, hogy ha becsukja a szemét utána pedig újra kinyitja, kiderül, hogy vasárnap van s otthon maradhat. De sajnos ez nem úgy működik mint a mesékben vagy a filmekben, maximum arra jó, hogy belelógjon a keze a bilibe. Lustaság, fél egészség, szokik mondani...
- Hallod?... nem hallod... de erőltesd meg magad mert nem akarok többször szólni! Megint én leszek leszólva, hogy nem ébresztettelek időben! Hayden! Hozom a fazekat és a fakanalat! - meglepetésére Leah megemeli a hangját, s ezzel az anyjára emlékezteti, ki mind ahányszor kicsit belealudt abba a bizonyos hajnali öt órai limitbe, sipákolva, károgva verte az ajtaját addig, míg fel nem tápászkodott. Olykor azt is megvárta, míg kicammog a fürdőszobába majd vissza a hálóba, hogy felöltözzön, nehogy visszamerészeljen feküdni. Ezer szerencséje, hogy őt sose fenyegette meg fakanállal...
- És mit csinálsz? Megfőzöl?
- Nem, mert nem lenne elég kajának való dolog rajtad... max kutyáknak lennél jó csont, na szedd össze magad!
Érzi, hogy az oldalánál emelkedik a takaró, ám csak akkor jut el a tudatáig, hogy mi van készülőben, mikor megérzi a jéghideg mancsokat meztelen hátán. Elkerekedő szemekkel szinte kiugrik az ágyból ezzel magával rántva nem csak a takarót de még a lepedőjét és a párnát is. Múmiaként csomagolva a két anyagba, a földön landol valahol a fal és az ágy között lévő szűk kis térbe ékelődve.
- Na, ez az! Most már hozhatom a dugóhúzót is? Egyik pillanatban még döglessz itt mint valamit partra vetett hal, aztán meg ficánkolsz. Szabadítsd ki magad! - kislányos mosolya viszont rögtön jobbkedvre deríti Haydent mikor zöldjei találkoznak Leah kék íriszeivel, így a fejét rázva megkapaszkodik az ágyban, hogy megkísérje kivarázsolni onnan magát.
- És hova dugnád azt a dugóhúzót, most őszintén?
- Lenne egy-két tippen, na gyerünk, asztalon a reggeli, remélem a pirítós megteszi, aztán húzzál mosakodni és dolgozni. Thomast is ki kell még varázsolnom az ágyból bár attól tartok, az nehezebb lesz. Nem is értelek én titeket férfiakat. Csöröghet-zöröghet az embere körülöttetek, észre se veszitek... csak az ágyatok maradjon meg és a pihe párnátok igaz? Azon kívül vihetnek bármit még a házat is - orra alatt morogva tanakodik ahogy elindul a nappali felé, hogy a szemközti szobát megcélozva a másik nagy marhát is kicsalogassa valahogy. Mindig Haydennel kezdi, hisz annak folyamatos túlórázásai miatt azt hiszi, hogy hosszú perceket fog igénybe venni míg kivarázsolódik az ágyból, de aztán rá kell döbbennie minden alkalommal, hogy ahhoz mérten elég fitten és kisimult arccal ébred. Már amikor.
- Thomaaaas! - csak ennyit csíp el a két fiatal között induló ereszd el a hajamból, de ő mégis nevetgélve küzdi ki magát az ágya és a fal közül, hogy átcsámboroghasson a konyhába.
Az életet jelentő kávé az, aminek először megérzi az illatát és ami segít neki abban, hogy eljusson a pultig. Szinte látja maga előtt azt a világos felhőt, amivel a mesékben szokták imitálni az illatokat. Elmondani nem tudja, hogy milyen hálás Leahnak azért, hogy főz, mos és takarít három pasira is, nem csak magára. Fiatal kora ellenére már most olyan mint egy anyuka, akinek két látható és egy számukra is idegen fia is van. Bár Thomas valamint Hayden is megszokta csinálni a rájuk eső dolgok nagy részét, mégis Leah az, aki a legtöbbet gürizik azért, hogy a kis lakásuk otthonos legyen, ne csak üres fehér falak között kelljen sétálgatniuk mint egy kolostorban. Mikor a lány ide költözött, mindent szépen berendezett otthont jelentő apróságokkal. Kisebb-nagyobb díszek, inkább semlegesek mint nőiesek vagy férfiasak, virágok, vázák, függöny. A kanapén grafit szürke ágytakaró, hogy ne kopjon el mikor valamelyik srác ledobja magát rá és a karfát használja párnának, szőnyeg került a márványra emlékeztető szürkés kövezetre. Új étkészlet díszíti a vitrines konyhaszekrényt, a fiókokban pedig ezüst evőeszközök csillognak. Persze nem nagybevásárlást tartott, egyszerűen csak áthozta a másik lakásából azokat a dolgokat, amiket ott nem használ. Ezzel pedig egy kifejezetten szép, hangulatos otthont teremtett az ifjaknak. Persze a falfestés az Thomasra és Haydenre maradt, de ezzel nyugodt szívvel mondhatják, hogy ők is elvégezték az "otthonosítás" rájuk eső részét és saját vállukat veregetve néztek végig munkájuk gyümölcsén.
Leah egyik nagy szerencséje, hogy nem kell, csak két pasira odafigyelnie. Petert szerencsére nem kell ébreszteni, ő mindig elsőként kel és megy el itthonról, hogy a laborban üthesse el a napjait. Nem egy társasági lény, elég nehezen jön ki a többiekkel, de mindannyian nagyon igyekeznek, hisz nekik se jó érzés, hogy van egy olyan személy a lakásban aki... gyakorlatilag mint szellem, van jelent. Nem látják mikor érkezik haza, nem látják mikor megy el, csak hallják, hogy itthon van. Néha már azt is megkérdőjelezik, hogy tényleg itt van, talán csak beképzelik maguknak a hangokat?!
Ujjait becsúsztatja a bögre fala és füle közé, hogy aztán nagy kortyokban letudhassa a fekete nedűt, ami... kis híján távozik is a szájából mikor szembesül azzal, hogy mennyi az idő. Na igen, az egyetlen dolog amit utál a házban az egy óra a konyha falán. Ha valami, akkor az rendszerint eltudja keseríteni már csak azért is, mert siet. Leah azt a feltételt szabta, hogy annak az órának késnie kell, mert ha ránéznek pánikba esnek és szinte biztos, hogy időben fognak odaérni mindenhova...
...cseles...
Harap két falatot a pirítósból, gyorsan elrendezi magát a fürdőszobában s újult erővel vág neki a napnak nem is gondolva arra, hogy az imént nyomtak a kezébe egy kartont arról, hogy egy leszakadt lábujjú pasas várja, hogy megnézzék a lábát.
Hosszú, elnyújtott léptekkel tudja le a folyosókat, hogy a sürgősségi kötözőjébe érhessen a megadott időkereten belül. Csak akkor jön rá arra, hogy az a lábujj márpedig nincs teljesen leszakadva, mikor a másik orvos elkezdi mozgatni. Egy pillanatra ráncokban fut össze homlokának bőrfelülete, de aztán közelebb lép a másik férfihez, hogy ő maga is szemügyre vehesse a hiányos felületet.
- Mr. Hernandez, ő itt Dr. Cole, ötödéves rezidens. Ő fogja kezelés alá venni magát. Hayden, Mr. Hernandez lábujja beakadt a biciklijének lánca alá és felszakította a körmét valamint a bőrét. A csont is látszik már alatta, mint azt ön is megfigyelheti.
- Ön mezítláb biciklizett? - napi rendszerességgel érzi úgy, hogy hülyeségeket kérdez, de egyszerűen nem tud, hogy reagálni egy-egy idétlen balesetre. Ki az a hülye, aki mezítláb teker el a sarki boltba?
- Azt hittem nem fog semmi komoly dolog történni, erre tessék...
- Látom bejött a meglátása. Adok neki fájdalomcsillapítót közvetlen a seb mellé, lefertőtlenítem, megnézem mennyire roncsolódtak a rostok és a hús, és annak ismeretében összeöltöm. Nagy valószínűséggel a körmének maradék részét is el kell távolítanom - vázolja fel gyorsan a helyzetet, hogy ő mit tenne vele, a doki pedig hümmögve biccent.
- Nagyon helyes. Ugye magára hagyhatom a... kishölggyel?! - ez utóbbit már csak akkor fűzi hozzá, mikor egy ismeretlen személy vágódik be az ajtón méghozzá nem kis bemutatkozóval.
A szakorvos felegyenesedik majd leveszi a kezéről a kesztyűket, hogy az ajtó felé indulva kidobja őket a szemetesbe ám mielőtt elmenne, megáll a lány mellett.
- Örülök, Miss Krane. Dr. Cole, kérem figyeljen oda erre a kis madárkára is mielőtt levágná a betegünk egész lábujját - orra alatt mosolyogva rázza meg a fejét az idősebb orvos, de erre már nem tud Hayden mit reagálni, hisz el is tűnik. Dr. Keyes az egyik olyan orvos a sok közül akivel kifejezetten jó kapcsolatot ápol, aki rendszerint kihívja őt kávézni vagy elszívni egy szál cigit, ha már látja a fiatalon, hogy tele van a bakancsa.
Az már feltűnt Haydennek, hogy némi képzavar... vagy épp zűrzavar van a lány fejében, így kiegyenesedve egy halvány mosolyt küld felé.
- Miss Krane?! - persze ő valamelyest tisztában van azzal, hogy ki a lány, hisz minden napját azzal kezdi, hogy az alá beosztott gyakornokokat osztályozza és megírja a papírokat róluk a vezetőség és szakorvosok felé, viszont ezt a lánykát még nem igazán látta, talán futólag egyszer-kétszer, hisz az arca ismerős.
- Felszívnál nekem 4 ml Dolargant? - biccent az asztalka felé amit az imént kis híján majdnem felborított. A fájdalomcsillapító nagyobb mennyiségben most elengedhetetlen lesz ahogy elnézi a sérülést. Addig, míg ő a fertőtlenített kezére felhúzza a kék kesztyűt, több szemszögből is megnézi a nem túl látványos sérülést... nem lesz könnyű dolga és csak remélni meri, hogy Zoya nem hátráltatni hanem segíteni fogja.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 22, 2015 12:03 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Mindenkinek volt valamiféle véleménye rólam, és ez sajnos nem mindig volt pozitív. Pedig én a légynek sem tudtam volna ártani. Nem voltam tökéletes, ez tény, voltak hibáim, voltak tévedéseim, no de kinek nincsenek? Alapvetően azonban úgy gondolom, hogy ha az elhivatottság, a lelkesedés és a kedvesség bűn, akkor bizony nagyon rossz vagyok. De ha nem, akkor nem értem mi baja van velem mindenkinek? Mióta csak a kórházba kerültem, mióta csak itt voltam valahogyan mindenki azt gondolta kedvére szórakozhat velem. Mintha egy célkeresztet hímeztek volna bele a hátamba, és oda mindenki feltétlenül bele akart volna találni. Jó, elismerem nem voltam az a tipus, aki minden héten bulizni ment a többiekkel. Ki nem állhattam a hangos zenét, ahol két szót nem lehetett rendesen kimondani, és hovatovább egy activity játéknak illett be bármiféle társalgás. Kocsmákba se nagyon jártam, mert nem ittam alkoholt, és egy idő után rémesen ciki lehetett a társaságban a csaj, aki folyton narancslevet kortyolgat. Szóval az feltűnt, hogy pár hónap után már nem is nagyon hívtak. Nem mintha hiányzott volna. Én amúgy is elég magamnak való voltam. Na nem abból a fajtából, aki szégyenlős, meg félős, azért ez távol állt tőlem. Csak egyszerűen nem kedveltem a felesleges felhajtást magam körül. Viszont alapvetően igyekeztem mindenkivel kedves lenni, megtalálni a hangot, úgy a betegekkel mint a nővérekkel, vagy éppen az orvosokkal. Nem mindig volt egyszerű, hiszen ahogyan már említettem valahogyan sokan előszeretettel néztek ablaküvegnek, és simán átnéztek rajtam. Sok esetnél voltam már jelen, nagyon sok műtétnél jelentem meg, hogy nézhessem mit is csinálnak pontosan, hogy az ismeretanyagot, amit jobbára eddig szakkönyvekben láttam, olvastam és onnan sajátítottam el, most  a gyakorlatban is megvalósítsam. Heather, a lakótársam, az a nagyon szőke, nagyon sminkelt, és amúgy nagyon szép lány, aki fehérnemű modell is volt azt mondta, hogy plasztikai sebészetre kellene szakosodnom, mert, hogy őt idézzem szó szerint: „Abban van a nagy dohány, kislány! Szakítanál vele mint a súlyemelő.” Nem tudom nem vonzott annyira a dolog. Igaz volt egy olyan ága is ahol nem szépészeti beavatkozásokat kellett végrehajtani, illetve nem a klasszikus értelemben, hanem olyan esetekben amikor valakit komoly külső trauma ért: égés, savtámadás, vagy véletlen baleset esetleg születési rendellenesség okán keletkező külső hámsérülések. Első alkalommal amikor a traumatológián találkoztam egy égési sérülttel nem csak a gyomrom ugrott görcsbe hanem a szívem is. Nincs attól szívszorítóbb látvány, legyen bármely korú az illető, és az egészben az a legfájdalmasabb amikor nem lehet rajta segíteni. Bármennyire próbálkozik az ember lánya, bármennyire szeretné a fájdalmait csillapítani, egyszerűen semmivel nem lehet. Vannak olyan sérültek akiket mesterségesen tartanak kómában, azért, hogy a fájdalmat ne érezzék, amely a testüket éri folyamatosan. Azt hiszem minél több időt töltöttem ott, egyre jobban érdekelt a dolog, és azt vettem észre, hogy otthon a neten ilyen anyagokat kezdek böngészni. A lakótársam buta és kicsit azt hiszem önös javaslata mégis megtetszett, noha azt inkább az én világképemre formáltam. Mindig is szerettem segíteni az embereken egészen pici koromtól kezdve, talán ezért is vezetett egyenes út az orvosi pálya felé. Tíz évesen már latinul kezdtem tanulni anya és Martin legnagyobb megdöbbenésére, ám az igazi csodálkozás akkor érkezett el amikor a pályaválasztás során tizenhárom évesen kijelentettem, hogy orvos leszek. Igaz akkor még katonai orvos akartam lenni, hogy egyszer majd én is hajóra szállhassak, hogy ne hagyjam azt, hogy a többi katona is meghaljon mint apa. Tudom, furcsa kijelentés ez egy kislánytól, és valahol mindig ez volt az oka a későbbiekben, hogy sehogyan nem találtam a helyemet a fiúk között. Ezért nem volt idáig komoly kapcsolatom, és ciki vagy sem, ezért nem feküdtem még le senkivel.Valahogyan nem találtam meg bennük az elveszített apukámat. Ez volt az én magas mércém, és ez volt az oka, hogy a későbbiekben is a tanulásba temetkeztem bele, és azt hiszem anya egyszer megállapította, hogy elfelejtek élni. Ez persze nem igaz. Rettentően tudok sok dolgot csinálni, és nagyon sok minden érdekel, de nem hiszem, hogy mindenkinek egyformán kellene gondolkodnia ebben a kérdésben. És különben is, az én elveim szerint mindennek megvan a maga ideje: a kórházban a munkának, a magánéletben a szabadidőben pedig a szórakozásnak. Én pedig nem szerettem keverni a kettőt. Az egy év alatt amióta itt voltam volt azt hiszem négy randimeghívásom, amelyek közül egyiket sem fogadtam el. Nem azért mert bármi baj lett volna velük, hanem mert nem illettek bele a világképembe, abba ahogyan én látom a dolgokat, ahogyan én látom az életet. Tudom furcsa időnként az, hogy a nyugalmat keresem a nyüzsgés helyett, és talán az is különös lehet, hogy a szabadidőm nagy részét a kórház nagykönyvtárában töltöm, vagy időnként még visszajárok az egyetemre, vagy érdekes eseteket böngészek a neten a pihenőben ülve.  Hát ezért gondoltak engem azt hiszem valamiféle csodabogárnak a többiek, és bár voltak akik kedvesek voltak velem, a többiek minden esetben azt keresték miképpen árthatnának. Sosem fogom megérteni az emberi gonoszságot, vagy éppen az érdek nélküli rosszat. Talán azért, mert ez belőlem hiányzott. Én próbálok a magam módján ugyanúgy viszonyulni mindenkihez, még ha időnként kétbalkezesen és sután is teszem. Sajnos vagy sem, én ilyen vagyok. De az olyanok mint Carol nővér, vagy éppen Cody a másod éves rezidens aki előszeretettel oszt be engem olyan esetekhez, amivel kellően kellemetlen helyzetbe hoz. Mintha kifejezetten keresné ennek a lehetőségét. És a szomorú, hogy többnyire mindig vele keveredem össze. Nem tudom pontosan mi a baja velem, de valószínű neki köszönhetem azt is amikor sírógörccsel fejeztem be egy műtétet, ahol egy katona lábát kellett amputálni. Annyi idős volt mint az édesapám. Cody tudta rólam, és mégis arra a műtétre osztott be, én pedig hiába tiltakoztam, kérleltem, hogy ne kelljen végignéznem, közölte, hogy márpedig ez a dolgom, vegyem fel a kényszerzubbonyt és mosakodjak be, mert asszisztálni is fogok, én fogom a műszereket kezelni. Hozzá képest Carol nővér maga Teréz anya. A balesetin azért szerettem lenni, mert itt rengeteg érdekes és ad hoc esettel találkozhattam, és persze azért is, mert itt nem ismertek, éppen ezért nem volt meg bennük az a késztetés, hogy feltétlenül kellemetlen helyzetbe hozzanak. Igaz időnként összefutottam a gyógyszerraktárban más gyakornokkal, vagy éppen olyanokkal akikkel többször volt alkalmam találkozni más osztályokon, de ez többnyire ritka volt. Most is örültem, hogy megszabadultam a belgyógyászatról, de leginkább annak örültem, hogy kikerülhettem Carol nővér hatáskörzetéből. Határozottan emlékeztem mit mondott, azért ennyire nem vagyok ostoba, hogy két beteget összekeverjek. Felelőtlen pedig még inkább nem vagyok. Szóval akármit is mondott, teljesen biztos voltam benne, hogy ahogyan én elvégeztem a dolgokat az volt a kérés. És amikor már azt gondoltam, hogy ma már több galibát nem vagyok képes összehozni, nekem még ez is sikerül. Szóval berobogok nagy lendülettel a kötözőbe, majdnem felborítom a gyógyszeres gurulós asztalkát, amelyen a műszerek össze is csörrennek a fiolákkal és üvegcsékkel, és aztán sikeresen....elblamálom az egészet. Ekkora lebőgést régen sikerült összehoznom, pedig szerintem a kórházban ezzel vezettem a képzeletbeli top listát. Természetesen nem jó orvoshoz megyek oda hozzá. Mellényúltam de rendesen, és ez rémesen kellemetlen, mert ebből már nem lehet jól kijönni akárhogyan szépítem a dolgot. Szégyenlősen húztam be a nyakam és fintorodtam el bánatosan cöccögve mellé párat, meg még motyogtam is valami olyasmit, hogy:
- Jajj...iiiihhhh...rémesen sajnálom, én. ....Elnézést, hogy rezidensnek néztem...illetve nah ezzel nem azt akarom mondani, hogy esetleg egy rezidens esetleg....- pompásan haladok, hogy még nagyobb hülyét csináljak magamból, nem mintha eddig ez ne sikerült volna már így is káprázatosan. Szóval inkább befogtam a számat, és türelmesen, képzeletben bezippzárazva a számat, megvártam, hogy a szakorvos kimenjen a kezelőből. Majd egy hatalmasat sóhajtottam, mintha legalább egy tonna havat ráznék le magamról összerázkódtam.
- Igen...és ezek szerint maga Dr Cole. Ne haragudjon....tényleg, én csak.Pfuhhhh...ez kezd egyre cikibb lenni- hörcsög módon fújtam fel az arcomat majd fújtam ki a levegőt, és kerestem még a szavakat, hogy mit is mondhatnék, de azt hiszem felesleges magyarázkodni. Hülye voltam, benéztem, nagyjából ennyi. Viszont kifejezetten örülök, hogy innentől nem a bénázásom a téma, hanem csináljuk azt amiért tulajdonképpen itt vagyok, és ellátjuk a beteget.
- Persze, máris, csak ha nem bánja kezet mosok. Éppen az alagsori irattárból jöttem, amikor Carol nővér szó szerint kidobott a bel-ről, úgyhogy még kezet mosni sem volt lehetőségem.- indultam meg a csap felé, ügyelve arra, hogy semminek ne menjek neki, ne borítsam fel, ne essen le csak attól, hogy elhaladok mellette. Biztos van bennem valami mágneses tér vagy nem tudom, de megkergülnek a közelembe a tárgyak. Végül aztán a fertőtlenítővel megmostam a kezem, és a tálcához léptem, hogy felszívjam a kért anyagot, és átadjam a doktornak. A beteg eközben hatalmas szemekkel nézett minket. Hol Haydent, hol pedig engem, majd megállapodott rajtam a tekintete.
- Maga orvos?- kérdezte nem gyenge furcsállással a hangjában.
- Gyakornok vagyok....Mr...
- Hernandez. Daniel Hernandez.
- Szóval igen...gyakornok vagyok Mr Hernandez. De orvos leszek.
- Krisztusom, segíts!- vetett keresztet a férfi, mintha nem lenne bennem elég bizodalma, pedig még nem is csináltam semmit. És egyelőre magamtól nem is fogok, majd ha a doktor megkér rá. Egy pillantást vetettem a roncsolódott területre, majd elfintorodtam
- Hát azt hiszem ezen már Krisztus sem segít. Mit csinált a lábával uram?
- Mezítláb bicikliztem.- billegtette egy picit a fejét, majd hozzátette- ....illetve próbáltam. Nem sikerült.- felnéztem Haydenre, amolyan "ez most komoly?" nézéssel, majd ismét a beteg területet szemrevételeztem kicsit közelebb lépve, láthatóan igen súlyos volt, de menthető.
- A fájdalomcsillapítás után mit fog vele csinálni Dr Cole? Ahogyan innen látom az inak és a kötözőrostok lógnak ugyan, de épek.- nem mertem onnan elmozdulni ahol éppen álltam, örültem, hogy sikerült egy olyan részt találnom ahol nem boríthattam fel semmit, és nem csinálhattam galibát. Még.
- Amúgy Zoya. Mármint a nevem. Ez a Miss Krane, olyan mintha egy hivatalos űrlapot kellene kitölteni. Neve? Krane. Családi állapota? Miss....szóval Zoya. Csak így egyszerűen.- jegyeztem meg, mert bár a kötözőben voltunk azért a nap hátralévő részét együtt fogjuk tölteni, és nem akarom, hogy minden alkalommal össze kelljen rezzennem, amikor hozzám szól. Miss Krane! Brrrr...a hátam is borsózott a gondolattól.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Okt. 24, 2015 2:37 pm Keletkezett az írás




Zoya and Hayden



Megszokta már, hogy a reggelek nem kifejezetten a megszokott ütemükben zajlanak lassan második, harmadik hónapja. Leah és Thomas is megjegyezték már ezt, hisz megszokták, hogy általában mindig Hayden volt az utolsó aki hazaért. Mindig bezárták az ajtót, kivették belőle a kulcsot és felakasztották az ajtó mellett lévő kis fogasra, hogy be tudjon jönni a házba valamikor éjfél, vagy hajnali egy óra magasságában minden bökkenő nélkül. Ilyenkor még elvégezte a munka rá eső részét, bekapott néhány falatot abból amit otthagytak neki, majd elmosogatott és lezuhanyozott.  Mind ezt olyan halkan, hogy senki nem ébredt fel rá csak abban az esetben, ha épp kiejtett a kezéből egy tányért vagy evőeszközt esetleg poharat a fáradtság miatt.
És ő volt az, aki elsőként ébredt reggelente, mert nem vitte rá a lélek arra, hogy öt, maximum hat óránál tovább aludjon, hisz van az a pont, mikor az ember oly' annyira átesik a ló túloldalára, hogy a fáradtság miatt már nem képes rendesen aludni. Hayden egy idő után gyakorlatilag éberen aludt. Minden kis neszre felkapta a fejét, vizsgaidők alatt pedig még álmában is a kis ezüst asztalon lévő műszerek nevét sorolta. Sokszor hülyéskedtek Thomasék, hogy képes lenne még egy műtétet is levezényelni minden további nélkül alvás közben. Emellett mindig csinált volna valamit, tudta, hogy soha nem alhatja ki magát rendesen, mert hamarosan jön a reggel, az ébredés mikor kapkodások közepette bekap néhány falatot majd elrohan a kórházba. A gyomorideg mindig ott volt, állandóan éreztette vele, hogy sok meló áll még előtte, nem alhat mert az lenne a legjobb, ha idejében elkezdené, hogy végezzen vele a megadott időpontig.
Volt egy időszak, mikor ő csinálta a reggelit a többieknek, így mindenki vidáman futhatott neki a napnak mivel az asztalon várt rájuk a kaja. Ezután ébresztőt fújt és már otthon se volt, szinte szökdécselt a St. Claire-be ha épp nem rohant, mert késésben volt.
Ám azóta, hogy folyamatosan túlórázik és mások munkáját is elvállalja, valamint eljutott arra a szintre, hogy lassan el kell kezdenie gondolkozni azon, hogy melyik lesz az az osztály ahol legszívesebben dolgozna, nincs az az Isten ami rávenné a kelésre... természetesen ott van Leah, aki megtanulta miként lehet őt kivarázsolni az ágyból, de akad, hogy még ez is lehetetlen küldetésnek bizonyul és beletörik szerencsétlennek a bicskája.
Viszont jelen pillanatban szerencséje volt, hogy Hayden nem akar egész reggel az ágyban rohadni lévén tudja, hogy ma egy hosszabb, pergősebb napja lesz. Három lebeszélt műtét és nagy valószínűséggel több kisebb ellátni való seb, kötözések és vizitek, ellenőrzések. Hacsak nem üt be a krach és kell besűrítenie a napjába hozzá átírt eseteket... Ez utóbbit persze nem venné jó néven, viszont amit el kell végezni azt el kell végezni, nincs vitára opció.
Épp ilyen a jelenlegi varrni való, vágni való vagy épp kötözni való... mind a hármat el kell végeznie egy emberként és mivel a szakorvos eléggé bízik benne ahhoz, hogy egyedül hagyja, ez nem is történik másként. Nincs mellette nővér, nincs egy társ rezidens se, csak a menet közben berobbanó fiatal lány, akit noha már látott egyszer-kétszer - az ilyen szép arcokat nem szokta elfelejteni - ettől függetlenül nem ismeri.
Nem kell sokáig figyelnie őt ahhoz, hogy leszögezze magában, egy szeleburdi, pattogós lánykáról lehet szó aki épp olyan hiperaktív és teljesíteni vágyó, mint amilyen fiatalabb korában Hayden is volt. Tisztán emlékszik arra, mikor bement Faithez és mindent széttört, levert és felborított ami csak a keze ügyébe került. Lelökte az asztalról a kisangyalokat, kis híján felborult a székkel a nagy hévtől amivel beledobta magát mivel késett. Lesöpörte a táskájával az asztalról a papírokat, a tollak szétszóródtak elvégre egy fém tolltartó is rákerült a fehér lapokra, nehogy a huzat elfújja őket. Hát ez a huzat egy két lábon járó fiatal srác lett, aki később még a műtőben is dobott egy hátast a földre csurgó vér miatt. Az volt az első olyan napja, mikor asszisztálhatott egy műtét mellett de aztán kis híján őt is ágyba kellett fektetni. Minden esetre segített ahol tudott noha jobban bicegett a kelleténél. Arra pedig talán nem is gondoltak, hogy ez az egykoron szertelen, kicsit lökött és állandóan pörgő-forgó, sürgölődő srác talán egyike lesz azon rezidensek közül, akik hatalmas babérokra törnek majd elvégre minden lehetősége meg van arra, hogy a legjobb orvosok egyike legyen. Szorgalmas, figyelmes és teljesítőkészségének legmagasabb határait súrolja, ráadásul nagyon eszes és a szíve is a helyén van.
Azzal ahogy kis híján felborít mindent a lány, nem véletlen hát, hogy saját magára és szerencsétlenkedésére emlékezteti. Már most látja, hogy nagyon jól kifognak jönni egymással, hisz ma mai napig vannak ügyetlenebb mozdulatai. Összeakadnak a lábai, kis híján fejre áll a saját kikötődött cipőfűzőjében, vagy épp nem tudja koordinálni a mozdulatait és mindent lesöpör a műtőasztalról csoda, hogy épp a beteget nem.  Legnagyobb mázlija, hogy az utóbbi időkben megkomolyodott legalább annyira, hogy ne szerencsétlenkedjen olyan sokat, hogy ne akarjon mindenen a lehető leghamarabb túl lenni, hogy szaladjon a következőhöz.
Faith megtanította, hogy fő a türelem és a megfontoltság, pontosnak és figyelmesnek kell lennie, nem kapkodhat és nem süröghet-foroghat állandóan egy beteg között, mert az könnyen az életébe kerülhet. Az a legfontosabb, hogy mindig képben legyen, hogy tudja mikor mit kell csinálnia. Egy lassabb de pontosabb műtét sokkal többet segít a betegen mint egy gyors, kapkodós ahol mindenki csak tépi a száját vagy a haját, hogy mikor mit csináljon. Volt ideje persze megtanulnia ezt és mostanra csak akkor vált kapkodós üzemmódba, ha az a bizonyos élet tényleg a sietségen múlik, így pár héttel ez előtt a liftben. Akkor tényleg, csak és kizáróan azon múlt a beteg élete, hogy milyen gyorsan járnak a kezei valamint az agytekervényei és, hogy mennyire képes megállni a helyét vészhelyzetben, elvégre meg kellett küzdenie a saját démonaival, a bezártsággal egy apró, fémdobozba ahol se levegő, se menekülési útvonal. Valamint egy beteggel akinek leállt a lábában a vérkeringés egy golyótörmelék miatt, mely elzárta az artériájában zubogó vér útját. Ha akkor nem vágja fel akkor szinte biztos, hogy meghal... ezen eset után pedig egy ideig úgy érezte, hogy bármire képes, hogy a rendelkezésére álló tökéletes mennyiségű műszer segítségével megmenthet bárkit.
Tévedett... de erről majd később...
- Semmi baj, de a betegnél ha van rá módja jobban figyeljen oda, Miss Krane - veregeti meg a vállát az orvos majd kilöki maga előtt az ajtót, hogy mihamarabb eliszkolhasson. Zoya gyakorlatilag tornádóként söpör végig a kis termen, ami még a beteget is megrettenti egy pillanatra na nem mintha eddig olyan lelkesen feküdt volna az ágyon, most viszont... talán egy zabszem se férne a hátsójába.
Zoya dadogása hallatán kisfiús mosoly jelenik meg Hayden szája szélében és a fejét rázva halkan elneveti magát.
- Igen, én vagyok és nem kell aggódni, tényleg rezidens vagyok. És kérlek, tegezz! - van némi szigor a hangjában, nem sok csupán annyi, hogy a másik komoly vehesse azt amit kér tőle. Lehet, hogy nem sok rezidens szereti, ha a gyakornokok letegezik őket viszont ő hisz abban, hogy így könnyebben tud velük társalogni. Nem szokta őket határozottan utasítani, inkább csak kér, hogy tegyék meg azt amit mond nekik. Viszont sokan ezzel előszeretettel élnek vissz, ilyenkor pedig akaratlanul is hangnemet vált, és lemond a tegezésről mert így vagy úgy de visszaveszi a magázódást, hogy éreztesse a másikkal, nem játék az amit csinálnak. Azzal, hogy megengedi, hogy tegezzék és ne kelljen a "Dr. Cole" megnevezést használniuk, csak segíteni akar nekik nem pedig kinyitni ajtót ablakot, hogy aztán semmibe vegyék vagy teljes mértékben egyenrangú félként tekintsenek rá, megkérdőjelezzék a szavait és utasításait. Mert hozzá kell fűzni azt is, hogy még mindig jóval felettük áll, csak embersége nem engedi, hogy ezt ki is jelentse.
- Onnan engem nem kellett és nem is kell kidobni, menekülök magamtól is - szavai közben próbál úgy fordulni, hogy minél nagyobb rálátása legyen a vágott és roncsolódott felületre. Egyszerűen nem tudja megérteni az embereket... lehet, hogy ő is csinál hatalmas hülyeségeket, többek között olyan részegre issza magát adott esetekben, hogy aztán úgy kúszik hazáig fóka pozícióban, de még soha nem ült fel biciklire mezítláb. Veszélyes tud lenni az a lánc. Ez épp olyan, mintha mezítláb kezdene el rotálni csak míg az egyik úgy ahogy van lekapja a lábfejét addig a lánc roncsolja és szétszaggatja a felületet.
Szeme sarkából mindvégig szemmel tartja a lányt, ahogy az megmossa a kezét majd nagyot sóhajt ahogy a kis asztalt kerülgetve visszatér melléjük és beszélgetésbe elegyedik a beteggel akivel az imént ezt a témát már megvitatták. A lány meglepett pillantása láttán csak elhúzza a száját ezzel is jelezve, hogy "az emberek hülyék", de rögtön utána meg is rázza a fejét. Próbálja jelezni, hogy ne mondjon rá semmit, egyszerűen csak hagyja a témát mert az ilyenek agyilag sajnos nem menthetők bármennyire is szeretnék.
Szerencsétlen nyöszörög a lábujjának fájdalma miatt, ugyan már kapott egy kis fájdalomcsillapítót, de az kezd kiürülni a szervezetéből nem véletlen, hogy megkéri a lányt, hogy szívja fel neki a Dolargant amit csak hamar meg is kap. Még utoljára ellenőrzi a kapott mennyiséget, nehogy többet adjon neki a kelleténél, aztán megkocogtatja az injekciós fecskendő oldalát, hogy a szer normalizálódjon benne.
- Minden bizonnyal ez csak akkor fog kiderülni, ha már eléggé elzsibbadt ahhoz, hogy fájdalom nélkül ellenőrizni tudjam. Minden bizonnyal összeöltöm a roncsolódott inakat és izmokat, leszedem a körmét, mert... uram sajnálom, de az nem maradhat meg. Teljesen belenőne a húsába, ha meghagynánk, ezzel még nagyobb galibát okozva. Szerencsére a csontja nem sérült, mint az látható - kisujjával mutatja az imént említett felületet - szóval nem fog túl nagy fejfájást okozni a dolog.
- Én... oké, tegye amit kell, de én félek a tűktől, Dr. Cole! Nem lehetne más megoldást keríteni erre?
- Én se szeretem őket Mr. Hernandez, mégis elég sokat viaskodok velük. Sajnos más módon ez nem kivitelezhető jelen esetben. Altatást nem igényel a beavatkozás, elég ha teljes fájdalomcsillapítást kap, összevarrom amit kell este pedig mehet is haza. Higgye el, hogy alig fog valamit is érezni, csak egy kis szúrás. Ne nézzen oda jó? - amint ezt kimondja, máris beleszúrja a lábujja ép felületébe a tűt és belefecskendezi a Dolargant.
- Kész.
- Kész is?! Tényleg nem éreztem, arany keze van doktorúr - ujjong a beteg, ő pedig csak megrázza a fejét.
- Csak erősebb a fájdalom mint maga a szúrás. Pár perc és hatni fog a szer, és el is kezdem... - paskolja meg a férfi térdét majd a nála jóval alacsonyabb lány felé fordul.,
- Rendben, Zoya. Én pedig Hayden vagyok és javaslom maradjunk is akkor ennél a két névnél amíg nincs orvos a közelben - zöld íriszei vidám csillogással fürkészik a bájos arcot és komolyan örül annak, hogy a gyakornok megkérte, ne a Miss Kranet használja.
- Ugye megmenti a lábamat doktorúr?
- Természetesen... Zoya, milyen javaslataid lennének a fonalakat illetően? - azért a lányt kérdezi, semmint a saját meglátása alapján cselekedne, mert ez az egyik feladata. Tudnia kell, hogy mennyire van képben az adott gyakornok, hogy mennyire figyelt órákon vagy az eddigi műtéteken ahol jelen volt.



MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Okt. 25, 2015 4:57 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Heathernek igaza volt, amikor azt mondta, hogy egyszer még a legtürelmesebb embereket is kihozom a sodrukból. Persze én ezt nem direkt csináltam. Úgy értem én a magam módján mindent megpróbáltam, hogy ne a kétbalkezességem legyen a téma mindig. De persze nem múlhatott el nap, hogy ne csináltam volna olyasmit, amivel valakinél biztosan kivertem a biztosítékot. Azt gondolom, hogy akárhány helyén eddig már megfordultam a kórháznak, nem volt legalább két vagy három ember, aki ha meglátott keresztet vetett. Nem tudom miért lesznek hirtelen ilyen vallásosak az emberek a közelemben. Martin szerint el kellene gondolkodnom, hogy valóban nekem való ez a pálya, hogy valóban orvosnak való vagyok? Én azonban kitartóan hittem abban, hogy ez így van. Hogy majd egy napon én is rezidens leszek, és meglehet valóban plasztikai sebész lesz belőlem, de az is lehet, hogy valóra váltom a gyerekkori álmomat és hajóorvosnak állok. Még rengeteg év és persze lehetőség áll előttem, de mindenek előtt valahogyan és valamilyen módon ezt a borzasztó esetlenséget kellene leküzdenem magamban. A lakótársam tanácsára két hete jógázni járok, hogy a gondolataimat szépen elrendezzem, mert biztosan azok buliznak olyan eszement módon a fejemben. Valamint heti egy alkalommal táncórákat veszek a belvárosban. Állítólag ez segíti a mozgáskoordinációt. Hát nem tudom, eddig legalább ezerszer tapostam le a partnerem tyúkszemét, kismilliószor gáncsoltam el valakit, és azt hiszem meg kellene tanulnom különbséget tenni a jobb és a bal lábam között is. Persze az oktató türelmes és kedves és mosolygós ami megkönnyíti  a helyzetemet, csak éppen ugyanolyan esetlen maradok. Hamarabb kellett volna, mondjuk úgy tizenöt éves korom környékén megtanulnom táncolni, csak éppen akkoriban a teknősbékák és a szöcskék megmentése kötött le, meg az, hogy felfedezzem a rák ellenszerét, amit én úgy képzeltem el, hogy az anya által hátrahagyott zöldségek komposztálásával fogok felfedezni. Talán csak az volt a probléma, hogy ehhez nem a megfelelő eszközt használtam, hanem egy régi kiszuperált mosóporos vödröt, letakarva a szobámban. Mikor már két hét után penetráns bűz terjengett úgy nagyjából az egész lakásban anya nemes egyszerűséggel az egészet kivágta a kert végében található gyümölcsfák alá.  Ha a rák ellenszerének felfedezéséhez nem is volt jó, de soha annyi gyümölcs nem lett, mint akkor. Szóval elég sok dolog kimaradt az életemből, ami időnként a lakótársamban elég nagy meglepetést okoz, és szinte el sem akarja hinni. Először is azt, hogy még soha nem jártam két városnyival messzebb távolságban.  Soha nem voltam nyaralni úgy igazán, még soha nem voltam részeg és még soha nem gyújtottam rá. Igaz azt hiszem ez utóbbiban közrejátszott az is, amikor a szomszéd gyerekei magukra gyújtották a fás kamrát, mert ki akarták próbálni a cigit. Szóval volt elrettentő példa rendesen, de nem csak ezért. Egyszerűen nem érdekelt a dolog. Azt meg már ugye be sem mertem neki vallani, hogy még életemben nem voltam együtt senkivel. Ez annyira….nem is tudom. Nem szégyellem a dolgot, inkább csak nem akarok beszélni róla. Ez olyasmi, amit szerintem mindenkinek a saját otthonában kell kezelni, nem tartozik másokra. Szóval tudom, hogy én alapvetően nem az a fajta vagyok aki bárkinek bármikor feltűnik, hacsak azzal nem, hogy megint baromságot csinált, és persze egyből le kell üvölteni a fejét. Ez már talán mindennapos a kórházban velem. A belgyógyászat, a traumatológia és a sebészet az a hely, ahol ez mindig megtörténik…főleg a sebészet, ahol a vezető rezidensem is dolgozik. Általában hozzá vagyok beosztva, és amikor nem, azokért a napokért igazán hálás vagyok annak, aki maga mellé vesz. Hayden ugyan most kényszerből kapott meg, de még óvatos vagyok, mert nem találkoztunk eddig, nem tudom milyen, és nem tudom, hogy esetleg  a következő pillanatban nem fog a sárga földig leteremteni a bénaságomért. Remélem, hogy nem. Én igyekszem, ahogyan mindig a legjobbat kihozni magamból, és sokszor a lelkesedésem a sikerességem számlájára megy, de majd talán idővel ez is változik. Talán az utóbbi hetek teszik, a jóga és a tánc, hogy azért már fele annyira sem vagyok béna mint a legelején. Jesszus! Belegondolni is rémes, amikor korcsolyapályát csináltam a takarító felrúgott vödörjéből a radiológián a második napomon. Ehhez képest az, hogy perpillanat majdnem fellököm az asztalt és benézem, hogy kihez is jöttem már igazán semmiség. Próbálok beszélgetni a beteggel is ami ismételten kudarcos bukás, mert nem nagyon látom csillanni benne azt az apró kis bizalmat amire szükségem lenne, hogy én is bízni tudjak magamban. Nem vagyok tökéletes ezzel tisztában vagyok, de azért annyira rossz sem vagyok, hogy megint a vallásos áhitatot lássam csillanni valakinek a szemében. Dr Cole-ra pillantok és láthatóan újabb megkönnyebbülés, hogy tegezhetem. Ez némiképp könnyebbé teszi. Voltak olyanok akiket egy év után is magáztam, olyan nővérek is akadtak szép számmal, akiket csak asszonyomnak szólíthattam, sőt akadt orvos is akihez még csak hozzá sem szólhattam műtét közben. A kérdéseimet utána kellett összegyűjteni, és írásban átadni, amire jó esetben egy hét múlva meg is kaptam a választ. Persze akkor meg már ki emlékezett arra mi is történt a műtőben? Szóval a gyakornokok első éve nem éppen fáklyás menet és őszintén szólva azt is gondolom, hogy a továbbiak sem lesznek azok, amikor pedig már olyan pozícióban leszek amilyenben Hayden is, az már teljesen biztos, hogy én nem felejtem el ezeket az időket. Nem is tudom, hogy mások hogyan képesek rá? Olyan mintha az embereknek szelektív lenne a memóriájuk. Bár erről Martinnal sokat szoktunk beszélgetni amikor otthon vagyok, és kiülünk a nyugágyba a teraszon egy pohár borral…mármint Martin egy pohár borral, én meg egy nagy bögre frissen facsart narancslével – istenem ellen fogok tudni ennek állni valaha? nem hiszem- és megvitatjuk ezt a memóriás dolgot. Az emberek szeretik idővel megszépíteni az emlékeiket, és olyan dolgokat is odaképzelni amik valójában meg sem történtek. Azt hiszem én sem különbözöm ebben senki mástól, talán csak annyiban, hogy mindig igyekszem azokat a dolgokat is megtartani, és a maguk valójában emlékezni rájuk amelyek nem voltak éppen kellemesek. Éppen ezért nem akarom elfelejteni ezeket az időket, nem akarom, mert hozzásegítettek ahhoz, hogy még inkább töretlenül pozitívan gondolkodjak, mondván éppen elég keserű ember járkál a világon, nem az ő számukat akarom gyarapítani. Szóval azt hiszem ennek is köszönhető, hogy jelenlegi helyzetben sem azt akarom meglátni, hogy nem bízik bennem a beteg, vagy talán kicsit bizalmatlanul néz rám a rezidens aki mellé beosztottak, hanem minden erőmmel azon leszek, hogy bebizonyítsam ennek ellenkezőjét. Még jobban odafigyelek és koncentrálok, bár azért nem tagadom jól esik, hogy kissé fesztelenebbre vettük a figurát, legalábbis amíg szakorvos nincs a közelben….ha a macska kimenőn van az egerek ugyebár….no de nem is ez a lényeg, hanem Mr Hernandez és a mezítlábas biciklizés egyik hátulütője, egy szépen összeroncsolt lábujj. Mint valami teniszmérkőzésen úgy forgatom a fejemet hol a beteg, hol pedig Hayden között, attól függően mikor éppen ki beszél. Ilyenkor általában az arcommal illetve az arcmimikámmal szoktam játszani. Amit egyébként nem szoktam észrevenni. Hol az orrom mozog mint valami kis törpének, hol a szemeim kerekednek el, hol csücsörítek, aztán abbahagyom, a homlokom ráncolom….vagy úgy ezt az összes momentumot egyszerre ami az egyik gyakornok társam szerint rém szórakoztató, egy unalmasabb boncolásnál. Ott amúgy zavaromban szoktam ezt csinálni, meg azért, hogy ne ájuljak el, pusztán attól, ahogyan egy szép cuppanós mozdulatot követően a koponya leválik az agytól. Meseszép. Szóval amikor ilyen dolgokat csinálok, akkor többnyire ez nálam amolyan pótcselekvés. Amikor Hayden a lábat szemléli ismételten, befejezem ezt az ide oda forgást, és én magam is azt kezdem el nézni, a nyakamat nyújtogatva. Nem merek megmozdulni, de komolyan, mert attól félek, hogy akkor tényleg borul valami. Ahogyan egy picit mozdulok, megérzem, hogy a hátsómmal odébb toltam a másik fém asztalkát. A csuda vigye már el, hogy mindenhova ilyen akadályokat pakoltak! Szóval az összezörrenő műszerek figyelmeztetnek arra, hogy megint nem jó felé mozdultam. Nyakbehúzás, idétlenre sikeredett bocsánatkérő vigyor a fél másodpercre beálló csendben, meg egy kimondatlan ígéret, hogy ígérem becsszó figyelni fogok mostmár. Én nem félek a tűktől, gyerekkoromban annyi vizsgálaton kellett részt vennem, és annyi vérvételre járnom, hogy már megszoktam. Bár tény, hogy inkább nem nézek oda. Viszont az utóbbi egy évben annyi infúziót kötöttem be, hogy volt olyan hét, hogy még álmomban is ezt csináltam, hogy mostanra megszoktam. A belgyógyászat egyik orvosa szerint a gyakornokok mindegyikének át kell esnie, az egy hónapos infúziós kiképzésen, ami abból áll, hogy a műszakod alatt gyakorlatilag csak ezt csinálod, a szabadidődben pedig leslattyogsz a laborba, és megtanulsz tisztességesen vénát találni. Sajnos az első próbálkozásaim kudarcosak voltak. Szegény beteg karjára több színben játszó domborzati térképet rajzoltam, mire megtaláltam a vénáját. És a végére már én is majdnem együtt bőgtem vele, mert amúgy nagyon együtt tudok érezni az emberekkel. A vezető rezidensem szerint le kellene erről szoknom, mert orvosként nem engedhetem meg magamnak ezt, persze mondani könnyű. Neki meg főleg, mert érzések tekintetében több jutott egy gyalult gerendának, mint neki. Azt hiszem a meglepődöttségemet egy pillanatra sem tudom leplezni, amikor elárulja ő is a keresztnevét, én meg csak vigyorgok mint a tök. Hirtelen más reakció nem jut az eszembe. És ennek folyományaként sikerül is azt a bizonyos lépést megtenni hátra amit az előbb már visszafogtam, úgyhogy a fenekemmel lazán telibenyomom a gurulós asztalkát, amitől a műszerek összecsörrennek, a kis darabka meg lazán csapódik a falnak, viszont nem esik le róla egyetlen műszer sem. Na nem baj, legalább nincs útban többet.
– Csont nélküli öt pontos műszeres asztalka eltávolítás. Ne haragudj, komolyan, tényleg sajnálom. Na szóval, figyelek.- igen én is meg a beteg is, aki nagyokat pislogva csóválja meg a fejét, lehet már nem biztos abban, hogy sikerül a lábát megmenteni, ha a rezidens a közelébe enged. De persze nem fog egyedül, inkább a véleményem kéri. Elgondolkodva nézem a sebet, a leszakadt lábujjat. Aztán felpislogok nagy gombszemekkel Haydenre, aztán ránézek Mr Hernandezre, végül megint  a beteg felületre. Ezt az ambuláns bermuda háromszöget járom még be a tekintetemmel legalább kétszer, végül aztán nagy komolyan bólintok.
– Hát ahogyan elnézem ez olyan három…nemis…inkább négy öltés lesz. Ha engem kérdez…hehe…végülis engem kérdezett – na jó, ne viccelődj Zoya, vedd szépen komolyan
- Szóval a magam részéről polifyl bevonatú, szintetikus, felszívódó sebészeti selymet használnék. Mivel nem sok öltés, ezért haza is engedhető másnap, és egy hét múlva a kontrollon meg tudjuk nézni mennyire záródott rendesen a felület, illetve, hogy milyen volt a varrás minősége.- a seb szemlélését követően nézek vissza kíváncsian Haydenre, hogy nagy marhaságot mondtam, vagy elfogadható. Kicsit azért felkészülök valami letolásra is, de reménykedem, hogy ő azért nem azokból a rezidensekből kerül ki, akik a beteg előtt is képesek lennének kiabálni velem. Ilyen is előfordult már, szóval ezért is vagyok óvatos.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Okt. 26, 2015 4:04 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Fontosnak tartja az idáig megtett utat, hisz számtalan buktatóval kellett szembenéznie amelyek segítségével rájött arra, hogy nem csak a jó dolgok építhetik díszesre és cirádásra egy ember életének mérföldköveit hanem a bukások is. Aljas, pofátlan emberek, akik mindig jobban és többet tudnak nálad... az örökös hiszti, a beteges üldözési mánia és a véleményül ki nem mondása amitől csak annyit lát belőlük az ember, hogy füstölög a fejük mint egy kazán. És sok olyannal találkozott már akik csak ücsörögnek a babérjaikon és onnan irányítanak, prédikálnak mint valami basa. Rájött, hogy mindig kell jönnie valaminek, aminek köszönhetően ismét fel kell állnia miután valaki kiütéssel győzedelmeskedett felette. Elvégre "nem azoké a siker, akik sohasem buktak el, hanem azoké, akik elbuktak, és ismét felálltak belőle."
Lehet, hogy számtalanszor földre került, és jó néhányszor belé is rúgtak orvosok és rezidensek egyaránt, barátok és ellenségek de ő mindig felállt. Lehet, hogy utána nehéz volt az újra kezdés és egy ideig csak porolgatta magát, viszont sikerrel járt. Ám ehhez kellett egy bizonyos háttér, támogatás és segítség is mert az embernek be kell ismernie azt, hogy egyedül nem menne semmire. Nem véletlenül örül hát annak, hogy voltak mellette emberek akik mellett a tétova, szerencsétlen gyerekből aki gyakorlatilag végig botladozta rozzant térdének köszönhetően a nagyvárosban kezdett életének nagy részét, meglett férfivé vált aki döntésképes, aki képes felelősséget vállalni a tetteiért és mindenek előtt, akinek a betegei és társai a legfontosabbak. Lehet, hogy olykor most is elbizonytalanodik és tesz olyan dolgot amivel nem előre sokkal inkább hátra felé tesz néhány lépést, de kinek ne lennének ilyen problémái? Az élet soha nem volt fenékig tejfel főleg nem annak, aki új életet igyekszik teremteni magának.
Nem véletlen, hogy igyekszik mindent a fejében tartani és azt előnyére fordítani az elmúlt több, mint nyolc évből. Minden kis botlást, minden dicsérő szót de ugyan akkor az alápirításokat is. Emlékszik arra a srácra aki elkezdte az egyetemet... kétségbeesett volt és noha él tanuló, szociális lény, mégis akadtak nehézségei melyeken alig, vagy csak nagyon nehezen tudta átverekedni magát. Ilyen volt többek között eltekinteni a múltjától és attól, hogy már nem a farmon él hanem bent a nagy városban. Az, hogy nem lehet már zsoké pedig mindent annak akart szentelni mert ugyebár sokszor hangoztatja, hogy "azok a legboldogabbak akiknek a hobbijuk a munkája". Talán ő lett volna a világ egyik legboldogabb embere, hogy az igazi szenvedélyének élhet, a lovaknak, a gyorsaságnak és a kalandnak. A hét minden napjának összes percében haza vágyott, Roxby Downsba húzott a szíve, ahol tényleg otthon érezhette magát. Kint a legelőkön a végtelen, vadregényes tájon nyargalászva lovának a hátán... nem volt más dolga csak megjavítani a kerítéseket, hogy a marhák és a birkák ne tudjanak szétszéledni vagy, hogy a pumák és a vaddisznók ne szedjék szét az állatokat.
Traktorokat javított, tetőt ácsolt, birkát nyírt... kellett neki ennél több? Ráadásul megdolgoznia se kellett azért, hogy legyen tető a feje felett, mert alap volt, hogy abban a hatalmas házban ami lassan kétszázadik éve épült, otthon lehetett. A családi fészek többet jelentett mindennél. Tudta, hogy haza várják minden reggeli kilovaglása után és ez ma is így van, mikor a városból utazik vissza.
Ám mikor elkezdte az egyetemet Sydneyben, eleinte csak egy apró lakása volt amit fenn tudott tartani  egyedül is. Nem volt benne más, csak egy piciny konyha ami egybe volt nyitva a nappalival ahol az ágya is volt, és egy kis fürdőszoba ahol három négyzetméteren volt bezsúfolva egy zuhanyzókabin, egy mosdó és a wc. Ezen kívül csodaszámba volt vehető amikor volt elegendő meleg víz ahhoz, hogy tudjon magának vacsorát készíteni vagy épp lezuhanyozzon egy hosszú nap után. Emlékszik azokra az időkre, mikor a nagybátyjához kéredzkedett át, hogy zuhanyozhasson, mert az ő kis lakása nem veszi jó néven a túlzott víz fogyasztást. Ilyenkor persze jött a felajánlás, hogy költözzön hozzá és a feleségéhez, de egyszerűen nem akart púp lenni senki hátán, noha élhetett volna a lehetőséggel elvégre családtag.
Nem véletlen volt az se, hogy megpróbált minél szorosabb barátságot kötni bizonyos személyekkel, akik később vették a bátorságot és belementek abba, hogy négyen egy lakásba költözzenek amit együtt fizetnek. Ehhez pedig az kellett, hogy egyetem mellett dolgozzanak is. Tehát ebből adódik, hogy mindent megteremtettek maguknak és most többek rezidensként, lassan szakorvosként fognak ácsorogni ugyan abban a cipőben amit több, mint nyolc évvel ez előtt a lábukra húztak.
Amint meghallja maga mellől a csörömpölést, kíváncsi tekintettel fordul Zoya irányába kinek megjegyzése hallatán elvigyorodik. Kisfiús mosolya még az előtte ülő, annál is inkább kétségbeesett beteget is elszórakoztatja egy ideig, aztán mikor rájön arra, hogy neki fáj a lába, inkább lehorgasztja a szája szélét és visszaköltözik tekintetébe a világfájdalom.
- Nem haragszok - nevetgél az orra alatt, de a biztonság kedvéért beakasztja lábfejét a kis gurítható fém asztal alsó rácsozata közé, hogy áthúzz a túloldalára. Ott senkit nem fog zavarni, se Zoyát, se őt se pedig azt, aki menet közben betévedne a kezelőbe, hogy kivigyen valamit a szekrényekből.
Gyors és gyakorlott mozdulattal adja be a betegnek a fájdalomcsillapítót amit csak azért nem érzett a másik, mert sokkal inkább azzal van elfoglalva, hogy a lábujja miatt jajongjon. Persze megérti, nem csak csúnya de fájdalmas is egy ilyen sérülés, viszont túlélhető anélkül, hogy a lábujját el kellene távolítani. Egyedül csak a körme bánja a lánccal való találkozást de ennyi szépséghibával nyilván könnyebben megbarátkozik az ember mint egy lábujj elvesztésével ráadásul, hogy azért egy nagylábujjnak nagy szerepe van.
Tekintettel arra, hogy a gyakornoki programban benne van, hogy kérdezzük meg, azok mit gondolnak a beteg sérülését vagy állapotát illetően, Hayden ezt meg is teszi. Nem sok rezidenstársa van aki komolyan foglalkozna a gyakornokokkal, ő pedig nem akar egy lenni közülük. Neki igen is sokat számítanak az ifjoncok, elvégre ők lesznek azok, akik majd a jelenlegi rezidenseket követik a pályán. És fontos, hogy már a kezdetek kezdetén megkapják a kellő információkat és ezzel javulás érjen el a gyógyászat és egészségügy terén. Mert még mindig hisz abban, hogy az ő és az utána jövők fognak olyan dolgokat letenni az asztalra, amit az elődjeik nem tudtak.
Épp ezért kíváncsi mégis komoly tekintettel hallgatja végig a lányt aki elkezdi sorolni azt, hogy ő mit használna, ha neki kellene öltenie.
- Nem is rossz - bólogat elismerően először a lábujjat majd a lány arcát szemlélve -  A fonal ötlete mindenképpen értékelendő, szóval megköszönném, ha előkeresnéd nekem, abban a fiókban lesz - mutat a tőle nem messze lévő páncélszekrény felé. Jelenleg nincs itt nővér, hogy kisegítse őt nem véletlenül kéri meg a gyakornokot, hogy legyen olyan kedves és segédkezzen ezen a téren is.
- Viszont én hét, nyolc öltést mondtam volna, azért nagyobb ez a felület mint, hogy négy elbírja.  
- Doktorúr, megmarad a lábujjam? - sokadszorra hallja már ezt a kérdést röpke tíz perc alatt, nem véletlen, hogy vet egy szúrósabb pillantást a betegre aki láthatólag megrendül egy pillanatra és biccentésével jelzi, felfogta a rejtett, ki nem mondott szavakat. Közelebb húzódva a férfi lábához, felkapja a fertőtlenítő fecskendőt és a kisebb pólyát, hogy azzal körbe törölgethesse a rendelkezésére álló felületet. Utálja, ha egy varrni való tocsog a barnás létől, épp elég ha a vér kiserken olykor-olykor nem kell neki grátiszként még a bronzos szín is.
- Ezt éreznem kellene? - nyújtogatja Mr. Hernandez a nyakát, hogy rálátása legyen a saját csülkére. Nem tudja elképzelni, hogy miért érez sok éber beteg késztetést arra, hogy végignézze a saját műtétjét vagy beavatkozását. Múltkor példának okáért egy olyan idős nőt kellett műtenie, aki monitoron nézte végig ahogy a forgóját műtötték. Ha neki felajánlanák a térdműtét lehetőségét, hogy újabbat és jobbat kapjon, eszébe nem jutna ébren maradni még akkor se, ha nagy dózisú fájdalomcsillapítót kap. Egyrészt mert ismeri magát és szinte biztos, hogy mindenbe beleszólna, elvégre az ő testéről van szó. Másrészt nem bírja a belé döfött tűket se, és akkor mi lenne a szikékkel, véső eszközökkel? Köszöni de ő ebből a nem kér, inkább élvezné az altatottak luxusát.
- Nem, ezt nem szabad éreznie. Remélem nem is érzi - pillant fel a férfire aki nemlegesen megrázza a fejét ezzel is jelezve, hogy tényleg nem érez semmit. Amint megkapja a lánytól a fonalat és a hajlított tűt, biccent.
- Köszönöm, Zoya. Át jönnél a másik oldalamra, hogy jobban lásd? Mr. Hernandez, akkor elkezdem összeölteni.
- Csak csinálja doki, engem nem zavar.
- Hát reméltem - ezt csak úgy fűzi hozzá, hogy a mellette ácsorgó Zoya hallhassa, a beteg ne.
- És mond csak, mivel sikerült Carolt úgy felidegesítened, hogy kihajított? Remélem tartod az általam hozott szintet?! Én annak idején rossz embernek kötöttem be infúziót majd az idős úr helyett egy kisgyereknek adtam be az inzulin injekciót. Nem is merek belegondolni abba, hogy hányszor kapott a szívéhez az idő alatt míg gyakornok voltam. Szóval?... - les rá mosolygós zöld tekintettel, de aztán csak, hogy ne varrja oda a saját ujját is a férfi lábujjához, visszafordul az ölteni kívánt felület felé.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Okt. 27, 2015 2:15 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Az egyetem alatt azt tanították nekünk etikából, hogy a legfontosabb dolgok egyike, hogy a beteg megbízzon bennünk, hogy elhiggye mi képesek leszünk adott esetben meggyógyítani vagy éppen ellátni a sérülését. Ha ez a bizalom nem épül ki, akkor fordulhatnak elő olyan esetek amikor magyarázkodásokba kell bonyolódnunk, amikor kézzel és lábbal fogunk azért kapálózni, hogy legalább minimálisan elérjük, hogy ne kétbalkezes ostobának tűnjünk, hanem orvosnak. Hiába próbál lassan a szűkebb környezetem is meggyőzni arról, hogy ez a pálya nem nekem való, én kitartóan menetelek előre, és minden idegszálammal azon vagyok, hogy ennek az ellenkezőjét bebizonyítsam. Nem én vagyok a legnépszerűbb gyakornok a kórházban és erre a pozícióra soha nem is pályáztam, igaz arra sem, hogy szivatások többségének éppen én legyek az alanya. Ez valahogyan mégis így alakult, és nem is nagyon teszek ellene sok mindent. Nem szeretek ugyanis embereket megbántani, még akkor sem, ha korábban ők tették ezt velem. Persze az én tűrőképességemnek is van határa, csak éppen ez a pont még nem érkezett el idáig. Heather szerint nem kellett volna megmondanom magamról az igazat amikor megpróbáltak a többiek magukkal csábítani szórakozni, együtt kellene élnem a közösséggel és nem rajtuk kívül. Együtt élek én, illetve együtt élnék, ha elfogadnák, hogy sok tekintetben én más vagyok. De mivel csak azt látják hogy bizonyos dolgokban kevésbé vagyok vevő a baromságaikra jobbnak látják ha inkább csak rosszat tesznek velem. Nem számít, ettől én még ugyanúgy megtartom a hitemet magamban, a céljaimban, és abban, hogy egyszer majd talán valóban embereket fogok gyógyítani, és szinte csak nevetek azon az esetlen kislányon aki egykor voltam. Jobban belegondolva azt hiszem ezen mindenkinek át kell esnie, csak van aki évekkel korábban megteszi. Lehet nálam ez a folyamat lassult le, vagy egyszerűen összekeveredett, nem is tudom igazából. Többször elgondolkodtam azon, hogy  mennyire vicces lenne, ha valami varázslat történne velem egy napon, mint a filmekben, mint azok a lányok, akik addig csak térdig felhúzott zokniban, csinos szandálkában és rövid kis rakott szoknyában jártak most egyszeriben megváltoznak. Dögösek lesznek. Hát ez nekem annyira nem megy, szóval maradjunk a rakott szoknyánál, meg annál, hogy még mindig jobban szeretem ezeket a filmeket nézni, semmint élő szereplővé avanzsálni úgy bármelyikből. Rémes amit egyébként is leművelek ma egész nap, és még akkor is bosszantó ez, ha tudom, hogy a jelenlegi rezidens, aki mellé beosztottak úgy tűnik végtelen türelemmel van megáldva. Eddig még egyszer sem teremtett le a sárga földig, egyszer sem mondta, hogy menjek inkább vissza a belre vagy a csuda bánja hova, de ne lábatlankodjak itt. De ha nem lábatlankodom, akkor nem tanulok, ha nem tanulok, akkor honnan szerezzek tapasztalatot? Szóval a baleseti ilyen szempontból a legtökéletesebbnek bizonyult, és alapvetően is szerettem itt lenni. Hiszen említettem már, hogy ez az a hely ahol el lehet vegyülni anélkül, hogy bárkinek útban lennék. Voltam már jelen hirtelen szívmegállásnál, olyannál is amikor összeomlott egy tüdő, szétroncsolódott egy lép, amikor allergiás rohamokkal hoztak be egy hat éves kisgyermeket, vagy amikor az egyik beteg feleségénél a recepciós pultnál folyt el a magzatvíz. Azt hiszem ilyen szempontból ez a közeg egy nagyon tarka világ, és aki nem bírja az kihullik a rostán. Kell egyfajta empatikus képesség ne kellő határozottság is. Ami azt gondolom bennem megvan, csak éppen eddig nem volt lehetőségem ezt bizonyítani, mert többet mutattam a bénaságomból, mint ebből. Persze arra rémesen büszke vagyok, amikor az egyik vakbélműtétet követően én szedhettem ki a kamasz lányból a varratokat és közben remekül elbeszélgettünk. Akkor jöttem rá, hogy ha elszórakoztatom a beteget akkor nem is figyel arra amit csinálok. Persze nekem ilyenkor hatványozottan nehezebb dolgom van, mert nekem viszont nagyon figyelnem kell, és elég nehéz dolgozni és beszélni mondjuk olyan témáról aminek köze nincs a hasán éktelenkedő sebhez, jódhoz, amivel fertőtlenítem és a kis sebészeti csipeszhez amivel a varratait szépen eltávolítom. Nem a látvány volt rosszabb inkább az érzés, hogy esetleg fájdalmat okozhatok. Azt nem szerettem, és nem akartam ha mégis így sikerült akkor nekem volt tőle a legrosszabb. Most sem voltam boldog attól, hogy egyik butaságot csinálom a másik után és ezzel azt az egész helyzetet amit Hayden igyekszik megteremteni a betegnél, én szépen akkurátusan lerombolom. Szóval kicsit össze kellene szedni magam, és lehetőleg nem rombolni szét a teljes berendezést, legalábbis nem a beteg szeme láttára. Meg tudom érteni amúgy, bizonyosan én is meg lennék rémülve, ha egy orvospalánta a közelemben gyakorlatilag éppencsak a saját lábában meg nem botlik. De ma amúgy sem volt éppen felhőtlen a napom, de ahogyan mindig most is igyekeztem a mosolyommal ellensúlyozni. Én amúgy is ilyen voltam. Vigyorogtam mindenkire ha kellett ha nem és tettem a megjegyzéseket, amik időnként nem voltak humorosak csak én gondoltam őket annak. Na hát igaz ami igaz ezen van még mit csiszolgatnom. A másik asztalka sorsát Hayden előrelátóan bebiztosítja a lábával, amit megint egy finom derültséggel fogadok, bár azt gondolom amennyit mindent itt fel tudnék lökni minimum polipnak kellene lennie, hogy vigyázni tudjon rájuk. A fonalat illetően most tényleg büszke vagyok magamra, még akkor is ha nem találtam el, hogy mennyi öltés szükséges hozzá, mert innen úgy látszott kevesebb is elég. Meglehet, hogy ahol én állok – márpedig hátrébb alig merek mozdulni – csak az a rész látszott, amely a seb nyitottabb részét mutatja. De ahogyan nyújtogatom a nyakam úgy látom, hogy van ott még egy roncsolódottabb rész is, nyilván azt is hozzá fogja ölteni Dr Cole. Szóval okosan pislogok kettőt és bólintok. Hát végülis lehet az több öltés is mint én azt előre gondoltam, de a selymet illetően biztos voltam a dolgomban, és úgy látszik ez tényleg jó elgondolás volt. Mondjuk nem magamtól, de ezt nem vallom be. Mert egy hete egy hasonló sérültet láttunk el, igaz ott a probléma az volt, hogy az illető a szobakerékpáron próbált meg akrobatikus mutatványokat bemutatni, hogy ezzel kápráztassa el a barátnőjét. Tette mindezt egy balerinák számára készült tütükében. Amikor az ambulanciára behozta a mentő az ügyeletes orvos közölte velem és a másik gyakornokkal, hogy ha röhögni merünk akkor mindkettőnket kizavar a kezelőből. Akkor azt hittem vissza tudom fogni magam. De amikor megláttuk a majdnem két méteres izomkolosszust rózsaszín balerina harisnyában, és abban a helyes kis szoknyában egy óriási masnival a fején, úgy éreztem menten megfulladok, nem fogom tudni visszatartani a röhögésemet. Körülbelül úgy éreztem magam mint amikor az embert egy temetésen elkapja a röhögőgörcs és vissza kell fogni magát mert hát akárhonnan nézzük ez egy marha nagy tiszteletlenség, csakhát nem tehetek róla én sem. Szóval végignéztük az ellátást, azt ahogyan az orvos a nyílt sebet összezavarja, s nála láttam először ezt a fajta fonalat, az indokai meg ugyanezek voltak amit én Haydennek felsorolok. Csípőből fordultam meg a szekrények felé, hogy megnézzem honnan is kell előszednem azt a selymet. Egy bólintást követően indulok meg a páncélszekrény irányába, hogy előszedjem a tasakot. Miközben a fiókban kotorászok kicsit csalódottan nézek hátra a vállam felett amikor a beteg kérdése elhangzik. Azt hiszem sokadszorra kell azzal szembesülnöm, hogy bármennyire is bizonyítani akarok, bármennyire is szeretném, hogy elfogadjanak, talán sosem lesz belőlem jó orvos. Ha még el is jutok a szakvizsgámig én leszek az az orvos, akit szórakozottként fognak emlegetni, vagy valamilyen más, kevésbé hangzatos becenévvel illeti. Megint eszembe jut az, hogy anya és Martin szerint lehet mással kellene foglalkoznom, nővérnek lenni sem kisebb felelősség. No igen, csakhogy én nem akarok nővér lenni. Persze még ott van az a lehetőség, hogy szülésznő leszek aki a szakorvos mellett segédkezik, de ez sem volt vonzó a számomra. Én betegekkel akarok foglalkozni, és nem szeretném, hogy annyi meg nem valósult vágyam után ezt is fel kelljen adni. Ha jobban belegondolok eddig több volt amiről lemondtam semmint amit sikerült megvalósítanom. Inkább visszafordulok a fiók felé, és próbálom feldolgozni Mr Hernandez vélemény nyilvánítását, meg rendbe kapni az ábrázatomat, hogy mire a kis tasakocskával visszafordulok az üdítően buta vigyor legyen már csak az arcomon. Talán csak én érzem, hogy van ennek valami keserű éle, de nem számít nem azért vagyok itt, hogy merengjek, hanem, hogy ellássuk a beteget. Átadom Haydennek a csomagot és ahogyan megkér meg is kerülöm, kezemmel támasztva meg a bizonytalan mozgású asztalkát. Persze nem tudom visszafogni a kuncogásomat a doktor megnyilvánulásán amit inkább csak én hallok, ám amilyen hirtelen jön a derültség úgy el is illan, és minden idegszálammal a válla felett subizom, ahogyan nekiáll a varrásnak. Nem tudom én ilyenkor mindig csendben vagyok, ha ilyesmi van, úgyhogy meg is lep, hogy ő meg beszélgetni szeretne velem, vagy legalábbis nekem nagyon ez jön le abból ahogyan nekikezd, és persze a lesandít rám egy másodpercre. Újabb kuncogás a kérdés hallatán és némiképp megnyugtató, hogy nem csak én csináltam marhaságokat úgy az elmúlt hónapok alatt és valószínű még fogok is, hanem neki is megvoltak az efféle félrehallások. Megrántottam a vállam, és szórakozottan kezdtem az orromat mozgatni, aztán meg csücsörítettem és cuppogtam, és hát amit az ember ilyen arcmimikával csak képes végrehajtani azt én mind megtettem, közé fűzve a mondanivalómat.
- Háááááátttt.... Carol nővérnek mindegy, hogy csinálsz valamit vagy nem, amíg gyakornok vagy mindig lába alatt vagy. Ha van rajtad sapka akkor azért, ha nincs akkor azért.  Ha oda vagyok beosztva mindig gyomorgörccsel indul a napom, és legszívesebben sarkon fordulnék....de tudod jól felszívom magam mint a béka....így ni!- csináltam is amit mondtam leutánozva egy cukker kis leveli békát amint éppen teleszívja magát levegővel. Mr Hernandez elkerekedő szemekkel nézett rám, aztán nevetni kezdett. Ez azért haladás, legalább megnevettettem a beteget.
- Szóval lendületet veszek a naphoz amikor ott kell töltenem a műszakot. De tudod inkább hatszor megyek boncolásra, mint egyszer Carol nővérhez. No mindegy. A mai bűnöm a sok közül, hogy egy idős férfinek katétert kötöttem be, egy fiatal nőnek meg kimostam a gyomrát. És hát....fordítva kellett volna. Szóval a műszakom hátralévő részére egyszerűen lezavart a balesetire, mert szerinte itt kevesebb kárt tehetek.
- Ettől kevesebbet?- kotyogott közbe  Mr Hernandez, mire én önérzetesen húzta ki magam. Nem mintha olyan magas lennék. Még állva is majdnem kisebb voltam mint a széken helyet foglaló Hayden.
- Még nem is csináltam semmit.
- Azt leszámítva, hogy majdnem mindent felborogatott kisasszony, tényleg nem. Sokáig fog még varrónőt játszani a lábamon, doktor?- türelmetlenkedett a beteg Haydennek, én meg megforgattam a szemeimet és megcsóváltam a fejem, majd közel hajolva a doktorhoz próbáltam minél halkabban a fülébe súgni.
- Hogy bírod ezt a sok türelmetlen alakot?- tényleg érdekelt amúgy mert ez volt az a tulajdonság, amit soha nem tudtam megérteni. Azért vagyunk, hogy sérüléseket lássunk el. Nem szórakozásból fércelgeti Hayden a lábát. De van akinek semmi sem elég jó.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Okt. 27, 2015 5:55 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Olykor - az esetek többségében mikor gyakornokokkal van összezárva -, mint némafilm pörögnek le előtte a saját gyakornoki évei, melyek mindent megalapoztak számára, így a rezidenskorát is. Emlékszik arra a sutaságra és rengeteg botladozással eltöltött időre, amit végig kellett szenvednie a társai mellett, akik vagy a fejüket fogták vagy eloldalogtak mellőle letagadva ismertségüket. Nem is értették, hogy egy húsz év feletti, hát... gyakorlatilag férfiembernek nevezhető valaki, hogy lehet annyira béna mint ő és bár tisztában voltak azzal, hogy a lábát több helyen csavarok rögzítik, főként a térdét, erről mégis sikerült minden alkalommal megfeledkezniük. Ő pedig nem is akarta erre fogni, hisz nem ez volt a legfőbb baja. Egyszerűen csak szeleburdi volt, kicsit tétova és szerencsétlen. Nem ismerte ki magát eléggé a szűkös folyosókon, amik ráadásul mindig tele voltak betegekkel vagy kisebb-nagyobb műszerekkel. Mindig akadt valami aminek nekiment, akinek nekirongyolhatott sietsége közepette hisz őt nem tanították szlalomozni mint ahogy a kutyákat szokták.
Ez a fajta ütközésekkel és botladozásokkal való néhány év persze nem meglepő, hisz életének közel húsz évét a farmon töltötte ahol még a házakra is a tágas tér a jellemző, ahol nem kell arra figyelni, hogy egy nagyra nőtt "gyerek" mit ver le a szekrényről vagy az asztalról. Nem olyan apró és törékeny ő, aki egyszerűen tudná koordinálni a mozdulatait, ráadásul hirtelen nőtt meg, nem meglepő, hogy sokáig azt se tudta, hogy miként kell egyik lábát a másik után pakolni anélkül, hogy felbukna. Végül mint igaz, a gyakorlat teszi a mestert s mióta a fehér köpenyét hordja immáron ötödik éve, tudja, hogy mi a tökéletes módja annak, hogy baleset nélkül robogjon végig egy hosszú folyosón betegek, orvosok, nővérek és kisebb-nagyobb kocsik között. Ha épp rohannia kell akkor a nyakában lévő sztetoszkópot fogja a kezével, hogy az ne a földön landoljon, ha pedig sietős de még mindig sétának nevezhető sebességkorlátozásba botlik, akkor se kaszál maga mellett mint egy őrült, hogy leverje az emberek veséjét vagy fejét, függően attól, hogy milyen magas az illető. Azt is lehet mondani, hogy a hiperaktív farmer kölyök aki érkezésekor volt, teljesen eltűnt, helyét pedig egy sokkal megfontoltabb, pontosabb de ugyan akkor továbbra is szórakozott, életét élvező srác vette át.
Viszont ettől eltekintve még sincs az az orvosi gárda, akik teljes mértékben a szívükbe zárták volna, bármilyen szerethető személyiségű is. Úgy is lehet mondani, hogy ha példának veszünk húsz dokit, abból nagyjából nyolcan vannak akik tényleg figyelnek rá, akiknek fontos az amit mond és örülnek ha reggel látják leparkolni az épület mellett a kocsiját. Hatan elfogadják a jelenlétét és együtt tudnak "élni vele", ha kell még a műtőben is együtt dolgoznak vele és további hatan vannak azok akik a hátuk közepére se kívánják, "kinek mi nyomja a szívét" okokból. Sokszor hangzott el az orvosok között, hogy elsők között az nem tetszik nekik, hogy nem képes komolyan venni a dolgokat, hogy mindenből játékot űz még ha meg is oldja az adott problémát. Nem tetszik nekik a túlzott lelkesedés és az, hogy míg ők komoly robotolások közepette van, hogy először be se jutottak a rezidensi vagy már az elején a gyakornoki képzésbe, ő pedig egyszerű farmer kölyök létére mindegyiken úgy ment át, mintha a fejébe kódolták volna a megoldásokat. A féltékenység nagy úgy... bár ezt már ő is megtapasztalta.
Ettől függetlenül kivétel nélkül minden orvos azt hangoztatta még pályája elején, hogy míg Hayden bénasága ellenére a csapat esze volt, addig a többiek gyakorlatbeli tudása volt a kiemelkedőbb. Viszont ő ezt később kompenzálni tudta, hisz a tudásra lehet építeni tapasztalatot is, de ha valaki nem tanulja meg elméletben is tökéletesen elsajátítani egy perforált vakbél eltávolítását, akkor cseszheti, hogy gyakorlatban remekelni fog. Az első két éve javarészt tanulással telt, volt, hogy még bent a kórházban is tanult ahol csak tudott... nem érdekelte hol volt, a büfében az alagsorban vagy épp a traumatológián rohangáltak körülötte kis millióan, ő akkor is csak fogta a vaskos könyveket és magolt, ha pedig valamit nem értett, elkapta valamelyik orvos vagy rezidens grabancát és kérdezett. Törekvő volt, mindent pontosan tudni akart és bár szokták mondani, hogy az aki sokat kérdez még nem tűnik okosabbnak, ő ezt mégis tökéletesen kivitelezte hisz 100%-os vizsga büszke tulajdonosa lett.
Legnagyobb hibája pedig nagy valószínűséggel az, hogy soha nem volt eléggé biztos magában és az ötleteiben ahhoz, hogy az emberek, így az orvosok vagy a nővérek megbízzanak benne. Általában csak kérdezett de nem kijelentett, hogy neki mik a meglátásai.  
Most is biztonság kedvéért közölte a szakorvossal, hogy mit csinálna a beteggel ahelyett, hogy rövidre zárta volna azzal, hogy átveszi és legjobb tudása szerint megcsinálja amit kell. De talán nem is baj,  soha nem árt az óvatosság. Abban az egyben pedig már most biztos, hogy egy rettenetesen idegesítő beteget fogott ki magának, aki után követelni fogja a jól megszokott kávéját.
Amint elrendezi a sérült felületnek a fertőtlenítését, máris elkezdi összeöltögetni a kérdéses felületeket, amit természetesen megelőzött az az apró momentum, hogy közelebb hívta magához Zoyát, hogy jobb legyen a rálátása. Nagyon aprólékos, pontos munkával varrja össze a lábujjat, de ez idő alatt nem feledkezik meg a külvilágról sem. Ő képes arra, hogy komoly elfoglaltság közepette is tökéletes munkát végezzen, hisz van, hogy ha csöndben van, a saját gondolatai terelik el a figyelmét minden másról.
- Én is pontosan így gondoltam akkoriban, bár be kellett látnom, hogy tényleg sok hülyeséget csináltam. De ő már akkor egy hórihorgas, idegesítő nőszemély volt és ahogy öregszik, úgy egyre rosszabb, bár már  több mint húsz éve itt dolgozik, megértem, ha olykor a háta közepére se kívánja az embereket. Viszont ha jót csinál az ember és ezt ő tudja is, akkor a dicséret se fog elmaradni - lehet, hogy eleinte olybá tűnik leszólta a nővért, viszont aztán csak belátja, hogy nem olyan rossz ő mint amilyennek azt gondolják. Ettől függetlenül nem képes eltölteni vele túl sok időt, viszont ő az egyik olyan ember a kórház területén aki az elejétől fogva hitt benne és ez a megelőlegezett bizalom sokat számít neki.
Jót derül a lány grimaszán, aminek láttán még Mr. Hernandez is felnevet. Szinte hihetetlen, hogy egy gyakornok lesz a mai napjának a fénypontja.
- Aztán csak óvatosan, a végén még megszólal az a béka. Inkább próbáld meg elfogadni azt, hogy ő ilyen, nem fiatal már, biztos a sok bolond embernek köszönheti azt is, hogy ilyen gyorsan megőszült. Hozd ki magadból a maximumot, igyekezz azt csinálni amire kér és akkor minden rendben lesz, még meg is hálálja ebben biztos lehet. Nekem is rengeteg betegemet vette át mikor kezdő rezidens voltam és látta, hogy már nem bírom idegileg vagy fizikailag a hajtást - persze az idő alatt míg be nem áll a szája, kezd kialakulni az a bizonyos öltés sorozat amit nem csak a betegnek, de Zoyanak is beígért. Hosszú ujjai legalább oly elegánsan mozognak mint egy kézmodell kis kacsói... szokták is emiatt idegesíteni főleg Thomasék, de már megszokta.
Halkan felnevet mikor meghallja a banális hibát.
- Sosem árt egy tiszta gyomor - megjegyzése hallatán látszólag a beteg kicsit elsápad aminek hála Hayden vigyora tovább szélesedik, de a férfi arckifejezésére nem reagál csak felkapja az ollót és elvágja a fonalat.
- Nem, végeztünk. Ezek után pedig arra szeretném figyelmeztetni önt Mr. Hernandez, hogy ha arra az őrültségre vetemedne, hogy mezítláb ülne biciklire, javaslom kétszer is gondolja meg. Legközelebb talán nem ússza meg ennyire és szerintem feltalálták annak idején a cipőt, illik azt hordani. Még a lábunk is tiszta marad - szúr oda neki, ha már varrónőt emlegetett a másik.
- Van, hogy nagyon nehezen, viszont ilyenkor szoktam azt mondani, hogy egy ideje már itt vagyok, megtanultam kezelni őket - még egyszer átfut a lábujjon fertőtlenítővel mert miért ne alapon, majd bepólyálja. Minek után lehúzza a kezéről a kék kesztyűket és félre sétál, hogy kezet mosson már jön is vissza, hogy felírjon egy fertőtlenítőszert és egy fájdalomcsillapítót a férfinek amit lelkiismeretesen a kezébe nyom.
- A kórház patikájában ezeket kiválthatja, egy hét múlva vissza kell jönnie, hogy megnézzem minden rendben van-e.
- Remélem rendben lesz, szükségem van a lábujjamra.
- Mint említettem, legközelebb gondolkodjon hamarabb, és akkor biztos, hogy megmaradnak a lábujjai - még megenged magának egy pimaszabb mosolyt a beteg felé, majd Zoya felé fordul.
- Van kedved átjönni velem a kávézóba? Meghívlak egy kávéra, vagy bármire amit szeretnél - ő személy szerint ragaszkodik a fekete nedűhöz, azt viszont nem tudja, hogy a lány mit szokott fogyasztani vagy mihez lenne kedve.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 28, 2015 10:47 am Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Azt hiszem azt tökéletesen megállapíthatjuk, hogy a mai nem éppen a kedvenc napjaim közé sorolandó. Először Carol nővér szórakozik velem, most meg kifogtam egy kötekedő beteget és ha Dr Cole nem lenne tényleg és végképp normális velem, akkor végképp el lenne rontva az egész műszakom. Amiből egyébként már nem sok van hátra, és komolyan ebben a pillanatban csak ez vigasztalt a legjobban. Ha vége én komolyan mondom, hogy hazamegyek és nyakig merülök egy kád fenyő illatú habfürdővel telelocsolt fürdőben. Töltök magamnak a hűtőből egy pohár jéghideg narancs levet és a kádat körbepakolom füstölőkkel, meg gumikacsákkal. Imádom ezeket a színes  kis dögöket, van belőlük vagy húsz a fürdőben. Amikor a lakótársam először meglátta megkérdezte, hogy mióta vállalok a közös otthonunkban gyermekfelügyeletet? Nem értettem miről beszél, így aztán értetlenül pislogtam rá hatalmasra kerekedő szemekkel. Én nem szoktam gyerekekre vigyázni, csak nagyon ritkán, ha időm engedi, mert egy kis plussz kereset mindig jól jön. Aztán nemes egyszerűséggel karon ragadott és bevonszolt a közös fürdőbe, ahol is a kád szélén a műanyag sárga kosárkában ott vigyorogtak az én kis élénk színű szépségeim. Közöltem Heatherrel, hogy ja amúgy ezek ám az enyémek, nekik szoktam dumálni, amikor olyan sokáig dekkolok a fürdőben, hogy már lassan uszonyt növesztek. Úgy meredt rám, mintha most látott volna fehér embert életében először, végül közölte, hogy rettentően gyerekes vagyok, és megragadva a csuklóban megint magával ráncigált, ezúttal az ő saját szobájába. Kezdtem pipa lenni, hogy úgy rángat engem a lakásban mintha a rongybabája lennék, de végül mentem vele, és lehuppantam az ágyára, mert erre kért, lóbáltam a lábam, ugyanis neki ilyen szépen megemelt ágya van, amiről ha tisztességesen ráülök nem ér le a lábam. A magam 156 centijével nem tartozom éppen a mennyezetet csókolgatók táborába. Szóval a szöszi lakótársam feltúrta a fehérneműs szekrényét. No azt hiszem itt ért az első meglepetés. Neki komplett szekrénye van ezekre, nekem csak egy három fiókos komódom. Igaz ő valami híresebb fehérnemű cégnél dolgozik, mellékesen modellkedik, amúgy pedig egy bróker cégnél dolgozik pénzügyi elemzőként. Na szóval Heather adott nekem jó pár holmit, amit egy ideig forgattam, majd megkérdeztem tőle, hogy ezekkel mit is csináljak pontosan? Azt mondta hordjam őket, meg rém szexisek. Hát nem is tudom, megköszöntem őket, de azóta is a fiókomat boldogítják, mert leginkább úgy néznek ki mint amivel odahaza Martin a gyümölcsfákhoz szokta kikötözni a karókat. Azt is monda, hogy ha legközelebb találkozom a pasimmal – ő úgy tudja, hogy van, pszt, tartsuk is meg ebben a hitében – akkor vegyem fel valamelyiket. Na de most őszintén, még ha lenne is, nem éppen karókötözőben akarnék előtte flangálni. Különben is én teljesen jól ki vagyok békülve a sajátjaimmal. Mármint a saját ízlésvilágomnak megfelelővel. És persze azzal a temérdek plüss jószággal akikkel megosztom a kétszer két méteres ágyamat. Nem tudok egyszerűen megválni tőlük, és nem tudom eljön valaha az az idő amikor mégis megtenném? Kissé csapongó gondolataimból a rezidensem szavai rángatnak vissza, bár én hajlamos vagyok időnként éberen is álmodozni, és már nem egyszer kellett szó szerint megrángatni a vállamat, mert a gyakornok társam szerint úgy meredtem előre mint Gandalf, aki nyitott szemmel aludt. De jó is lenne helyenként egy-egy unalmasabb esetnél, ha én is képes lennék erre a dologra, de persze amíg nem vagyok, addig igyekszem magam minél jobban ébren tartani. Nem kávézom, helyette inkább zöld teákat iszom jó erősen ami azt illeti, de ez már elég régóta így van. A legelső kávémat azt hiszem tizenhat évesen ittam és akkor az annyira erősre sikeredett, hogy még hajnal négykor is a plafont bámultam óriási szemekkel, és annyira éber voltam, hogy a pók csoszogását is meghallottam volna a sarokban. Nos, ekkor volt az, hogy az erős feketékről leszoktam, maradt  a tea. Ez viszont időnként olyan sikeresen felpörgetett, hogy akkor kő kövön nem maradt a közelemben, mert olyan voltam mint valami túlhúzott búgócsiga. Ma még csak két teát ittam és ez eg is látszik az egyre lanyhuló figyelmemen, meg persze azon, hogy olyan sűrűeket pislogok, hogy a pillacsapásaim szerintem túllépik a megengedett értéket, és már kórosnak számítanának. Viszont tényleg igyekszem és arra is, hogy a beteget ne küldjem el melegebb éghajlatra a kötekedése miatt. Nem mindenkinek van mindig jó napja, igaz, hogy szerencsétlenkedés tekintetében, én aztán különösen magasan verem a nagy átlagot, de hát megint azt mondom, hogy senki sem tökéletes. Egyébként az az érdekes, hogy ha otthon vagyok, a szülői házban, ami a nagyvárostól alig pár kilométerre egy csendes kisvárosban van, akkor megváltozom. Olyan mintha kicserélnének. Fele ennyire sem vagyok béna, ellenben még jobban gyerekes. De Martin szerint ez nem baj, mármint nem baj ha az ember néha így képes viselkedni, és akkor kihozza a pajtából a régi, gyerekkori sárkányomat, és ha feltámad az óceán felől a szél, akkor sárkányt eregetünk, én meg úgy futkorászok zsinórral a kezemben, mint gyermekkoromban. Jól érzem magam otthon, feltölt energiával, és ez még akkor is így van ha aztán egy bőröndnyi olyan ruhával térek haza amit anya készített nekem, és ami a hétköznapokban nem nagyon hordható. Hiába mondom neki, hogy a kórházban a köpeny alatt nem látszik a tubarózsás felsőm, ami szerinte nagyon szép....hát igen nagyon szép...lehetett még 69-ben Woodstockban. De mindegy mert az anyukám, és nagyon szeretem és még akkor is így van ez, ha őszintén megmondom neki egy-egy műremekéről, hogy borzalmas. De én csak őszinte akarok lenni vele, mert minek pazarolná az idejét arra amiben nem jó. Viszont gyönyörűen tud tájképeket festeni. Ebben azt hiszem verhetetlen, és van egy festménye a házunkról is, ami a hálószobámban van az ágyam felett, hogy soha ne felejtsem el honnan is jöttem. Én már megmaradok világ életemben ilyen végtelenül egyszerű lánynak, de igazából nem is akartam soha nagyobb dolgokra törekedni. Az életemről nem mondhatom, hogy siralmas, még akkor sem ha nem mindig tökéletes. Én egyszerűen csak....csak szeretek élni. Ó egek megint elkalandoztam, és már csak akkor kapom fel a fejem, amikor Carol nővérre terelődik a szó és bólogatok a rezidens szavaira azt illetően, hogy jót akar meg minden. Na persze, ezt elég érdekesen mutatja ki, de lassan megszokom.
- Jóóóó én tudom, hogy nem  vagyok tökéletes. De őszintén szólva amikor ott állok előtte és ő még mindig úgy üvölt, mintha a folyosó másik végén lennék elég kiborító tud lenni. Én megértem, hogy idős, és megértem, hogy az évek alatt rengeteg olyan dolog történik, ami az idegeire megy, de erről akkor sem én tehetek. Nem vagyok én villámhárító, hogy rajtam vezesse le a feszültséget.- méltatlankodtam, aztán már csak nevetgéltem egyet azon, hogy majd valamikor meg is fog dicsérni.
- Jah persze, biztosan meg fog, ha majd én is eljutok addig a szintig ahol most te vagy. Persze azért fura, ki nem nézném belőled, hogy olyan esetlen lehettél mint én. Amilyen biztos kézzel varrod vissza a nagylábujjat a kicsi helyére.- fél szemmel a betegre sandítottam és láttam, hogy Mr Hernandez a nyakát nyújtogatja a szavaim hallatán. Öt pontos találat, bevette. Én meg csak kicsit félrefordítottam a fejem, hogy ne lássa, befelé nagyon nevetek. És amikor Hayden a tiszta gyomrot említi az én lábujj felcserélős beszólásom után, mire  a beteg elsápad, az mindent visz, úgyhogy egy diszkrét és prüszkölős nevetést megengedek én is magamnak. Innentől azonban igyekszem az arcvonásaimat visszarendezni, hogy mégse tűnjek komplett idiótának, mert ez mégiscsak egy kórház baleseti részlege, az úr pedig egy ellátásra szoruló beteg. Elég idióta beteg ami azt illeti, hogy mezítláb biciklizik, de mégiscsak egy beteg. Mikor Hayden elkészül még odahajolok, hogy a varrást megnézzem.
- Hűűű, egyszer én is így szeretnék varrni. Ruhával már megy. Szóval ez sem lenne olyan nagy kunszt azt hiszem. A következő varró szakkörödre is beneveznék, ha nem bánod.- elhallgattam és kicsit hátráltam, persze vigyázva, hogy ne borítsak fel semmit, hogy Hayden ellássa a beteget a megfelelő tanácsokkal és útjára engedje. Amíg felírta neki a szükséges gyógyszereket én a csaphoz mentem, kezet mostam és le is fertőtlenítettem azt. Aztán vártam, hogy hova megyünk legközelebb, mi lesz a következő esetünk, mert ha jól számolom egy még biztosan belefér a mai napon a műszakba. Úgy másfél óra lehet még hátra belőle. Nem is figyeltem annyira az időre. Szóval csak ott álltam nem messze az ajtótól, és úgy voltam vele, hogy majd a rezidens megmondja, elvégre ma én az árnyéka leszek, ahogyan Carol nővér rendelkezett, szóval egy jó árnyék módjára megyek vele ahova a kötelesség szólt bennünket. Mr Hernandez megköszönte az ellátást és a recepteket, majd lassú léptekkel kibicegett a kezelőből. Vicces látvány volt a fél pár fehér térdig felhúzott zokniban meg a szürke sportcipőben. Még mindig ott volt az ajkaimon a széles vigyor amikor visszafordultam Hayden felé és a kérdése meglepett. Elkerekedtek a szemeim, mintha éppen most akarnának kimászni a helyükről, az orrom megint mozogni kezdett, az ajkaim elkerekedtek és körbeforogtam a helységben zavarban, végül magamra mutogattam. Remek Zoya, ha eddig nem produkáltál volna annyi marhaságot akkor ezt most még megfejeled egy sor értetlenkedéssel.
- Mármint, hogy én? A kávézóba?- nem a dalai láma! Hát persze, hogy én, nekem szólt a kérdés, van még itt más is rajtunk kívül? Jah, nincs, akkor nekem szólt a kérdés.
- Hát izé....én nem kávézom de ...pfúúúúú- megint hörcsögmód fújtam fel az arcomat és fáradtan fújtattam egy nagyot mint valami bio gőzgép.
- Nagyon jól esne egy óriás bögre forró kakaó, dupla tejszínhabbal és olyan színes kis bigyós cukorkákkal, meg fahéjjal megszórva. Ha Jimmy kávézóját mondod a kórházzal szemben ott még kacskaringós szívószálat is adnak hozzá és én választhatom ki milyen színűt kérek.- lelkesedtem egy kicsit túl, majd némi nyugalomra intettem magam.
- Ja ez egy igen volt...mármint, hogy igen, van kedvem. De...nem lesz ebből baj? Úgy értem, hogy én még csak gyakornok vagyok és még nincs vége a műszakomnak. Kezeskedsz értem, ha valakitől letolást kapnék?- kicsit parás voltam, nem szerettem a szabályok ellen véteni, és az igazság az, hogy ritkán szoktam szünetre menni. Igaz meghívni is ritkán szoktak, általában egyedül kakaózom Jimmy-nél.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 28, 2015 6:26 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Ha valaki, akkor Hayden tisztában van azzal, hogy milyen a kemény, megfeszített munkatempó ami olykor nem csak néhány órán át tart, sokkal inkább egy egész napig. Orvosként nem az irodai munkamorált nyomják, nem számít ha lejár a műszakjuk mert ha van még egy befutott műteni való vagy épp "szülni való" akkor azt is meg kell csinálniuk, le kell vezetniük nem törődve azzal, hogy mennyi ideig fog tartani. És általában ezek után nincs vállveregetés vagy nagy hálálkodás, hisz erre esküdtek fel, elvárják, hogy kétes helyzetben is ragyogjanak, remekeljenek.
Nem egyszer volt olyan eset, mikor épp, hogy kitette a lábát az ajtón műszakja végeztével, máris jött a csipogóján az üzenet, hogy most azonnal húzzon vissza, mert kell a segítsége... ő pedig gondolkodás nélkül ment és segített ahol tudott. Lehet, hogy utólag még morgolódott egy keveset, de ez már nem jelent semmit, hisz megtanulta, hogy nincs annál nagyobb felelőség, mint amivel bizonyos életekért felelnek, és annál nagyobb megkönnyebbülés se, ha ezeket az életeket megmentik. Épp úgy, mint egy rendőr vagy egy tűzoltó úgy az orvosok is felteszik az életüket mások védelme, plusz gyógyítása érdekében.
Annak idején mikor a farmon kellett megfelelnie apja és nevelőapja kőkemény szabályainak, feltételeinek és olykor... a haragjuknak is, finoman szóval is megtanulta, hogy semmit nem hagyunk félbe, mindig próbáljuk meg kihozni a maximumot magunkból ne csak tengve-lengve dolgozzunk. Minden alkalommal a körmére néztek, leellenőrizték amit csinált, főkén nyolc és tizenöt éves kora között, hisz az akkor még gyerek Hayden nem volt a legjobb munkaerő de kétség kívül szorgalmas. Ezután már fokozottan megbíztak benne és elhitték, biztosak voltak abban, hogy mindent tökéletesen vagy "magához képest" jól fog megcsinálni. Azokban az időkben se mondhatta azt, hogy "bocsi most nincs kedvem ehhez."
Napi szinten ki kellett hajtania a birkákat a legelőre, majd este vissza a karámokba vagy szimplán az elkerített területre, ahol Roy felügyelete mellet biztos, hogy nem esett bántódásuk. Mindig volt valami bütykölni és szerelni való ami általában feladatmegoldásként ő rá hárult, mint fiatal és jó munkaerőre. Így ki kellett küszöbölni a traktorok állandóan fellépő hibáit, rendbe tenni a tetőt és még sorolhatnánk. Csak azokban az időkben vették le a válláról a farm hatalmas terheit, mikor befutott zsoké lett és nem fért össze a két "meló" egymással. A sok kétkezi munkából végül átpártolt a lovakkal való foglalkozásra.
Egyre többen keresték fel őt, hogy lepasszolják négy lábon robogó patás jószágukat neki, ha épp baj volt velük. Orvosolta a problémákat melyekkel elvitték hozzájuk, és nem csak fizikailag tartotta őket kordában, de mentálisan is, hisz bevetette suttogói készségeit melyet eleinte rengetegen megkérdőjeleztek. Nem akarták elhinni, hogy létezik ilyen...
... egy ilyen meg nem magyarázható dolog, amivel az ember normális esetben csak a könyvekben vagy a tv képernyőjén találkozik. Nem hittél el, hogy van valahol Ausztrália szívében egy fiatal srác, aki olyan jó hatással van még a legvadabb lovakra is, akik senkit nem engednek közelebb magukhoz, hogy a jelenlétében kezes bárányokká válnak. Odafigyelnek minden mozdulatára, eleget tesznek a kérésének mind ezt finom, kellő hangvételnek köszönhetően. Valamint annak a valaminek, ami nincs meg akárkiben. A lovak számára kedvező, jó energia. Igazán csak akkor bizonyított a kételkedőknek, mikor a vad, szelídítetlen musztángoknál mutatta meg adottságait.
Jelen pillanatban viszont abban bízik a legjobban, hogy majd az orvosoknak is betudja bizonyítani azt amiben most még nem hisznek. Azt, hogy remek orvos lesz belőle, noha már most is jó, de még van mit fejlődnie... ehhez pedig az kell, hogy önállósodjon, hogy ne másoktól függjön, hanem a többiek tőle, hogy legyen egy-két olyan műtét amit már tényleg ő vezet.
- Zoya. Őszintén kérdezem tőled, hogy ki tökéletes? Tudsz nekem egy valakit is mutatni? - vonja fel a szemöldökét ezzel is némi értetlenséget imitálva, hisz fogalma sincs, hogy van-e ilyen ember a világon. A tökéletesség már réges-rég nem létezik és megmeri kockáztatni azt is, hogy nem is létezett. Lehet, hogy vannak olyan személyek akik jobban tudnak teljesíteni a kelleténél, hogy szépek és okosak egyszerre, jó a családi hátterük, sorolhatnánk a többit. Viszont mindig van valami ami belerondít még a tökéletes látszatba is.  Lehet egy nő bármilyen gyönyörű, okos és jól nevelt, de lehet, hogy büdös a lába vagy bibircsók nőtt a hátsójára esetleg mű fogai vannak. A látszatot nem elég fenntartani.
- Én se szerettem mikor ordít. Legközelebb kedveskedj neki valami finommal, imádja az ekler fánkot, köszönd meg amiért rád bízza a nehezebb eseteket és biztos, hogy a szívedbe fog fogadni. Meg fog változni mert elhiszi, hogy tapintatos vagy és másokkal is foglalkozol, nem csak magaddal. Na nem mintha azt mondanám ezzel, hogy önző lennél, mert nem nézem ki belőled, csak... hjaj - sóhajt egy nagyot és egy kis ideig nem varrja tovább a férfi lábujját, inkább Zoyára koncentrál. Fontosnak tartja azt, hogy egy gyakornok otthon érezze magát a kórházban, hogy közös nevezőre jusson nem csak a betegekkel de a nővérekkel és az orvosokkal is. Viszont annak is nagyon örülne, ha nem néznék őket hülyének, mert nem azok! Lehet, hogy nem lesz mindből orvos, ezt nem is tudja Hayden jobban hangsúlyozni, de nem hülyék. Csak lelkesek és vágynak a munkára, arra, hogy megbecsüljék őket.
- Az a baj, hogy általában azt veszik észre a gyakornokok és rezidensek is egyaránt, hogy Carol önzőnek és pimasznak tartja őket, beképzeltnek és önteltnek amiért letudták az egyetemet, megvan a diploma és most ők a "hatalmas orvos tanoncok". Úgy érzi szegény vén feje, hogy kérkedtek azzal amitek van, pedig még nem tettetek le gyakorlatilag semmit az asztalra. Hidd el én is átmentem ezen, akkor se volt ez másként, mondjuk én nem is akartam bevágódni Carolnál úgy, mint a többiek. Ettől függetlenül csak közös nevezőre jutottunk még a gyakornoki éveim alatt és mivel elég ügyetlen, suta gyerek voltam akkoriban már csak a lábam miatt is, rögtön olyan lett, mintha a nagyanyám lenne - halvány, gyermeteg mosoly játszik a szája szegletében ahogy belegondol abba, mennyi mindent tanult Caroltól aki csak egy egyszerű nővér, nem is orvos.
- Viszont épp ezért néha még ma is szívom a vérét, ő pedig tépi a haját és közli, hogy ugyan az a szófogadatlan, szeleburdi kölyök vagyok, mint voltam. Lehet, hogy mérges de azt is tudom, hogy nem gondolja komolyan. Téged se azért bánt, mert nem tetszik neki a személyed. Ez inkább úgy ahogy van az egész rendszernek szól, elvégre csak a nővérekre vagytok utalva és a rezidensekre, az orvosok nem úgy foglalkoznak vetek, mint kellene. Nem véletlen, hogy próbálok minél több tanultat átadni nektek, és minél több gyakornokkal megtalálni a közös nevezőt, hogy ne a nővéreket boldogítsátok noha ez elkerülhetetlen.
Ezután inkább visszafordult Mr. Hernandez egyre csinosabban kinéző lábujjához, hogy még az utolsó simítások is a helyükre kerüljenek.
- Hogy is mondják? A türelem rózsát terem?! Igyekezz ne összekeverni a gyomormosást és a katéterezést s minden egyenesbe fog jönni. Ha nem sikerül eleinte mindent megjegyezned akkor tanulj a hibáidból és írd le őket. Nem leszel tőle kevesebb. Sokáig mi is így csináltuk és van, hogy a mai napig ezt csinálom, mert annyi beteg van az osztályokon, hogy nincs az a penge agy, ami ténylegesen mindent észben tud tartani. Csak egy kisebb méretű jegyzettömböt kell magadnál hordani és egy tollat. Felírod rá a feladatokat és szépen sorban haladsz vagy épp fontossági sorrendben - hozza fel ötletként is, hisz tényleg nem szégyen ha az ember megkönnyíti a saját munkáját ilyen alternatív, olcsó trükkökkel. Ráadásul az eredményesség is borítékolható általa.
Vet egy pillantást a beteg meglepett arcára aminek hála elnyom egy feltörni kényszerülő nevetést, helyette inkább az utolsó öltést is a helyére teszi majd elnyisszenti a fonal végét.
- Ruhával? Inkább a banánnal próbáld, nagyon hasonlít a szerkezete az ember bőrére - ő maga is azon gyakorolt hosszú hónapokon át és igyekezett, hogy minél tökéletesebb legyen a "mesterműve" főleg akkor, mikor átengedték neki az első bőrfelületet. Lehet, hogy eleinte rettegett beleszúrni a tűt a fiatal fiú tenyerébe, de aztán csak felbátorodott néhány biztató szó hallatán és első alkalom ellenére is tökéleteset "alkotott".
- Szakköröm az nincs, de szívesen tanítalak ilyen téren is - persze a lánynak intézi a szavakat, de mind ez idő alatt le se veszi a tekintetét a betegről.
- És most mehetek?
- Isten hírével.
- És ha este belehalok a sérüléseimbe? - aggodalmaskodik sápatag arccal, miközben felül és vet egy pillantást bepólyált lábára. Ujjait a mellkasa előtt tördeli mint egy kétségbeesett vénasszony.
- Mr. Hernandez, ha ebbe belehal akkor komolyan mondom, hogy felszólalok a temetésén. Ez maximum csak elfertőződhet de ez esetben csak a lába bánhatja, de ....
- Lefogják vágni a lábamat?
- ...azért írtam fel a kenőcsöt és a gyógyszert, hogy ez ne történhessen meg, így érthető?
- De ha mégis?... ha én leszek az az egy akivel megtörténik?
- Akkor egy életre megbánhatja azt, hogy hülyeséget csinált. Fogadja meg a tanácsaimat, kezelje szépen a lábát ön vagy a felesége, napi háromszor kenje be, kétszer vegyen be egy pirulát és biztos, hogy megmarad nem csak a lába de a lábujja is. Megbeszéltük? - simítja rá a tenyerét a férfi hátára, hogy ezzel is finoman jelezze, az ajtó felé tessékelés az azt jelenti, hogy menjen már el végre, mert nem akar tovább foglalkozni vele.
- Atyám... - fejét rázva fordul vissza Zoya felé akihez máris intéz egy-két kérdést. Látszólag meglepik a lánykát a hallottak s már-már ott tart, hogy két kezét a szemei elé tartja, nehogy a szép lélektükrök kiugorjanak a helyükről.
- Hát, nem is a fém asztalnak szántam a kérdést remélem ezt azért sejted - nevetgél vidáman miközben a megjelenő nővér felé pillant aki azért jön minden bizonnyal, hogy rendbe tegye a szobát a következő beteg számára.
- Forró kakaó ilyen melegben? - hüledezik. Ő a délutáni melegben inkább a jeges dolgokat pártolja, de ettől függetlenül nincs ellenére a lány kérése - igen, Jimmyékhez megyünk, tehát minden lesz amire vágysz viszont most menjünk innen, mielőtt a következő varrni valót is ránk bízzák - nyitja ki a gyakornok előtt az ajtót, hogy ő legyen az első aki kilép a teremből, majd mellé szegődve felteszi az ajtó melletti karton tartóba az üres papírokat.
- Nem lesz baj. Jelen pillanatban annyian vannak bent, hogy észre se veszik, hogy nem vagyunk itt. Valamint így is korábban jöttem, a kávé még jár. Te pedig ügyes voltál, szóval a kakaó is épp úgy mint ahogy a kezeskedés. Nem lesz letolás, ígérem - bizonygatja. Rengeteg balhét vitt már el az elmúlt néhány év alatt, ha ebből is az lenne, már meg se fog kottyanni neki. De bízik abban, hogy senki nem fogja ezt nagy dobra verni.
Lassan áttérnek a lépcsők felé vezető útra - nem, nem fog liftbe szállni már csak azért se - és őszintén meri remélni, hogy se Carol, se más nem fogja őket megállítani. A biztonság kedvéért azért megveregeti a zsebét, hogy benne van-e a pénztárcája, hisz már látja a menekülési útvonalat, nem akar visszafordulni, hogy ezzel kockáztassa a kávét és a kakaót.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 29, 2015 11:20 am Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Néha hajlamos voltam kicsit túlizgulni a dolgokat, ami leginkább azért volt, mert gyermekkoromtól belém nevelték a kötelesség tudatot. Gyermekkoromtól megvolt a szépen előre kiszámított napirendem, mindenről pontosan tudtam mikor mit kell csinálnom, és aznapra minden teendőmet igyekeztem elvégezni. Nagyon korán megtanultam, miután anya hozzáment Martinhoz, hogy nem csupán ők tartoznak értem felelősséggel, hanem én is értük. Sok gyerekkel ellentétben minden bizonnyal idegesítően jónak számítottam, noha szerintem ugyanúgy megvoltak a magam kis csínytevései, vagy éppen olyan dolgai amivel őrületbe kergettem őket. Kezdve azzal, hogy állatokat akartam megmenteni, folytatva azzal, hogy nagyon híres prima balerina akartam lenni, és amikor aztán tíz évesen megláttam egy jégtáncversenyt a televízióban, úgy döntöttem, hogy én márpedig ez leszek. Persze aztán ez is inkább csak álom maradt, mint az, hogy majd véget vetek a világban folyó háborúskodásnak, hogy soha többé senki ne veszíthesse el úgy az apukáját, ahogyan én elveszítettem. Nem akartam, hogy mások megtudják milyen az amikor egy hajó amelyre várnak, már soha többé nem érkezik meg. Mégis, töretlen optimizmusommal tekintettem a jövő felé, és folyamatosan mosolyogtam a világra, a legkisebb dolgokban is próbáltam megtalálni a jót, ahogyan az összes ember felé így fordultam. Heather szerint sokan éppen ezt használják ki bennem és nem ártana néha keményebbnek és határozottabbnak lennem. Szerintem eléggé az vagyok, és nálam a határozottság nem egyenlő azzal, hogy modortalan is legyek egyszerre. Úgy vélem, hogy vannak nagyon sokan ilyenek a világban és nem akarok közéjük tartozni. Ott vannak azok a gyakornok társak akik sportot űznek abból, hogy a köpenyem zsebébe békabeleket csempésznek, és persze rettentő mókásnak tartják azt ha rám zárhatják a női zuhanyzó ajtaját, eldugva a ruháimat a takarító szertárban. Alapvetően talán még fel is tudnám ezt dolgozni, ha nem lenne gyermekkoromtól kedve mindenféle esetlen fóbiám. Nem bírom a zárt helyeket, kiver a víz a pókoktól és a bogaraktól, félek a magasságtól, és egy nagyobb tömegben egyszerűen bepánikolok, mert attól félek, hogy képesek lennének összenyomni. Szóval szerintem az efféle dolgok nagyon gyerekesek és én a magam módján próbálok is küzdeni ellenük, de úgy érzem időnként, hogy ez egy szélmalomharc amelyben nem nyerhetek. És amikor ilyen történik, hogy éppen megint bezártak valahova, ahol aztán pár percen belül kitör rajtam a paranoia, és először fel-alá kezdek járkálni, aztán megszámolom a csapokon a vízkő foltokat, a tükrökön a repeséseket, a falakon a vonalak halványabb részeit, a csempéken a vízpettyeket, szóval minél jobban próbálom uralni a testemen egyre erőteljesebben úrrá lévő pánikot, mire végül a takarító az aki kiszabadít és értetlenül mered rám, ahogyan ott ücsörgöm félig már megszáradt hajjal a műanyag széken a műszakom lejárta után két órával is. Éppen ezért legtöbbször már nem a kórházban tusolok, hanem otthon. Néha nem kellemes egy tizenkét órás hajtás után hazabuszozni, valószínű az emberek nem Zoyácskát akarják szimatolgatni, de sajnos nincs más lehetőségem. Nem akarok kockáztatni többet, minekutána már lassan rendszeres szokássá vált mindez. Nem értem továbbra sem miért jó ez nekik, miért mókás az, ha egy klausztrofóbiás embert bezárnak egy kis helységbe, de azt hiszem az emberi rosszindulatot nem leszek képes soha sem megérteni. Talán azért nem mert ami ránk nem jellemző azt nem is nagyon vagyunk képesek felfogni. Bár a mostani esetnél a beteg nem éppen a legkellemesebb társaság, és a sérülése is egyszerűen szinte már  a nevetséges kategóriát súrolja, de Hayden kedvessége, és az, hogy próbál nekem segíteni mindenképpen értékelendő, és ha lehet ezt mondani egészen feldobta vele a napomat. Kicsit furcsa, hogy eddig még nem volt alkalmam összefutni vele, igaz a beosztásomba nincs beleszólásom, azt minden alkalommal a rezidensek és a szakorvosok készítik el, de furcsa, hogy eddig még sehol nem futottunk össze. Ez az én szerencsétlenségem, hogy mindig olyanok mellé voltam beosztva akik már annyira fennen hordták az orrukat, hogy szinte szóba sem álltak velem...mondjuk nem csak velem. De valahonnan el kell indulnunk, valahonnan meg kell tanulnunk az alapokat, én pedig úgy éreztem mindig igyekszem figyelni, kihozni magamból a maximumot, és még az sem rettentett el soha, hogy elég kétbalkezes vagyok ami azt illeti. Viszont nagyon figyelek arra amit az ifjú orvos próbál velem megosztani, hogy mi az amit esetleg másképp kellene csinálnom, mi az amivel adott esetben könnyebben elnyerhetem valaki bizalmát. Tudnék vele sok kérdésben vitatkozni, de ezt nem a beteg előtt akarom megtenni, meglehet már korábban sem biztos, hogy kellett volna Carol nővért vagy egyáltalán az osztályát emlegetnem, de egyszerűen kiszakadt belőlem. Főleg mert amúgy is igazságtalannak éreztem. Én tényleg csak azt csináltam amit ő mondott, miért nem lehet beismerni, ha ő hibázott? Azt hiszem azért mert a kórháznak a hierarchiájában én még mindig nagyon alacsony helyet foglaltam el a nővérekkel ellentétben. Viszont elraktároztam magamban az információt, és biztos voltam bennem, hogy ez egy újabb kihívás, hogy egy olyan ember bizalmát nyerjem el, aki alapvetően nem kedvel engem. Szerettem az efféle dolgokat, mert úgy éreztem duplán kitüntető, ha ilyesmi sikerül. Persze abban biztos lehetek, hogy örök életére emlegetni fogja a kétbalkezességem, hogy mennyi plussz munkát okoztam neki olyan dolgokkal, amikért viszont tényleg nem ő volt a hibás. Mint amikor az ágyneműket végiglocsoltam jóddal, mert megbotlottam a küszöbben amikor mentem befelé az ágynemű raktárba, és az ölemben tartott vörös lével teli kis tasakok szétszakadtak a tartalmuk pedig egyenesen a ruha anyagokra zúdult. Egy egész emeltnyi csere garnitúrát kellett a mosodára visszaküldeni, amivel engem zavartak le és rá kellett húznom még egy fél műszakot, mert vissza is kellett vinnem ugyanoda a kész holmikat. Viszont Carol volt az aki elsimította az ügyet, és nem lett belőle nagyobb bajom. Jobban belegondolva némiképp igaza van Haydennek, és ezért az esetért például még nem is mondtam köszönetet. Pedig jár neki. Szóval Eckler fánk. Tudom is már honnan szerzem be. A belváros egyik apró kis sétáló utcájában van egy cukrászda, amit egy testvérpár üzemeltet, és szinte minden süteményük kézzel készült, szinte egyedi. Én nagyon szeretem a finom habrolót és hááááátttt úgy gyakorlatilag mindent ami tejszínhabos...soooooook tejszínhabos, és amúgy is mindent ami gyümölcsös és édes. Szóval innen fogok vásárolni a nővérnek a következő alkalommal süteményt, méghozzá minimum hármat, mert ha az elsőbe beleharap, kell majd a következő, és kettő ugye nem elég semmire. Minden valamirevaló sütimennyiség háromnál kezdődik. Nálam legalábbis. Irgalmatlan édesszájú voltam. Mikor a beteg végül távozik és látom, hogy Hayden megkönnyebbül, már én is némiképp felszabadultabban nyilvánulok meg.
- A notesz és a sütemény jó ötlet. Amúgy is volt egy oktató az egyetemen, aki mindig azt mondta, hogyaszongya....- hozgattam meg a szemöldököm, hogy dúsabbnak látszódjon, és ráncolgattam rendesen mutatóujjam az ég felé lendült, majd vidoran mozgattam meg és elmélyítettem a hangom, hogy lélektan oktató hangját kellően vissza tudjam adni. Olyan szigorú volt, hogy az ember automatikusan kihúzta magát vigyázzba  a közelében.
- Gyermekeim az úrban....akinek nincs esze annak legyen notesze!- aztán a végére már elnevettem magam és a saját hangomon folytattam
- Szóval azt hiszem értem miről beszélt. Illetve na...eszem az van szerintem, csak éppen ennyi információt még képtelen vagyok megjegyezni, mait rám zúdítanak, ráadásul több irányból. Itt egy adag vért levenni, ott egy kanült bekötni....itt figyelj az infútió cseppszámára, ott vidd be a hánytató tálat a nyolcaskának, mielőtt az epéjét a lepedőre barmolja...aztán fuss le a kartonozóba és hozz fel üres lázlapokat....jajj elfelejtettem leküldeni veled a régieket, és ha már lent jársz rendezd is be őket ABC szerint a helyükre....ha visszajöttél adagold ki a gyógyszereket, írd meg a zárójelentésekhez a szükséges lapokat a kezelő orvosnak....jéééézusom, mint egy maratoni rohanás. Csoda, hogy a nap végére még agyvíz kotyog a kobakomban, és nem káposztalé. – kocogtattam meg a fejem szemforgatva, de azért érezhette a hangomon, hogy ez részemről nem panasz, hanem inkább csak jól esik végre elmondani valakinek aki a saját szavai szerint átment már valami hasonlón. A kávés meghívást enyhén szólva is elblamálom, és szerintem kevés idiótább megnyilvánulás létezik az enyémnél.
- Amúgy fogalmam sincs hogyan csinálod. Úgy értem voltam már beosztva jó pár rezidens mellé, és van egy akivel hááááátttt nem szívesen vagyok együtt, mert úgy érzem kifejezetten örül annak ha engem kellemetlen helyzetbe hozhat. Amit nem értek, mert ezzel saját magának is árt. Nem tudok úgy segédkezni, ha hátráltatnak. És nem is értem, hogy miért. Én nem szolgáltam rá...úgy értem soha senkit nem tudnék szándékosan bántani, vagy éppen rosszul végezni a rám bízott feladatot. Hiszen itt ember életekről van szó, amivel nem lehet szórakozni. Jó persze tudom én, hogy nem vagyok tökéletes....éééééssss igen igazad van nem létezik tökéletes ember. Én csak törekszem rá, hogy a munkámban az legyek. Erről elég nehéz leszokni, úgy értem arról, hogy magaddal szemben maximalista legyél. Engem így neveltek, és ha más akarnék lenni, akkor saját magammal szemben cselekednék, ami nem menne.- biccentek, hogy indulhatunk, de közben vidáman vigyorgom a meleg kakaó említésére.
- Te nem is hallottál arról, hogy a japánok mit tartanak a forróságban elfogyasztott meleg italokról? Azt tartják, hogy ha melegben meleg folyadékot viszel be a testedbe, akkor a kinti hőmérséklet és az elfogyasztott jóval melegebb ital szinkronba kerülnek, így aztán nem érzed olyan melegnek a környezetedet. Pfúúúú nem tudom mennyire sikerült elmondani amit akartam...ez olyan....ez olyan- magyaráztam én kézzel lábbal, sajnos ez is az egyik rossz szokásom volt, és sikeresen majdnem kupán vágtam a mellettünk elhaladókat. Némelyikük mátrixos lazasággal hajolt el előlem, én meg a mondataim közé becsempésztem egy „bocsi....” „nehari”...szócskát. Nehezen szokom le erről is.
- Szóval ez olyan mint amikor mandula műtét után fagylaltot etetnek a beteggel. Szóval a forró kakaó nem rosszabb mint a forró eszpresszó, csak nincs benne koffein és baromi édes, amit én imádok. Te nem szereted az édességet?- érdeklődtem, majd a mosolyom egy kicsit lejjebb eresztett amikor oldalra pillantva a tekintetem, mely eddig az arcát fürkészte, lesiklott a lábára. Láttam, hogy biceg. Ciki lenne megkérdezni, hogy mi történt? Hát most itt nem akarom...majd a kávé és a kakaó mellett. Talán nem veszi sértésnek, mondjuk nem is annak szánom. A lift felé tartottunk, és éreztem, hogy gombóc gyűlik a torkomba a lépteimet, egy picit visszafogtam és nem tudtam hogyan kérjem meg, hogy inkább a lépcsőket használjuk. Pont elég abba a bádogdobozba akkor beszállni amikor beteget kell vinnem valahova. Már akkor is a falat kaparom kínomban. De aztán szerencsére ő is  a lépcsőre szavaz, szóval követem illetve igyekszem vele lépést tartani, ami még úgy is nehéz, hogy ő biceg. Annak okán, hogy gyakorlatilag én az apró lábaimmal kicsiket lépek, ő meg sétálva is lép kettőt és már az északi sarkon van én meg loholhatok. Nem teszem szóvá megszoktam már, hogy mindenki nagyobb tőlem, szóval az én sétáló tempóm a nagy emberek mellett felért egy napi kocogással. Jujj de jó nekem! Edzésben maradok!
- Nagyon köszönöm...a kakaót....is...meg, hogy segítettél, meg, hogy segítesz Carol-al kapcsolatosan is. Meg ha úgy alakul akkor kiállsz mellettem. Sokan kifejezetten keresnék az alkalmat, hogy keresztbe tegyenek.- húztam grimaszolva el a számat, majd hagytam, hogy kinyissa az ajtót nekem, és meginduljunk a kis kávézó irányába. Szerettem ezt a helyet, mert kellően nagy volt, hogy az emberen ne legyen úrrá a paranoia a bezártság miatt, de kellően kicsi ahhoz, hogy hangulatos legyen. Amikor elindultunk jó mélyen beleszimatoltam a levegőbe és elnevettem magam.
- Éééééérzem a gumibogyó illatot, már mindjárt ott vagyunk!- kuncogtam egy kicsit még mellé. Kezdtem feloldódni, és ilyenkor elég gyerekes tudok lenni. Mondjuk alapjáraton is az vagyok időnként. De ez talán nem lehet olyan nagy baj.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 29, 2015 9:20 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Gyakornokok százait volt szerencséje megismerni az idő alatt, hogy rezidensé lett. Eleinte - főként az első évben - komoly fejfájást okoztak neki, hisz bekellett vallania, ő maga se volt sokkal magasabb szinten, mint ahol ők elkezdték a "kiképzést" tekintettel a megváltoztatott, módosított oktatási rendszerre. Amit ők az egyetemen az utolsó években tanultak, azt ő gyakornokként kezdte először venni. Azt is lehet mondani, hogy még a rezidens képzésének első évét is annak tudatában tanulta és melózta végig, hogy sokszor egy azon szinten volt a legtöbb gyakornokkal. Új dolgokat tanult ahogy egyre csak fejlődött a technika és az orvosi eszközöknek azon sokasága, amit használnia kellett. Már semmi nem volt olyan, mint amit a tankönyvekben olvasott az ember, még egy MRI gép is sokat változott ha külsőre nem is, de rendszerileg mindenképpen. Mégis, ettől függetlenül tőle várták mindenre a választ... Első körben talán azért, mert a mellére ki volt tűzve a "Dr." biléta, és ezen túl van egy furcsa arcberendezése aminek köszönhetően a fiatalabb és tudatlanabb egyének inkább hozzá fordultak segítségért vagy épp ötletért, mint bárki máshoz. Na most azt mind a mai napig nem tudja megmondani, hogy az értelmet olvasták le róla, vagy szimplán megbízhatónak tűnt?
De ezen talán felesleges órák hosszát gondolkozni, hisz ma már alap, hogy ő az egyik akit felkeresnek vagy épp letámadnak nyugodtabb vagy a nagyon ritkának nevezhető szabad óráiban, ha valamiben segítségre van szükségük. Ő pedig készségesen áll a rendelkezésükre amennyiben nincs más dolga. Ha mégis, akkor finoman áthajtja őket Thomashoz vagy egy másik, épp a közelben lévő rezidenshez aki megbízható és Hayden is tudja róla, hogy nem lesznek lekoppintva szegények. Sajnos ilyen is van... ő kétféle rezidenst ismer a kórház egész területén. Vannak a jószívű, segítőkész személyek, akik tudják jól, hogy milyen kegyetlen és kellemetlen gyakornoki évek vannak mögöttük és akik próbálják segíteni a kisebbeket, hogy könnyebb legyen a beilleszkedés és megtalálják a fonal végét. Szerencsére Hayden is az ő csoportjukat erősíti jelenlétével.
Valamint ott vannak azok, akik próbálnak hasznot húzni az értetlenségükből és kirekesztettségükből, nem segítenek nekik csak dirigálnak és elvárják, hogy mindenhol ott legyenek, közben legszívesebben páros lábbal tessékelnék ki őket egyenként a kórház területéről. Az általuk megütött hangnem hallatán olykor még Hayden zsebében is kinyílik a bicska, de sajnos nem mondhatja nekik azt, hogy szedjék végre össze magukat és próbáljanak meg nyitni a gyakornokok felé. Sajnos sok szakorvos és főorvos - még a nővére is -  azt mondta  hogy el kell fogadni azt, hogy vannak itt olyanok, akik kőkeményen a hatalom megkaparintására utaznak. Arra, hogy őket személyesen is elismerjék az orvosok, hogy később rájuk bízhassanak bármit. Nem akarnak bébiszittert játszani azt pedig főleg nem igénylik, hogy állandóan kérdésekkel és meglátásokkal ostromolják büszkén, határozottan felhúzott várfalaikat.  
Csak akkor szokott igazán tudatosulni benne az, hogy mennyi mindent tanult egy év leforgása alatt, mikor már ténylegesen a gyakornokok segítségére volt. És az elmúlt három év még rátett néhány lapáttal, most már próbálja nem átküldeni őket a többiekhez, hanem csoportba rendezi a kis ifjoncokat és velük együtt indul útra, hogy egy-egy műtétet megnézzenek, átnézzék az iratokat, kartonokat. Ezután pedig szétosztják őket egy, kettő olykor három fős csapatokra, hogy aztán kikössenek egy rezidens mellett aki igazgatja nyomorúságos életüket. Ő jelen pillanatban Mollyért felel és ha elég jó kapcsolat alakul ki Zoya és Hayden között akkor talán kérvényezni fogja, hogy másodikként őt is "bevehesse " a kis csapatba. Szimpatikus neki, tetszik az a fajta lelkesedés és kicsattanó energia, amit birtokol és annak ellenőre erős, talpra esett, hogy elmondta, sokat idegesítik, csesztetik.
Látja a lányon, hogy nincs teljesen hozzászokva ahhoz a viselkedéshez, kezdeményezéshez amit Hayden produkál és csak most érzi az igazi súlyát annak, hogy a legtöbb rezidens hányadán áll a gyakornokokkal. Még a nővérek is úgy viselkednek velük, mintha a seggükből rángatták volna ki szerencsétleneket, nem véletlenül örül annyira annak, hogy a szakorvos létének kapujában áll, már csak kopogtatnia kell rajta és ott megtalálni a helyes irányt, így egyre nagyobb tisztelettel beszélnek vele a nővérek is... mondjuk az elég szomorú, ha a ranglétrán betöltött szerepe alapján határozzák meg az embert és nem annak lénye, vagy embersége miatt.
Szemöldöke a homloka közepébe költözik mikor Zoya elkezdi a volt tanárát idézni és akaratlanul is kiszakad belőle egy, a fáradtsága ellenére is vidámnak, élettelinek ható szórakozott nevetés.
- Ja, hogy ész híján legyen notesz?... és az okos telefon? - ugráltatja meg nagy lelkesen a szemöldökét, hisz az utóbbi időkben nem kerülhette el a figyelmét az, amit a legtöbb rezidens és gyakornok csinál. Előkapják a kis fekete, fehér vagy ezüst készüléküket, elkezdenek határozottan pötyörészni, mintha legalábbis előírás volna az, hogy azt használják mind ezt úgy, hogy a kórház egész területén tilos használni.
- Minden esetre elég bölcs döntés lehet ebbe kapaszkodni, ha a kedves tanár úr is említette. Sokunknak jó barátja a kis hamis - biccent az egyik fém asztal tetején lévő fehér, vékony noteszre és a mellette lévő tollra. Ő maga is használja mind a mai napig főleg akkor, mikor már nincs teljesen elemébe. Ez általában a hatodik, hetedik és nyolcadik óra környékén szokott elkezdődni s ha esetleg még tovább bent marad akkor fokozottan élvezi annak segítségnyújtó luxusát.
- Még. Hidd el, mindennek eljön az ideje, és pár év de megmerem kockáztatni azt is, hogy pár hónap elteltével már képes leszel fokozott odafigyeléssel kezelni a dolgot. Csak rá kell, hogy álljon még az agyad. Minden esetre ezt is megfogod tanulni, csak légy türelmes főként magaddal  - ez egy amolyan "tudom min mész keresztül" tanács. Ő is volt gyakornok, ő is érezte úgy, hogy minden egyes alkalommal elszalad vele a ló, vakvágányon robog és nincs az aki vissza tudná terelni a helyes útra. Ezért nem is akarja azt, hogy a jelenlegi gyakornokok beleessenek az ő hibájába és elússzanak. Segíteni akar nekik, próbál minél több megszerzett tudást adni és legfőképp mint ember akar velük jól bánni mert bár fiatalok, akaratosak és tapasztalatlanok, de a fenébe is, emberek! Nem lehet őket semmibe venni, várják és vágynak is a dicsérő szavakra.
- Ebben nagyon hasonlítunk, szerintem kifogunk jönni egymással. Pici korom óta azt verték a szüleim a fejembe, hogy a munkám az első, ne akarjak félbehagyni semmit, mindent csináljak a legjobb tudásom szerint, maximalista legyek.  És azóta is tartom magam ehhez - persze tudja, hogy nem jó az sem ha hülyére hajtja magát főleg a lába miatt, de ez már mind mellékes téma. Tudja, ismeri a határait és ha tényleg úgy érzi, hogy a stressz és túlterheltség miatt nem megy a dolog akkor leáll és pihen.
- De, hallottam és ez tényleg így van. Ettől függetlenül én általában kínozni szoktam magam azzal, hogy forróságban forrót iszok vagy épp hidegben hideget... már amennyiben Sydney környékén azt mondhatja az ember, hogy "hideg van". Minden esetre ezt most észben fogom tartani - mert miért ne tenné? Mindig jó megfogadni mások ötleteit vagy épp meglátásaival játszadozni egy kicsit.
- Mondhatjuk úgy is, hogy nem a kedvencem az édes. Én inkább sós vagy savanyú párti vagyok... annak idején mikor a nagyanyám süteményeket vagy bármilyen édességet csinált, gyakorlatilag hülyére zabáltattak velük. Még akkor is tolták volna belém, mikor legszívesebben sugárban adtam volna ki magamból. Ráadásul Leah a rezidenstársam is olyan mint ő volt. Ha csinál valamit akkor is belém erőszakolja ha akarom ha nem. Szóval ezek után úgy voltam vele, hogy ha már dönthetek afelől, hogy mit egyek, kerülöm az édességet. El is vagyok nélküle... nem véletlen, hogy a kávét is kevés cukorral vagy épp kevés habbal szoktam kérni.
Tér ki erre a szokására is, ha már egyszer olyan helyre mennek ahol kávé fog az asztalra kerülni. Rengeteg rossz emlék köti az édességekhez és talán a fagylalt az egyetlen, amit bárikor képes megenni több gombóccal is. De kizárólag azokat, melyektől nem kap cukormérgezést.
Gyakorlatilag fel se tűnik neki az, hogy milyen gyors iramra kapcsolt csak, hogy ne kapja el senki a grabancát, hogy húzzon a következő beteghez és lássa el azt. Persze megtehetnék, de neki most szüksége van a kávéra amit beígért magának és a kakaóra amire meghívta Zoyát, tehát nincs az az orvos vagy rendíthetetlen, bajszos nővér aki megtagadhatná tőlük. Viszont ugyan akkor mikor eljut a tudatáig az, hogy szegény lány szinte rohan utána, lelassít.
- Ne haragudj, csak gondoltam jobb mihamarabb eltűnni innen és... szokásom elfelejteni, hogy nem mindenki olyan hosszú léptű mint én - rögtön bocsánatot kér de már nyitja is az ajtót, hogy Zoya átléphesse a küszöböt majd ő is megtegye ezt.
- Igazán nem kell semmit se köszönni, ezért vagyunk mi rezidensek, bár... ezt nem mondhatjuk el mindegyikről, szóval - persze nem akarja folytatni hisz nincs mit magyaráznia, Zoya is tisztában van azzal, hogy milyen a legtöbb rezidens.
- Ha már gumibogyó, akkor szörpöt is fogsz kérni? Melyik az a mese amelyikben gumibogyó szörpöt isznak azok a nyomorult macik? - nyitja ki a lány előtt a kávézó ajtaját majd megközelíti a pultot ahol a fiatal, őzike szemű lány már fordul is feléjük széles mosollyal az arcán ami gyakorlatilag letörölhetetlennek tűnik.
- Sziasztok. Azt hittem, már soha nem foglak látni... kezdtem kétségbeesni. Miújság feléd szép szemű? - érkezik a kérdés Jessytől aki bár udvariasan mindkettejüknek köszön, mégis Hayden az aki első körben leköti a figyelmét, hisz azóta, hogy a kórházban dolgozik és ott tölti napjainak nagy részét, ismeri a lányt. Hét évvel ez előtt találkoztak itt először, viszont az utóbbi két hétben nem sikerült egyszer se elkapnia a kreolos bőrű, indián beütésű lányt. Már hiányolta.
- Semmi különös, a szokásos. Megy a meló, nincs túl sok időm arra, hogy kijárjak, szóval az automatára bíztam magam mind ahányszor lehetőségem van rá. Ha pedig itt voltam akkor...
- Akkor gondolom Jimmy volt itt én meg épp otthon ültem.
- Pontosan - nevet fel vidoran majd bólint - szóval a kishölgynek lenne egy... - itt pedig Zoya felé fordul, hogy ő mondja el mit szeretne, elvégre ahogy hallotta külön kívánsága van a kakaót illetően, több szempontból is. Már az első pillanatban felkeltette az érdeklődését a kislányossága és bája. Ez egy olyan valami, ami manapság nem túl sok nőben található meg, hisz vagy túl komorak esetleg komolyak és próbálnak minél hamarabb felnőni ezzel nem használják ki azt az időszakot, ami alatt gyereknek nevezhetik magukat. Lehet, hogy húsz év felett már azt mondja az ember, hogy igen, ideje van felnőnie valakinek... viszont azon komoly, kegyetlen munka mellett mint aminek ők szentelik az életüket, szükség van egy kis játékosságra is nem? Kell lennie valaminek amivel megtalálhatják az arany középutat a napi szintű gyász, harag és undor mellett... és ha Zoya esetében ez a kislányosságának felelevenítése akkor csak tessék. Viszont most már tudja, hogy miért bánnak vele úgy, ahogy. Mert nem érzik felnőttnek és felelősségteljesnek. Pont az a helyzet vele, mint ami az ő esetében is volt hosszú-hosszú éveken át.  



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Okt. 30, 2015 3:04 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Jelen pillanatban nem éreztem annyira a fizikai fáradtságot, de jól tudom, hogy abban a pillanatban, ahogyan leteszem a hátsómat valahova, úrrá lesz majd rajtam, és mozdulni is alig bírok.  Igazából nem is annyira az viselt meg, hogy sokat kellett rohangálnom, hanem ha olyan dolgot kellett tennem amitől féltem. És voltak olyanok akik ezt ki is használták. Nem véletlen volt, hogy Cody rendszeresen engem küldött le a hullaházba, vagy éppen arra osztott be aznap, hogy betegeket hurcolásszak a vizsgálók, a műtők és a kórtermek között, száműzve arra, hogy ezekben az esetekben szinte mindig be kellett szállnom a liftbe. Ez a halálom volt, és amikor már órák óta ezt csináltam úgy éreztem magam mint akin legalább három úthenger áthajtott, és mellette még egy bölénycsorda is végigvágtázott a testén. Igaz Ausztráliában nincsenek bölények, de ez részletkérés, úgy vélem. Öt éves voltam, amikor a nagyapám temetésén véletlenül bekeveredtem a ravatalozó azon piciny helységébe, ahol a hullákat készítik elő, azt hiszem balzsamozónak hívják. Van egy ilyen szép kis rozsdamentes asztalka benne, alul a zsigerelővel és mindenféle mágikus dologgal amivel akkor megpróbáltam megismerkedni, de inkább elrettentett semmint tovább növelte volna a kíváncsiságomat. Egy fél napot töltöttem bent, mire megtaláltak, akkor anyukám már hisztérikus sírógörcsöt kapott és Martin próbálta vigasztalni, aki éppen úgy mint a haverjai vagy éppen a kollégái halálra kerestek. A fél temetőt felforgatták, szinte az összes kriptát megnézték, mire valakinek eszébe jutott, hogy esetleg  a balzsamozóban lehetek. Amikor rám bukkantak ott kucorogtam a sarokban felhúzott térdekkel, óriási, piros, kisírt szemekkel a térdemet ölelve át. A kis kék kockás szoknyám alja tiszta vér volt, valahonnan sikerült összeszednem, a masni a hajamból kibomlott és rettenetesen kócos voltam. Azzal voltam elfoglalva, hogy elneveztem a berendezési tárgyakat, mindegyiknek adva valamilyen illendő nevet. Így lett a zsigerelő asztalka Kirby, a szerszámok egymás mellett szépen megkapták a hét törpe neveit, és egyéb hasonlóan ötletes, a gyermeki fantázia tárházát felvonultató nevekkel illettem a teljes berendezést. Emlékszem féltem, és leginkább a helység piciny volta nyomasztott. Onnantól kezdve pedig mindenhol ugyanez a pánik lett úrrá rajtam, de  a legdurvább minden esetben a lift volt. Egyszerűen nem tudtam rávenni magam arra, hogy használjam. Amikor csak lehetett kerültem, de voltak esetek amikor erre nem volt lehetőségem, és ilyenkor le kellett gyűrnöm a félelemeimet, és meg kellett csinálnom a feladatot amit rám bíztak. Martin szerint nincs is attól jobb módja annak, hogy legyőzzük a félelmeinket és úrrá legyünk rajtunk, mint az, hogy szembe nézünk velük. Persze ezzel én is egyet értettem, de ezt szerettem volna a saját tempóm szerint csinálni, és nem úgy, hogy napjában annyiszor járom meg a lifttel a kórház emeleteit mint egy túljáratott páter noszter. Szóval ha nem szólt volna még elég sok érv a baleseti ambulancia mellett az az egy mindenképpen és azt hiszem ez volt  a legnyomósabb, hogy a földszinten volt, és nem a gyakornokok hurcolták azokat  a betegeket akik valamilyen beavatkozást igényeltek, hanem megvolt erre a megfelelő csapat és az ilyen sürgős esetekre fenntartott lift is. Szóval a magam részéről őszintén hálás voltam Haydennek, hogy nem a liftek felé tartottunk a kezelőből meg azért is, hogy olyan ügyesen szlalomozott, hogy kikerültük a nővéreket, vagy egyáltalán azokat akik megállíthattak volna bennünket olyan keresztkérdésekkel, mint hova tartunk éppen mikor még javában munkaidő van. Azt tudtam, hogy a rezidensek némelyikét különbül kezelték mint bennünket, és azt is, hogy voltak bizonyos privilégiumaik, köszönhetően annak, hogy jobb viszonyt ápoltak egyik másik szakorvossal. Hogy ő pontosan melyik kategória volt nem tudom, de abban biztos voltam, hogy példának okáért soha nem küldene le úgy a hullaházba, hogy tudja irtózom az ilyen helyektől, vagy éppen nem ingáztatna egy héten keresztül az emeletek között csak azért, hogy liftbe kelljen szállnom. Én nagyon egyszerűen kezeltem ezeket a helyzeteket hála annak, hogy Martintól, nagyon sok biztatást kaptam, és nagyon sokszor ő volt az aki erőt öntött belém, én pedig nem győztem neki hálás lenni érte. Ő nevelt fel, számomra mindig is az apukám lesz, és mindig azt mondtam mindenkinek, hogy én nagyon szerencsés embernek érzem magam mert a sors két apukával is megajándékozott: az egyiknek azt köszönhetem, hogy megszülettem a másiknak meg azt, hogy tisztességes és rendezett körülmények között nőhettem fel, és ezért örök életemre hálás leszek neki. Egyszerű család voltunk, ebben a szellemben neveltek, talán ezért maradtam annak a kisvárosi lánynak aki mindig is voltam, talán ezért lógtam ki az itteni közösségből, és talán ezért néztek rám helyenként ferde szemekkel. Heather szerint nyitnom kellene a világ felé, sokkal jobban mint ahogyan eddig tettem. Nem elég ha mosolygom? Szerinte időnként nem.
- Okos telefon? Az már régen rossz, ha a telefonom okos és nem én!- nevettem el magam és legyintettem, miközben folyamatosan próbáltam vele lépést tartani. Nem haragudtam rá, hogy nem vette észre a loholásom, nagyon is hozzá szoktam már ehhez, csak nem volt mindig éppen kényelmes, főleg ha az ember lánya már kellően el van fáradva egy nehéz nap után.
- Egyébként lehet, hogy furcsa meg minden ilyesmi, de én nem élek ilyen szerkentyűkkel. Úgy értem ódivatú vagy sem, nekem a telefonom arra legyen jó, hogy akiknek fontos vagyok elérnek rajta és én is elérem őket. Jobb szeretem a személyes beszélgetéseket, amikor az ember leül valakivel mondjuk otthon a tornácra és beszélget. Ezt egyetlen egy virtuális szoba nem tudja visszaadni. Vagy rosszul gondolom?- sandítottam rá, már elég közel járva a kávézóhoz, ahova végül aztán betértünk.
- Na látod, te is hasonlóan hozzám ki akarod hozni magadból a maximumot, én is erre törekszem. Csak én még nagyon az elején vagyok annak, aminek te már a vége felé. De hidd el, és neeeeee ne tévesszen meg a gyerekes pofim, én is képes vagyok ám anyatigris módjára harcolni az igazamért....grrrrrrr!- morrantam egyet játékosan és közben a megszokott kis buta grimaszaimat vágtam, amivel persze általában mindig derültséget okozok. Mert inkább hasonlítottam valami kiscicára, semmint egy igazi ragadozó nagymacsekre. Beálltunk a sorba, én meg tovább folytattam a fecsegést. Nem is tudom miért. Talán mert volt aki meghallgatott és nem intett csendre, és mert ha mondtam valamit arra volt egy-egy kedves szava és ezt eddig nem nagyon szoktam meg a kórházban, és na hát kinek nem esett volna jól ha nyugodtan mondhatja amit csak szeretne mert meghallgatják? Még akkor is ha jó nagy butaságokat fecseg éppen össze, ahogyan tettem én magam is.
- Hát én sajnos nagyon szeretem az édességet. Az anyukám szerint csoda hogy nem kapok valami cukormérgezést. Igaz megvan ennek is a böjtje, mert hétvégente járok ilyen....fúúúúúhogy hívják. Szóval lógnak le mindenhonnan ilyen gumikötelek te meg össze vissza ugrálsz közöttük mint valami kis maki. Mondjuk te nem, mert ezt kizárólag lányok látogatják. És azért is szeretem ezt a helyet ahova amúgy el szoktam járni, mert ilyen füstszínű üvegezése van és azon keresztül nem tudnak kukkolni....szóval még erre is gondoltak...és... és... és...- egekre pici lány vegyél már levegőt is! Annyit magyaráztam, hogy ha nem cukormérgezést, akkor fulladást fogok kapni, mert dőlt belőlem a szó. Tényleg olyan voltam mint akit már hetek óta nem hallgat meg senki, pedig nem így volt. Heather mindig meghallgatott, és én is őt. Ő arról, hogy mennyire tropa vagyok már a sokadik tizenkétórázástól, én meg az éppen aktuális pasiügyeit. Komolyan ettől a lánytól nagyon sokat lehet tanulni. Ha nem éppen a csillagokban van a boldogságtól, mert találkozott álmai férfijával – a héten már a harmadikkal – akkor a béka feneke alatt a hangulata, ahonnan nekem kell összevakarni. Olyan csúnyán be szokott rúgni, mint a csacsi, és rendszerint engem hív fel az éjszaka közepén, mindenféle magánhangzót nélkülöző egybefüggő zagyvasággal, ami rendszerint azt jelenti, hogy üljek kocsiba és menjek el érte, mert nem tud hazajönni. Még szerencse, hogy az este eléj a helyszínt tisztázzuk, hogy hova is fog menni, mert az ilyen telefonok alkalmával nem tudnám kiszedni belőle az teljesen biztos. Aztán ezek azok az alkalmak amikor hálát adok az égnek, hogy még életemben nem voltam szerelmes, és nem kell ilyen borzasztóan kinéznem mint neki. Soha, egyetlen alkalom sincs amikor nem mennék el érte, még olyankor is vállalom, hogy tovább maradok benn, csak engedjenek el egy órára, amikor éjszakás műszakban vagyok éppen. Nem tudom miért érzem magam felelősnek érte. Talán mert erre neveltek, hogy aki fontos lesz a számunkra azért felelősséggel tartozunk. Mi pedig együtt laktunk, innentől én az vagyok érte.
- Gumimmaaaciiiikkkk!- visítottam fel nagyon lelkesen mire a fél kávézó felénk kapta a fejét. Szerintem komplett bolondnak néztek, de ki bánja? Vidáman nevetgélve vontam meg a vállamat, aztán kicsit visszafogtam a hangomat, és már csak Haydennek magyaráztam nagy lelkesedéssel.
- Úgy értem a mese. És hé, nem nyomorultak a macik! Tök mókásak ahogyan pattognak amikor megisszák a gumibogyó szörpöt. Jó is lenne ha létezne ilyesmi, képzeld el milyen viccesek lennénk, hogy ide meg oda pattogunk mint a gumilabda. Egy csomó pattogó orvos, rezidens és gyakornok a kórház folyosóin. Hihi- nevetgéltem egészen addig amíg mi nem kerültünk sorra. Szerintem fix, hogy azt hiszi elment az eszem, nem vagyok normális vagy valami hasonlók, de ilyennel nem szoktam foglalkozni. Szép is lenne a világ ha mindenki lógatná az orrát! Sok lógó orrú ember lófrálni az utcákon. Ott álltam Hayden mellett amikor sorra kerültünk és a legnagyobb vigyort engedtem elterülni az arcomon úgy néztem lelkesen hatalmasra kerekedő, vidám szemekkel a lányt. Sokszor volt már egymáshoz szerencsénk. A szép szemű megjegyzésre elnevetem magam és még szélesebben mosolygom, ha ettől jobban húznám szét a szám, szerintem körbeszaladna a vigyorom a fejemen.
- Én szépszemű?...Hűűűű ezt egy lánytól hallani több mint...- olyan hirtelen olvadt el a képemen ez a marha nagy vidámság, hogy az szinte hihetetlen. Ekkorát égni szerintem még a bibliai csipkebokor sem tudott, mint én most. Felnéztem Haydenre, aztán a mandulaszeműre velem szemben és behúztam a nyakam. Basszus, megszólalni sem kéne, nemhogy ilyeneket mondani.
- Bocsiiiii!- nyekeregtem alig hallhatóan, kicsit elnyúló képpel és a továbbiakban egy büdös szó nem hagyta el a számat, egészen addig amíg Hayden nem fordult hozzám, hogy én mondjam el mit is szeretnék. Persze nem is én lennék, ha csak simán a közepébe vágnék, szóval indítsunk ádámtól és évától.
- Izé....hogy van Jimmy tengerimalackája, Bütyök?- Jessy vidáman mosolygott rám, majd a mutató ujjával felém böködött és még mindig vigyorgott.
- Te voltál az aki...ejjjj nem is gondoltam volna. Amúgy köszi, nagyon jól, már egy fél tál zöldséget bepuszil. Jimmy nagyon hálás volt.
- Igen én voltam...csak...szóval Bütyök is érdekelt, meg szóval ciki volt az előbb na, helyre akartam hozni.
- Ugyanmáááááárrr!- legyintett a lány még mindig mosolyogva, mre már én is csak-csak végre megint az előbbi derültség állapotában találtam magam.
- Szóóóóóval akkor kérnék szépen a malachit zöld, lila pettyes bögrébe egy nagy adag forró kakaót, tripla adag tejszínhabbal, és ha van abból a csillag alakú színes cukorkából, akkor azt is kérek rá, és egy adag fahéj mehet megkoronázásként. Jaaaaaa és olyan neonzöld flamingó alakú szívószálat is kérnék szépen hozzá!- adtam le a rendelést, majd Hayden felé pislogtam megmozgatva  a szemöldököm amolyan „Na hogy csinálom?” nézéssel.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Okt. 31, 2015 3:59 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Napja kezdetén tartott attól, hogy megint olyan gyakornokkal kell együttműködnie akivel nem ért szót tökéletesen, akinek nem tetszik semmi,  mindenben a rosszat látja mert azt tapasztalta, hogy a rezidensek itt arrogánsak és összeférhetetlenek a gyakornokkal. Olyan valakivel, aki próbál minél nagyobb okoskodással túlküzdeni magát egy-egy eseten.
Most viszont kellemeset csalódott, hisz... Zoya nem elég, hogy egy nagyon kedves, bájos és tüneményes lány, de még a humora is a helyén van ami tökéletesen jó ahhoz, hogy elterelje Hayden figyelmét az olyan arrogáns és hisztérikus betegekről, mint amilyen a jelenlegi Mr. Hernandez is. Megállás nélkül motyog valamit amire persze  Hayden nem figyel, és csak akkor válaszol vagy reagál valamit, mikor valamiféle kérdés esetleg megállapítás érkezik felé. Azt a hisztériát persze nem érti amit produkál a másik, hisz bőven kapott fájdalomcsillapítót amitől elvileg nem lenne szabad éreznie semmit, és... mondjuk nem ez lenne a baja, hisz tudja jól, hogy a fájdalom olyan dolog amit mindenki másként fog fel vagy él meg. Az viszont dühíti, hogy ő csinálta magának a hülyeséget, még mindig nem érti, hogy hogy és miért, de nem is igazán érdekli, mégis próbálja szenvedő félnek beállítani magát akit "bántanak és kínoznak" a gonosz orvosok. Ráadásul még egy gyakornok is van mellette aki elmondása szerint ügyetlen.
Haydennek az az elsődleges feladata, hogy összevarrja majd az útjára engedje a beteget elvégre nincs semmi értelme bent tartani. Nincs szüksége további ellátásra, se infúzióra se másra, ücsörögni, pihenni pedig otthon is tud.  Lehet, hogy most több bosszúságot eredményez, mint mást, viszont az szinte biztos, hogy még hetek múltával is jót fog nevetni a férfin főleg a kétségbeesett, paranoid hangvételén ahogy azt próbálja bizonygatni Haydennek, hogy márpedig ő lesz ezen esetek egyetlene, aki belefog halni a sérüléseibe, mert le fog esni a lába, elhal és még sorolhatnánk.
Általában hamar megtalálja a közös hangot a hipochonderekkel és lehet, hogy Mr. Hernandez nem az, mégis gyanakvásra ad okot minden egyes szava, főleg a hanglejtése. Szinte biztos, hogy találkozni fog még vele az elkövetkezendő egy hétben és nem csak akkor, mikor vissza kell jönnie megnézetni azt, hogy miként javul a lábujj állapota.
Hayden életvitele és fóbiája miatt nem engedheti meg magának a liftezést még ha a térdének jobb is lenne... ez ám az ördögi végkifejlet. Az orvosok többször is megmondták neki, hogyha egy mód van rá akkor kerülje a sok lépcsőzést mert nem tesz jót a protézisnek. Viszont ő úgy van vele, hogy klausztrofóbiájából kiindulva inkább szenved a fájdalomtól mint a bezártság érzettől még akkor is, ha az csak pár pillanat erejéig tart, amennyiben nem pánikol be teljesen, mert az sajnos nem csak egy-két perc. De ahogy jobban végigméri a mellette haladó lányt, mintha az is ellenezné a liftet s lát rajta egyfajta megkönnyebbülést mikor a másik irányt választja a rezidens.
- Csak nem ellenséged a lift, Zoya? - kíváncsiskodik halovány de annál lelkesebb mosollyal a szája szegletében. Látja amit lát, azt pedig mondania se kell, hogy örül annak, hogy ha esetleg nem is ellenzi a dolgot, nem követelte, hogy azt válasszák. Mármint felőle Zoya mehetett volna lifttel, de őt semmi pénzért nem tudta volna maga után rángatni. Most nem.
- Tökéletesen egyet értek veled - neveti el magát. Lehet, hogy neki is "okos" készüléke van, de míg mások a nap huszonnégy órájában képese azon csüngeni, addig ő annyira használja, hogy reggel lenyomja az ébresztőt, lebonyolít néhány telefonhívást ami általában bejövő nem pedig kimenő, majd este megint beállítja az órát, hogy mikor kell ébrednie másnap. Olykor ha nagyon ráér természetesen felnéz a netre, de soha nem annak segítségével keresi meg az ismeretlen vagy nem teljesen érthető orvosi szakszavak magyarázatát. Ilyenkor inkább előcsapja a mindig magánál hordott vastag könyvet ami a segítségére van a nap huszonnégy órájában, és nincs rászorulva arra, hogy legyen Wifi vagy más módon internet elérés. A gyakornokokkal is úgy kezdi a napot, hogy kikapcsoltatja a telefonokat és elteteti, hogy még csak véletlenül se terelje el a figyelmüket egy bejövő hívás vagy sms. Most Zoyával nem tette meg, de a nagy "orvosi ellátás" ideje alatt nem is akart erre kitérni. De majd ha tényleg együtt fognak dolgozni a továbbiakban, akkor közölni fogja, hogy ez az ő egyik alapvető és követendő szabálya, példája. Nem akarja, hogy a telefonok használata miatt bántódása essen a betegeknek, mert a hullámok megzavarják a műszereket vagy eltereli az orvos figyelmét arról, ami nyilvánvaló lenne, hogy észreveszi.
Viszont kérdeznie se kell, vagy említenie a telefonos témát, Zoya magától kitér rá. Hayden zöldjei elkerekednek és teljes döbbenéssel mered a nála jóval alacsonyabb, törékeny lányra.
- Ez nekem új... mármint - rázza meg egy pillanatra a fejét, hogy rávegye magát arra, hogy pontosabban fogalmazzon - annyira megszoktam már, hogy a te korosztályod vagy a nálad kicsivel fiatalabbak de még az idősebbek is, nem csinálnak mást, csak a legújabb telefoncsodáik felett, vagy épp előtt görnyednek oda se figyelve arra, hogy mi zajlik körülöttük. Nem szeretem, mikor valaki az interneten éli az életét. Megszokja az ember azt, hogy telefonon vagy írásban cseverészik és ha észre veszed rádöbbensz, hogy sokan alig bírnak egy-egy értelmes szót is kinyögni mikor face to face beszélniük kell valakivel. Szóval teljes mértékben egyetértek veled - bólogat határozottan ezzel is kifejezve csodálatát Zoya gondolkodásmódját illetően. Nem sok olyan fiatal lányt ismer, mint amilyen ő. Lehet, hogy kicsit gyerekes és szórakozott, viszont az esze úgy vág mint a borotva, tisztában van az élet és a dolgok súlyával sok más fiatallal ellentétben. Ezt pedig piszkosul tudja értékelni, becsülni. Ha valakire, hát Zoyára mindenképpen oda fog figyelni bármi történjen is.
- Engem aztán nem téveszt meg. Hidd el, hamarabb leszűrtem, hogy bonyolultabb lány lakozik a bájos, kislányos külső mögött, mint amilyennek az ember gondolna. Viszont ez értékelendő - nyitja ki mondata közben a gyakornok előtt az ajtót amit gondosan be is zár maga után, nehogy kiengedje a kellemes, légkondicionáló által hűtött levegőt. Nem az utcát akarják ugyanis hűteni hanem a helyiséget.
Szórakozott nevetés szakad fel belőle mikor ismét hosszú magyarázásba kezd a lány.
- Na most elképzeltem magam ahogy lógok lefelé a plafonról a sok nő között... lehet, hogy élvezném, de maradok a nézők soraiban - a továbbiakban se lehet letörölni az arcáról a vigyort. Szórakoztatja a lány, és legszívesebben betenné a zsebébe, hogy hazavigye magával, szüksége  van az olyan energiabombákra mint amilyen Zoya, és amit nem tud bepótolni vagy megszerezni egy nagy bögre feketével se. Imádni való, lelkes apróság akinek az arcára van írva, hogy mennyire élvezi nem csak azt amit csinál és amiről beszél, de a kialakult helyzetet is. Azt, hogy végre akadt valaki, aki nem taszítja el magától, nem hallgattatja el, aki válaszol a kérdésekre és mindenhez van egy-két kedves vagy kicsit oktató jellegű szava. Amúgy is miért tenné? Miért akarná belé fojtani a szót, mikor örül annak, hogy valaki beszél hozzá?! Az utóbbi időkben még Thomassal se tudott olyan jókat beszélgetni mint szeretett volna, ráadásul még mindig fontosnak tartja a rezidens-gyakornok kapcsolatot. Ha jobban belegondol nagyjából egyszerre fognak végezni is, így mindkettejüknek lesz elég ideje arra, hogy szorosabb kapcsolat alakuljon ki közöttük ami akkor se fog füstbe menni, ha ő már tényleges szakorvos lesz.
Szó szerint összerezzen mikor Zoya felvisít mellette, hogy mi is az a mese amire az imént Hayden utalt. Szemei elkerekednek de rögtön fel is nevet a lelkesedés láttán - és persze hallatán - közben nem is foglalkozik azzal, hogy több szem is rájuk szegeződik inkább rovó pillantással, mint máshogy. Nem érdekli... ha valakinek nem tetszik akkor elmehet, nem kell kérdőre vonni valakinek a lelkesedését és szórakozottságát csak azért, mert ők éppen búval b*szottak és nem akarják mások örömét hallgatni.
- Nem mondom, hogy a betegek javát szolgálná, de az biztos, hogy mindenkit felvidítanának - vakarja meg mosolyogva a tarkóját, viszont ezt a beszélgetést jelenleg nem tudják folytatni, hisz elérik a pultot ahol Jessy máris örömködve veszi tudomásul, hogy a rég látott kedvenc rezidense bedugta a fejét a kávézóba.
Egy pillanatra mindketten elkomorulnak de Zoya szavai hallatán mindkettejük tekintete a parányi lánykára siklik és fülig érő vigyorral rázzák meg a fejüket, ám a tengerimalacos kérdés hallatán Hayden szemöldöke a homlokába költözik.
- Milyen tengerimalac? - de csak, hogy ne legyen olyan kellemetlen a gyakornok számára a helyzet, rögtön rátér a lényegre, arra a bizonyos kakaó "extrákkal" kívánságra. Miközben Jessy gyors irkálás közben, aprókat bólogat egyre csak elkerekedő szemekkel addig Hayden rázkódó válla jelzi, hogy pimaszmódon jól szórakozik. Még a gyermeteg, kisfiús ábrázata is előtérbe kerül végre, levedli ezzel a komolyabb, orvosi szokásait.
- Remek, remélem semmit nem hagytam ki - épp ezért gyorsan vissza is olvassa majd ha a lány bólint vagy jelzi, hogy mindent leírt, akkor a rezidenshez fordul - Hayden neked a szokásos?
- Igen, csak a szokásos.
- Akkor foglaljatok helyet, nemsokára kiviszem nektek- biccent az egyik ablaknál lévő üres, kétszemélyes kör asztal felé.
Így hát a srác maga előtt terelve a lányt máris elindul az adott asztal felé, hogy ott folytathassák a megkezdett beszélgetést.
- És amúgy... kihez vagy beosztva? Melyik rezidenshez? - tér ki rögtön a lényegre, elvégre tudni szeretné, hogy ki az aki megkeseríti szegény lány életét.
 



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Nov. 01, 2015 12:08 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Álmodozó tipus voltam, gyakorlatilag gyermekkoromtól kezdve. Talán annak köszönhető ahol felnőttem, a vidéki levegőnek, a kisvárosi közeg nyugalmas hömpölygésének, ahol az emberek megélik a pillanatokat és nem rohannak soha sehová. Nem azért mert több idejük lenne, hanem mert egyszerűen más dolgok a fontosak a számukra. Ha valaki kikerül innen akkor két út van: vagy maga mögött hagyja, beleveti magát a nagyvárosba és tökéletesen eggyé válik vele, mintha mindig is ide tartozott volna, vagy pedig megmarad annak aki volt. Az életébe becsempészi a múltja egy-egy apró kis darabkáját, és visszahozza a szülővárosa meghitt nyugalmát. Én ez az utóbbi voltam, és talán ezért nem nagyon találtam a helyem ebben a közegben, talán ezért voltam olyan kétbalkezes és helyenként kicsit szerencsétlen is. De valahogyan mindig tréfálkozva vettem tudomásul ezeket a dolgokat, mert Martintól azt tanultam, hogy bizony szegény az az ember aki már magán sem tud nevetni. Szóval megvolt a magam egyszerű élete, ami sokban különbözött a környezetemtől, de még a kortársaimétól is. Tudom, hogy mi volt a menő, tudom, hogy hova kellene járnom munka után szórakozni, tudom, hogy rémesen ciki, hogy már egy pohár sörtől fejre állnék, és tudom, hogy az is rettenetesen kellemetlen, hogy még soha nem volt senkim. Tudom, hogy talán kevesebbet kellene dolgoznom, és többet foglalkozni a magán életemmel, mert mire feleszmélek, már túl leszek a gyakornok éveimen, a harminchoz közeledve és elfelejtettem élni. Persze nem azt mondom, hogy azok a dolgok amik érdekelnek, amikkel foglalkozom nem fontosak a számomra, hogy nem okoz örömet az ami a hobbim, vagy éppen az, hogy havonta egy hétvégét otthon töltök anyáékkal. Hanem, hogy néha talán nem ártana, ha más is érdekelne, ha az új dolgok felé is nyitottabb lennék, és nem féltétlenül a rossz dolgokra gondolok. Persze már az nagy szó, hogy egy jellemben annyira különböző lányt fogadtam a barátaim közé, amilyen Heather. Az egy év alatt, amióta együtt lakunk, megszoktuk egymást. Én az ő pörgős életvitelét, az állandó kalandjait, azt, hogy néha úgy kell őt valahonnan összevakarni, vagy éppen nekem kell elfuvaroznom valahova, mert megint olyan ruhakölteménybe bújt bele, hogy lépni nem bír benne kettőt. Tökéletesen az ellentétem volt, és alkalmanként csak ültem a fürdőben a kád szélén, és bámultam ahogyan sminkeli magát. Nem értettem miért takarja el azzal a feketeséggel a szép kék szemeit, hogy miért festi át más színűre a száját, mikor anélkül a rúzs nélkül olyan mint az érett barack. És azt a természet színezte neki ilyenné. Nem értem miért fúj a hajára annyi lakkot, hogy olyan lesz tőle, mintha drótból lenne. Pedig selymesen leomló aranyszőke haja van. Nekem meg olyan….seszínű barna. Egyszer javasolta, hogy fessük be, valami élénkebb barnára. Aztán végül úgy néztem ki, mint aki meghempergőzött egy tál olvasztott karamellben, szóval örültem, hogy egy idő után kikopott belőle. Azóta a hajam tabu. És a ruhái…helyenként azt sem tudom hogy veszi ezeket fel egyáltalán. Van amelyikben kész életveszély lehajolni, hogy ne lássanak fel a veséjéig is. Szóval számomra ez a lány örök rejtély marad, mert gyönyörű, mégis műanyagok közé tömködi magát, elrejti a valódi kedves és aranyos természetét, inkább olyan lesz mintha éppen valami álarcosbálra maszkírozta volna ki magát. Ő pedig elfogadta, hogy bármit is csinál, nem fog alapvetően megváltoztatni. Egyrészt, mert nem akarom, másrészt, meg mert az ő világában én annyira esetlenül mozgom, mint az elefánt a porcelánboltban. Egyszer mentem el vele egy ilyen szórakozóhelyre, de már az első órát alig éltem túl. Érdekes barátai voltak, és amikor megkérdeztem tőle, hogy ki kicsoda, akkor végigmutatott a társaságon, három fiú az exe volt, két lány a kollégája, akik közül az egyik a második exnek a jelenlegi barátnője, és a többiekről ő sem tudta megmondani, hogy kicsodák. Nem nagyon értettem, főleg azt, hogy ha az ember beszélgetni szeretne, akkor miért olyan helyre megy el, ahol ezerrel üvölt a zene és csak akkor értem meg a másikat, ha kellően jól tudok szájról is olvasni. Heather persze jót nevetett ezen, és legyintett, hogy szerinte nem ez a lényeg. Hát ha nem ez a lényeg, akkor meg mi értelme van? Félreértés ne essék nem vagyok én naív és nem gondolom, hogy valami elvarázsolt világban élnék, de vannak dolgok, amikről úgy gondolom nem nekem találták ki. Például az éjszakai szórakozó helyeket sem. A tánc volt benne az egyetlen jó dolog egészen addig a pillanatig amíg Heather barátja meg nem próbált tapizni. Azt nem szeretem, szóval az est hátralévő részében inkább a pultot támasztottam és ittam egyik narancslevet a másik után. A pult túloldalán a férfi nagyon kedves volt, és megkérdezte nem fog megártani az a temérdek ivólé? Végül elbeszélgettünk, már amennyire lehetett egymás szavát érteni. Heather szerint egy apám korabeli pultosra szentelni a figyelmemet ennyi jó pasi mellett igazán ostobaság. Nos igen, csakhogy Frank- mert időközben a nevét is megtudtam – kedves volt, tíz éve nős és ritkán látott itt olyan lányt, aki egész este egy korty alkoholt nem iszik. Szóval azt hiszem ezután az este után döntöttem úgy, hogy jobb az ha a saját kis közegemben mozgok, még ha az sokak számára unalmasnak is tűnhet. Meglehet egyszer nem nekem kell onnan kimerészkednem hanem valaki akar betérni hozzám. Már megint elkalandoztam gondolatban és a liftet érintő kérdésre csak bólogattam nagy hevesen meg a fejemet ráztam. A jóég döntse el, hogy ez most igen vagy nem, végül aztán a szavaimmal adtam meg a választ a kérdésre.
– Ne nevess ki kérlek, nem vicces!- láttam, hogy somolyog a dolgon, mondjuk megszoktam már, hogy nagy általánosságban derültséget okozok azzal, hogy inkább a lépcsőn kaptatok, semmint beszálljak ebbe a szörnyű találmányba. Mondjuk azt kicsit furcsállom, hogy Hayden is a lépcsőt választja, tekintettel arra, hogy kicsit furcsán biceg a lábával, de nem teszem szóvá, még mindig a kávézóban való ücsörgésünk során tervezem felvetni a témát, feltéve ha a zavarodott locsogásom közepette eljutok odáig.
- Hát pedig így van. Most lehet megleptelek vele, de….nekem még olyan izém sincs. Olyan közösségi profilom vagy mi. Nem éreztem szükségét. Aki el akar érni, e-mail címem van, telefonszámom is, a többi mi a csudának? Beszélgetni pedig időnként ott van a skype. Anyáékkal szoktam kétnaponta hacsak ki nem döglöm a munkában. Szóval nem vagyok én valami csodabogár vagy mi a szösz, csak éppen vannak dolgok amiket nem kell feltétlenül azért használni, mert mindenki más is így tesz. És igen, sajnos tapasztalom, hogy az emberek szinte elfelejtettek beszélgetni. Csak szét kell nézni a váróteremben. Mindenki lefelé görnyedve nyomkodja a telefonját. És csak a berregést, pittyegést hallod. Eltűnt az a kellemes, morajló duruzsolás….ehhh, na mindegy vannak dolgok amiken csak mérgelődik az ember, pedig tenni ellene nem tud!- legyintettem és persze tereltük másfelé a beszélgetést. Szeretek vidám témákról társalogni, de nem lehet rólam azt állítani, hogy komolytalan lennék, mert más dolgokról is szívesen eszmecserélek. Ciki vagy sem, hogy felfigyelnek a lelkesedésemet illetően, de én ha örülök valaminek akkor nagyon örülök. Az ember igenis  mutassa ki ha valami jó neki, ha valami kellemesen érinti, ha valami nem túl jól. Persze sajnos itt a kórházban ezt meg kellett tanulnom kordában tartani, minekutána elég szúrós tekintetekkel néztek rám időnként. A pultnál is sikerül egy igazán nagy blamát összehoznom, ami azt hiszem az összes eddigit übereli, még azt is, hogy Haydent összekevertem a szakorvossal. Remélem nem jegyezte meg az arcomat egy életre, mert ha az ő osztályára kerülök áshatom meg a síromat.  Bár amennyi embernek már kellemetlen perceket szereztem a kétbalkezességemmel, szerintem beírtam magam abba a bizonyos könyvbe ahol egy felirat díszeleg a nevem mellett „Vigyázat, különösen hülye!” Végül aztán Bütyök kapcsán sikerül az előző akcióm miatt némi elégtételt szereznem a lánytól. Amikor leadom a rendelésem oldalra sandítok, mert látom, hogy Hayden remekül szórakozik rajtam. De ez nem az a gúnyolódós él, ahogyan másoktól megszoktam, hanem érzem, hogy megnevettetem ami igazán jól esik nekem is. Szeretem ha a környezetemben vidám és jókedvű emberek vannak, még ha időnként én magam is rosszkedvű vagyok. Legyintek a tengerimalac kérdését illetően, hogy majd később elmagyarázom és sűrűn bólogatok amikor Jessy visszaolvassa a rendelésem.
- Minden tökéletes! Nagyon köszönöm.- bólogatok még mindig azt a hatalmas vigyort engedve szétterülni az arcomon ami a sajátom, majd hagyom, hogy Hayden a lány által mutatott ablaknál álló kör asztalka felé terelgessen és ott helyet foglaljunk. Felrakom a kezeimet az asztalra, magam előtt összefűzve és a nyakamat behúzva sandítok körbe, hátha látok ismerős arcokat. A rezidens válla felett valahonnan a sarokból egy nagy kapálózás közepette Lucy vidám arca villan és olyan vehemensen integet, hogy attól félek kupán nyomja az asztaltársaságát. Picit sután emelem meg a kezem, hogy visszaintegessek és csak remélem, hogy nem terjed rólam valami idióta pletyka megint. Jellemző lenne rájuk. Nem haragszom érte, csak nagyon bántó, amikor nincs jobb dolguk mint meg nem történt vagy félremagyarázott történetekkel szórakoztatják egymást.
– Cody….Cody Hervis mellé vagyok beosztva, gyakorlatilag mióta idekerültem egy éve- vonom el a pillantásom Lucyék irányából, és Haydenre nézek.
- Utál engem az elejétől, csak azt nem tudom miért. Nem csináltam semmit, mindig igyekszem, de valahogyan nem….nem tudom. Mintha direkt olyan dolgokat akarna kérni tőlem ami tudja, hogy rossz érzéssel tölt el. Nem bírom a bezártságot, mégis van olyan nap, hogy betegszállításra oszt be. Egész napra…lifttel…aztán a múltkor néhány gyakornok vagy éppen rezidens rám zárta a hűtőkamra ajtaját a patológián. Két óra múlva egy szakorvos szedett ki onnan. Cody szerint a gyakornokokat mindenki szivatja ne csináljak belőle nagy ügyet. Nem is csináltam, csak na….hát nem volt kellemes. De Martin, a nevelőapukám azt mondta, hogy ha ezt a pályát választottam, akkor nem csak a kellemes, de a kellemetlen oldalait is el kell viselni. Tudod amikor bejövök időnként dolgozni, mindig reménykedem, hogy aznapra nem hozzá vagyok beosztva, vagy én azt sem bánom, ha az irattárban kell kotlani a sok zárójelentés archiválása közepette, addig sem látom. De nem én választottam és nem tudom, hogy van e mód arra, hogy máshova kérjem magam. Úgy értem különösebb indok nélkül. Na mindegy, és te? Mióta vagy a St Claire-ben? Választottál már szakot vagy még mindig a hezitálók táborát erősíted? Egy biztos ha én egyszer szakot kell válasszak az tuti nem a radiológia lesz. Oda készül Cody ha meglesz a szakvizsgája. Szóval őt lehetőleg kerülni akarom a jövőben ha egy mód van rá.- forgattam meg a szemeimet, de láthatóan egy cseppet sem szomorkodtam. Próbálom a dolgokat a jó oldalukról megközelíteni. És még ha Cody meg is keseríti az életemet, jó érzés időnként összefutni olyan rezidensekkel mint Hayden: kedves, mosolygós, meghallgat, jóképű és persze nem utolsó sorban nem tekint egy dilis gyakornoknak aki a nyakába szakadt. Szóval már ebből a szempontból is jó, hogy végül a balesetin kötöttem ki. Mit nem tesz egy felcserélt katéter és egy gyomormosás, igaz?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Nov. 02, 2015 10:31 am Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





- Eszem ágában sincs - mentegetőzik szórakozott hangnemben és bár nem neveti ki a lányt elvégre egyazon fóbiában szenvednek - ezek szerint -, mégis van benne valami szórakoztató, valami szürreális, amit Hayden mint véleményét ki is nyilvánítja a további letörölhetetlen mosolyával. Az érzés, miszerint remekül kifognak jönni egymással a továbbiakban is, szüntelen lappang tudatának legalján és nem is akar ez ellen tenni. Kezdjük ott, hogy alig fél óra alatt mint kiderült, rengeteg hasonlóság van közöttük, melyek nem elhanyagolhatóak.
Egy rettentő pörgős, extra módon lelkes és kedves természetű lányt ismert meg Zoya személyében és csak most ébred rá arra, hogy szertelensége nem nyomja el a munkában való teljesítményét. Épp ilyen volt ő is gyakornok évei kezdetén. Egy túl nagyra nőtt gyerek, aki egy farmon nőtt fel ahol minden tágas és biztonságos - legalábbis a falak között - épp ezért nem tudta koordinálni itt a mozdulatait. Nem tudta soha felmérni azt, hogy mikor mit fog leverni, ha a kelleténél nagyobb hévvel mozdul meg. Oldalával meglök egy kis fém asztalkát amin felsorakoztatták a lefertőtlenített, orvosi acél eszközöket... ez idő alatt a cipőfűzője kikötődött s mint valami szorulásos kacsa totyogott fel alá mikor eljutott a tudatáig az, hogy nagy esés lesz a vége ha nem köti be valaki. Viszont ő maga nem tehette meg, elvégre be volt mosakodva, nem nyúlhatott arányaiban koszos dolgokhoz...
Természetesen időközben elkezdett beérni, noha huszonhat éves koráig fokozott szerencsétlenkedéssel élte itt mindennapjait ami nem csak a saját munkájára volt hatással de másokéra is. Sokszor jobbnak látta, ha inkább félre vonul a pihenőbe és kiszellőzteti a fejét, lenyugtatja magát és normalizálja szívverésének gyorsaságát. Na nem mintha utána jobb lett volna, de legalább volt mire fognia az eltűnéseket.
Sok mindent megőrzött azokról az időkről amit még most is feltudnak nyomokban fedezni benne, és amit most viszont lát Zoyában. Lehet, hogy a sok botladozás, hadarás és kislányos, gyermeteg grimaszolás egy idő után el fog tűnni vagy legalábbis elkezdi kinőni, mégis úgy érzi, hogy ezek közül több dolog is meg fog maradni, hisz ezek teszik őt egyedivé, ezektől lesz ő Zoya.
Az viszont meglepi, hogy nem érkezik más reakció a liftet illetően. Ő maga ha valamit nagyon nem szeret, sőt mi több nagyon utál és ellenez, akkor kézzel-lábbal képes kapálózni miközben határozottan kijelenti, hogy "márpedig ő nem". Ha kell, még a hangját is felemeli ami nagyon ritka alkalmakkor szokott csak előfordulni, főleg csak akkor, ha valaki felidegesíti. Ezzel szemben Zoya játszi könnyedséggel lerázza magáról a dolgot, nem is taglalja amit persze megért, ő se szívesen beszél a gyengeségeiről. Nem elég, hogy olykor idétlennek érzi magát tőle, hogy egy közel harminc éves ember még mindig úgy viselkedik bizonyos helyzetekben, mint egy hisztis kölyök. Ha liftet lát, összeszorul a torka, a szíve gyorsabban kezd el verni hisz emlékszik arra, mikor legutóbb beszorult és szerencsétlen nővér mellett olyan hisztériát csapott, mint egy havibajos nő. Eleinte akaratos volt, makacs és folyamatosan mondta a magáét, de mikor elérkezett a pánik ideje, akkor mintha teljesen összezuhant volna agyilag. Rettegett, verejtékezett és megállás nélkül remegett, kétségbeesetten kuporgott a lift egyik sarkában le nem véve a plafonról a tekintetét, hogy ez által tágasabbnak tűnjön a doboz.
Leakarja vedleni ezt a tulajdonságát de fél attól, hogy nem fog menni még ha belerökönyödik akkor se.
- Amúgy én se szeretem őket, inkább kutyagolok és lépcsőzők egy egész napon át - vallja be minden további nélkül miközben az eddigi kétségbeesett tekintete mely a liftek körüli gondolatok közepette volt olyan amilyen, mostanra egész szelídnek hatnak.
Zoya következő mondatai hallatán döbben rá arra, hogy egy nagyon komoly és érett gondolkodásmódú lányt rejt a kislányos, pörgős külső. Persze nem az a fajta komolyság ez, amitől Haydent könnyen kilehet kergetni a világból. A lányt uraló ellentétek kiegyenlítik egymást, úgy érzi, hogy megtalálta az arany középutat. Nem túlzottan gyerekes de nem túl komoly persze ezt fél, háromnegyed órányi ismertség után nem biztos, hogy tökéletesen feltudta mérni, de eddig ezt a következtetést vonta le.
- Hát nekem se skype, se facebook se más fiókom nincs. Illetve hazudok, mert facebook az van de lassan negyedik éve csak stagnál. Orvosként rá kell döbbennie az embernek arra, hogy sajnos nincs annyi mindenre ideje, mint szeretné. Nem sétáltathat kutyát mikor az igényli, nem járhat rendesen edzőterembe vagy nem ehet annyi édességet mint szeretne, mert... nem mehet edzőterembe - vigyorodik el, hisz bár ehetnének édességet, mégis azt le kell dolgozni, hogy a kis zsírpárnák ne kezdjenek el leülni a bőr alá. Persze amekkora hajtás szokott lenni egy kórházban, nem meglepő, hogy az egész napos fel-le rohangálás következtében fittebb az ember mintha fitnesz edzőhöz járna. Már gyakornokként rengeteg dolga volt, most rezidensként még annál is több, ráadásul ott a felelőség is. Aztán ha eljut odáig, hogy szakorvos legyen, ez mindenképpen sokszorozódni fog. Nem csak a sok munka és a rengeteg, hosszú órákon át tartó robotolás de a felelőség is. Mert míg rezidens, érte felelnek a szakorvosok, addig később ő fog felelni a gyakornokokért és a rezidensekért, valamint a saját tetteiért is. Eleinte úgy érezte, hogy ezzel nem fog megbirkózni, mert nem elég erős idegileg, viszont ma már látja az alagút végét és érzi, hogy ha nem is megy majd minden túl jól, tudni fogja tartani a tempót.
- Amúgy igen, én is így látom. Csak az a baj, hogy  sokan nem veszik észre azt, hogy nem elég, hogy eltűnt a duruzsolás, de helyét teljesen átvette a nem kívánt szó és hangnem használat. Az emberek nem képesek normálisan, tisztelettel beszélni egymással, amitől akaratlanul is felmegy bennem a pumpa. Egész életemben arra tanítottak a szüleim, hogy ha tisztelettel beszélek az emberekkel, legyen az fiatal vagy idős, én is megfogom ezt kapni, még csak megfeszülnöm se kell érte. Mindig legyek figyelmes és ne döntsek, ne ítélkezzek elhamarkodottan. Viszont úgy, hogy az emberek úgy beszélnek a másikkal, mintha tudjuk, honnan rángatták volna ki, nekem biztos, hogy kinyílik a bicska a zsebemben még akkor is, ha próbálok emberien viselkedni. Ma már nem olyan közegben élek, ahol csak úgy lerázhatnám magamról a sértéseket vagy bármi mást - elvégre régen, mikor lovak között élt nem volt más dolga, mint, hogy ha  feldühítették vagy úgy érezte, hogy a bolondját járatják vele, akkor kiment a házból és egyszerűen nyeregbe pattant. A lovaknak van egy olyan bájuk, erejük és finom lelkük amivel Haydent még a legharagosabb pillanataiban is megtudták nyugtatni.
Mostanában viszont nincs mibe kapaszkodnia. Nincsenek itt a lovak, hogy fogja magát és menjen velük egy kört remélve, hogy időben lehiggad. Inkább csak tűr és tűr, elvisel, aztán ha minden kötél szakad, belőle is előtör az állat és meglepődnek azon, hogy egy higgadt, nyugodt természetű srácból is lehet baltás gyilkos.
Mikor leülnek az asztalhoz, rögtön intéz egy kérdést a lány felé, amire meglepő választ kap. Zöld szemei elkerekednek, pupillája a fény erősségének hála egész apró, bogár méretűre zsugorodik melynek köszönhetően a tekintetében van valami ijesztő. Talán csak annak köszönhető ez, hogy meghallja azt a nevet amit ő maga is ellenez... vagy legalábbis annak tulaját. Ha valaki, akkor Cody nagyon régóta a bögyében van hisz minden gyakornokkal azt csinálja, amit most Zoya is elmond. Hayden pedig soha nem értette, hogy miért csinálja, mi ebből neki a hozam hisz nem, hogy nem segít szerencsétleneknek de még hátráltatja is őket.
Hangosan felhorkant mikor meghallja, hogy a hűtőkamra ajtaját rázárták. Őszintén örül annak, hogy annak idején vele ilyen nem történt. Lehet, hogy akkor is voltak flúgosabb, magukat igazán viccesnek és nagynak tartó rezidensek, de ilyen eset nem történt akkor, mikor ő volt kezdő. Akkor még volt némi tisztelet a gyakornokok irányába is.
- És te ezt egy éve szó nélkül tűröd? - dörzsöli meg a nyakát az asztalra könyökölve, majd kicsit hátrébb húzódik hisz megérkeznek a kért italok.
- Ezt a kishölgynek, ezt pedig neked, Hayden. Írjam a számládhoz, vagy fizetsz majd? Csak, hogy tudjam mert fél óra múlva megyek el, a váltóm jó ha tudja - ácsorog mellette Jessy, ő pedig biccent.
- Igen mindkettőt írd fel kérlek - egy gyors mosolyváltást követően viszont már fordul is vissza Zoyához. Arra nem válaszol még, hogy válthat e másik rezidensre, hisz ötlete az már van csak még át kell gondolnia, hogy belefér-e az idejébe vagy sem.
- Lassan nyolcadik éve. Még van egy évem rezidensként, szóval igen még hezitálok. Több ötletem is van, csak nem tudom pontosan, hogy mi lesz a tökéletes befutó. De merem remélni, hogy az elkövetkezendő pár hónapban sikerül kitalálnom - leheletnyi, kellemetlen grimasz torzítja el eddigi lelkes arckifejezését, hisz az utóbbi időkben felléptek olyan problémák, melyek miatt már semmiben nem biztos. Eddig bizton állította, hogy szemész lesz belőle, ma már nem tudja... nem akar elhamarkodott döntéseket hozni, épp ezért nem is próbál ezzel foglalkozni. Az előtte álló egy-két hónapot megpróbálja a legjobb tudása szerint végig vinni különböző osztályokon aztán ha eljön az idő, átgondolja nem csak a tapasztaltakat de az életét is. Hogy mi az, amit megengedhet magának és mi az amit nem. Mit fog bírni és mivel kell komolyabban számolnia már csak a lába miatt is.
- Na a radiológiát én se választanám. Már csak azért se, mert egy ritka unalmas osztály és beledöglenék abba, ha nem lenne meg a megfelelő mennyiségű páciens adagom. Pláne ha Cody is oda pályázik... - undorodva húzza el a száját, de aztán dönt. Hosszú ujjai vidám táncot lejtenek a fekete, vastag falú porcelán bögrén s kíváncsi tekintettel mered a lány arcára.
- Visszatérve arra amit az előbb felhoztál... Van mód arra, hogy más rezidenst kérj, amennyiben úgy érzed, hogy a jelenlegi mellett nem fejlődsz, vagy hátráltat téged, esetleg egyáltalán nincs a segítségedre. Márpedig a hallottak alapján szerintem nem, hogy nem segít de még a félelmeiddel is játszadozik ami több, mint undorító... Szóval ha gondolod én átveszlek téged, amennyiben igényled. Nem kötelező, nem is kötelezhetlek rá, de talán jobban járnál. Úgyhogy gondold át, megbánni szerintem nem fogod - kortyol végül a kávéjában miközben nyitva hagyja a témát, hogy a lány is hozzászólhasson.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Nov. 03, 2015 9:17 am Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Segíteni. Amiben csak lehet. Gyermekkoromtól kezdve belém van kódolva, még akkor is ha ezt alapvetően botladozva teszem, vagy nem éppen a legfenomenálisabb módon. Legyen szó arról, hogy Martin meg én a gyümölcsfákat szüreteljük, vagy éppen arról, hogy anyának segítek kikeverni a legújabb okkersárga árnyalatot a képéhez, esetleg én vagyok az új kisinas, aki utána hordja a holmijait. Szerintem egyébként nincs olyan fa a kertünkben amiről az évek során ne estem volna le, és nem hiszem, hogy van olyan csont a kezemben és a lábamban, amelyet ne törtem volna el. A segítségnyújtásom néha életveszélyes tudott lenni, bár roppant szórakoztató. Kilenc éves lehettem, amikor anya meg én egy koranyári reggelen kivonultunk az óceánpartra, hogy a dagályt megörökítse. Szerettem nézni ahogyan fest, mert olyankor annyira más volt, annyira....nem is tudom annyira gyönyörűnek láttam. Persze az ember az anyukájával szemben elfogultan vélekedik mindig, de én akkor, ahogyan ott alkotott az állvány előtt, a hófehér könnyed kis szövetruhájában, olyannak láttam, mintha egy angyal titokban lejött volna a földre és engedi, hogy én megleshessem. És ez az angyal lett az én mamám. Amikor azt kérdezik tőlem, hogy miképpen vagyok képes a világot ennyire optimistán szemlélni, hogy miért nem veszem magamra mások sértéseit vagy bántásait, akkor mindig azt mondom, hogy egyszer nézzék meg az édesanyámat festeni, és akkor meg fogják érteni. Egy olyan világot aki ilyen embert volt képes adni, és aki aztán nekem is életet adott nem lehet nem szeretni, nem lehet a rossz oldaláról nézni, mert annyira eltörpül mindemellett. Öt évesen még megpróbáltam megkóstolni a festékeket, nyolc évesen a kezemmel festettem, tizenegy voltam amikor magam is megpróbálkoztam az alkotással, és a mamám szerint van érzékem hozzá, és leginkább az impresszionizmus felé húz a stílusom, inkább nem erőltettem. Bár mostanság elgondolkodtam megint rajta, de az időm annyira kevés, és azt is inkább a tanulással töltöm vagy éppen új ismeretek megszerzésével. Szóval a festészet és én nem állunk olyan messze egymástól, noha én inkább távolról rajongom érte. Amit azonban a mai napig szeretek, amikor Martin elvisz magával a terepjáróján. Átalakította úgy, hogy a porban is remekül képes lavírozni. Kirobogunk a pusztába és szabadon engedjük a motort. Gondolná ezt valaki rólam? Nem hiszem, de minden embernek kell valami amivel a feszültséget levezeti, de ezt én itt, ebben az idegen környezetben nem tudom megtenni, csak otthon. Valahogyan mindig jó érzés visszatérni a szülői házba, mások az illatok, olyan mintha az idő egy kicsit visszaperegne az emberrel, mintha képes lenne fordítani egyet a világ homokóráján, és a szemek egy időre úgy peregnek le ahogyan azt ő szeretné. Valahogyan én is így érzem, és ez jó érzéssel tölt el. A szobám is úgy van még, ahogyan azt egy évvel ezelőtt otthagytam, amikor Sydneybe költöztem a társbérletbe Heatherrel. Igazából csak azért kellett, hogy közelebb legyek a kórházhoz, és ne kelljen minden nap órákat ingázni. Pedig szívesen maradtam volna otthon, mert itt, itt kicsit mindig is idegennek fogom érezni magam. Tele vagyok egy csomó fóbiával, időnként szerencsétlenebb vagyok mint bármelyik balfácán rajzfilmfigura, és ezt még azzal sem tudom helyenként ellensúlyozni, hogy időnként amúgy nagyon kedves és előzékeny tudok lenni. Kivéve amikor olyan emberekkel akadok össze mint Hayden. Nem sokan vannak, illetve jó lenne ha több barátom lehetne, vagy több olyan kolléga, gyakornoktárs akivel el tudok beszélgetni, akik megértéssel fordulnak felém. Vannak azért, nem azt mondom, hogy nincsenek, csak kevesen. Ahogyan azt Haydennek is mondtam olyan mintha a virtuális világ alapvetően megváltoztatta volna az emberek habitusát, egyre inkább idegenek lettek egymás számára, egyre inkább a saját önző kis világukba zárkóznak, ahonnan se kijönni nem akarnak, se másokat beengedni oda. Én nem hagytam, hogy ez a közeg magával rántson, ezért is lógtam ki azzal, hogy a telefonomat sms-re és telefonálásra használtam, ha pedig dolgozni jöttem, akkor kikapcsoltam, csupán a kórházi csipogó volt nálam, amin keresztül el tudott érni a rezidensem vagy éppen bármelyik nővér, esetleg orvos. Olyan volt ez számunkra, mint valami GPS amivel utolérhetőek vagyunk. Amúgy is a mobilt nem lehetett mindenhol használni, az érzékenyebb műszerek meghülyültek volna tőle. Ennek egyébként hiányát legelőször akkor éreztem amikor bezártak a hűtőkamrába, és nem tudtam semmiféle módon jelezni, a külvilággal kommunikálni. Nálam a pánik elég érdekesen jön elő, és nem a leglátványosabb fajta. Először keresek egy biztosnak tekinthető pontot, miután felfogtam, hogy beszorultam. Aztán onnantól kezdve próbálok másra koncentrálni. Régi emlékek és gyerekdalok felidézésével, meséket kezdek mondani amiket gyerekkoromban megtanultam, mondókákat, verseket. Idegesítően reszkető hanggal. Aztán egy időre csendben maradok és számolni kezdek. Mindent ami a szobában van, szépen kategorizálva. Foltokat, repedéseket, szögeket a falban, a maszatos poszteren a pálmafák leveleit, vagy a távolban az elterülő tenger hullámait. Mindeközben kiver a víz, és gyakran kap el a keserves sírás, ami leginkább zaklatott hüppögésre hasonlít. Azt hiszem ez is volt az oka, hogy nem akartam beszállni a liftbe, miután elhagytuk a baleseti ambulanciát és Jimmy kávézója felé tartottunk. Őszinte csodálattal veszem tudomásul, hogy Hayden sem ápol túl jó kapcsolatot a lifttel, szóval nem azért nevet ki mert ezt szórakoztatónak találja, hanem valószínű azért mosolyog, mert ebben hasonlítunk.
- Pedig amúgy neked nem lehet egyszerű a lábad miatt sem.- bökök a fejemmel abba az irányba, bár rákérdezni továbbra sem kérdezek még mi történt. Még mindig a kávézót tartom erre legalkalmasabbnak, ha már leültünk. Mégiscsak ciki lenne ezt így a pultnál várakozva benyögni. Őszintén elnevetem magam amikor az alakját félti az édességek kapcsán. Annyira sikerül ez a vidám röhörészés, hogy a szám elé kapom a tenyerem.
- Bocs, ne haragudj, nem azon derülök, mármint....tudod én imádom az édességet, sajnos. És ezért kell a falról lelógós edzőterembe is járnom. Képzeld el milyen rémesen ciki lenne, ha egy-egy bénázásom közben még a jó nagyra nőt hátsóm is visszahúzna. Seggre ülnék mint a kiskacsa....de te szerencsés alkat vagy. Szóval velem ellentétben te nyugodtan ehetnél akármennyi édeset. Én már attól felszedek öt kilót, hogy ránézek egy édességbolt kirakatára.- nevetgéltem tovább, és ebből is látszott, hogy nem érzem magam zavarban, hanem kezdtem feloldódni. Meg aztán nem a kórházban vagyunk, ahol mindenkinek a pillantása ránk szegeződik ilyenfajta mókázás közben. Itt el lehetett engednie magát az embernek, és nekem most kifejezetten tetszett, hogy feloldódom, és bár nem éppen a legjobban indult a napom, mire a műszakom véget ér, határozottan széles vigyorral távozom majd a buszpályaudvar irányába. Nagyjából negyed órás buszozásra lakom a kórháztól, ez volt az egyetlen olyan környék, ahova hajlandó voltam betenni a lábam. A többi helyen bizalmatlan alakok és még bizalmatlanabb főbérlő volt, szóval amikor megláttam Heather hirdetését a neten éreztem, hogy ez lesz a legtökéletesebb választás. Nem volt nagy az én szobám, de a saját képemre formáltam, és a rengeteg plüss az ágyamon lehet, hogy gyerekes, de nekem mindegyik nagyon fontos. Mindegyikhez kötődik valami emlékem, sé mindegyiknek van külön neve is, naná, elvégre fontos szereplői az életemnek és rengeteg titkom tudói ők. Példának okáért tudnak arról, hogy mi történik velem egy éve folyamatosan amióta a kórházba kerültem, amit már Dr Cole-nak is elmesélek, amikor már az asztalnál ülünk, és kérdezni kezd a vezető rezidensemről. Bólintok.
- Igen, egy egész éve, de ...- félbemarad a mondatom mert megérkezik a rendelésünk, amit én egy széles mosollyal köszönök meg felpillantva Jessy-re. És amíg beszélnek én csak szemlélem ezt a remekművet. Bár a kórházhoz tartozik ez a kávézó, ha lehet azt mondani, hiszen a közelsége miatt a St Claire-ből járnak ide a legtöbben mégis valami mesteri módon tudják elkészíteni a habos kakaót. Nem szórják túl sem cukorkával sem pedig fahéjjal. Ha Jimmy van akkor még kis figurát is formál nekem rá a tetejére. Vicces alak amúgy, nagyon kedvelem.
- Köszönöm- pillantok fel Jessyre még mindig vidáman és megdörzsölöm a kezem ahogyan megfogom a flamingós szívószálat és csak picit mozgatom meg, mert nem akarom, hogy a hab összeboruljon.
- Neked is köszönöm, nem sűrűn szoktak meghívni ide.- néztem fel vidáman Haydenre aztán már vettem is az ajkaim közé a szívószálat és kortyoltam a kakaóból.
- Hmmmmm....ez még mindig mennyei. Ne nézz túl hülyének légyszi, hogy nem kávét vagy valami hasonlót iszok. A túl sok koffeintől olyan leszek mint azok a vicces felhúzhatós játékok. Volt ilyened gyerekkorodban? Ilyen kis prücök van rajta és amikor felhúzod és lerakod akkor mindenféle mókás dolgot tud csinálni. Nekem volt szárnyát csattogtató gyönyörűűűűű halványkék lepkém, és egy cintányérozó teknősbékám. Mondjuk nem tudom egy teki hogyan tud cintányérozni, de haláli vicces volt, és nagyon cuki mosolya volt és ilyen kis piros kis rózsácskák voltak a pofiján.- mutogattam körkörösen az arccsontomnál és cseppet sem akartam leplezni a derültségemet. Még akkor sem ha egyébként maga a téma, amiről beszélni kezdtünk, mármint Cody és az én viszonyom nem volt éppen a legvidámabb, vissza is kanyarodtam hozzá.
- Szóval egy év alatt már megszoktam, csak éppen nem szeretem. De az ember nem csinálhatja feltétlenül mindig azt amit szeret, nem?  Nyolc éve? Ótejóég, az még gombócból is sok lenne!- persze ezzel nem lekicsinyelni akartam, sőt inkább tisztelettel bólogattam.
- Mégis meg kell vallani, hogy azon kevesek közé tartozol, akik nem felejtették el, hogy honnan indultak, hogy egykor ők is voltak gyakornokok. És ahogyan a balesetin mondtad te is csináltál butaságokat a legelején Carol nővér szárnyai alatt.- megint a számba vettem a szívószálat, de ezúttal sikerült kicsit jobban belehajolnom a szép keményre fújt tejszínhabos, fahéjas remekműbe, úgyhogy valamiféle barnás fehéren pötty landolt az orrom hegyén. A két szemem már fordult is befelé, és rettentően idétlen kancsalsággal szemléltem a remekművet majd a szalvétáért nyúltam nem gyenge derültségek közepette, hogy letöröljem.
- Hupszi, ezt a bénát, mint én! Na szóóóóóóval. Igen Cody leginkább arról híres, hogy törtető és nincs ember akin ne lenne képes átgázolni, csakhogy elérje a célját. Nem szép tulajdonság ha engem kérdezel, és Martin, a nevelőapukám mindig azt mondta, hogy egyszer az élet mindenkinek így vagy úgy de visszafizeti a rosszat amit másokkal tett. És akkor mi majd karbafont kézzel nézzük ezt végig. Én nem akarok senkinek rosszat, még Codynak sem. Ha ő karriert akar, én nem bánom....tudod....csak ne bántson másokat. Engem meg főleg nem. Én tanulni jöttem ide, felkészülni a hivatásra amit választottam magamnak, azért, hogy egyszer majd talán éppen vele, vagy veled segítsük egymást a műtőben. Szerintem ez nem olyan nagy kérés, ugye?- vontam fel a szemöldököm és megint szürcsöltem egy hatalmasat a szívószállal a kakaóból, ügyelve ezúttal arra, hogy ne orrozzak bele megint a habba.
- Tényleg? Mármint erre tényleg lehet lehetőségem? Pfhúúúú....- megint a szokásos hörcsög pofit vágtam és kifújtam a levegőt.
- Akkor ezt mindenképpen átgondolom. Feltéve ha nem lennék neked sok vagy ilyesmi. Jobban járnék? Meghiszem azt, ilyen finom kakaóra még soha egy rezidens sem hívott meg!- nevettem el magam aztán legyintettem
- Viccet félretéve, biztos vagyok benne, hogy te nem csak követelnél tőlem, hanem tanítanál is. Nem ismerlek, nem tudom milyen vagy, de az alapján ahogyan bántál velem a kötözőben a bénázásomat követően, szerintem....szóval hidd el meg tudom magam emberelni, csak néha nagyon nehéz.- fejeztem be végül majd egy perces hezitálás után kiböktem azt a kérdést amely már azóta foglalkoztatott, hogy elindultunk.
- Lehet, hogy pofátlan a kérdésem meg minden...de...nem lehet nem észrevenni, hogy olyan furcsán mész. Megkérdezhetem, hogy mi történt? Persze ha nagyon nem tartozik rám, vagy nem akarod elmondani semmi gond, nem haragszom meg- biztatóan húztam mosolyra egy pillanatra a számat, aztán lecsippentettem egy darabka habot az ujjammal, és eltűntettem a számban.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Nov. 03, 2015 11:11 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Meglepi a lány megállapítása, ettől függetlenül nem reagál rá túl drasztikusan, csak vet egy pillantást az imént említett tagja felé, és ha eddig nem is jutott el a tudatáig, hogy biceg - elvégre az agyának is  volt ideje arra, hogy így kódolja az információkat - , most ő maga is észreveszi. Az utóbbi években annyira hozzá nőtt, annyira egyé vált a sántaságával, mint ahogy más megszokja a vakságot vagy a süketséget esetleg a komolyabb testi károsodásokat. Igaz a kettő nem említhető egy kategóriába, ez teljesen más, mégis elvett tőle valamit aminek most a következményével együtt kell élnie. Nem elég, hogy le kellett mondani a legnagyobb álmáról - elvégre ő, a legtöbb orvossal ellentétben nem azzal a vággyal és álommal született, hogy majd orvos legyen - de még kis szépséghibát is hagyott maga után az a bizonyos baleset, hogy a nap huszonnégy órájában emlékeztesse arra, hogy az emberi lét mulandó és emberként mindannyian sérülékenyek vagyunk.
- Hidd el, sokaktól hallottam már ezt, úgy is mondhatjuk, hogy naponta minimum háromszor, egészen biztos. De mindig csak azt tudom mondani, hogy az élet velejárója. Egyik út a másikba vezet aminek a végén rosszabb esetben ott a zsákutca. Sánta vagyok, járhatnék lifttel de ekkor jön a fóbia ami nem engedi, hogy beszálljak a fémdobozba. Így is úgy is zsákutca, de együtt lehet vele élni, nem lesz szűkebb a mozgásterem, vagy nem leszek sajnálatra méltóbb - bizonygatja és a hangjában is van egy olyan él, ami azt jelzi, hogy komolyan gondolja. Fájdalom ide vagy oda, sokkal rosszabb ha az elme vagy a lélek járatja a bolondját az emberrel... persze van az a fájdalom is, ami elfeledteti az emberrel a félelmeket, erről is tarthatna egy kis beszédet. Volt nyolc éve arra, hogy komolyan megunja az állandó sajnálkozásokat még akkor is, ha Zoya most nem azt éreztette vele, hogy milyen sanyarú a sorsa. Viszont számtalan olyan ember van, akiknek megjegyzéseire és kétségbeesett tekintetük láttán csak megrázza a fejét és inkább nem reagál.
Mikor azt bizonygatja, hogy márpedig az édesség a kárára válhat, vidám mosoly szalad át az arcán ahogy meghallja Zoya lelkes, szórakozott nevetését. Ha jobban belegondol, hosszú ideje már annak, hogy olyan jól érezte magát valaki társaságában, mint most Zoyáéban... minden második mondatot egy vidám, széles vigyor követ, olykor fel is nevet, hisz ha nem a lány vág valamiféle mesébe illő, kislányos grimaszt, akkor a szavai érnek el hasonló eredményt a rezidensnél. Igaz ha jobban belegondol, akkor néhány héttel ez előtt volt egy olyan estélye, ami megérne egy misét, a gond csak az, hogy a szörnyű fejfájáson és az orrának sajgásán kívül nem sok mindenre emlékszik. Thomas mondjuk azóta is lapít, fogalma sincs, hogy mit csinált a másik, de még kifogja szedni belőle ebben mindenki biztos lehet. Ám egy szó mint száz, akkor nem érezte azt a furcsa, kellemes bizsergést, mint most...
Egy-két mosoly erejéig ő is benne van a témában, ám ahogy szóba kerül a kacsa, rögtön megjelennek azok a kis totyogó, tollas valamik a lelki szemei előtt ahogy apró fekete gombszemeikkel merednek az emberre. Fogalma sincs, hogy miért van ez és, hogy mi váltotta ki belőle - mondjuk ez épp ugyan olyan talány, mint a klausztrofóbiája - de egyszerűen rühelli a tollas és repülni tudó állatokat legyen az csibe vagy már felnőtt egyed, kacsa vagy liba... Ez a fajta undora pedig nagy valószínűséggel ki is ül az arcára, hisz elnézve Jessy feje mellett, látja a pult mögötti tükrös vitrinben az arcát ahogy a megszokottnál is fehérebb, már-már szürkés árnyalatot kap.
- Ez tény - próbálja terelni a figyelmét - mondjuk azt nem tudom, hogy miből gondolod, hogy én nem vagyok hajlamos rá? Azért, mert férfiből vagyok? - pillant kíváncsian Zoyára. Ha ez az oka, akkor ki kell ábrándítania a lányzót, nagyon sok olyan férfit ismer, akiknek fokozottan oda kell figyelniük arra, hogy mit és mennyit esznek, hisz komoly párnácskák ülnek meg a combjuknál vagy a hasuk alján, ha nem tesznek ellene valamit. Még a legkigyúrtabb Vinnynek is oda kell figyelnie, pedig róla aztán nem gondolná az ember, hogy súlyproblémákkal küzd.
Viszont a témaválasztás meglepi, hisz nem sűrűn hozzák fel ezt az ő társaságában. Általában az ilyet két, vagy egy csapat nő szokta megvitatni egymással nem?  
Miután leadják a rendelést és helyet foglalnak a kijelölt asztalnál, rögtön kap az alkalmon, hogy rákérdezzen, ki is az a rezidens akihez be van osztva. Legrosszabb rémálmaiban se merte volna gondolni, hogy Cody rezidenseket vállal maga mellé. Hallotta már, hogy nem épp a legjobb tanár ilyen téren ami nem meglepő kiindulva abból, amilyen maga a természete is... de, hogy ilyen kegyetlenül bánjon valakivel, az még Hayden számára is undorító, pedig neki szokása a jót is meglátni az emberben. Codyban viszont képtelen.
Csak egy egészen rövid ideig hagyják abba a társalgást, mintha legalábbis nagy titkot beszélnének meg egymással, hisz megjelenik Jessy a rendelt italokkal melyek díszesen, kellemes illatfelhővel kerülnek az asztalukra.
- Igazán nincs mit - mosolyog Zoyara, majd ha a másik lány visszasétál a helyére, Hayden közelebb húzza magához a kávét, hogy a benne lévő fém kiskanállal felkeverhesse a bögre aljára leült cukrot. Ez már egy amolyan megszokott rituálé nála, így akkor is csinálja, ha cukor nélkül issza a kért italt.
- Ugyan már, miért néznélek annak? - gyakorlatilag kikéri magának a feltételezést, bár tény, hogy Zoya még nem ismeri őt így nem tudhatja, hogy a másik mit feltételez róla. Ettől függetlenül Haydenben nincs semmi rossz, vagy hátsó szándék és ha csak az arcát nézi a lány, akkor láthatja is rajta, hogy a rosszindulatnak nyoma sincs.
- Semmi gond nincs a kakaóval, sokan szeretik... biztos finom, én nem igazán díjazom de nem kérem számon másokon az italfogyasztási szokásaikat. Azt iszik mindenki ami a szívének kedves. Amúgy is, a lakótársaim is rengeteget isszák, mondhatjuk úgy is, hogy reggeltől estig, amennyiben van otthon. Úgyhogy nem te vagy az egyedüli körülöttem aki rajong érte - próbál minél bátorítóbban beszélni, hisz soha nem szerette ha valaki lekicsinyli magát csak azért, mert mást iszik, eszik, csinál vagy gondol mint a másik. Nem bírja a kávét? Nem veti meg érte... amúgy se egy túl egészséges vagy épp izgalmas dolog, ő csak azért issza folyamatosan, hogy életben tudja tartani magát műszak alatt. No nem, mintha túl nyilvánvaló lenne a hatása, de a semminél jobb.
- Nem, attól tartok nekem nem volt felhúzhatós prücköm vagy mim - nevet fel - én két éves koromtól kezdve lóháton élek, nem volt szükségem olyan játékokra amivel odabent kellett elfoglalnom magam, reggeltől estig az udvaron rohangáltam. Nagyban nyomtam, aki csak lovakkal érte be. Sokat mondogatták ismerőseim is, hogy nem  volt gyerekszobám vagy, hogy sanyarú gyerekkorom lehetett mert nem igényeltem semmilyen játékot még egy jojót se. Elég volt egy-egy mesekönyv amivel éjjel elszórakozhattam, mikor már leoltották a lámpát, de ezen kívül nekem ott volt a farm aminek minden egyes négyzetcentimétere játék volt.
Még szép! Ott volt a csűr, az istálló, kutak mindenhol, kavicsok és ágak, fák lombja közé épített várak - amik amúgy rozoga kis kunyhók voltak, de ő várként emlegette és úgy is tekintett rájuk . És természetesen ott voltak a paripák, akik a nap huszonnégy órájában kielégítették minden kívánságát ami a lovaglás lehetősége volt.
- Pontosan ezzel a gondolattal veszem magam mellé a gyakornokokat. Az ember nem felejtheti el azt, hogy ki volt, honnan indult és, hogy kivé lett... hosszú folyamat ez igen, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni. De ha csak tükörbe nézek is, látom azt a suta, szerencsétlen kölyköt aki voltam a kezdetekkor, Istenem ne akard megtudni, hogy teltek a napjaim akkoriban - nevet fel miközben visszateszi az asztalra a bögrét - És mondani se kell, hogy nagyon nehezen értem meg, egy ideig örök gyereknek tartottam magam, mint ahogy másoknak is ez volt a véleménye... de legalább sikerült. Nem akarom, hogy a gyakornokok elhanyagoltnak érezzék magukat, vagy azt higgyék, hogy nem számítanak. Elvégre a fenébe is ha belegondolunk, ti lesztek a jövőnk nem? Rajtatok múlik az orvoslás fejlődése és már most olyan tudással jöttetek ide az egyetemről, amit mi csak rezidensként tanultunk meg. Változnak az idők és az oktatás is. Viszont ennek ellenére is fel kell készíteni titeket mindenre és nem feltétlenül fogjátok magatoktól elsajátítani még az elméletet se. Olvasni lehet, megérteni lehet, de azt át kell vinni gyakorlatba is - lehet, hogy kicsit komolyabbra veszi a témát, viszont ezzel egyidejűleg Zoya láthatja rajta azt is, hogy elszánt a gyakornokok témáját illetően és ha valaki, akkor ő foglalkozni fog velük ha törik, ha szakad.
- Nekem "könnyű", vagy inkább... hogy is mondjam? Szerencsés  dolgom volt abból a szempontból, hogy egy nagyon türelmes, angyali nő segítette a beilleszkedésemet és van mellettem a mai napig. Tartja bennem a lelket, ha már minden kötél szakad. Szeretném, ha azok a gyakornokok akikben lát valamit egy rezidens vagy egy orvos, ugyan olyan nagy figyelmet kapnának, mint amit egykoron én is  - hangja őszinte és a maga módján kellemesen mély. Igaz tény, hogy van egy kellemes, selymes hangszíne, de ha nagyon belemerül a beszédbe akkor ez kap még egy kis pluszt is, amivel eltudja hitetni az emberrel, hogy minden szavát komolyan gondolja. Mert így is van.
Ahogy Zoya orra hegyére hab kerül, csak elmosolyodik, majd bólogatások közepette hallgatja végig a továbbiakat.
- Sokan vannak ezzel így. A földbe akarják döngölni nem csak a vetélytársakat de a többieket is, hogy a maguk biztos pontját és lehetőségeit megteremtsék. Ez már egy nagyon nagyon régi taktika, a gond csak az, hogy a mai világban egyre csak szaporodnak ezt az elvet követők. Az emberek pedig ez által elfelejtik az alapvető viselkedési normákat. Pofátlanná és szerintem nevetségessé válnak. Márpedig a mi munkánk megköveteli az alázatot. És Cody az egyik, akiben ez nyomokban sincs meg... úgy ahogy az együttérzés és a jólelkűség se. Persze akkor tud ám jó fej lenni és csupa szív mikor ő akar valamit - számtalanszor kérte már Haydent arra, hogy cseréljenek műszakot, s míg eleinte a naiv srác bele is ment, idővel rájött arra, hogy nem elég, hogy cseréket akar, de azt is, hogy vegye át az ő óráit is csak, hogy mást csinálhasson ez idő alatt. Hogy mit, az Haydent abszolút nem érdekli.
- Lehetőség mindig van mindenre, csak jól kell tálalni - kacsint a vele szemben ücsörgő, lelkes Zoyára majd kortyol a fekete nedűből mely valamivel erősebbre sikerült mint azt megszokta, nem is meglepő, hogy egy torokköszörülést követően a pultos lányzó felé pillant, de az mással van elfoglalva.
- Amúgy nem ajánlottam volna fel, ha másként gondolom, szóval ha döntöttél akkor keress meg nyugodtan és intézkedek - szeretné, ha Zoya is a gyakornokai csapatát erősítené, hisz olyan komplett kis "bandát" akar felmutatni a vizsgájuk alkalmával, akik gond nélkül átsiklanak mindenen. Azt akarja, hogy a legjobb vizsgák az övék legyen, mellyel bebizonyíthatja, hogy a megfelelő viselkedés és segítség nem hátráltatja a gyakornoki kurzusokat,   sokkal inkább erősíti.
- Én hiszek benned! - hangja meglehetősen határozottan cseng - viszont ha elfogadsz, akkor fel kell készülnöd arra, hogy egyre több és több alkalom lesz, hogy itt fogunk ücsörögni. Jól fog jönni, ha éppen magolni fogod a betegségek, derfomitások millióinak fogalmát vagy épp megfelelő kezelését - egyszerűen képtelen arra, hogy elnyomja a szórakozott nevetését ami a pofátlan szó hallatán tovább szélesedik.
- Semmi gond, inkább én örülök, hogy végre van valaki aki még nem hallott róla. Általában kiforgatják a témát - szégyenlős vigyorral vakarja meg a tarkóját, majd az asztalra támaszkodik mellkasa előtt karba tett kezekkel.
- Hosszú évekig zsoké voltam, bevallom, én nem orvos akartam lenni eleinte. Nem is éreztem késztetést iránta... aztán mégis elkezdtem az egyetemet, ami mentőöv volt, hogy később eltudjak helyezkedni, ha történik valami. És nagyon úgy néz ki, hogy jók voltak a meglátásaim. Nyolc éve az év utolsó versenyeire amiket rendeztek otthon, a lovam már túl fáradt volt ahhoz, hogy az én csekély súlyomat is elbírja. Próbáltam meggyőzni a szüleimet, hogy így ne indítsuk őt, keressünk másik állatot, de hajthatatlanok voltak. Tehát Vihar nyergébe ültem ami végzetes hiba volt - idézi fel azokat az időket, melyek megpecsételték az egész életét. Erre szokták mondani, hogy "Rossz döntések, emberi mulasztások következménye..."
- Életemben nem gondoltam, hogy akkorát lehet esni egy lóval, hogy azután gyakorlatilag fémek tartsák össze az embert - hangjába beleköltözik a mértéktelen fájdalom és szomorúság, hisz tudja, hogy mit kellett feladnia és, hogy egy részben miatta lett vége az állat karrierjének is. Ettől függetlenül már sokkal könnyebben beszél róla, nem csuklik el a hangja.
- Három bordámat is lemezek, csavarok tartják össze, de még ez a kisebb gond, szinte észre se veszem, csak ha fekszek. Viszont a térdem úgy ahogy van protézis. Talán nem is lenne olyan nyilvánvaló a bicegésem, hogyha nem rohangálnék annyit, mint amennyit a munkám igényel... hát ez az oka a furcsa járásomnak. De így vagyok én - húzza el a száját mely nem nyilvánvaló, hogy mosolyra vagy inkább szomorúságra emlékezteti az embert.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Nov. 05, 2015 9:29 am Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Már nagyon sokan mondták nekem, hogy rengeteget tudok beszélni, és közben akarva vagy akaratlanul kellemetlen témákat is említek, amikkel rendesen sikerül telibe trafálnom az embereknél. Sokszor annyira beszélek, hogy ezt nem is veszem észre, pedig engem alapvetően soha nem a rossz szándék vezérel, vagy éppen az, hogy  gyengeséget hibaként tüntessem fel. Elvégre nekem is van nem kevés, még ha az nem is olyan látványos, mint például Hayden lábsérülése. Ami fel sem tűnt egészen addig amíg el nem indultunk. Igazából sosem voltam jó az időzítésekben, és sosem voltam jó abban, hogy mindent a maga idejében kérdezzek meg, vagy éppen fejezzem ki a sajnálatomat. Ez nekem valahogyan nem ment. Kedves voltam alapvetően, mert ez volt az alaptermészetem, valahogyan hiányzott belőlem az, hogy tartósan tudjak valakire haragudni. Persze engem is bosszantottak dolgok, és igazán rosszul esett ha semmibe vettek, esetleg bolondak néztek, olyat akivel lehet könnyedén szórakozni, de sosem gyűlöltem ezért senkit. Bár az igazság az, hogy ezt az érzést én a saját bőrömön tapasztaltam az irányomba, szinte nap mint nap, csak nem tudom mivel szolgáltam rá. Talán azért mert olyan könnyedén tűnök céltáblának, még nem vagyok az. Hayden szavai arról, hogy milyen érzés a fóbia, és ezért inkább százszor elviseli a fájdalmat, nagyon is ismerős. Világ életemben féltem nem csupán a bezártságtól, hanem még nagyon sok minden mástól is, így aztán voltak dolgok amikről lemaradtam. Még általánosban történt, amikor a lányokban végbemennek a változások, és észreveszik a fiúkat. Én is így voltam ezzel, bár ez esetemben azt hiszem kicsit mindig lassabb folyamat volt, és én a távolról rajongós fajta voltam. Nem azért mert nem akartam kimutatni, vagy féltem volna esetleg a visszautasítástól, vagy mondjuk azért mert zavarban lettem volna, ha mégis megszólítanak...inkább magának az érzésnek a megtartása volt a cél. Amikor még nem fejlődik tovább, hanem megragad egy bizonyos szinten, és az embert folyamatos érdeklődésben szinte kellemesen bizsergető, jó állapotban tartja. Tudom, hogy hülye dolog, és ebből a szempontból azt hiszem mindig is kicsit furán működtem, de ez már akkor is így volt és nem változott az évek alatt sem. Talán pont ezért tartok ott ahol tartok. De ha mindez még nem lett volna elég, a fóbiáim egyike akkor is győzedelmeskedett, amikor pedig lehetett volna esélyem valamire. Lehet butaság, lehet semmi nem is történt volna, csak ott lehettem volna, de már kár is ezen meditálni. A magaslesre végül nem én mentem fel, hanem Carmelita, az a szép barna karamell bőrű, fekete szemű és hajú lány, akit végül Trevor megcsókolt. Persze lehetne azt mondani, hogy ha akkor legyőzöm a félelmemet és felmegyek, akkor én lettem volna Trevor barátnője, és nem Carmelita, de ebben sem vagyok biztos. És aztán az évek során, ha nem is ilyen módon, de mindig visszacsaptak a félelmeim, és emiatt nehezebben alakítottam ki kapcsolatokat. Elvégre ki szeretne egy lánnyal úgy moziba menni, hogy ő egész idő alatt rettegve gubbaszt a székben, és fogalma sincs róla mi zajlik a vásznon, csak egész idő alatt azon görcsöl, hogy mikor mennek már innen ki végre. Ki az aki nem tudná elvinni a barátnőjét egy kirándulásra, ahol a magaslesről nézik az ébredező természetet? Vagy éppen bebarangolják a környéket, ahol ugyebár bogarak, pókok és mindenféle soklábúak szaladgálnak, amitől én alapvetően rettegtem. Szóval nem voltam sok szempontból könnyű eset, és ha még ez nem lenne elég roppantul figyelmetlen és kelekótya is voltam egyben, és persze, mint most is, végtelenül udvariatlan a kérdést illetően. Szóval azt hiszem kicsit vissza kellene fogni a fecsegőmet, mert nem lesz ennek jó vége. Persze Hayden kedves és türelmes velem szemben, de nem szeretnék ezzel egy percig sem visszaélni. A visszafogottság iránti lelkesedésem persze addig tart, amíg rá nem terelődik a szó a súlyproblémákra és látom, hogy színváltós lesz az arca, minek a végén, már úgy néz ki, mint Martin műhelyének tetején a bazaltszürke tetőcserepek. Ettől én is megijedek és mentegetőzni kezdek a magam ostoba és kissé talán gyerekes módján. Már másodszor sikerül olyat mondanom, ami láthatóan nem tetszik neki, és ettől én is kezdem kényelmetlenül érezni magam. Miért kell nekem mindig pont olyanokat megsértenem, vagy valami rosszat mondanom nekik, akik alapvetően kedvesek velem? Miért van az, hogy mindig azokkal szemben vagyok ilyen, akik végre beszélgetni kezdenek velem, és érdekli őket az mit fecsegek össze, rendületlenül fűzve össze a szavakat. Néha se füle se farka annak amit mondok, és néha magam sem tudom miért éppen az bukik ki belőlem ami. Heather megszokta már és szerinte ez azért lehet, mert gyakorta gyorsabban jár az agyam mint a szám, és kicsit összekuszálódik a mondanivalóm, meg az ami éppen a kobakomban forog rendületlenül. Azt hiszem van ebben némi igazság, mert már sokszor azon kapom magam, főleg ha anyával beszélgetek, hogy olyasmit mondok, amiről még csak nem is volt szó. Ilyenkor a mami kezében megáll az ecset – már ha éppen fest- és rám néz azzal a nagy hatalmas szemével, ami mindig mosolyog, még akkor is ha haragszik, vagy komoly, és megkérdezi, hogy mégis miről beszélek én neki? Aztán együtt nevetünk az egészen. Akik ismernek, azok tudják ezt rólam, akik meg nem, azoknak úgy tűnhet, hogy nem egy gyakornok vagyok a kórházból, hanem most szökhettem le az elmeosztály valamelyik kórterméből, esetleg levegőzésen vagyok.
Azért próbálom menteni a menthetőt ebben a súlykérdésben, lehet, hogy érzékeny területen járkálok, ami azért is fura, mert általában a lányok szoktak jobban megsértődni. Mondjuk témákat illetően eléggé csapongó voltam és nem tettem különbséget, hogy most éppen melyik nem melyik képviselőjével beszélgetek éppen. A lányoknak is ugyanúgy beszéltem Martin átszuperált rally terepjárójáról, ami mögé időnként egy apró kis kocsit is kötöttünk beleültetve Jadana-t a macskánkat, aki ki tudja milyen indíttatásból imádta a száguldozást. Persze elég mókás látvány lehetett ahogyan megyünk és nyeljük a homokot, mögöttünk az apró kis kocsiban meg ott ül Jadana halál nyugodt fejjel, és a menetszél borzolja a szőrét. Esküszöm már csak azok a vicces repülős sityakok, meg szemüvegek hiányoznak róla.
- Figyu, én nem úgy értettem ám ezt, hogy a te súlyoddal bármi gond lenne....és különben is a férfiak is lehetnek hiúak arra, hogy hogy néznek ki. Például az edzőterembe ahova járok....szóval ott úgy kell a hátsó kis gumiszobáig elsétálni, hogy áthaladsz azon a helyen ahol ezek a muszkli királyok éppen már vagy tizedik órája ügyködnek. És akkor látod, hogy áll a tükör előtt és magát nézegeti. Komolyan mondom neked, kevés olyan hiú embert láttam mint ők. Persze nem azt mondom, hogy ezért le kéne őket nézni vagy valami. Csak például Martin mindig azt mondja....hogyizé- megköszörültem a torkomat és próbáltam a nevelőapukám hangját utánozni, aki egyébként szerintem született tehetség volt, mindig úgy beszélt, mintha most kezdene neki verset szavalni. De persze a mondanivalója, és a kiejtése. Délről származott....és ettől kicsit ízesebben beszélt.
- „Kéne ezeknek a Kölköknek egy hét ganéjozás az apám farmján majd megtudnák hol lakik azisten!”....hát szóval így.- nevettem el magam, ezzel is próbálva oldani a téma okozta feszültséget. Merthogy nem tudtam biztosan, de úgy véltem ezért szürkült el annyira a feje.
- Azt hiszem egy pasi is lehet érzékeny a külsejére, persze ez csak akkor jó, ha nem esik túlzásokba. Azt én sem szeretem amúgy.- vontam meg a vállam még mindig derülten. Én így működtem, ha egy témát kompenzálni próbáltam akkor elsőként magamat kell jobb kedvre hangolnom, különben a másikat sem fogom tudni. Nem szabad ezekre a dolgokra rágörcsölni, annak sosincs jó vége. Én is mindig próbálom a butaságaimat valahogyan rendbe kapni, és ennek ugyebár az az első lépése, hogy én el tudjam fogadni, ha valami rosszat mondtam, vagy éppen tettem. És amikor rájövök magam is mennyire kis ostoba voltam akkor jól kinevetem én is önmagam. Persze, mert így tanították nekem, hogy ha meg akarod érteni a világot, ha igazán otthon akarsz lenni benne, akkor tanulj meg kritikusnak és helyenként saját magadon is nevetgélő embernek lenni. Mondtam már, hogy nekem van a világon a legbölcsebb és legédesebb nevelőapukám? Jah és a habos mézes meggyes pite, abban verhetetlen. Még anyu sem tud olyan finomat. Persze Martin egy csipke köténykében a konyhában felettébb szórakoztatü látvány, kivált, hogy nagyjából két méteres, robosztus alkat, úgy néz ki mint valami viking.
- Te egy farmon nőttél fel?- majdnem sikerül visszaköpnöm a kakaót, annyira meglepődök azon, hogy Hayden nem a nagyváros szülötte, de legalább most már értem miért ilyen közvetlen és kedves. A városi emberek között ritkán találkozom ilyennel.
- A mostoha nagyszüleimnek is van egy farmja, igaz nem olyan nagy, de azt mondják nekik pont elég. Lovaik nincsenek, mármint csak annyi amennyi a birkatereléshez kell, nem ahhoz meg ott van segítségnek Csuzi, a pásztor kutya. Rémesen magas frekvencián tud ugatni, szerintem minden birka csak azért fut úgy ahogyan ő ugat, hogy hagyja végre abba. Pfúúúú... bocsi elkalandoztam, szóóóóóóval lovak. Én inkább kertészkedni szerettem mindig. Konyhanövények, ilyesmit. Az állattartásban nem voltam olyan profi, főleg amikor először vitt ki magával Martin apukája hajnalban tehenet fejni, és azt mondta nekem: „Zoyácska, ma téged ér a megtiszteltetés, hogy megismered Táncosllábút, az istálló legvadabb bikáját. Csak nehogy úgy járj mint Marge aki őt akarta megfejni első alkalommal.” Amúgy azért hívták  így a bikát, mert állandóan rugdosódott. Na mindegy, a lényeg, hogy én ugyan nem itt nőttem fel, de a kisváros nagyon sok dologban hasonlított rá. Megint sokat fecsegek, folytasd csak!- fejeztem be a véget nem ér locsogást, és a poharam felett néha vigyorogva, néha a kakaót szürcsölve figyeltem Haydent.
- Pedig én szívesen meghallgatom milyen dolgokat műveltél amikor még te is gyakornok voltál! Ó félre ne érts, nem akarlak kinevetni, csak tudod, már némiképp megnyugtat, hogy nem vagyok ezzel a dologgal amúgy egyedül.- aztán végül felkönyököltem az asztalra, az államat a két tenyerembe támasztottam, és hallgattam ahogyan arról beszél, hogy mi vagyunk a jövő orvosai. Komolyan, ilyen szépen még soha senki nem beszélt nekem erről, talán csak egy tanárom az egyetemen, akit nagyon kedveltem, és aki végül azért lett oktató, mert élete során elkövetett egy súlyos műhibát, onnantól pedig nem praktizálhatott tovább gyakorló orvosként. Sajnáltam amúgy, mert szerintem ő is az a fajta orvos volt, akit most fiatalabb kiadásban Haydenben látok viszont. A hivatástudat. Ez az ami sok jövendő doktorból hiányzik. Pedig enélkül szerintem nem lehet igazán jónak lenni. Amikor végül eljutunk addig a mondatáig, hogy hisz bennem elkerekednek a szemeim, még a szám is tátva marad a döbbenettől, mert ilyesmit az egy év alatt még soha senki nem mondott nekem, Cody meg főleg nem. Hayden pedig még nem is tudja milyen vagyok, sőt ha azt vesszük eddig csak a kétbalkezes oldalammal ismerkedhetett meg, mégis azt mondja képes lenne bizalmat szavazni nekem. Van akinek egy ilyen mondat ne esne jól, és nem repítené rögtön az egekig? Kicsit bárgyún elvigyorodtam és fújtam egy hatalmas nagyot magam elé.
- Akarom! Mármint vállalom! Mármint szívesen lennék a gyakornokod. Az igazat megvallva ha így látod a dolgokat, ha így állsz hozzá az egészhez nem számít mennyit követelsz, vagy éppen mi az amit elvársz tőlem. Mindig mindenben elvárások vannak, az orvosokkal szemben meg főleg. De ha bízol bennem és elhiszed, hogy képes vagyok rá, akkor az erőt ad. Mindenhez, mert akkor én is elhiszem ugyanezt magamról. Azt hiszem ha meg kellene fogalmaznom mi hiányzott Cody mellett, akkor azt hiszem ez lenne az. A bizalom. És nem számít mennyit kell itt ülni, főleg, hogy mennyei a kakaójuk!- nevettem el magam a végén, aztán leengedtem a kezem és a szívószállal játszottam tovább, felsandítva Haydenre amikor a balesetéről kezdett beszélni. Elkomorult az arcom, minél inkább beszélt a részletekről, annál inkább. Láttam rajta, hogy egy olyan álmát kellett miatta feladni, amit szeretett amiért érdemes volt küzdenie. Mások talán tovább keseregnének vele a múlton, vagy azon amit nem lehet megváltoztatni, én azonban másképp teszek. Látom ahogyan keserű mosolyra húzza a száját, és ez valahogyan ösztönösen nálam is hasonló reakciót vált ki, de a következő pillanatban gondolok egy merészet, és átnyúlva az asztal felett a kézfejére teszem a saját kezemet és bátorítóan szorítom meg.
- Ettől nem leszel kevesebb, ettől nem leszel több, ettől ugyanúgy te maradtál. Hayden. Nem tudom milyen voltál előtte, de ahogyan hallgattalak, a versenyzés volt az életed. Az olyan dolgokat amin nem vagyunk képesek változtatni, el kell engedni, mert ha itt maradnak velünk, akkor örökké abba fogunk kapaszkodni, és nem tudunk majd előre lépni. Olyanok lesznek mint egy akadály. A múltnak mögöttünk kell maradnia, hogy legyen hely a jövőnek. És mielőtt azt gondolod ez a végtelen életbölcsesség alig huszonévesen belőlem szakadt ki, akkor ki kell ábrándítsalak. Ez anyukám életfilozófiája. Apa halála után tanulta meg, hogy az igazán fontos dolgok azok mindig előtted vannak, és amikor egykor voltak fontosak azokból erőt merítesz. Sosem felejted el őket, de már más lesz a fontosabb.- mosolyodtam el végül bizalomgerjesztően, egy picit vidámabban, hátha őrá is ragadós lesz ez mint rám volt ő az előbb a keserű mosolyával, és visszahúztam a kezem, hogy a szívószálat megfogva egy hatalmasat kortyoljak a még mindig kellemesen meleg kakaóból.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Nov. 08, 2015 12:08 am Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





A balesetet követően nem volt más választása, mint elfogadni azt a keserű tényt, hogy életének egy jelentős részét elveszítette, hogy már soha nem lesz az aki előtte volt és aki lenni akart. A sors furcsa, gúnyos és kiállhatatlan fintora ez, mintha csak a bolondját akarná járatni vele és képen röhögné nap, nap után, hogy a sok boldogságot és szeretet látva amit éveken keresztül kapott és adott vagy szimplán megélt, végre valami rossz is történjen vele. Valami, ami miatt el kell fogadnia azt, hogy az életnek van egy sötét oldala is ami a mélybe taszít és leránt, te pedig kapálózva próbálsz menekülni de nem sikerül, hisz ekkor jön a felismerés, hogy bármennyire is utálod a sorsot emiatt, mégis a te döntésed miatt történt az, ami... Haydennek be kellett látnia, hogy ő volt mindennek az okozója, hogy ő a hibás, bármennyire is próbál másokat beállítani annak.
És ez volt az, ami a leginkább fájt neki. Az, hogy mindvégig tisztában volt a tetteinek komolyságával, tetteinek következményével de ő mégis rendíthetetlenül tenni akart azért, hogy bebizonyítsa, a szülők is tévedhetnek és egyszer a gyereknek is lehet igaza még úgy is, ha bőven előtte járnak tapasztalat és bölcsesség terén is. Sajnos sokkal nagyobbat veszített mint, hogy bizonyított volna. Ezt nevezi ő az élete legnagyobb bukásának ahonnan aztán felállt, hisz azok az erősek és azok az igazán megbecsült emberek, akik a legnagyobb bukást követően is képesek talpra kecmeregni, hogy újult erővel csapjanak ismét a ... lovak közé.
Volt egy időszak a balesetet követően, mikor a depresszió halálos mértékben lett úrrá rajta, mikor ahhoz se volt kedve és ereje, hogy fogja a mankóit és kimenjen a kertbe levegőzni egy kicsit. Mindig is vékony, sebezhetőnek és törékenynek ható srác volt, de ezekben az időkben hatalmas, sötét karikák gyűrűztek a szeme alatt, melyek mintha kidülledtek volna az üregükből és seszínűvé váltak volna. Fáradt, lemondó tekintete ködösebb volt, mint valaha, eltűnt belőle az élet... nem csillogott benne a gyermeki jósága, a szeretetének fénye és az a valami, ami az élni akarást bizonyította. Ezek után mindig tompán csillogott, mintha magas láz kínozta volna és erre rásegített görnyedt tartása is, sápadt, áttetsző bőre melyen erős kék és zöld erek futottak végig. Beteges volt, négy fal közé szorult kétségbeesett, megtört lélek, akit újra meg kellett tanítani járni... akit a nevelőapja ha kellett a saját kezében cipelte be a házba, mikor már ahhoz se volt ereje, hogy álljon és csak kuporgott szakadó esőben az egyik fa tövében.
Azt hinné az ember, hogy egy olyan srácnak akinek a mosolya a fegyvere és az mindig félhold formában jelenik meg szájának a szegletében, majd fülig érő vigyorrá szélesedik ezzel derűssé és boldoggá varázsolva bárki napját, nem voltak mélypontjai. Mindig vidám, gondtalan életűnek tűnik, a gond csak az, hogy a felvett maszk, a tükör amibe magunk is látjuk a jelen helyzetet, nem mindig mutatja azt, ami a valóság. Mert erről a valóságról nem is kell mindenkinek tudnia. Csak akkor, ha már kellőképpen a bizalmába fogadtuk az illetőt ahhoz, hogy megosszunk vele olyan titkokat, melyek egy idegen esetében talán csak csökkentené az elfogadás esélyeit. Hayden is így tett hosszú, hosszú évekig. Épp ezért se mondta el fűnek, fának a kórházban azt, hogy mi történt, miért olyan a járása amilyen... nem tartozik senkire, csak rá és azokra akikben megbízik. Viszont mégis pletyka formájában szárnyra kélt, és egyre kevesebb alkalommal hallja vissza a sztori igaz mivoltát, viszont annál többször érkeznek a sutyorgó megjegyzések a nővérek vagy gyakornokok felől, hogy: "Szegény szerencsétlennek megint a lába miatt kellett otthon maradnia... nem is értem, hogy tud így élni."
Úgy, hogy végtelen életben maradási ösztön volt és van is benne. Nem adta fel akkor se, mikor az orvosok és a nagybátyja azt hitte, temetheti az unokaöccsét... volt mibe kapaszkodnia, az már más kérdés, hogy miként élte meg a felépülés időszakát.  Most pedig van hova haladnia ahelyett, hogy beülne a sarokba és temetné magát.
Talán ezen bizalmatlanság miatt is reagált furcsán, mikor Zoya szóba hozta, hogy talán könnyebb lenne lifttel az élete. Lehet... sőt mi több, biztos. De talán épp az az egyik legnagyobb problémája a lifttel a félelme mellett, hogy az ő életére emlékezteti. Egyszer fent, egyszer lent... egyszer fent és egyszer lent, mind ez addig folytatva megállás nélkül, míg el nem jut oda, ahol ki kell kötnie és ahonnan folytatólagosan magának kell építkeznie.
- Mi? Hogy... ja, Istenem, nem! Zoya erről szó sincs - nevet fel szórakozottan s jelen pillanatban ő az aki a sok vendégtől kap egy rovó pillantást amire pedig ismételten nem reagál feltűnően, csak egy kicsit behúzz a nyakát ezzel is jelezve nekik, hogy legközelebb odafog figyelni a hangerőre.
- Nem azért hüledeztem, mert a súlyommal lenne probléma vagy rosszul esett volna amit mondasz! Nem kell szabadkozni. Inkább arról van szó, ha már ebben a témában akarunk maradni, hogy nem tudok rendesen enni. Nincs időm arra, hogy egyek és majd ha eljön az idő, akkor te is megfogod tudni, hogy milyen az, mikor a gyomrod ordító, hangos korgása és a hányinger érzete az ami emlékeztet, hogy lassan másfél napja, hogy nem ettél mást csak két szem kekszet amit még a farmerod zsebébe tömtél két nappal ez előtt abban a reményben, hogy két beteg között benyomhatod a szádba nem foglalkozva azzal, hogy cérna, kosz vagy papír zsebkendő maradvány is kerül oda... ja és mellette a huszadik pohár feketédnél jársz. Erre majd akkor emlékezz, mikor a vizsgákra tanulsz és éjjel, nappal a könyveid fölé görnyedve ücsörögsz. Akkor talán nem fogsz édességtündérkét játszani bármennyire is szeretnél - kacsint egyet hisz ő maga is tapasztalta. Régen annyit evett, hogy csodaszámba volt vehető, hogy nem gurulva közlekedett egyik helyről a másikra. Viszont mióta az orvoslás az élete, egyszerre nem is tud többet enni egy tányér levesnél, annyira elszokott tőle a gyomra.
- Elmehetnél szinkronszínésznek - pislog nagyokat a lányra, hisz már nem első alkalom, hogy próbálja mások hangját utánozni. Meglehet, hogy Hayden nem ismeri az illetőket, ennek ellenére mégis nagyon határozottan és hihetően adja elő a kicsi lány. Őt teljesen megvette.
- Ami pedig a srácokat illeti, egyet értek. Megnézném, hogy dobálják fel a szénabálákat a traktorra anélkül, hogy két perc után sírógörcs nem kerülgeti őket. Szerintem esélytelen, viszont annál viccesebb próbálkozás lenne - soha nem értette ezeket a jómadarakat. Minek a sok izom, duzzadó bicepsz, mikor agyukban lötyög a káposztalé, vagy anyámasszony katonái? Attól még nem lesz macsó vagy nagyfiú valaki, hogy triplájára növeli mellizmainak kerületét. Nem minden a külcsín!
Az a hév amivel Zoya visszakérdez, némiképp meglepi, és annál is inkább megijeszti Haydent. Nem véletlen, hogy nagyokat pislogva, kétségbeesett mosollyal biccent egyet majd zavarának egyik alapvető jele is megjelenik, a szem és orra közötti apró kis rész vakargatása.
- Igen, ott... öhm... remélem nem most jön az, hogy húzzak az asztaltól, mielőtt előugrál egy csirkesereg a felsőm zsebéből - reszelősen köszörüli meg a torkát, és most az egyszer nem érzi úgy, hogy a csirke szó jelentése bármi gondot is okozna neki. Itt most sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy fél, mi lesz a reakció erre. Sokan lenézik azokat akik a gyerekkorukat kint a földeken töltötték, hisz tanulatlannak és butának titulálják őket, sokakat pedig tényleg alaptalanul. Ha pedig valaki, akkor Hayden tényleg ott töltötte életének első, legjelentősebb szakaszát.
Gyakorlatilag ló hátra, nyeregbe született épp úgy, mint az apja vagy a nevelőapja. Hamarabb ült ezeken a hatalmas, több mázsás állatokon mint, hogy járni vagy beszélni tudott volna. Nem számított ám, hogy van-e a kantár azon a jószágon vagy épp a sörényét kell két marokra fognia és szorítani ahhoz, nehogy lebukfencezzen róla, ő így is úgy is rendíthetetlen, méregzöld íriszekkel és aranyló szőke fürtökkel ücsörgött a lovakon.  Erős, törhetetlen kötelék alakult ki közöttük s mint apró gyermek, olyan hatalmas tisztelettel és méltósággal foglalkozott velük, hogy talán a lovak is csak meglepetésük miatt lettek kezes bárányok. Látni lehetett a fekete szemekben az értetlenség csillogását... voltak akik megállás nélkül kerülgették szegényt mert féltek, hogy megtapossák.
És a lovak mellett ott volt minden más, amit meg kellett csinálnia, amitől farmer a farmer.
Végül csak legördül az a hatalmas kő a szívéről, ami az imént odakerült... emberére talált! És ezt ma már egyszer megállapította, de Zoya úgy néz ki, hogy egyre több és több meglepetéssel fog előrukkolni. Széles mosollyal hallgatja végig a lány mondókáját, ez idő alatt gyakorlatilag nem is mozdul, hisz van szerencséje elveszni a lelkesedésében. Mindig is imádta azokat az embereket, akik nagy hévvel, letagadhatatlan szeretettel és csodálattal képesek beszélni valamiről. Megszokta, hogy manapság még a fiatalabbak körében is több az életunt, meghalni készülő gyerek, akik nem szeretnek semmit, nem rajonganak semmiért és senkiért, akiknek nincs életük csak nyafognak és hisztiznek megállás nélkül. És lám, itt van egy lány, aki nem elég, hogy elszánt, de okos és értelmes, céltudatos és ami a legfontosabb, hogy nem életunt! Vidám, szórakoztató és tudja, hogy mivel dobhatja fel egy ember napját anélkül, hogy túlzásokba esne. Van egy természetes bája, ami nem csak a külsején sugárzik, de az egész lényéből fakad... ez a báj pedig pillanatok alatt levette már a kötözőben is a lábáról Haydent, pedig az utóbbi időkben nem sűrűn tekintett úgy valakire, mint Zoyara.
Vigyorát egy pillanatra se tudja letörölni az arcáról, talán nem is akarja.
- Akkor megnyugtatlak, az én húgom is a bikát akarta először megfejni, nem a tehenet. Kijelentette, hogy "ő márpedig sokkal nagyobb, sokkal szebb, biztos jobb a teje...". Én pedig nem akartam ellenkezni, nem érte meg. Amit Sammy az agyába vesz, utána csak remélheted, hogy nem tépi le a fejed, ha ellenkezni próbálsz vele. Az a mázlija, hogy kicsi volt a hely a bikának ahhoz, hogy rúgni vagy túlságosan ficánkolni tudjon - szereti az eféle sztorikat főleg akkor, ha érdemben is hozzá tud szólni.
- Sokan lehet, hogy kemény legényeknek mutatják magukat, vagy szimplán veregetik a mellüket mondván, nem csináltak semmi rosszat míg gyakornokok voltak. De ki kell ábrándítani titeket "újakat", hogy ők is emberek, csináltak hülyeségeket dögivel. Én sose tagadtam, hogy nem voltak ilyen eseteim. Rossz embernél indítottam be a szülést... rossz ember kapott kemót, de vannak viccesebb esetek is, például hanyatt vágódtam egy nagy doboz irattal mikor a takarítók felmostak. Két teljes napig válogathattam a papírokat miközben a hátamat borogattam. Egyszer pedig magamba szúrtam a tűt ijedtemben, mert a kedves néni felvisított mikor még hozzá se értem. Tehát én kaptam meg az adrenalint helyette, ami tudjuk, hogy milyen következményekkel jár, de ez nagyjából mindennapos - meséli miközben ujjai táncot lejtenek a fekete falú bögre peremén. Rengeteg, mondhatni úgy is, hogy temérdek hülyeséget csinált, talán lehetősége sincs arra, hogy mindet összegyűjtse, hisz ki az aki mindet fejben tudja tartani? Annyi biztos, hogy nem szeretné, ha Zoyának mindet át kellene élnie, mert van ami sokkal kellemetlenebb mint azt feltudnánk dolgozni.
Épp a szájához emeli a bögre peremét, mikor a lány jókora hévvel közli, hogy "akarom". Ennek következtében félrenyelve a kávét horkant egyet s szája elé kapja szabad kezét miközben a bögrét az asztallapra helyezi. Köhögés és visszafojtott nevetés egyaránt keveredik egymással aminek hála könny szökik mindkét szemébe s félő tényleg megfullad, ha nem tudja rávenni magát arra, hogy vegyen egy-két mély lélegzetet.
- Azt...a...khm... én bízok benned, de hálás lennék, ha legközelebb nem akarnál megfullasztani-meresztgeti a szemét s gyorsan letörli az arcán végigcsorgó könnycseppeket. Az már nem is lepi meg, hogy kíváncsi tekintetek százai figyelik a kis párosukat, lévén kíváncsi fülekre lelt a fulladásának oka. Emberek...
- A bizalom nálam alapvető elv. Enélkül szerintem nem is tudnék létezni. Hiszek az emberekben, és örülök, ha ők is hisznek bennem... bárkihez gond nélkül képes vagyok fordulni segítségért, ők is hozzám. Viszont a bizalmamat nem kapják meg csak úgy még akkor se, ha szépen kérik. Mert nálam ez nem így működik. Kell lennie valaminek, egy... hát, talán a vallásosak azt mondanák, hogy "isteni sugallatnak", ami jelzi, hogy az adott személlyel nem lesz probléma - ezzel próbálja rávilágítani arra, hogy benne ezt megtalálta, hisz jött az a bizonyos sugallat.
Végül Zoya csak megkapja a választ arra, hogy miért biceg annyira. Először azt hitte, hogy megint jön a sajnálkozás és a szomorú tekintetek áradata ennek ellenére egy igazi emberséges, biztató választ kap. Sőt, a kézfejére simuló kéz se zavarja, mi több jól esik neki a kellemesen meleg tenyér érintése.
- Márpedig ezek után én ezt a pár sort hozzád fogom társítani, ha nincs ellenedre. Eleinte nem tudtam így felfogni a dolgot... tudod, majd beledöglöttem, hogy nem versenyezhetek, nem ülhetek úgy lovon, mint előtte. De rájöttem, hogy fel kell állnom ahhoz, hogy biztos lehessek magamban és abban, hogy a kitartásom, az erőm megmaradt. És nem csak hátulütői voltak ennek a balesetnek, de előnyei is... rengeteg előnye amit talán egészen idáig nem is tudtam kellőképpen megbecsülni. Nem véletlenül szokták mondani a bölcsebbek, hogy az embernek fel kell nőnie a változáshoz, hogy együtt tudjon élni vele...Mindenesetre köszönöm! - néz rá őszinte, hálás tekintettel.
- Köszönöm, hogy nem álltál be a jajongó, kétségbeesett lányok tömegébe, hogy siránkozva, jajongva fejezd ki a szomorúságodat. Igazán jól esett - fogalma sincs, hogy miként tudná tökéletesen kifejezni háláját és köszönetét, épp ezért nem is próbálkozik, csak egyszerűen elmosolyodik.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Nov. 08, 2015 4:50 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Nem vagyok bölcs, nem vagyok egy olyan alkatú ember, aki mindenféle okos idézetet képes előrángatni a nap bármely szakában.  Nincsen a tarsolyomban minden helyzetre magyarázat, vagy éppen olyan mondanivaló amellyel oldhatom az adott helyzet komolyságát. Még csak viccesnek sem gondolom magamat, bár alapvetően nem vagyok búskomor sem. Egy átlagos lánynak vélem magam, akinek átlagos problémái vannak. Én nem akarom megváltani a világot, csak egy kicsit jobbá tenni annyival ami a rendelkezésemre áll. Én nem akarok mindenáron mindent megérteni, csak arra vágyom, hogy ami fontos a számomra azzal kapcsolatosan tisztán lássak. Én nem akarok soha senkit szándékosan bántani, és cserébe is ugyanezt várnám el. Persze a világ már csak olyan, hogy nem minden működik úgy ahogyan mi szeretnénk. Nincs rajtam világfájdalom, nem hiszek abban, hogy az örökös panaszkodással vagy éppen a túlzott nevetségéléssel valakivel jó kapcsolatot lehetne kialakítani. Arra törekszem – bár sajnos nem mindig sikerrel-, hogy megtaláljam az egyensúlyt. Az élet azonban gyakorta közbeszól. Amikor valamit elbénázok, amikor valamit nem úgy sikerül megfognom ahogyan kellene, amikor törik és borul és reccsen és koppan minden a közelemben. Idegességemben pedig a legszélsőségesebb reakciókat tudom produkálni. Volt olyan helyzet, hogy már a vér folyt végig a kezemen és én ijedtemben úgy elkezdtem nevetni, hogy akik ott voltak az aprócska balesetemnél nem tudták elképzelni, hogy a sokk okozta reakció ez vagy mégis mi? Én pedig nem tudtam abbahagyni, ahogyan más esetben a sírást sem, mikor már szinte alig kapva levegőt fuldoklom, és közben azt magyarázom, hogy semmi baj, mindjárt abbahagyom, de nem tudom abbahagyni. Pedig nem akarom, ez egyszerűen ösztönösen jön. Sajnos a fóbiáim és ezek az időnként már paranormálisnak ható dolgaim, valamint a nagyvároshoz szinte alkalmazkodni képtelen természetem tett engem céltáblává. Persze továbbra sem vagyok ezt hajlandó elfogadni, mert engem arra neveltek, hogy soha sem feladni, mindig küzdeni. Még ha nem is sikerül akkor is azt tudjam mondani, hogy megpróbáltam. Tényleg. Emlékszem az első időkre amikor ideköltöztem, a legelső amit képtelen voltam megszokni az a zaj volt. Ahol felnőttem, ebben az egészen kicsike városban annak is a külső részén, ahol már szinte csak a pusztaságba nyúló földek vannak, megszoktam az alapmorajlást. Duruzsoló, ahogyan az áram fut végig a vezetékekben, de semmi esetre sem bántja az ember fülét. Meglehet ezt azért gondoltam így mert pici koromtól ehhez voltam hozzászokva, vagy kevesebbhez. Az otthonom környékének végtelensége, a gyümölcsfákkal pettyezett kert, vagy amikor együtt néztük a naplementét Martinnal a törött bordájú kőlépcsőn ülve. Emlékszem akkor azt gondoltam olyan pici gyerekként, hogy ha elindulnék a kertek alatt, akkor még el tudnám csípni a napot a látóhatárnál, mielőtt lebukik. Azt hittem egy ideig, hogy ott van a világ vége, ameddig a szemem ellát, és ha elsétálnék odáig, akkor csak leülnék a semmi felett a szakadék szélére és lóbálnám a lábamat. Nem hittem, hogy létezik város az én apró kis szülőhelyemen kívül ahol otthon tudnám érezni magam. És ez most sincs így. Eleinte aludni is alig tudtam, az autók folyamatos berregése, vagy éppen a kinti kiabálás, dudálás, mintha egy megbolondult méhkas lenne, amelyből eltűnt a királynő. Heather volt aki segített nekem, és egy éjjel meghallotta, hogy az ágyamban sírok. Akkor már két hete voltam itt, és nem tudtam egyszerűen rendesen aludni. Kialvatlan voltam, fáradt és nem tudtam magammal mit kezdeni, úgy jártam be a kórházba, mint egy élő halott.  Ez a szőke, egyébként rettenetesen pörgős lány akkor leült az ágyamra, kezében egy bögre karamelles kakaót tartott, melynek illata csiklandozta az orromat így megfordulva elmosolyodtam. Azt mondta ő mindig is nagyvárosi lány volt, fogalma sincs milyen lehet itt úgy élni, hogy eddig egészen máshol voltál. De azt is mondta, hogy ő világ életében egyedül volt, senkije nem maradt, a szüleit nem ismerte, de nem is érdekli, egészen korán eldobták maguktól. Egy dolog volt ami mögé mindig menekült, amit a sajátjának érzett és ez a zene volt. Mai napig azért jár szórakozni, azért hallgatja ezeket a rémes gépzajokat, hogy elnyomja magában azt a kislányt, aki egyedül van. És akkor a fejemre rakta a fejhallgatóját és megmutatta nekem azt a világot ahova ő vissza szokott menekülni. Nem is hittem el, hogy ilyet szokott hallgatni, így aztán meglepetten tátott szájjal bámultam rá, végül elmosolyodtam és átöleltem. Hálás voltam neki a kedvességért, a figyelmességért. Ez a csinos, céltudatos és gyönyörű lány, adott nekem valamit, ami azóta a sajátom lett én formáltam azzá. És ha nem tudok elaludni, vagy bántanak, akkor előveszem a zenét és hallgatom. Hogy milyen zene ez? Talán elárulom, ha engedlek belépni a világomba. Gondolatban elmosolyodom, és már kortyolom is a finom kakaót magam előtt, és visszatérek a kávézóba, éppen a jövendő rezidensemmel beszélgetve. Ez most így jó. A napi rohanás után, a műszak végéhez közeledve nem érzem azt mint máskor, hogy szeretnék már innen szabadulni, szeretnék már végre hazamenni, és kikapcsolni, elfelejteni ezt a közeget, és nem is gondolni arra, hogy másnap az egész kezdődik majd elölről. Csodálkozástól elnyúló arccal hallgatom amit az étkezésről mond, meg arról, hogy nem tud rendesen enni. És ha mégis akkor azt milyen módon teszi. Azt hiszem rendesen sikerül kiakadnom, mert még egy halk csodálkozást is megejtek olyan kerek szemekkel, hogy körzővel nem lehetne szabályosabbat rajzolni. Nem értek vele egyet, és ennek első jeleként csak megrázom a fejemet határozottan és próbálok nagy lendülettel valamiféle magyarázatba kezdeni. Nem azért mert okoskodni akarok, hanem mert van erre is egyfajta sajátos látásmódom ehhez tartom magam.
- Mindennek az alapja, hogy jól oszd be az idődet és arra fordítsd ami igazán fontos. Soha nem veszítve szem elől a céljaidat. Ha szétdarabolod, akkor pont arra nem marad amire kellene. Ezt tapasztalatból mondom egyébként. Orvos akarsz lenni? Jó, ahhoz arra van szükséged, hogy összeszedett legyél. Hogyan lehetsz összeszedett? Ha odafigyelsz magadra, és többek között rendesen étkezel. Ez tudod olyan mintha nem létező alapokra akarnál házat építeni. Hogyan valósítod meg az álmaidat ha közben nem figyelsz magadra? Más nem fogja helyetted megcsinálni.- persze a nagy bölcselkedés közepette nem is én lennék ha nem igyekeznék ezt is valamiféle buta módon elviccelni. Úgyhogy a szám elé téve a kezem halkan kuncogok egyet azon ami éppen megfordult a fejemben.
– Meg aztán milyen illúzió romboló egy hasnyálmirigy műtét közepén a morgó pocakod. Júúúújjjj ilyenem volt egyszer. Mármint nem nekem korgott, hanem az egyik altató orvosnak. De egész idő alatt mint valami elhangolt nagybőgő, rémesen vicces volt. Persze a műtétet vezető orvos, akinek a szemöldöke olyan sűrű volt, mint az oviban a télapónak. Tudod aki vattából csinál magának valami bumszfordi bigyót a szeme fölé…..- no remek, megint kezdem a locsogást, de azt hiszem régen hallgattak meg így és régen próbáltak velem normálisan beszélgetni nem egy két lábon járó istencsapásaként tekintettek rám. Szóval már csak ebből a szempontból is beindult a locsogásom.
-….persze amúgy mindenki tudta, hogy a rajzolt szemöldökű Mrs Holdwind öltözött be télapónak, mert neki…így tikkelt a bal szeme- mutogattam is hozzá, utánozva azt a rettentően vicces mozdulatot a bal szememmel, aztán persze amikor abbahagytam elnevettem magam, reméltem, hogy sikerül vele Haydent is megnevettetnem. Hogy miért? Nem tudom, kedves volt velem, és én ezt nagyra szoktam értékelni.
- …szóóóóóval a műtétet vezető orvos elkezdte mozgatni a szemöldökét rosszallóan, mi meg a másik gyakornokkal alig tudtuk visszatartani a nevetésünket, mert a helyzet finoman szólva is rémesen szórakoztató volt. Aztán amikor megkérdezte mi olyan vicces a beteg kinn lógó vastag bele, vagy esetleg a csempe a falon még nehezebb volt. Szóval azt hiszem ezért sem szabad korgó gyomorral műtétre menni. Amúgy meg én úgy szoktam, hogy egy nap elkészítek jó sok kaját és ha hazaérek feltúrom a hűtőt. Azt eszem amit találok és akkor amikor időm van rá. Mert a célom, hogy orvos legyek. Ehhez pedig ennem kell, ilyen egyszerű!- vontam meg a vállam vidáman mosolyogva, végül aztán hallgattam őt. Hogy neki milyen volt a farm, hogy milyen volt ott felnőni, ami majdnem olyan mint az én kisvárosom, és azt hiszem ezért is tudunk ilyen remekül elbeszélgetni. Mert hellyel-közzel ugyanolyan helyről jövünk. Hayden egyszerűnek tűnt. Mármint olyan értelemben, hogy nem volt meg benne az a rátartiság, az a fajta magamutogatás, amely egyébként rengeteg rezidens sajátja volt itt a kórházban. Összevonom a szemöldököm és helyeslően bólogatok arra nagy bőszen, hogy sok ifjú orvos hiszi magáról, hogy ő már a kezdetek kezdetén mindent tökéletesen csinált pedig biztosan követtek el ők is baklövéseket, csak ugye szeretnek ezekkel nem dicsekedni. Aztán amikor arról mesél, hogy miképpen vágódott hanyatt az iratokkal hátradőlve nevetek fel talán hangosabban is a kelleténél, amivel ideérkezésünk óta sokadszorra vonom a figyelmet magunkra de nem igazán foglalkozom vele.
– Ne haragudj, nem téged nevettelek ki, csak ugyanezt én is megjátszottam , csak én lenn az irattárban és majdnem sikerült az ott grasszáló biztonságiak egyikére ráborítani a nagy fémpolcot. Helyette aztán napokig gürizhettem lenn abban a szűk kis ketrecben mire minden irat visszakerült a helyére. Azt hittem meghalok….tudod a bezártság. De hát ebben még hasonlítunk is. Azt hiszem a lifttel kapcsolatban nem lesznek nézeteltéréseink. - kuncogtam még mindig vidáman, és örültem, hogy lehetőségem lesz megszabadulni Codytól és inkább Haydent és kis csapatát erősítenem. Amikor azonban a szavaimat követően majdnem belefullad a kávéjába nagyon megrémülök. Felugrok a székről, hogy esetleg házba veregetem, de erre nem kerül végül sor, mert ha nehezen is de sikerül magát összeszednie. Én meg halálra váltan ülök vissza az asztalhoz és legszívesebben elsüllyednék, bár azt még nem tudom miért, mert nem igazán értem mivel sikerült ezt a reakciót kiváltanom nála….esetleg ha rákérdeznék könnyebb lenne megfejteni.
– Én nem….illetve sajnálom…nem is tudom ma már hanyadszor használom ezt a kifejezést….- ráztam meg a fejem kicsit keserűen. Na igen, én mindig mindent sajnálok, meg bocsánatot kérek, mert valami galibát okozok, hülyeséget csinálok vagy éppen olyat mondok amit nem kéne. Mondjuk perpillanat töröm a kobakomat rendesen, hogy mi volt az amit mondtam, amitől majdnem sikerült fulladást okoznom nála.
– Szóval hátizé…nem tudom mit mondtam amivel ezt okoztam de ha elárulod akkor legközelebb oda tudok rá figyelniííííííí- húztam el végül a mondat végét és picit a szokásosnál is bizonytalanabb arckifejezéssel néztem rá, aztán persze szépen lassan én is kezdtem megnyugodni és valamennyire visszanyerni az előző vidámságomat.
–Már ugyan miért siránkoznék? Ha te el tudtad fogadni és együtt tudsz ezzel élni, akkor nekem sem okom sem jogom efelett problémázni. Te ettől nem vagy kevesebb. Megvívtad vele a magad harcát, és ha most ilyen mosolygós tudsz lenni, akkor minden bizonnyal sikeres volt. És ha már bölcsességeknél tartunk akkor Martin papája, aki az én mostohanagypapám, nem csak az istállóba vitt el , hanem azt mondta megmutatja nekem a hajnali világot fentről. Léghajóval. Ó jesszusom, a magasságtól is félek, és emlékszem halálra válva átfagyva kapaszkodtam a kosárba, le sem mertem nézni. A félelmemet nem tudtam legyőzni, változatlanul nem bírom a magasságot, de egy dolgot megtanultam tőle. Az élet olyan mint a léghajó. És ha akarod, hogy emelkedjen veled, akkor lassan szépen ki kell belőle dobálni minden felesleget. Végül amikor már csak te maradsz benne, tisztán és egyszerűen, akkor leszel a legmagasabban.- billent oldalra a fejem és mosolyogtam mellé, amikor eszembe jutott mennyire halálközeli élmény mellett hallgattam mindezt végig.
- Lehet, hogy ugyanúgy nem fogsz tudni lovon ülni, de akkor is fogsz. Van aki világ életében szeretné ezt kipróbálni de vagy lehetősége nincs rá, vagy egyszerűen testileg nem engedheti meg magának egyáltalán. És nincs mit, bármikor nagyon szívesen.- bólintottam végül, majd kicsit csodálkozó arckifejezéssel néztem a bögrémet meg az összeesett habot, végül Haydenre vigyorogtam
– Na addig fecsegtem, hogy összeesett a hab. Na nem baj, jó lesz ez így is.- határoztam el végül majd a szívószállal alaposan összekavargattam az egész hóbelebancot.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Nov. 10, 2015 2:39 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Mindig is szerette a meghitt, vagy szimplán komolynak, olykor barátságosnak és vidámnak induló beszélgetéseket amit egy fa árnyékában, kint a teraszon vagy egy kellemes hangulatú, pörkölt kávétól illatozó kávézóban ejthetett meg. Szereti, ha egy beszélgetés tökéletesen van megalapozva és nem csak az üres fecsegéssel próbálják magukat életben tartani, hanem segít a légkör abban, hogy könnyebben oldódjanak egymás társaságában. Egy jó kávé aminek illata teljesen beissza magát az ember ruhájába, ami elkíséri a napja végéig ezzel folyamatos koffeinlöketet biztosítva. A tökéletességhez már csak egy jó beszélgető alany kell, aki jelen esetben Zoya. És nála talán nem is kívánhat jobbat... már az első pillanatban egy rugóra járt az agyuk és úgy egészítették ki egymás mozdulatait, mintha már évek óta egymás mellett praktizálnának, mint két orvos. Hayden odafigyelt minden egyes mozdulatára ami eleinte talán annak volt betudható, hogy félt, valamit felborít... viszont mikor közelebb húzta magához a kis asztalt, az tökéletesen szinkronban volt a lány mozdulataival, nem volt benne semmi hátsószándék.
Olyan ez, mint amikor az ember megnéz egy krimi sorozatot és komolyabb gondot fordítva a témára, nem csak üres fejjel ül és néz ki a fejéből, hanem elkezdi kielemezgetni a nyomozókat. Mindig az az alapsztori, hogy összeülnek öten, hatan, hogy felvázolják a helyzetet... viszont mindenki úgy mond egy-egy mondatot az esetről, hogy azt olyan tökéletesen még egyedül se tudná elmondani egy ember. Egyszerűen nincs olyan gondolatmenet ami így fel lenne építve. Befejezik egymás mondatait, értelmes mondat követ egy másikat... és még csak véletlenül sincs benne ugrás, vagy botlás, nem nyögdécselnek hümmögnek vagy nyöszörögnek. Hayden általában ilyenkor szokta megrázni a fejét nagyra kerekedett szemekkel, némiképp lemondó arckifejezéssel és tovább kapcsolni miközben azt morogja az orra alatt, hogy " a gondolatolvasás...". Mert ez vehető le ebből az összhangból. Mintha egyik-másik tudná, hogy mit fog mondani a másik ezért felvezeti neki a témát.
Ám visszatérve a beszélgetéshez... utoljára a húgával tudott megfelelő körülmények között leülni, hogy megosszák egymással az újabb történteket, nagyjából... két héttel ez előtt, mikor meglátogatta őt a kórházban munka közben és átjöttek Jimmyékhez. Lehet, hogy Samantha bent van a városban ide s tova harmadik hónapja, ettől függetlenül alig találkoznak köszönhető a lány órarendjének és a tanulással töltött hosszú óráknak és Hayden örökös robotolásának. Épp olyanná válik ezáltal a helyzetük, mintha nem történt volna semmi, mintha még mindig kint lenne a lány a farmon, ahova csak három, négy hetente jár haza. Pedig emlékszik arra, hogy mennyit ígérgették egymásnak, hogy ha naponta nem is, de két-három nap alkalmával egy héten összeülnek valakinél. Vagy Haydennél vagy a nagybátyjuknál, ahol Sammy meghúzta magát. Már csak azért is lenne célszerű, hogy kitudja kérdezni a lányt a tanultakból, hogy tudjanak együtt tanulni hisz köztudott, hogy egyedül nehezen tudja rávenni magát és sose árt, ha van olyan valaki mellette aki tudja is, hogy miről van szó és időnként kitudja javítani. Persze ennyi erővel ott lenne a nagybátyjuk is, de ő még annyit sincs otthon, mint amennyit Hayden szokott. Ám az a beszélgetés is mint általában, csődöt mondott. Egy idő után eljutottak arra a szintre, mikor már egyik se tudott mit mondani a másiknak. Mintha azzal, hogy Hayden beköltözött a városba, valami megszakadt volna kettejük között. Nem találják úgy a közös hangot, mint pl. Karen esetében. Vele pont, hogy azóta erősödött meg a rezidens kapcsolata, hogy bent van a városban. Eleinte a nő egyengette Faith mellett az útját, általuk mindig tudta, hogy vannak emberek akikre támaszkodhat. Az utóbbi időkben viszont ő csapott fel ügyeletes őrangyalnak és nem csak Karent tartja szem előtt, de a lányát is akire bizonyos alkalmakkor vigyázni is szokott, mikor épp ráér. A nővérével mindig van közös témájuk, ami... ha jobban belegondol az esetek nagy részében a munkáról szól vagy a ki nem mondott gondolatokról, melyek állandó jelleggel elködösítik az öccse agyát. A mai napig fél felhozni a témát, de már nagyon érik, hisz még mindig nem beszélték meg azt a bizonyos éjszakát. Mikor a srác döntésein állt vagy bukott minden, mikor helyt állt és úgy vezette le nővérének életmentő műtétét, mintha már évtizedek óta a szakmában lenne, mint balesetis orvos... kezd egyre szomorúbb lenni a történet....
... nem véletlen, hogy visszatér gondolatban is a kis körasztalhoz aminek túloldalán a mindig mosolygós, szórakozott és ezzel együtt szórakoztató lány ül, aki saját magát meghazudtolva képes olyan bölcsességekkel előrukkolni, melyek nem csak bokán rúgják a rezidenst, de még egy gyomrost is adnak ajándékul.
- Persze ez így van. De az se jó, ha úgy teletömöd a gyomrod, hogy mozdulni vagy szuszogni se tudsz - nevet fel. Persze ez a veszély őt nem fenyegeti, hisz az utóbbi időkben nem számít nagy evőnek, de tudja jól, hogy egyik verzió se túl jó. Se éhesen se teli hassal nem jó műteni, van olyan eset amit jobb üres gyomorral végigcsinálni, különben mindvégig azzal kell küzdened, nehogy lerókázd a melletted álló nővér vállát, vagy a másik orvos flancos, méregdrága csukáját amit előző nap szerzett be.
- Az a baj, hogy én az ilyenen soha nem tudtam mulatni - vakarja meg a tarkóját - ez is mutatja azt, hogy az orvos milyen odaadóan foglalkozik a betegeivel, legalábbis a legtöbb. Még a reggelit vagy az ebédet is lemondják csak, hogy a beteg életben maradjon. A gyomorkorgás amúgy is mindennapi a műtőkben... ám sajnálatos módon, ha már témánál vagyunk, akadnak olyanok is, akik a saját érdekeiket tartják szem előtt és csak utána a betegekét. Ilyenek előbb kényelmesen megreggeliznek és eltolják fél órával a műtétet ami amúgy életmentő volna. Mert erre is volt már példa. Így hát úgy vagyok vele, hogy inkább korogjon az a gyomor mint sem. De arra azért kíváncsi vagyok, hogy akkor is ugyan olyan éhes leszel-e, mikor egy fej méretű aranyérrel kell foglalkoznod az ebéded előtt - harap rá alsó ajka szélére ezzel küzdve le a feltörni kívánó hangos nevetés kényszerét. Lehet, hogy most még gyakornok éveinek elején így vélekedik, de mikor már évek lesznek a háta mögött egyre több és több vizsgával, munkával és bizarr betegségekkel akkor biztos, hogy más lesz a véleménye és inkább kihagy egy-két étkezést mint, hogy megkockáztassa az esetleges, általa generált balesetet.
Jót vigyorog a reakcióján, amit aztán egy határozott bólogatással zár le.
- Szerintem az esdeklés sokunk sajátja. Annyira megszoktam a farmon a tágas tereket és azt, hogy nem vagyok bezárva kis helyekre, hogy nincsenek ABC sorrendbe pakolva a dolgok vagy nem mos fel az ember addig, amíg arra járnak mások, hogy itt az éveim elején minden összejött. Faltól falig közlekedtem mert siettemben nekimentem az egyiknek és a másikig pattantam, többször vágtam hanyatt magam sajnos nem örömömben... vagy vér miatt vagy felmosott csempe miatt. És fulladtam már bele kis híján többször is iratokba. Ne tudd meg, hogy mennyien szívták emiatt a véremet... bár szerintem ebből te is kapsz most eleget - egy szerény mosoly kíséretében rázza meg a fejét és bár most úgy tekint vissza ezekre az évekre, mintha szüksége lett volna rájuk ahhoz, hogy most ott legyen ahol és felnőjön... és persze jó viccnek látja és kellemes témának ha valaki valami szaftosat akar hallani. Viszont ez akkoriban dühítő volt, és tisztán emlékszik, hogy míg mostanában heti rendszerességgel fogy el egy doboz cigaretta nála mikor elkapja a harci ideg, akkoriban ez napi szintre volt lebontható. Doboz per nap.
- Nem ártanak a közös pontok. Arra viszont fokozottan kérlek, hogy ne próbálj meg visszaélni ezzel jó? Mármint a bezártság fóbiával, mondjuk nem hiszem, hogy pont te lennél az, aki ezt elkezdené. Nem egy szép látvány ha rám tör a pánik, úgyhogy most szögezzük le, hogy ez a téma mindkettőnknél tabu lesz jó? És fokozottan odafigyelünk a másikra.
Őt szerencsére még egyszer se zárták be pofátlanságból sehova, de szorult be többször is a liftbe aminek mindig csúnya vége lett főleg akkor, mikor be kellett nyugtatózni csak, hogy ne akadjon ki a szíve.
- A hirtelen kitöréseid... ezt majd meg kell szoknom viszont eleinte szerintem hasonló reakciókat fogsz rá kapni. De igyekszek ígérem! - mosolyog az orra alatt, majd megissza a kávéja maradékát is, ami még figyel a bögre alján.
- Azt nem mondanám, hogy teljes mértékben sikeres, de nem érzem úgy, hogy már emiatt kellene, hogy görbüljön a szám. Más célok vezérelnek mint akkor, úgy érzem felnőttem a feladathoz, hogy megtanuljam kezelni a dolgot. Lovagolni így is tudok, persze javarészt már más stílusban és ott van még a kis adottságom is ami szintén csak az enyém. Tehát nem lettem szegényebb az által, hogy nem lehetek teljes körű zsoké. Ja de mégis... nem lesz annyi trófeám vagy érmem, bokrétám. De mit számít?! - persze szépek azok a darabok melyek díszítik egykori szobájának a falát, de hova a sok elismerés és díj, ha már megszerezte az orvosi diplomáját és olyan eredményeket, amivel az életben eltud helyezkedni mint orvos?
- Bakker... hát megértem, a repülésért én se vagyok oda, de szerencsére léghajóban még nem ültem. Nem is szándékozok, ezek után pedig főleg nem - egyre sűrűsödnek a közös fóbiák... nem is olyan rossz ez a mai nap!
Komoly tekintettel figyeli a lány arcát miközben az beszél s egy bólintással nyugtázza a véleményét, mosollyal pedig a kakaót illető megjegyzést.
Nagyjából további tíz percbe telik, míg ráveszik magukat arra, hogy felálljanak és maguk mögött hagyják a kellemes aromáktól illatozó kávézót s tekintettel arra, hogy mára elválnak az útjaik, Zoya haza ő pedig a kórházba baktat, a kisasszony telefonszáma is a telefonkönyvében köt ki. Nincs semmi hátsószándéka, félreértés ne essék! Ő nem gyűjtögeti magának úgy a nők telefonszámát, mint sok ismerőse. Egyszerűen csak arról van szó, hogy ha tényleg rezidens és gyakornok kapcsolat lesz közöttük, akkor nem árt valamilyen módját megtalálni annak, hogy könnyebben üzengessenek egymásnak...




Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 4:57 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Hayden & Zoya
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Zoya and Hayden (SMS)
» Miss you so much! - karakter, aki még hiányzik
» Részegen, ki visz majd haza?! - Hayden&Tom

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: