Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Pént. Okt. 23, 2015 11:59 pm Keletkezett az írás




Lyn & Hayden

dress • music• words: kevés :/


Olyan régen voltam már valamerre kirándulni egyet, vagy csak úgy egyedül, esetleg társaságba valahol, hogy már nem is tudom. A ma nap szabad vagyok, mert múlthéten kedden szabad lettem volna, de az egyik kollégám helyett bejöttem egész nap, szóval ma meg ő megy be helyettem.
9 óráig aludtam, és lustálkodtam, majd csak után keltem ki az ágyamból, és mentem le a konyhába. Még kómásan battyogtam be a konyhába, és főztem meg a reggeli kávémat. Nem mindig szoktam kávét inni, de jól esik.
Míg a kávé lefőtt, addig készítettem magamnak reggelit, ami pár szelet pirítósból állt, amit megkentem vajjal, szalámit raktam rájuk, és mellé vágtam egy kis zöldséget, amit találtam a hűtőben.
Úgy láttam, hogy vásárolni is el kellesz mennem ma, mert nem sok minden van itthon, meg valami vacsorát is ki kell találnom, hogy mit főzzek,de a google a barátom, szóval találok valami jó kis receptet.
Elpunnyadtam a laptopom előtt, és filmet néztem,aztán voltam boltba is, és támadt, egy ötletem, hogy én ma elmegyek a Kék hegyhez. Akár egyedül, vagy Hayden-t magammal rángatom, ha nem akar jönni, majd meggyőzöm, hogy jöjjön. Neki is kijár egy kis friss levegő, és kis kikapcsolódás. Bár tudom, hogy szokott haza repülni, és a farm az egy jó kikapcsoló hely, de tudom, hogy ott is csak dolgozik, és széthajtja magát.
A konyhában a laptopomon a netet bújtam valami jó vacsora receptért, közben zenét hallgattam, és a közösségi oldalaimat nézegettem, és posztoltam instagramra pár képet.
Besszéltem Hayden-el, és a tőlem nem messze lévő kis parkba beszéltünk meg egy találkozót 20 perc múlva. Még bújtam kicsit a netet recept után, végül feladtam, majd valamit kitalálok még a nap folyamán. Felhúztam a cipőmet, a házat bezártam, aztán szépen lassan elindultam a megbeszélt helyünk felé. Nem kell sietni, csak szép lassan. Élvezni a külvilágot. Ma pont süt a nap, és remélem, hogy egész nap sütni is fog, mert nem akarom, hogy essen, azt nem szeretem.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Okt. 25, 2015 8:56 pm Keletkezett az írás




Lynette and Hayden



Orrnyergét nyomkodva sóhajt egy nagyot ahogy a feje mellett megszólal telefonjának ébresztője. Lassan második órája fekszik a paplanok tetején kiterülve, alkarjával takarva zöld szemeit, nehogy abba a kelleténél is több fény szűrődjön be.
Nincs hozzászokva ahhoz a zakatoló, idegölő fejfájáshoz, ami az utóbbi három órában megállás nélkül kínozza... Pontosabban fogalmazhatunk úgy is, hogy soha nem volt fejfájós, egy kezén megtudná számolni, hogy az utóbbi huszonnyolc éve alatt hányszor fájt a feje úgy, hogy azt tényleg észrevette volna. Épp ezért is érzi most kínszenvedésnek az utóbbi jó néhány órát amit át kellett vészelnie, ráadásul menet közben még Lynettenek is megígérte, hogy kiugrik vele a hegyekhez. Először kicsit vonakodott persze, jobbnak érezte ha pihenget és engedi, hogy a sötét hatással legyen rá és elhomályosodott látására. Ilyenkor szokta azt érezni, hogy pimaszul jó dolga van, hogy akkor jönnek elő a nyavalyái az utóbbi időkben, mikor szabadnapja van mert szinte biztos, hogy hatással lenne a kórházban való teljesítményére.  
- Hayden? - fonódik egybe Leah hangja a telefon zakatoló csörgésével és gyakorlatilag arra is képtelen, hogy a kettőt elkülönítse egymástól. Zajnak hallja a lány amúgy kellemesen lágy, barátságos és óvatos hangját ami csak felerősíti a telefon csörgését. Fogalma sincs, hogy milyen ördögi találmány vagy szörnyelem ez a fájdalom, de épp olyan fárasztó mint amikor a lába miatt kell itthon maradnia. Persze jelen pillanatban nem verejtékezve forgolódik jobbra-balra kis híján a zokogás szélén, csak abban is elfárad, ha picit is megerőlteti az agytekervényeit és ráveszi magát arra, hogy gondolkozzon. Így viszont teljesen üres aggyal nem tud másra koncentrálni csak a zakatolásra.
Akkor se mozdul vagy szólal meg, mikor az ágy oldala besüpped mellette a súly alatt ezzel is jelezve, hogy Leah leült, így reakcióként Hayden halkan felnyög.
- Még mindig nem múlik? - érkezik a kíváncsi kérdés, bár tudja, hogy felesleges feltenni hisz látja amit látnia kell. Ez nem múlt el.
- Ó, nem olyan ez, hogy csak úgy elmúlik... de rajta vagyok.
- Nem kellene lemondanod? Vagy hívjam fel én Lynettet? Biztos nem haragudna meg - az fel se tűnt neki, hogy Leah kinyomta a telefont és annak szüntelen csipogását, vagy csörömpölését, meg nem tudná mondani, hogy mire emlékeztető zaját megszüntette.
- Hagyd csak, majd elmúlik. Lehet jót is fog tenni a kimozdulás, de aranyos vagy, köszönöm - mosolyodik el, de elég erőtlenre sikeredik pedig mindenki megszokta már, hogy ha valakinek, akkor Haydennek igazán lelkes mosolya szokott lenni amit nem fél megmutatni se. Jelen pillanatban viszont ez a mosoly borongós és a szeme alatt húzódó karikák láttán Leah ráncolni kezdi a homlokát, kezét pedig Hayden arcára simítja nem érdekelve, hogy az először ellenkezik.
- Szerintem lázas vagy. Ez meg is magyarázná a fejfájást. Figyelj, tényleg mondd le inkább, majd elmentek máskor, pihenj! Kapsz teát, gyógyszert... amennyiben nem olyan magas a lázad, hogy hideg fürdő legyen belőle...
- Ó, hagyd már, nincs semmi baj, amit megígérek azt be is tartom, de ezt te tudhatnád a legjobban - löki fel magát az ágyról noha szüksége van a fal segítségére ahhoz, hogy megtudjon állni két lábbal a földön.
- Épp emiatt mondom, hogy ne menj, mert tudom, hogy hülyeséget fogsz csinálni. Akkor legalább vedd be ezeket - nyújtja oda neki a nagy pohár vizet és a fájdalomcsillapítót -  nem fognak megártani, csak segíthetnek. És legyen nálad telefon, hogy hívni tudjalak!
- Nem mész vele semmire, nem igazán van ott térerő - ennek ellenére nem ellenkezik hanem kiveszi a kezéből a poharat és a pirulákat is, amit gyorsan lenyel, hogy még csak véletlenül se kell azon rágódnia, hogy mi mindent kapott valamint ne kelljen hallgatnia Leah kétségbeesett morgását.
Mire viszont feleszmél, az apró törékeny lánynak nyoma sincs, csak hűlt helyét látja a szobában. Egyedül csak az emlékezteti arra, hogy itt járt, hogy az ágyon meglátszik a nyoma annak, hogy nemrégiben ott ült. Kezében a pohárral elindul a nappali felé, hogy megkeresse őt, bár első körben csak Lisával találja szembe magát aki a kanapén hosszan elnyúlva fekszik és pislog rá nagy szemekkel. Kezdi megszokni, hogy egy kutyával kell négyüknek osztozniuk a kanapé felületén és ha tehetné az állat, nagy valószínűséggel kiélvezni azt a luxust, hogy míg ő a barna bőrfelületen fekszik, addig mindenki más a földön ücsörög körülötte.
- Hol a gazdád te? - morogja az orra alatt és épp, hogy megfordul, máris egy hőmérő landol a szájában amire kis híján rá is harap...
- Ne harapj rá! Szétharapod és fájni fog a fogad.
- Még az is? - motyogja az orra alatt, de nem ellenkezik, tudja, hogy felesleges. Ha csak arra gondol, hogy ez a csepp kis lány milyen akaratos és makacs tud lenni, jobb ha befogja a száját és csendben tűri, hogy tegye amit jónak lát.
A konyhapultnak támaszkodva figyeli fáradt, beteg tekintettel ahogy Leah ide-oda rohangál körülötte és tesz-vesz, gyógyszerekkel pakolja teli Hayden táskáját amibe vizet és teát is pakol, legyen miből válogatnia.
- Mutasd - kapja ki a szájából a kis szerkezetet amit alaposan szemügyre is vesz a fény segítségével - 38,6. Hayden, inkább feküdj vissza jó?
- Majd hívlak, délután találkozunk - veszi el tőle a táskát és már lép is ki az ajtón, hogy ne tudja Leah a továbbiakban is lefoglalni. Nincs szüksége arra, hogy anyai jó tanácsokkal lássa el, nagyfiú már, tud magára vigyázni. És ha annyira nyomorultul érezné magát akkor szinte biztos, hogy nem menne sehova csak döglene az ágyában. Úgy van vele, hogy ha nap nap után túléli azt a fájdalmat amit a lába okoz neki, akkor ez nem okozhat komolyabb gondot.
Tisztán emlékszik arra, mikor megkapta a fém térdét. Reszketett, zokogott a fájdalomtól húsz éves létére, olyan volt mint egy hisztis gyerek noha rettentő nagy kínokat kellett átélnie. Nem tudta megszokni, nagyon nehezen tudta csak kordában tartani az érzelmeit is amelyek rendszerint előtörtek belőle. Mikor megtudta szokni, mikor már biztos volt benne, hogy ez kontrollálható és a sok terapeutával eltöltött óra segített neki, akkor a frontokat kellett megszoknia és azt, hogy ez a láb márpedig fáradékonyabb, mint amilyen előtte volt, vagy amilyen a másik. És nem elég, hogy fáradékonyabb, de időközönként olyan komoly módon szenved vele, hogy számtalanszor fontolgatja azt, hogy egyszerűen levágja térdestül mindenestül.
Tehát ezek tudatában parkolja le az indigókék BMW-t a park mellett ahova megbeszélték a találkát és száll ki a járműből, hogy annak neki támaszkodva várja a lány érkeztét.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down
 
Lynette & Hayden
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Miss you so much! - karakter, aki még hiányzik
» Részegen, ki visz majd haza?! - Hayden&Tom
» Zoya and Hayden (SMS)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: