Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég

Adalbert Von der Anderle, Dimitri Grigorenko, Lena E. Winfield, Shay Kieran

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Beverly & Gabriel - Accidents can happen
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Pént. Okt. 23, 2015 2:55 pm Keletkezett az írás




Hey! You..yes, you you..!!

Egészen elfelejtettem már, hogy itt mennyivel másabb az időjárás mint New Yorkban. A bőröm hálásan üdvözli a nap erős sugarait. Valaha ide tartoztam, ehhez voltam hozzászokva. Valamint persze apám úgy tartotta, hogy ahol élünk ahhoz meg kell tanulnunk a lehető legjobban alkalmazkodni..és a leggyorsabban is, hisz nem lehet építeni ha mellette környezeti problémáink vannak. Igyekszem megfogadni a tanácsát azóta is, bár nem gondoltam, hogy Ausztráliához kell visszaszoknom....
A kocsimról természetesen le kellett mondanom amibe ugyan nem halnék bele, de itt a távolságok is másabbak és nem olyan stabil a tömegközlekedés sem, mint odaát. Felhívtam a nagybátyámat aki - szerencsémre v nem - tudott adni egy kocsit átmenetileg. Nincs benne semmi szép, a festése néhol ütött-kopott, viszont erős a motor és bírja a terepet is. Ja igen, a mai kirándulásom alkalmából pedig főleg kellett.
Számomra a legegyszerűbb a visszatérés, ha a régi dolgokat kezdem el megint. Ilyen az úszás a tengerben első pontként. Némi harc árán sikerül is működésre bírnom ezt a vasszörnyet és nagybátyám integetései közepette elindulok a partszakasz egy félreeső részére. Ezt a "bennszülöttek" ismerik a leginkább. Mivel ehhez a talpalatnyi boldogsághoz csak a sziklák útvesztőjén át lehet eljutni, a túristák legtöbbször egyszerűen feladják. Vagy észre sem veszik.
Bekapcsolom a kazetta lejátszót a kocsiban és rém torzan, rém borzasztóan harsog belőle valami country zene. Mélyet sóhajtok. A nagybátyám és a furcsa stílusai ugyebár....
Némi zötykölődés és szerencsétlenkedés után el is érem a helyet és leállítom a motort. Kikapom a kis sporttáskámat a az anyósülésről és a feldöntött táblához sétálok. Tilos a fürdőzés! Hmm..nekem ne egy tábla mondja meg, hogy tudok-e itt úszni vagy nem. Ez a rész a gyerekkorom egyik helyszíne. Itt nem érhet baj. Sosem ért. Ezzel elégedett mosollyal az arcomon megkeresem az átjárót a sziklák között. A tenger itt jóval hangosabbnak tűnik. Egészen beleborzongok a morajlásba. Végre...
Lábaim szinte maguktól visznek a kicsi ösvényen. Annyira sokszor jártam itt apámmal, hogy elfelejteni sem tudnám. A kis föveny üres. Bár látok néhány lábnyomot, most szerencsére egyedül vagyok. Leterítem a pokrócomat és átöltözök fürdőruhára. Kihívó tekintettel nézek a sziklapillérekhez csapódó hullámokra távolabb. Persze..hát ezért tilos. De engem apám itt tanított régen, szóval baj nem lehet. Magabiztosan indulok a víz felé. Hidegsége először meglep de ez a normális. Lassú léptekkel indulok befelé, folyamatosan fröcskölve magamat vízzel. Mire a nyakamig ér, már egészen megszokom. Ellököm magam az aljától és elindulok befelé.
Imádok a hullámzással szemben úszni. Energiát ad és arra késztet, hogy még még még..Most sincs ez másként. Kényelmes tempóban haladok, de a gondolataimba minduntalan visszakúsznak az aláírt válási papírok. Szinte észrevehetetlenül haladok egyre gyorsabban és gyorsabban ahogy fel-feltörnek az emlékek. Hogy hibázhattam ekkorát? 8 év az életemből..és még okosnak tartottam magamat meg jó emberismerőnek! Erre tessék..képes voltam hozzámenni egy óriásbébihez, aki minden figyelmemért versenyre akart kelni a barátaimmal, a betegeimmel..és életem minden szereplőjével! Nem vagyok normális. Soha nem lett volna szabad elmennem innen. Akkor sem ha apa halála óriási veszteség és nagy törés volt, itt kellett volna maradnom. Kellett volna...
Egy hullám csap át a fejem felett és feleszmélek. Túlságosan sok energiámat emésztettem fel és nagyon bejöttem. Apa hangja csendül fel a fejemben: "Mindig tiszta fejjel ússz, összhangban a testeddel. Úgy nem érhet baj." Apa..ennyit a tanításaidról. Ostoba vagyok. Körbenézek enyhén lihegve. Valahol meg kell állnom. Erőt kell gyűjtenem. De hol?
Előttem szakaszosan nagy kőpillérek dacolnak az örök hullámzással. Igen..arra.
Veszélyes...
Nincs erőm visszaérni a partra...oda kell jutnom az egyikhez...
Veszélyes...
- NEM! - mondom hangosan magamnak és megcélzom az egyik kőoszlopot. Szerintem órákig küzdök mire elérem. Tenyerem és karomat végigkaristolják a kiálló darabok. De szilárd! Belekapaszkodom lihegve. Nem szabad pánikba esnem. Csak pihennem kell egy kicsit. Kapaszkodva haladok körbe, hogy találjak egy viszonylag stabil részt, ahova legalább felülhetek.
Találok is egy ilyet és némi szenvedés árán felhúzom magam. A kövek végigkarcolják mindenemet, de mit számít pár horzsolás?! Az a fő, hogy erőt gyűjtsek és visszajussak valahogy. Fáradt és ideges tekintettel nézem a szakadatlanul hullámzó víztömeget. Hamarosan...hamarosan...visszamegyek. Majd mindjárt...és lehunyom a szemeimet.
A térdemnél hullámzó víz ébreszt fel. Ó, a fenébe...a dagály! Leereszkedem a hullámok közé, de nem merem elengedni a sziklát. Mit csináljak? Életem végéig nem foghatom. Vagyis...ha megvárom míg megemelkedik a vízszint, akkor foghatom addig.
Szégyen, nem szégyen..ez most nem egy dicső pillanat. Nem sok esélyt látok rá, de segítségért kiálltok. Hátha van erre egy halász, egy túrázó..bárki.
- Segítség! - próbálom túlkiabálni a morajlást - Segítség!

made by torie ♥


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 28, 2015 7:25 pm Keletkezett az írás



Bev & Gabriel
What are you talking about? Who? Me?

Egész héten autókat bütyköltem, vagyis azt az egyet, lelkiismeretesen dolgoztam rajta, mert nem szerettem volna, ha bármi is az én lelkemen száradt volna, ha tönkre megy a gyújtás, vagy a motor, vagy bármi. Újra is kárpitoztattam a kocsit, kifejezett kérése volt a megrendelőnek, hogy eredeti bőr huzatokat akar bele, és a Főnöknek volt pár jó autókárpitos ismerőse. Éjszakákba nyúlón is a kocsi fölött, vagy alatt görnyedeztem, Byron bent várt velem, volt a műhelyben egy sarok a számára, ami csak az övé volt, és igyekezett mindenki olajfolt és más egyéb szerelő cucctól mentesen tartani, ott feküdt, és onnan pihenve figyelt. Még pár óra, és átadom, már csak a tisztítás volt hátra, magamnak sosem akarnék egy ilyen autót, nem is lehetne, mert azt mondták túl feltűnő lehetnék, el kellett térnem a pár évvel ezelőtti rutinomtól, új szokásokat kellett felvennem, amellett, hogy sikerült begyűjtenem egy frankó poszt traumatikus stressz szindrómát, amivel alig mertem kimenni az utcákra, és amit sokáig igyekeztem titkolni a felügyelőim előtt is, de várható volt ,azt mondták, hogy várható volt. Senki sem bírná ki ép ésszel azt ami velem történt. Én mégis élek, és a bosszú egy része is éltet, hogy minél hamarabb eltehessék láb alól az ex feleségemet, mert meghaltam, hivatalosan, nem hivatalosan pedig egy isten háta mögötti helyre száműztek, távol Amerikától. Annyi a könnyebbség, hogy itt legalább angol ajkú mindenki, furcsa kiejtéssel, de meglehet szokni. Mégsem az a jó velős texasi, bárpult alá vödörbe köpködős fajta. Teljesen más. Még egy év távlatában is idegennek éreztem magamat, de a műhelyben senki nem kérdezősködött, békén hagytak, hiszen ki szerel autókat? Akik imádják őket, vagy más lehetőség nem adatott nekik, vagy egyszerűen csak megnyugtatja az embert, az, hogy bütykölhet. Én, ez a fajta voltam, jól esett szerelni, a karburátort és a fék, valamint gáz pedálokat szerelgettem, s úgy éreztem, hogy mára egyelőre befejezettnek nyilvánítottam a melót, mert nem árt egy kis pihenés, hiányzott, hogy megmozgassam az izmaimat. Mert rám, pontosabban ránk fért, felkeltem és megtöröltem a kezeimet, majd a mosdóban még le is mostam zsíroldóval, levettem a kezeslábast is, és utána beszálltunk az én autómba. Haza mentem, hogy átöltözzek, és lefürödjek, nem ebben a sorrendben, mert nem ruhástól állok majd a zuhany alá, és miután végeztem a fürdéssel, lezártam a házat. Egy hátizsákot viseltem, amiben többnyire kutyás cuccok voltak, itató tál, üdítő nekem, és Byronnak. Egy műzli szelet nekem, napszemüveg, és miután leelenőriztem magamat, hogy mindent rendben találok magamon, meg megvan-e a kutyám kártyája, hogy ő milyen kutya, és miért jöhet póráz nélkül mellettem, elindultunk, az aszfalton sétáltunk, ha megálltam az út mentén, Byron leült mellettem és várt. Kanyarogtunk pár utcát, majd kiértünk a fövenyesebb részre, és ott elkezdtünk futni. Volt nálam mobil, és egy óra, olyasmi mint a seregben. Szerintem be volt poloskázva, szinte sosem vehettem le magamról, a lelkemre kötötték. Én meg, nem kérdezősködtem. Az óra jó helyen volt a bal csuklómon, és még csak be sem ázott, ha a tengerben úsztam. Byron úszó hámot viselt magán, ebbe fölülről bele tudtam kapaszkodni, noha inkább vízből kiemelési funkciója volt, és némi súlya is van, már elbírja, futhat benne, nem terhelem le.
Nem szoktam zenét hallgatni futás közben, szerettem a környezetemre figyelni, és igazából akartam is arra figyelni, öt év hosszú idő, ingerszegény környezet, semmi külső behatás, és hiányoztak a séták, az, ha galambrajt látok felrepülni, vagy esetemben inkább sirályt, hiszen itt a tenger közelében elég sok a sirály. Többször állok meg nézelődni is, elmélázni dolgokon, mint például olyasféléken, hogy milyen volt még amikor anyámék éltek. Milyen jó, és nyugodt voltam én is. Most mit érzek?Ürességet, szorongást, félelmet, és hasztalanságot, haszontalannak érzem magamat, aki csak azért él hogy bujkálhasson, és a megfelelő pillanatban elmondjon mindent. Feltéve ha lesz rá erőm, hogy beszéljek. Igyekszem nem gondolni azokra az időre. De elég egy szag, illat, csattanás, villanás és máris beugrik egy két kép és kezdődik a remegés, olyankor nem akarom hogy lássanak, nem akarom, hogy bárki is lássa, hogy hogyan esek össze, és fordulok magamba. Most is álltam, és néztem a távolba. Ez egy olyan partszakasz volt, ami távolabb volt a házaktól és apartmanoktól, vasfogú kiálló élű sziklák övezték a partszakaszt, afféle zátony. Olykor ide szoktam kijönni távcsővel, és nézni a távolban felszínre bukó delfinek raját, de időnként közelebb is merészkedtek. Viszont nem ilyen ítéletidőben, amikor a tenger így hullámzott ezen a környéken. Furcsa egy elemi erő a tenger, lehet hogy itt kint jó idő van, mégis vannak helyek ahol az áramlatok és a sodrások nagyon veszélyesek, egy éve élek itt, és a kijelölt részen mertem úszni, az védve volt a medúzáktól, és egyéb mérgező tengeri lényektől, bár balesetek így is előfordultak, de kevesebb volt a cápa támadás esélye. Byron megbökte a lábamat, rá kaptam a pillantásomat, akkor szokott böködni, ha jelzi a rosszullétemet, sőt van hogy a nadrág száramnál húz puha helyre. De most, állt a lábamnál és körbe körbe rohangált a tengelye körül.
- Héé, mi van haver? - pillantottam rá kíváncsian. Megállt a pörgésben és kettőt vakkantott felém, majd elindult lefele egy ösvényen, én meg utána, elszoktunk itt futni, és Byron térdig bele is rohan a vízbe, a kanyar utáni részen található öbölnél, nagyon sziklás volt az itteni terület, egy víz által kivájt lyukon szoktunk átfutni ami apály idején tökéletes rövidítés a partra, kivált ha sietni akartam, de most nem akartam, nem itt akartam volna lekanyarodni, hanem fent a sziklás rész tetején tovább rohanni.
Most ide rohantam Byron után, már most csúnyán hullámzott a víz, és kellett néhány pillanat mire meghallottam ,hogy valaki segítségért kiált, lekaptam a szemüvegem és a táskámat, meg a cipőmet magamról, és közben igyekeztem felmérni,hogy honnan jön a  hang, egyértelmű volt ,hogy a vízből. Rövidesen ki is szúrtam az egyik kiálló sziklába kapaszkodó alakot.
Nő lehetett, a hangjából ítélve legalább is. Hogy… a francba került oda?! Persze, úszott… szinte már gondolatban homlokon is csapom magamat, de nem tétovázok.
- Byron. Maradsz! - mutatok a cuccaimra, az eb felnyüsszent, de érti a parancsot és helyet foglal a táskám és a cipők környékén.
A vízbe gázoltam, és elkezdtem úszni a nő felé , néha felkaptam a fejemet és figyeltem hogy merre tartok, nem volt könnyű, de oda úsztam, ilyen hullámok közé, hogy mert bejönni ez a nő? Ráadásul ezen a partszakaszon? Nem vagyok egy kimondott életmentő fajta, pontosabban… Bárkin bármikor szívesen segítek, de nem képeztek ki életmentésre, vízi életmentésre. Csak felületesen, de nem volt nekem narancssárga kis bójám a hónom alatt, viszont gyorsan kellett döntenem, ha sokáig ott marad, lehet hogy még megfagy, ki tudja mióta van ott? Az lenne a szép, ha mindketten itt ragadnánk. Esküszöm megfordult a fejemben, hogy mi van ha itt ragadunk, meghalhatnánk! Nem! Gabriel! Felejtsd el! Nem szabad ilyesmikre gondolnod! Főleg nem most, nem szabad pánikba esnem akkor amikor valaki a segítségemre vár! Megembereltem magamat, és odaúsztam a nőhöz, és igyekeztem elkapni a sziklát amibe eddig kapaszkodott. Félő volt ha a sodrásban maradok nekicsapódok magam is a szikláknak.
- Fogd meg a kezem, és egyszerre rugaszkodjunk el, nehogy el eressz, aztán… kapaszkodj belém! - pillantottam a leharcolt állapotú nőre, mintha nem lett volna rajta egy négyzet centi sem, ami ne lett volna sebes. Most nem beszélgetni jöttem, hanem ki vinni innen. Miközben igyekszem nem rosszul lenni, nem bepánikolni.

Megjegyzés | Ruha | Zene | ©

   
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 28, 2015 10:06 pm Keletkezett az írás




C'moon and..rescue me!

Átkozom magam az ostobaságomért. El vagyok szokva ettől a környezettől és mégis idejöttem. Ráadásul régen nem úsztam már ilyen szakaszon. Nem jól osztottam be az erőmet, nem figyeltem a gondolataimra. Buta vagyok, igen.
Az önostorozás viszont segít a helyzetre koncentrálnom és elnyomja bennem azt az érzést, hogy elengedjem a sziklát és átadjam magam a "majd lesz valami" megfoghatatlan élményének. A karjaim zsibbadnak a torkom pedig kiszárad. Hiába kiabáltam, nem hallotta meg senki. Egy lélek sem jár erre. Két kósza könnycsepp kiszalad szemeimből, de a hátulról érkező hullámzás elmossa őket. Fenébe..fenébe...nem akarok itt meghalni. Talán egyszer elég romantikusnak találnám, hogy testemet a tengernek adjam, de nem most! Ráadásul egyedül élek és a szomszédaimat sem ismerem a környéken, hogy bárkinek is hiányozni kezdjek. Talán a kórházban észrevennék holnap reggel, hogy nem jelentem meg, de addigra már teljesen mindegy lesz.
Lassan de biztosan meggyőzöm magam arról, hogy a pánikon már túl vagyok. De még az is sokkal jobb lenne mint ez a fásultság ami most körülvesz. Fázom és zsibbadnak a tagjaim. Nem merek magamon végignézni sem, mert akkor a kis felületi sebek tudatosulni fognak és megérkezik a lüktetés is.
Hallucinálni is kezdek, mert kutyaugatást hallok, bár halkan és a hullámok csak még inkább gyengítik az általam hallani vélt állatot. Mégis mit keresne itt egy kutya? Lehet ő lesz a megmentőm?
Lehunyom a szemeimet...
Sötét...
Hideg...
Vizet nyelek és feleszmélek, hogy lejjebb csúsztam. A fenébe, tényleg megölöm itt magam. Szétcsúszott tekintetemet kissé fókuszálnom kell, mire meglátom a férfit aki mindjárt ideér hozzám. Istenem, ha lenne erőm örülni, megtenném. Eljutnak hozzám a szavai is. Nehezen, de eljutnak.
- Kutyaember.. - motyogom egy szerencsétlen mosoly kíséretében.
Biztosan teljesen bekattantam. Lehet, hogy nem is ugatás volt hanem emberi hangot hallottam?! A másik opciót a racionális gondolkodás zárja ki és inkább végig sem futtatom a dolgot. Amúgy is csak egy marhaság jönne ki belőle.
Végre megértem, pár perc hallgatás után, hogy arról beszél, hogy kivisz a partra. Próbálok hálás tekintettel nézni rá, de annyira fáradt vagyok már és fásult, hogy nem megy. És különben is..ahhoz amit mond, el kellene engednem az egyetlen biztos pontot az életemben...a sziklát. És a tetejében meg kellene fognom őt is. Nyelek egyet és megköszörülöm a torkomat, hogy valami hang is jöjjön ki rajta. A gondolataimban nem tud szegény jótevőm olvasni.
- N..ne.. - megint köszörülés - Nem tudom, hogy képes leszek-e rá. Nagyon fázom és el vannak gémberedve a kezeim is. Ha megpróbál ilyen állapotban kivinni, a saját túlélési esélyeit csökkenti le 30%-al. - mondom el egy levegővel.
Tessék, Dr. Racionális Beverly azért mégiscsak jelen van. Elnehezül szemhéjam alól ránézek, majd a partra.
- Mennyire jó a fizikuma? - kérdezem végül.
Miért is érdekel ez most engem? Na igen, remélem nem egy tapasztalatlan önkéntes Mitch Buchannon-t sodortak elém a hullámok, hanem valakit aki tényleg tudja, hogy mire vállalkozott. Közelebb araszolok hozzá. Érzem, hogy melegség árad a testéből. Mit nem adnék, ha egy kicsit hozzábújhatnék, hogy legalább a sajátomat érezhessem!
- F..Figyeljen rám! Menjen vissza és hozzon egy kötelet. Ki kell innen vontatnia, mert nincs erőm úszni. Kérem... - teszem hozzá erőtlenül.
Azt is mondhatnám neki, hogy vágja fel az ereit előttem ennyi erővel, de reménykednem kell benne, hogy képes kétszer megtenni az utat és még ki is rángatni engem innen. Pihennem kellene, de már nincs erőm visszamászni a sziklára. Vagy elengedem és a hullámokra bízom magam, vagy erre az önfeláldozó ismeretlenre. Inkább az utóbbit választom.
- Tegye meg kérem, vagy hagyjon itt. - mondom elhalóan.
Ezzel a mondattal egyúttal ítéletet mondok saját magam felett is. Ha nem tudja megtenni, akkor én biztos hogy meghalok, ő csak talán. Nem így terveztem ezt a napot, hogy meg fogok halni. Kérlek Kutyaember, ments meg!

made by torie ♥


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Nov. 04, 2015 3:29 pm Keletkezett az írás



Bev & Gabriel
What are you talking about? Who? Me?


Kutyaember? Nem, még véletlenül sem kezdek el meditálni, hogy hogyan sikerült összeraknia ezt a szót magától, ebben az állapotában. Nem ez a lényeges, hanem az, hogy rajta segítsek.
Megköszörültem a torkomat, és meg is ráztam a fejemet, nem ez a legjobb alkalom, hogy vitatkozni kezdjek, de mi ez a statisztikai kiosztás? A nő annyira rossz állapotban van, hogy még ezen is meglepődtem, hogy hogyan tud ilyen összeszedetten beszélni. Nincs vesztegetni való időnk, és tuti biztos, hogy nem fogok kiúszni és vissza úszni még egyszer! Itt vagyok, akkor meg is fogom menteni, mert az nem lehet, hogy hagyom veszni hagyni, főleg ha már itt vagyok. Segítek neki, mert megtehetem, és itt vagyok, érte jöttem, szüksége van rám, nem pedig arra van szüksége hogy az idióta elképzeléseit még teljesítsem is. Nem. Egyáltalán nem azt fogom tenni amit ő elképzelt, kénytelen lesz hagyni magát, nem akarok kiúszni sem még egyszer, mert mi van ha az elgémberedett ujjai pont akkor mondják fel a szolgálatot és csúszik vissza a vízbe? Aztán többet nem is látom? Egyébként szép szemei vannak, de ez, a jelen helyzetünkben igazán mellékes. Mert nem a szemei miatt jöttem ide, bajban van, és segíteni fogok neki, egy percig sem fogok arra gondolni, hogy mi van ha itt veszünk mindketten? Legfeljebb az őrkutyáim most tehetik a dolgukat, hiszen az a dolguk, hogy engem figyeljenek, tartsanak szemmel.   De mindezt úgy, hogy senki ne vegye észre a ténykedésüket. Nos… kíváncsi leszek, hogy mennyire fog lecseszni a felügyelőm, feltéve, ha túlélem. Szép is volna, ha a jelentésben annyi szerepelne hogy: a korona tanú életmentés közben vesztette életét, miközben egy ártatlan fürdőzőnek próbált meg segíteni. Nem tudtunk időben odaérni, mert túlságosan lefoglalt minket a stratégiai megközelítése a helynek, a szemtanúk szempontjából.
Jól hangzik nem? Szerintem egyáltalán nem. Ha kiderülne hogy ki vagyok, költözhetnék, új helyre, új személyazonosság, és lehet, hogy Byront is elvennék tőlem, és nem élném túl, egyáltalán nem élném túl, ha elvennék tőlem az egyetlen biztos pontot az életemben. Jelenleg ő volt képes kordában tartani az érzelmeimet, úgy ahogy, általa könnyebb elmennem vásárolni, nem akartam feladni ezt a fajta szabadságomat, de azt sem szemlélhettem tétlenül, hogy esetleg valaki itt fog belefulladni a tengerbe a szemem láttára.
- Először is Ms. Statisztikus, szerintem nem itt kellene megvitatnunk a túlélési esélyeinket, megyünk, vagy belefulladunk mindketten vagy nem. Másrészt, ha a fizikumom érdekel, akkor biztos ,hogy nem vagy olyan rosszul, nem? - csak azért beszéltem keményebben, mert nem szerettem ha számomra teljesen logikátlan döntésekbe próbálnak meg belevezetni. Nem úszok ki újra és vissza kötélért, az még veszélyesebb, barlangban simán megtenném neki, de itt? Jön egy sodrás, áramlat és máris lehúzna mindkettőnket a víz alá, beakadhatna valamelyik víz alatti sziklába, és annyi, többé fel sem tudnánk jönni. Nem vagyok profi életmentő, de ehhez még volt nekem is eszem. Ráadásul már láttam is  megoldást. Megérintettem a nő kezét ,és a vállamra vezettem az egyiket, majd a másikat át, a mellkasom irányába.
- Megfordulok, akkor fond össze a kezeid elől a mellkasomon, de csak ott,nehogy lenyomd a fejemet, vagy a nyakamat szorongasd, mert akkor sokkal nehezebb dolgunk lesz. - tájékoztatom, nagyon remélem hogy megteszi. - Egyedül jöttél be, de ketten fogunk kimenni. - a hangom kemény volt, parancsoló, akár a seregben, amióta átmentem azon a sok szarságon, nem is volt szükségem erre a stílusra, és rég is volt már hiszen alapjáraton egyébként is nyugalmas figura voltam. Mi hiányzott a korábbi életemből? Az, hogy kutyakiképző ezredes voltam, persze a titkos bevetési feladataim is hiányoztak, amelyekre kutyával, vagy anélkül mentem. De tudtam,hogy soha többé nem mehetek olyan gyakorlatokra, soha többé nem vethetnek be ilyen feladatokba. Ha rendbejött volna az életem, akkor visszakaphattam volna az ezredesi rangomat, és továbbra is képezhettem volna a hadsereg számára a kutyákat. Jelen esetben, csak Dayton Gabriel Mitchell voltam. Nem Dante.
- Megvan? Sikerült? - pillantottam hátra a vállam felett a nőre, és ha sikerült akkor ismét megszólaltam. - Háromra elrugaszkodom, és kapaszkodj, el ne enged, próbálj ne hadonászni, vegyél egy nagy levegőt, és engedd el magad, próbálj lebegni, vagy valami hasonló. - adtam az instrukciókat ennek a szirénnek, igen, ha kiértem a partra talán jobban megnézem, talán jobban észreveszem, hogy honnan ismerős annyira ez a nő, mintha már láttam volna a házam ablakából, néhányszor. Pislogtam, majd vettem egy nagy levegőt, próbáltam felkészíteni magamat az elrugaszkodásra, arra, hogy legyen elég erőm arra, hogy mindkettőnket kihúzzam, hogy kiússzak mindkettőnkkel a partra. Csak nehogy úgy érjenek a hullámok, hogy összecsapnak a fejünk felett, és a sodrás ahelyett ,hogy előre lendítene, maga alá temet. Ezért volt veszélyes ez a rész. A hullámok ki tudtak görgetni a mély tenger felé, vagy egyenesen neki a szikláknak.  
Megremegtem, miért most kellett bevillannia annak… annak az estének vagy időszaknak, amikor kikötöztek, hátra kötötték a kezeimet, és többször a víz alá nyomtak?!  
Minden rendben van Gabriel! Egy nő kapaszkodik beléd, itt vagy a tengerben, kint Byron csahol veszettül, és egy test ölel körbe! Szüksége van rám! Nem hagyhatom cserben, nem törhet rám itt roham!
Ramatyul éreztem magamat, nem akartam itt lenni, de tényleg nem tudtam volna elsétálni innen csak úgy, mert nem az a fajta vagyok, ráadásul gondolkodás nélkül rohantam be ide a  vízbe, hogy megmentsem. Ez azért csak jelent valamit, példának okáért, azt hogy nem hagyhatom meghalni. Éreztem, hogy a mellkasomból majd kiugrik a szívem, és most már én is éreztem, hogy egyre hűvösebb a tenger, a nap is elkezdett lemenni, nagyszerű! Még sötétedés előtt ki kellene érnünk, tudtam, hogy nem sok esélyünk lenne ha teljesen besötétedne. Rá ér letolnom ezt a nőszemélyt, ha kiértünk innen, csak jussunk ki! Láttam ahogy Byron szinte félőrültként ugat arról a helyről ahová leültettem, reméltem, hogy legalább a hangja felkelti valami erre járónak a figyelmét, hogy túl tudja ugatni a tenger morajlását. Rá fókuszáltam. Oda kell jutnom hozzá, láttam hogy most már áll, és úgy ugat az sem érdekelt ha felkel és elmegy segítségért, mert írhatja felül a döntéseimet, ha úgy érzi veszélyben forog az életem.


Megjegyzés | Ruha | Zene: Euphoria |
©

   
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Nov. 05, 2015 9:21 pm Keletkezett az írás




C'moon and..rescue me!

Kicsit meghökkenek a hangnemen. Nem vagyok hozzászokva, hogy bárki ilyen hangot üssön meg velem. Ennek igazából szívem szerint hangot is adnék, ha nem lennék ennyire kimerült és szétesett. Valahol az agyam hátsó zugában ott van az igazi Beverly, aki most erélyesen toppant egyet a szépen manikűrözött lábával a száraz irodájának fedezékében, hogy ne hagyjam, hogy így beszéljen velem egy idegen. Még akkor se, ha éppen az életét kockáztatja az enyémért.
- Legalább mindketten ne haljunk itt meg. Érzem magában a jó szándékot, de ne kövessen el ostobaságot.- lehelem két lenyelt vízadag között.
A fizikum a fizikum. Persze, hogy fontos. Érdekel, hogy a megmentőm csupán valami önkéntes utca embere, vagy olyan személy, aki foglalkozik a testével és rendszeresen sportol. Nem vagyok szuicid hajlam és ezidáig azt a képességemet sem fedeztem fel, amely ártatlanokat kerget öngyilkosságba. Dr. Beverly Anne Coleman vagyok és én szoktam segíteni az embereknek.
- A jó fizikummal rendelkező emberek, akik ismerik a testüket és foglalkoznak is vele, 85%-al nagyobb eséllyel úsznak meg egy ilyen balesetet mint azok, akik nem törődnek a testükkel.
Jaj ne! Már megint a hülye statisztikus énem szólalt meg. Komolyan ez nálam valami betegség. Ha meg vagyok győződve valamiről, akkor statisztikákkal támasztom alá, hogy hihetőbb legyen az emberek fülének. És mert édesapámmal sok ilyen műsort néztünk korábban a tv-ben. Talán ezért mentem hozzá a férjemhez..aki végül eltunyult és nem foglalkozott már magával. Az ápolatlan test pedig fonnyadó lélekkel párosul legtöbbször. Csoda hát, ha már nem kívántam a társaságát sem?
Kizökkenek amikor kezeimet átfonja a mellkasán. Lassan a szavait is felfogom. Most komolyan ki akar innen vinni, így???!! Bár hozzá kell tennem, hogy a határozott kijelentései hatással vannak rám. Kérlek, Uram ne hagyd, hogy meghaljon! Ilyen karakteres férfiakra szüksége van ennek a romlott és erkölcsgyenge világnak! Kérlek! Instrukcióira végül csak bólintani tudok. Akár valami őrmester, vagy katonatiszt aki hozzá van szokva ahhoz, hogy követik a parancsait. Már csak szalutálnom kellene úgy érzem.
Mindenesetre kezeimet összekulcsoltam és csak fohászkodtam azért, hogy legyen bennem annyi kitartás, hogy kibírjam meghalás nélkül amíg kiérünk.
- Sikerült. A..azt hiszem. - mondom nagy levegővétel után. - Félek. Talán életemben nem féltem még ennyire mint most. De bízom a kitartásában.- vallom be végül.
Különös..nem sűrűn mondok magamról el ilyesmiket, de ez most nem egy átlagos, hétköznapi helyzet, hanem nagyon is szélsőséges és veszélyes. Nem szoktam és nem is szeretek teljesen idegenektől segítséget kérni. Én szoktam másokon segíteni. De ez most nem az én dicső pillanatom. Most annyit kell tennem, hogy a maradék erőmet is felhasználom, hogy ne engedjem őt el. Érzem, hogy szíve sebesen ver, szinte szétfeszíti testének börtönét. Ő is fél. A fél távig össze kell szednem magamat egy kicsit, hogy ne egy darab sonkaként lógjak a vállainál, hanem a segítségére lehessek.
A tenger pedig fáradhatatlanul és megállíthatatlanul hullámzik körülöttünk. Mit neki még két élet, aki küzd, mikor már annyian vesztek oda gyönyörű habjai között!
- Indulhatunk...azt hiszem.
Ki fogom bírni, ki kell bírnom. Remélem a kutyaemberem is kibírja. És azt is, hogy nagyon jó úszó, aki mentett már másokat is. Ha elfárad, mielőtt még én visszanyerném az erőmet, akkor rosszabb lesz a helyzet mint most, amikor fix pontnál vagyunk. És remélem, hogy termel a szervezetem még annyi adrenalint, hogy nem alszom el és nem süllyedek el.

made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 5:08 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Beverly & Gabriel - Accidents can happen
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: